Szép napos délután van, Seireitei fölött magasan jár már a nap. Időnként egy játékos fuvallat rohan át az utcák sokadalmán. Valahol a 11. kapitányság területén kívül, Kenpachi ivója felé vezető úton, egy régebbi raktár tetején ücsörgök. Azt hallottam, hogy a 11. osztagosok többnyire errefelé haladnak el, hogy leöblítsék a napi fáradalmakat egy csésze erős szakéval. Mivel a kapitányság területén kívül vagyok, nyugodtan ülök a ház tetején és lóbálom a lábam. Nézem az alant elterülő várost és a mindenfelé mászkáló shinigamikat. Jelenleg nem vagyok szolgálatban, a napi munkával, már megbirkóztam. A kísérletet lezártam és megírtam róla a jelentést. Egy kis kancsónyi szaké társaságában élvezem a szabadidőmet, igazából még nem is ittam sokat. Mondjuk úgy, hogy egyetlen kortyot. Ahogy a város szépségében gyönyörködöm, egy másik szépség is felbukkan. Egy shinigami, siet el az alattam elterülő utcán. Ruháján a 11. osztag jelvénye látható. Első ránézésre és második pillanatra is kimondottan csinos. Nem túl magas, nem túl telt, pont kifogástalan alkata van. Hm, miféle új gondolatok ezek? Miért vonzza annyira a tekintetem? Tény és való, hogy kimondottan csinos, még így egyenruhában is, a hátát verdeső lófarok pedig csak fokozza az összképet. Induljunk felfedező útra. Elég szép ahhoz, hogy a szeretőm legyen. Nézze meg az ember miféle gondolatokon kapom magamat. No, de tegyük próbára magunkat egy 11. osztagossal szemben. Azt mondják nagyon jók a harcban. Na kezdjük el és nézzük akkor meg, hogy mire mehetünk ellene. Fegyverövemben ott kandikál az erőkristály és jobb karomon még mindig ott az izomnövelő. Magabiztos vagyok, szóval kezdjünk bele. Elé shunpozok, de sebességemet szándékosan visszafogom. Nem akarom, hogy sebességemből felmérje tényleges erőmet. Én már csak ilyen piszkos módon harcolok. Szóval elé shunpozok és nyugodtan megszólalok, miközben kezemben ott van a kancsó szaké.
- Szép napot. Úgy hallottam a 11. osztag tagjai erősek. Ez igaz?
Igenlő válasz esetén rámosolyodok, mint, aki a tekintetével vetkőzteti. Mondhatni azt is csinálom.
- És te miben vagy erős? Csípőben vagy mellben?
Ennek bőven elégnek kell lennie ahhoz, hogy legyen egy 11. osztagosnak kedve harcolni. No nem mintha egyébként ne lenne kedvük. Amit hallottam róluk, tüzesek és hevesek. Micsoda szerető lehetne belőle.
- Ismerek egy tágas terecskét, ahol senkit sem zavarnánk, ha meginnánk egy kancsó szakét. Utána megismerkedhetnénk közelebbről. Nos, mit szólsz az ajánlathoz?

Épp Hime-san-tól tartottam haza. Meg akartam látogatni, de nem sikerült összefutnom vele. Talán nem volt még otthon, vagy csak nem jött ki, nem tudom. Mindenesetre, egy jó darabig várakoztam a kerítésük tetején, de már muszáj volt elindulni, mert sose lehet tudni, hogy mikor tévedek el. Konkrétan szinte mindig és ez alól most sem sikerült kivételt tennem. Szinte már rutinosan pattantam föl az egyik tetőre, majd miután megtaláltam az osztagom épületét, vissza ugrottam a földre, és magabiztos léptekkel elindultam arra, amerre az otthonomat sejtettem. Nem kellett olyan sokat sétáljak, mikor ismerős utcára tévedtem. Kissé megkönnyebbülve, és fölszabadultabban mentem a jól megszokott sarok fele, mikor egyszer csak egy ismeretlen ugrott elém. Pár pillanattal hamarabb éreztem meg a jelenlétét, így inkább csak megtorpantam, hogy ne menjek neki. Még mielőtt kikerülhettem volna, megszólalt.
- Szép napot. Úgy hallottam a 11. osztag tagjai erősek. Ez igaz? - Pár másodpercig pislogtam a szemeibe, majd gyorsan végig mértem az idegent. Tigrismintás ruhája, főleg a nagy cica miatt nagyon tetszett, de a kék szemek már kevésbé töltöttek el bizalommal.
- Ezek szerint még sose került összetűzésbe 11 osztagossal! - pillantottam egyenesen a szemeiben az idegennek - Máskülönben nem kellene kérdeznie. De hogy kérdésére feleljek, a tizenegyedik osztag a legerősebb! - itt egy félmosolyt megpróbáltam elrejteni, de a férfi gyorsan letörte a kedvem.
- És te miben vagy erős? Csípőben vagy mellben? - kérdezte. Itt fogyott el minden megelőlegezett kedvességem. Kezem akaratlanul is a kardom markolatára tévedt, miközben rámosolyogtam. Régen éreztem így. Az adrenalin végig száguldott a gerincemen többször is, oda-vissza. Egy pillanatra lenéztem a földre, majd megint vissza az idegen vigyorgó képére. Magam is elmosolyodtam, bár nem sikerült túl kedvesre. Inkább csak a düh és az izgalom keveréke volt a ludas, sem mint a boldogság.
- Azt hittem, ezt eddigre már ezt kiderítetted! - vontam föl az egyik szemöldököm, mint aki nem érti, mi tart a másiknak ennyi ideig. - Ha jól sejtem, már tisztában vagy a ruha méretemmel, és ezek után komolyan kérdezned kell? Vagy ez most nem jött össze? - pislantottam végig magamon, majd újra a férfi szemeibe néztem.
- Ismerek egy tágas terecskét, ahol senkit sem zavarnánk, ha meginnánk egy kancsó szakét. Utána megismerkedhetnénk közelebbről. Nos, mit szólsz az ajánlathoz?
Mosolyogva kivontam a katanám, és két marokra fogtam. Éreztem, hogy Gingitsune sem kedveli. Ritkán értettünk egyet, hisz általában zaklatott a lompos, de most totális összhangban döntöttük el, hogy az ilyen alakok egy jó adag hátsón billentést érdemelnek. Azt világosan láttam, hogy nem érte váratlanul a kardrántásom. Azt nem akartam megvárni, hogy ő is kardot rántson, felé ugrottam. Az egyik kezemmel engedtem a szorításon, és amikor elég közel értem elé, bal tenyeremet a szemei elé raktam, miközben jobb kézzel suhintottam egyet a katanámmal.

A lány reakcióját tekintve és válaszait hallva, máris sok minden kiderült róla. Könnyen provokálható és bizonyosan imádja a harcot, hiszen azonnal katanája után nyúlt. Mozdulataiból ítélve azonban lassúnak bizonyul. Hozzám képest legalábbis biztosan az. Még így, hogy erőteljes ugrással indult meg felém, mozdulatai lassúnak tűntek. Szépen tartotta a fegyvert, igazán jól dolgoztak izmai és mondhatni koncentráltan sújtott le.. a levegőre. Nem állt módomban feltárni előtte sem valódi sebességemet sem pedig képességeimet. Így egyszerűen hátrébb shunpoztam, abban a pillanatban, amikor bal kezét felém lendítette. Egy távolabbi kerítés tetején álltam meg és onnan néztem le rá.
- Szépen mozogsz. Kellő kellem és báj vegyül agresszív természetedhez. Megnyugodhatsz, már megállapítottam, hogy csípőben és mellben is elég erős vagy. Fenekedet még nem láttam, ha megtennéd, hogy megfordulnál ... hálás lennék érte.
Kacsintottam rá, majd tovább folytattam.
- Örülök, hogy kedved támadt játszani velem. Arra kérlek, hogy ne itt. Nem akarjuk lerombolni ezeket a szép házakat. Ismerek egy kellemes, nyugodt helyett, alig pár ugrásra innen. Ott nincsenek házak és emberek is ritkán járnak arrafelé, nem kell aggódnunk, hogy bárki megsérül.
Mondom és rövid shunpokkal el is csalom, arra a nyílt és tényleg nyugodt helyre, amit kinéztem. Elég tágas a hely, csak néhány fa van. Itt nyugodtan lehet harcolni, semmiben sem tudunk kárt tenni, legfeljebb egymásban és a környezetben. Vagyis.. a talajban. Amíg a helyszínre csalom, szándékosan úgy shunpozok, hogy legyen lehetősége időnként utánam csapni, amiket egyszerűen kikerülök. Az egész úgy nézhet ki, mintha nagyon pici különbség lenne kettőnk gyorsasága között. A helyszínre érve, megemelem a szakés köcsögöt.
- Nos, ha gondolod, előjátékként ihatnánk pár kortyot. Vagy nem melegedtél ki? Nagyon sajnálom, kezdtem reménykedni benne, hogy esetleg ledobsz magadról valami ruhadarabot.
Újabb kaján kacsintást küldök felé. Kivételesen élvezem a mai napot. Nem tudom mi ütött belém, hogy játszadozom ellenfelemmel. Talán Kenshiko hatása. De nem, az nem lehet. Kenshiko inkább agresszív és pusztít. Ha nem érdekelnek a fejlesztések és nem kezdek magam is tudományos kutatásokba, talán a lány osztagába kerülök. Már, ha Kenshiko képességeit veszem alapul. Mozdulataiból úgy érzem, hogy hasonló szinten forgatja a kardot, mint én.
- Kössünk fogadást. Amennyiben nyerek, kérhetek tőled valamit, ha te nyersz te kérhetsz tőlem valamit. A kérés tárgya nem irányulhat a vesztes élete ellen. Valamint társadalmi megaláztatás se lehet része vagy eredménye. De bármi más lehet. Egy csók, vagy ruhanemű átadása ... levétele a másik szeme láttára...
Újabb kaján kacsintást intézek és eddig reakciójából arra következtetek, hogy egyáltalán nem fogja visszautasítani. Túlzottan dühös és túlzottan harcolni akar ahhoz, hogy elutasítsa. Bízik abban, hogy győzedelmeskedhet fölöttem.
- Nos, ha elfogadod a fogadást, akkor kezdhetünk.
Mondom és eldobom a kezemből a köcsögöt, amelyből a szakét ittam. Mivel lezártam és nem túl törékeny, valamint fűre esett, az csak leesik a fűre. A benne rejlő nedű nem folyik ki. Kivonom kardomat. Ezután, hogy felmérhesse ellenfelét, közlöm vele, hogy melyik osztaghoz tartozok.
- A 12. osztag tagja vagyok.
A fejlesztésért és kutatásért felelős osztagnak van ám egy csöppnyi híre. Hiszen soraiból nem egy őrült tudós került ki. Igazából én nem vagyok őrült. De mivel szakterületem a harctéri eszközök fejlesztése, muszáj vagyok harci tapasztalatot gyűjteni. S melyik másik shinigami vehető rá a legkönnyebben egy kis mókára, ha nem a 11. osztag egyik tagja? Ha előállok neki azzal, hogy tapasztalatot akarok szerezni a harcban, még elküldene. Mivel provokáltam, saját magától akar harcolni ellenem és bele ad majd mindent, győzelme érdekében. Én azonban tartogatok meglepetéseket. Elsőnek, hogy nem mutatom ki, hogy mennyire vagyok gyors. Másodjára a ruhám alatt, a karomra csatolt izomnövelő, végül az övembe tűzött erőkristály. Kardomat két kézre fogom, majd megszólalok.
- Amondó vagyok, hogy támadj, ha le akarsz győzni. Különben vetkőzni fogsz. Bár szavamra, inkább látnálak vetkőzés, mint harc közben.

Szótlanul figyeltem az idegent, aki mint kiderült, 12 osztagos volt. 'Csodás - gondoltam nem túl lelkesen - már csak ez hiányzott, hogy egy perverz őrült tudós rám szálljon!' Az biztos, hogy Gingitsune dühöngött. Éreztem, hogy szívesen neki esne, akár puszta karommal is, de úgy tűnt, pont ezt szeretné, és miért játszanánk az ellenfél kezére? Minden reggel úgy indult, hogy egy hasonlóan perverz és idegesítő kitsunéval harcoltam legalább egy órát. Ezek alatt a harcok alatt valamit világosan megtanultam, mégpedig azt, hogy már ott elveszett egy harc, ha az ellenfél képes előre kiismerni. Forrongott bennük a düh, de nem mutattam ki. Oda sétáltam az eldobott szakés kancsóhoz, és magam is bele kortyoltam. Nem mintha annyira szerettem volna a pálinkát, de nem akartam fejjel rohanni a falnak. Ez alatt az idő alatt kitisztítottam a fejem, amennyire csak tudtam. Miután megelégeltem azt a komoly két korty italt, vissza dobtam szakét valós gazdájának. Ezen egy kicsit úgy tűnt meglepődött, de én ennek csak örültem.
- Fölösleges levetkőzni egy olyan férfinak, aki amúgy sem tudna mit kezdeni egy meztelen nővel! - válaszoltam a szemeibe nézve, miközben vissza dugtam a kardom a hüvelyébe. - Eddig az egyetlen kemény dolog, amit föl tudtál mutatni Édes, a szavaid voltak! Amúgy is! Elhívsz egy körre, és elvárod, hogy én szórakoztassalak? Nem fordítva szokott lenni? Komolyan, és én már kezdtem reménykedni, hogy végre valami izgalmasba botlottam, főleg mikor a rombolós részhez értünk...- egy kicsit elmosolyodtam, miközben oldalra biccentettem a fejem - Vagy talán attól félsz, hogy nem leszel képes lépést tartani velem? Tényleg, te tizenkettedik osztagos vagy ugye? Nincs valami gyógyszeretek, amivel egy kissé föl lehetne szítani a harci kedvet? Mert a tied eléggé, nos szóval lankatag! Leginkább csak menekültél és nagy szavakkal dobálóztál. Viszont a kardodat még egyszer sem láttam! - most először voltam hálás Gingitsunénak a minden napi speciális tréningnek, hogy hogyan kell kezelni az olyan perverz alakokat, mint ő maga. Shion mellett erre nem volt szükségem. Most azonban mosolyogva figyeltem az arcát az idegennek. Éreztem, hogy Ezüstróka is elégedett velem, bár a bennünk száguldozó adrenalin mértéke mit sem csökkent. Ez azonban kicsit sem látszott meg rajtam. A kardom a hüvelyében pihent, a markolatán feküdt a kezem, látszólag hanyagul, én pedig könnyed mosollyal vártam, hogy mit fog lépni az ellenfelem.

Úgy tűnik a 11. osztagos hölgy szópárbajban is erős. Nem csak mellbőségben. Amikor visszasüllyeszti a kardját és megpróbál visszaütni a sértőnek szánt szavakkal, csak megvonom a vállam. Végig nézek a nőn és elmosolyodom, aztán kis idő múlva megszólalok.
- Nem kell ahhoz használnom a kardomat, hogy megfektesselek. De rendben, legyen ahogyan szeretnéd. Én támadok elsőként.
Kivonom a kardomat és Kenshiko mélyről jövő morgó hangja egyből megcsapja fülemet. Felkészült a harcra és vért akar inni. Azt akarja, hogy vérbe mártsam és csontot adjak neki ebédre. Katanámon semmi túlzott díszítés nem látszik.
- Sajnálom, hogy így kellett történnie. Nem akartalak megtámadni. A támadásaid kivédésével akartam inkább felülkerekedni rajtad. De... ezt hiába is magyarázom neked. Hogyan is érthetnél meg olyas valamit, amit képtelen vagy felfogni. Vedd elő a kardod, hogy legalább esélyed legyen védekezésre. De, minek is tépem a számat. Nem bizonyulsz olyan kísérleti alanynak, aki hasznomra lenne.
Kardomat a vállamra fektetem és ismételten végig pillantok a lányon. Igazán formás és kecses teste van. Nagyon sajnálom, hogy arra kért használjam a kardomat. Eddig visszafogott lélekenergiámat kiengedem. érzékelje csak nyugodtan, hogy sokkalta erősebb vagyok, mint eddig előadtam magamat.
- Sajnálom, jó játszópajtásnak tűntél.
Felé nyújtom bal kezemet és fennhangon megszólalok.
- Bakudou 61: Rikujoukourou! [ Hat rudas fénybörtön ]
Idézem meg a kidout, amivel ellenfelemet szándékozom teljesen mozgásképtelenné tenni. Nem akar támadni, csak látni akar valamit. Hát, akkor ne is mozogjon, amíg mutatok neki valamit. Reménykedem, hogy ellenfelem mutat valami kimagasló hozzáértést kidou terén, mert ha nem, képtelen lesz megmozdulni, amíg fel nem oldom a fénybörtönt. Az az arrancar sem tudott ellenállni eme kidoumnak. Ellenfelem felől, még véletlenül sem érzek olyan mértékű lélekenergiát, mint az arrancar felől. Mivel kételkedik képességeimben, nem tartom vissza magam. Használom shunpom teljes kapacitását, ha gyorsabb vagyok nála, alig-alig lesz képes követni mozdulataimat. De nem áll szándékomban már az elején harcképtelenné tenni. Inkább, csak arra akarom ösztönözni, hogy akarjon tenni valamit és ne a potenciámra tegyen sértegető megjegyzést. Mögé shunpozok és hacsak valami trükkel fel nem tudja oldani a Hat rudas fénybörtönt, akkor kardom egyetlen suhintásával megpróbálom átvágni ruhájának övét, hátát egészen a nyakig. Sikeres támadás után vissza shunpozok a helyemre és feloldom a fénybörtönt.
- Láthattad mire vagyok képes. Most pedig mutass valamit, különben a következő támadásommal használhatatlan ronccsá teszlek. Megmondtam, ha nem támadsz, akkor veszíteni fogsz. Ha nem támadsz, használhatatlannak bizonyulsz a számomra. Viszont kétségbe vonod képességeimet, így muszáj vagyok megbüntetni téged. Dönts. Támadsz és túléled a következő támadásom, vagy passzív maradsz, sértegetsz és meghalsz. Támadj!
Kiáltom ellenfelemre, így láthatja arcomon, hogy nem viccelek. Tényleg nem viccelek. Ha nem támad a következő támadásomkor elveszem az erejét. Végleg.

Valahogy úgy tűnt, sikerült az elevenjére tapintanom.
- Nem kell ahhoz használnom a kardomat, hogy megfektesselek. De rendben, legyen ahogyan szeretnéd. Én támadok elsőként. - válaszolta, de már korán sem csillogott olyan jókedvűen a szeme. Kivonta a kardját, ami felettébb fura volt. A kardból sokkal több vérszomj áradt, mint a kardforgatóból.
'Ezt hogy csinálta?' - kérdeztem magamtól, és legnagyobb meglepetésemre Gingitsune válaszolt is.
'Valószínűleg a kardja egy vadállat!' - duruzsolta a fejembe. Nagyon meglepett, hisz eddig csak olyankor beszéltünk, ha meglátogattam. - ' Mellesleg csak úgy kérdezem Édes, nem kéne figyelned a zaklatós bácsira?'
- ...izonyulsz olyan kísérleti alanynak, aki hasznomra lenne. - kaptam el a mondandója végét. - Sajnálom, jó játszópajtásnak tűntél.
Kezdett megint föl menni bennem a pumpa. Legalább öt-bár inkább hat métert hátra shunpóztam, de az alakom még ott maradt, ahol korábban álltam. Fogalmam sem volt, hogy mit akar, de abban biztos voltam, hogy miután elbúcsúzott, támad. És a kard félelmetesebb volt, mint maga a forgatója. Magamban hálát adtam az oktatóimnak, hogy annak idején megtanították a kabóca vedlését, amit azóta szorgalmasan gyakoroltam. Így néhány méter távolságból, még szemtanúja lehettem, ahogy néhány fény bigyula a derekamat megcélozza és börtönbe zárja. De addigra már villámlépéssel megindultam felé.
' Váó! - hallottam a róka hangját a fejemben - vérbeli profival van dolgunk! Ez a mozdulat nekem eddig eszembe se jutott! Pedig milyen hasznos, ha nem tudsz megmozdulni, mondjuk fürdés közben!'
Legszívesebben leütöttem volna, de most nem volt ilyesmire időm.
'Segítesz?' - kérdeztem tőle. Az alakom a fénybörtönben megremegett, majd eltűnt, de addigra már ott voltam a támadóm előtt, aki nagyon komolyan magyarázott a helyemnek.
- Láthattad mire vagyok képes. Most pedig mutass valamit, különben a következő támadásommal használhatatlan ronccsá teszlek. Megmondtam, ha nem támadsz, akkor veszíteni fogsz. Ha nem támadsz, használhatatlannak bizonyulsz a számomra. Viszont kétségbe vonod képességeimet, így muszáj vagyok megbüntetni téged. Dönts. Támadsz és túléled a következő támadásom, vagy passzív maradsz, sértegetsz és meghalsz. Támadj!
- Igenis! - mondtam mosolyogva, miközben meglendítettem az öklömet. Pontosan a gyomorszájra céloztam, majd mikor összegörnyedt, meglendítettem a lábam, és csúnyán eltaláltam a tarkóját.
- Most komolyan Drága! Még csak véletlenül sem szeretném, ha bármi közénk állna. Gondolom megérted! - megint csak elmosolyodtam - őszintén fáj, hogy csak kísérleti alanyként tekintettél rám, de mit lehet tenni? Mellesleg az az előbbi börtön cucc is izgis volt! Még a kardomnak is tetszett, bár ő merőben új felhasználást talált ki neki. Szinte ijesztő, hogy a pasiknak néha mennyire egy rugóra jár az agyuk! - sóhajtottam, miközben kedveskedőn a torkához tartottam a katanám élét, és rácsüccsentem a hátára.

Nem szokásom annyira elbambulni, hogy ne vegyem észre, hogy valaki helyén már csak a kabóca van jelen. Mivel magam is ismerem ezt a shunpo technikát és nem vagyok őrült sem vak, így nem fogok csak úgy magyarázni ellenfelem helyének. Ellenfelem terve így nem is igazából váltja be teljes mértékben a hozzá fűzött reményeket. Még időben emelem kardomat, hogy keresztbe magam elé, így ellenfelem ökle a penge lapján csattan, azon megcsúszik és végül mellkasomon csattan. Az ütésből arra következtetek, hogy igen jó kondiban van ellenfelem. Mivel azonban csak a kardom lapjáról csúszott le és állt meg mellkasomon, az ütés okozta fájdalom nem zavar túlzottan. Ennek ellenére balomat mellkasomra szorítom és hátrébb shunpozok.
- Látom edzett vagy, de hiányzik belőled a kellő gyorsaság. Ez így már játék.
Mondom és balomat nyújtom felé, majd számat azonnal el is hagyja egy kidou neve.
- Kongoubaku!
A kidouval próbálom eltalálni ellenfelem mellkasát. Siker esetén elég kellemetlen hatással lesz majd rá a dolog, hogy egy kidou robban a mellkasán. Igaz, elég közel van hozzám a célpontom. Ennek egyetlen hátránya van. Az, hogy ha eltalálom, akkor a szelét és némileg a hatását magam is megérzem. Ha ellenfelem elkerüli, akkor a kidoum is messzebb csapódik be, megúszva az egész hűhót. Akárhogy is történjék, ismételten hátrébb shunpozok, kardomat a vállamra fektetem. Végig nézek ellenfelemen, majd egy kis idő múlva megszólalok.
- Kiharcoltad magadnak, hogy egyenlő félként kezeljelek. Tőled azonban még mindig csak egy szerencsétlen ütést láttunk. Szóval kezdjük el komolyan a dolgot.
Mondom és áldozatom mellé shunpozok, majd egy jól irányzott, lentről-felfelé és balról-jobbra irányuló vágással próbálok sebet ejteni ellenfelem karján. Nem viszek bele túl nagy erőt. A szándékom az, hogy lefoglaljam a kardját. Ha ez sikerül, ismét használom előbbi kidoumat.
- Bakudou 61: Rikujoukourou!
Ezúttal az idézést elhagyom, hogy ne nagyon legyen ideje huncutkodni és remélem, hogy ezúttal sikerül tervem. Amennyiben sikeres a fénybörtön, egy nem túl mély vágást próbálok ejteni a combján. Mivel még nem aktiváltam zanpakutomat a vágást nem lesz túl mély és roncsolt sérülést sem okozhat.

Az, hogy nem sikerült a próbálkozásom, egyszerre hangolt le, és dobott föl. Sose vagyok lelkes, ha kudarc ér, de örültem, hogy nem egy kezdő alakkal hozott össze a véletlen. Arra már rájöttem, hogy inkább mágiával, mint közelharccal akar küzdeni, és lássuk be, a mágia nem tartozott sose a kedvenceim közé.
- Látom edzett vagy, de hiányzik belőled a kellő gyorsaság. Ez így már játék. - mondta, ami újfent egy helyes meglátás volt, ám mielőtt visszavághattam volna bármi "kedveset" el is hagyta az ajkát a következő idézés - Kongoubaku!
Erős fájdalom mart a mellkasomba, miközben egy lökéshullám megtaszított hátra. Pár pillanatig levegő után kapkodtam. Fél szemmel még láttam, hogy hogyha nem is annyira, mint engem, de őt is érte a saját mágiája. Kárörvendően el vigyorodtam volna, ha épp normálisan tudok lélegezni. De így, hogy nem ment, csak gondolati szintig jutott a jókedvem. Mire úgy éreztem, hogy újra viszonylag normálisan funkcionálnak a légzéshez használatos szerveim, ellenfelem már úgy ácsorgott előttem, mintha mi sem történt volna az előbb. Egy-két morcos pillantással jutalmaztam ezért.
- Kiharcoltad magadnak, hogy egyenlő félként kezeljelek. Tőled azonban még mindig csak egy szerencsétlen ütést láttunk. Szóval kezdjük el komolyan a dolgot.
- Egyenlő félként? - kérdeztem vissza, miközben igyekeztem visszafojtani egy felettébb csábítóan ingerlő köhögő rohamot. Fölpillantottam az égre. A nap még vörösre festette a horizont alját, de már tisztán látni lehetett a holdat, fent az égbolton. - Ha tényleg egyenlő félként fogsz harcolni, akkor igyekszem szórakoztató partner lenni! - Talán most először, őszintén rámosolyogtam. - Gondolom az én osztagomat nem kell különösebben ecsetelnem. - Egy aprót meghajoltam felé, de nem vettem le róla a szemem. Ez egy olyan szokásom volt, ami még emberként ragadt rám és azóta is megmaradt.
' Mit gondolsz kedves? Lenne kedved táncolni egyet?' - kérdeztem közben, persze csak gondolatban a kardomat.
'Komolyan kérdezned kell?' - jött rá a felelet. - 'Őt is szívesen megtáncoltatnám neked!' - Átvettem a jobb kezemből a kardomat a balba, majd végig simítottam a penge lapját.
-Táncolj a Hold fényében Ezüstróka! - suttogom gyengéden. A katanám átalakult egy közel két méter hosszú nagamakivá. Míg a kardommal voltam elfoglalva, egy aprócska maró érzés hasított a karomba. Szisszenve rántottam föl a karom, de elfelejtettem behajlítani.
Ha a nagamaki penge hossza meglepetésként hat, netalán megkarcol, akkor hátrébb shunpózok, majd két kézbe fogom a kardomat, visszaugrok az ellenfelem fele, hogy megpróbáljam a sorozatos támadásaimmal kardpárbajra rábírni. Ha nem, akkor eltalál a fénybörtön.

Nem számoltam azzal, hogy meglepi a támadásom és a Kongoubaku ilyen közel robban hozzám. Gyakorlóruhám fölső része lángra kap, amit gyorsan le is kapok magamról és elkezdem a földön taposni. Nem igen volt időm arra, hogy figyeljem ellenfelem előhívta shikai formáját kardjának, így alaposan meglep. Pontosan annyira, hogy utolsó pillanatban ugrok el fegyverének pengéje elől. El is felejtem a fénybörtönt alkalmazni. Valójában inkább az a gondom, hogy fegyveres harcra kényszerít. Kissé hosszabb a fegyvere és folyamatosan támad, így a védekezés alaposan lefoglalja a gondolataimat. Legalább olyan jó vívó, mint én. Ez így nem lesz túlságosan menő dolog. De legalább elértem a célomat. Mivel a fegyvere elég hosszú, minden egyes támadás előtt vissza kell, hogy húzza egy kicsit. Akkor áll szándékomban kitörni a rám kényszerített párviadalból, amikor éppen a következő támadásához készül. Egyáltalán nem járja, hogy engedjem őt kezdeményezni. Amikor felkészül a következő támadására, akkor használom shunpomat és nagyjából 10 méterre tőle állok meg. Jó vívó és keményen meglepett a fegyverével, így mondhatni egy picit elfáradtam.
- Nem kell szólnod az osztagodról. Tökéletesen tisztában vagyok a hírével. Ezért választottalak téged. Megfigyelés alatt tartottalak, amíg harcoltunk az előbb. Fogadd elismerésem. Nem gondoltam, hogy ilyen rövid idő alatt ki fogod engedni a kardod shikai formáját. Tehát szükségét érezted. De nem azért vagyunk itt, hogy beszélgessünk.
Mondom és elcsendesedek. Nem nyújtom tovább monológom szálát. Igazából arra gondolok, hogy milyen cselt tudnék bevetni ellene. Semmi olyan eszközöm nincs, amivel alaposan áttudnám vágni a palánkon. Ezt előbb utóbb be kell pótolni és ki kell találni egy minőségi eszközt. A távolsági harcot a kidou használat kellően kimeríti, közelharcra itt a zanpakuto és a zanjutsu különböző technikái. Kell, hogy legyen rés, ami még nincs kitömve. Tény és való a 12. osztag nem shnigamik ellen talál fel dolgokat, de mindent lehet korszerűsíteni. Kell is. Erre a gondolatra eszembe is jutott, hogy van néhány felhasználandó mintám, aminek utána kellene nézni. Kivizsgálni. Még használható, szerintem. Ellenfelemre pillantok, kardomat megmarkolom és mellé shunpozok. Föntről lefelé irányítom kardom csapását, a jobb válla ellen. A trükk annyi, hogy eddig nem használtam az izomerősítőt. Most, hogy bekapcsoltam egy sokkalta erősebb csapással találhatja szembe magát. Próbálom a csapásommal a vállát és felkarját végig vágni. Igazából nem is áll szándékomban tovább trükközni, bőven elegendő, hogy egy sokkalta erősebb csapással kell számolnia, mint korábban tapasztalta. Ez elegendő lehet ahhoz, hogy jobb vállát felsértsem, legalábbis ebben reménykedem. Akkor bonyolítom tovább a helyzetet, ha támadásomat kivédi. Ebben az esetben ugyanis shunpomhoz folyamodok. Kellően gyors vagyok, ahhoz, hogy pár lépés után egy lentről felfelé ívelő vágással lepjem meg a hátát. Igen. Ha kivédi a jobb válla elleni támadásomat és azt zanopakutojával teszi, azonnal felgyorsítok. A shunpom segítségével talán képes lehetek arra, hogy fegyvereink találkozása után meglepjem. Elég sokszor támadtam őt hátulról ahhoz, hogy most szemből intézzek ellene támadást. Igaz, ez könnyen fájhat majd nekem is, de kockázat nélkül nincsen győzelem. Tehát, ha kivédi a válla ellen indított támadásomat, akkor elé shunpozok és egy gyors vágást indítok a ruháját összetartó öve ellen. Gyakorlatilag semmiség. Rajtam már egyébként sincs felső ruházat az előbbi kidoum hatására égetten a földön hever.

Miután megvágta egy picit a karom, és én szisszenve fölrántottam a kezem, meglepett arccal ugrott vissza, pont kikerülve a pengémet, azonban én ugrottam utána. Csapást csapásra mértem, de valamennyit kivédte. Gyönyörű csengéssel találkoztak a pengéink újra is újra. Hol fentről lefelé irányuló vágással, hol oldalról próbáltam megsebezni ellenfelem, de valamennyit kivédte. Az arcáról eközben eltűnt a kissé gúnyos arckifejezés, helyét átvette inkább a koncentrálás. Nem akartam időt hagyni neki, hogy ő is támadjon, de épp mikor a következőt suhintottam volna, megszólalt.
- Nem kell szólnod az osztagodról. Tökéletesen tisztában vagyok a hírével. Ezért választottalak téged. Megfigyelés alatt tartottalak, amíg harcoltunk az előbb. Fogadd elismerésem. Nem gondoltam, hogy ilyen rövid idő alatt ki fogod engedni a kardod shikai formáját. Tehát szükségét érezted. De nem azért vagyunk itt, hogy beszélgessünk.
Nem tartottam szükségesnek, hogy reagáljak a dologra, mellesleg ő maga is kijelentette, hogy nem beszélgetni jöttünk ide. Átvettem a kardom a bal kezemből a jobb kacsómba, és megint felé akartam ugrani, de úgy tűnt átvette a kezdeményezést. Mellém shunpo-zott és meglendítette a kardját. Ezzel nem lett volna semmi baj. Azonban a hangja a pengéjének, ahogyan keresztülszelte a levegőt olyan éles volt, hogy nem lehetett figyelmen kívül hagyni. Eddig a pillanatig egyszer sem vágott ilyen erővel. Jól megmarkoltam a kardomat, és a fejem fölé tartottam, de mikor a pengéje az enyémhez ért, fél térdre roskadtam, hogy ki bírjam védeni a támadást. ’Ezek szerint eddig mégsem vett komolyan?’ - ötlött föl bennem egy kellemetlen gondolat. Dühösen fölpillantottam, de nem kellett messze keresgélnem. Ott állt előttem és egy újat suhintott. Szerencsére nem talált el, csak a ruhámba vágott bele. Szétvágta az övemet, amivel a ruhámat kötöztem elől össze. Egy apró pillantással fölmértem a kárt. A felsőm szétnyílt, de a pengéje nem érte el a fáslit, amivel edzés előtt tekertem be a testem. Sóhajtva pillantottam föl rá.
- Ez a ruha még majdnem teljesen új volt! – közöltem vele morcosan. Nem mintha komolyabb kárt tett volna benne, hisz csak az övét vágta el, de nem bántam volna, ha legalább egy kis lelkiismeret furdalása lett volna.
Felettébb elégedettnek tűnt miközben engem figyelt, ahogy a földön térdeltem félig és a ruhámat próbáltam valahogy rendbe hozni, hogy ha már eredeti funkcióját nem képes ellátni, legalább akadályozni ne kezdjen. Gyorsan föladtam az ez irányú küzdelmet. Dühösen ledobtam a földre, majd guggolásból ellenfelem felé vetettem magam. Bal kezemmel elkaptam az időközben újra katanává vedlő kardom markolatát. Nem voltak túl kedvesek szándékaim. Ha sikerül meglepnem, akkor gyomorszájon ütöm jobb ököllel, majd a sarkomon megperdülve vágok a kardommal. Ha azonban kivédi az ütést, akkor egyből karddal próbálok támadni

- Még majdnem teljesen? Gratulálok, ha legyőzöl, vásárolok számodra egy új ruhát.
Mondom és rákacsintok, de nincs sok időm. Ellenfelem ott vétett igen súlyos hibát, hogy leguggolt a támadásához. Legalábbis erre nagyon oda figyeltem, így az utolsó pillanatban kitérek az ütése ellen. A kardjával való támadás viszont olyan szögből érkezik, amit nehezen tudok védeni, még úgy is, hogy kezemben van Kenshiko. Próbálom keresztezni kardjainkat, de szerencsétlenségemre a kardomon megcsúszik ellenfelem pengéje. Az eredmény az, hogy fájdalmasan felszisszenek és a hasamhoz kapom a bal kezemet. Ujjaim hamar véresek lesznek, de szerencsére a kardom tompította ellenfelem támadásának az erejét. Ennek köszönhetően nem fordultak ki a beleim. A vágás azonban így is kellemetlen érzéssel tölt el. Megcsóválom a fejem és ellenfelemre nézek.
- Ennek megmarad a nyoma.
Mondom és balommal előhúzom az utolsó nálam lévő erőkristályt és gyorsan eltöröm kardomon. Kenshiko pengéje rózsaszínben kezd fényleni. Az izomnövelőt még legalább pár percig használhatom, szóval hamar kell a harcból jól kijönnöm. Ellenfelem felé vetem magam, jobbomban tartott kardomat oldalra tartom, hogy a döféseit kitudjam védeni, ha azzal próbálkozna.
- Kongoubaku!
Idézem meg támadó kidoumat. Ellenfelem mellkasát célzom, próbálom ott eltalálni, ahol már nincs rajta ruhája. Pörkölődjön az ő mellkasa is egy kicsit, ne csak az enyém. A kidoum robbanása után, érkezem én. Úgy gondolkodom, hogy amennyiben a kidoum talált, úgy nem lehet túl nagy probléma az égési sebektől szenvedő lány megvágása. Mindent felteszek egy lapra és úgy döntök, hogy a Kanashibari nevű technikát fogom bevetni ellenfelem ellen.
- Kanashibari! [ paralízis ]
Mondom a shunpo támadás nevét és elkezdem a támadás sorozatot. Fegyverforgató karja ellen indítom az első támadást, egy fentről lefelé irányuló támadással, próbálom kardom élét a vállövébe mélyíteni. A következő vágásom lentről, felfelé ível és ellenfelem bal vállövét, illetve hónalját célzom. A lendületből adódóan, nem lépek ellenfelem háta mögé, hiszen, ha bármelyik támadásom is talál, akkor az igen komolyan ki fog hatni ellenfelem harctéri potenciáljára. Így az utolsó támadást, a lány formás combjaira próbálom mérni, egy vízszintes vágással. A támadásom után hátra shunpozok és figyelem a végeredményt. Akár sikeres, akár nem a támadásom egy felismerés villan bennem, ami igen komoly hátrányba taszíthat. Bal lábam sajogni kezd, úgy tűnik, hogy sokszor használtam shunpomat és ez alaposan hazavágta a bal lábamat. A hasamból is szivárog vér. Tehát ellenfelem állapota fogja most eldönteni számomra, hogy feladom a küzdelmet vagy pedig folytatom. Ha valamilyen csoda folytán sikerült volna a Kanashibari minden elemét kivédeni, tartok tőle, hogy fel kell adnom. A bal lábam nagyon sajog. Valamit ki kell majd találnom a lábamra. Lenézek a sebemre és el is borzadnék egy pillanatra. De időben kapcsolok, hogy nem ágyékom vérzik, hanem a hasamról lefolyt vér áztatta el nadrágomat. Hasznos volt ez a csata számomra, nem kevés dolgot tanultam.

Egymáshoz értek a pengéink, de az enyém megcsúszott, és éreztem, ahogy húsba mart. Szinte azon nyomban megéreztem a vér émelyítő illatát, vagyis sikerült megsebeznem ellenfelem. Mintegy igazolva a sejtésemet, ő is megszólalt.
- Ennek megmarad a nyoma! - mondta. Egy fura kristályt vett elő, és a kardján széttörte. A kardja a pengéje rózsaszínen fölizzott, ami lássuk be, félhomályban nem feltétlenül a legelőnyösebb dolog. Persze biztos volt neki valami funkciója, amit nem ismertem. Így azonban a viszonylag becsapós fényviszonyoknál is pontosan láttam, ahogy felém ugrott. A fénylő katana pontosan elárulta, hogy hol van. Az is látszott, hogy inkább védekezőn fogta a kardot, mégis felém tartott. Hirtelen eszembe ötlött a fájdalom a mellkasomban. Majdnem elfeledkeztem arról, hogy milyen lelkesen használta nem is olyan rég a mágiát! Azon nyomban oldalra, majd néhány lépést hátra vetettem magam. Abban a minutumban robbant a helyemet a vöröslő gömb, nem kis port és füstöt okozva. Ellentámadásba akartam kezdeni, gondolván, hogy kihasználom a hirtelen fölkavarodó port, amikor erős fájdalom hasított a bal karomba és a combomba, szinte egyszerre. A földre rogytam, pont a kezemből kieső kardom mellé. Abban a pillanatban, ahogy a földre értem, már kaptam is a jobb kezembe a kardom. Ekkor ütötte meg az orrom a friss vér illata. A combomon egy mély vágás éktelenkedett, amiből patakzott a vér, a bal vállamon is díszelgett egy elég szép mély seb.Gyorsan megkerestem a nemrég eldobott övemet, és pillanatok alatt, jó erősen megkötöttem a seb fölött, jelentősen lecsökkentve ezzel a vérzést. A felsőmet is fölvettem, igaz nem kötöttem össze elől. Lezsibbadt az egész bal felem, így aztán a zsibbadást kihasználva fölkeltem a földről. Pont ideje volt, hisz a por-füst keverék kezdett elülni. Mire újra látni lehetett, én már álltam karddal a kezemben. Nagyon vigyáztam, hogy az arcom semmit se áruljon el abból amit éreztem. A zsibbadás már kezdett kiállni a kezemből és a lábamból egyaránt. A felsőm ujja hozzátapadt a sebhez, alaposan átázva. A vérem, főleg az egyre sötétedő félhomályban feketének tűnt közelről is, ezért azt reméltem, hogy nem fogja az ellenfelem annyira észrevenni a munkájának a gyümölcsét. Amint kezdett visszatérni a lüktető, őrjítő fájdalom, elmosolyodtam. Na nem mintha élveztem volna. Szimplán csak az adrenalin kissé megsokszorozott mértékben nyargalászott fel és alá az ereimben. Jobb kezemmel a katanám pengéjét a balhoz érintettem, majd visszahúztam úgy, hogy az erőtlen ujjaim végig simítsák a hűvös fémet.
- Táncolj a Hold fényében Ezüstróka! - súgtam gyengéden. A kardom engedelmesen nagamakivá változott. Csak úgy szikrázott rajta a rávetülő Hold fénye, öröm volt rá nézni!
'Biztos folytatni akarod?' - hallottam a fejemben a róka aggódó hangját.
'Hisz még csak most kezdtük!' - válaszoltam neki gondolatban.
'Őrült vagy!' - jelentette ki, de a hangjába újra visszatért az élcelődő él.
'Hát Kincsem, azt hiszem ma este már nem fogok tudni neked táncolni!' - utaltam persze még mindig gondolatban a lábamban tomboló fájdalomra.
'Ő sem mozdul!' - hívta föl a kardom a figyelmemet rá, hogy valóban, másodpercek óta csak álltunk egymással szemben. Ellenfelem hasán sötét folt éktelenkedett. Úgy tűnt, engem figyelt. Hát, ha már figyelt, miért is ne, elindultam felé.
'Talán ha a tánc csak úgy nem megy, próbálj meg csalni!' - duruzsolta a róka. Pontosan tudtam, hogy mire gondolt.
'Még nem tudom irányítani!' - tiltakoztam, bár nem túl meggyőzően.
'Mindenesetre több mint a semmi!' - vágta rá.
'Ő még csak a shikai alakját se hívta elő!' - közöltem morcosan. - 'Miért használnám hát én a teljes erőnket? -Ezen úgy tűnt, eltöprengett egy kicsit. Eközben a férfi felé sétáltam.
Nagyon ügyeltem, hogy az arcomon még csak át se suhanjon a fájdalom, miközben látszólag nyugodtan lépkedtem felé, Gingitsunét a vállamon pihentetve. Apám kicsi koromtól kezdve arra nevelt, hogy sose mutassam ki a gyengeségeimet egy ellenfelem előtt se, hisz akkor joggal fognak lenézni, amit pedig hihetetlenül gyűlöltem. Amikor elég közel értem hozzá, hogy a pengém elérje, de én még kívül essek az ő kardjának a hatósugarából, rátettem a bal kezemet is a kard nyelére. Ez volt igazából az egyetlen lehetőségem, hogy feltűnés nélkül pihentessem a sebesült karom. Igyekeztem kizárni a tudatomból a testemben tomboló fájdalmat. A karomon a vérzés, úgy tűnt szép lassan elállt, a lábamban pedig kezdtem megszokni a folyamatos, hasító lüktetést.
Rámosolyogtam az ellenfelemre, miközben talán megnyaltam a szám szélét, ebben már nem vagyok biztos. Oldalra biccentettem a fejem, és megkérdeztem
- Készen állsz? - amint elhagyták a szavak a számat, a vállammal ellöktem a kardot, miközben a tehetetlen kezemet leengedtem, ami lehullott, de a súlyával segítette a jobbomat, így körülbelül ugyanolyan erősségű suhintást tudtam produkálni, mint eddig...

A füstben jó ideig elbújik ellenfelem. Valamit biztosan buherál, mert már régen támadt volna. A 11. osztag tagjai számára nem túl megszokott dolog, hogy valami szervezkednek. Amikor ismét megjelenik két kézre fogott kardomat leengedem magam mellé, hogy felkészüljek a védekezésre. Érdekes, hogy visszavette a felsőjét, mi fenének húzta eddig az időt? Kardomra pillantok, most, talán először, amióta utoljára támadtam rá. ragacsos, vöröses folyadék csepeg lassan a kardomról. Ezek szerint sikerült megvágnom. Azt nem látom, hogy mennyire sikerült a támadásom. Úgy vélem én sokkal jobb bőrben vagyok még, szóval nem adom fel. A bal lábam igaz sajog, de a kardomról csepegő vér arról árulkodik, hogy ellenfelemet eltaláltam. A kérdés, hányszor? Jobbját úgy tűnik, hogy nem. Amikor mégis elindul felém, rápillantok és megszólalok.
- Biztos vagy a dolgodban?
Az izomnövelő még egy pár percig biztonságos kereteken belül fenntartható, utána le kell kapcsolnom, nem akarok fejfájással is küzdeni. hamarosan ő is kérdést tesz fel nekem és már támad is a kardjával, ami némileg hosszabb lett. Úgy tűnik ellenfelem, még nem fogta föl, hogy szükségtelen a kardom shikai alakját előhívnom ahhoz, hogy legyőzzem. Jobbról és lentről felfelé irányuló csapással igyekszem ellenfelem csapását védeni, abban reménykedem, hogy kellően kilendíthetem a fegyverét. De nem állok meg ennyinél, kardomat visszahúzom a fejem fölé és fentről lefelé indítok csapást, hogy a lány mellkasát próbáljam végig vágni. Eközben csak annyit mozgok, hogy előrébb kerüljek és ellenfelem pengetávolságba kerüljön hozzám. Amennyiben ez sikerül a hosszabb fegyverével nincs elég helye, hogy ellentámadjon vagy azt sikeresen használja védekezésre. Egy valamit tehet ez ellen, hogy hátrébb shunpozik, ha másképpen tesz, a támadásom sikeres is lehet, akkor pedig nagyon rossz bőrbe kerülne. Ennek ellenére én hátrébb lépek, akár sikerül a támadásom, akár nem. Az izomnövelőt lekapcsolom, nem akarok fejfájással küzdeni, az erőkristály pedig egy darabig, még rózsaszínes fényben világít.
- Készen állok. Te is készen állsz vagy inkább feküdnél?
Kérdezem és a kardomat a vállamra fektetem. Jelezvén, hogy én kiegyeznék a döntetlenben is. Nincs kedvem felaprítani a lányt. valahogy jobban tetszik, ha egyben van. Sokkalta szebb élve, mint haldokolva.
- Minden adatot sikerült összegyűjtenem rólad, szóval ... kiegyezhetnénk abban, hogy én nyertem.

Egy alulról irányított vágással védte az én suhintásomat, és közelebb lépett, hogy ő is támadhasson, így maximum két lépés távolság volt köztünk. Inkább csak egy nagy. A kardomat ellökte, egészen a hátamig. Fölemelte a kardját a feje fölé, támadni készült. Apám szerint egy harcos olyankor a legsebezhetőbb, mikor támad. Sokáig nem értettem ezt, de abban a pillanatban eléggé világosan előttem volt, hogy miért. Amikor valaki támad, nem igazán gondol a védekezésre. A kardot a magasba emeljük, hogy lendületet vegyünk, de arra nem gondolunk, hogy ilyenkor a testünk elég védtelenül marad! Mivel közelebb jött, könnyebb dolgom volt. Abban a pillanatban, ahogy éreztem, hogy a pengém hegye a hátamhoz ér, kissé berogyasztottam a lábam, hogy nagyobb lendülettel tudjak ugrani,bár ez a félhomályba, és a bő nadrágban meg se látszott, majd az egészséges lábammal el is löktem magam. Pontosan elé érkeztem, amikor a sebes lábammal fékeztem a lendületemet, éreztem ahogy megint elkezdett csordogálni a vér a sebből, de hála a kötésnek, ami elég jól elszorította, nem olyan erősen. Alapból kissé be voltam görnyedve, de kirúgtam magam. A fájdalomra, ami belém mart, csak összeszorítottam a fogaimat, miközben fölrúgtam magam. Ha sikerül lefejelnem a kezeit akkor az ujjai, a legjobb esetben is megrepednek, de lehet, hogy el is törnek. A bal karom tehetetlenül lóg előttem, de nincs is rá szükségem. Amint fölrúgtam a testem, egyidejűleg lendítem a fegyvert tartó kezemet is, és a kardom nyelének a végével, teljes erőből a bordáira irányítom Ha sikerül, akkor egyszerre érné el a fejelés, és a kardom nyelének a vége. Ha eltalálom, akkor a nagamakimat a találat pillanatában visszaváltom katanára, és a penge hegyét a bordái fölé tartom, amik nagy valószínűséggel eltörtek.
- Ne akard kipróbálni, hogy eltalálom-e innen a szíved, vagy sem. Elég jól kitisztítottam neki az utat, úgy sejtem! Ha mozdulsz, megöllek, ha mágiával próbálkozol úgyszintén! Ha csak furcsán veszed a levegőt, vagy megváltozik a szívritmusod, úgyszintén! A legkisebb gyanús mozdult a halálodhoz vezet! - mondom akkor neki, és hogy egy kis súlyt adjak a szavaimnak, a katanám csúcsát egy kicsit jobban a bőréhez nyomom úgy, hogy a vére kicsit kisercenjen. Persze nagyon felületi sérülés lenne, és csak egy pont, de úgy gondolom, hogy figyelmeztetőnek pont elég.
Ha pár percig mozdulatlanul marad, netalán biztosít róla, hogy nem szeretné, ha a szívét abajgatnám, akkor mellé lépek, és kissé zavartan megkérdezem, hogy merre találom a negyedik osztag épületét, ha megpróbál még ebben a szituációban is támadni, az veszélyes lehet ránézve, ugyanis ha a szívét meg is kímélem, elég sok arra felé az artéria.
Ha támadásból sikerül neki kitérnie előlem, akkor az ütésből suhintás lesz, és fönntartom a shikai formát, ami jó kétméteres kardot jelent.

Ellenfelem meglepő dolgot hajt végre a szemem láttára. Még saját magam is meglepődök, amikor a lendülő kardommal egy időben előre vetül. Egyáltalán nem áll szándékomban megölni ellenfelemet, de kardom markolata a suhintás erejével vágódik a lány orrnyergére. Mivel ellenfelem túl közel került és egy elég kellemetlen ütést mértem az orrára, nem áll szándékomban tovább maradni előtte. Gyenge vagyok hakudában, ha egy pusztakezes támadást indítana, azzal nagyon rosszul járnék. Így hátrébb shunpozok, de alig teszek meg négy lépést, hangosan felkiáltok a fájdalomtól. A lábamban meghúzódik a sérült ín és ez elég intenzív fájdalmat generál bennem ahhoz, hogy bal térdemre rogyjak. Balommal egyből combomhoz kapok és dörzsölni kezdem az izmot, miközben jobbomban tartott kardomat a lány felé nyújtom, hogy távol tartsam.
- A fene egye meg...
Mondom hangosan, miközben dörzsölöm combomat, reménykedve, hogy ettől elmúlik a belehasító fájdalom. A hasamat is mardossa a vágás okozta égető fájdalom. Elég rosszul áll a szénám, de azonnal ellenfelemre pillantok, hogy mégis mi történt vele. Ha valakit orron csapnak a kardmarkolattal, az nem szokott túl sokat ficánkolni és biztos nem élvezi a bulit.
- Mi a fene van veled? Meg akarod magad öletni? Ha rosszul vetülsz felém kettéhasíthattam volna a fejedet. A franc akar téged megölni, ne legyél már idióta. Szabadszülött!
Mondom a lánynak és reménykedem, hogy neki is elment a kedve a harctól legalább annyira, mint nekem. A bal lábam szinte visít a fájdalomtól, a hasam nem különben. Ha megakartam volna ölni, már régen használtam volna rajta a zanpakutom shikai formáját. Kardomra támaszkodva igyekszem feltápászkodni. Néhány napig az most tuti, hogy bicegve fogok járni. A francnak kellett ennyit shunpoznom. Megtanulhattam volna már, hogy lassan szoktatnom kell a lábamat a reiatsu erőteljesebb keringtetéséhez.
- Szólalj már meg, jól vagy?
Kérdezem a lánytól, ha esetleg nem válaszolna. Amíg jelét nem adja, hogy rosszul van vagy éppen annak, hogy harcias kedvében van még, addig nem megyek közelebb. Akar a fene elpatkolni. Most mehetünk ketten a 4. osztaghoz, hogy férceljenek össze minket. Na de ilyen az ifjonti hevesség, ha forr az ember vére.