Az emberi világban jártam, néztem, ahogy az emberek élik lényegtelen és üres életüket. Néztem, ahogy szenvedtek mindennapjaikban. ~ Tán én is így éltem? Gondoltam magamban. Esteledni kezdett és a madarak is kezdtek elcsitulni. Hamarosan egész Karakura town csöndben és sötétségben állt. Egy viszonylag szépnek mondható utca végén álltam éppen. Néhol állt egy-egy szomorúnak kinéző fa és a házak szabályosan sorakoztak egymás mellett. Már csak néhány házban égett a villany, de azok is hamarosan lekapcsolódtak. Egy árva lélek sem volt már ebben az utcában, mikor helyet foglaltam egy padon. Oldalt, egy lámpa fénye zavarta a sötétségbe meredésemet, így egy Bara segítségével gyorsan kiiktattam azt. Nem telt el azóta sok idő és egy különös ruhás alak kezdett kirajzolódni a távolban. Ahogy közeledett, úgy derült ki, hogy ő bizony egy hosszú, szőke hajú nő volt. Minél közelebb volt, annál jobban kezdett feltűnni shinigami ruházata. Úgy látszódott, mintha valakit keresne, így inkább csendben maradtam és néztem magam elé. Kis ideig bolyongott csak körülöttem, kíváncsi voltam, hogy vajon értem jött vagy csak sétálgat? Esetleg más hollowok kiirtására jött? ~ Miért ugyanolyanok mindannyian? Ugyanaz az utálatos faj, mind ugyanaz. Csak követik a csordát, mint a bárányok. Igen, hollow vagyok, pontosabban arrancar és büszke vagyok rá, még úgyis, hogy Aizen úr elbukott. Még így is fent tudom tartani büszkeségem, de vajon ők feltudnák? Ha elbuknának és egyenként meghalnának kapitányaik? A válasz nem, mégis ők azok, akik a népünk már szinte megszámolhatatlan részét legyilkolták. Élvezik? Békén hagyhatnák, igazán nem kellene. Gondoltam, miközben egyre gyorsabban szállingóztak a további gondolatok, hogy miért is utálom annyira a shinigamikat. A mocskos fajzatuk csak bántani tudják a fajtánkat, de még sosem próbáltak rendesek lenni. Csak néhány normális shinigami volt a világon, de sajnos halottak. Kár, hogy Aizen úr elhalálozott. A nő egyre közelebb és közelebb ért, miközben én még mindig mozdulatlan ültem a sötétbarna, de az éjszakában már feketének tűnő padon. Ültem magamban és filozofáltam arról, hogy vajon merre készül menni vagy mi a célja a nőnek. Esetleg mit keresett ott azon az éjszakán pont abban az utcában, hogyan ért oda, miért pont abban az időben. Több száz hasonló kérdés bolyongott a fejemben, de ezek mind nem változtattak a tényen, hogy mikor ránéztem undor fogott el. Nem a kinézete vagy jelleme miatt, hanem csak amiatt, hogy shinigami. Már ennyi elég, hogy rossznak állítsa be magát a szemem előtt.

Csupán néhány órára szándékoztam az Emberek Világában tölteni. Nem számítottam arra, hogy a könnyed kirándulást egy ismerősen borzongató érzés szakítja félbe. Jól emlékeztem, hogy az efféle lélekenergiához, aminek nyomait véltem felfedezni, arrancar tartozik. A mai sem az én napom. T_T
Arra vettem hát az irányt, ahonnan érzékeltem. Messze volt, de határozottan tudtam, hogy arrancar. Ezt az érzetet sosem fogom elfelejteni. Miközben házakat hagytam magam mögött, egyre közeledve az ismeretlen lidérc felé, azon gondolkoztam, hogy vajon mit kereshet itt? Elég ritka, hogy egy arrancar az emberek világába látogat. Shinigami nem is nagyon találkozik velük, én pedig, szerencsétlenségemre, már a sokadikkal futok össze. T_T Bár a Stark-sannal való találkozás nem volt túl veszélyes, azért nem lenne jó, ha ilyen sűrűn járnának át.
Sötétség borult a városra, de ez engem nem akadályozott a közlekedésben. Az utcán már nem igazán jártak emberek, és az a kevés sem láthatott engem. Körbejártam azt a helyet, ahonnan a legintenzívebben éreztem a lélekenergiát. Többször is megkerültem a tömböt, nem szerettem a meglepetéseket. >.> Szerencsére nem volt több gyanús energiamozgás, tehát arra vettem az irányt, ahol az arrancart sejtettem.
Egy gyönyörű utcán haladtam végig, óvatosan, szinte lépésről lépésre. Ha nem egy lidérc felé tartottam volna, talán még meg is álltam volna gyönyörködni. Így azonban csupán arra koncentráltam, hogy milyen mozgás van körülöttem.
Közben előhúztam katanámat, mindenre felkészülve. Láttam, hogy a lámpák sorra követik egymást, a sötétben megvilágítva az utat, egy jó három méteres kört kivéve. Ott mintha kiégett volna a körte. Közelebb éve azonban megpillantottam, hogy nem kiégett, hanem egyszerűen ellőtték az egész lámpát. Ezután vettem észre a padon ücsörgő alakot. Maga elé meredt, rám sem pillantott, ennek ellenére pontosan tudtam, hogy hozzá tartozik a lélekenergia, vagyis békés, vagy inkább unott kinézete ellenére arrancar. Ami annyit tesz, hogy veszélyt jelent rám, és mindenkire a környéken. Nekem pedig az a dolgom, hogy ezt a veszélyt megszüntessem!
Végül tőle néhány méterre, még egy égő lámpa alatt állok meg, támadó pozíciót felvéve, és megköszörülöm a torkom. Nem szólok semmit, csupán fürkészőn rajta tartom a szemem, figyelve minden mozdulatára. Próbálom kitalálni, hogy mit tervez, vagy mit is fog tenni.
Amennyiben úgy érzékelem, hogy támadni akar, akkor shikaiba váltok, és ellen támadásba lendülök, ha nem akkor megtartom a pozíciómat egészen addig, míg másként nem látom jónak.

Közelebb jött, de megállt egy működő lámpa mellett. Támadó pozíciót vett fel és számított a támadásomra. Egy röpke pillantást vettetem rá, majd tekintetemet újra a föld felé szegeztem. Egy Indice Radar segítségével megállapítottam a shinigami lélekenergiáját. Úgy látszott, hogy erősebb volt nálam, de nem sokkal. A pillantás alatt megláttam szőke hosszú haját, így feltételezhettem, hogy egy nővel volt gondom. Problémát nem igazán jelentett, mert a nők általában gyengébbek, de nem kockáztathattam meg, hogy legyőzzön, így inkább küzdelembe se akartam kezdeni. Megvetettem, utáltam a shinigamikat, minden egyes miniatűr porcikám együtt borzongott fel hallatára, mégis el kellett engednem. Jobb kezemet, ami a shinigami oldalára esett a magasba emeltem és legyintettem vele, hogy menjen távol. Nem kellett több, nem is számítottam reakcióra. A shinigami azonban még mindig védekező állásban várta, hogy mit teszek. Mivel úgy tűnt, mintha nem értette volna meg legyintgettem még egy párat, majd vissza tettem a kezemet és folytattam a talaj bámulását. Egy kis pocsolya volt közel hozzám, ahonnan látszódtak a csillagok és a hold. A hold nem volt látvány, megszoktam már, hogy Hueco Mundoban csak azt látom. Csodáltam az emberi világ növényeit, a pocsolya mellől egy kis virágcsemete próbált kiszabadulni. Nemrég lehetett eső, a pocsolya még nem száradt ki, de elég idő telt el, hogy valami zöldelljen mellette. A pad szélére húzódtam, hogy minél messzebb legyek a shinigamitól, de mikor újra a pocsolyára néztem már megpillanthattam benne ruhája kis darabkáját. ~ Tökéletes, ha támadna, akkor úgy is láthatom, hogy nem nézek rá. Az égre pillantottam.
- Nem szépek a csillagok? Szerinted mi a szép? Vajon biztosra veheted-e, hogy amit szépnek látsz valójában az? Tudod, sokaknak más a szép, de egyikük sem tudja bizonyítani, hogy az ő nézetük az igaz. Vajon kinek a nézetéhez kell igazodnunk? Másokéhoz vagy a sajátunkhoz?
Egy kevés ideig csendben maradtam, majd újra megszólaltam.
- Szerintem utálatosak a csillagok, a hold is undorító és ti shinigamik is... de ez csak az én látószögem... szerinted meg gondolom a hollowok és az arrancarok undorítók.
Mondtam, majd fejemmel felé fordultam.
- Elgondolkodtató, igaz?
Kérdésem után vissza szegeztem a tekintetemet a földre és a kis növényre, ami a pocsolya mellett volt. A hűvös esti szél lágyan simogatta végig hajamat, miközben békésen ücsörögtem.

Nem mozdult, csupán ide-oda járt tekintete, hol az égre, hol rám, hol maga elé nézett. Figyelmem egy pillanatra sem szakítottam el felőle, hiszen fogalmam sem volt, mire gondolhat. Talán már azt tervezgeti, hogy merről a legkönnyebb támadnia, vagy a gyengepontomat fürkészi.
Integetni kezdett, mint mikor valaki legyet próbál arrébb hessegetni, vagy valakit egy lekezelő mozdulattal távozásra bírni. o.O Felvontam a szemöldököm, °O° tekintetem annyit üzenhetett számára: „Te most szórakozol velem?” >.> És ezt is gondoltam, biztosan viccel, próbál felbosszantani. Ez viszont nem fog neki sikerülni, mert jól tudtam, ha harcra kerülne a sor, szükségem lesz a higgadtságomra. Amúgysem voltam soha lobbanékony, így ennél többet kell mutatnia, ha ki akarna hozni a sodromból. .__.
Aztán megszólalt. Ez volt az a pillanat, amikor az a kétségbeesett gondolat futott át a fejemen: Miért én? Miért én találkozom mindig buggyant arrancarokkal? T_T Nem lehetek ennyire szerencsétlen. Egyszerűen ez már nem lehet véletlen, valami gonosz karmikus oka lehet. De mit tehettem, hogy így ver a sors? Legalább tömeggyilkosságnak kellett lennie, hogy ennyi balszerencse ér. >.<
Először nem is tudtam, hogy válaszoljak-e neki, hogy lenne-e értelme. Nem hittem, hogy volna olyan dolog, amiben egyetértenénk. A szavain így is elgondolkoztam. Számomra az undorító szó kissé erősnek tűnt, az utálat sem fejezte ki megfelelően az érzéseimet. Igazából nem is nagyon voltak érzéseim a hollowok felé, csupán veszélyforrásnak tekintettem őket, amik mind az emberekre, mind a shinigamikra veszedelmesek lehetnek. Számomra elég indok volt, ha csak az esélyét láttam, hogy másokat megvédhessek a bajtól, így sosem kérdőjelezem meg, hogy vajon igazam van-e abban, hogy hollowokat ölök. Valószínűleg ők sem kérdőjelezik meg, hogy igazuk van-e abban, hogy lelkeket esznek. Természetes számukra, akár a levegő vétel. Nem különösebben láttam értelmét, hogy ütköztessük érveinket, vagy filozofálásba menjünk bele a shinigamik és hollowok kapcsolatáról. Évezredek óta nem változtak a dolgok, így nem tartottam valószínűleg, hogy a mi beszélgetésünk bármit is elindíthatna. Főleg, hogy csak mi voltunk a közelben.
- Elgondolkodtató - adok számára igazat, elvégre elgondolkodtam - Bár nem tartom a hollowokat undorítónak, csupán veszélynek, vagy problémának, ha úgy tetszik, amit meg kell szüntetni. Ez nem személyes, a feladatom végzem.
Nem vártam, hogy megértsen, vagy elfogadja, amit mondtam, csupán közöltem vele, hogy én hogyan is vélekedem erről. Azt már rá bíztam, hogy mit kezd ezekkel a dolgokkal, gondolkodjon csak. >.<
Közben persze egy pillanatra sem vettem le róla a szemem, elvégre még mindig bármikor rám támadhat. Azonban a helyemről sem mozdultam, nem akartam elsietni semmit sem, az nem lett volna szerencsés. Szépen kivártam, hogy mit is lép, aztán pedig a viselkedéséhez igazítottam a reakcióimat.
Továbbra is fenntartottam a védekező állást, nem mentem közelebb. Ha támad, akkor shikaiba váltok, és a védelemre koncentrálok, vagy ha van lehetőségem visszavágok. Ha tovább fejtegeti a témát, akkor megmaradok pozíciómban.

- Ha veszélynek vagy, ahogy mondod, problémának tartod őket, akkor mire vársz? Gondolom azért tévedtél ide, mert hollowból vagyok és ki akarsz végezni. Tedd csak, ölj meg! Mutasd mit tudsz!
Szóltam a shinigamira, miközben a padra álltam, felé fordultam és kitártam két karomat.
- Gyere csak! Támadj ha nem félsz! Ha megvan benned az egoizmus, ami minden shinigamit kísért, ha megvan benned az önzőség, amit becsületnek nevezel!
Teljesen előre dőltem, hogy minél közelebbről nézhessek a shinigamira. Kezeimet zsebre raktam és ezúttal nyugodtabb, halkabb hangon mondtam.
- Tessék, védtelen vagyok. Tedd azt, amit mindannyian tesztek, támadj csak meg. Tudd meg, hogy tényleg nem vagy különb akármelyikőtöknél. Mindannyian azt állítjátok, hogy egyéniségek vagytok, de mindannyian legbelül csak egy fakó katonák vagytok. Együttesen alkottok egy nagyobb hadsereget, ami kisebb egységekre van osztva. Ne hidd, hogy nem tudom azt, hogy osztagokra vagytok osztva. Volt már szerencsém egy hozzád hasonló shinigamival, aki majdnem életemet vette....
Bár hazugság volt, de annak jeleit nem mutattam, teljesen komolyan mondtam, talán így vette volna a bátorságot arra, hogy támadjon. Őszintén szólva az volt a célom, hogy ő tegye meg az első lépést. Tekintetem az ellenfelem feletti oszlopra szegeztem, miben szelídül pislogott a fény.
- ... csak klónok vagytok! Ócska klónok, akik mind egy értelmetlen békefenntartót szolgálnak. Kíváncsi lennék, hogy mi rejlik a békétek mögött... A hollowok gyilkolása mióta béke? Mi hollowok természetes úton keletkezük, ha egy emberben halálakor sok a gyűlölet, közénk való lesz. Ez mindig is így volt és örökké így is marad. Ha tényleg békét szeretnétek, akkor kiirtanátok az emberiséget... annak nem lenne értelme... nincs igazam? Hiszen sok hollow teszi azt. Elvégeznénk a tényleges munkátokat. Szóval a békét ki is húzhatjuk a listából, de ekkor merül fel a kérdés. Vajon miért léteztek? Miért pusztítjátok a hollowokat? Ne gyere az átlag szöveggel, már nem is egyszer hallottam... beszéljenek helyette a tettek. Gyere, mutasd meg melyik faj a felsőbb rendű!
Leugrottam a padról, hogy közelebb legyek ellenfelemhez. Nyugodt tekintettel néztem ellenfelem mellé, ismét egy pocsolyára. Kardomat kezembe vettem és felé emeltem. Az emeléssel együtt tekintetemet is a szőke hajú nőre emeltem. Felkészültem az esetleges támadásaira és még utoljára megszólaltam.
- Készen állok a küzdelemre, már csak rád várok.

Ahogy felemelkedett, megfeszültek az izmaim, készen állva egy esetleges támadásra, azonban nem tett semmi olyat, amit annak vélhettem volna. Csupán emelthangon próbált rávenni, hogy támadjam meg. Előre dőlt, és úgy nézett rám. Talán válaszra várt, vagy azt gondolta, hogy erre valóban megtámadom?
Eszembe sem jutott, hogy rárontsak. Nem azért, mert hidegen hagytak szavai, bár nem sokat számított egy arrancar véleménye, hanem mert nem akartam a kezére játszani. Bárkinek feltűnt volna, hogy túlontúl szívélyesen invitál. Ráadásul, ha nem lenne bebiztosítva, nincs az az őrült hollow, aki egy felfegyverzett shinigaminak ilyesmit mondjon.
Amikor kissé visszafogottabban folytatta, az sem volt éppen hízelgő rám nézve, ám nem is feltételeztem, hogy valaha is dicséretet halljak egy lidérctől. Igazából arra sem számítottam, hogy valaha a „Most pedig véged” mondatnál többet fogok kommunikálni egy arrancarral. Azok az információk és sértések pedig, amiket összehordott, nem kifejezetten érdekeltek. Azt mondja, tudja, hogy egységekre vagyunk osztva. Na és? Ebből származik valami előnye? Nem hinném. Az pedig, hogy kétségbe vonja, hogy egyéniséggel rendelkezem, talán fel kellene, hogy mérgesítsen, de továbbra sem éreztem okát annak, hogy adjak a szavaira.
Tulajdonképpen ezután már nem igazán tudtam, hogy feleljek-e neki? Lenne-e értelme bármit mondani? Vagy akarok-e? Lemondó arccal csóváltam meg fejem mondanivalójára, aminek se vége, se hossza, de főleg értelme nem nagyon volt. Úgy éreztem sosem fog végezni a szócsépléssel, megrohamozni pedig nem állt szándékomban, így amellett döntöttem, hogy a beszédének zajában indítok egy bakudout. Nem számítottam rá, hogy evvel fogom lefegyverezni, de már untam a sok beszédet, főleg, hogy semmi érdemleges nem hangzott el.
Erősen koncentráltam, hogy a lélekenergiámat összegyűjtve megidézzem az általam használni kívánt technikát. Kihasználtam azt a néhány másodpercet, amíg nem nézett rám, lehunyt szemmel összpontosítottam, majd mire ismét felém pillantott, és nekem szegezte kardját, már éreztem, hogy itt a lehetőség.
- Bakudou 61: Rikujoukourou! (Hat rudas fénybörtön) – kiáltottam felé emelve bal tenyerem, hogy a kötés létrejöjjön.
Csak addig szerettem volna fenntartani magát a kötést, amíg a következő támadásommal esetlegesen megfutamítanám, de az is bővel elég volna, ha befejezné az értelmetlen eszmefuttatását. A megkötés után szinte rögtön küldtem is egy támadást. Egy egyszerűbb kidouval próbálkoztam, mivel a hat rudas fénybörtön létrehozására több időm volt koncentrálni, mint erre a gyors „tüzelésre”.
- Hadou 04: Byakurai! (Fehér villám) – fordítom el kinyújtott bal kezem, hogy mutatóujjamból érkező fehér villám egyenesen az arrancar felé induljon. Valószínűleg a támadásom már nem sikerült olyan erőteljesen, de remélem ahhoz elég, hogy végre ne csak a száját jártassa.
A támadás után védekező állást vettem fel, de továbbra sem közelítettem meg, elvégre nem tudhattam, hogy hol a csapda. Valamint nem szokásom csak úgy rárontani az ellenfélre, hiszen nem tudhatom, mit is tartogat számomra.
Ha megtámad, védekezem, ha nem, továbbra is fenntartom a néhány lépésnyi távolságot. Amennyiben egyik támadásom sem talál, kissé hátrébb, fedezékbe húzódom, amíg kitalálok egy újabb tervet.

Ellenfelem azzal a képességgel kezdte, amit már jól ismertem az ötödik osztagos ellen lefolyt küzdelemből, mégpedig a hat rudas fénybörtönnel. Körém álltak a rudak, de éreztem, hogy nem voltak annyira erősek, mint még az előző küzdelmemben. Enyhén tudtam bennük mozogni, sőt, ha megerőltettem volna magamat szerintem ki is tudtam volna szabadulni. Ám a gondolkodás pillanatában egy másik képességet is kaptam. Nem tudtam már kikerülni, így csak remélhettem, hogy nem szenvedek el sokat. Szerencsémre kiderült, hogy a villám, ami felém haladt, nem volt valami erőteljes, sőt, nem is tudtam megállapítani erejét, mert még a hierrómmal sem ért fel. Egyszerűen csak belevésett, megkarcolta a hierrómat. Kissé különösnek tartottam, de nem felejtettem el, hogy egy nálam erősebb ellenféllel küzdöttem, ezért koncentrálnom kellett. Mivel nem akartam elhúzni a harcot cselekednem kellett. Megtévesztésképpen egy Barát küldtem ellenfelem felé, de persze ő nem tudhatta, hogy ez csak azért van, hogy elterelje a figyelmét. A Bara szépen, egyenesen ellenfelem felé mozogna és ha kivédené a kisebb robbanás időt adna, és akkor sonidóznék mögé és próbálnám kardomat a hátába szúrni. Ha esetleg elshunpozna a Barám elől, akkor, ha túl gyors, azaz magamnál gyorsabbnak ítélném meg, akkor ott maradnék a helyemen, ha pedig lassú, akkor felvenném vele a harcot az előbb megemlített támadás szerint, ami a mögé sonidózás és hátba szúrás. Reméltem, hogy ellenfelem nem volt erősebb nálam, mert akkor a szokásosnál hamarabb kell használnom a resurrecciónom, amivel kikerülhetném az esetleges kellemetlenségeket. Igazán reménykedtem abban, hogy ezúttal is én leszek az, aki győztesként tér haza, hiszen megvetem a shinigamikat az alsóbbrendű létükkel együtt. Emlékeztem még az előző shinigamira, az utálatos túlbuzgó személyére és a fel nem adom típusára, az volt az, ami végül a halálba vitte. Reméltem, hogy én nem követek el efféle kritikus hibákat és a harc közben végig nyugodt tudok maradni. Elvégre bár megvetettem ezt a shinigami nőszemélyt, mégis szimpatikusabb volt az előzőnél, mégpedig abban, hogy ő nem idegesített a nevekkel, hanem azonnal a lényegre tért, az elhúzott beszélgetésünk után. Legalább nem akarta tudni a nevemet és ez megnyugtatott, mert őszintén szólva engem sem éppen a neve érdekelt, hanem az, hogy hogyan harcol. Sejtettem, hogy egy érdekes harc elé nézek.

Vizsgálódva néztem ellenfelem felé, de csalódottan kellett tudomásul vennem, hogy túl nagy kárt nem tettem benne. T_T Pedig nem lett volna rossz, ha minél előbb véget vetünk az egész hercehurcának. Legjobban annak örültem volna, ha egyszerűen elmenekül, de persze az élet nem ilyen egyszerű. >.>
Ráadásul nem is maradt időm a továbbiak kigondolására, mert egy vöröses sugár közelített az arrancar felől. Úgy véltem, hogy ez nem valami kedveskedő gesztus az részéről, így shunpoval azonnal helyzetet váltottam, s néhány méterrel balra mozdultam. Meleg helyzet volt. >.> Láttam, hogy a járda azon része, ahol eddig álltam, kisebb mennyiségben a levegőbe robbant, helyén feketés kráter maradt. Nem lett volna egészséges, ha engem is eltalál. >.<
Kissé rovón néztem ellenfelem felé, egy pillanatra sem tévesztettem szem elől, azonban nem mozdult onnan, ahol eddig is állt. Ez így problémás lesz, elvégre nem állt szándékomban továbbra sem a közelébe menni. Nagyon gyanús volt, ahogy hívott, egyszerűen nem tudtam kiverni a fejemből. Az ösztöneim csapdát sejtettek, az eszem pedig azt súgta, higgadtnak kell maradnom. Nem mintha különösebben féltem volna, és ideges sem voltam, csupán az járt a fejemben, hogy sürgősen ki kell találnom valamit.
A végtelenségig nem lövöldözhettem kidouval. Egyrészt, mert nem volt túl hatásos, másrészt pedig nekem is megvannak a határaim. Ráadásul nem is kidouban vagyok a legjobb. Ha közelebb mennék, valószínű, hogy találnék fogást rajta, mert a kardforgatás az erősségeim közé tartozik, ráadásul elég gyors is vagyok, bár azt nem tudom, hogy nála gyorsabb-e, hiszen eddig nem sok mozgást végzett. De akkor belesétálhatok a csapdájába, amit semmiképpen nem szeretnék. Elvégre, ha már sejtem, hogy valami nem stimmel, legalább ne adjam magam olyan könnyen! >.<
Végül arra jutottam, hogy talán azért nem mozdult eddig sem, mert lassú, esetleg a közvetlen közelében van, amit használni szeretne, vagy a két opció egyszerre. A lényege a gondolatmenetemnek viszont egyértelmű volt, nem szabad közelebb mennem, hiszen, ha elérne eddig az a dolog, már rég használta volna. Így shunpoval még hátrébb mozdultam, miközben továbbra is figyeltem minden mozdulatát. Majd, csupán csak azért, hogy megzavarjam, ha bármit is tervezne, egy újabb kidout küldtem felé.
- Hadou 04: Byakurai! (Fehér villám) – tartom felé ismét bal kezem mutatóujját.
Még ha hatástalan is, vagy elkerüli, arra tökéletesen alkalmas, hogy kimozdítsam a komfort zónájából. Talán a csapdájától is sikerül kissé eltávolítanom. Közben alapállást vettem el, hogy felkészüljek az ellentámadására.

Ellenfelem miután shunpójával kikerülte a támadásomat gondolkozni kezdett. Shunpóját elég gyorsnak ítéltem meg, sőt mintha az enyémnél kissé gyorsabb lett volna. Kíváncsian vártam a következő mozdulatát. Tudtam, hogyha közel jön sürgősen védekeznem kell. Éppen láttam, ahogy a földön egy árva kukac próbált kimászni a pocsolyából. Szívem volt eltaposni azt a jelentéktelen kis aprócska lényt, megmutatni neki, hogy szenvedéseivel nem érhet el semmit, hogy jelentéktelen életét senki sem fogja megemlegetni egy percig sem, hogy élete csak szenvedés és csöppnyi öröm keserű, hideg keveréke. Életét már csak egy halál szabadíthatná fel. Úgy látszott, hogy a farka le volt szakadva, ebből következtethettem, hogy már jártak itt emberek. Végül is nem volt fontos információ, hiszen ez egy utca és itt sokan jártak. Különösnek csak azt tekintettem, hogy már annyi ideje szenvedett, hogy kijusson, ha ember lenne ez a lassúság időben több év lenne. Értéktelen és céltalan életét mentette csak... undorító volt számomra, nem is néztem rá többet. Ellenfelem ekkor újra egy villámot küldött felém. Ez elől sikerült sonidó segítségével elugranom, de tettem róla, hogy egyenesen a kukac fején landoljon talpam. Lenéztem és még láttam kínlódásait... miért? miért tette? Talán örök kérdés marad számomra. Ha már a halál elkerülhetetlen, nem kell az életedért szenvedni, dicsően és tisztelettel kell meghalni. Vagyis ez volt, amit én gondoltam erről. Felpillantottam ellenfelemre és észre vettem, hogy megint hátra ugrott. Elmerengtem, hogy talán azért lőtt eddig ilyen gyenge villámokkal, hogy magára uszítson. Észre vettem, hogy irtózatosan gyengék a lövései, a shunpoja sem sokkal gyorsabb, mint az enyém, szóval sejtettem, hogy erősebbnek kellett lennie közelharcban. Már szinte biztosra vettem, hogy azt akarta, hogy közelebb menjek, szinte hívogatott a gyenge lövéseivel. Én azonban okosabb akartam lenni, és nem sétáltam bele a csapdájába. Tudtam, hogy tartogatott valamit a tarsolyában... éreztem, hogy csalogatni próbált. Ismét barával próbáltam eltalálni, de ezúttal két gömböt küldtem rá. Az egyiket felé küldtem, a másikat pedig a bal oldala felé. Ha elég gyors akkor kikövetkeztethetném, hogy észre fogja venni a második lövésem irányát, így inkább jobbra mozdulna. Amíg a barák repülnek gyűjteni kezdeném a jobb öklömmel a cerót, amelyik kezemben az első barát küldtem, de úgy, hogy azzal a kezemet magamat átkarolva, a karomat a hónom alatt elvéve, a hátam mögött tenném. A cerót már használtam annyiszor, hogy tudjam mikor gyűlik be, és abban a pillanatban, egy sonidó segítségével gyorsan, lendületből fordulnék és így a kezemből egyenesen ellenfelem felé lőném a cerót. A támadás után hirtelen vissza fordulnék és figyelném az eredményt.

A próbálkozásom, hogy megzavarjam nem sikerült, ugyanis újabb támadást indított felém. T_T Már megismertem az előbb is használt technikáját, ami a járdában fekete krátert ütött. Mivel nem szerettem volna szenesen, és holtan végezni, így arrébb vetültem a lövés elől, de nem sokkal később jött is a következő. >.> Olyan érzésem támadt, mintha terelni szeretne, s ettől rossz előérzetem támadt, főleg azért, mert közben a bal kezével átkarolta magát. Vajon tényleg csak ölelgeti önmagát, vagy egy fegyvert készül előkapni, vagy valamire készül? Bár ez annyira nem volt kérdéses, biztos voltam benne, hogy nem szeretethiány miatt karolta körbe önnön testét. De még ha tévednék is, jobb, ha felkészülök, mintha váratlanul érne. A második lövése elől jobbra ugrottam, úgy ahogy ő akart mozdítani támadásaival, vagyis szerintem ez volt a terve. >.< De persze nem sejthette, hogy felkészültebb vagyok, mint azt szeretné. A lábamba gyűjtöttem a reiatsumat, megfeszítettem az izmaimat, hogy felkészüljek a "kilövésre", amivel a magasba emelkednék, ha rám támadna.
Abban a pillanatban, amikor elfordul már ugrottam is, de még így éreztem szelét támadásának. A vörös csóva mindent elpusztított, ami az útjába került. El sem tudtam képzelni, hogy mit tett volna velem, ha eltalál. De nem volt időm ezen gondolkozni, elvégre ki kell használnom az előnyömet, hogy néhány pillanatig háttal van velem. Így gyors mozdulatokkal a levegőben főlé és kicsit mögé shunpoztam, majd mikor visszafordult, hogy ellenőrizze, hogy sikeresen elpusztított-e, lecsapnék. Talán elégedetten szemlélné, hogy csupán hamu maradt belőlem, így nem figyelne maga fölé.
- Koiwo shiro, Sabishī Karasu! - kiáltottam, miközben már csak egy méterre voltam tőle.
Talán a kiáltásra felkapja a fejét, de addigra már késő, kardom lendítve csapnék le. Ha kivédi a támadásom, akkor amíg pengéink összeérnek, egy újabbat indítanék meg felé.
- Kowareta Kokoro! . kiáltottam, s a lövés pillanatában már hátra is ugrottam.
Ha nem blokkolta kardjával a támadásom, akkor a vállán megsebesítve a földre érkezve lőném el ugyanezt a támadást, és hátrább shunpoznék.
Még ha blokkolta is a támadásom, a másodikra már nem sok ideje maradt, és az Atsui Kisu amúgyis már hatásba lépett. Még néhány érintés, és képtelen lesz tartani a fegyverét. Feszülten figyelve álltam vele szemben, és felkészültem az ellentámadásra, ami ezután valószínűleg sokkal erőteljesebb lesz, mint az eddigiek, de legalább sikerült meglepnem. Vagyis remélem. .__.

Rátekintettem támadásom eredményére, de ellenfelem nem volt ott, hanem a fejem felől támadt rám. Gyorsan kitartottam kardomat, hogy védjem támadását, de figyelmetlenségemnek köszönhetően a distanciamiento képességemet még nem használtam. Ott rontottam el, és a következő támadást már egy gömb formájában kaptam. A gömb azonban tőlem távol szilánkokra robbant és a szilánkok felém repültek. A biztonság kedvéért, hogy a szilánkok ne okozzanak nekem kellemetlenséget, egy distanciamientóval ellöktem az összeset magamtól, azt, hogy ellenfelemet is érte-e, már nem zavart igazán. Úgy látszott, hogy ellenfelem gyorsabb és ravaszabb is volt nálam. Bár nem fogadtam el a tényt, hogy erősebb, mégis azt gondoltam előnyösebbnek, ha ezúttal visszatérek Hueco Mundoba. Úgy látszott, hogy még nem álltam készen az ilyesféle harcokra. Ellenfelemre egy incluye el enganchét küldtem, ami lassan, fix sebességgel húzta felém, csak azért, hogy szabotáljam a tervét, ha esetleg hozzám akarna shunpozni és harcolni. Kíváncsi voltam, hogy vajon erősebb-e nálam, de tényleg nem mertem megkockáztatni, ki tudja, hogy mi bújik a külseje alatt.
- Amit most látsz, az nem gyávaság, hanem puszta ész. Látom rajtad, hogy sokkal gyorsabb vagy nálam, ezért nem kockáztatom az életemet. Bár egyikünk sem tudhatja a harc kimenetelét, én mégis azt választom, hogy távozok innen. Espero que te mueres, shingami! (Remélem meghalsz, shinigami!)
Még intettem egy utolsót ellenfelemnek és egy gargantát nyitottam. Elengedtem az incluye de elganche képességemet, mikor a gargantába léptem, ha pedig követne, csak a saját halálába futna, mert nincs olyan shinigami, aki egyedül túléli Hueco Mundot, mi hemzseg az arrancaroktól. Reméltem, hogy még egyszer találkozni fogok a nőszeméllyel és végezhetek vele, ha addig más nem teszi meg. Még mindig utáltam a shinigamikat, még mindig megvetettem őket, ez a harc nem változtatott semmin, sőt, mintha meg sem történt volna. Gondoltam, hogy még egy ideig Hueco Mundoban tartózkodom, így kerülve az efféle kellemetlenségeket. Igazából senki sem tudhatta, hogy m vár rám, még én magam sem. Egyedül tengettem napjaimat Hueco Mundoban, egyedül a gondolkodásnak és az erősödésnek élve, de a shinigami nő arcát nem felejtettem. Tudtam, hogyha ismét megtalálom, könyörtelenül fogok vele végezni. Nem menekülnék el, nem is igazán törődnék vele, az egyetlen célom lenne az elpusztítása, mi mindenek felett állna vele kapcsolatban. Reméltem, hogy sokkal erősebb leszek mire ismét találkozunk.