Hakuun Reno

Tárgy: Hakuun Reno Hétf. Ápr. 30, 2012 9:46 am

Spoiler:

Jelszó: auu eo (nem tudom, hogy a chan a-ja kell-e, de a biztonság kedvéért) a

~ Adatlap

Név: Hakuun Reno "M-chan"
Nem: férfi
Kaszt: Ember
Szül. ideje: 1986. január 5.
Kor: 26 év

~ Előtörténet

Az apám nagy sportőrült volt. Rajongott a harcművészetek, az extrém sportok, és a sokak körében népszerű labdajátékok iránt is. A tévé előtt nyomta a szöveget a játékosoknak, és egyáltalán nem zavarta, hogy nem hallották. Irányította a járműversenyzőket, és egy perces néma csenddel adózott minden elvesztett körért. De nem csak a tévé előtt működött ilyen jól a beszélőkéje. Lepipált mindenkit a vezetői érzékével. Igazi fenomén volt az öreg, ő vitt bele a legjobb dolgokba. Alig totyogtam, már vitt magával a pályára, és ahogy nőttem, úgy szélesítette az ismereteimet.
A nővéreimmel is próbálkozott, több-kevesebb sikerrel. Nem voltak valami fiúsak, de apám reménykedett. Épp, mikor készült feladni az álmát, hogy a legfiatalabb nővérem valaha is aranyérmet szerez karatéban, megtudta, hogy fia fog születni. Anyám félt, hogy nem lesz elég pénzük, hogy nem tud majd megtartani, de apám nem adta fel. Plusz műszakot vállalt, megdolgozott értem a későbbiekben is. Miatta vagyok ott, ahol.
- Reno, igyekezz! – szólt a csapatfőnököm,Yoh. Fukuzawa Yoh, akivel a „menedzserem” ismertetett össze. Pontosabban a nővérem, az egyik a három közül.
Felkaptam a bukósisakom, aztán adjad neki!
- Vigyázz magadra! – szólt még Yoh, mire csak bólintottam, és már ott sem voltam.
Még most is akarom, hogy apa büszke legyen rám, mint mikor először tanított biciklizni, mikor minden tiltakozása ellenére trükközni tanultam, és mikor esztelen kaszkadőrmutatványok közepén fejre álltam egy kétkerekűvel a lábam között. Apám mindig ott volt, és mindig büszke volt, bármit is csináltam. Mindig azt mondta nekem, hogy a férfiak is sírhatnak. Én akkor sírok, ha ő eszembe jut. Hiányzik, mert ő az apám.
- Megnyerem ezt apának. – lihegtem a sisakomban, miközben felültem a motoromra, és ráadtam a gyújtást.
A verseny elkezdődött, nem maradt visszaút. A nővéreim valahol a lelátón ültek, ki a családjával, ki egyedül, de mind nekem szurkoltak. Az anyukám pedig a tévé elől nézhette a versenyt, az egészségi állapota, meg én sem engedtem, hogy eljöjjön. Apa viszont itt lett volna, ha még élt volna. Láncokkal sem lehetett volna otthon fogni. Mindig ott volt nekem, még ha olyat is csináltam, amit nem kellett volna.
Volt egy idő, mikor lázadtam. Höh… elég szánalom így visszagondolva. Abban az egy-két évben csak azért ültem motorra, hogy mutatványozzak, de az egész inkább úgy nézett ki, hogy elestem, összetörtem magam, aztán felgyógyultam, megint elestem, és újra nekivágtam. Apám annak ellenére is biztatott, hogy nem adta engedélyét. De hát, azt akarta, hogy azt csináljak, amit szeretnék. Végül ráébredtem, hogy azt szeretném csinálni, amire ő tanított, és amiben a legjobb voltam.
Legalábbis, azt mondta, a legjobb lehetek, ha úgy csinálom a dolgokat, ahogy azt kell. Szerelmes lettem a motorokba, és nem foglalkoztam semmi mással. Bár az iskolát így is be kellett fejeznem, anya kedvéért. De apám mindig a cinkostársam volt, ha rossz jegyet kaptam, sem zavarta, inkább örült, ha nem a legrosszabbal jöttem haza. Amint hazaértem az iskolából, megcsináltam a leckém, nem volt fontos, jó-e, csak hogy kész van-e. Apa hazaérkezése után pedig egyből mentünk gyakorolni.
2003-ban kezdtem, a 125-ösök között, szabadkártyásként. Egy év múlva már büszkélkedhettem egy vb-címmel, ami egy 2005-re szóló szerződést is hozott magával a Honda részéről, immár 250-es kategóriában. Bár egész évre szóló szerződésem volt, egy baleset miatt lemaradtam majdnem az egész sorozatról. Akkor valahonnan a halál széléről hoztak vissza. Életemben először láttam apámat annyira szomorúnak, és azokban a napokban, míg kétséges volt, hogy megmaradok-e, megfogadtam, hogy soha többé nem hagyom a családomnak, hogy így lássanak. Végül is az ígéretem sikerült megtartanom, a következő két évben ugyanis mindkét alkalommal megszereztem a világbajnoki címet.
Aztán 2008-ban bekerültem a MotoGP-be, és iszonyatosan be voltam rezelve. A váltás viszonylag hirtelen jött, bár én fogadtam el a Yamaha ajánlatát, az éves szerződést az 1000-es kategóriába. Igyekeztem is jól teljesíteni, de az első évben épp csak sikerült pontszerző helyre jutnom év végén. 2009-ben év végén negyedik lettem. Az ezt követő év elején apám megbetegedett, de minden meccsemen ott volt. Még az utolsón is, pedig rettentő rosszul festett. Aztán együtt örült velem az újabb vb-címnek, nem sokkal később pedig nyugodt szívvel búcsúzhatott el örökre.
Szerettem volna tudni, hogy minden rendben van-e vele. Hiányzott, és sokáig nem is tudtam koncentrálni a versenyzésre. Veszélybe került a helyem a Yamahánál, már fontolgatták, hogy kiteszik a szűrömet. Aztán mégis sikerült megtartanom a helyem. És most? Most azért hajtok, mert élvezem. Mert félek, és mert azt akarom, hogy az apám, aki lélekben még most is a lelátón ül, büszke lehessen rám. Hogy anyám nem azért idegeskedjen otthon a tévé előtt, mi lesz a fiával, hanem, hogy megnyeri-e a versenyt.
Éles kanyar jobbra, aztán a motor kicsúszott alólam, én meg csak görögtem, mint valami kavics, amit elrúgtak. Valahova nagyon beüthettem a fejem, mert nem igazán láttam ki a sisakomon. A hangok összemosódtak, a kép elhomályosult, bár láttam pár arcot, de elég halványan. Egészen olyan volt, mint egy rémisztő álom.

Ajtónyikorgásra ébredtem. Hirtelen nagy lett a fény, bántotta a szemem, nem is igazán tudtam meglesni, ki jött. a sok hunyorgástól a homlokom is megfájdult, és ahogy odakaptam a kezem, éreztem a gézt az ujjaim alatt. Karomban az infúzióval nem voltam olyan boldog, de úgy éreztem, még egészen jól jártam. Csak azt sajnáltam, hogy a családomnak látnia kellett a bénázásom. Legalább a kicsiket megóvhattam volna ettől.
- E-elnézést, Hakuun-san, hogy z-z-zavarom… - ismeretlen hangot hallottam, egész halk volt, és lányos.
- Ki az? – próbálgattam a hangomat. Hát, elég béna volt, mit mondjak, de legalább nem haraptam le a nyelvem. Kicsi kiszáradt a torkom, úgyhogy nyújtózkodtam egyet a poharamig, meg valami nyöszörgésféle után vissza is telepedtem nyugalmi pózba. Vagy hasba rúgtam magam, vagy bordán rúgtam magam, vagy valami más történt, de tréningezni nem nagyon kellett, mert egy nyújtózásba is itt gebedtem bele. – Lennék szíves ideadni a poharam? – kérdeztem a fiatal lányt, aki végre becsukta az ajtót, és nagyjából visszanyertem a látásom.
Ő csak szótlanul, és teljesen vörösen araszolt közelebb, még bólintani sem bólintott, hogy rendben. De azért megkaptam az italom, és talán bunkó voltam, de ittam, mielőtt megköszöntem volna a segítségét. Viszont, mikor végeztem, és visszaadtam neki a poharat, pótoltam az elmaradásom.
- Köszi, a segítséget! Őőőő… ha nem zavar, megkérdezhetem, mi a neved? Én Reno vagyok, de gondolom, ezt már tudtad. – villantottam rá egy kicsit fancsali vigyort, mert a sok dumától megint belenyilallt a fájdalom a mellkasomba, vagy valahova arra a tájékra. – Nem harapok. – nyögtem be még, mert nem tűnt valami beszédesnek a kislány.
- E-emiko vagyok, én igazán nem akarok zavarni, Hakuun-san, gomennasai… A családommal magának szurkolunk, és voltam már versenyén is, én-én…
- Köszi, kedves vagy, de ez mind az apám érdeme. Ha nem segített volna végig az éveken, nem lennék most itt.
Halk kopogás hallatszott, aztán egy megviselt, kócos fej kukucskált be a résnyire nyitott ajtón. Sötét karikák bocsátották előre a hírt, hogy egy ideje nem aludhatott nővérem, és esetlegesen morcos kedvében is lehet. Amint eljutott a tudatáig, hogy nagyon is vidáman intettem neki egyet, mint aki kicsattan az életerőtől, egyből belépett a helyiségbe, és zavartan nézett körbe.
- Ren… csak nem magadban beszéltél? – kérdezte aztán összehúzott szemöldökkel, és egyből szabad bőrfelületet keresett rajtam, hogy ellenőrizze, nem vagyok-e lázas.
- Miről beszélsz? Inkább köszöntél volna ennek a lánynak, milyen bunkó vagy már. – viccelődtem Kayóval, de csak még zavartabban nézett rám. Én meg tüntetőn Emiko felé fordultam, aki vadul rázta a fejét, csak azt nem értettem, miért.
- Ne poénkodj, te hülye! Így is eléggé megijesztettél mindenkit, erre most valami lányt halluzól, de senki sincs itt! – adta tudomásomra igazán kedvesen Kayo, hogy barom vagyok, és nagy agybajom lehet, de erről már évek óta tudtunk, nem tudom, mi újdonság neki ebben. Nem véletlen ő a „menedzserem”. Igazából csak szeret belekontárkodni a dolgokba, de nem számít. – Megyek, szólok egy nővérnek, vagy valami.
Csak bólintottam, és összezavarodottam lestem utána, míg becsukta az ajtót. Ekkor a lány felé fordultam, aki már a könnyeivel küzdött. Az a kis mérgem, ami volt, elpárolgott. Inkább a nővérem helyett kezdtem mentegetőzni, de úgy tűnt, csak rontok a helyzeten.
- Én-én… Igazán nem hittem, hogy látni fog engem, Hakuun-san… - kezdett bele magyarázatába Emiko. – Mások nem látnak, és… gomen, hogy bajba kevertem.
Ekkor jött vissza nővérem, és olyan hangos volt, hogy ha mondott is még valamit Emiko, azt már nem hallottam. Jött vele egy nővér is, aztán olyan gyorsan kiütöttek, hogy kettőt pislogni sem volt időm. Biztos úgy voltak vele, hogy nesze neked, paraszt, aludj egyet! Én meg szófogadón aludtam.

- Ren, felöltöztél már? – hangoskodott legidősebb tesóm az ajtón kívülről. Épp hozzá készültem, azt mondta a doki, pár napot még pihenjek. Rendesen a halálomon is voltam, hogy azt merte mondani, nem ülhetek fel Sárkányra a hétvégi versenyen. Épp ezért minél lassabban öltöztem, bár az kicsit feldobott, hogy a skacokkal lehetek majd. Nem hagyják, hogy unatkozzak. – Ren, haladj már! – nem zavartatta magát, csak benyitott, én meg egy szál gatyában és fél pár zokniban pózoltam neki, meg a nyitott ajtónak egy sort. – Na, látom, már semmi bajod, de siethetnél egy kicsit, mert elhagy a férjem, míg te itt szobrozol.
- Ha elhagy, mert fél óráig magára hagytad a kölykökkel, akkor elég nagy mar…
- Igen-igen, tudom, hogy idióta lenne, de ismered a kicsiket, nem? Te is mindig csak a bajt kerested. – kezdett bele Yoshiko a hegyi beszédbe, én meg csak lustán lecsüccsentem az ágy szélére, és vártam, hogy maguktól rám másszanak a ruhák. – Nem foglak felöltöztetni.
- Ne mááár, Shi-Shi! – kezdtem bele a gyerekes nyafogásba, és addig táncoltam az idegein, míg el nem értem, amit akartam. Mwahaha, a kistesók varázslatos ereje! Szemét módon még el is hagytam magam egy kicsit, és nem igazán emelgettem a seggem, mikor kellett volna, de hát Yoshinak is meg kellett értenie, teljesen le voltam gyengülve.
Shi-Shi teljesen megedződött, mire felöltöztem, pedig neki ez mindennapi rutin, igaz, nem ekkora kölyköket öltöztet, mint én, de hát, gyakorlat teszi a mestert. Mindent rettentő lassan csináltam, akartam, hogy a kölyköknek legyen elég idejük kiképzést adni a faterjuknak is. Ikutónak is ki kellett élveznie a gyereknevelést, nehogy már csak én pesztráljam a kölykeit, egyszer nekem is lesz sajátom, aztán ki fogja felvigyázni neki Minimanó1 és Minimanó2 titkos ügynököket.
- Yoshi, nem tudnál egy kicsit beletaposni? Unatkozok… és egyébként is kicsi a hely. – tekeregtem az ülésben, mert nyomorultul kevés hely volt. – Azt hittem, a családanyák mind menő furgonokkal mászkálnak, ahol el tudják szállítani a nagyra nőtt kisöccsüket, de… Shi-Shi, mi a frász ez a törpekocsi?
- Ren, inkább maradj csendben, mert kinyitom az ajtót, és kilöklek rajta. – mormogott pókerarccal az öreglány, de hát muszáj volt még beszólnom egy utolsót, mert kihagyhatatlan volt.
- De Shi-Shi, azt elárulod, hogy a frászba akarsz ezen a miniajtón kivágni, mikor még hosszomban sem férnék át rajta, így keresztben meg aztán sehogy se. – vihogtam, miközben hasamat szorongattam. Azt mondta a doki, egy ideig még fájni fog, a zúzódások már csak ilyenek. Megköszöntem neki szépen az infót, de már réges-rég tudtam erről.
Egy életnek tűnő idő után végül megérkeztünk Yoshiék házához. Nagy kertes ház, hogy a kicsiknek legyen helyük. Ezért büszke voltam Ikura. Legalább megdolgozott azért, hogy a családja jó helyen élhessen. Alig álltunk meg, az bejárati ajtó máris szélesre nyílt, és aki csak itthon volt, mind kivetődtek az ajtón, na és ki volt az első? Hatalmas meglepetésemre természetesen Iku reppent ki elsőnek, és rettentő férfiasan rohant Yoshi szoknyája alá bújni, nyomában meg a két hatalmasra nőtt szörnyeteg vízi pisztollyal. Rögvest beálltam guggolós terpeszbe, és menet közben kaptam el a két kölyköt.
Jiro és Jun ikrek voltak, és mindketten imádni valóak. Ahogy felvettem őket, egyből a harci sérülésemet kezdték el vizslatni, és rögtön kitalálták, hogy biztosan elment az eszem. Több se kellett, rögtön én lettem a nagy és veszedelmes szörny, és ahogy talajt ért a lábuk, már rohantak is előlem. Még hallottam, hogy Yoshi félig idegesen megkérdi Ikutót, engedte-e a lakásban játszani a kicsiket a vízzel, aztán már ott sem voltam. Bár szórakoztató lett volna kivárni a választ, de Ji és Ju mégis jobb játszótársak voltak. Anya mindig azt mondta, hogy értelmileg egy szinten vagyunk. Én aztán nem értettem, mire gondolhatott, de ha így van, tuti, hogy az ikrek egyszer még Nobel-díjat kapnak.

~ Kinézet
193 centiméter magas vadállat. Szőke haja általában össze-vissza áll. Hát igen, a bukósisak összekócolja az ember tökéletes búráját, na meg az elvetemült rajongók is. Szürkéskék szeme messziről szikrázik, amolyan „challenge accepted” pillantással vizslat körbe szinte mindig. Testét heged borítják, mert bizony olykor esik-kel. Néhol csak egyszerű horzsolások, máshol műtéti beavatkozások nyomai is látszódnak. Kidolgozott izomzatú, a nők nyugodtan sorba állhatnak megszámolni a kockákat a hasán. Általában a motoros cuccaiban lehet látni, kedvence a piros kabátja, amit még édesapjától kapott.

~ Jellem
Laza gyerek, legalábbis nem rohangászik sikoltozva fel-alá minden egyes verseny előtt. Könnyedén veszi az életet, és rettentő meggondolatlan is. A legtöbb marhaságot ő maga találja ki, nem szükséges belerángatni semmibe sem. Hirtelen haragú, ilyenkor nem átallja megemelni a hangját, rúg-vág, ajtót csapkod. Hisztizik, mint egy igazi férfi. (Elnézést, uraim! ^.^”) Ilyen esetekben legtöbbször csak felpattan az egyik mocijára, és adjad neki! Csak, hogy az anyukájának legyen min idegeskedni, a bukósisakot is lefelejti magáról a nagy sietségben. Nem egyszer balesetezett már így, de eddig csak a természetben tett kárt.
Dührohamaitól eltekintve vidám kis fickó, szereti az ugratásokat, bár ha ellene irányulnak, már kevésbé. Ha belekezd egy témába, semmi sem állítja meg, addig folytatja, míg a tücskök is ciripelni kezdenek, vagy be nem ég valaki, ritkább esetekben ő maga. A sérüléseteket jól viseli, a meleg helyzeteket forró fejjel kezeli. Gyerekek közelében nyugodt, jól érzi magát a kis lurkókkal. Sajátot is minél hamarabb szeretne. Ehhez kapcsolódik az öregedéstől való félelme. Retteg attól, hogy valami módon többé nem ülhet majd motorra, és legfőbb ellenségének a kort tartja, egy nyaktörés útját nem állhatná.
Igazi nagymenő, kicsit talán egoista is, de ez csak egy álarc. Szüksége van a megerősítésre, akár a motoron nyújtott teljesítménye, akár magánemberként elkövetett tettei miatt.

~ Képesség
Egyelőre még nem ismeri a képességét, ezért nem is tudja használni.

~ Szeret-nem szeret
+ motorok
+ Édesapja
+ kétkerekűek
+ kölykök
+ versenyzés

- sérülések
- motor nélküli élet
- öregedés
- tehetségtelen vezetők
- nagyszájúak, idióták, okoskodók

~ Felszerelés(ek)
Egy gyűrű, amit még az édesapjától kapott.
Bukósisak, és egyéb motoros izébigyók.

Plusz:
Három nővére van: Yoshiko, a legidősebb (házas, két gyerekkel: Jiro és Jun)
Chiasa, a középső (egyedülálló, mangaka)
Kayo, a legfiatalabb (eljegyzett, Yoh a vőlegénye)

járművek:
versenymotor
Rikoltó
Selly
autó

Tárgy: Re: Hakuun Reno Kedd Május 01, 2012 6:06 am

Üdvözlet! ^ v ^

Személy szerint nekem nagyon tetszett az előtörténeted! Remélem a későbbiekben kedves motor fan barátunk óvakodik a további balesetektől. Surprised

Na de nem is szövegelek tovább, az engedélyed megvan és egy - két kósza elütésen kívül én nem is találtam benne hibát. Így hát az előtörténetedet ELFOGADOM!

Szint: 1. szint
Lélekenergia: 3000 LP
Kezdőtőke: 4000 ryou

Az alábbi képzettségeid között oszthatod el tetszés szerint a pontjaidat:
× Fegyverhasználat
× Pusztakezes harc
× Reiatsu kezelés
× Helyváltoztató képesség
× Különleges képesség

A pontozás elkészítéséhez való részleteket itt találod. Az adatlapod és pontozásod elkészítése után, jó játékot kívánok! ^v^