Genki Takashi VS Kazuho Kira: Rendezd a Számlát! Harc Kagehiméért.

Becsuktam az edzőterem ajtaját, sőt még kulcsra is zártam. Nem akartuk, hogy bárki is zavarjon minket harc közben. Persze ezt mindenkinek edzésként adtuk elő, de sosem lehetett tudni. Bezártam hát az ajtót, hogy a hatalmas edzőterem csakis minket fogadjon magába, egy csata erejéig. Megfordultam, és mélyen az ellenfelem szemébe néztem. Jóval magasabb és erősebb nálam, de ez nem jelent semmit. Akkor is meg kell vele küzdenem, mintha az életem lenne a tét. Talán az is volt.
A szerelméért küzdött, tehát biztosra vehettem, hogy komolyan fog venni. Ez pedig nagyon is jó, hiszen mit érne ez a küzdelem ha elviccelnénk az egészet. A maszkom a nyakamban lógott mint mindig, a kardom pedig az oldalamon. Nem lehet komoly baj. Mégis valahogy ideges voltam, és aggódtam, hogy a csata nem úgy ér majd véget ahogy tervezem. De most már nem hátrálhattam meg. Lassú, de határozott léptekkel indultam az ellenfelem felé. A szívem az agyamban dobogott. Komoly halálfélelem járt át a pillantásától, de nem mutathattam. Akkor egy perc alatt kivégez. Nekem pedig nem a gyors csatavolt a célom, hanem a győzelem. Még akkor is ha ezzel összetöröm a becsületét. Kiigazítottam a hajam a szemem elől, és éreztem, hogy a homlokomon izzadtság gyöngyözik. A francba is, hát ennyire rettegek tőle? Habár minden csata előtt átjár félelem, mikor szemtől szembe kellett vívnom mindig is nehezebb volt a súly. A kezem finoman a kardom markolatára siklott, de nem állt meg. Nem akartam még használni. Még akkor is ha valójában a lelkem egy darabja, ez most akkor is az én küzdelmem lesz, meg persze Takashié. Majd akkor használom a fegyverem, ha ő is. A szamurájok gondolkodnak így, de most nekem is így kellett viselkednem. Ebben a csatában nincs helye a csapdáknak. Se hely, se idő nincs arra, hogy csapdákat állítsak. Ha előzetesen akartam volna mindezt megtenni, akkor a többiek gyanút fogak, hogy ez nem edzés. Nem tehetek mást mint bízok a saját erőmben, és nagyon reménykedek hogy kitart ellene. Pár lépésre álltam meg tőle, majd feltettem a maszkomat. Még utoljára koncentrálni kezdtem, hátha megnyugodok. Mélyet szívtam a levegőből és az átjárta a tüdőmet. A szívdobogásom ezáltal már nem az agyamban, hanem a mellkasomban dübörgött. Viszont helyette a kezem kezdett remegni. Akkor már inkább hallgatom hogy félek, mint mutatom. Visszatért hát a dübörgés a fejembe, de a kezem nem akart megállni.
Csúnya meccs lesz ez, ha nem küzdöm le a félelmem. Felvettem hát az alapállásom és mélyen a szemébe néztem.

- Rendezzük hát a számlát Takashi. - Sziszegtem a maszkom mögül. Nem akartam hogy a hangomból kivegye, hogy már most rettegek a végkimeneteltől. Még Éji Róka is csak csendben ült és várt. Az egyetlen mondata az ellenfél fegyveréhez szólt inkább mintsem nekem.
~ Ne bántsd nagyon. ~ Ezt csak súgta, így én a koncentrációmtól nem hallottam. Nem is zavart annyira. Mély lélegzetet vettem, és minden erőmmel az ellenfélre összpontosítottam. A mozdulatait figyeltem, meg a tekintetét. Hátha megláthatom mivel akar nyitni.

Nem értettem ezt a nagy titkolózást, hogy Kira bezárta az edzőterem ajtaját. Én menekülni nem fogok, legfeljebb magát zárja be a négy fal közé. Úgy kell neki. Végig pillantok rajta, ahogyan a maszkját arca elé csatolja és próbálja remegő kezét visszafogni. Kardjára pillantok. Nekem nincs kardom, így még gyengébbnek is lehet gondolni harci tudásomat. A bambuszból készült fuvola azonban övembe van tűzve. Harmónia mindig velem van. Már harmadikos koromban megjelent zanpakutom, bár tény használni, csak a vizsga előtti héten voltam képes. Azóta töretlen a kapcsolatunk és egyre erősödik.
- Igazán becsülöm merészségedet, hogy képes voltál kiállni ellenem. De.. ne számíts győzelemre. Sőt! A vereségedért is meg kell küzdened.
Mondom olyan nyugodtan, mintha arról beszélnék, hogy szép, nyugodt időnk van. A lelki nyugalom harcmodorom alapja. Abból indul ki minden. A lélek nyugalma olyan dolog nálam, mint másnál az, hogy nála legyen zanpakutoja.
- Kegyes leszek hozzád...
Mondom és elshunpozok az edzőterem végébe. Ott kényelembe helyezem magam. Egyszerűen leülök egy padra. Övemből előhúzom zanpakutomat és megpörgetem. A pörgetés hatására, síró hangot ad ki magából. Elmosolyodom és Kirára pillantok.
- Vedd megtiszteltetésnek. Direkt erre az alkalomra írtam, a címe: A Lélek Siratása.
Fuvolámat a számhoz veszem és játszani kezdek rajta. Az edzőtermet megtölti a szomorkás dallam. Az, hogy játszom Kirának igazából nekem fontos. Egyszerűen elcsendesítem a környezetem, felkészülök a harcra. A Lélek Siratása nem tart sokáig, mindössze három percig tart a fuvolajáték. A gyengébb idegzetűekből simán képes lennék sírást kiváltani, olyan szomorú a dal.
~ Arany szirmok őszi hullása. Hangos orkán dübörgése. ~
Harmónia is felébredt. Mindig így kezdi. Sosem értem, hogy mit magyaráz, nagyjából csak harc közben derülnek ki szavainak értelme. A fuvola játék után felkelek a padról.
- Azt hiszem kezdhetjük. Awasaro Heiwa!
Mondom zanpakutom parancsszavát és a szeme láttára húzom elő zanpakutom pengéjét a fuvolából. Ugyanakkor ez nem is látszik sokáig. A következő pillanatban a zanpakutom egyesül velem. A kezemben semmi sincs. Elsőre azt lehetne hinni, hogy láthatatlanná vált, de valójában belém olvadt. Egy könnyed támadó állást veszek fel. Shikai képességeimet pedig bármikor előhívhatom. A hakudában pedig nem zavar a zanpakutom. Tökéletes.
- Bakudou 01: Sai! ( Fogság )
Idézem meg a kidoumat. Nem vagyok benne túlságosan erős, de ezt olyan sokat gyakoroltam, hogy már-már rutinszerűen működik. Ha pedig minden jól megy, akkor Kira keze hátrakötöződnek. Nem nagy kunszt, még sérülést sem okoz, csak koncentrálni kell egy kicsit és már fel is lehet törni. Ha azonban sikerült Kirát egy kicsit lefoglalnom a támadással, a következő pillanatban oda shunpozok hozzá. Szemben állok meg vele, bal kezemmel próbálom megragadni az egyik vállát, jobbommal a derekán a ruházatát, ha ez sikerült, akkor jobb lábammal beakasztok a térdhajlatába és igyekszem egyszerűen a földhöz vágni. Az egészben a legjobb, hogy az egész meglepetés szerűen érheti. Ha utána nézett egy kicsit a harcmodoromnak, Sai után többnyire másik kidout szoktam bevetni. Ezúttal, egyszerűen csak elgáncsolni próbálom.

Ahogy leül a padra, és fuvolázni kezdi azt a szívszaggató dallamot, egyszerűen elszáll a félelmem. Ha egy ilyen gyönyörű dalt képes eljátszani, az azt jelenti, hogy ő is emberből van. Egyszóval sebezhető, következésképp van gyenge pontja. Amikor felkel aztán abbamarad a dallam, felbuzog bennem az adrenalin. Megpillantom, ahogy fegyvert ránt, majd ösztönösen előkapom Éji Rókát. Az agyamban a félelem helyett a vér kezd dübörögni, méghozzá egy furcsa dallamra, amit talán Maga Éji Róka zajosít fel magában. Hiába ő sokkal modernebb dolgokat vesz magához a mai világból, mint én. Meglehet hát, hogy komplett zenét képes csiholni bennem. Alapállást váltok, és hiperaktív kölyök álcát húzok magamra. Kicsit most tényleg úgy is érzem magam, tehát az álarc tökéletes.
Oldalt álok, Takashi-nak és a pengémet előrefele tartom, de nem komolyan és határozottan. Inkább könnyedén és légiesen, mint a festő az ecsetet. Ekkor érkezik a kötés, ami hátracsapja a kezeim, majd az ellenfél aki megjelenik előttem, és gyakorlatilag egy egyszerű mozdulattal elgáncsol. Szerencsére az adrenalin dolgozik bennem, így amint földet érek rúgok is felfelé, hogy a lendülettől én is talpra szökkenhessek. Ha mázlim van az ellenfél nem kerüli el, tehát meg tudom rúgni. Ha mázlim van. De ez persze nem zavart, mert nem ez volt a cél.
Amint talpra szökkentem, hátra shunpozok a terem végébe, és ha már úgyis a kezem ügyében van felhasználom Éji Rókát, hogy levágjam magamról a béklyót. Aztán eszembe jut, hogy shikai-t használ, tehát én sem tehetek másképp, ha nyerni akarok. Előre fordítom hát a pengémet, és megtámasztom a lábamat a falon, hogy egy ugrással kilőhessem magam a terem közepe felé. Sokat gyakorolt mozdulatom, mivel szűk helyről általában így törtem ki az akadémián, de még bőven vannak hibái. Mindez kb. két másodperccet vesz igénybe ami alatt, életre hívom a kardom.
- Szúrd Hátba! Éji Róka. - Hangzik a parancs, és feléled a kétpengéjű fegyver, amivel egy időben, én is ellököm magam a faltól. Szerencsémre, ez most sikerül, méghozzá olyan lendülettel, amitől tényleg berepülök középre. Gyakorlatilag a faltól elrugaszkodva indítok egy tigrisbukfencet. Míg a levegőben siklok előre csapok a zanpakutommal, és a láncot is kiengedem, hogy minél előbb megérkezzen a támadás.
Mikor aztán földet érek, és az esés is tompítom egy bukfenccel, észreveszem, hogy a lánc a kezemre csavarodott, így hatalmasat rántok rajta, hogy visszahúzzam. Úgy igyekszem irányítani, hogy keresztbe érkezzen felém, így lehajolhatok előle, és lendületből vissza is dobhatom, immáron újra az ellenfelem felé, aki lehet időközben máshova mozdult. Mondhatni egy nagyon hosszú ostorral csapkodok felé. Reménykedek, hogy eltalálja legalább az egyik vágás. Az adrenalin még magasabbra kapcsol bennem, és készen állok, hogy elshunpozzak ha bajba kerülök. Már ha tudok...

Erre a zenére dübörög Kira agya. Very Happy

A felkelésekor felém irányuló rúgását kezeimmel hárítom, majd arrébb lököm Kirát. Majd elkezd a terem másik irányába shunpozni. Most menekül? No nem mintha érdekelne, felkészülök a következő támadásra. Amikor is Kira aktiválja shikai képességét és zanpakutójával többször is támad. No nézze meg a lélek. Én még csak nem is használtam shikai képességeimet, ő meg már itt hadonászik előttem. Egy kidou pajzsot idézek meg arra az esetre, ha eltalálna.
- Bakudou 39: Enkosen! ( Körpajzs )
Két kezemet összeérintem és körívet formálok magam körül, ennek hatására az Enkosen létrejön. Nem egy kimondottan erős a kidou és én se vagyok benne egy nagy zseni, de néhány támadást kibírok az Enkosen védelmében. Pláne, hogy nem maradok egy helyben. Ellenfelemnek hamar felmérem a képességeit. Nem kevés ügyesség kell ahhoz a zanpakuto forgatásához. Nekem azonban támadt egy ötletem. Shikai képességeimet még nem akarom használni, ahhoz még túl korán van.
- Pff. Elsietted kicsit a shikait. Én még egy képességemet sem használtam.
Mondom és úgy tűnik, hogy az Enkosen előbb utóbb fel fogja mondani a szolgálatot. Nem tudom ezzel a kidouval sokáig feltartani a támadásait. A shikai formájának azonban van egy kis hátránya. Amikor ismét megindítja felé a lánc végén lógó pengét, a korábbi kidoumat használom ismételten.
- Bakudou 01: Sai ( fogság )
Nem fog sokáig tartani, könnyen megtöri, de egy pillanatra megszakad a lánc lendülete. Így a hosszú fegyver akár használója ellen is fordulhat, ahogyan a hátrakötődő kezeivel visszarántja. Az se baj, ha nem így történik. De egy pár pillanatig visszafogja az ellenfelemet.
- Nono, nem úgy van az fiacskám. Fegyverrel, shikai képességgel támadsz rám. Fegyvertelen vagyok és a shikai képességeimet sem használtam még. Számoljuk össze, hogy hányszor feküdtél eddig te és hányszor én!
Mondom Kirának, amíg a kidoum megtörésén fáradozik. Közben nyugodtan Végig nézek rajta. Elég törékeny testalkatúnak tűnik, viszonylag óvatosan kell majd bánnom vele, ha valamelyik hakuda technikámat akarom használni rajta. Megölni nem akarom, bár, ahogy hadonászik a shikai formájú fegyverével. Eléggé veszélyesnek tűnik. No nem mintha ez engem a legkisebb módon is befolyásolna.
- Tudod, alapvetően létfontosságú a harcban, a türelem. A megfelelő időzítés olyan, mint mint egy jól kivitelezett támadás. Ha elkapkodod a dolgokat, az katasztrófához vezet.

Ahogy megérkezik a kidou, egy nem várt pillanatra eszmélek, a harci révületből. Feltöröm a fogságot, aztán előre pillantok. A pengém lapjával csapódik a homlokomnak, amitől elterülök a földön. Amikor elkezd beszélni, lassan felkelek. Visszahúzom a láncot, majd kérdő tekintettel ránézek. Nem értem eleinte miről beszél, de aztán felfogom végre. A srác engem oktat. Na nem mintha ez annyira természetellenes lenne, csupán idegesítő. Az utóbbi időben, annyit kapkodok, és annyira figyelmetlen vagyok, hogy az már bántó. Magam elé tartom a kardomat,nem hagyom, hogy lankadjon a figyelmem. Nem ereszthetem le a védelmem.
- Mire akarsz ezzel célozni Takashi-senpai? Türelmetlen lennék? - Kérdeztem tisztelettel a hangomban. Elmúlt a félelmem. Nem egy legyőzhetetlen harcost láttam magam előtt, hanem egyerős ninját. Talán igaza van, és van még mit tanulnom. Még akkor is, ha harcolni akartam vele. Talán ez a legjobb módszer a tanulásra. Elvégre a lélekenergia is életveszélyben növekszik a leggyorsabban. Ideje lesz másként tekinteni a harcra. Levedlettem hát az álcámat. Nyugodtan ácsorogtam, teljes mértékben Takashi-ra összpontosítva. Keresgélni kezdtem, hogy vajon milyen álcát öltsek magamra, de úgy döntöttem, most az egyszer inkább magamat adom. Azzal járok a legjobban. Lehiggadok, és egy pillanatra elengedem a reiatsum, ami ugyan nem számít semmit, hiszen csak egy pillanatra történik meg, majd azonnal abba is marad. A saját arcomat vettem fel, és azonnal kielemeztem a helyszínt és az ellenfelem maradt az egyetlen ismeretlen folt. Na igen, ez mindig is ilyen volt. Mindig a többiek maradnak ismeretlen tényezők, mivel egyedül ők változhatnak meg. Ilyenkor eltöprengek, vajon mikor találok valakit aki már nem marad ismeretlen. Erősen megmarkolom a zanpakuto-m. A bársonyos markolat melegséget árasztott. Igen ez az én Éji Rókám. A lelkem legjobb darabja. Takashi-ra pillantottam és felmértem a helyzetem. Eddig nem támadott meg, csak szórakozott, tehát nem vesz komolyan. A Shikai-t előhívta, de nem használja a képességeit. Ha jól tudom a hakuda az erőssége, így talán a zanpakuto-ja is ebben segíti. Túl sok ismeretlen tényező, melyre ennyiből nem kapok választ. Ki kell hát derítenem, hogy miként is harcol, és mire épít. Ha ez megvan, akkor könnyű lesz kitalálnom a gyenge pontját is. Várnom kell, ahogy mondta. Türelem, és megfigyelés. Ez kell most nekem. Kétszer is használt kidou-t, de nem voltak túlzottan erősek, tehát nem ez az ereje. Csak kombinálja a képességeit. Nehéz harc lesz, de nem megoldhatatlan.

Időközben felfogtam Heiwa tanítását is. Ellenfelem a orkán dübörgése. Heves harcos, kicsit kapkod. Igyekszik gyorsan befejezni minden mozdulatot. Ami nem hiba, tekintve, hogy a 2. osztag tagjai vagyunk mindketten. Könnyedén lótuszülésbe helyezkedem és jobbommal intek neki, hogy ő is tegyen így. Miután megtette, csöndben biccentek fejemmel és megszólalok. Hangom lágy és nyugtató, tükrözi lelkivilágomat.
- Az orkán dübörgése megrémítheti az ellenfelet. De az csak előrejelzi a vészt. Tudod mi van az orkán szívében? Elmondom neked. Halálos csönd és semmi más. Te most a dübörgő orkán vagy. Ahhoz, hogy hatékony légy, az orkán szemének kell lenned. Csönd, nyugalom és magabiztosság. Önismeret, önfegyelem és türelem. Tedd le a kardod, egyelőre nem lesz rá szükséged. Kidoumat már megtapasztaltad, következzék a hakuda. Zanjutsut nem mutatok neked, ahhoz nem értek. Utána következik a shikai.
Mondom, majd felállok és felveszek egy könnyed támadó állást. Bal lábamat előre helyezem, jobbomat kissé hátra és a jobbomra helyezem testsúlyomat. Balomat mellkasom elé húzom és ujjaimat kinyújtom, mintha kés pengét tartanék Kira-kun felé. Jobb kezemet leeresztem magam mellé.
- Most elkezdem a támadást. Ne feledd, légy az orkán szeme.
Mondom és egy picivel Kira elé shunpozok. Első pillanatra azt hiheti az ütésre készen tartott balommal fogok indítani. Ehelyett frissen tanult mozdulatomat alkalmazom. Bal lábamat tengelyként használva pördülésbe kezdek, jobb lábamat kis ívbe emelem és amikor a jobb lábam talpa Kira-kun felé néz egy kígyó sebességével nyújtom ki. Lélekenergiámat, ugyan ebben a pillanatban talpamba vezetem, hogy amennyiben eltalálom ellenfelem, a bevitt erőt fokozzam. Ez nem különleges technika, egyszerűen csak hakudát alkalmazok. Ezzel a könnyed rúgással igyekszem csapást mérni ellenfelemre. Nem egy védhetetlen támadás és nem is életveszélyes. Fájdalmat okoz elsősorban.
~ Takashi, nekem úgy tűnik, hogy megnyerted az első csatát a harcosok legnagyobb ellensége ellen. Ez a győzelem azonban még nem elég. Jó úton haladsz, de folytatnod kell. ~
- Értelek.
Válaszolom hangosan zanpakutomnak, miközben Kira ellenlépésére fókuszálok. Mindig ilyenkor kezd bele a kiselőadásába. Nem, mintha zavarna, de néha visszafoghatná magát. Sokkal jobban örülnék, ha meditáció közben beszélgetnénk. Persze ez őt többnyire nem érdekli. Persze tudom, hogy csak jót akar.

Mikor meglátom a mozdulatait, lassan feleszmélek. Leeresztem a kardom, de nem vagyok hajlandó megválni tőle. Keresztbe vetem az ölemben, majd figyelmesen hallgatni kezdem az oktatást. Kicsit bántó ugyan, hogy kioktat, de nem adom jelét, hiszen meg sem karcol ez a probléma. Hallom a fejemben Éji Róka csendes, de vidám dúdolását. Végighallgatom az előadást az orkán szeméről, meg arról, hogy milyennek is lát. Némely dolgokban igaza van, másokban nincs. A megoldás középen található. Mikor azt kéri tegyem le a kardom, habozok. Nem akarok tőle még erre a kis időre sem megválni, így egyszerűen leengedem a shikai formát, és visszahelyezem a tokjába. Talán Takashi-nak furcsa lehet, de mikor küzdő állást vesz fel, én egyszerűen magam elé teszem a kezem, mutató- és középső ujjamat a plafon fel kinyújtva. A szívem elé emelem, a számomra fókusz mozdulatként működő kéztartást, és koncentrálni kezdek. Harmóniát keresek a zanpakutommal. Nem csendre várok, csupán az összhangra, mikor a külső világ megszűnik, és csak én, meg a fegyverem létezünk majd a világon.
"Ne feledd légy az orkán szeme." Na persze ezt könnyebb mondani mint megtenni, de nem időzhetek sokáig ezzel a gondolattal. Meg kell találnom a harmóniát, hogy elcsendesedjen bennem a tudat, és feltörjön a lélek. Érzem, ahogy megérkezik elém az ellenfél, de ekkor hirtelen minden elsötétül. Csukot szemeimmel látom az ellenfelem induló támadását. Kimerevített kép kerül a szemem elé, ahogy ott állok, koncentrálva, míg Takashi támad. A hátam mögül megérzem azt az ismerősen bódító illatot. A rókalány áll mellém, és kedvesen mosolyogva a szemembe néz.
~ Min töprengsz drága? ~ Kérdezi a szokásos hangnemben. Lágyan csengő hangja elárasztja az agyam. Válaszolnom sem kell, máris kiül az arcára az a ravasz kifejezés. Összekócol, majd mögém lép, és szorosan átölel. Az állát a fejem tetejére ejti, és úgy kezd a mondókájába.
~ Békés harmónia leple, hulljon most lelkedre. Legyen tiszta szíved dobbanása, s hatalmas erőd lángolása. Légy nyugodt akár a tó, s ne legyél kapkodó. Fegyver s mester egy élet. Két szív és egy lélek. ~ A rím itt-ott ugyan kicsit sántított, de a tartalom kárpótolt érte. Ettől a versikétől a fejem kitisztult, a világ pedig lecsendesült. Egy pillanatra még éreztem is, hogy megáll minden, de aztán tovább is repült. Az a pillanat viszont elég volt, hogy cselekedjek. Sőt. Felugrottam hát, mielőtt a támadás eltalálhatott volna. Finoman felléptem az ellenfelem térdére, kissé meglöktem azt lefele, majd átszökkentem a vállára, és a túl oldalt leugrottam. Nem okoztam vele, még csak komolyabb nyomást sem, de nem is ez volt a cél. Megpördültem, majd hátráltam két lépést, és felvettem egy laza küzdőállást, majd várom a fejleményeket.

Kira könnyed mozdulattal a térdemre lép, majd átpattan vállamra és végül mögém érkezik. Kira megmozdulása, mondhatni eléggé meglepett ahhoz, hogy tovább vigyem ezt a kis tanítós, oktatós játékot. Szembe fordulok vele és biccentek az irányába, annak elismeréseképpen, hogy nagyon ügyes volt a megmozdulása. Ahhoz azonban igen gyenge, hogy engem le is győzhessen. Nyugodtan megállok, lábaim nincsenek kis terpeszbe, így nem tudhatja, hogy támadni fogok vagy éppen ellenkezőleg.
- Ügyes voltál, fogadd gratulációmat. Elmesélek neked egy történetet. Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy fa. Ez a fa nem közönséges növény volt, ugyanis a levelei önálló életet éltek. Az egyik levél így szólt. Én vagyok a legkisebb, nagyon félek. Mi lesz, ha felkap a szél és messzire sodor? Egy öregebb levél így válaszolt a kis levél kérdésére. Mi történne? A földre esel és ott új életet kezdesz. Eltelik egy kis idő és belőled is fa lesz, életet adsz új leveleknek.
Elhallgatok, amikor a mese véget ért. Kíváncsian pillantok rá, hogy felfogta-e a mese történetének az ide vágó részt. Heiwa időnként roppant irodalmi tud lenni. Persze sosem vagy ritkán akkor, amikor tegyük fel szükségem lenne rá. Többnyire harc közben ihletődik meg és talál ki ilyen dolgokat. De végül ismét csak biccentek, majd megszólalok megint.
- Sajnálom, de innentől élesbe megy a játék. - Heiwa no Manto. [ Harmónia Leple ]
A shikai parancs után lélekenergiám egy pillanatra fehér fénybe borít, amikor a fény jelenség szertefoszlik, már rajtam van páncélom és arcomat is egy páncélozott maszk takarja. Megtévesztő lehet, hogy bizonyos testrészeimet nem takarja páncél. Az ugyanis lényegtelen, a páncél pusztán képességem megtestesülése. Elmosolyodom, ami csak a szemeim körüli ráncok összehúzódásából látszik. Innentől nem kell az erőmet védekező kidoura pazarolni. De nem akarom Kirát azonnal megbénítani. Kíváncsi vagyok, hogy meddig marad meg benne a harci kedv. Zanpakutom ugyanis megfog védeni számos támadástól. Elé shunpozok és egy gyors rúgást próbálok mérni bal lábammal jobb combjára, hogy ettől a tartása kissé meggörnyedjen. Ha sikerült a támadásom törzsemet előredöntöm és jobb kezemmel igyekszek egy ütést bevinni Kira bal halántékára. A támadás nem olyan bonyolult, hogy ne lehessen végrehajtani. Kira lélekenergiájából úgy sejtem, hogy gyengébb nálam. Ez pedig azt jelenti, hogy testem védelméről gondoskodik a Harmónia Leple. A támadás akár sikeres, akár nem magabiztosan hátrébb lépek egy kicsit. Csinálok egy vállkörzést és nyugodtan figyelem Kirát, hogy következő támadására tudjak reagálni. Nem nagyon fárasztom ki magam kidou használatával, vagy túl sok kapkodással. A képességem időkorlátja bőven elég, ahhoz, hogy kiterítsem Kirát. A Hét Lépés Csendjét csak végső esetben fogom bevetni.

Érzelmek nélkül hallgatom végig a történetét. Nyilvánvaló, hogy a szemében én vagyok a kis levél, és ő a nagy bölcs öreg. Az arcomra nem ül érzelem, és a lelkemet sem érinti a dolog. Rosszul esik, hogy ennyire gyengének néz, sőt, meglehet lenéz, de komolyabban nem érint. Motivációnak viszont elég, még ha felszínes is. A lelkem viszont továbbra is nyugodtan álldogál. Nincs oka mozdulni.
Mikor azonban elhangzik a képesség hívószava, Éji Róka segítségével hangolok a lelkemen egy keveset. Ugyan ez nem képesség, vagy technika, mégis jó érzéssel, és erővel tölt el. Persze ezt csak én érzem. Semmilyen hatása nincs sem a külvilágra, sem rám, sem az ellenfélre. Valójából annyi az egész, hogy Éji Rókával olyan közeli a kapcsolatom, hogy képes felpörgetni, illetve lenyugtatni. Segít koncentrálni, ettől pedig erősebbnek érzem magam. Egyszerű placebo hatás az egész. Én hiszek benne, így segít.
Ahogy meglátom az ellenfelem mozdulatát, ösztönösen hátrébb lépek, de sajnos későn. A rúgása, eltalálja a lábamat, méghozzá nagyon is rossz helyen. Egy pillanatra elzsibbad, így kicsit meggörnyed a tartásom. Ettől viszont olyan állásba kerülök, hogy a következő ütés elől egyszerűbben le tudok bukni. Gyakorlatilag oldalra gurulok, hogy elkerüljem az ütést. Így ugyan a lábam kicsit fáj, de nem ér komolyabb ütés. Ennek pedig kifejezetten örülök. A zanpakuto-m is megérzi a dolgot, így úgy dönt nekünk is ideje feljebb kapcsolni.
Énekelni kezd egy furcsa dalt, majd valami még furább zene szólal meg. Lelki szemem előtt, még azt is látom, ahogy táncol a saját kis DJ pultja mögött. Habár tudom, hogy ez lehetetlen, mégis jólesik az érzés.
- Nos Takashi-kun... Ha nem veszed tiszteletlenségnek a megszólítást. Ha te élesben játszol, akkor tovább én sem rejtőzök. - Ezzel leveszem a maszkom, és messzire hajítom. - A nevem Kazuho Kira. Örülök, hogy veled küzdhetek Genki Takashi. Ígérem a kis levelet örökre el fogod felejteni, ha végeztünk. - Mondom ezt határozottan. Az, hogy bemutatkoztam neki, és elismertem ellenfelemként, nálam annyit tesz, hogy a saját arcom mutatom neki. Nincs álca. Ez pedig a tisztelet jele, nálam.
Ezzel hátra lépek, és végigpillantok az ellenfelemen. Nem úgy tűnik, mint aki kicsit is tartana tőlem, ami azt jelenti, hogy a shikai képessége több trükköt tartogat, mint amit mutat. Tehát nincs okom kapkodni. Azzal fejjel rontanék, az oroszlán barlangjába, két vastag marhalábszárral a kezemben. Tehát egyszerű küzdőállást veszek fel, és még Éji Rókát sem veszem a kezembe. Előbb megfigyelem a mozdulatait. Kicsit elemzem, hogy hova szeret ütni, és milyen technikákat használ. Ha ezek megvannak, kidolgozom az ellenszerét. Mélyen a szemébe nézek. Komolyan, higgadtan, mint aki teljesen nyugodt legbelül.
~ Csúnyán el fog verni. ~ Súgja oda a kardom.
- Tudom Éji Róka. De akkor sem hagyom, hogy gyönge levélkének tekintsen minket. Mondom félhangosan, majd intek Takashinak, hogy jöjjön. Én várom a támadását, és felkészülök.

Ezt énekil Éji Róka.

Szavait hallva, csak mosolygok. Végig nézek Kira-kunon és felveszek egy laza támadóállást. Levette a maszkját. Micsoda megtiszteltetés, mert eddig nem tudtam, hogy ki van mögötte? Na persze. Biccentek egyet, hogy jelezzem, értékelem azon megnyilvánulását, hogy levette a maszkját. Legalább nem zavarja a légzésben.
- Micsoda öröm látni az arcodat. Most legalább tudom, hogy kivel állok szemben. Te akartál küzdeni, hát megkapod.
Mondom és elé shunpozok. Bal lábam van elöl, jobb lábam hátul. Rugózok egyet gyorsan és első rúgásomat jobb lábammal próbálom kivitelezni. Hatalmas erővel lendítem jobb lábamat egyenesen Kira fejét célozva. Ha talál a rúgásom, az roppant kellemetlen hatással lehet ellenfelemre. Balommal pedig egyenesedek ki, hogy jobb lábamat tudja követni testem. A kezeivel talán tudja védeni a rúgást, de ha rosszul nyúl a lábam elé, könnyen eltörhet a csuklója, az pedig megpecsételné a sorsát. Ha sikerült az első támadásom, az azt jelentené, hogy Kira-kun néhány másodpercig a rúgás okozta ütés hatásaival küszködik. Legalábbis reménykedem, hogy képes lennék olyan erejű rúgást bevinni, hogy megszédüljön. Ez viszont egyáltalán nem jelentené azt, hogy hagynám kijózanodni a rúgásomból. Nem azért vagyunk itt, hogy engedményeket tegyek neki. Ő akart harcolni, hát meg is kapja a leckét. Nem szólok semmit, csak jobbomat tengelyként használva megpördülök és korábban kivédett rúgásomat használom ellene. Amint bal lábam hasával egy vonalban van, lábamat kiegyenesítem és talpamba koncentrálok egy kevéske reiatsut, hogy a rúgás nagyobb eredménnyel záruljon. Legalábbis próbálom ezzel a rúgással meglepni, amíg a fejével van elfoglalva. Ha ez a rúgásom is betalált, akkor egy ideig biztosan lepihen a földön. Ha nem, akkor szerencséje van. Én viszont kissé hátrébb lépek. De nem állok meg egy helyben. Könnyedén rugózok a lábaimon és lassan körözni kezdek körülötte.
- Fáj? Azt mondják, hogy akkor jó. Mert tudod, hogy még mindig élsz. Na gyerünk, támadj! Ha nem támadsz ... Egy teljesen másmilyen támadóállást veszek fel, mint, amilyet ő tudna használni. Két lábaimmal közepes terpeszt veszek, hogy stabilan álljak. Bal kezemet kissé magam mellé zárom és ujjaimat kinyújtom, jobbomat leengedem magam mellé, mintha egy ülő hely felé mutatnék. Tulajdonképpen felkészültem a Hét Lépés Csendjére.
- ... akkor kénytelen leszek én támadni. Utána .. eltöröm a kezedet, hogy megtanuld mi az ára a habozásnak.
Mondom és várom Kira támadását. Sokkal rosszabbul jár, ha nem támad. Reiatsujából megtudom állapítani, hogy képtelen a Harmónia Leple ellen bármit is tenni. Egy valamit tudna tenni. Ha leülne egy sarokba és kivárná, hogy leteljen az időkorlát. De, ez azt jelentené, hogy feladja. Talán jobban is járna.
- Támadsz vagy feladod?

Felkészültem a támadásra, csakhogy nem effélére. Megjelenik előttem az ellenfelem, és amúgy izomból fejbe is rúg. Kicsit bele is szédülök, így elég közelről megcsodálhatom az ellenfelem közelítő lábát. Mire felocsúdok a meglepődésből, már teljesen máshol vagyok. Még érzem a helyét, ahol a reiatsuja megérintette a vállam. Na igen, ekkora életveszélyben csakis a túlélési ösztönöm, meg egy hatalmas adag mázli menthetett meg. De úgy tűik, valaki vigyáz rám, mert pontosan az ellenfelem mögé érkeztem. Teljesen reflexből rántottam elő a tőröm, és hátra döftem vele, de egyszerűen lepattant a páncélról. Ez egy pillanatra lesokkolt, de gyorsan fel is ébredtem a dologból. Felugrottam hát, és megkapaszkodtam az ellenfelem két vállán, hogy a lábaimat közéjük húzva, minél messzebb rúgjam magam az ellenféltől. Repülés közben sem feledkezek meg a fegyveremről sem, így elsuttogom a parancsszavakat.
- Szúrd hátba Éji Róka. - A penge ismét felveszi a Shikai alakját, én pedig villámgyors gondolkodásba fogok, és rákoncentrálok a védekezésre.
~ Orkán, vihar szeme, csend. Ezek nem sokat segítenek most. Lássuk tisztán a helyzetet. ~ Földet érek, és magam elé kapom a kardom. Remélem, hogy Takashin sikerült löknöm annyit, hogy kibillentsem az egyensúlyából, még ha sebet nem is okozhatok neki.
~ Nos tehát, a kardja Harmónia. Gondolom a nevéhez hű, mivel Genki-san is teljes nyugodtságot áraszt magából. Ezek szerint, ő most olyan akár a lesben álló tigris. Nyugodt, de meglehetősen veszélyes. Márpedig a tigris erős, rugalmas, és halálos. Mi a gyengéje?
~ Az hogy nem éppen kitartó. ~ Válaszolta egyből a kardom. Engem pedig megcsapott a felismerés.
~ Így igaz. Tehát, ha le akarom győzi, valami olyannak kell lennem, ami legalább olyan erős, de sokkal kitartóbb. Egy... Farkas. ~ Így igaz. Ha ennyire próbál elintézni, minél hamarabb, akkor nyilván a kitartásban lesz a hiba. Tehát most a tófelszínnél is nyugodtabb tigrist, le kell győznie a róka ravaszságával megáldott farkasnak. Ugyan ez az ötlet nem tűnt túl megvalósíthatónak, tekintve, hogy kb. sebezhetetlennek hat. Mit tegyek hát? Itt nem tudom kamatoztatni ninja képességeimet. Nem tudom csapdába csalva elintézni, mert a helyszín nem engedi. Marad tehát a védekezés, és az elkerülés, míg további megfigyeléseket végzek.
De vajon meddig bírhatom még?

Alaposan meglepődöm, hogy Kira-kun a hátam mögött érkezik meg. A tőrének pengéje azonban nem tud áthatolni a páncélomon. A zanpkautom és az én lelkem között fennálló harmónia nem engedi, hogy hátba döfjön. A következő mozdulatára nem számítok. Mi értelme van annak, hogy a vállamra ugrik és tova szökken? Egyszerűbb lett volna egy kidout használnia, ha már volt akkora szerencséje, hogy a hátam mögé érkezzen. Én legalábbis így eszkábáltam volna magamnak előnyt. Kira-kun azonban Kira-kun. Az ő döntései és az ő próbálkozásai. Ahogy elrugaszkodik a vállaimról, kissé hátra taszít. Én a helyében még arcon is rúgtam volna magamat, hogy legalább ennyivel is megmutassam van bennem életösztön és győzni akarás. Ehelyett fogja magát előhívja ismételten kardjának shikai alakját és ácsorog magának. Mi fenét csináljak vele? Időre játszik? Ki akar fárasztani? Nem igazán tudok mit kezdeni azzal, hogy menekül, ha akarom utolérem.
- Szép mozdulat. Ügyes vagy, de mégis mit akarsz csinálni? Ezzel akarsz legyőzni, hogy menekülsz? Azt mondtad legyőzöl. Azt mondtad bele adsz mindent a küzdelembe és nyílt lapokkal játszunk. De nem támadsz, hanem menekülsz. Kénytelen leszek én támadni.
Nyugodtan kihúzom magam és aprócska meghajlást intézek ellene. Nem úgy tűnik, hogy támadó állást vett volna fel. Arra játszik, hogy megfigyeljen? Annak mi értelme van? Na jó, elég a játékból. Megígértem neki, hogy csúnyán fog járni, ha nem támad. Kénytelen vagyok tenni vele valamit. Feladni nem akarja, pedig az előbb csúnyán fejbe rúgtam, a kitartása legalább dicséretes.
- Jól viseled a fájdalmat. Ez tiszteletre méltó. De támadnod is kellene, nem gondolod? Vagy segítsek egy kicsit? Talán egy kis előny kellene?
Kérdem, de az utolsó kérdésre nem várok választ. Mintha nem akarna harcolni. Eddig csak menekülni tudott, meg szökdécselni.
- Kapsz előnyt. Nem használom többet a Shikai képességeimet. Addig kell kibírnod, amíg páncélom magától megszűnik. Ha kibírod addig, onnantól nem használom a shikait. Sőt! Még a zanpakutomat is leteszem. Látod, elárultam, hogy időkorlátos a páncélom. Azt nem tudod, hogy meddig tart.
Rákacsintok. Utána elindulok felé.
- Ennél több engedményre, tényleg ne számíts.
Kétlem, hogy bevárná, amíg oda érek, így a harmadik lépés után elé shunpozok és egyetlen tiszta, trükk mentes ütést próbálok bevinni a szegycsontjára. Ott maradok előtte, hiszen támadjon csak nyugodtan vissza vagy mutassa meg mire képes.
- Nos? Hajlandó vagy a menekülés ősi mesterségén kívül mást is mutatni?
Kérdezem és az ütés után, az eredménytől függően teszek bármiféle újabb lépést. Itt az ideje, hogy Kira-kun bebizonyítsa, hogy egyáltalán nem kicsiny falevél.

Végighallgatom a mondandóját, és lassan többet is elárul, mint amire szükségem volt. Elvigyorodok, és egy pillanatra sem veszem le a szemem róla. Ennyi információ mellett semmi értelme, további megfigyelésnek. Mindent tudok, amire most szükségem van. Essünk hát a dolognak. Éji Róka ismét felharsog az agyamban, és hangos örömsikolyok mellett kiabál.
~ Fuss! Fuss kiskutya, mutasd meg a gonosz bácsinak, hogy milyen egy igazi farkas! ~ Ekkor érkezik meg elém Takashi, ami cseppet sem lep meg. Ennyire már kitapasztaltam a stílusát, bár az, hogy egy direkt ütéssel próbálkozik kissé lehangol. De persze erre semmi időm, ebben a helyzetben, így engedek a kísértésnek amit Éji Róka sugall. Ideje kicsit levedleni a védelmet. Messzire dobni a teknőspáncélt.
Fellépek hát az ellenfelem térdén, felugrok a válláig, majd feldobom a kardom, hogy ne zavarjon, mikor fél kézzel megragadom a fejét. Befordulok mögé, és a tarkójához tartom a másik kezemből formát pisztolyt.
- Hadou 04: Byakurai. - Sziszegem, majd elsül a Fehér villám, közvetlenül a tarkóján. Ezek után én elengedem, hogy sajt magamnak ne ártsak a támadásommal, és a kardom után ugrok, hiszen a következő mozdulatomhoz kelleni fog. Elkapom, majd földet érek, és fordulásból már indul is a következő mozdulatsor.
- Bakudou 04: Hainawa - Ezzel, reményeim szerint meg tudom kötni az ellenfelem, amíg én támadok. Visszaugrok, hát az ellenfelemhez, és a fejemben egy hatalmas kalapács képe jelenik meg. Talán felelőtlenség erre az egy támadásra elhasználni az egy órás képességem, de ha egyszer földre küldöm, akkor lent tarthatom, amíg lejár az ideje. Beizzítom hát a Hajnalpengét, és amikor megérkezek, mire a kard átváltozik, a rettentő harci kalapáccsá, amit oldalirányból Takashi arcának vágok. Ugyan tudom, hogy ez nem sebzi meg, de ahhoz elvileg elégnek kell, hogy legyen, hogy felborítsam. Mindenesetre a fejére célzok, hogy érezze a törődést. Közben megszólal a kardom, boldogan dúdolva.
~ És jön a kalapács, és csontot zúz. Az ellenfél arca meg vércsíkot húz. ~ Mindezt olyan boldogan énekli, hogy eszem ágában sincs megállni, a továbbiakban. Ideje lesz megmutatni, hogy nem csak menekülni tudok.
- Bocs a késésért, Takashi-kun. - Sziszegem, mielőtt a kalapács eléri az ellenfelem. Talán még gonoszan el is mosolyodok, de inkább az adrenalin önt el, mint a gonoszság. És valahol mélyen a boldogság is.

Ellenfelem fellép a térdemre, majd egy ügyes ugrással a hátam mögé kerekedik. Mire kapcsolok, már ráfogott a nyakamra és az ujjait a tarkómnak nyomta. Nem tudom mire készül, de a páncélom valószínű megvédene attól, hogy szét loccsanjon a fejem, ennek ellenére megpróbálok a könyökömmel ellenfelem gyomorszája felé ütni. Határozottan érzem, hogy könyököm ellenfelem gyomrába mélyed, de addigra kimondta a kidou nevét és az általam is ismert fehér villám elsül, közvetlenül a tarkómra. A páncélom a sérüléstől óv meg, nem a fájdalomtól és erős lökéstől. Így fejemben villámként hasít végig a fájdalom. Szemem előtt aprócska piros, fehér és zöld köröcskék szaporodnak el, ahogyan a fájdalom végigjárja és leterheli a idegrendszeremet. De azért remélem, hogy a könyökömmel sikerült azért megkínálni a gyomrát. A Hainawa még akkor ér, amikor a Byakurai okozta kábultság még rajtam van, így még szavait sem fogom fel, hogy bocsánatot kér a késlekedésért. Támadása ellen sem tudok mit tenni a Hainawa meggátol ebben, így támadása eltalál. Mivel ez is fejemet éri, az ütés igen komoly hatással van rám. Ha nem lenne harmónia, már nem lenne fejem. Így mondjuk úgy, hogy egy kótyagos részegként mozgok pár pillanatig, majd eldőlök, mint egy sózsák. Eltelik pár sötét pillanat, mire kezdek magamhoz térni. A fejem kellemetlenül sajog. Ez rossz, nagyon rossz. Kezemre támaszkodva körülnézek az edzőterembe, hogy mégis hol lehetek. Újabb töredék másodpercek kellenek ahhoz, hogy felismerjem helyzetemet. Aha. Kezemen támaszkodva, féloldalasan fekve bólintok Kira-kunnak.
- Ez szép volt. Tudtam én, hogy ügyes vagy. Azt nem értem, hogy mi értelme annyit rohangálnod? Gyere és segíts fel, az én koromban már nehéz felkelni a földről, pláne, ha zsong az ember feje.
Mondom és a Harmónia Leple hatása megszűnik. Ahogyan deaktiválom a technikát, majd kezemet Kira-kun felé nyújtom, hogy segítsen felkelni. Nem áll szándékomban a nap hátralévő részét a földön tölteni, különösen a zsongó fejemmel. Lehet fel kell azért majd keresnem a 4. osztagot, hogy adjanak valamit a fejfájásra. Olyan érzés van a fejemben, mintha átment volna rajta egy elefánt. Balommal közben dörzsölöm a tarkómat, ahol a Byakurai ért.
- Arról nem volt szó, hogy átakarod lyukasztani a fejemet!
Mondom még Kira-kunnak, amíg várom, hogy felsegítsen a földről. No nem mintha nem tudnék felkelni magamtól, de mégis csak osztagtársak vagyunk, ha úgy tetszik bajtársak.

Hirtelen gyomron talál az ellenfél könyöke. Nem számít, a csapás már elérte. Túl sok bennem az adrenalin ahhoz, hogy most megálljak. Elindul a csapás is, és a kidou is, tehát minden terv szerint zajlik. Takashi a földön végzi, ahogy látom eléggé kiütve, így visszaváltoztatom a kardomat, és próbálok talpon maradni. Mikor megjegyzi, hogy nem kéne ennyit rohangálnom, csak vállat vonok, és annyit mondok, kissé nehézkesen:
- Nem szeretek sokáig veszélyzónában tartózkodni. - Még talán egy félmosoly is kiül az arcomra, de nem igazán érdekel. Kezd elsötétülni minden. Érzem, hogy az ájulás szélén állok. Túl sokat vett ki belőlem ez a csata, de egy dolog még hátra van. Megindulok Takashi felé, kezemben a kardommal, és mindössze egy cél lebeg a szemem előtt. Valami, amit azóta próbálok kivitelezni, hogy elkezdődött ez a harc. Valami, amit mindenképp meg kell tennem, mielőtt összeesek, mert így nem győzhet le senki. Ez túlságosan is gyermeteg befejezés lenne. Érzem, hogy Éji Róka lassan egyedül hagy, ahogy bevonul a saját kis szobájába. Belőle is eléggé sokat kivett ez a csata. Odalépek hát a földön fekvő ellenfelemhez, kezet nyújtok neki, és megpróbálom felsegíteni, de közben egy apró vágást ejtek a kezén. Elvigyorodok, ahogy sikerül megsebeznem, majd azonnal összeesek. Ennyi erő volt bennem, mégis a célomat beteljesítettem. Megsebeztem a sebezhetetlent. Ez pedig mindent megér. A csúnya verést amit kaptam, a menekülést, a lenézést. Mindent. A külvilág teljes homályba burkolózik előttem. Csak a sötétet látom. Nem hallok már semmit, hiába is mondana bárki bármit, süket fülekre találna. Csak azt hallom, ahogy Éji Róka még utoljára hozzám szól.
~ Küldetés teljesítve. Oyasumi Kira. ~ Ezzel ő is kidől, és én sem húzom már sokáig. Vajon kivisznek majd a teremből? Vajon úgy ébredek majd, hogy mutogatnak rám, és azt mondják: Ezt a srácot verte el Takashi. Nem lenne jó érzés, de mostantól nincs rá befolyásom. Egyszerűen magával ragad az ájulás. Mélységes sötét, és mérhetetlen csönd borul rám. Még az is átfut az agyamon, hogy talán ide kerülnek a ninják, ha végleg kimúlnak. Aztán egyszerűen minden elcsendesül. Számomra a harc itt véget ért.

Mivel jeleztétek a harc véget értét, így a küzdőteret LEZÁROM! Jutalmatok 300 LP és 2500 ryou.