Téma: Espada pályázat
Engedély: Yorutól

Hangosan zihálva egyenesedem fel ágyamon, s érzem a csontjaimig hatoló hideget, mely fájdalmasan gyötör tovább nem foglalkozván szenvedésemmel. Úgy értem, mintha minden csontom égne, én magam pedig alig bírom megtartani összpontosításomat. A fájdalom az, mi jóformán teljesen feledteti velem azt, hogy miféle álmot is láttam. Gyakran álmodom, s álmodozó alkat is vagyok, ez azonban más, mint eddig, úgy érzem, valamiért fontos az a mondat, mely az imént még a fülemben csengett. Ámde hogy mi is volt ez? Arra már nem emlékszem. Hiába dörzsölöm le homlokomról az izzadtságcseppeket, s ver ki a verejték, nem tudom, mi az, mi ebbe az állapotba kárhoztatott. A fájdalom, mely lassacskán csillapodni látszik, feledteti velem mindazt, melyet most fontosnak vélek. Hiába próbálom felidézni az álmom, semmire sem jutok vele. Pedig fontos volt. Fontos volt, mert hallottam a hangokat, éreztem a jeleket. A jelek… igen, a jelek! Úgy érzem, a csontjaimban érzem, hogy valami történni fog.
Mindent megszakít azonban az, amikor kopogást hallok sivár szobám ajtaján. Néhány röpke másodpercen át kezembe temetem arcom, s próbálom visszanyerni öntudatom. Nem ez az első eset, amikor ez történt, az iménti esemény már-már mindennapossá vált elmúlt napjaim folyamán. Mindig ugyanez az álom, mindig ugyanezek a furcsa, ismeretlen jelek, s szavak, melyeket nem értek. Persze miután a fájdalom elmúlik, mindig sikerül meggyőznöm magam, hogy ez az egész merő ostobaság, s tulajdonképpen semmi sem történt, csupán egy újabb emlék illúziója hajszol tébolyba s őrületbe, de nem, most, hogy ismét megtörtént, már realizálnom kell a tényt, hogy ez nem lehetséges. Valami más az, minek történnie kell, egyszerűen érzem.
Az újabb kopogásra végül leeresztem kezem, s vontatott mozdulatokkal lépek az ajtóhoz, hogy megnézzem, ki az. Sietségre semmi okom, a hirtelen kelés pedig feledteti velem azt is, hogy esélyes, a vendég nem várja meg, míg kényelmesen odamegyek. Mikor kinyitom az ajtót, első dolgom felvilágosítani a hírvivőt, hogy Montero-sama a saját tornyában tartózkodik, s nem szereti, ha ilyen órákon, lefekvés idején zargatják őt bármiféle üggyel, mégis, meg kell, hogy lepődjek, amikor a hírvivő rám parancsol, hogy Seth utasítására küldetett, s rám van szüksége, nem az Espadára. Sürgősen el kell mennem hozzá, ha pontosan és jól értem, s bízok abban, hogy felfogóképességem még azért működik is a hirtelen kelés ellenére is. Holott az órára pillantva meg kell állapítsam, nincs olyan késő, mint amire számítottam. Elvesztettem kissé időérzékem, bár tény, eddig nem volt jellemző rám a rendszertelen, korai alvás. A hideg azonban rossz hatással van rám, s az utóbbi napokban nem tehetek róla, egyfolytában hideget érzek, bármerre is térjek. Így történt az, hogy ruhástul dőltem le, amikor úgy éreztem, szükségem van pihenőre.
Kénytelen vagyok azonban eleget tenni a hívásnak, holott jelen időpontot egyáltalán nem tartom alkalmasnak, különösen, mivel nem vagyok kifejezetten legjobb állapotomban. Még akkor is azon gondolkozom, hogy mi lehetett ez a fájdalom, amikor már a folyosókat járom a megfelelő hely felé, hogy a tornyot Las Noches Centrumával összekötő hídon átgyalogolva érjek el a trónteremig. Már maga a gondolat, hogy erre a helyre kell jönnöm, feszélyezetté tesz, torkomban pedig keletkezik egy olyan bizonyos tüskés gombóc, amit nem lehet lenyelni. Én mégis megpróbálkozom vele, mielőtt belépnék a trónterembe.
- Hívatott? – bizonytalanul hangzik hangom, ahogyan benyitok az oszlopok és sivár márvány uralta terembe. Sosem szerettem ezt a helyet, olyan impozáns, túlságosan hivalkodó, mégis üres. Valamiért túlságosan rideg.
- Phellera-san… ha jól tudom. Kerüljön csak beljebb. – megismerem a hangot, melytől kicsit a hideg is kiráz, tekintetem azonban hiába emelem a trónra, nem találom ott a magát királyként kikiáltó egyént. Vegyesek az érzelmeim őt illetően, talán a félelemmel vegyes tisztelet az, ami a leginkább hatalmába kerít, ha rá gondolok. Holott semmit sem tudok erejéről, tulajdonképpen számomra az erő sohasem imponált. Nem vagyok ostoba, hiába vannak, akik váltig állítják, mert meggyőződésük szerint degenerált vagyok. Más dolog, nem tiltakozok ellenük sem, nem teszem magam nevetségessé tiltakozással. Inkább hagyom, hadd nevessenek. Mondhatni, hozzászoktam, s ha ilyen történik újra, inkább csak igyekszem úgy tenni, mintha nem érdekelne, mintha nem hallanám. Ha jelentéktelennek akarok látszani, akkor azt el is érem, ugyebár.
Becsukom magam mögött az ódon ajtót, azonban meglepően hangtalan az, ahogyan bezárul. Emlékszem, a legutóbb még nagy zajt csapott, amikor becsukódott. Talán végre megjavították volna?
Nem igazán tetszik az ötlet, hogy kerüljek beljebb, de nincs más választásom. Bizonyára megvan a maga indoka arra, hogy behívjon, s remélem, nem kívánja halálomat. Holott eddig nyugodt, higgadt vezető képét próbálta mutatni, még ha a maga módján ugyanolyan diktatórikus is, mint elődje, még mindig emlékszem a falon csüngő arrancarokra, akiket jóformán egy intéssel küldött oda. Ami pedig még ennél is lényegesebb, hogy akaratomon kívül tudtam meg többet róla annál, mint amennyit szeretnék. Felmerül bennem a félelemmel átitatódott gyanú, hogy lehet, talán erről akar velem beszélni.
- Tisztán érzem, hogy a lélekenergiád megváltozott. Mióta? – teszi fel nyíltan kérdését. Érdekes, mindeközben rám sem néz, hanem egy asztalnál babrál valami furcsa szerkezetekkel, amiket ezelőtt még sosem láttam. Pedig emlékeim lehetővé tettek már számomra sok dolgot, melyet végignézhettem.
- Hátööö… – a kommunikáció még mindig nem erősségem, bár kérdés, mi az, ami már inkább előnyöm? Persze ez még nem biztosíték arról, hogy nem tud a primerával való kalandomról. Valóban, felfaltam őt. Mondhatni, két percig én voltam a Primera Espada, csak senki sem tud róla. S bár a dolgok végül megoldódtak a maguk módján, reiatsum megváltozott. Olyan emlékek és olyan mértékű lélekenergia került tulajdonomba, ami eddig nem volt az enyém. De már hozzám tartozik. Nem gondoltam volna azonban, hogy bárkinek, sőt, pont Sethnek fog feltűnni, hogy miben változtam.
Érdemi választ nem sikerül adnom, s idegesen piszkálom a kígyóformát felvevő fülbevalómat. Seth eközben az egyik furcsa szerkentyűvel a kezében lép mellém. Olyan a kezében tartott tárgy, mintha egy rossz science fiction kelléke lenne. A kijelzőjén zöld színű vonalak mutatnak valamit, azonban nem értek ezekhez a dolgokhoz, így nem tudom azt értelmezni. Közel emeli a szerkezetet hozzám, és arra int, hogy nyújtsam ki a karom. Kicsit megilletődök ettől, azonban úgy teszek, ahogyan mond. A kijelzőn a zöld színű vonalak összeállnak valamivé, ahogyan a karom felett elhúzza a szerkezetet, de Seth annyira felé hajol, hogy nem látom, mi is az, ami ilyen érdekes.
- Napról napra gyengülünk, igaz, ezt a legtöbben nem látják. S még az Espadát is cserbehagyja annak hajdani legerősebb tagja. – sopánkodik, azonban mondandója ellenére hangneme természetes, tárgyilagos marad. A szerkentyű kijelzőjét nézegeti egy darabig, majd leereszti kezét, s apró, fekete szemeit rám mereszti.
- Ami pedig a legrosszabb, hogy attól tartok, még a Primeránkban sem bízhatok. De benned ugye bízhatok… Desmond? – egyik hatalmas mancsát – inkább annak merném nevezni – a vállamra rakja, ettől pedig össze is rezzenek. Különben sem szeretem, ha hozzám érnek, Seth maga pedig nem nyújt kifejezetten bizalomgerjesztő látványt. Mintha nem is arrancar lenne, mintha valami más lenne. A leginkább azonban közvetlen, tegező hangneme az, ami letaglóz.
- Természetesen, uram. – éppen csak egy pillanatra nézek szemébe, azonban úgy tűnik, a válasszal elégedett. Két kezét a háta mögé rakja ezután és összekulcsolja azokat, a szerkentyűt így háta mögött tartva. Sétálni kezd a teremben.
- A legtöbb arrancar ostoba. Csak az erő érdekli őket. Az erő azonban nem más, mint megtévesztés. Ahhoz, hogy jó vezér légy, nincs szükséged erőre. – szétengedi kezeit, majd miután tett egy kisebb kört, megáll velem szemben, szabad kezét pedig fejéhez kocogtatja. –Észre van szükség. – még mindig nem igazán értem, mit akar tőlem. Amíg nem muszáj, nem nézek a szemébe. Többnyire kerülöm a szemkontaktust. Végül megállapodok abban, hogy homlokát szuggerálom, ez pedig éppen olyan, mintha a szemébe néznék. A különbség alig látható.
- Miért mondja ezt el nekem… uram? – kérdezek rá, hiszen egyáltalán nem értem, miért van szüksége arra, hogy mindezt közölje velem. Sakkozni sem tudok, ha éppen társaságra vágyott volna.
- Neked van erőd. Nem tudom, honnan, de nem is érdekel igazán. Las Nochesnek pedig erre szüksége van. – abból, amit mond, azt szűröm le, hogy nem tudja, mi az, ami velem és Natalieval történt nemrég. Talán jobb is így. Bár aztán ki tudja, hogy nem csupán megtéveszt-e vele. - Azt akarom, hogy légy az Espada tagja. Mert erős vagy… egyelőre, valamint bízhatok benned. Igencsak remélem, hogy bízhatok benned.
Kérésére köpni-nyelni nem tudok, de ahogyan visszagondolok arra a kalandra, valamiért még sem csodálkozom a dolgon annyira. Azóta is érzem azt az energiát, ami Natalieból belém ivódott. Végül inkább fejet hajtok, hogy teljesítem azt, amit óhajt. Azt hiszem, értem, mit szeretne. Mindezt pedig a Primera emlékeinek tudatában teszem, ami talán a leghátborzongatóbb az egészben.
- Úgy. Tehát eldöntetett. – csapja össze a tenyereit, amikor meglátja a válaszomat jelentő bólintást. Újra az asztalához vonul, amin innen már rengeteg dolgot vélek felfedezni. Furcsa folyadékok különböző tárolóedényekbe zárva, s olyan eszközök, amiket eddig sohasem láttam. A zöld kijelzős szerkentyűt veszi a kezébe, valamit megnyom rajta, ennek hatására pedig kinyomtat belőle egy fényképet. Kicsit hasonlít az ultrahangos képekhez, kicsit azonban mégis más.
- Hát akkor, mindent megbeszéltünk, Segunda. – nyomja a kezembe a papírt. Ugyan nem vagyok orvos, bár él az emlékeimben sok olyan ember, ki –vagy így, vagy úgy – ledoktorált, azonban egy csontot még felismerek. A fekete alapon zöldes képen saját karom csontszerkezetét látom, mely egyébként épnek tűnik, viszont apró, furcsa jeleket látok benne. Szanszkrit betűket látok, akárcsak a tetoválásom arcomon, jelentésüket viszont nem értem. Mintha valami vagy valaki belekarcolta volna őket. Mégis, úgy érzem, ezeket az álmokat ehhez kell kapcsolnom. A mai este újabb döbbenetét okozza ez. Nem értem, mik lehetnek. Ahogyan pedig rágondolok, s kisétálok a teremből, csak a gondolat elég lesz, hogy egy futó pillanatra újra sajogni kezdjen csontom.