Las Noches legnagyobb tornyát a Primera espada foglalja el. A helyre van is igény, hiszen a torony maga gyakorlatilag egy ominózus méretű laborként funkcionál. Hatalmas épület, amelynek több emelete egybe nyílik. A végtelenségig gyűrűző nyitott, oldalfali emeletek, különböző berendezésekkel. A legmodernebb technológia tárháza. Rendkívül összetett műszerekkel, elektronikával; kémiai, biológiai, fizikai berendezésekkel berendezett torony. A nano, hi-tech technikának köszönhetően az épületben speciális rendszer működik. Gyakorlatilag egyetlen központi "agy" irányítja a védelmi és kapcsolási rendszereket. Ehhez az agyhoz Natalie egy speciális kódrendszeren keresztül férhet hozzá (kesztyű panelen keresztül), amihez Kiyo csupán mellék kódot kapott. (Bizonyos funkciók letiltva a fracciónnak.) Eme hely velejéig bekamerázott, valamint egyenesen megközelíthetetlen. Aki esetlegesen látogatóként jönne, annak van lehetősége egy előtérben várakozni, míg az espada vagy fracciónja le nem megy. A laborba hívatlan látogatók nem léphetnek be, hiszen fokozottan veszélyes. A levegőben gyakran találkozhatunk robot pillangókkal, amelyek radarokkal pásztázzák a tornyot, információt szerezve a jelenlegi állapotokról. A lakóhelyi terület a legfelső szint, ahol néhány átlagos szoba található. Nati szobája jól tükrözi a személyiségét.

Nidaime Granz... az egyetlen a Granz-famíliából, aki a primera rangig eljutott. Ebben a tekintetben különlegesnek számított, és miközben tornya felé sétáltam, eltöprengtem rajta, hogy mégis hogyan közelítsem meg. Sokat tudtam róla és a jövőjéről, elvégre még a 150 évvel ezelőtti... illetve ebben az idősíkban 250 év múlva bekövetkező invázió idején is Las Nochesben volt, igaz akkor már nem espadaként. Rengeteget hallottam róla, legendákat a hagyatékáról, szóbeszédeket a pillangók iránti imádatáról, de beszélni még sose beszéltem vele... legalábbis nem emlékszem rá. A Neurocommal létesített kapcsolatom után közvetlenül léptem elő espadává, és akkor ő már visszavonultan kutatott néhány évtizede, a kíváncsi szemek elől elbújva. Most azonban tudtam, hol találom, és céltudatosan masíroztam be birodalmának előszobájába. Tekintetem végigfutott a falakon, melyeknek sarkaiban roppantul primitív, vizuális megfigyelésre alkalmas eszközöket véltem felfedezni. Sunyi mosoly húzódott vékony ajkaimra, miközben a kamerákról tudomást sem véve odaléptem a bejáratot lezáró rendszer kezelőpaneljéhez. Finoman végigsiklattam ujjaim hegyét a fémes peremen. Ilyen fokú paranoiára nem számítottam, úgy látszik az itteniek nem rettegnek túlságosan a Nidaimétől, máskülönben nem lenne szükség erre a relatíve komplex biztonsági rendszerre. Ősi megoldások tárházát konstatáltam, de kombinációjuk felettébb kellemetlen és időigényes bejutást ígért. Innentől kezdve eszem ágában sem volt értesíteni a primerát az érkezésemről, hívatlan vendégként kívántam bejutni és megszerezni az elismerését. Ha feltörtem volna a panelt, mely biztonságát hivatott garantálni, azzal rögtön be is bizonyítottam volna, hogy megérdemlem a figyelmét.
Szinte már-már szórakozásból csúsztattam a tenyerem az ujjlenyomat-leolvasóhoz, meglepetésemre azonban a várt hibakód helyett pozitívan villant fel az elektromos kijelző. Szükségem volt néhány pillanatra ahhoz, hogy ezt a váratlan eseményt feldolgozzam... nyitott ajtót próbálok hát kinyitni a kulcsommal? Gyorsan végigfuttattam minden más biztonsági ellenőrzést is, mire a bejárat ténylegesen feltárult előttem.
- Nahát... talán a Neurocom hatása... - dünnyögtem az orrom alatt, majd habozás nélkül besuhantam a laborba. Alig tettem meg azonban néhány lépést, mikor egy csapzott, lefelé siető alakra lettem figyelmes. Vonásai határozottan ismerősek voltak, de vörös szeme megtörtséget, beesett arca és kóros soványsága pedig szenvedést sugallt. Maszkja is nagyobb volt az enyémnél, ám kétségtelenül én voltam az, aki kapkodva leszaladt az egyik lépcsőn. Micsoda szerencse... Zavaros tekintettel pillantott rám, jól láthatóan nem értette, mi történik. Bevallom, én sem, de így már kezdtem kapizsgálni, hogy miért is jutottam be ilyen könnyen. Talán az egykori énemnek is joga volt belépni ide valamilyen okból kifolyólag. Mindez azonban lényegtelen, úgy tűnik végrehajthatom a vakszerencsének köszönhetően az első számú tervemet. Át kellett vennem a helyét, hiszen nem létezhettünk ketten ugyanabban az időben, és csak így garantálhattam, hogy a jövőm biztosan megváltozik. Onnantól kezdve pedig már az én kezemben van, hogy az arrancar nép jövője is megváltozik-e. Másik énem száját tátva mutatott rám, talán meg akart szólalni, de a meglepetéstől képtelen volt. Nem hagytam neki lehetőséget arra, hogy véghez is vigye a szándékát, wakizashimat megmarkoltam, és sonidómat használva kerültem melléje, miközben előhúztam a fegyvert. A penge úgy szelte át a nyakán a bőrét, mint kés a vajat, és mire megálltam mellette-mögötte, átvágott torokkal, hörögve esett össze. Rideg oldalpillantást vetettem a szerencsétlenre, akinek ezzel véget ért a pályafutása ebben az idővonalban. Pár perc múlva kimúlik, és még csak az sem rázott meg, hogy szenvedve pusztul el. Ez a kevés már nem számított neki a jelek alapján, talán még boldog is, hogy megszabadítottam a kínjaitól. Míg sav marta ruhájának ujját lassan vöröslő folyadék is befestette, én lassan elgondolkoztam rajta, hogy tüntessem el a testet. Abban biztos voltam, hogy nekem nem esik belőle bajom, ha meghal, az időparadoxon törvényei egy az egyben ostobaságok voltak, amikkel csak a filmesek riogatták a pórnépet. Abban a pillanatban, hogy elvágtam a nyakát, elágazás keletkezett az idővonalban, mely az enyémet nem, csak az ő jövőjét érinti. Ezzel, hogy átveszem a helyét, máris egy szabadon formálható világban találom magam, mely független az eljövendő múltamtól.
Megforgattam a tenyeremben a markolatot, majd egy határozott mozdulattal megszabadítottam a rátapadt vértől a pengét, és lassan visszahelyeztem a hüvelyébe. Ám mikor a test mellé léptem, hogy felnyaláboljam és eltávolítsam a teremből, felfigyeltem arra, hogy immár nem vagyok egyedül. És itt nem a robotlepkékre gondoltam, melyeket néha-néha láttam elrepülni, egy hús-vér arrancart véltem megpillantani a szemem sarkában. Halálos nyugalommal fordultam feléje, és ravaszul elmosolyodtam, ahogy megpillantottam a bájos teremtést, akit az utamba sodort a megváltozott jövőm. Kedvemre való volt a cicus, noha a viselkedésétől is függ, hogy szeretnék vele bánni.
- Nahát-nahát... úgy vélem nem kell bemutatkoznom és valamiféle magyarázatot követel a kis hölgy, igaz-e? Egy névért cserébe elárulok bármit - szóltam hozzá selymes, mindenféle sunyi vagy nyugtalanító jellemzőtől mentes hangon, és léptem közelebb a lányhoz, miközben újra végigmértem tetőtől talpig, elégedetten vigyorogva a látványon. Végül kecses kacsóját megragadva finoman kezet csókoltam neki, hogy teljessé tegyem egyébként kurta és szükségtelen bemutatkozásomat. Különösebben nem foglalkoztatott, hogy lebuktam, sokáig úgy sem titkolhattam volna a kilétemet, különösen nem Nidaime Granz előtt. Persze ez nem jelentette azt, hogy ki fogok tárulkozni bárki előtt is. A kis titkaim csak rám tartoztak.

Kissé szánalmasnak találtam egykori énem állapotát. Nyilvánvalóan le volt gyengülve, amire csak rátett egy lapáttal a köztünk lévő erőkülönbség. Semmi esélye nem volt arra, hogy elkerülje a véget, élete zsákutcába futott abban a pillanatban, ahogy a szemem elé került. Ugyan csiklandozta a fantáziámat, hogy mégis hogyan emelkedhettem fel innen oda, ahol most vagyok, ám ez pusztán apró részletkérdés, amely lényegtelenné vált múltam része. Mint ilyen, nem éreztem különösebb szükségét annak, hogy napvilágra csaljam a folyamatot, megelégedtem a talányokkal, melyeket elmém szült hirtelenjében. Talán tesztalanya lehettem valamilyen sikeresen végződött kísérletnek, elvégre kapcsolatban álltam minden bizonnyal a jelenlegi, és talán az elkövetkező Granzokkal is. A jelek legalábbis erre utaltak. Mindez azonban nem számít, hiszen ebben az idősíkban eredeti önmagam lassan, szenvedve kimúlt. Nem én lettem volna, ha gyors véget vetek az életének, bár nem okozott élvezetet a látványa. Túl jelentéktelennek találtam ahhoz, hogy a kínok, amiket okoztam neki, eufóriát okozzanak bennem. Hiszen nem kötődtem hozzá érzelmileg semennyire, lévén teljesen ismeretlen volt számomra a lénye, hiába egyezik a DNS-ünk.
Jelenleg sokkal inkább érdekelt a szemem előtt feltűnt másik arrancar. Csupán a kisugárzása elegendő volt ahhoz, hogy felismerjem, nem ugyanazon a fokon állt a ranglétrán, mint régi önmagam. Foglalkoztatott a kiléte, valamint kapcsolata a Nidaiméhez is, de azt hiszem akkor sem hagyna hidegen, ha nem ebben a toronyban találtam volna rá. Nő volt, ráadásul felettébb szemrevaló is, az ilyenek pedig nem szokták elkerülni a figyelmemet. Persze az már tőle függ, hogy játszadozok-e vele, és ha igen, akkor hogyan, elvégre egy könnyen manipulálható, vagy unalmas fruskában semmi izgalom nincs. Mindettől függetlenül azonban pusztán a külseje miatt is megérdemelte a tisztességes köszöntést. Nem vitatom, hogy meglepetésként ért a reakciója, és bár képes lettem volna elkapni a csuklóját még időben, végül hagytam betalálni a pofont. Nem tudom, miért vette támadásnak a kedvesnek szánt gesztusomat, ám úgy véltem, hogy csak súlyosbítanám a haragját, ha megakadályozom a mozdulatában. Az ereje talán egy picit több volt a vártnál, de végső soron egy halvány piros foltnál nem hagyhatott többet a csípés, amit okozott a tenyerével. Már-már felegyenesedtem volna, hogy bocsánatot kérjek tőle, mikor is ő ragadta meg a csuklómat, hogy a hátam mögé csavarja a kezemet. Bevallom, ez volt az utolsó dolog, amire számítottam, a pofonja pedig elterelte a figyelmemet arról a puszta tényről, hogy újabb támadásra számítsak. Míg görnyedt testtartásba kerültem az akciótól, arcomra egy apró fintor került a fájdalomnak köszönhetően. Becsuktam a szememet és az ajkamba haraptam, légzésem pedig felgyorsult egy kissé, ahogy a számomra megalázó helyzettől szépen lassan elöntött a méreg. Ugyan az egyértelmű volt, hogy ebben az idővonalban a puszta létezésem nem fog tiszteletet vagy félelmet kiváltani másokból, hiszen nem voltam birtokában az espada címnek, viszont ennek ellenére az efféle bánásmódot nem vagyok hajlandó szó nélkül eltűrni. Más lenne, ha provokáltam volna ezt a libát, de semmi olyasmit nem követtem el, ami joggal kiválthatta volna belőle ezt az agresszív reakciót.
Miután elengedett, végre kiegyenesedhettem, szemem azonban továbbra is csukva maradt, korábban hátracsavart karom tenyerének tövét pedig a homlokom közepéhez szorítottam, mintha valami fejfájást próbálnék elnyomni. Ebben a pózban hallgattam, ahogy jártatta a száját, ahogy halk, gonosz nevetést hallatott... ahogy minősíthetetlen, parancsoló hangnemben kérdőre vont. Micsoda pech, hogy én nem ugyanaz a megalázható élőlény vagyok, aki immár hullaként fekszik a padlón.
- Dühössé tettél... Kiyo Phellera - jelentettem ki, jól érezhető feszültséggel a hangomban, majd remegő sóhajjal engedtem el a fejemet. Homlokom nyomásával fogtam vissza magam, most azonban feladtam a próbálkozást, és engedtem a dühömnek. Néhány villámgyors, követhetetlen kézmozdulattal tettem aktívvá a reiatsu-módosító programomat és szabadjára engedtem az ideiglenesen megnövelt lélekenergiámat. Nagyjából kétszeresére nőtt a reiatsum nyomása a Spyrex hatására, mindemellé pedig egy sötét, fenyegető pillantást is vetettem a lányra. Bár térdre ennyivel nem kényszeríthettem, de a mozgása és a légzése így is nehezebbé kellett, hogy váljon. Egyértelművé kívántam tenni számára, hogy én nem a játékszere vagyok, akivel kedvére szórakozhat, noha az igazi az lenne, ha némi félelmet keltenék benne. Lévén Nidaime Granz tulajdona lehet, így az espada haragját nem szándékoztam megkockáztatni, de azért egy enyhe büntetés még megfogalmazódott a fejemben. Kezembe egy vörösen csillogó lándzsát teremtettem lélekenergiámból és sonidóm segítségével teremtem hirtelen előtte, hogy a lábfejét a padlóhoz szögezzem vele. A mozdulatsor rövid ideig tartott, ám így is elképzelhető, hogy el tudta kerülni. Igazából lényegtelen a végeredmény, a feszültségemet levezettem akkor is, ha csak simán a padlóba vágtam a fegyvert, és a hamisan megnövelt reiatsum is elapadt közben. Nagyot fújtattam most, hogy visszanyertem a nyugalmamat, és néhány lépés távolságra álltam meg a nőtől.
- No hát... Azt hiszem a további kommunikációhoz visszajelzésed alapján szükségessé vált bemutatkoznom, Kiyo Phellera. A nevem Ricco Albarracín, és értékelném ha tudomásul vennéd a köztünk fennálló erőkülönbség létezését, mielőtt az előbbihez hasonló kellemetlen incidensek megismétlődnének. Ha erre hajlandóságot mutatsz, úgy vélem jó esély mutatkozik arra, hogy jól kijöjjünk egymással... Kiyo Phellera - figyelmeztettem nyugodtan beszélgetőpartnerem, ujjaim pedig fürge táncba kezdtek arcom előtt. Az adatbankom immár kellemes meglepetésre találatot jelzett a névre, ahogy arról is tudomást szereztem a Neurocom segítségével, hogy Kiyo közel akkora erőszinten áll, mint jómagam. Pillanatnyi fintor futott át az arcomon, mindent elmond az arrancar faj hanyatlásáról, hogy egy közönséges números versenyre kelhetett velem. Ám azért voltam itt, hogy ezen változtassak és fenntartsam, vagy tovább növeljem az erőnket és versenyre kelhessünk a halálistenekkel.
- Ami a kísérleti patkányodat illeti, maradjunk annyiban, hogy a hasonlóság ellenére vétek lenne ugyanabba a skatulyába süllyesztened engem, mint őt, Kiyo Phellera. Szükségessé vált a likvidálása a koexisztens állapot megszüntetése érdekében. Mindenesetre úgy látom már most is aktívan folytatsz kémiai kísérleteket. Mint Nidaime Granz elsőszámú fracciónjával, hajlandó vagyok megosztani veled a koránt sem elhanyagolható ismereteimet a témában... feltéve, ha a szemtelenségedből visszaveszel egy hangyányit... Kiyo Phellera - húzódott az arcomra magabiztos és fölényes mosoly. Ugyan feldühített, de nagyon is kedvemre való volt a hölgyemény viselkedése, ráadásul nem is akárkiről volt szó. Az általa feltalált, zanpakutoukat megolvasztó sav jó darabig komoly fejtörést okozott a shinigamiknak mire semlegesíteni tudták a hatását, én magam is szívesen használtam fiatal espada koromban. Bíztam benne, hogy kellő hatással tudtam rá lenni ahhoz, hogy elfeledkezzen a lekezelő bánásmódról, egyelőre csupán annyit vártam el, hogy egyenlő félként kezeljen. Természetesen a későbbiekben ennél grandiózusabb céljaim is lesznek vele, ha továbbra is képes lesz fenntartani az érdeklődésemet.
- Mellesleg engedd meg, hogy elnézést kérjek az előbbi viselkedésemért. Elragadott a pillanat heve, pedig nem szokásom a hozzád hasonló bájos és aljas teremtésekkel így bánni, Kiyo Phellera. Nem számítottam arra, hogy az ártatlan, minden rossz szándéktól mentes kézcsókom ilyen heves reakciót fog belőled kiváltani. Tán valami negatív élményed kötődik az ehhez hasonló gesztusokhoz? - villantottam rá hófehér fogaimat egy csillogó mosoly kíséretében. Valóban piszkálta a kíváncsiságomat, hogy mi okozta a kommunikációs zavart közöttünk, egyébként is szükségem volt a viselkedésmintájára ahhoz, hogy a megfelelő stratégiát válasszam a bizalmába férkőzéshez.

Igazán sajnálatos, hogy az események szerencsétlen alakulása nyomán egy ilyen felettébb bosszantó és elkerülhető szituációba keveredtünk. Bármennyire is szeretném, nem mindig alakulnak jól az első találkozások, lévén a sötétben tapogatózva még az olyan analitikus személyiségek is léphetnek aknára, mint jómagam. Most is egy ilyen baleset történt, ami kifejezetten kellemetlen lavinát indított el. Azt az oldalamat sikerült megmutatnom, amire a legkevésbé vagyok büszke, hirtelen haragom pedig a pillantásokat elemezve alighanem igencsak rossz színben tüntetett fel egy olyan értékes személy előtt, mint Kiyo Phellera. Bevallom, a reakciói a dühöngésemre kissé megleptek, legalábbis látszólag semmilyen hatással nem volt rá mindaz, amit tettem, pedig még a lábát is megsebesítettem a vörös köd hatása alatt. Nahát... úgy tűnik szeszélyes nőbe botlottam, így minden lépésem előtt meg kell gondolom mit teszek, vagy mondok. Kétszer is. Mélyeket lélegezve normalizáltam magasra ugrott pulzusomat, miközben magamban konstatáltam, hogy az eddigiek alapján milyen viselkedési minták nem vezetnek eredményre. Alighanem visszás reakciót váltana ki az is, ha kézfejemet megszabadítanám a kötésemtől, pusztán a tenyeremen lévő számmal nem tudnám a tiszteletét megkaparintani. Nem mintha különösebben reklámozni szeretném valódi kilétemet, azonban Nidaime Granz és bizalmasai számára nem hiszem, hogy különösebb rejtegetni valóim volnának. Legalábbis készen állok rá, hogy minden további nélkül felfedjem magam, de csakis előttük. Egyelőre.
- Oh... ez esetben kérem fogadd ismét bocsánatkérésem, Kiyo Phellera, nem számítottam rá, hogy ártatlan szándékú tapintásom ellenszenvet válthat ki. Igazán sajnálatos, hogy ilyen... kínos következményei lettek óvatlanságomnak, így már érthető, hogy miért viselkedsz velem szemben ilyen ellenségesen. Igyekszem elkerülni, hogy újra előforduljanak az efféle ballépések, lévén célom az együttműködésben rejlik, nem pedig az ellenségeskedésben - sajnálkoztam immár végtelenül nyugodt és higgadt hangon, előbbi fölényeskedésemnek pedig már nyoma is veszett. Az elbaltázott első benyomás komolyan visszavetheti kapcsolatunk kedvező alakulását, így kénytelen voltam-leszek a szántnál egy fokkal alárendeltebb szerepet mutatni. Persze természetesen megalázkodni nem fogok, pusztán ha szükséges, hajlandó leszek egy lépcsőfokkal lejjebb tartózkodni azon a bizonyos létrán, amíg úgy nem látom, hogy teljesen egyenrangú félként nem kezel. Kissé szokatlan lesz talán, hiszen mióta az eszemet tudom, vagyis az emlékezetkiesésem óta eltelt időben mindvégig az espada sorait gyarapítottam, azonban nem idegen tőlem az efféle viselkedés sem, még ha egy közönséges fracciónnal szemben is kell megtennem. Már amennyire nevezhetem közönségesnek Kiyo Phellerát.
- Hm... lévén a további sorsa nem foglalkoztat, így szívesen felajánlhatom esetleg tápláléknak. Homály fedi, hogy mi történne, ha én fogyasztanám el, azt hiszem effajta rizikót nem kívánok felvállalni. Ám ha ízlésed kényes, úgy természetesen rövid időn belül eltakarítom a hullát, Kiyo Phellera - válaszoltam jogosnak tűnő kérdésére, míg ő a legközelebb lépcső felé vette az irányt, hogy helyet foglaljon. Így volt alkalmam újra végigmérni és megcsodálni a női nem szépségét kecses járása közben, még ha a jelen lévő példány nem is minden tekintetben felelt meg az ízlésemnek tulajdonképpen. No nem mintha a nőies domborulatokkal különösebb baj lenne, csupán számomra esztétikusabban hatnak a visszafogottabb formák. Ettől függetlenül tartottam magam ahhoz, hogy szívesen eljátszadoznék vele, hiszen bűbájos és elragadó teremtés volt, átlag feletti szépség. A kihívás, amit jelentett, pedig különösen vonzott, tekintve hogy miképpen reagált arra az ártatlan kézcsókra, valószínűleg egy kevésbé ártatlan érintés esetében erősebb ellenérzéseket keltenék benne a jelenleginél is.
Mindenesetre amennyiben Kiyo nem kívánja múltbéli énemet étekként felhasználni, úgy nemes egyszerűséggel egy határozott taposással szétzúzom a hulla maszkját, a gyalázás eredménye pedig egy néhány másodpercen belül lélekszemcsékké bomló arrancar. Igaz én sajnálnám, ha elpazarolná a lehetőséget az erősödésre, még ha az minimális is.
- Nos, azt hiszem ideje rátérni a lényegre, mivel már te is szorgalmaztad. Bár mondhatni ez az első találkozásunk, tudományos eredményeidről több információval rendelkezem, mint te magad - vigyorodtam el sunyi módon, miközben fejemet kissé leszegtem. Azt hiszem ez a kijelentés több, mint meglepő lehetett a lány számára, elvégre az ismeretei szerint nem vagyok egyéb, mint kísérleti patkány, ha minden igaz. Ezzel a kijelentéssel semmi egyéb célom nem volt, mint hogy felkeltsem az érdeklődését és ha eddig nem tette meg, akkor összpontosítson arra, amit mondani kívántam.
- Kiyo Phellera, Nidaime és Sandaime Granz első számú bizalmasa. Különös érdeklődést mutatott a kémiai jellegű kísérletek iránt, elsősorban savakra és egyéb maró hatású anyagokra specializálódott, noha Seth uralkodása idején jelentős szerepet vállalt a Hougyoku-kutatásokban is. Legnagyobb áttörése ahhoz a savhoz kötődik, amely hatásos fegyvert jelentett a shinigamik zapakutouja ellen. Az anyag ugyanis megolvasztotta és órákra használhatatlanná tette a fegyvereket, jelentősen visszavetve a halálistenek esélyeit a harcban... - olvastam fel az előttem megjelenő és csak a számomra látható írásból a legérdekesebb részletet, külön figyelve arra, hogy élőbeszédnek hangozzon és ne olvasásnak, továbbá néhány lényegtelen részletet is kihagytam a szövegből. A lényeg persze az utolsó két mondat volt, ugyanis ezt a savat még nem találhatta fel.
- Néhány éven belül egy emberi kutatócsoport fel fog találni egy szintetikus folyadékot, mely különösen ellenállóvá teszi a vele bekent objektumokat. Ennek a matériának a hatása azonban megfordítható, az újonnan keletkezett anyag pedig a reiatsuval átitatott anyagokkal erősen maró savként reagál. Történetesen erről a fegyverről igen komoly ismeretekkel rendelkezem, és nem lenne ellenemre, ha segíthetnék a mihamarabbi megalkotásában neked, Kiyo Phellera - nyújtottam ki elegánsan a kezem a lány felé, egyfajta invitálásként. Lehet így méterekről furán hat a gesztus, ám a lényeg magában a mozdulatban rejlett. Bíztam benne, hogy sikerült felkeltenem a nő érdeklődését mindezzel, mindkettőnk közös érdeke lenne, hogy ez a sav minél gyorsabban elkészüljön és előnyt adjon a halálistenek elleni harcban. Ezért a szívességért pedig csupán annyit várnék el, hogy ne akként tekintsem rám, mint eddig, vagy úgy mint elődömre a laborjában. Esetleg kicsit többet, de ez már attól függ, hogy milyen viszonyba sikerül kerülnünk az elkövetkezendő percekben, órákban, napokban, hetekben, hónapokban. Feltételeztem, hogy szavaim számos kérdést felvetettek benne, elvégre meg nem történt információkat közöltem vele, és ennek megfelelően felkészülve vártam ezeket a kérdéseket, miközben higgadt és komoly arckifejezéssel meredtem a fracciónra.

Egy magamfajta személyiség számára roppantul fontos, hogy beszélgetőpartnerem minden gesztusát és mimikáját figyelemmel kísérjem, különösen akkor, ha egy-egy rosszul sikerült manőver miatt hátrányból indulok. Olyan apró jeleket keresek, amelyek segítenek meghatározni a másik lelkiállapotát, hangulatát, szokásait, így informálódva és megválasztva a következő lépésemet, mely pozitív irányba mozdíthatja el a helyzetet. Persze szigorúan az én szempontomból, elvétve fordul elő, hogy mindkét félre tekintettel vagyok. Az ilyet csakis olyan személyek tudják elérni, akik különösen komolyan felkeltik az érdeklődésemet. Kiyo Phellera jelenleg nem tartozik ezek közé, puszta eszközként kezelendő céljaimban, noha kétségtelenül roppantul fontos eszköz. Ezen indíttatásból kiindulva tanulmányoztam a bájos lány minden mozdulatát, bár ami azt illeti, voltaképpen efféle motiváció nélkül is megtettem volna, hiszen kifejezetten kellemes látványt jelentett a férfiszemnek. Leszámítva egy nem kifejezetten apró részletet, ám ez elhanyagolható szempont. Sokkal fontosabb volt, hogy a fracciónban feszültséget és idegességet véltem felfedezni, gyorsan mozgó írisze, pillantásai, darabos mozdulatai mind erről tanúskodtak. Yare-yare...
- Ahogy kívánod, Kiyo Phellera - jeleztem, hogy megértettem szavait, és ennek megfelelően zúztam szét másik énem maszkját lelkiismeret-furdalás nélkül, a hulla pedig másodperceken belül valóban reishire bomlott, egyetlen vérfoltot sem hagyva a padlón. Praktikus takarítási forma egy-egy ilyen incidens után. Cipőmet megkopogtatva a padlón ráztam le róla az esetleges maradványokat a munka végeztével, majd hajamat kisöpörtem az arcomból és újra az arrancarra összpontosítottam. Kreatívan elfoglalta magát, amíg én a piszkos munkával foglalkoztam, tulajdonképpen egy cseppet sem lepett meg, hogy körmeit vizsgálgatta ez idő alatt.
Elégedetten konstatáltam, hogy nem merült el teljesen a cselekedetében, illetve hogy mondandóm felkeltette az érdeklődését. A váratlanság ereje mindig hatásos, még akkor is, ha alapvetően ennyire negatívan indult kettőnk kapcsolata. Nevetgélése arra engedett következtetni, hogy szavaim néminemű kétséget ébresztettek benne, ami alapvetően nem is baj. Amennyiben megkapom a helyzet által megkívánt kérdéseket, akkor lényegtelen, hogy milyen reakciót is csaltam ki. A fontos az, hogy az érdeklődését fenntartsam és megfordítsam, esetleg semlegesre mentsem, vagy legalább tompítsam a balszerencsés első benyomás hatását. Feleletét kivételesen szó nélkül hagytam, lévén nem kívántam még véletlenül sem megmásítani a szándékát kérdései feltevésével kapcsolatban, csupán mimikámmal, fejem és szemöldököm enyhe felemelésével tudattam vele, hogy érdeklődést mutatok a kérdései iránt.
- Valóban, vajon honnan is rendelkezhetnék efféle információkkal? Kitaláció, vagy egy groteszk képesség eredménye? - feleltem sejtelmesen, míg elmém fogaskerekei kattogtak a megfelelő és hihető választ kutatva a feltett kérdésekre, melyek egyébként teljesen logikusak voltak. Nidaime Granz és közvetlen jobbkeze volt azon két személy, akik előtt hajlandó voltam feltárni valós kilétemet, lévén ők asszisztálhattak a legtöbbet céljaim elérésében, ám a körítés korántsem volt mindegy. Végül lassú mozdulatokkal meglazítottam a kézfejemen lévő kötést, és miközben a lány megállt előttem, letekertem a fáslit. Ezzel egy időben pedig számomra észrevétlenül eleredt az orrom vére is.
- A két kérdéskör szorosan összefügg, Kiyo Phellera. A megoldás kulcsa halott barátunk és jómagam viszonyában rejlik. Élete végét az okozta, hogy egyazon anyagból álltunk mi ketten, és meglehetősen kérdéses, hogy vajon mi történt volna, ha ugyanabban a testben kétszer is létezik ugyanaz a matéria... - feleltem végül előbb az utóbbi kérdésére, mely jó alapot adott érzésem szerint a többi kíváncsiságát kielégítő válaszhoz. Tartottam néhány pillanatnyi hatásszünetet, hogy leülepedhessen a mondandóm abban a szépséges fejecskében, sőt talán újabb kérdéseket is ébresztettem benne egyúttal.
- Úgy terveztem, hogy titokban szabadulok meg tőle és veszem át a helyét, ám mivel lebuktattál, így mindez értelmét vesztette. Sanyarú sorsát tekintve talán nem is baj, sejtelmem sem volt róla, hogy kapcsolatban álltam Nidaime Granzzal... mintegy négyszáz évvel ezelőtt - folytattam továbbra is határozottan titokzatos hangnemben, sunyi vigyorral az arcomon. Arra késztettem Kiyo Phellerát, hogy ő maga jöjjön rá, mire is akarok kilyukadni. Bíztam benne, hogy egy olyasvalaki, mint ő, képes értelmezni a szavaimat és rájön az összefüggésekre, amiket elrejtettem a mondatokban.
- Hadd mutatkozzam be újra. Ricco Albarracín, cuatro espada - mutattam fel a tenyeremen elrejtett tetoválást. Tudomásom szerint ebben az idősíkban Sierra Montero viseli ezt a számot jelenleg, és ez még hosszú évtizedekig így is lesz. Én lettem az utódja a shinigami inváziót követően, igazán kellemes hölgy volt, noha abban a betegségben szenvedett, mint az előttem álló teremtés, már ami a testi jellegzetességeket illeti. Mindez azonban most nem volt fontos, annál jobban érdekelt, hogy milyen teóriát lesz képes összetákolni ebből a kirakósból a beszélgetőpartnerem. Talán nem haragszik meg, hogy homályba vesző félinformációkkal szórakoztatom és dolgoztatom meg az idegpályáit
- Vajon mindez a valóság, vagy csupán a fantáziám terméke? Esetleg egy illúzió vagy egy közönséges álom áldozata vagy, Kiyo Phellera? - néztem rá sejtelmesen egy pillanatra, hogy aztán vonásaim átrendeződjenek és kíváncsian érdeklődve pillantsak Kiyo mögé, a felfelé vezető lépcsők egyikére. Kis hümmögést követően az államat dörzsölve léptem hozzá közelebb, majd el mellette, néhány lépést megtéve a kiszemelt lépcső irányába. Onnan érkezett régi önmagam is néhány perccel ezelőtt.
- Szeretnék két ilyen zseniális elmével együtt dolgozni azon, hogy jobbá és erősebbé tegyük Las Nochest. Szerinted volna rá lehetőség, Kiyo Phellera? - fordultam vissza a nő felé, újra elővéve a talán zavaró, levetkőztető és végigmérő pillantásom. Nem tehettem róla, ez a tekintet hozzám tartozik mióta csak az eszemet tudom. Rabja vagyok a női nem szépségének, még vissza is fogom magam jelenleg, hiszen normál esetben minden második pillanatban hízelegnék és tisztelettel adóznék a tüneményes formáknak. Ám sajnos most más dolgom volt... a jövő érdekében.

A lány reakcióit látva halvány, magabiztos vigyor került az arcomra, ahogy beszéltem, fokozatosan felfedve a félinformációkat. Nem csak szavaimmal, hanem Kiyo Phellera gondolataival is játszottam, kikényszerítettem belőle a gondolkodást, az események összekapcsolását, és folyamatosan piszkáltam és fenntartottam a figyelmét a homályosan megfogalmazott mondatokkal. Reakcióit elnézve ízig-vérig tudós volt, elég volt elé dobni a szaftosnak tűnő csontot, elhúzni az orra előtt a mézesmadzagot ahhoz, hogy érdeklődni kezdjen irántam és felkeltsem a kíváncsiságát. Nem mondanám, hogy célpont-specifikusan ködösítettem, elvégre nem szokásom szájba rágni bármit is, viselkedésemhez pedig hozzátartozik a rejtélyes aura keltése. Egy ilyen személyiségen azonban úgy tűnt, hogy kiválóan működik mindez, és ebben a pillanatban úgy éreztem, jó úton haladok afelé, hogy behálózzam és rábírjam arra, hogy segítsen a céljaimban Kétségtelenül ez volt a célravezető módszer, ha nyersen közölnék vele minden tudnivalót, akkor rögtön el is veszítené az érdeklődését. Egy hamisítatlan tudós csak akkor érdeklődik, ha megválaszolatlan kérdések lebegnek előtte, amit megfejtett, azzal nem törődik többet. Ám most, felém vezetett léptei, pillanatra eltátott szája, kíváncsi pillantása mind-mind arra utalt, hogy mindaz, amit mondtam, elérte a célját. Csupán azt nem értettem, hogy miért tartja a padlózaton a tekintetét olyan mereven. Lepillantva nem láttam semmi érdekeset sem a cipőmön, sem pedig a nadrágomon, de még a földön sem, valamint nem volt tudomásom arról sem, hogy valami probléma lenne az arcommal. Ugyanolyan elvetemült képet vágtam, mint már jó néhányszor, mikor a nő szemébe néztem. Megunta volna talán tökéletes arcélemet és csontig hatoló vörös pillantásomat? Hm... félelmet nem éreztem felőle, mozdulatai inkább idegességre vallottak továbbra is. Lehetséges volna, hogy annyira irritálom, hogy inkább rám sem néz, mielőtt olyasmit tenne, amiért nem vállal felelősséget? Nahát... igazán kár lenne érte, fiatalos arca határozottan kellemes látványt nyújtott, ahogy fenyegető, villámló tekintete is maga volt a tökély.
- Yare-yare, még mindig milyen hevesek vagyunk... - jegyeztem meg, ezúttal szemfülesen elkapva a csuklóját, és megakadályozva, hogy lendületben lévő keze elérje a tarkómat. Az ütése határozottan gyengébb volt, szóval nem ártani akart vele... vagy pusztán tudat alatt fogta vissza magát, hogy ne érjék olyan kellemetlen élmények? Látszólag nem zavarta a fájdalom, sokkal inkább dühömről és erőfitogtatásomról volt lesújtó véleménnyel. Igazán örömteli, hogy nem akarta újra látni azt az oldalamat. Hogy figyelmeztessem, ez nem jó játék, úgy döntöttem megszorítom a markomban foglyul ejtett testrészt.
- Ha szabad megjegyeznem, nem javaslom ezt a fajta agresszív fellépést, amennyiben a higgadt és kiegyensúlyozott, avagy számodra is szimpatikusabbik oldalamon kívánsz maradni, Kiyo Phellera - tettem hozzá kedvesen, majd felemelve és megcsavarva a kezét arra ösztökéltem, hogy forduljon meg a tengelye körül. Eme tánclépésre való felhívást követően engedtem el, bízva abban hogy nem vette ezúttal annyira zokon az érintésem. Na nem azért, mert tartottam volna tőle, kifejezetten ártalmatlannak tűnt. Hiába mondják, hogy a külső csalóka lehet, egyáltalán nem éreztem magam fenyegetve egy ilyen fiatal fracción lánytól, hiába villant a tekintete néha veszélyesen felém. Nem volt rá okom, hogy ebből az indíttatásból az övé alá rendeljem a viselkedésem, és én sem vártam el, hogy megtegye ezt pusztán azért, mert nagyobb erőt mutattam nála.
Őrült nevetésére felvontam a szemöldököm, valahogy a gúnyt éreztem ki belőle. Nahát... pedig kifejezetten előnyös ajánlatot tettem, ami a kooperációt illeti, felajánlottam a tudásom ellenszolgáltatás nélkül. Szavai azonban elgondolkodtattak, és végül megérintettem az orrom. Az ujjbegyeimre tapadó piros folt ráébresztett, hogy mi volt az a csiklandós érzés, ami az elmúlt néhány pillanatban birizgált. Yare-yare...
- Nahát... a mellékhatások még mindig nem múltak volna el? - morfondíroztam félhangosan a plafonra pillantva, majd az arrancar kívánalmainak megfelelően letöröltem az ajkaim felé csordogáló rubintvörös vérpatakot. Mire visszanéztem, észrevétlenül egészen közel lépett hozzám némi meglepetést szolgáltatva. Talán tetszett neki az előző érintkezésünk és többet szeretne? Igazából lényegtelen, inkább azt jelezte számomra, hogy a lány sem tart tőlem és nincs ellenére a közvetlen jelenlétem. A gátlástalan közelség természetesen meghátrálásra sem késztetett, éppen ellenkezőleg. Míg kifejtette gondolatát, én egy váratlan mozdulattal magamhoz rántottam, és fejemet előredöntve magamba szívtam a hajának illatát, miközben elvigyorodtam az érzésre, amit a mellkasomnak nyomódó puha keblei okoztak. Amennyiben közelségre vágyott, most megkapja.
- Nagyszerű, a következtetésed hibátlan, a kérdésed pedig helytálló - dicsértem meg, miközben ahogy kezemet felemeltem, hogy a hajamba beletúrjak, "véletlenül" egy pillanatra hozzáértem az egyik melléhez. Eh, túl nagy - Sajnálatos módon én csupán az elméleti tudással rendelkezem, a gyakorlati részt tekintve vajmi kevés a tapasztalatom. Szükségem van az elérni kívánt eredményhez mind Nidaime Granz, mind a te elméd zsenialitására, valamint szakértelmetekre, Kiyo Phellera. Én magam csupán asszisztensnek vagyok alkalmas saját határaimat figyelembe véve és kielemezve - osztottam meg vele az indokom a fülébe búgva, majd nemes egyszerűséggel ellöktem magamtól, magabiztosan pillantva rá. Még ha fel is mérgesítem, egyre biztosabb voltam benne, hogy az érdeklődését kellően felfokoztam ahhoz, hogy ne legyen probléma a szemtelenségemből. Eddig is feszült volt a jelenlétemtől, ez nem nagyon fog talán változtatni a helyzeten.
- Valóban, nem lenne jogos többnek tartanom magam hirtelen, mikor eleddig a köztünk fennálló hierarchikus viszonyban jómagam voltam az alárendelt. Ne aggódj, nem várom el, hogy a tenyeremen lévő tetoválásnak megfelelően kezelj, nem azért mutattam meg, Kiyo Phellera. Csupán reménykedni merek abban, hogy korrekt elbánásban részesítesz - hajoltam meg színpadiasan a lány előtt, aki időközben sunyi módon elállta az utamat. Természetesen ilyen apróságok nem kerülik el a figyelmemet, és kicsit csalódottá is tett, ám voltaképpen nem lepődhettem meg az eseten, ha azt vesszük, hogy a kísérleti patkány egyszer csak komolyabb közreműködést kér.
- Feltételezve, hogy az általam vázolt esemény valós alapokon nyugszik, úgy az már bizonyos, hogy az idősík eredeti csapása mellékágra került. Ám egyetlen jelentéktelen személy halála nem okoz olyan mértékű pillangó-hatást, hogy befolyással legyen az időfolyamot meghatározó nagyobb kaliberű eseményekre... katasztrófákra - reagáltam a feltételezésére enyhén leszegett fejjel, baljós tekintettel nézve beszélgetőpartneremre. Bizonyítást nyert annak idején, hogy minimális változtatásokkal igazán komoly fordulatokat a tévhitekkel ellentétben nem lehet elérni. Hiába változtatják meg kulcsszemélyek, csoportok jövőjét, maguk az események változatlanul megtörténnek, csupán más körülmények között, esetleg más időpontban. Sokkal drasztikusabb beavatkozásra van szükség a tanulmányok szerint, véletlen idekerülésem pedig remek lehetőséget nyújt arra, hogy ezt a teóriát teszteljem. Való igaz, nem szándékozom visszatérni az eredeti idősíkomba a bizonytalan jövőért, amikor az arrancarság virágkorába csöppentem...
- Ha és amennyiben hiszel nekem, Kiyo Phellera, és megkockáztatod, hogy fantáziám termékének áldozatul eshetsz, úgy lehetséges volna-e, hogy megnyitod előttem az utat a lépcsőhöz? - kérdeztem némi hatásszünet után, csak hogy tudja a lány, észrevettem a kis akcióját. Egyébként is kíváncsi voltam az együttműködésünk lehetőségének kimenetelére, ez pedig egy remek alkalom volt megtudakolni, és egyszer s mint jelezni az arrancar felé fokozott figyelmemet a gesztusai és reakciói iránt.
- Ha már itt tartunk, kérlek engedd meg, hogy érdeklődjek másik énem személye és életkörülményei iránt. Sajnálatos módon memóriám hiányos a múltammal kapcsolatban bizonyos okokból... kifolyólag, így örülnék neki, ha fel tudnál világosítani... - érdeklődtem ártatlanul, miközben lassan elindultam ismét a lépcső felé. Határozottan a szándékomban állt megmászni az említett összekötő szerkezetet, Kiyo Phellera csak úgy akadályozhatta volna meg mindezt, ha látványos mozdulatokkal áll elém, és akadályoz meg benne. Vajon hajlandó-e idáig is elmenni azért, hogy a minden bizonnyal felbecsülhetetlenül nagy tiszteletben tartott laborjába be ne lépjek? Yare-yare... lehet kicsit túl sokat engedek meg magamnak...

A verbális reakciótól eltekintve meglehetősen szelíd módon kezelte cselekedetemet a lány, sem a szorításra, sem a táncmozdulatra nem akart a falhoz kenni, legalábbis látszólag. Amelyik kutya ugat, az nem harap, legalábbis többnyire ugyebár, és ez alapján érdekes következtetésekre is juthatnék a vele való bánásmóddal kapcsolatban, ám egyelőre ezeket megtartom magamnak további kísérletezés céljából, azt hiszem. Úgy vélem, a differencia oka nem lehet a történetem iránt mutatott érdeklődése, hiszen épp az előbb kívánt megütni, még ha nem is komolyan. Határozottan felkeltette az érdeklődésemet ez a váratlan változás az érintésekhez való viszonyulásában, tekintetbe véve a kézcsók illetve a csuklószorítás és a... rángatás közötti különbségeket.
- A chronotranszportálás komoly megterhelést okoz a szervezetnek és az idegrendszernek. Az általam eddig felfedezett tünetek között szerepelnek az enyhe égési sebek, a gyakori fejfájás, a szédülés, az émelygés és az orrvérzés. Sajnálatos módon arról nincsen információm, hogy mennyi ideig tartanak ki a tünetek, ám meglehetősen... kellemetlenek, így nem bánnám, ha hamarosan elmúlnának - adtam kielégítő magyarázatot Kiyo Phellera kérdésére. Abban én sem vagyok biztos, hogy nem károsodott maradandóan a szervezetem vagy éppen nem a Neurocom zavara okozza mindezt, de idővel ez ki fog derülni, én pedig határozottan türelmes vagyok. Annál is inkább, mivel most sokkal szívesebben törődtem a lány közelségével, magamban ízlelgetve az érzéseket, amiket kivált belőlem. Sajnos alakjával ellentétben illata nem volt túl nőies, alighanem tudós státuszának köszönhetően mellőzi a különböző parfümöket, illatos samponokat, balzsamokat és kenceficéket... igazán kár, hogy a kémia a fő területe, és nem valami olyasmi, ami mellett ezeket a szereket lehetne használni.
- Nahát... attól tartok, nem helytálló a megfogalmazásod, Kiyo Phellera. Távol áll tőlem, hogy eszközként tekintsek rátok, az együttműködésünk ugyanis nem személyes profitot szolgál, hanem egész Las Noches és az arrancarság jövőjének felvirágoztatásáért szándékozom létrehozni - feleltem a kissé felháborító feltételezésére higgadtan és szemrebbenés nélkül, noha rátapintott a lényegre. Hidegen hagyott minden fajtársam sorsa, amíg maga Las Noches áll és a fajtársaim fölénye biztosított a halálistenek és az emberek felett. Ezen két cél ideiglenes érdeklődést vált ki belőlem bizonyos arrancarok iránt, ezt a szerepet pedig most Nidaime Granz és jobbkeze töltik be. Hogy meddig, azt még számomra is kérdéses, ahogy az is, hogy mi lesz, ha már nem lesz belőlük haszna a technikai fejlődésnek. Minden egyes Granz intelligensebb volt az elődjénél, kreativitásuk azonban erősen változó volt az idők folyamán. Yondaime zsenialitását talán sosem fogják felülmúlni.
Mindenesetre mivel ismét érdekes reakciót kaptam, kénytelen voltam felfüggeszteni a gondolatmenetemet és visszatérni a viselkedéselemzéshez. Ismét egy gyengédebb mozdulatsorra reagált durván és elutasítóan, akárcsak a kézcsóknál. Roppant módon elkezdte izgatni a fantáziámat, hogy ha most valami erőszakosat tennék, arra vajon újra csak verbális ellenkezés lenne a válasz, vagy sem? Le se tagadhatom, mennyire élvezem az ilyesmit... mármint az emberi viselkedést tanulmányozni.
- Nem különösebben rázna meg, ha ebben az idősíkban nem emelkednék egy espada szintjére... tulajdonképpen még örülnék is neki - vigyorodtam el, miközben azt figyeltem, hogy ismét elállja az utamat a lépcső felé. Gúnyolódása tulajdonképpen nem zavart, számítottam efféle hangnemre, és nem is feltétlenül azért osztottam meg vele ezeket az információkat, hogy elhiggye őket, hanem hogy az érdeklődését felkeltsem.
- Nagyszerű meglátás, Kiyo Phellera! Attól tartok azonban, hogy bárhogy is nyúlok bele a jövő folyásába, igen elenyésző számú azon kimenetelek száma, melyek nagyobb mélységbe taszítják fajunkat, így voltaképpen vajmi kevéssé számít, merre is vezet az új jövő, ha másfelé vezet - a hitetlenkedés ellenére jómagam komoly választ adtam, amit az arcomról eltűnő magabiztos vigyor hiánya is jelzett. Jelezni kívántam, hogy a téma nem olyasmi, amivel viccelődni lehet, még ha a nő fel sem tudná fogni, hová is vezet az az ösvény, amin most a fajunk sétál. Ő nem élte át azt, amit én, Aizen veresége csupán egy apró szúnyogcsípés jelentőségével ért fel mindahhoz képest. Azt hiszem gratuláció illeti Kiyo Phellerát, hogy előhozta a komoly oldalamat.
- Nahát-nahát... valamit valamiért, ugyebár? Határozottan pozitív érzéseket kelt bennem a viselkedésed, van ráció abban, amit teszel. Nem szeretem az olyan embereket, akik puszta ígéretekre alapozva ugranak bele egyenlőtlen megállapodásokba - fejtettem ki, majd némi töprengés után úgy határoztam, hogy engedek a kívánságának. Kétségtelenül én voltam a hátrányosabb helyzetben lévő fél, azaz a követelő, így nekem kellett a kockázatokat is vállalnom ebben az esetben. Yare-yare... azt hiszem kifogtak rajtam, úgy tűnik kissé tompultak a képességeim, ha ő ilyen helyzetbe tudott kényszeríteni.
- Ezt az eszközt olyan fémötvözetből készítették, amelynek egyik eleme tudomásom szerint még nem létezik ebben a világban. Mai eszközökkel és anyagokkal nem lehet kárt tenni benne, így nyugodtan bocsátom a rendelkezésedre, amennyiben meg akarod vizsgálni, Kiyo Phellera - ezekkel a szavakkal karöltve csatoltam le fülbevalómat, és egy hanyag mozdulattal hajítottam a fracción felé. A célnak megfelelt, egy ilyen alkuban ugyanis nem állt szándékomban leleplezni a leginkább érdeklődésre számot tartó bizonyítékomat. Kellett ahhoz, hogy fenntartsam a kíváncsiságát a későbbiekben, illetve attól is tartottam, hogy esetleg a Neurocom komplex struktúrája olyannyira átláthatatlan lenne számára, hogy nem értené meg. Ezt persze jobb nem hangoztatni, nem kívántam megsérteni a büszkeségét efféle lealacsonyító megjegyzésekkel.
- Attól tartok, jelenleg ennél többel nem tudok szolgálni. Bízok benne, hogy megfelel az egyezségünk alapjának és kielégíti a kíváncsiságod is - tettem hozzá végül, miközben felhagytam azzal, hogy megpróbáljak feljutni. Hátraléptem és türelmesen vártam, hogy bebocsátást nyerek-e a laborba. A visszafogott viselkedés most szükséges volt, nem bohóckodhattam el holmi szemtelenkedéssel.

*Fent, valahol a legfelső szintek egy elrejtett termében egy rendkívüli kutatás kellős közepén állva oldok meg egy bonyolult egyenletet. Noha a hozzám hasonló mániákus személyeknek talán annyira nem is lenne bonyolult, feltéve ha nem genetikai bekódolásokról volna szó. Ezeket mindig is szerettem, hiszen ezzel annyi idő elmegy; amilyen lényt alkotok éppen. Mindenesetre a maga szintjén veszélyes is tudna lenni a nem megfelelő kezekben. Éppen egy roppant érdekes entitáson dolgozom, ami hasonlít egy kicsit Mugoira, aki már bennem csücsikél. Felhúzva a fehér kesztyűt éppen azon foglalatoskodom, hogy millió egy láncban megtaláljam azt a számot, ami nem stimmel. Eddig a normál számok közül mindegyik kinyírt egy-egy láncot. Így elég nagy a valószínűsége, hogy a logaritmusokban vagy a gyökökben lesz a megoldás. Mindezek előtt, míg megoldanám ezt a kisebb malőrt; az asztalomon levő fekete kesztyű pittyegésbe kezd. E pittyegés hatására a sötét falak megvilágosodnak a fal méretű kivetítőm hatására.*
- Nahát! *_* *Érdeklődve pillantok fel a falra, amelyen éppen az egyik fracciónom bejutása játszódik le. Igazából ezzel nem is volna baj, ha a mai napra vonatkozóan nem kettő darab leolvasásról lenne szó. Nem emlékszem, hogy adtam volna le engedélyt a távozásra a toronyból. Ezek szerint, akit a kamera mutat, az nem lenne más, mint egy hasonmás? Leveszem a kesztyűt és megtörlöm a kezemet egy fertőtlenítővel. Egy zavaros mosoly jelenik meg arcomon, amit groteszk lélektükreim teszik igazzá. Kényelmesen hátradőlök egy székben, mialatt felveszem az irányítóm. hamarosan kitárulkozni látszik az a jelenet, amelyben egy fracciónomtól megszabadítanak, a másik meg talán kissé fenyegetetté válik. Noha, egész érdekes történetet tudhatok meg, de nem eléggé érdekes ahhoz, hogy eltekintsek néhány bajtól. Öltözni kezdek, az öltözésemből ítélve pedig pillanatokon belül megindulok a helyszín felé. Viszont egy másik irányból, mint amire számítani lehetne. A kijárat felől érkezem meg, mintha csak a laborban sem lettem volna. Ezt, hogy elérjem tökéletes helymemóriára van szükség a temérdek lehetőség okán. Megjelenésem mindenesetre nem a maga hétköznapi szintjén zajlik. Ugyanis a szokványos örömtől eltérve meglehetősen komoly aspektusban figyelhetnek rám fel arra a másodpercre, ameddig alakom egy helyben van. Hihetetlen gyorsasággal kerülök Ricco elé, miután egy pillantást vetettem Kiyo lábára.*
- Yare, yare.. a károkat illik megfizetni Ricco úr! *.* *Hirtelen váltok mosolyra, majdan meglököm, hogy a falnak essen. Természetesen még nagyobb lesz a mosolyom, aztán akkorát rúgok (abba a lábába amelyiket Kiyonak is bántotta) az egyik bokájába, hogy az ripityára törjön. Méltó üdvözlésem után csak unottan sétálok a lépcsőfok egyik fokára, hogy leülve arra, onnan kémleljem ezt a kettőt. Sóhajtok egyet, és gondolataim máris a dicső pillangókra téved. Olyan kis aranyosak, amikor a szárnyacskáikat mozgatják fel és le. Vajon hogyan lehetnek képesek ilyen színekre szert tenni? S nekem miért nem lehet ilyen színem? Úgy szeretnék egyszer pillangó lenni és csak szállni és szállni! T.T Sajnos minderre én képtelen vagyok, s talán soha nem is leszek képes. Miért is? Ennek egy réges-régi történet áll a hátterében, amely rövidesen majd a felszínre keveredik. Talán minél előbb. Kicsit oldalra billentem a fejem, majd aranyosan pislogok Riccora. Olyan kis aranyos ezekkel a szemekkel. Lehet, hogy "protézis"?*
- Csúnya bácsi vagy ugye tudod? Nem szabad ám Kiyo nénit bántani játék közben. >.> Amúgy... *Ekkor elkerekednek szemeim, hiszen meglátok a padlón valamit, amit csak az én szemeim láthatnak természetesen. Oda sétálok, s a kesztyűmet oda érintem. gyakorlatilag a külvilágnak semmi nem lenne észrevehető, csak én tudom, hogy maradt "információ" ott nekem a nanorobot. Szépen összeszedtem, így az adatot majd bekapcsolásnál fogom analizálni. Addig is visszaülök a helyemre és nyújtózkodom egyet. Ásítás is követi mindezt.*
- Egyébként ti mit csináltok itt? Csak nem...csak nem...ugye nem zavartam meg a randevútok? T_T *Elpirulok kicsit. Olyan kis sunyiság volna ez Kiyo néni részéről. De hát mi tudósok tudjuk legjobban az ösztönök nagyban befolyásolhatják az egyéniségünket. Egy hím egyedre pedig nem feltétlenül kell szexuális eszközként gondolni. Végtére is Eras nénivel töltött reggelem sok mindent megmutatott ám nekem. Olyan, mint egy pókocska...megszexuálja, majd megeszi őket. *_* Hajrá Kiyo néni! *o* *

A hitetlenkedő megjegyzés hallatán sunyi mosolyra húzódnak vékony ajkaim. Voltaképpen nem meglepő, hogy egy olyan önző társadalomban, amilyen a mienk, az efféle motivációk megrökönyödést keltenek másokban, így persze nem hibáztatom a lányt, hogy kételkedik a szavaimban. Az önzetlenség eszméje még a gyarló emberek világában is homályba vesző fogalom, nem hogy itt, ahol mindenki a saját érdekét nézi. Tulajdonképpen az együttműködés és a bajtársiasság hiánya is lehetett az, ami a vesztünkhöz vezetett, noha jómagam sem gondolom ezt komolyan. Genetikailag van belénk kódolva az önzés, enélkül életképtelenek lennénk, ahogy ezt a deviáns egyedek kitaszítottsága és gyors pusztulása is jelzi.
- Nahát... úgy tűnik a szavak csűrése-csavarása tényleg hasztalan egy olyan materiális elme jelenlétében, mint te vagy, Kiyo Phellera. Amennyiben kézzelfogható bizonyítékot szeretnél, némi türelem árán megkaphatod idővel - jegyeztem meg inkább magamnak, mint az arrancarnak. Szükségtelenül nem fogom járatni a szám, amennyiben szavakkal nem befolyásolható valaki, akkor kénytelen vagyok tettekhez folyamodni, hiába vagyok jobban otthon a beszédben. Nem különösebben rázott meg, hogy így alakul a tervem ezen lépése, felkészültem arra, hogy idő kell majd az együttműködés zökkenőmentes kialakításához. Időből pedig rengeteg áll a rendelkezésemre.
- A tetoválásomat a hűségemmel szereztem meg, nem az erőmmel. Sosem voltam különösebben erős, és nem is támaszkodtam arra a csekély hatalomra, ami lélekenergiámban rejlik. Eme gondolatod egy sajnálatos félreértés eredménye, olyan oldalamat láthattad, amelyre se büszke nem vagyok, se nem jellemző rám - magyaráztam alaposan megválogatva a szavaimat, kisebb szüneteket tartva a kulcsszavak előtt. Ballépésem terhét cipelni nem igazán szerettem volna túl sokáig, és úgy éreztem, lassan kifelé evickélek abból a csávából, amibe beleugrottam ostobaságom miatt. Ám dolgozni kell még ezen, ha a lány felemlegeti még.
- Ez a szerkezet egy álcázóeszköz. Elrejti az arrancarokra jellemző külső nyomokat. Nagyjából fél órára és egy DNS-mintára volna rá szükségem, hogy át tudjam kalibrálni, ha esetleg ki szeretnéd próbálni - vigyorodtam el, miközben Kiyo Phellera a fülbevalómat vizsgálta a kezében. Tekintetem azonban hamarost a bejárat felé orientálódott, ahogy periférikus látásom segítségével felfigyeltem a felénk közeledő újabb alakra. Kimért mozdulattal fordultam feléje, hogy alaposabban is szemügyre vessem a bájos hölgyeményt, bár nem kellett hozzá túlságosan sok gondolkozás, hogy felismerjem. A jellegzetes külső árulkodó volt, tekintélyes jelenlétének hatására pedig szinte reflexszerűen mély meghajlást eszközöltem Nidaime Granz irányába. Küllemének kettőssége csak így, személyesen volt igazán szembetűnő. Egyszerre rázott ki tőle a hideg és tartottam cukinak, ám szemernyi kétség sem férhetett hozzá, hogy nem bolondériából lett primera espada. Mire azonban bemutatkozhatnék, a nő bámulatos gyorsasággal előttem terem, a következő néhány pillanatban pedig csupán utas voltam a saját testemben. Kiváló reflexekkel fogtam fel a mellkasomat ért lökést, a fal csattanását a hátamon, valamint az éktelen fájdalmat, amelyet a bokámban éreztem, ám tenni nem tudtam ellenük semmit. Mire valójában felfogtam a történéseket, addigra a földön ültem, és a lassan pirosas színbe átforduló öltözetemre meredtem, majd a fájdalomérzet megjelenésével együtt egy kiáltás is kiszakadt a torkomból. Neurocomom riasztása nélkül is tudtam, miért vált hirtelen szaporává a lélegzetem és miért izzadtam le, miközben a fogam összeszorításával igyekeztem elérni, hogy több gyengeséget jelző hang ne jusson ki az ajkaimon. Ebben az állapotban nem sok mindennel volt lehetőségem törődni, így igyekeztem arra szorítkozni, hogy a kulcsinformációkat felfogjam. Mint például hogy mi az oka az espada ezen megmozdulásának. Szerencsére megjegyzéséből nem esett nehezemre levonni a következtetést.
- Nahát... részemről az öröm, Nidaime Granz. Mélységes elnézését... kérem, amiért beszámíthatatlan tudat...állapotban erre vetemedtem. Joggal... viselem a büntetést, ezt elismerem - pillantottam fel egy halvány, erőltetett vigyorral az arcomon, majd a fal segítségével felhúzva magamat feltápászkodtam a földről. Szaggatott légzésem kihatott a beszédem folyamatosságára is, így néhány mozdulattal módosítottam a Neurocom funkcióinak működésén, így tompítva a zsibbadó fájdalmat, amit törött bokám eredményezett.
- Tapasztalataim alapján úgy vélem, hogy Nidaime Granz remekül... szórakozott az eddigi csevejünkön, Kiyo Phellera... és egyetlen pillanatáról sem maradt le. Pusztán... az a kérdésem, hogy miért pont... most döntött úgy, hogy közbeavatkozik, Nidaime-sama? - préseltem ki az újabb szavakat ajkaim közül. Mélyeket lélegeztem, és valamelyest beavatkozásomnak köszönhetően javult a fájdalomérzet kellemetlensége is, így megengedhettem magamnak, hogy némi csodálattal vegyes tiszteletet csempésszek a pillantásomba. Az espada felülmúlta a várakozásaimat. Visszavonulása után alig egyszer-kétszer láttatta magát Las Noches mindenki által használt folyosóin, ereje és tekintélye pedig korántsem volt akkora, mint ahogy most tapasztalom. Natalie Salazaar valóban olyasvalaki, akit segítve technikai fölényt tudunk kiharcolni a halálistenekkel és az emberekkel szemben. Aki pedig ezt a technológiai forradalmat megnyeri, azé lesz a győzelem az előttünk álló évszázadok során.

*Édesnek tűnnek így ketten egymás mellett. Noha nem számítottam arra, hogy eféle meglepetésben lesz részem a napokban. Ha pedig jobban belegondolnék az események folyamatába, akkor megállapíthatom, hogy nem is olyan rossz, hogy a csúnya bácsi itt van. *.* Oldalra billentem fejemet, mintha csak válaszolni készülnék a hozzám szegezett kérdésekre. Azonban csak elgondolkodom némelyest azon, hogy most mit is kéne kezdenem ezzel a cuki helyzettel. Mérlegelnem kell ama gondolatot, hogy mennyire is volt nekem hasznos a régi fracciónom, s miben másabb az új. Bizonyára, ha igazak a szavai, akkor intelligenciája most már megfelelő volna a laboráns fraccusaimhoz. Viszont, nem tudok róla gyakorlatilag semmit. A legjobb tán az volna, ha még várnék a kijelentésekkel. Lássuk mire képes Ricco ebben a formában. Majd utána ráérek dönteni a továbbiakról. Még egyszer kinyújtózkodom, csontjaim elég szépen ki is ropognak ezalatt a mozdulat alatt. Megdörzsölöm fáradt fényben leledző lélektükreimet. Legalább 16 órája vagyok éberen a laborban, nem csoda, ha az agyi tevékenységeim kissé csapzottak.*
- Hát...nem is tudom...valahogy a pillangók jobban lekötöttek oda fent, vagy lent, vagy valahol.. *Ködösítem a kilétemet adó információkat. Valóban nem egyértelmű, hogy honnan is kerültem elő. Ez viszont számomra sosem jelentett gondot; így legalább tudják a fracciónjaim, hogy nem az a fajta espada vagyok, akit csak úgy át lehet verni a labormunkákkal. Mondjuk igazából jelenleg csak két laboránsom volt, az egyik Ricco a másik meg Kiyo. Mind a ketten két ellentétes részlegen, máson dolgoztak. S ami azt illeti máshová nem is bírtak belépni. Amennyire én tudom Ricco volt felelős az új tárgyak gyártásra kész fejlesztéséért és a régiek karbantartásáért; Kiyo pedig a vegyészem a különleges anyagok terén. Én pedig mindig máson dolgozom, hiszen tudásom Szayel és Seth okán igen sokrétű. Gyakorlatilag van vagy kismillió megkezdett munkám, amit egy hónap alatt általában be szoktam fejezni. Jelenleg húsz leadott feladatom van ahhoz, hogy elkészüljek valamivel. Kitámasztom magam kezeimmel, majd elveszem Kiyotól a tárgyat. Éppen csak hozzáérintem a kesztyűmhöz, amely egy holokivetítéssel leközli az ismeretlen eredetet.*
- Sejtettem. *Csak ennyit mondok, majd a tárgyat visszadobom a tulajdonosához, ami egy tudóstól kissé abszurd. Vagyis miért nem vagyok igazából kíváncsi arra, hogy mi is van a kezemben? Vagy miért nem viszem magammal? Leginkább óvatosság és éberség jelenléte. Semmiféle ismeretlen eredetű tárgyat nem vagyok hajlandó egyetlen fracciónomtól sem elfogadni. Leginkább azért, mert ami a laboromban zajlik, az túlmutat mindazon, amit itt láthatnak belőlem. Sok érdekes dolgot tárhatnék fel Ricco számára, ha ne tán maga a tárgy kommunikatív funkcióval is rendelkezik.*
- A képletek puszta egymáshoz tételéből leszűrhetővé válik, hogy e tárgy a mi síkunkon nem létezik még. Valamint az molekuláriskibocsátása nem megfelelő a légköri struktúrának. Ellenálló bizonyos molekulákkal szemben. *Mindezt leszűröm magam is a kesztyűm és a látottakból. Hiszen, magát a panelemet sem zavarta volna, ha mai anyagból lenne. Másik oldalra billentve a fejemet pillantok fel Riccora. Kissé elmosolyodom a magam groteszk külsejével. Számtalan módszerrel lehetne még feltárni a tárgy kilétét, de minderre nem igazán van időm jelen pillanatban.* - Hmm..valóban, miért? Elsősorban azért, mert jelenleg még nem vagy a fracciónom Ricco Albaraccín. S illetékteleneknek tilos a belépés a szektorba. Természetesen megbízhatnék a biztonsági rendszeremben, de ugyan.. pont te nem tudnád a megfelelő kódot hozzá? Kiyot pedig könnyebb kibillenteni, mint jó magamat..nem igaz, Privaron? *Különleges hangsúlyokat engedek meg magamnak. Pontosan úgy beszélek, mint a hajdani Ichidaime Granz, Szayel Aporro Granz. Ez is talán bizonyítéka lehet, hogy a Granzok közt mindig van valami összeköttetés. Egy láthatatlan fonál mindig ott rejtőzik a levegőben. Mindig jöhet egy új Granz, de a régit valamilyen formában úgysem tudja meghaladni. Pontosan ezért lesz mindig is Szayel Las Noches legkiemelkedőbb tudósa. Ő az első tudós, így az ő hitelessége lesz a legerősebb. Mint a billentyű lenyomások, úgy hullámzik ujjam, mellettem a lépcsőn.*
- Persze nincs kizárva, hogy nem válhatsz azzá. Elsőnek..mesélj egy kicsit a jövőről. *Kezdetnek ez megteszi. Nem hullhat minden egyből az ölébe. Bár a régi énje helyét elfoglalta ebben a világban, a presztízsét könnyen elveszítheti. Akárcsak az összes fracciónom könnyen elveszítheti a helyét. Hiszen bármikor alkothatok más arrancarból intelligens, gondolkodó lényt;ez igazán nem nehéz. Csak én éppen olyan válogatós pillangóhercegnő vagyok. *.* Nem mindegy, hogy egy műanyag vagy porcelán barbie babát választok be. A műanyagot könny megteremteni, de a porcelánnak már van minősége is. Minél régebbi, annál jobb; s minél jobb, annál több mindent lehet rá bízni. nekem pedig sokkal könnyebben megy a kutatás, ha a részfeladatokat kioszthatom.*

*Éppen a labor előterében olvasgatok egy átlagos, és meglehetősen unalmas enciklopédiát. Legalább is így tűnhet mindenkinek, aki benyitna. De nem ám, én a pillangók útja mesét olvasgatom igazából. *.* Olyan kis cuckik, ahogyan azon veszekednek, hogy merre is menjenek tovább. Engem pedig annyira leköt ez az olvasmány, hogy nem is érdekel most az, hogy ott fent várna egy csomó munka. Inkább most egy kellemeset olvasgatok, még mielőtt megtalálnak egy-egy kérdéssel. A mai nap kicsit pihenek, még az is lehet, hogy lemegyek a hollowok labirintusába egy kis Menos Ganyé fogócskára. *_* Hosszú ideig csak olvasgatok egy kis hollow rántotta mellett. Ennek az elkészítését csak most találtam fel nem is olyan rég. Rá jöttem hogyan tudom egy-egy lidérc szövetét stabilizálni a halála után is, így a szöveteit feldarabolva lehet válogatni ki mit kér. A különleges gigaiok miatt már kóstoltam Karakurában egy raizerkedés alatt az emberi ételeket, de némelyik szörnyű. Habár a pillangó alakú nyalóka elnyerte a tetszésemet. *_* Szóval egy kicsit eszegetek nekem jó dolgokat, de aztán annyi ám a pihenőmnek. T.T Kiyo-chan-néni bejön egy üzenettel, amire válaszolnom kéne. Kinyitom a borítékot, és belekukkantok. Na hát, valaki bajban van? *.*
Akaratlanul is eszembe jut a fogtüncikézés. Annyira várom már, hogy mikor mehetek le Karakurába megvédeni a várost a betolakodóktól. Újra felvehetném a csini ruhácskámat, és bevarázsolhatom mindenkinek az életét. Gyűjteném a véres fogacskákat, hogy nyakláncot fűzzek belőle Erasnak. Igazán jó móka lenne, meg ingyen szakrendelés. Sokáig elmerengek bizonyos, elképzelt történeteken, meg a könyvemen, mire eszembe jut, hogy válaszolni is kéne rá. Remélem nem fog haragudni, amiért ilyen késein válaszolok. T.T Fogok egy lapot meg tollat és pillangó mintával ellátott betűket írok fel a lapra. Jöjjön el, ez a lényeg. Kíváncsian várom, hogy mit is javíthatok meg neki. Olyan cuki, ahogyan eszembe juttatott dolgokat. *_* Szóval szívesen várom, s elég hamar meg is érkezik.* - Jó napot kívánok! *__* *Ugrok rá boldogan, hogy beölelgessem. Aztán arrébb sonidozva kicsit megilletődök magamon. Zavartan túrok bele a hajamba, meg picit oldalra billentem butácskán a fejemet. Hah, milyen régen is csináltam ilyet egy arrancarnak. Remélem jobban zavarba jön, mint én. Pedig olyan kis cukorka, pláne azaz izé a vállán. Nekem van egy hollow kutyusom, amit Vextől kaptam még. >.>*
- Ő, én elfelejtettem a számom T.T Amúgy miért jöttél ide? *Tényleg elfelejtettem, hogy hányadik arrancar is vagyok. @.@ Ha jól emlékszem a 26. legyártású, de ebben nem vagyok biztos. Az viszont tuti, hogy most az 1-es számot képviselem, szóval én vagyok a pillangó királynő már. Desmikus lett a pillangó király; aztán Räv, mint pillangóhercegnő. Utána a birodalmi pillangók és pillangónők, végül az udvariak jönnek. Tiszta klassz belegondolni, hogy Las Nochesben mennyi pillangó létezhetne, ha átoperálhatnám őket. Intek egyet neki, hogy üljön csak le. Zavartan takarom le a könyvecskémet egy párnával, aztán én is leülök vele szemben.*
- Wollie, mi az a cuki lány, ami ott van a válladon? *.* *Csillogó szemekkel meredek a kis mutánsra. Nekem is kellen egy ilyen. Valahogyan biztosan be lehet szerezni, nem?*

*Kissé azonban elgondolkodtató számomra az itt álló arrancar esete. Kissé ironikusan hat, hogy valaki a zanpakutoja helyreállításával keres meg engem, amikor köztudott, hogy ezt maga is visszaszerezhetné. Habár a jelenlegi helyzetünket látva, lehet, hogy bevették azt a tudományos feltárást, amit Seth rakott eléjük. Mindenesetre cukin mosolygok, amikor a kicsi lény előttem bájolog. Olyan kis cukorgombóc! *_* Rá is kacsintok, amint megosztja velem elképzelését, hogy akár a szobámban is folytathatjuk, miután... Hát nem is tudom mennyire tehetném boldoggá azzal, hogyha velem jön. Mindenesetre mostanra már igyekszem valóban a tényleges esetre koncentrálni azért, hogy remekül megálljam a helyem, mint mindig. Ha már eljöttek hozzám, hogy felkérjenek valamire, akkor nem fogok ellent mondani. Az már megint más kérdés, hogy Mugoi meddig húzhatná az agyát a megoldásokkal. De remélhetőleg ezzel ezúttal nem lesz gond. Sóhajtok egyet, mialatt hosszas jegyzetelésbe kezdek. Rengeteg elméletem támad a zanpakuto helyretételében, de úgy hiszem, hogy ez mégis hosszas kivitelezést szeretne maga után vonni. Billegetni kezdem a fejem.*
- Hát, sajnos van egy kiválóan remekül festő rossz hírem! *>* *Csattan ki belőlem a jól meg tekert kifejezés. Ezzel biztosan letöröm majd a szarvát, de esetlegesen felélénkítem; ki tudja. Mindenesetre bent már hallom a szavakat, a frappáns megjegyzéseket a tettemmel kapcsolatosan. Elvégre a saját fracciónom nem rendelkezett még ezzel az elbánással. Mindenesetre van egy kiváló tervem.* - Kénytelen leszel egy ressurrección edzésen részt venned, amit én tartok majd neked különböző eszközökkel. Első sorban tudnom kell, hogy ti ketten milyen kapcsolatban álltok egymással? Hogyan tettetek pontosan szert a másikra? Miért vagytok még együtt? *Kérdések sorozatát darálom le nekik egyből, amire lehetséges, hogy két különböző választ fogok kapni. Ettől függetlenül még pontosan tudom, hogy mit szeretnék elérni. Már egészen jól elképzeltem ezt az egészet, csak még azt nem sejthetem, hogy milyen gondokkal találom majd szembe magam. Igaz genetika szakértő vagyok, de ily' mértékű beavatkozásban még nem volt részem. Részleges beolvadást kéne előidéznem két entitás között, ami egy rendkívülien bonyolult folyamatot képezhet. Elképzelhető, hogy elérhetem azt a bizonyos elméletet, de lehet, hogy ellenkezőleg. Bárhogyan is lesz, lesz zanpakutoja, csak nem biztos, hogy olyan módon, mint ő azt szeretné. Mindenesetre az erő számít nem de bár? Ha tud róla, ha nem, muszáj lesz ezen átesnie; ezzel pedig mindketten jól járunk. Értékes kutatási anyagokhoz jutok, míg ő visszakapja az áhított erejét.
Kicsit eldőlök a kanapémon, és tekintetemmel a plafonomat pásztázom, míg ők ketten mesélésbe fogják magukat. Ezekhez nem kell cetli, hogy megjegyezzem a történetet. Felesleges szavacskák ezek, amik elvezetnek a valósidejű problémára. csak úgy nem lehet megosztani valakit a resurrecciónjától. Nem olyan könnyű eltörni egy fegyvert, ezért kell tudnom, hogy mi volt az utolsó anyag, amivel az találkozott. Elképzelhető, hogy ennek hatására már nem lesz ugyanolyan maga a feloldása sem. Minden lehetséges, csak ugyebár a pontos események nem ismerete miatt nem tudok pontos információkat adni arról, hogy miképpen vagyok képes megjavítani ezt az egészet.*
- Azt is tudnom kellene, hogy mi volt a resurrecciónod alakja, valamint képessége. *Nahát, nahát...semmit sem szabad kihagyni; nem de? Ez egy igen kényes kérdés lehet egy arrancar számára; de ettől még nem fogok meghátrálni. Ha pedig ő megtenné, igazából az sem jelent számomra gondot. A nanorobotok már ott úszkálnak benne a pohár víz okán, na meg bizonyára nem szeretne erőtlenül mászkálni. Rám van kényszerítve, ettől pedig úgy csillog a szemem, hogy meg tudnám puszilni azt a kis izé a vállán. Tényleg, még majd vele is kell valamit kezdenem. *_* *

*Az arrancar beszéde alatt számos más dolog járt a fejemben. Eszembe jut az a beszélgetés is, amit Diegoval folytattam nem is oly' régen. Különös, hogy manapság mennyien keresnek fel ilyen- olyan problémáikkal. Megosztják velem a gondjaikat, valamint azért, hogy megkaphassák..képesek megbízni bennem. Sokszor el tudnék mosolyodni azon, hogy lassan egy hasonló szerepet vehetnék fel, mint Slarin-chan. Viszont Slarin helyére sosem áhítoztam. Számomra nem volt kézen fogható az a státusz, amellyel ő ért. Engem valahogy nem kötnek le a mások utáni feláldozás, vagy hogy családként tekintsek Las Nochesre. Ez a palota nem egy családból áll, hanem csupán egy közösségből. Egy olyan közösségből, amelynek közös céljaik vannak. Ezekből a célokból pedig bőven jutott nekem is a személyesen kívül. Mostanra pedig eljutottam arra a szintre, hogy képes vagyok a morzsákból várat építeni és várakat porrá aszalni. Nem sokat érnék el a féktelen pusztítással, én annál jóval kifinomultabbnak érzem magam. Mosoly kúszik az arcomra, amikor érzékelem, hogy Wollie megfogja a kicsiny chibijét.*
- Hagyhattad volna. Igazán cuki teremtés, szívesen simogattam volna! *_* *Jegyzem meg, míg magyarázatát hallom a resurrecciónjáról. Noha, láthattam szemében a bizonytalanság ugarát, ami meglehetősen szórakoztatónak tűnt. Előre tudom, hogy úgysincs más választása. Vagy képes megbízni bennem, vagy hasonló helyzetben távozik majd, mint amiben jött. Se ő, sem én nem jártunk volna jól ezzel. Ráadásul nem szeretem a gonosz bácsikat, akik képesek megvezetni a segítőkész pillangólányokat! >.> Lassan felülök, hogy a külső imitációikat is végig nézzem, mialatt sikerül egyszer elkuncognom magam. Édesnek tűnő nevetésem néhány pillanatra betölti a teret, aztán pedig felállok.*
- Lássuk csak, akkor! Szeretnéd visszakapni a zanpakutodat, vagy rendelkezni a képességgel mindenképpen? *Teszem fel kérdésem, miután aztán elindulok a kijárat irányába. Ez egy roppantúl olyan dolog, ami egyáltalán nem tartozik a laborra, így aztán jó lesz nekünk Hueco Mundo poros talaja is. Amint pedig kisétáltunk a toronyból, s néhány métert megtettünk, hogy annak takarásában legyünk, felé fordulok.*
- Az arrancarok ressurecciónját én leginkább a shinigamik zanpakutojához hasonlítanám. Azzal a különbséggel pedig feltétlen bírunk, hogy míg a shinigamik tulajdonsága a zanpakutoban bezárva van, mi nekünk a külsőségeinken mutatkozik meg. Míg egy shinigami zanpakuto saját lélekkel bír, addig mi a zanpakutonknak mi vagyunk a lelke. A mi fegyvereink üresek, ugyanakkor nem képesek beleszólni a döntéseinkbe. Éppen ezért mi nem vagyunk képesek csak úgy visszaszerezni az erőnk forrását. Megnyugtatlak arról arrancar, hogy ugyanazzal az erővel már sosem fogsz bírni. Egy okból kifolyólag, hiába is alkotnám meg újra a fegyvered, ha te nem fogsz sohasem úgy kötődni hozzá, mint azelőtt. Átalakítani egy arrancarnak a zanpakutoját viszont cicadolog. Nézd csak meg az espadadat ressurecciónjában. Azt a szigonyszerű fegyvert én alkottam neki. *Sóhajtok egyet, majd lassan megfogalmazódik bennem az is, hogy miképpen fogom elérni az alakváltozását. Ugyanazon teóriákon fogok átmenni, mint amit hallottam a shinigamik zanpakutojának megismeréséről. Sok tanulmányt olvastam már a shinigamikról, s mindegyiknél meg kellett győződnöm arról, hogy vannak a két faj között hasonlóságok. A legnagyobb egy arrancar és egy shinigami között az a kiszakadás. Mind a két faj kiszakadt a körforgásból, még pedig az ellentétes pólusban. Talán lassan itt lenne az ideje, hogy kezemet tegyem egy shinigamira azért, hogy lefuttathassam a megfelelő kutatásokat. Ideje lenne a ködös terepeket végre kitérképezni. Hatásosabban léphetnénk fel a Gotei Juusantai ellen, ha ismernénk magát a shinigami kolóniát. *
- Tehát itt jön a képben az a kicsiny lény, aki most is a válladon ül. *Mutatok rá a kis chibijére. Bizonyára nem számított rá, hogy felfogom hozni ezt az esetet. Mindenesetre nekem már komplett képem van arról, hogyan segítsek neki újra hasonló erővel bírni.* - Hallottam már olyan arrancarokról, akik képesek voltak egy erős kapocsból megalkotni a saját ressurecciónjukat. Természetesen ez a ti esetetekben lehetetlen. *Teljesen ellentéteset mondok, mint amire számíthattak. Nem hiába kellett megtudnom, hogy a chibije honnan is van. De mivel nem saját magából olvadt ki, így nem lehet ezt megoldani.* - A lényeg az, hogy két alternatívát tudok. Vagy felülsz a laborasztalomra és hagyod, hogy kísérletezzek rajtad két napig; mialatt megalkotom belőled a saját fegyvered. De megoldhatjuk úgy is, hogy felfalod azt a chibi arrancart, és máris megoldva a probléma. *Drasztikusan állok elé keresztbe vont karokkal, komoly tekintettel. Aztán hirtelen meglágyul a tekintetem.* - Meg még millió megoldásom lenne, de nem tudom mennyire vagy bevállalós. *_* *Jelentem ki végül cuki, csillogó pislogásaim alatt.*

*Az előttem levő arrancar kicsit problémásabbnak tűnik az eddigiektől eltérően. Habár megtudom tenni, amire kér, de mindenképpen a változás szele áll előtte. Az eredeti resurrección visszaállítása bonyolult feladat; ilyenekre pedig most igazán nem érek rá a kutatásaim mellett. De ő mindenképpen rögtön akar változást, így úgy néz ki, hogy el kell vinnem valahová. Ebben nem lesz semmi kutatás, hanem egyszerű természetes folyamat. Vagy legalább is részben. Nem is értem, hogy eddig neki nem jutott eszébe. Tökéletes visszaállítás, amire mindannyian képesek vagyunk, csak éppen kevesen használják ezt. Így aztán kénytelen leszek valamivel motiválni, hogy magának az arrancarnak is eszébe jusson ez a folyamat.*
- Akkor ideje indulnunk Wollie. Előre leszögezem, hogy minden tett, vagy tétlenség a visszaállításodért van. Már ha egyáltalán túléled a mi kis kalandunkat. *Biztatóan mosolyodom el, mindennek meg lehet a kockázata. Én ezt helyette nem vállalhatom fel, de Rävnak sem fogok elszámolni azzal, ha a fracciónja nem tudott megfelelően megerősödni ahhoz, hogy újra elő tudja hívni a zanpakutoját. Megnyitom a tornyom kijáratát miután egy sötét köpenyt húzok magamra. Hueco Mundo sivatagos pora ellen néha nem árt védekezni, így neki is adok egyet. Szimpla köpenyek ezek, ami majd segít a közlekedésben. Intek neki, hogy kövessen; igyekszek egy követhető sonido tempót felvenni. Nekem igazán lassú az egész, de megígértem neki, hogy segítek. Talán egy órányi haladás után meg is érkezünk a hollow erdő, azaz a Gilian barlang bejáratához. Kisebb szellő csaphat meg minket, valamint a bentról kihallatszó sikolyok tömege. Éhes lidércek ezrei koncentrálódik ide, éppen ezért olyan veszélyes egyedül mászkálnia valakinek, aki nem rendelkezik elegendő erővel.*
- Maradj mellettem! *Utasítom, s elindulok a bejárat felé. A benti sötétből piros szempárok rajzolódnak ki; mérges szemüket ránk szegezik, de a legtöbbet egy egyszerű barával hatástalanítom. Lélekenergiám okán pedig szabad utat nyerünk a darázsfészekben. Wollie viszont, ha távolabb kerül tőlem, könnyen lehet, hogy megpróbálják felfalni. Az itt lévő, öntudatlan létformák két dolgot ismernek fel igazán: az éhséget, és azt, ha valakivel nem érdemes próbálkozni. Több értelemre nem is lennének képesek azon kínok után, amit átélhettek mióta itt élnek. Túlélés az életük, s az fog győzni, aki több mocskos lelket zabál fel. Mikor megérkezünk egy üresnek tűnő, fekete vájathoz; megállítom az arrancart és szembe fordulok fele.*
- Na, itt körülöttünk kb. száz Gillian is megtalálható. *Világosítom fel, de lehetséges, hogy a leselkedő veszélyek már neki is feltűntek. Most az én dolgom az lesz, hogy megadjam neki a környezetet arra, hogy visszabillenjen, lebutítsam még tojás létére. Hiszen egyszer, adjuchasként, mielőtt találkozhatott volna a hougyukuval, neki is a túlélésért kellett küzdenie. Az új létforma felvételéhez pedig elengedhetetlen volt az ösztönök megőrzése. A túlélés hajtotta leginkább, mindegy milyen aspektusban. Észrevétlenül rontok neki az arrancarnak, kezemet pedig éles késként vájom bele gyomrába. Ahogyan a sziklafalnak csapódik majd ezt követően, úgy tör ki vére ajkain át. Elégedetten sétálok közelebb hozzá.*
- Arrancar vagy, egy lidérc létforma. Ha élni akarsz, enned kell. Az erőd a táplálkozásban van. Minél több és finomabb lelket fogyasztasz, annál életerősebb leszel. Ezek az ösztönök vezettek ahhoz, hogy arrancar lehess. Most viszont besétáltál velem a darázsfészekbe, megbíztál bennem; életed legnagyobb hibáját követted el. Válaszút elé kényszerítelek. *Hirtelen elzárom a lélkenergiámat, ami által a minket védő gátak eloszlanak. Wollie ingadozó lélekenergiája vonzó értékű lesz a Gillianok számára; remek táplálékként fog szolgálni ahhoz, hogy ma egy új adjuchas szülessen.*
- Ha gyógyulni akarsz, enned kell. Ahhoz, hogy enni tudj, ölnöd kell. A kardod nélkül gyenge vagy ahhoz, hogy legyőzz több ezer lélekből felépülő Gillian csapatot. Fel kell ébresztened a benned rejlő ösztönöket, s akkor majd kardod minden elfogyasztott lélek után újra regenerálódik majd. Az eddig ismert legnehezebb feladat az, amit most neked adok. Az életed múlik azon, hogy megszerezd a resurrecciónod. Az imént egy fontos pontodat semmisítettem meg, alig egy órád maradt a morzsolódáshoz. Ennyi időd lesz arra, hogy sikerrel járj el. Ha nem sikerül meghalsz, s életed eddigi munkája semmivé foszlik. Figyelemmel fogom követni lelked edzését, s garantálom, hogyha sikerrel jársz..fel fogod kelteni a figyelmemet. Talán akkor majd tanítok neked mást is az arrancarok resurrecciónjáról. De most megmutatom neked hogyan szerezheted vissza. Remélhetőleg leszűröd a megfelelő tapasztalatokat ebből a tanításból. Ha idő előtt nem jössz rá; az esetben sajnálni fogom a rád pazarolt időmet. Remélhetőleg időben rá jössz fajunk közt megtalálható különbségekre. Mindent fel lehet használni az előnyünkre, látni akarom, hogyan küzdesz a túlélésért. *Távolodom el az egyik sziklaperemre, hogy leüljek. Onnan fogom kémlelni a tanítása sikerességét. Talán kicsit kemény edzés ez neki, de ilyen esetekben úgysem fogok különbséget tenni más és az én fracciónjaim közt. Tudományosan számomra is új ismeretekkel fog ez szolgálni, addig is kiélvezem az alsóbb rendű hollowok érdeklődését személyem iránt.*