... egy év... távol mindentől. Ennyit kellett leélnem, hiszen nem álltam készen a világra. Túl sok minden történt körülöttem, úgy látszik, hogy kezdtem beilleszkedni a társaságba. Elhagytam saját magamat, mintha egy harmadik megfigyelőként tekintettem volna magamra. A lelkem már nem volt ott, csupán üres test volt az, ami ezen idők alatt létezett. Ezen idők, a távozásom előtt. Sajnálom, megvetem, de egyben hálás vagyok azért, amiért elhagytam a többieket. Bár tudom, hogy senki sem fog a gondolataimban olvasni, de mégis szeretnék elköszönni Diego mestertől, Wollohtól, kit nemrég ismertem meg és főleg Lluviától, aki azzal, hogy majdnem teljesen elvette életemet, meggyalázott majd a földbe tiport, rádöbbentett, hogy rosszul éltem eddig. Kíváncsi vagyok, hogy azóta mi történt Diego, volt mesterrel és vajon elérte-e Wolloh a céljait, tán már halott. Igazán feszíti az elmém, hogy vajon a sok bosszús pillanatom, amit azokra irányítottam, kik majdnem megöltek, el fog-e valaha tűnni. Úgy gondolom, hogy már tiszta vagyok, teljesen újraszülettem, az egy év magány sorsdöntő volt. Vissza már nem mehetek. Nem. Tengődni fogok a homok örök magányában... bár visszafejlődhetnék egy sima hollowvá, így nem kéne gondolkodnom. Egy csöndes pillanat az elmémben igazán üdítően esne. Megkönnyítene. Bölcs döntés volt mindenkit otthagyni, vagy csak magam érdekében tettem? Egyértelműen az utóbbi. Végül is ki lenne fontosabb magamnál? Diego sokat tanított nekem és örökké hálás leszek azért, amiket tett. Ő léptetett egyel feljebb a ragadozók listájában, sőt, egészen a tetőfokig tolt volna, ha bele nem botlottam volna a saját lábaimba. Ez túlságosan is ellentmondott önmagamnak, a magánynak, ami nem az életem része volt, hanem annak az alkotó eleme, a pillére. Tán tévednék? Mégis ki mondaná ezt nekem? Ki figyelmeztetne? Senki, hiszen ennek így van rendje, így kell történnie. Kissé talán azóta bekattantam, nem is vagyok annyira oda az új ressurecciónomért, szerencsére eddig csak egyszer kellett használnom. Ezek a gondolatok mindig egybe mosódnak... és ha keveredés van az elmémben, a felszínen is bajok vannak. Értsd meg, régi Dei, nem az volt az életed, csupán... az élet, amit mindig is akartál... DE TE NEM KAPHATOD MEG. Érthető? Miért ne lenne, hiszen olyan tiszta, mint a víz. Mondjuk a víz sem mindig az, néhol-néhol foltok alakulnak ki benne... az én foltom óriási volt, és egyenesen a közepébe... ahol a szívnek helye van. Na, de milyen gondolatok is fordultak meg a fejemben, mikor elhagytam Las Nochest? Mi történt velem? Hol is kezdjem...
Körülbelül egy éve volt. Úgy is mondhatjuk, hogy életem aranykorát éltem. Miközben én Diego espadaságát ünnepeltem és a plafont karcolgattam, egyesek a földbe voltak döngölve, a homokot harapták, nyelték és köpték. Mások haltak. Legbelül sohasem tudtam elfogadni ezt a tényt. Semmit sem vittem magammal, talán csak a külső megfigyelőt, ami mindvégig én voltam. Egy szót sem szóltam, egy árva mozdulatot sem tettem meg, csak szimplán elhagytam mindenkit. Sétáltam, és a város, mint fizikailag, mint lelkileg távolodott tőlem. Alig voltam néhány méterre a határaitól, idegennek éreztem magam. Éreztem magamban egy keveset Wollohból, megértettem a céljait, végre tiszták voltak... csak nem az enyémek. Rájöttem, hogy Diego mennyire keményen dolgozott, tudtam, hogy egy zseni, hisz oly hamar sikerült mindent elérnie. Talán csak egy szemcse kellett ebből az új homokból, hogy a fejem egy része kitisztuljon. Értettem a shinigamik szándékát, még a megalázott vesztesekét és. Még az az egyét is, ki alább hagyott engem, az átkozott Shinrou... lefogadom mostanra már ő is a fejesek között mozog, ha csak meg nem halt valahol. Remélem az utóbbi történt, hiszen csak akkor mondhatnám magamat teljesen tisztának. Az év távollétből hét hónapot gyaloglással töltöttem. Négyet oda, hármat ott. Valóban, merre is van az "oda"? Talán a lelki megtisztulás, az újrakezdés volt az úti célom? Netalántán csak minél messzebb akartam kerülni az emlékeimtől? Úgy gondolom, hogy mindkettő. Már a várost sem lehetett látni, sőt, le mertem fogadni, hogy a hollowok erdejétől is messze jártam már. Minden egyes szakasz, minden átkozott, tépett, nyúzott, kínzott emlékdarabkától jó messze akartam kerülni. El velük! El velük! Ismételgettem a fejemben, dühöngve, tombolva, ORDÍTVA, de valójában csak halkan és nyugodtan sétáltam távol mindentől, amit eddig értékesnek véltem. Mégis mit gondoltam? Azt, hogy nekem, egy elátkozott léleknek valaha sikerülne normálisnak lennie? Há...há... nagyon vicces, Dei. Tombolni szerettem volna, de az nem él lettem volna. Inkább újra meg akartam élni a pillanatot, mikor Shinrou a győzelem határán volt. Újra érezni akartam azt a szent pillanatot, mikor a számból nyálat és vért köpve, könnyezve egyben izzadva nyögtem azokat a szavakat, amiket igazából nem is hallottam. Saját magam nem hallottam, de az érzés örökké megmaradt. És újra akartam. Nem kínzásképpen, inkább valami megváltást kerestem, valamit, ami újra életre kelthetne...
Elég messze jártam már mindentől, végül úgy gondoltam, hogy leülök. Éreztem már, hogy az erő, amit Las Noches jelenléte adott, teljesen elveszett belőlem. Úgy gondoltam, hogy a saját erőm elhagyott... élveztem. Életemben először igazi örömöt éreztem. Az örömöt, amit a teljes gyengeség, és az erőm elhagyása okozott nekem. Az erőm nem fizikális volt, nem is a képességeimben rejlett. A lelkem változott meg, a sok gondolat, a sok szituáció beleivódott, a kardom összetört, majd egy tokot kaptam a kezembe, mibe lassan, az év alatt belenőtt egy újabb kard... Lehet, hogy mindez csak lélekben történt velem. Lehet, hogy csak álmodtam. Nem is érdekelt, már nagyon közel volt a harmadik megfigyelő. Ő volt az, aki az "oda" jelentését reprezentálta. Hirtelen, mégis olyan lassan rájöttem, hogy mindvégig őt kerestem, hogy tényleg nem a saját életemet éltem. Leültem és gondolkodtam. Hamis boldogság, mindegyik kapcsolat... sosem kellett nekem, mindig is magamnak való voltam. Ültem és mérges voltam Diegora. Hiszen oly közel jártam már a teljes magánytól, oly közel volt hozzám az igazi lelkem, ő mégis megtalált. Úgy kezdődött minden, az ismerkedésünkkel. Most ismét közeledett felém az igazi énem. Vajon sikerül elfogadnom, vagy egyenesen taszítani fog? Talán ő élesíti majd meg az új zanpakutomat? És mi lesz az új zanpakuto? Miért van ennyi megválaszolatlan kérdésem? Mikor lesz meg a teljes magány? Úgy gondoltam, hogy amint a lélek belém szállt, csak a félmagányt sikerült volna elérnem. Azonban ez sikerült. Kimaradt egy nagy jelenet, miközben körülöttem zajlott az élet. Még a homokszemcsék is gyorsabban mozogtak nálam. Sokáig ültem azon a bizonyos helyen, ami mintha elfogadta volna a fenekem alakját, mintha a részese akart volna lenni a fenekemnek, a társa. Ő, a magányos ülőhely, ahol eddig még senki sem ült, a fenekem társaságát kívánta, azt a csendes társaságot, amit még sosem kapott meg. Talán én is ezt a társat kaptam most meg... az árnyéktól... magamtól... én voltam az aki ült? Netalántán én voltam az árnyék, aki közeledett? Azóta sem derítettem ki. Viszont a hosszú ülés... mi kitisztította fejemet, kiszárította szememet és számat, mindent hirtelen olyan élettelivé tett...majd elhervasztott. Rájöttem. Mire is? Létezésem értelme lenne? Nem, valójában ez volt az, amit a hamis célom felváltott. Mindenkit megérteni? Mégis mire gondoltam? Senkit sem akarok megérteni, senki gondolkodását sem akarom átvenni, senki véleményére sem vagyok kíváncsi. Egyszerűen hagyjanak itt elszáradni, legalább úgy éltem életem, ahogy szerettem volna. Célom a céltalanság elérése lett. Az árnyék, a magány megtestesítése, hiszen kinek kellenek a partnerek, most teljesen elért árnyékom és talán az új kardom is kialakult. Valójában nem akartam látni, de mégis muszáj volt. Talán most először mozdultam meg egy jó ideje, eltekintve a néhány alkalomtól. Hallottam, ahogy ropogtak a csontjaim, minden egyes mozdulat olyan volt, mintha küzdöttem volna a démonok ellen...mégis a démonokért. Azért, hogy láthassam a tiltott gyümölcsöt, hogy egy pillanatra is, de beletekinthessek Pandora szelencéjébe. Minden bizonnyal kinyitnám. Nem küzdhettem a kíváncsisággal, senki sem tud. Aki küzdeni tudna vele, az elérné az evolúció szélét, hiszen az lenne a teljes megkönnyebbülés, melyet oly régen keresek.
Kinyitottam és szemeim nem szerették azt, amit láttak. Ocsmány volt, a lelkem kivetülése. Egy megviselt, kopott, ocsmány, UNDORÍTÓ, rövid és használhatatlan kard...féleség. Egy nagy teher esett le a szívemről... hisz magamat láttam. Oly szépen nem fénylettem, oly gyönyörűen életlen és undorító voltam, szinte csillogott a szemem a használhatatlanságomon, hiszen ez a kard megmutatta az igazi tükröt, a lelket, amit sosem sikerült megtalálnom. Úgy látszott, hogy csak meg kellett állnom a sietségben, amit ebben a zűrös világban tettem és meg kellett várnom, hogy a lelkem találjon meg engem. Talán ez a penge még egy keveset kitépett már amúgy is üres szívem helyéből, de teljesen oda voltam érte. Hogyan nem láttam meg azonnal a tökéletlensége tökéletességét? Ez elkápráztató! Mind a három hónap teljesen megérte! Már csak arra vagyok kíváncsi, hogy vajon mit tud az új lelkem. Mégis min mentem keresztül... egy év... távol mindentől. Csak ennyit kellett leélnem, hiszen nem álltam eddig készen a világra.
A változások:
__________________________________________
Kor: 59 -> 60
- Emberként: 21 (ennyinek néz ki)
- Lélekként: 38 -> 39
__________________________________________
Többé nem Diego fracciónja. Az egy pont sonidóból, de ezt majd a pontozósdiban is feltüntetem.
__________________________________________
Többé nem tartozik Las Nochesbe. A három pontból egy fegyveres harcból, kettő pedig ressuból vonódjon le, de ezt majd a pontozósdiban is feltüntetem.
__________________________________________
Jellem: Egy magába boruló csendes alak, aki szeret a saját világában filozofálni. Általában elfogadja a nála erősebbek kéréseit, utasításait, azonban a gyengébbeket megveti. Mosolya sohasem örömteli, csak kárörvendő, külső esetekben vérszomjas. Tekintete általában üres és sokszor a környezetébe bámul, még ha neki is beszélnek, de ennek ellenére hallja és megérti azt amit mondanak. Nem szereti a vérontást, de megszokta, belenyugodott és nem fél az összecsapásoktól, de elsősorban próbálja elkerülni a harcokat. Mindent eltűr, kivéve ha egy személy túlbuzgó, olyankor próbál félre vonulni. Életét szenvedésnek fogja fel, így nem hátrál meg, ha élet-halál küzdelemben lenne része. Álma, hogy mindenkit megértsen.
HELYETT
Jellem: Egy magába boruló csendes alak, aki szeret a saját világában filozofálni. Nem érdeklik mások, senki az égvilágon. Mosolya sohasem örömteli, csak kárörvendő, külső esetekben vérszomjas. Tekintete általában üres és sokszor a környezetébe bámul, még ha neki is beszélnek, de ennek ellenére hallja és megérti azt amit mondanak. Nem szereti a vérontást, de megszokta, belenyugodott és nem fél az összecsapásoktól, de elsősorban próbálja elkerülni a harcokat. Mindent eltűr, kivéve ha egy személy túlbuzgó, olyankor próbál félre vonulni, mert nem érdekli őt mások torz jellemei. Életét szenvedésnek fogja fel, így nem hátrál meg, ha élet-halál küzdelemben lenne része. Álma, hogy elérje a céltalanságot, hogy végre örökké magányban maradhasson.
__________________________________________
- Spoiler:
Neve: Sombra Blanca / Fehér Árnyék /
Parancsa: Me impresiona Sombra Blanca! / Kápráztass el Fehér Árnyék! /
Resurrección: A karakter szeme egyszínű, fehérré változik és elveszti árnyékát. Eddig sötét haja szintén élénk fehérré alakul. Jobb tenyeréből egy tüske nő ki, míg bal tenyere fényt tud kibocsátani.
Perseguidor Sombra / Üldöző Árnyék /A célpont árnyéka külön válik tőle és lassú tempóban megpróbál egyesülni a célponttal. A képesség csak úgy elkerülhető, ha a célpontnak valamije megváltozik, megnő a képesség közben, azaz kisebb az árnyék, mint a célszemély. Értelemszerűen a célpont minél magasabban van, annál nagyobb az árnyéka, így annál valószínűbb, hogy rá tud simulni egy része. Amint az árnyék "felmászott" tulajdonosára, az a személy (vagy állat vagy élőlény ... stb. ) addig nem tud megmozdulni, míg egy másik testtel (ami lehet tárgy is) nem létesít kontaktust. (Például a fejére hull egy hópehely vagy valaki arcon vágja egy cölöppel vagy éppen a kezével), az érintkezés, vagy ütés pillanatában már azonnal képes újra mozogni.
La Supresión de la Luz / Elnyomó Fény /A használó körül egy óriási méretű fénygömb keletkezik, ami nagyon lassan kezd összezáródni. Ezt a gömböt, szó szerint gömbnek kell elképzelni, szóval a talaj alatt is van, még ha nem is látszik. A gömb belseje világos, azonban a széle nagyon élénk, rikító fehér. A használón kívül mindenkin égető hatást fejt ki és testi erővel lehetetlen kiszabadulni. A kör addig tart és zsugorodik, míg a használónak legalább egy testrésze a körben található, amint a kapcsolat megszűnik a kör sötétségbe borul és füstszerűen elszáll. A kör magától nem perzseli a célpontot, szóval a végső formája úgy néz ki, hogy körbe veszi a benne lévő alakot és a testrészt. Azonban, ha a használó a gömbre egy Cerót bocsát, akkor minden, a gömbben lévő dolog (személy, élőlény) megérzi a hatását. A fájdalmat a belső szerveiben nyomás szerűen érzékeli. Ha legalább a felére csökkent a gömb, akkor belső vérzést is okozhat, ha pedig teljesen körbe vette, akkor halálos is lehet. A hatás az erőhöz viszonyul, szóval akinek több LP-je van, az kevesebbet sérül a másiknál, de a gyengébb mindig az "alap" sérülést szenvedi el, például ha kettőjüket félig beszorítja a gömb, a gyengébbik belső vérzést szenved, az erősebbik pedig annál kisebb fájdalmat szenved el, minél nagyobb a különbség. A képességnél nem számít, hogy egy lélek (vagy élőlény) mekkora része van a körön belül, az egész testben érzékeli a belső fájdalmat. A képességet könnyű kivédeni, a használónak a körből való kiűzésével.
HELYETT
- Spoiler:
Neve: La Soledad Pálido / Sápadt Magány /
Parancsa: Por favor, tócame, La Soledad Pálido! / Kérlek, érints meg, Sápadt Magány! /
Resurrección: Sápadt szemeiből egy-egy könnycsepp folyik le, de a változás csak akkor veszi kezdetét, ha a könnycseppek a földre érkezik. A földre érkezés pillanatában Dei szája eltűnik. Emellett egy halvány, fekete aura veszi körbe, ami ellöki magától a kistestű állatokat. (rovarok, madarak) Az aurát nehéz látni, nem csak halványsága, hanem vékonysága miatt is.
Perseguidor Sombra / Üldöző Árnyék /A célpont árnyéka külön válik tőle és lassú tempóban megpróbál egyesülni a célponttal. A képesség csak úgy elkerülhető, ha a célpontnak valamije megváltozik, megnő vagy eltűnik a képesség közben, azaz az árnyék túl nagynak talál egy testrészt (pl. megnő a karja valamilyen képességnek köszönhetően), esetleg nem talál egy testrészt. (az utóbbi, csak az ujj nagyságú vagy annál nagyobb testrészeknél érvényes) Amint az árnyék "felmászott" tulajdonosára, az a személy (vagy állat vagy élőlény ... stb. ) addig nem tud megmozdulni, míg egy másik testtel (ami lehet tárgy is) nem létesít kontaktust. (Például a fejére hull egy hópehely vagy valaki arcon vágja egy cölöppel vagy éppen a kezével), az érintkezés, vagy ütés pillanatában már azonnal képes újra mozogni.
Los Sonidos / A Hangok /A képesség aktiválásakor a célpont elveszti a száját, amit Dei kap meg. Dei befolyásolhatja, hogy a száj milyen hangon szólaljon meg, ahhoz képest, hogy a száj eredeti tulajdonosa milyen hangokra emlékszik. (akár hallásból)
__________________________________________
