Az idő homokja lassan pereg, a világon minden változásban van. Évszakok váltják egymást, évek hosszú sora kacskaringózva nyúlik vissza a homályba. Az elmúlás is a létezés velejárója, azonban vannak olyanok, akik ezt minden áron meg akarják másítani. Ketsueki Higure is ezen személyek közé tartozik, s mivel már jócskán benne jár a korban, úgy tűnik, sikerrel jár. Ötszáz esztendő hosszú idő, rengeteg személyiséget kellett felépítenie, azután lerombolnia, mivel túlságosan is feltűnő lett volna egy halhatatlan ember. Ettől függetlenül hősünk mégis az, ám rendkívüli élettartamát nem épp az egészséges életmódnak köszönhette. Olyan volt, akár egy dögevő, a még ki sem hűlő testekből lopta el a lélekenergiát, ekképp tartva fent saját magát. Mióta ismét visszatért Japánba, egyre inkább régi hírnevének visszaállításán dolgozik, egyre több és több sikerrel. Az egyszerű polgárok nem jobbak a leölésre váró birkáknál, legalábbis Higure ilyen véleménnyel van Karakura városának lakóiról. Az egyik magas tömbház tetején ücsörögve szemléli az előtte elterülő várost, maszkja illetve kalapja a párkányon fekszik, amelyen Ő is helyet foglal. Látszólag egyáltalán nem figyel a külvilágra, csupán egy dinnyés ízesítésű rágó csomagolásának kibontásával bíbelődik. Lévén a művelet nem halad elképzelése szerint, így ingerülten kap elő egyet az övén található tőrök közül, aztán precíz mozdulattal felszeli a vékony műanyag borítást. A megérdemelt jutalmon csámcsogva húz elő egy szál olcsó cigarettát is köpenyének egyik rejtett zsebéből, amit rövidesen lángra is lobbant. Elégedettséggel, valamint erővel eltelve sziesztázik, nem is olyan régen végzett a szokásos étkezésével. A füstöt kifújva pillant hátra válla fölött, majd hirtelen a homlokára csap, hiszen egy nagyon fontos dolgot elfelejtett.
Hiába a rutin, feledékennyé könnyen válhat bárki. Ennél fogva kászálódik fel ülő helyzetéből, ezt követően pedig nagyokat szippantva cigarettájából lépdel közelebb a tető közepén fekvő élettelen testhez. Szemrevaló teremtés lehetett egykoron, azonban az arcára fagyott rémület teljesen elcsúfítja. Nos, igen… Kicsit eljátszadozott Vele, mielőtt megölte volna, erre utalnak a nő testét takaró, széttépett ruhadarabok. A nemi erőszak eltörpül a gyilkosság ténye mellett, ám állatias ösztöneit mindenképp ki kellett elégítenie. Nadrágja zsebéből egy kopottas bőrtok tűnik fel, amit felnyitva legalább féltucat ezüstnyelű szike kerül elő. Mindennél jobban szereti ezeket a szerszámokat, bizonyosan ideggörcsöt kapna, ha csak egyet is elveszítene. Egy kisebb kiválasztása után óvatosan hajol a tetem felé és egy vidám dalocska dúdolásába kezd. Határozott, gyakorlott mozdulatokkal metszi ki a lány homlokából a félhold alakzatot, mely régen s most is a névjegye. Emiatt kezdték el Holdgyilkosnak hívni, ami igencsak imponált Neki, ezért is kezdett ekképp hivatkozni magára, még ha korábban sosem gondolt efféle beteges hírnévre. Elégedetten szemléli művét, majd miután kedvesen végigsimított a vértől csutakos ébenfekete tincseken, jobbnak látja tovább állni. A hajnal messze van, de sokkal szívesebben mozog a sötétben, mintsem fényes nappal. Már-már indulna is, minden felszerelését összeszedte, amikor hirtelen megszédül. Nem olyan régen vette el a cseléd életét, mégis gyengének érzi magát, s ilyesminek nem szabadna előfordulnia. Mérgesen veszi tudomásul, miszerint étrendje nem elég kielégítő, nincs más választása, nagyobb reiatsuval rendelkező egyének után kell kutatnia, ha életben akar maradni. A múltkori találkozása azzal a diáklánnyal csak azt mutatta, hogy megnőtt azoknak a száma, akik Ketsuekiéhez hasonlatos adománnyal rendelkeznek, bár kétségtelenül nem olyan kivételessel, mint Ő.
Talán túlzottan önelégültnek tűnhet, azonban egyetlen olyan létformáról sem hallott még a shinigamikon, valamint a lidérceken kívül, akik képesek voltak ilyen sokáig megmenekülni az elmúlástól. Higure egyáltalán nem fél magától a haláltól, az öreg Kaszást igazán jó barátjának tartja. Csupán egy hozzá méltó ellenfelet keres, akivel összemérheti az erejét, s ha úgy hozza a sors, akkor el is bukjon az összecsapásban. Természetesen ez nem a közeljövőben fog bekövetkezni, de azért nyitott szemmel jár. Így is találja meg legújabb áldozatát egy fiatal férfi személyében, ki valószínűleg esti bevásárlását tartja a kihalt lakókerületben. Nem épp a legmegfelelőbb helyszín a leszámoláshoz, túlságosan nyitott, nincs egyetlen sikátor sem, amiben elbújhatna. Sokkalta jobban kedveli a nagyvárost, ott ilyesfajta problémákkal nem szükséges foglalkoznia.
- Gyönyörű esténk van, nemde bár? - szól erélyesen az alak után, kalapja karimáját kicsit megdöntve, ily’ módon üdvözölve következő áldozatát. – Nem gondoltam volna, miszerint találok még itt valakit ezen késői órán, ám úgy tűnik, a lekötelezettje leszek. Legalábbis még egy rövid ideig…
A régimódi utazóköpeny rejtekében jobbjának ujjai pengéinek egyikére siklik, álarcának vigyora pedig semmi jót nem tartogat szerencsétlen flótás számára. Szinte már felfoghatatlan gyorsaságot prezentálva mozdul, karja pedig rettentő erővel vágódik előre, kezéből pedig minden hezitálás nélkül csusszan ki a dobótőr, egyenest az alak szívének irányába. Ilyen közelségből lehetetlennek tűnik a hiba lehetősége, túl régóta gyakorolja ahhoz mesterségét. Ámbátor némi küzdésnek örült volna, de az éhség nagy úr, s törvényt bont.

Minden teljességgel úgy alakul, mint ahogy az a nagy könyvben meg van írva. Technikáját évek hosszú során keresztül fejlesztette, vélhetőleg minimális a hibalehetőség dobásait nézve. Ettől függetlenül áldozata mégis képes az utolsó pillanatban elugrani a helyéről, holott ez szinte fizikai képtelenségnek tűnik. Haragosan toporzékolva veszi tudomásul a történteket, kezd nagyon elege lenni az itteni népekből, most történik meg másodjára, miszerint a kiszemelt jelölt egyszerűen nem hajlandó meghalni! A pofátlan fráternek van képe még csak meg sem sérülni, csupán az ingének ujját sikerül Higurének felhasítania. Felettébb bosszantja a helyzet, nem szabó Ő, hanem a valaha született legzseniálisabb gyilkos. Természetesen felnagyítja önön jelentőségét, habár kétségtelenül nem tudott egyetlen rendfenntartó szerv sem a nyomára akadni, legyen szó Japánról vagy a világ bármelyik másik pontjáról, ahol megfordult az esztendők során. Ennek több oka is van, de feltehetőleg kulcsszerepet az a tény játszik, hogy senki sem látta az igazi arcát, amit a maszk rejt. A halottak nem mesélnek, túlélők pedig egészen az elmúlt hetekig nemigen voltak. Először az a diáklány, most ez a férfi látszik kicsúszni az ujjai közül. Büszkesége ezt már nem viselte volna el túlzottan jól, ebből adódóan minden eszközt be fog vetni, amire csak szüksége lehet a győzelemhez. Szerencsés változóként könyveli el magában a korábban meggyilkolt nőt, neki köszönhetően, ha nem is csúcsformában, de legalább megfelelő kondícióban tudhatja magát. Francia szitokszavak egész armadája hagyja el a száját, indulatai egy pillanatra felülkerekednek megszokott modorán. Halk köhintéssel fojtja el haragját, mialatt fejét kissé oldalra döntve hallgatja a fiú beszédét. Elmenni? Nem-nem, arról szó sem lehet!
- Félreért, kedves barátom, bár ennek oka valószínűleg otromba fellépésem… - mesterkélt nevetése halkan száll a kopott járda felett, van valami fenyegető a hanghordozásában, amit nem lehet hova tenni. – Épp ellenkezőleg, Ön az, aki teljessé teszi körömet! Nem hallhatta a nevem, mivel nem mondtam, ám amennyiben elég ideig képes életben maradni, talán megosztom a titkot. Ki tudja?
Kedélyes szavak, borzalmas jelentéssel. Ketsueki egy pillanatig sem érzett sosem megbánást bűncselekményei miatt, a szánalom kifejezése ugyancsak nem lelhető fel szótárában. Sok elmebeteg örömét leli az emberi test feltrancsírozásában, tetteiknek nincs valós céljuk, a következményekkel nem törődve akarják lángba borítani az egész világot. A Holdgyilkos tökéletesen eltér az előbb felvázolt személyiségformától, hiszen számára van egy igencsak nyomós ok, amiért mindazokat a szörnyűséget elkövette, amik számlájára írhatóak: önmaga. Lévén egy felsőbb akarat választotta ki, s adta számára a megfelelő képességeket ahhoz, hogy akár örökké élhessen. Istenek kegyeltjeként nincs olyan, mit ne kaphatna meg, a hétköznapi polgárok csupán felesleges módon okos falatok a tányérján. Töprengése közepette jobbja lassacskán a háta mögé vándorol, s köpeny jótékony rejtekében kioldja a hátára erősített kardot. Muszáj új stratégiát kidolgoznia, a fickó túlságosan is fürge ahhoz, hogy a késeket megfelelő módon lehessen alkalmazni ellene. Ellenben közelharcban kétségtelenül Övé lenne az előny, a pengének nem állhat útjába a csont és a bőr. Marka keményen szorul a fegyver markolatára, miközben az acél kísértetiesen vörös színben kezd izzani. Megpörgetvén tüzes kört rajzol vele a levegőbe, öröm nézni a fenséges Mangetsu táncát. Tekintete révetegen villan a Holdra, nemtörődöm testtartása és oldala mellett csüngő keze egyáltalán nem nevezhető megszokott támadópozíciónak. Az esti égbolt nagy világítója ezernyi, szikrázó ezüstsugárban szórja fényét az egész városra, viszont a Holdgyilkos tudja, ez csak Neki szól! A színpad tökéletes, a szereplők mind a helyükön vannak, végre kezdetét veheti az előadás. Váratlanul lép egyet előre, viszont nem megy tovább, csupán kóstolgatja mennyire ideges is ellenfele. Nem szabad rögtön in medias res belevágni a dolgokba, az olyan durva!
- Az élet csodás, Lucky Luke! – Higuret nem érdekli igazából, hogy milyen nevet is adott az édes jó anyukája a szemben álló egyénnek, elnevezte a legmeghatározóbb tulajdonságáról, ami rövid ismeretségük alatt felszínre tört. – Jól mondta, ez az este nem mindennapi, felpezsdíti az ember vérét! A tudatlan barmok persze alszanak, nem is jók egyébre, csupán feláldozható, levágható állatok. Ön féli a halált?
Hanglejtése mondandója végére teljesen elkomorodik, az álarcon a mosoly viszont töretlen. Talpa alatt zöldes fény villan, aminek hála másodpercek alatt képes átszelni a kettőjük között lévő tetemes távolságot, azután félúton a magasba szökkenve, egy felülről lefelé indított csapással kísérli meg egyszerűen kettényesni beszélgetőpartnerét. Nem tartozik azok közé, akik nem szeretnek játszani az étellel, azonban mindennek van egy határa és ezt már akkor átlépték, amikor a kiszemelt illető nem dobta fel a pacskert olyan gyorsan, mint ahogy az elvárható lett volna. Szomorú, mára minden jómodor kiveszett a társadalomból, s farkastörvények uralkodnak! No, nem mintha ez gond lenne, a régi időkre emlékezteti.

Felelőtlen.
Ostoba.
Higure vonásai elégedetlenkedő grimaszba torzulnak, midőn meghallja legújabb prédájának válaszát. Aki nem fél az elmúlástól, az nem bátor, csak egyszerűen félkegyelmű, nem képes felmérni az élet értékét, ezért oly’ egyszerűen dobja el azt, mint ahogy a kígyó levedli bőrét. Ám ahogy a mitológiai történet szerint a kígyóból sárkány lehet, úgy a halált követően talán értékesebb létforma válna belőle. Ezt azonban sajnos már nem tudhatja meg senki, mivel a Holdgyilkos célja teljesen kiszipolyozni a férfi lelkéből a lélekenergiát, ezáltal tüntetve el ezen föld színéről. Ő régen ugyanúgy rettegett a keserű végtől, mint minden normális ember, habár egyáltalán nem lehetett átlagosnak nevezni. Egy ideig versenyt futott az idővel, fiatalságát és erejét rengeteg gyilkossággal tartotta fent, azonban az évtizedek, az évszázadok alatt beleunt. Vajh, mi értelme olyanokon élősködnie, akik egyáltalán fel sem fogják nagyságát, tevékenységének művészi mivoltát. A kimetszett félhold egy emlékeztető, egy aláírás, amellyel kifejezi, miszerint az elpusztított plus teste immáron az Ő tulajdonát képezi, habár nem sokra megy vele, lévén a kannibalizmus olyannyira távol áll tőle, mint a sertésektől a repülés. Az elindított csapás ereje és szöge kielégítőnek mondható, csupán az előrántott tőr rondít bele a mesteri összképbe. Ketsueki a fegyver láttán prüszkölve kacag fel, ezáltal lehetőséget biztosítva ellenfelének ahhoz, hogy eltáncolhasson a közeléből. Nem máson, mint helyzeti előnyén derül ennyire, vajon a majdhogynem egyméteres katana vagy a legfeljebb is csak negyven centiméteres kés jelent meghatározóbb fegyvertényt e harcban? A maszkra festett arc is jól szórakozik, ám a sötét szemgödrökben felsejlő rubint színű tekintet hátborzongatóvá teszi. Élvezettől csillog.
- Sajnálom, de nem. - furcsa, viszont hangjából mintha tényleg valamiféle szánakozás hallatszódna ki. – Érdekes a szó, amit választott: létszükséglet. Helyzetünkben Rám ez halmozottan érvényes, míg Ön csupán deviáns személyiségének kicsapongásaival küzd. S maga nem árt másoknak? Logikáját követve a következő áldozata ugyanolyan eséllyel lehetne önmaga, mint bármelyik erőszaktevő vagy gyilkos. Mi alapján döntött úgy mégis, hogy vadásznak áll a kötél helyett?
Igencsak mulattatja a visszásság, amire fényt derített, ám ezúttal megpróbálja moderálni magát és nem fennhangon nevetni. Figyelmét inkább fontosabb tényezők felé fordítja, mint például a korábban jókedvet gerjesztő tárgyra. Igazából már az első pillanatban fel kellett volna tűnnie a kékes derengésnek, mely egyértelműen természetfeletti mivoltára utal, azonban ha a kedvezőtlen fényviszonyok miatt ez el is kerülte volna a figyelmét, azért a tény, mely szerint Mangetsu pengéje nem csúszott át a másik acélon úgy, akár a forró kés a vajon, igazán árulkodónak mondható. Elismerően biccent a másik ereklye irányába, talán mégis lehet valami ebben a ficsúrban botor igazságosztó szerepe ellenére. Az előbbi kísérletéből sikerült levonnia a következtetés, miszerint gyorsaságban felülmúlja a vörös hajú hőst, így vélhetőleg ezen előnyét kihasználva lenne képes a leghamarabb győzelmet aratni. Ám mire fel sietne? A hajnal első sugarai még csak órák múlva fognak felbukkanni a horizont mögött, hogy fényes kezekként húzzák félre az éjszaka függönyét. Mennyire más a világ az éj birodalmában! A nagy világító feltűnésével a Holdgyilkos eltűnik, s átadja helyét egy jelentéktelen, emberi roncsnak. A saját magának kreált alteregó teljes mértékben eltér eredetijétől, mintha egyszerűen fogta volna minden tulajdonságát és az ellenkezőjére fordította volna. Ugyan ki gyanúsítaná meg a suta patológust, aki mindenkit dinnyés rágóval kínálgat? Minden bizonnyal a kórházban is élcelődések tárgyát képezi, megvédeni magát nemigen tudja, ahhoz túlságosan esendő, gyenge. A megtévesztés attól a pillanattól kezdve a mindennapjai részévé vált, amikor lemetélt arcbőrét rávarrta valamelyik névtelen közkatona arcára. Azt a fájdalmat sosem fogja elfelejteni, beleégett a tudatába. Ellenben a kín jó, jelzi, hogy az illető él, mozog, küzd a fennmaradásért, bármennyire kilátástalan is a helyzete…
- Félnie kéne, az azt jelentené, hogy először emberi lény és csak azután gyilkológép. – ajkai lágyan formálják a szavakat, mintha egy jó pohár bor mellett folytatnának eszmecserét. – Mit gondol, szolgáltathatnék igazságot az Ön által önkényesen elvett életeknek?
Ugyan mondandója együttérzést sugall az említettekkel kapcsolatban, de valójában magasról tesz az összes olyan féregre, aki nem volt képes önerőből a felszínen maradni. Balja a köpeny rejtekében egy újabb dobókésre fonódik, a vékony bőrkesztyűn keresztül is érzi tenyerén a markolat fájának erezetét. A saját kezével készítette mindet, varázslatos kardján kívül egyetlen olyan tárgy sincs a birtokában, amit nem Ő alkotott volna. Félfordulatot téve mímel suhintást a másik férfi irányába, de valójában a ruházata redői közül kirepülő tőr jelenti a valódinak látszó fenyegetést, holott ez még mindig csak elterelés. Két fél küzdelme végletekig megkoreografált tánc, ahol az esik el, aki nem tudja követni a lépéseket. Ismét a talaj lelkét hívja segítségül, ezzel gyorsítva meg lépéseit, viszont ezúttal a felülről indított támadást mellőzve inkább oldalról kísérel meg lyukat ütni a fagyos szívbe.

Magyarázkodás.
Felesleges.
Higure világszemlélete szerint nem létezett ártatlan ember, talán egyedül az újszülöttek azok, akik mentesek mindenféle undorító dogmától és kórságtól, amit a társadalom aggat majdan rájuk nevelkedésük alatt. Vonásai megvető grimaszba torzulnak, egészen egyszerűen nevetségesnek tartja, ahogy a férfi megpróbál brutális gyilkosságainak hitelt szerezni, a megmentő, az igazságosztó szerepében sütkérezve, amiről természetesen senki sem tudhat, hiszen ugyanolyan ítélet várna reá is, mint bármelyik tömeggyilkosra, legyenek áldozatai mind köztörvényes bűnözők. Néhány futó másodpercig akár úgy is gondolhatta volna, valamilyen szinten hasonlítanak egymásra, azonban most elveti ezt a lehetőséget. Az útjára engedett dobótőr felsérti ellenfele bőrét, most sajnálhatja csak igazán, miszerint odahaza nem mártotta méregbe őket. Igazából némileg meglepte a találat sikeressége, ennek megfelelően kellett támadásának irányán változtatnia, amivel éppen annyi időt vesztett, hogy a vörös hajú férfi képes legyen valamiféle riposzttal válaszolni. Képzett harcosként nagyon jól tudta a tényt, mely szerint a fegyvereik között lévő hosszkülönbséget egyetlen módszerrel lehet érdektelenné tenni, méghozzá abban az esetben, ha a katana holtterébe kerül, ahol a kard előnyei hátrányokká válnak. Ezt megakadályozandó rántja fel pallosát az ég felé, keresztezve a mellkasa felé ívelő döfést, azonban ezzel egyidejűleg védelme csökkenni látszik, figyelmetlensége okán a rúgás el is találja, kis híján összecsuklik a váratlanul érkező erőhatástól. Szinte már-már kapkodva ugrik hátra különleges képességének segítségével, amellyel kedvére manipulálhatja az aszfalt lelkét, habár eléggé kezdetleges formában. Balja önkénytelenül is fájós lábára siklik, a régi sérülés hegét azonnal a kín lángjai kezdik nyaldosni.
- Mily’ szörnyűséges szavak, Luke, pedig azt gondoltam, talán lehetünk barátok is! – hangjában észrevehetően nevetés bujkál, gúnyos megjegyzésében felesleges komolyságot keresni. – Á, értem-értem, végre megértettem! Nem tartja magát emberi lénynek, hisz’ cselekedeteiből egyértelműen kitűnik, Ön felsőbbrendű entitás, a halál angyala, igaz-e? Nem, valójában Én sajnálom a dolgot… Mármint eme szerencsétlen találkozást, kedvemre való lett volna végignézni, ahogy levadásszák, így viszont kénytelen leszek önvédelmet alkalmazni!
Legnagyobb megnyugvására hangja egyáltalán nem remeg meg a fájdalom ellenére sem, amin igazándiból nincs oka meglepődni, több száz éven keresztül kellett együtt élnie vele, lévén nem volt mindig a közelben olyasfajta fájdalomcsillapító, ami használt volna. A modern orvostudománynak köszönhetően szenvedése valamilyen szinten kezelhetőbbé vált, de sajnálatos módon függőséget okozott a szer, nélküle képtelen volt játszani Ketsueki Higure, a szerencsétlen patológus szerepét. Holdgyilkosként érezhette ténylegesen egésznek magát, kötöttségektől és rendszabályoktól szabadon, az önmaga által felállított törvényeknek megfelelően. S ezen listán első helyen szerepelt a tiltás, sose engedd elszökni az áldozatodat! Ámbár a beszélgetés fonalát követve erre elméletileg nem is fog sor kerülni, a megtorló botor módon elhitette magával, innen csak egyikőjük távozik majd élve. Ingerülten kapta el kezét fájós lába közeléből, még a végén kiszúrják a gyengepontját, aminek eredményeként már sokkalta nehezebb lenne lépést tartani a kézitusában észrevehetően képzettebb ellenséggel szemben. Egyetlen másodperce lehunyja szemét, összpontosít és ismét megerősíti koncentrációját, olyasfajta figyelmetlenséget, mint aminek eredményeképp majdhogynem a földre került, nem engedhet meg ismét magának. Szórakozottá vált az évek során megfelelő riválisok hiányában, az egyszerű áldozati bárányokat nem volt kihívás lemészárolni, viszont Karakurában jól láthatóan megtanulták megvédeni magukat a magasabb lélekenergiával rendelkező emberek, ráeszmélték a felsőbb hatalomtól kapott ajándék felhasználásának módjára, ami nem járt mindenkinek, egyedül a kivételes személyeknek. Ketsueki mindig is ezen egyének csoportjába sorolta magát, enyhe gőgössége is ennek köszönhető. Kételkedni igazában nincs oka.
- Endless Night! – susogja alig hallhatóan, miközben Mangetsut könnyedén visszalöki hüvelyébe köpenyének takarása alá. A fullbring megnevezésének elhangzását követően maszkján különös, zöldes csillogás fut keresztül, ettől eltekintve nem látszik változás. – Amenonuhoko!
Tenyereit összecsapja maga előtt, majd karjai kitárása közepette egy fényesen ragyogó, aranyszínű fénypászma feszül ujjai között. Gyors fordítást követően máris egy dárda alakját veszi fel, amit könnyed mozdulattal hajít el a jelenségtől vélhetőleg megilletődött alak irányába. A lándzsa különlegessége nem csak abban rejlik, miszerint tömény lélekszemcsék alkotják, hanem találat esetén olyan érzetet kelt, mintha izzó vasat forgatnának az ember húsában.

Gúny.
Mardosó.
Meglehetősen vicces gondolat csinos dolognak nevezni egy színtiszta energiából álló lándzsát, habár szó mi szó, valóban fenséges látványt nyújt, pont olyat, ami tökéletesen illik egy egykori hadvezérhez. Természetesen egy letűnt kor emléke bukik a felszínre Higure gondolatai között, mialatt a feszültség legkisebb jele nélkül, kissé fájdalmas félmosollyal az arcán szemléli egyelőre igencsak meglepődöttnek látszó áldozatát. A lábában a sikító fájdalom lüktetéssé tompul, mindazonáltal kétsége sincs afelől, pillanatnyi figyelmetlensége okán elárulta legnagyobb gyengepontját. Nem kételkedik abban, miszerint jelenlegi ellenfele ki fogja használni a védelmén tátongó rést, éppen ezért kell lehetőség szerint minél távolabb tartani magától. A tőr, mint fegyver, egyértelműen közelharcos képzettségre utal, ahogy erre már korábban is rájött, ebből adódóan mindenféleképpen megfelelő távolságban kell tartania magától, hiszen fizikai tekintetben hátrányból indul a vörös hajúhoz képest. Szerencsére a legmegfelelőbb fegyver áll rendelkezésére ennek kivitelezésében, ráadásul különleges képességének terméke mellőzi a dárdák ama idegesítő hiányosságát, mely szerint a hegy kikerülését követően szinte lehetetlen vele valamirevaló sérülést okozni. Az Amenonuhoko lévén teljes egészében lélekenergiából áll, bármelyik részén megérintve képes égető fájdalmat okozni. Sok-sok év tapasztalatára, illetve töménytelen mennyiségű gyakorlásra volt ahhoz szükség, hogy tudását ilyen magas szinte emelhesse a lélekrészecskék manipulálását illetően. Némileg elkalandozva kapja fel fejét a kérdésekre, habár a válaszon nem sokat kell elmélkednie.
- Vajon milyen indok vezérelheti a krokodilt, amikor az éppen ivó bivalyra veti magát? – kérdez vissza könnyedén, hangja türelmes, magyarázó. – Mit érezhet az oroszlán, amikor hatalmas agyarait az antilop húsába vájja? A válasz egészen egyszerű barátom, az éhség az ok! Nem véletlenül találtam olyannyira mulatságosnak, amikor épp a létszükséglet szót használta. Immáron több mint fél évezrede járom eme árnyékvilág sötét ösvényeit, s túlélésemhez bizony elkerülhetetlen olyan személyek feláldozása létezésem oltárán, akárcsak Ön!
Nincs oka arra, hogy visszatartsa ezen információt, ebben a szituációban semmiféle nehézséges nem fog származni, sőt a későbbiekben sem. Válaszát egyfajta tiszteletadásként is el lehetne könyvelni, halála előtt ez a férfi megérdemli, így talán megértheti, mi a különbség kettejük között. Persze a Holdgyilkos maga is átérzi minden alkalommal azt a semmi mással össze nem hasonlítható érzést, ami felfut a gerinc vonalán és az egész test beleborzong. Kioltani egy emberi életet olyasfajta kiváltság, amivel kevesen élhetnek a társadalom féken tartó béklyói miatt. Érezni, ahogy a karmazsin nedű forrón és fémesen végigfolyik a kézen, hallani az utolsó, irgalomért remegő nyögéseket, látni, ahogy a mellkas hullámzása előbb lelassul, aztán teljesen leáll, felbecsülhetetlen érték! Ketsueki egyetlen pillanatig sem érezte magát sohasem bűnösnek tettei miatt, lévén a ragadózókat se vonhatja kérdőre senki a zsákmányszerzés okán. Az evolúció következő lépcsőfokának képviselője tulajdonként tekinthet az alatta álló réteg tagjaira, kihasználhatja, kizsákmányolhatja őket, lévén az emberi természetnek ez alapvető eleme. Ahogy a végsőkig tartó, elkeseredett küzdés is, aminek remek mintapéldánya Luke, akinek szerencséje elfogyott a mai estén. Tudja, mit akar riválisa, könnyedén kiszámítható a támadás vektorát figyelve. Meglehet, egyszerű gyilkosokkal és gonosztevőkkel szemben ilyen elnagyolt lerohanások is eredményesek lehetnek, azonban Higure legalább tucatnyi hadseregben szolgált élete során, Nála kevesebb képzett katona mászkál a Föld kerekén. Megforgatja jobbja ujjai között a megidézett energiarudat, s éppen abban a másodpercben ugrik hátrébb segítségül hívva az aszfalt lelkét, amikor riválisa ugrása ívének tetején jár, a holtponton.
- Túlságosan lassú. – jegyzi meg mintegy mellékesen, némi sajnálat által színezett tónussal hangjában. – Lássa be Luke, elérte határait, tegyünk végre pontot az ügy végére, s adja meg magát! Ígérem, gyors leszek és kíméletes!
Valóban igazat mond, eszében sincs elszórakozni Vele sokáig, amennyiben nő lenne, talán még megfontolná, de a sérült végtagjából sugárzó fájdalom áthatolhatatlan ködként veszi körbe tudatát, fogait csikorgatva igyekszik visszafogni a mellkasából feltörekvő kíntól terhes nyögéseket. A legmegfelelőbb pillanatot várja, amikor az igazságosztó ismét talajt fog, akkor akarja elhajítani szédítő sebességgel az ezidáig kezében szorongatott lándzsát. A szívét kívánja átdöfni.

Ordítás.
Visszhangzó.
Higure maszkja takarásában elégedetten elmosolyodik, minden az elképzeléseinek megfelelően alakul. A Mennyei ékes lándzsa eleven energia, olyan hőfokon, amit akár a tűz is megirigyelhetne. A vér mámorító illata betölti a keskeny mellékutcát, meleg cseppek festik vörösre a férfi ruházatát. Ugyan önmagát sosem sebezte meg saját technikájával, mindazonáltal a fájdalomról igencsak meghatározó élményei vannak. Példának okáért néhány száz éve az egész arcát levágta, csakhogy egy hullára fércelve halottnak tettethesse magát. Ennél hatalmasabb kínt elképzelni sem lehet, csodaszámba megy a tény, mely szerint sikerült ép elmével átvészelni, s nem fulladt meg a következő útjába kerülő latrinaárokban. A Holdgyilkos nyugodtsága egyértelműen rutinjából származtatható, ámbár egyre-másra érzi ugyanazt a bódító érzést, amely első áldozatának megölésekor járta át a testét, mindazonáltal az akkori izgalmat azóta sem képes visszaidézni, ami meglehetősen elkedvetleníti néhanapján. Létezésének nincs sok értelme, kizárólag egy megfelelő kihívóra vár, akivel képes lenne összemérni erejét és akár távozni is ebből az árnyékvilágból, amennyiben egy felsőbb erő így rendeltette. Sajnálatos módon kis afférjuk alatt meg kell állapítania, hogy ez a személy nem Luke lesz. Az álarc szemrészei mögött vöröslő íriszekben nem tükröződik szánalom, beléjük pillantva az áldozat máris tudja, a vég elkerülhetetlen! Szomorú ugyan, azonban a természetes kiválasztódásnak meg kell történnie, kizárólag így képes a faj megerősödni, fennmaradni az évezredek sodrásában. Az elsők között volt a XIX. század közepének táján, aki megvásárolta Charles Darwin: A fajok eredete című művét. mely igazán meghatározó szerepet töltött be elkövetkezendő évtizedeiben. Úgy tekintett magára, mint az evolúció következő lépcsőfokára.
- Könnyen? - ajkai alig hallhatóan formálják a szavakat, hangszalagjainak búgása bársonyként érinti a fület. - Ez meg sem fordult a fejemben, barátom! Habár megtört pszichéje miatt képtelen lennék meghatározó hasonlóságot felfedezni kettőnk között, ám azt be kell látnunk, mindketten ragadozók vagyunk, prédaként tekintünk az emberekre. Ugyanazt tesszük, csupán az ízlésünk - az áldozatok kiválasztásának terén - tér el némileg. Nincs ebben semmi szégyellnivaló, hiszen nem erről szól a humán létezése? Az igények végeláthatatlan, szüntelen kielégítéséről? Mások az alkoholizmusba menekülnek, Nekünk ez jutott!
Tónusa sajnálkozó, mindazonáltal egy másodpercre sem lehet elhinni, miszerint valóban sajnálja másságát. Élvezi az okítás minden percét, meglehet az igazságosztó olyan tudás birtokában kellhet majd át a túlvilágra, aminek hála következő élete alatt szerencsésebb lesz. Ketsueki egyfajta jutalomként aposztrofálta magában az átadományozott információkat, igyekezett mindenkit a megfelelő világszemlélet felé terelni. Valamiképpen a tisztelettel lehetne azonosítani azt az érzést, aminek hatására így cselekedett, igazán meglepte és lenyűgözte, amikor egy-egy zsákmánya képes volt érdemileg küzdeni ellene. A vadnyugat hőse ráadásul észrevette gyengeségét, s ellenfele hátrányából kísérelt meg magának előnyt szerezni, de sajnos nem járt sikerrel. Lényének korlátai kötik gúzsba, képtelen felülemelkedni ezeken a határokon, pedig hogyha képes lenne rá, talán a Holdgyilkost is félre tudná söpörni. Lenézett az aszfalton fetrengő alakra, aki kétségbeesetten próbálta visszaszerezni fegyverét, az egyetlen olyan tárgyat a kialakult szituációban, ami valamicske biztonságérzettel töltötte el. Nem esne nehezére közelebb szökkenni, azután végérvényesen pontot tenni az ügy végére, viszont valamilyen érthetetlen megfontolásból kifolyólag mozdulatlan marad. Némán figyel, egy az éjszaka árnyai közül. Becsülendő a kitartás, a bátorság és az erő, viszont bizonyos helyzetekben ezek sem elegek a túléléshez. Némileg értetlenül fordítja oldalra a fejét az invitálást hallva, persze a cowboynak fogalma sem lehet képességei természetéről. Modortalanságán megrökönyödve a lehető leggyorsabban kísérli meg eloszlatni a félreértéseket. Kesztyűs keze csettintésével semmisé teszi a Diran vállából kilógó dárdát, ezt követően a korábbival pontosan megegyező mozdulattal ismét összecsapja tenyereit, s megidézi az eltüntetett tökéletes másolatát.
- Khm... - köszörüli meg torkát, ekképp hívva fel magára a figyelmet. - Több is van belőle!
A történtek valószínűtlen helyzetkomikuma önkénytelenül is nevetésre fakasztja, kíváncsi milyen arcot fog vágni ellenfele, amikor egyik pillanatról a másikra megszűnik a vállából sugárzó szenvedés okozója. A nem megfelelő döntések sorozata vezetett idáig, közelharci fegyverrel képtelenség sérülést okozni valakinek, akivel nem lehet tartani a lépést. Győzelme elkerülhetetlennek tűnik, kockáztatni vajh' mennyi értelme volna? Igazából túlzottan ellaposodott a végére találkozásuk, az első sérülés láthatóan megpecsételte szerencsétlen flótás sorsát. Egyetlen, pontos döfés a nyaki ütőérbe hamar megoldaná a problémát. Elindul a kábult alak felé, fénydárdája mély barázdát karcol az utcakőbe. Léptei lassúak, kimértek. Egyáltalán nem siet.

Halál.
Kegyes.