Kezd egy kicsit elhúzódni a harcunk, pedig az ellenfelem csak egy gyerek. Nem nézne ki jól, ha egy gyerek ellen minden erőmet be kellene vetnem. Bár az is igaz, hogyha nem adok bele mindent és tegyük fel, hogy véletlenül legyőz, akkor nem tudnák többé Shiratori-sama szemébe nézni. Szóval csak meg kell várnom a megfelelő alkalmat és komolyra fordítom a harcot, vagyis bevetem a shikaiom. Amúgy is kell egy kis idő, amíg előkészülők vele, hiszen nem szándékozom csak úgy megmutatni a képességeit. A kard formából pedig nem lehet rájönni, hogy mi a képessége, csak akkor fogja meglátni, amikor én akarom, hogy meglássa.
A kislányka most azt hiszi, hogy ő mennyire ügyes, mert sikerült véletlenül megvágnia. Azonban ez nem tartott sokáig, mert ezután sokkal gyorsabban reagáltam a támadásaira a fekete micsodák ellenére. De nem sokáig zavartak be, hiszen rájöttem, hogy csak valami káprázatok, amiknek semmi hatásuk ellenem. Fölé shunpoztam, hogy meglepetésszerűen támadjak rá, viszont az utolsó pillanatban elugrik a kardom elől, így a talajba vágódik. Gyorsan kihúztam, hogy ne adjak neki lehetőséget a támadásra, amivel egy közepes méretű fűcsomó és a hozzá tartozó földdarabka. Ha így folytatom, egy szál fű sem marad meg eredeti helyén és egy nagy csatatér lesz itt. Meg is van akkor a holnapi elfoglaltságom. Nem hagyhatom, így ezt a területet, meg szabad megrongálni a természetet anélkül, hogy helyre ne hoznám. Én, mint egy növény típusú zanpakutou tulajdonos, ezt nem engedhetem meg magamnak.
Ellenfelemnek megyek a kardommal, immár teljes erőmet bevetve, legalábbis a kardhasználatban. Nem sokára meg is látszik a kettőnk közötti különbség, első találatommal az arca jobb oldalán ejtettem sebet. Bár nem volt olyan súlyos az a vágás, de kezdetnek ez is tökéletesen megfelelt. Nem is kell sokat próbálkoznom, már be is vittem a következő sebet, ami a jobb vállára került. Ez sem volt olyan súlyos, de láttam a lány arcán a fájdalmat és valóban ez egy kicsit nagyobb volt az előzőnél, azonban nem annyira nagy, hogy komolyabb baja legyen belőle. Viszont ezt a lehetőséget, hogy a fájdalmára koncentrál nem hagyhattam annyiban és ismét támadnom kellett. Az oldalát céloztam meg, hiszen nem állt szándékomban megölni őt, mégiscsak egy kolléga, ha úgy vesszük. Ezzel a támadásommal biztosra vehetem a győzelmemet és nem is kellett shikait használnom, pedig tervbe volt véve.
- Utsusemi ka? – teszem a felfedezést, amikor hirtelen eltűnik előlem a nemrégiben átszúrt ellenfelem. Nem gondoltam, hogy képes erre a technikára, bár abban biztos vagyok, hogy gyorsan egymás után nem képes használni, azért annyira nem lehet ügyes. De legalább már ezt is tudom róla és nem leszek meglepődve a következő alkalommal. Az eltűnése után nem sokkal már hallom is mögülem a hangját, ezért gyorsan megfordulok és megpróbálom megvágni a kardommal. Sajnos már nem volt ott, mert elshunpozott a klónomhoz, akit hatástalanított egy kettőre. A lélekklónom ettől semmivé is vált, szóval ezzel a technikával is vigyáznom kell. Már el is felejtettem, hogy még itt van a klónom, de most már mindegy, amúgy sem volt benne a terveimben. Ha pedig mégis kellene valamihez, majd csinálok még egyet.
A kislány, mintha valami nagy dolgot tett volna, indult felém, azonban egy izé elé ment és megtorpant. Akumáknak nevezte őket, majd elhessegette magától, hogy ne zavarják. Legalább már tudom a nevüket, nem mintha annyira érdekelt volna. Megint shunpot használ és körbe-körbe kezd el menni körülöttem, majd véletlenszerűen rám támad. Próbálom blokkolni a csapásait, ami nagyjából sikerül is, de mégis letalálta az egyik combomat, bár csak egy kisebb vágás volt, attól még fájt egy kicsit, de ezt nem mutattam ki. Ezen kívül a többi támadását sikerült kivédenem, még ha az utolsó pillanatban is. Egyszer csak hirtelen megállt és egy közepes szintű kidout lőtt felém. A kardommal próbáltam szétvágni a hadout, de nem nagyon ment úgy minden, ahogy én akartam, kellett még egy kis erő.
- Haero, Haru no Nanakusa! – a kardom átalakulása közben távozott lélekenergia besegített az energialöket átvágásában. Viszont, mielőtt még ez megtörtént volna az egyik kezemet elvettem a markolatról és előre nyújtottam, hogy egy kidout útnak indítsak ellenfelem felé, aki arra várt, hogy megpillantsa mennyi kárt okozott nekem a kidoujával.
– Bakudou 29, Shinkirou! – kezdenek el levelek keringeni a lány felé, aki remélhetőleg elesik és az illúzióm hatása alá kerül. Az illúzióba csak azt tudom belerakni, amit tudok róla és az nem valami sok. De nem adom fel, ha jól forgatom a kártyáimat, még nyerhetek. Tehát a víziójába a következő lesz, amint felkel, meglát engem a földön, mintha ő győzött volna le engem. Nem sokkal később az egyik akumája hozzászól, és azt mondja neki, hogy tud egy helyet, ahol egy csomó édesség van és mind az övé lehet. Nem tudom, hogy eredetileg tudtak-e beszélni ezek az izék, de most tudnak. Ha rákérdezne, hogy miért tudnak, a válasz valami olyan lenne, hogy a mostani győzelme után erősebb lett és ez is lehetséges. Miután elindulnak az édességes helyhez, egy kis séta után megtorpan az akuma és megtámadja a lányt. Nemsokára egy csomó másik akuma is ott terem és ők is hasonlóan tesznek.
Amíg ő az ábrándjában van, én megragadom az alkalmat és elkezdem megkarcolni a környezetben lévő dolgokat, ami leginkább a földet jelenti. A karcolások szerencsére nem látszanak, és nem fog feltűni ellenfelemnek. Egy virágot is elültetek egy közeli fa lombkoronájába eltakarva levelekkel. Ez a virág pedig nem más, mint egy árvácska, ami legyengíti ellenfelemet, de kell egy kis idő, mire aktiválódik, ezért ezt ültetem el legelőször. Nem tudom meddig fog kitartani az illúzióm, ezért gyorsan csinálok mindent és közben figyelem a lányt mikor ébred fel. Ha felkelne, mielőtt végzek, úgy teszek, mint aki csak járkálgat ide-oda. Ha viszont egy karcolás közben lát meg, eljátszom, hogy nem lepődtem meg és csak egyszerűen várok, hogy felébredjen, közben meg húzgálom a kardomat.

Taktikám, hogy ellenfelem illúzió hatása alá kerüljön sikeresnek bizonyult. A kidouját is sikerült átvágnom a shikai-al kiengedett lélekenergia mennyiségnek köszönhetően. Most pedig van egy kis időm, hogy a shikai képességemhez kellő magokat szétrakosgassam a környezetben. Első és legfontosabb egy árvácska elültetése volt, amit a közeli fa lombkoronájába rejtettem. Utána pedig jöhettek az egyéb magvak is, amiket nem azonnal használok fel, csak ha szükségem van rájuk. A harcterünkön belül véletlenszerűen szurkáltam néhányat, majd pedig egy egész pályát körülölelő csíkot húztam, amit utána azonnal el is takartam fűvel, vagyis hogy inkább úgy igazgattam el a füvet pár gyors mozdulattal, hogy ne látszódjon az alatta lévő csík. Ezután hirtelen eszembe jutott egy tartalék terv, ami még később jól jöhet. Az árvácska mellé elültettem még egy magot, hátha szükség lesz még egyre. Egy tartalék magot pedig a fa ellenkező oldalára, ha megsemmisülne a fönnlévők közül valamelyik. Végül pedig visszatértem a térfelemre és csak úgy össze-vissza szurkálgattam minden logika nélkül.
Nem is kellett sokat várnom, ellenfelem már fel is kelt, én pedig rádőltem a földbeszúrt zanpakutoumra és úgy tettem, mintha egész idő alatt csak rá vártam volna. A kislánynak nem tetszett, amit tettem vele, ezért dühösen nézett rám, megfogta a kardját és erősen meg markolta azt. Hallom, hogy aktiválni készül a zanpakutouját, ezért kihúzom az enyémet a földből és védelmi pozíciót veszek fel. Nem tudom, mire lehet képes a kardja kiengedett állapotban, ezért óvatosnak kell lennem. Egy kicsit mozdulatlanul álltam és vártam, hogy mi fog történni, de nem volt semmi. Azt hittem, hogy valamit elrontott, mivel nem változott semmit a zanpakutouja, de ekkor rám esett valami.
- Esik? – teszek fel egy költői kérdést magamnak, amikor érzem magamon az esőcseppeket. Kinyújtom az egyik kezemet, hogy teljesen megbizonyosodjak róla, azonban nem pont azt kaptam, amit vártam. A kezemen fekete esőcseppek landoltam, majd egy pillanat alatt fel is szívódtak. Nem tudtam, mire vélni ezt a jelenséget, de ekkor ellenfelemre néztem, aki mondani készült valamit és láttam rajta, hogy nem lepődött meg az esőn, tehát ez az ő műve volt. Mondandójában pedig azt is elárulta, hogy egy illúzióra készül, ami az ő részéről nem volt valami bölcs dolog. A következő pillanatban el is tűnt a szemem elől a lány, majd több illúzió is megjelenik előttem az ő képével. Nem esek pánikba, hiszek ezek nincsenek is itt, csak én úgy látom, mintha itt lennének. De az igazi kétség kívül még itt van, csak én nem látom. Azonban most bele kell mennem a játékba, hiszen kell egy kis idő, amíg aktiválódik a virágom.
- Hadou 58, Tenran! – kezdem el először pörgetni a kardomat, majd hirtelen megállítom és előtör belőle egy tornádó, ami egyenesen az előttem álló látszatokat veszi célba és remélhetőleg az eredeti is közöttük lesz. Egy kisebb port kavartam ezzel a támadásommal, de nem tudtam megvárni, hogy ez elüljön, mivel egy káprázat vagy az igazi felém fut és valószínűleg rám akar támadni. Én azonban ezt nem hagyhattam és én is felé futottam, ekkor még azt gondoltam, hogy ez az lesz igazi, de amikor összeért volna a kardunk, hirtelen az övé egyszerűen keresztül ment az enyémen, majd pedig az egész testemen. Gyorsan megálltam, hisz ha nem ez volt az igazi, akkor ő még valahol itt van. Amint elült a porfelhő, arra leszek figyelmes, hogy körül vagyok véve ábrándokkal és felém mutatnak az ujjukkal és támadni készültek. Egyszerre lőttek ki felém Byakurai-okat, amiket nem szándékoztam bekapni, hiszen még mindig nem tudom, hogy hol van az eredeti. Amikor már majdnem eltaláltak volna a villámok felshunpoztam és visszatértem eredeti helyemre, ahol ezelőtt álltam, mielőtt felém nem futott az egyik képzet.
Ezután az illúziók egyszerre kimondanak egy szót, aminek hatására el áll az eső és ők is eltűnnek. Hirtelen mintha eltűnt volna a körülöttem lévő környezet és egy ködös terület vette volna át a helyét. Nem tudtam, hogy most mi történik, de elkezdtem gondolkozni és arra jutottam, hogy ez egy illúzió lesz. Nemsokára az eddigi köd szertefoszlott és egy ismerős helyen találtam magamat. A gyerekkori lakhelyem volt azon belül is anyukám kedvenc kertje. Jó volt újra látni, hiszen mindig is nagyon szerettem ott lenni. Hamarosan meg is jelent a múltbéli mosolyogó énem szaladva, mögötte pedig kisvártatva megjönnek a szüleim is. Aznap ültettük el a frissen érkezett virágokat együtt anyuval, apu pedig figyelt minket a teraszról. Tisztára összekentem magam földdel, de minden percét élveztem. Anyu is egy kicsit piszkos lett, de őt se zavarta különösebbképpen. Később követtem őket, ahogy bementek és megmosakodtak, majd asztalhoz ültek, hogy megebédeljenek. A kedvenc ételeim voltak terítéken, a múltbeli énem pedig éppen apunak mesélte milyen bogarakat látott és, hogy anyu miket tanított neki a virágokról. Ekkor két személy érkezésére leszünk figyelmesek és egyből tudtam, hogy most mi fog következni. Ők voltak azok, akik betörtek hozzánk. Apu nekik vetette magát, amíg anyu kitessékelte a múltbéli énemet és neki adta a nagymama gyűrűjét. Anyu visszament és apuval együtt visszatartották a bácsikat, hogy utánam menjenek. Nem bírtam sokáig nézni, ahogy a szüleim a testükkel elállni az utat, egyből sírva fakadtam, ahogy néztem az emlékeket. Azonban azt már nem tudtam végignézni, hogy a szüleim feláldozzák az életüket értem, ezért elfordultam.
- Bakudou 37, Tsuriboshi! – a következő pillanatban ismét a harcterünkön vagyok, és lassan elkezd megint esni az eső, ezért kifüggesztettem egy védőhálót, ami nem lyukas, így megtartja a vizet, csak időnként ki kell belőle lökni azt. Letöröltem utolsó könnycseppjeimet és megnyugodtam, de belül örültem, hogy újra láthattam a szüleimet.
- Először is Haruki meg szeretné neked köszönni, hogy előhívtad az emlékeit. Másodszor ez nem azt jelenti, hogy Haruki nem fog tovább harcolni, épp ellenkezőleg most sokkal jobban fog harcolni és legyőzni téged. Ha akarod, használhatod megint ezt a technikát, legalább gyorsabban elfogy a lélekenergiád. – mondok el egy kisebb monológot, amiben egyszerre köszönetet mondtam és kijelentettem, hogy most kezdődik az igazi harc. Valójában pedig figyelmeztettem is egy két dologra köszönetképpen. Az egyik, hogy feleslegesen használná a technikáját még egyszer, hiszen én nem vagyok olyan gyenge, hogy összeomoljak egy emlékem láttán. A másik pedig, hogy egy idő után az fog neki feltűnni, hogy jobban harcolok, valójában viszont ő lett egy picit gyengébb.
Mondandóm után rátámadok az előttem állóra, akiről nem tudom, hogy az igazi vagy egy hamisítvány. Ha nem ő volt az igazi, akkor vaktában próbálok csapkodni, minél hosszabb ívű támadásokat indítani, hogy véletlenül rátaláljak az eredetire. Az ő fejével gondolkozva, neki az lenne a legjobb, ha továbbra is rám esne az esője, ezért valószínű, hogy megpróbálja megsemmisíteni a Tsuriboshit, vagyis én erre számítok és több tervem is van, hogy megállítsam a helyzettől függően.

Feltételezésem miszerint, ha nem esik rám az eső, akkor egy idő után el fog múlni a hallucinációk hatása. Ezt abból tudtam kikövetkeztetni, hogy amikor kifüggesztettem a gumiszerű hálót magam fölé, ellenfelem nagy csodálkozással nézte a technikámat és egy kicsit kétségbeesett, hogy most mi fog történni a zanpakutou képességeivel. A hasonmás klónjai viszont még mindig meg voltak, szóval valószínű, hogy kell egy kis időt várni, mire elmúlik a fekete folyadék hatása.
Időközben viszont más is történt, virágom illata, amit a fa lombjába rejtettem, beterítette a területet és elkezdte kifejteni a hatását, amit küzdőtársam remélhetőleg nem fog érzékelni. Csak a legjobb harcosok képesek, ennek érzékelésére, akik pontosan tudják, hogy mire képesek. Egy kis akárhányadik tiszt, aki a zanpakutoujától kérdez mindent, maximum csak azt veheti észre, hogy valami nincs rendben vagy, hogy most egy kicsit jobban harcolok, mint eddig. Amikor azonban a tartalék virágom is elkezdi kifejteni hatását, már a legügyetlenebb akárki is érezheti, hogy le van gyengítve.
- Haruki az Haruki. Ezen mit nem lehet tudni? – szólok ellenfelemhez, majd egy kis idő múlva gyorsan rátámadok az egyik előttem álló illúzióra időnyerés céljából. Nem kell már sokáig folytatnom a vaktában vagdosást, hiszen hamarosan el fognak majd tűnni a képzelődések, mivel már nem esik rám az eső és a virágom ereje is rásegít, ennek gyorsításában. Amint csapkodok a semmibe a kardommal, arra leszek figyelmes, hogy körül lettem véve újabb illúzió klónokkal. Miközben kerülgettem a felém közeledő kidoukat egy tervet találtam ki. Gondoltam, hogy nem lesz az engem bekerítő képmások között, de ennek ellenére mégis vigyáztam, hogy ne találjanak el. Eközben észrevettem, hogy volt még egy csoport, akik a hálómat akarták eltalálni. Jól gondoltam, hogy meg fogja próbálni megsemmisíteni a közém és az esője közé álló objektumot. Ebben a pillanatban egy Byakurait éppen hogy kikerültem, amiről éreztem, hogy igazi volt, mivel nyomot hagyott a földön. Ebből a nyomból és abból, hogy milyen magasan ment el előttem, megpróbáltam nagyjából bemérni, hol is lehet az igazi.
Megvártam a megfelelő pillanatot, amikor az általam bemért hely közeléből érkezett támadás és akcióba léptem. Suhintottam egyet a kardommal a semmibe, hogy jelet adjak a magvaimnak. Először egy majomkenyérfát növesztettem ki az egyik tartó szál elé, hogy ne szakadjon le az egész hálóm. Azért választottam ezt a fát, mivel ennek nagyon vastag törzse van és nagyon magas is. Az sem elhanyagolható, hogy törzse nagy része vízből áll, így a tűz vagy éppen villám alapú technikákat könnyen kivédi. Arra azonban nem gondoltam, hogy egyszerre több támadást is ki fog lőni és egy Byakurainak sikerült lyukat ejtenie a hálón. Viszont erre is kitaláltam gyorsan valamit és növesztettem is a következő növényt. Egy sárguló levelű mogyorófára esett a választásom, mivel annak viszonylag nagyok a levelei és majd egy idő után, ha lehullajtja őket, be tudják tömni a lyukat, hiszen az nem volt olyan nagy. Persze egy kis csöpögés biztos lesz, de azt majd kikerülöm.
- Bakudou 37, Tsuriboshi! – idézek meg egy újabbat ebből a kidouból, ezúttal az újonnan nőtt két fa fölé és nem úgy, mint egy hálót, hanem, mint egy gumi leplet, hogy nagyobb teret bemászkálhassak anélkül, hogy vizes lennék. Odashunpozok az egyik faágra és úgy teszek, mintha személyesen akarnám megvédeni a hálót a támadásoktól, de ez csak egy látszat. Először ugrándozva vagdosni kezdem a remélhetőleg áll támadásokat a kardommal. Reménykedtem benne, hogy nem találok rá igazira is a hamisak között, mivel mondjuk egy Byakurait nem lenne jó átvágni. Az illúziókkal nincs semmi baj, hiszen azokon csak egyszerűen áthalad a pengém és mehetek is a következő felé. Ez az egész kis színjáték pedig arra volt jó, hogy közben egy természetes mozdulatba ágyazva megkarcoltam a fa egyik ágát. Ezt pedig majd felhasználhatom akkor, ha sikerülne elszakítani a háló egyik tartószálát. Egy indát növesztve megragadnám a leszakított rész és a fához kötném, ezzel megoldva gondomat.
- Aka Fenikkusu! – indítok a kezemből több, apró, vörös madarat az esőben álló klónokra vagy éppen az igazira, ha köztük van, az esőtől védett helyen állókra pedig kardommal csapok le. Időközben észrevettem, hogy a képmások száma rohamosan lecsökkent, így könnyebb dolgom lesz megtalálni az eredetit. Úgy tűnik a virágom rendesen megtette hatását, vagy lehet, hogy az eső hatása is kezd elmúlni legnagyobb örömömre.

Már a harc elejétől látszott, hogy én sokkal jobb harcos vagyok, mint a kis 2. osztagos és csak idő kérdése, hogy mikor sikerül legyőznöm. A gyorsasága tényleg jó, de ha nincs mögötte semmi, akkor nem tud vele mit kezdeni. Lehet akármilyen gyors, ha gyengén támad, maximum arra jó, hogy kikerülje a támadásaimat, de azt sem csinálhatja az örökkévalóságig.
- Haruki szerint te sokkal furcsábban beszélsz a selypítéseddel. – próbálok visszavágni ellenfelemnek, amikor ő leszólta a beszédstílusomat. Ő nem szólhat semmit a kislányos beszédjével. Ez bosszúért kiállt.
Szorgalmasan folytatóm az illúzió klónok vagdosását, de már egy kicsit kezdem unni. Már egy ideje nem esik rám ebből a fekete esőből, de még mindig nem tűntek el a hasonmások. Talán megmaradnak, míg el nem tüntetem az összeset és utána nem fog megjelenni több. Egy kicsit idegesítő, de egy ilyen apróságért nem fogom feladni a harcot, hiszen ő nem is csinál semmit, csak rejtőzködik. Akcióm közben többször is hallom ellenfelem hangját, így nagyjából be tudom mérni a helyzetét, de próbálok úgy tenni, mintha észre se venném. Bár megeshet, hogy egy klónjával mondatja el ezeket, de én el tudom képzelni róla, hogy ilyen szerencsétlen legyen, hiszen folyton a zanpakutoujával beszél.
Legutoljára akkor ismerem meg a tartózkodási helyét, amikor megrebben az alsó Tsuriboshi. Bizonyára éppen rajta van és készül valamire. Próbálom nem figyelni az irányába, hogy ne tudja, hogy észrevettem. Amikor azonban elkiáltja magát, tudtam, hogy támadni fog. Arról azonban fogalmam sem volt merről. Shunpot is használhat és akár az ellenkező oldalról is érkezhet a támadás.
- Bakudou 37, Tsuriboshi! – idézek meg egy újabb hálót magam elé, hogy elállja a felém vezető utat. Tudom, hogy párszor már használtam ezt a technikát, de ezt éreztem a megfelelő választásnak. Egy kis pajzzsal nem értem volna semmit, mivel nem tudtam merről érkezik a csapás. Amikor pedig belemegy a hálóba, tudni fogom, hol is van pontosan és egy erős rúgást próbálok mérni a háló besüppedt részére.
- Hadou 29, Aka Fenikkusu! Hadou 54, Haien! – lövök ki egyből a rúgásom után két kidout. Az elsőt főleg arra használva, hogy kilyukasszam a hálót és utat törjek a másodiknak, de támadásra is jó lesz, ha betalál. Meglepetés támadásoknak biztos jók lesznek.
- Mutathatnál te is valamit vagy csak a rejtőzködéshez értesz? Akár el is ismerheted, hogy Haruki a jobb és vége lenne az értelmetlen harcunknak! – kezdtem el kiabálni, hátha ezzel jobb belátásra térítem ellenfelemet. Kettős hatása is lehet ennek a felszólalásomnak. Vagy feltüzelem vele, hogy adjon bele mindent vagy elismeri, hogy én nyertem és végre mehetek vissza Shiratori-samához és eldicsekedhetek, hogy legyőztem egy 2. osztagost. Bár talán ezt a lányt legyőzni nem valami nagy cucc. Csak arra törekedik, hogy kifáradjak, ő meg szépen bujkál és vár a megfelelő pillanatra. Nagyon alantas módszerei vannak.

Ahogy elvárható volt tőlem, a terv, amit kitaláltam, pont úgy ment, ahogy azt én is akartam. A hálómmal sikeresen megállítottam az érkező lányt, majd egyből rúgásokkal vissza is küldtem oda, ahonnan jött. És annak ellenére, hogy láthatatlan volt, éreztem, hogy tényleg belerúgtam valamibe, így utána küldtem még két kidout. Még így sem vált láthatóvá, csak abból láttam, hogy betalált a technikám, hogy lebegő lángokra lettem figyelmes, amit össze-vissza repülnek, majd a földön elaludnak. Ezt láttam, de tudtam következtetni, hogy a technikám sikerének az oka ez.
Szóltam neki, hogy mutathatna ő is valami érdemlegeset, mert ha nem akkor én vagyok a jobb. Erre persze egyből begurul, hogy én tévedek, meg minden és rám akar támadni. Ezúttal viszont már látom, ahogy átugrik a lyukas hálón, ami mögött álltam. Úgy állt, mintha egy karddal akart volna megtámadni, de nem volt semmi a kezében és ezt ő is csak most vette észre az arckifejezéséről ítélve.
- Hiányzik valami? – egyből elkezdtem gúnyolódni a dolgon, mert ezt nem hagyhattam ki. Közben pedig észreveszem, hogy elállt az eső, vagyis ez az álleső vagy mi ez. Csak ennyi ideig képes fenntartani a shikai állapotot. Bár, mit vártam tőle? Eddig is tudtam, hogy az elejétől kezdve nem volt semmi esélye ellenem.
Ekkor megjelent egy férfi közöttünk, aki véget vetett a harcnak. Ha nem tette volna, valószínűleg én zártam volna le azzal, hogy néhány ütést és rúgást mérek a lányra és megnyerem a csatát. Ezzel megmentette ez a férfi a megaláztatástól, de attól még én nyertem, hiszen egyértelműen látszott a harc alatt, hogy jobb vagyok. Nem tudtam, hogy ennyire lezuhant a 2. osztag színvonala, hogy ilyen gyenge kislányokat is felvesznek, aki csak bujkáláshoz, meg a piszkos trükkjeihez ért.
- Haruki már mondta neki, hogy felesleges ez a harc, de az ostoba fejével nem tudja megérteni. – mondtam a feltételezett zanpakutou szellemnek, aki kettőnk között állt. Viszont a lány még így is harcolni akar, hogy ketten is megmondták, hogy ez a harc értelmetlen. Ebből is látszik, hogy én sokkal jobban felnőtt vagyok, mint ő. Nekem is lenne okom haragudni rá, hiszen kedvenc, saját készítésű karszalagom megpörkölődött és ő tehet róla. Viszont látom, hogy nélkülem is van elég problémája a fejével és könnyedén legyőzném, így hagyom az egészet.
Végignézem, ahogy elcibálják a helyszínről a lányt, de előtte még kaptam egy szál pókliliomot a férfitől. Még hallottam a lány kiabálását, hogy nem ez volt az utolsó találkozásunk, amit akár úgy is érthetek, hogy mostantól riválisának tekint. Bár én nem érzek ugyanúgy, mivel nem vagyunk egy szinten, de számára ez a kis rivalizálás biztos eredményes lesz valamennyire, ha utol akar engem érni.
Most viszont már én is elindulok visszafelé, mert Shiratori-sama vár és nem akarom megváratni. Az újonnan kapott pókliliomot az egyenruhámra tűztem, csoki golyóimat, amit a közelben helyeztem el felkaptam és neki is vágtam a visszafelé vezető útnak. Még biztos sok teendőm van, amit a mai nap kell elvégeznem.