A gyomrom korgott, mint egy hét napig nyúzott macska. Éreztem, hogy ennem kell lelkeket, különben éhesen kellett volna tengetnem napjaimat. Kifáradtam a sivatagba és étel után keresgéltem. Hamarosan sikerült megpillantanom négy-öt sima hollowot, akiket jóízűen elfogyasztottam. Bár a gyomrom már nem korgott, éreztem, hogy ez mégsem volt elég, így több hollow után kutattam. Sajnáltam, hogy a saját fajomat kellett ennem, de elengedhetetlen volt ahhoz, hogy túléljem. Falatoztam még tíz-húsz hollowot mire kezdtem jól érezni magamat. Még mindig éreztem, hogy nem ez volt a maximum, de legalább egy ideig bírni fogom ennyi táplálékkal. Egyes hollowoktól különös emlékek jutottak az eszembe, de inkább csak ignoráltam őket és ezúttal már valamivel teltebb hassal bandukoltam a homokban, de most inkább különös dolgok után kutatva. Mindig kíváncsi voltam, hogy mi történik Hueco Mundo örök sivatagos mezein. A kíváncsiság vezényelt, semmi más, mire egy kalapos, különös ruhás hollow pillantott meg... sőt, jobban megnézve egy arrancarnak tűnt, bár érzésre nem volt nagyobb a lélekenergiája nálam. Felettébb különösen szólított meg a személy, úgy tűnt, sőt biztos volt, hogy harcolni szeretne. Nem igazán értettem, hogy miért, de azért válaszoltam.
- Üdvözletem! Bár különösnek vélem, az ilyesféle találkozásból kiinduló küzdelmeket, de ha már feltettél néhány kérdést örömmel válaszolok neked. Először vadászni indultam, de mivel a célom azon része már teljesült, így azt mondanám, hogy csak az unalom és a kíváncsiság űzött az örök sivatagba. A harccal kapcsolatban pedig igent mondok, de csak azért, mert tényleg jól esne a shinigamik ellen való felkészülés.
Csak azért döntöttem így, mert az emberi világban létem alatt legyőzött az a bizonyos tizenkettedik osztagos, és ezt semmiféleképpen nem feledhetem, mert erősebbnek kell lennem, hogy egyszer vissza vágjak és megmutassam neki, hogy ki a felsőbb rendű, még úgy is, ha kívülről tisztelet jelét mutatom neki. Belül nem tudok egy shinigamit jobbnak ítélni, minden porcikám tiltakozik ellene. Ellenfelem meghajolt, levette kalapját és bemutatkozott. A bemutatkozása után azonnal használtam az Admiración képességemet, ami a gyengébbeket arra kényszerítette, hogy felsőbb rendűnek, hatalmasabbnak lássanak, de ennek persze csak akkor lenne hatása, ha ellenfelem hollow képesség szintje tényleg alacsonyabb nálam.
- Ha nem gond nem mutatkoznék be egyenlőre, nem a szokásom. Ha pedig harcot akarsz, akkor várom támadásodat. Kíváncsi vagyok, hogy mire vagy képes.

Úgy látszott, hogy ellenfelem kezdte megérezni az admiraciónom hatását. Sokáig gondolkodott és azzal, hogy azt mondta, hogy kívánságom számára parancs megbizonyosodtam arról, hogy az admiración bizony rajta van, így befolyást nyertem felette. A befolyás ideje alatt kellett meggyengítenem az ellenfelemet, de először is támadásait kéne védeni. Sonidózott felém, de színtisztán láttam a mozgását. Úgy látszott, hogy nem is csak éppen hogy, hanem tényleg lassabb volt nálam. Jobb kezével próbált megütni, de az ütés előtt mögém sonidózott. A jobb lábával próbált rúgni, de nem hagyhattam neki, előre sonidóztam. Gyorsabb voltam, mint ő, így nem talált el a rúgása. Lábát a földre rakta, felém kiáltotta, hogy ügyes és felém indult és bal kezével próbált gyomron ütni. Nem akartam megkockáztatni az ütés elszenvedését, így egy újabb sonidó használatával próbáltam kikerülni. Sajnos túl sokat vártam, így a keze súrolta a jobb oldalamat és a sonidó mellett egy enyhe fordulatot is vettem. Fájdalmat éreztem. Bár volt hierróm, úgy látszott, hogy ütései erősebbek voltak annál. Nem nyúltam az oldalamhoz, hogy ne lásson bennem fájdalmat. Lassan fordultam felé és kezeimet tágra nyitottam előtte. Egy mosolyt vettem fel és mondtam.
- Gratulálok, el tudtál találni, most már méltó vagy ahhoz, hogy átadjam neked erőm egy részét. Ha eddig nem vetted volna észre, erős vagyok... csak reiatsum el van zárva egy ceroban. A gond az, hogy csak annak adhatom erőm nagy részét, aki méltó rá. Potenciát látok benned, így te lettél a kiválasztott. Nos elfogadod az erő ceróját és egyben erőmet, hogy az én dicső nevem mellett mészárolhasd a shinigamikat?
Elmosolyodtam és az admiraciónomra koncentráltam.
- Ezt az ajánlatot nem utasíthatod el.
Ha elfogadja az ajánlatot közlöm vele, hogy a cero, amit adok az nem okoz sérülést, csak megerősíti Wollohot. Kérem, hogy karjait nyissa tágra és egy cerot lőnék a mellkasára. Valószínűleg a hierrója felfogná a nagy részét, de még így is egy óriási sebet és égési sérüléseket okozna véleményem szerint. Ha elutasítaná, akkor megkérdezném tőle, hogy tisztel-e. Ha igent mondana, akkor újra elismételném, hogy az ajánlatot nem utasíthatja el, amíg meg nem győzöm, ha pedig azt mondja, hogy nem tisztel, akkor egy Dedo apuntado segítségével egy szempillantás alatt próbálnám átdöfni a jobb combjában az izmokat, így félig mozgásképtelenné téve ellenfelemet.

Wolloh szerencsémre elfogadta ajánlatomat, de az utolsó pillanatban egy ceroval próbálta hatástalanítani támadásomat. Nem sokat védett belőle, mégis elég volt neki, hogy csak égési sérüléseket szenvedjen és ne haljon meg. Közölte velem, hogy szerinte nem volt méltó az erőmre, majd felajánlotta, hogy csak szimplán harcoljunk tovább. Szegény, az admiración hatására fel sem fogta, hogy ez is a harc része volt, azonban már okosabban kellett harcolnom, mert éreztem, hogy az admiraciónom most járt le. Reméltem, hogy nem gondolkodott el az eddigi dolgokon, de, hogy megbizonyosodjak róla, időt sem akartam neki hagyni. Két claro de luna képességet küldtem felé, mi egy kis hold formájában előjövő képesség volt. A holdak tulajdonsága, amit reméltem, hogy ellenfelem nem tud, az volt, hogy találatkor megkötözik azokat a testrészeket (kezek vagy lábak), amit elérnek. Értelemszerűen az egyik holdat a keze felé a másikat pedig a lábai felé irányítottam. Ellenfelem azt sem tudhatta, hogy ezeket a holdakat én irányítottam. Nem igazán voltam jó irányításukban, ezért a biztonság kedvéért egy Incluye el Engancét indítottam felé, ami lassan kezdte felém húzni ellenfelemet. Ezzel a különös láthatatlan erővel egy kicsit felemeltem ellenfelemet a földről és meg is kezdte a húzást. Mivel már nem hagyatkozhattam admiraciónomra, ezért szavaimat megválogatva szólaltam meg:
- Bár nem érted, hogy éppen mi történik veled, ezért úgy gondoltam, hogy közlöm velem. Mint gondolom észre vetted semmilyen módon sem tudsz helyet változtatni, a képességem megteszi azt helyetted. Nem igazán tudom, mennyire vagy jártas az emberek találmányaiban, de sebessége megegyezik egy ottani, úgynevezett "mozgólépcső" sebességével, ami nem igazán gyors.
Mondanivalómmal igazából csak el akartam terelni a figyelmét, hogy a holdacskáim kényelmesen célba érhessenek. Mondanivalómmal nem hazudtam, tényleg nem tudott helyet változtatni, de a mozgásra alkalmas volt. Kezeit, lábait, fejét, testét mozgathatta, ha a holdjaim nem találtak el közülük valamit, csak nem mozdulhatott arrébb. Lassan jött felém, miközben hosszú, vívókardomat nyaka felé szegeztem. Ha lefognák a holdjaim, akkor se a kezeivel se a lábaival nem tudná kivédeni a támadást és a kard kényelmesen áthatolna a nyakán keresztül. Kardomat még mindig a nyaka felé tartva, várva, hogy lassan belerepüljön vártam kíváncsian elkövetkezendő mozdulatait. Bár már éreztem a győzelem ízét, nem engedhettem meg magamnak, hogy lejjebb engedjem védelmem. Készenlétben álltam és vártam.

Wollohnak sikerült kivédenie az egyik holdamat. Ehhez a folyamathoz a kardját használta, bár eléggé ügyetlen volt vele. A másik holdat azonban, ami a lábát kapta el, nem sikerült. Öklét tette ki a kardomnak, hogy lassítsa a közeledtét, ami sajnos nem működött a fix sebesség miatt, de ez nem is igazán számított már. Ellenfelem még azt is felajánlotta, hogy férfiként küzdjünk meg, ilyesféle trükköket nem használva, de ezzel csak a javára tennék. Úgy látszott, hogy matthelyzetbe hoztam ellenfelemet, de mivel a fajtámból való volt nem akartam megölni. Fontos minden arrancar részvétele a shinigamik elleni küzdelemben, nem hagyhatom, hogy egyikőjük, aki esetleg egy fontos lépést tehetne meg, meghaljon. Amit mégis tehetnék az, hogy a helyes útra igazítom. Ha pedig az sem sikerülni nem marad más választásom. Igazán kíváncsi voltam, hogy ellenfelem mit tud még, de sajnos nem vagyok az a típus aki kockáztatja a vereséget csupán néhány földi vágy, ez esetben kíváncsiság miatt. Lassan oldalra fordítottam kardomat, így karom végén az öklöm teljesen egyenes pozícióban állt. Míg volt időm, míg nem volt elég közel lejjebb engedtem a karom és öklöm a lábszára felé nézett. Úgy látszott, hogy a kötözés tökéletesen sikerült és szépen egymás mellett voltak a lábak. Cerót kezdtem gyűjteni a kezemben, végül, ha sikerült eltalálnom a lekötözött lábait, ami szinte biztos volt, hacsaknem volt valami képessége ellenem, akkor megvárnám az eredményt és ha leszedte az egészet, vagy legalább az egyiket, talán mindkettőből egy keveset, akkor elengedném az Incluye de Elganchémat. Ha nem sértené meg lábait akkor még egyszer elismételném és utána már nem maradna elég időm, így elengedném és várnám támadásait. Ha eltaláltam a lábait és amiatt engedném le, akkor megszólalnék:
- Ne haragudj, Wolloh, egy jó harci partner voltál, de sajnos mindenkinek megvannak a maga módszerei. Az én módszereimet sosem viselték el ellenfeleim, de nem is igazán érdekelt. Mivel arrancar vagy, csak a lábszáradat céloztam és nem arra mentem, hogy megöljelek. Választhatsz... vagy tovább harcolsz, mint egy bolond, aki mostanra már halott, vagy feladod és hagysz távozni.
Ha Wolloh a harcot választaná, akkor védekező állást vennék fel, ha pedig feladja, akkor megszólalnék.
- Bölcs döntés... Dei vagyok, Dei Laez, nyolcvanötödik arrancar. Most életben hagytalak, de ha újra találkozunk az életemet ne hagyd meg. Gyűlölj, vess meg, átkozd a nevemet és erősödj. Erősödj azért, hogy egyszer visszaadhasd annak, ki veszélyeztette életed, hogy egyszer megmutasd, hogy te vagy az erősebb.
Majd kardomat vissza tenném hüvelyébe és távoznék a helyszínről.