*×*×*×* ötven energikus pattogás után *×*×*×*

Gyötrelmesen lassan telik az idő. Örökkévalóságnak tűnik, mióta lehulló esőcseppeket számolom. Különös. Minden annyira nyugodt. Körülöttem lévő város visszafelé haladva kullog az óra számlapján. Egyre csendesebb, egyre fojtogatóbban melankolikus festmény képét kelti. Lassan nem lesz más zaj, csak az üvegen kopogó ráérős vízcseppek. Megannyi apró pötty, amik sorsukba beletörődve gurulnak végig a csillogó felületen. Vajon engem is utolérhet ez a békesség? Könnyezhetek mellkasomat szétszakító fájdalom nélkül? Gyászolna bárki, ha már nem lennék? Tudom, ostoba feltevés. Az égbolt helyettem is választ adott. A világ arcán, talán végiggördülne egy-egy kelletlen könny folyam, de lelke, ugyanolyan gyorsan visszatérne a monoton szürkesége, ahogy az előttem tükröződő vízpacák precíz pontossággal siklanak végig az élet csúszós lejtőjén.

~ 5 perc ~

Nincs megváltás. Kivétel nélkül mindannyian elérjük a szakadék szélét. Egy napon farkas szemet kell néznünk a tátogó ürességgel. Ott fogunk állni a vég torkában. Láthatatlan karmok nyúlnak felénk, hogy a mélybe ránthassanak. Számíthat bármit is a mikor? Nem hinném. Az én szívemnek, csak a kivel adhat menedéket. Gyáva vagyok egyedül ugrani. Szükségem van az imádott mosolyra, mely erőt ad utolsó lépésem megtételében. Félelemtől reszkető karokkal akarok kapaszkodni az egyetlen dologba, ami egész idáig éltetett. A megmentőm ölelését, törékeny testének gyámolító melegségét, illatának bódulatba ejtő varázsát érezve csodálatos lenne elveszni a féktelen veremben. Tudom, ha velem lenne, nem rettegnék. Nem szorítanám össze szemem keserű sorstól tartva. Felszabadult kacajjal tárnám szét karjaimat. Örömmel fogadnám a Pokol tüzét. Bátran lépkednék a rám váró szörnyűségek elé. Nem futamodnék meg. Egyenesen előre sietnék.
Önző bolond lennék, mert hiszek ebben az álomban? Nevezhető szerelem szerelemnek, féktelen őrület nélkül? Ajkaimra vehetem ezt a szót, ha nem érzem minden szívdobbanásom, levegővételen valakiért teszem? Én ezt vallom. Vakon bízom benne, szívem suttogása erősebb az életnek hívott játéknál. Abba kapaszkodom, valami, valami leírhatatlan, megfoghatatlan érzés igenis örökké tarthat. Elveszthetjük testünk, fiatalságunk, éveink számát, létünk, de nem vehetik el a szeretetet. Az csak az enyém! Senki másé az a kicsiny ajándék, ami hozzád láncol. Ettől leszünk egészek. Mond, Serenity! Hiszel bennem, bennünk, a kapcsolatunkban?

~ 4 perc ~

Válaszért könyörögve fordítom el tekintetem a tavaszi eső kreálta álmoskás világról. Téged kereslek. Nyugtalanul kutatok gesztenyebarna fürtjeid után. Rád van szükségem. Feszülten csillogó szempárral járom körbe a félhomályba burkolózó szoba összes zugát. Hová lettél? Zavarodottan ráncolom össze homlokom. Nem értem. Nem talállak. Hiába szólítalak, nem válaszolsz lágyan csengő hangodon. Félek. Fagyos fuvallat járja át gerincem, ha arra gondolok, itt hagytál. Kétségbeeséstől mellkasomon kegyetlenül növekszik a nyomás. Kipréseli belőlem a reményt. Nélküled nem bírom!


Rémülten dobom földre a kezemben szorongatott dobozt. Tompa koppanása hangosan visszhangzik fejemben. Egyedül vagyok? Kósza pillantást vetve a szanaszét guruló töltényekre jár végig egy ismeretlen érzés. Eddigi kétkedésem semmivé foszlik. Magabiztosan állok fel a kopottas fotelből. Sietve, már-már lélekszakadva rontok be a konyhába. Tudom, hogy ott vagy! Mindig teát készítettél, ha valami bántott. Néma csendben üldögéltél. Ujjaid közé fontad kedvenc bögréd és gondolataidba mélyedve bűvölted a gőzölgő italt. Egyszer sem derítettem ki, mi járhat fejedben. Gyönyörű rejtély voltál előttem. Megfejthetetlen feladvány, mely arra várt, rááldozzák az időt kibogozására. Törékeny szépség, aki telis tele volt vérző sebekkel. Bárcsak elég lett volna ölelésem, hogy meggyógyíthassalak. Bárcsak ebben a percben sem kínzó tétlenséggel nézném, önmagad emészted. Tiéd vagyok! Ez miért nem elég mindkettőnknek?


Nem ismerem a választ, de nem hagylak magadra. Legyek bármily haszontalan csillapítója szíved sajgásának, nem mondok le rólad. A te szenvedésed, az enyém is. „Oszd meg velem!” Szinte ordítanám. Szétszakít a tétlen düh. Karjaim görcsösen megfeszülve harcolnak a késztetés ellen. Térdre borulva könyörögnék. Sírva kérlelnélek, mond el összes gondolatod. Hallani akarlak! Minden jelentéktelen foszlányra kíváncsi vagyok. Téged akarlak! Mindened akarom! Nem élem túl, ha szertefoszlik mindaz, amit szeretek. Nem hagyom, tovább halványodjon kecses vállaid körvonala. Megtartalak! Veled leszek a legnehezebb percekben! Nem változik semmi. Ugyanezzel a gyengéd mozdulattal fogom végigsimítani finoman ívelt arcod. Ugyanezzel a könnyedséggel fogom belefúrni orrom nyakad takaró tincseid közé. Ugyanezzel a lehelet finom csókkal fogom jutalmazni bársonyos bőröd. Ugyanezzel a pimasz mosollyal foglak megörvendeztetni, miután halk sóhaj hagyja el szád. Ugyanez a megunhatatlan öröm fog körbe rohanni testemen, ha veled lehetek. Ne kérd, hogy mondjak le rólad! Nem tehetem. Nem engedem elveszni ezeket a tökéletes pillanatokat. Újra és újra emlékeztetni akarlak rá, enyém vagy.


Érted már? Nélkülem nem mehetsz. Követlek! Hezitálás nélkül melléd lépek. Veled együtt távozom. Fogadd el! Ne kérd, kívülállóként nézzem végig! Nem várom el, megérts! Csupán azt kérem, hagyd nyitva az ajtót. Ne fossz meg a választás lehetőségétől! Engedd meg az utolsó másodpercekben is társad lehessek. Add nekem a döntés jogát. Fogd meg a feléd tartott kezemet! Nézz a szemembe! Ajándékozz meg mélybarna szemeid páratlan szépségével. Ne mondj semmit! Told felém a műanyag lapon pihenő revolvert. Ennyit kérek.