Jelszó: aauauu
~ Adatlap

Név: Abakura Ryuu
Nem: fiú
Kaszt: Shinigami
Szül. ideje: 1991.06.22
Kor:

• Emberként: 15
  
• Lélekként: 6

~ Előtörténet

Halálom előtti élet:

A nevem Abakura Ryuu, Kyotoban születtem, de kilenc évesen elváltak a szüleim és anyám magához vett. Akkor költöztünk Karakurába. Nagyon szerettem apámat, de sajnálatos módon csak havonta egyszer mehettem le hozzá. Jó ideig eltartott mire megszoktam az új iskolát. A Karakukurai Középiskolába tanultam. Nehezen illeszkedtem be. Nem szerettem beszélni senkivel. Legalábbis senkivel, aki élt. Ugyanis látom a szellemeket. Sok jó szellem barátom volt Kyotoban, sokat játszottunk együtt. Mivel a legtöbb ember nem látja a szellemeket, így bolondnak hittek, de ez engem nem érdekelt. Karakurában is hamar megismertem jó pár szellemet. Végre kezdtem megszokni a új környezetet, amíg meg nem történt az az eset.
Éppen hazafelé sétáltam két új szellembarátommal Seinel és Mairivel, amikor hirtelen Sein elkezdett kiabálni. Valami furcsa löktetést éreztem magam körül és láttam, hogy valami szélvihar támadt Sein körül. Valami fehér anyag elkezdett rámászni az arcára, legalábbis én így hittem. Amikor megszűnt az anyag további áramlása egy fehér maszk keletkezett az arcán. Ettől Mairi nagyon megijedt és mögém bújt fedezékbe. Én négy évig jártam tanulna harcművészetet és öt évig kardforgatásra. Mindig magamnál hordom a kardomat, így előhúztam tokjából és Sein felé fordítottam. Ekkor azonban mintha Sein teste kifordult volna és egy nagy Sárkányhoz hasonló lény tárult szemünk elé. Szárnyaival felemelkedett. Én elrugaszkodtam a földtől és rátámadtam a fenevadra, de az a farok részével eltaszított magától. Ezt viszont meg is bánta, mivel én naponta élezem a kardomat, így könnyűszerrel levágtam a farkát. Erre jó hangosan felüvöltött és ránk támadt. Sajnálatos módon nem érkeztem még le a földre, így inkább védekeztem, de nem én voltam a célpontja. Mairit támadta meg. Egy erős álkapocs csapással ketté harapta a félelemtől kővé dermedt Mairit és felfalta. Ekkor már teljesen elvesztettem a fejem teljes erőmből nekirohantam és vágtam, amiét csak tudtam. Úgy egy tíz percig küzdtünk és ekkor meglepő dolgot vettem észre. Vérzek. Nem tudtam mikor, de megvágták a vállam, ahonnan csak ömlött a vérem. A fájdalomtól összeestem, de még magamnál voltam. A szörny hirtelen odament hozzám és a kard felé nyúlt a szájával. Sejtettem, hogy ketté akarja törni nehogy megint, megtámadjam vele, de ezt nem hagyhattam. Rávettetem magam a kardra és a testemmel védtem. Ugyanis néha úgy éreztem mintha a kard hívna engem.
Öt évesen kaptam meg a kardot. Nagypapám aki beteges fegyverkészítőként is ismernek Egyszer egy kardot adott nekem születésnapomra. Persze akkor még nem tudtam nagyon emelgetni, de azért örültem neki. A nagyapám viszont két héttel rá meghalt. Akkor nagyon szomorú voltam, ekkor úgy hallottam volna mintha a kardom szólt volna hozzám, hogy nyugodjak meg semmi baj sem lesz. Akkor azt hittem a nagyapám szelleme beszélt hozzám, de nem láttam sehol. Azután reggel elkezdtem edzeni, hogy fel tudjam emelni a kardot. Azóta edzek a karddal, hogy erős legyek.
Éppen, ezért hordoztam minden áldott nap magammal és a szörny meg el akarja pusztítani. Nem hagyom! A szörny éppen rám akart lépni, ám ekkor egy fekete kimonós lány Karddal áttörte a szörny maszkját és a szörny eltűnt. Én csak erre emlékszem, mert elvesztettem emlékezetem. Mikor magamhoz tértem ugyanott feküdtem, de a sebek már nem látszódtak, persze a ruhám el volt szakadva. Azóta még többet edzettem, hogy meg tudjam védeni a szellem barátaimat és ezzel a lélekenergiám is nagyon megnőtt, amiről persze akkor még nem tudtam. Tizenöt évesen már több, mint húsz maszkos szörnyeteggel végeztem és több mint negyven fekete ruhás alakot láttam. Ám bekövetkezett a tragédia, amikor egy szörnnyel harcoltam pont a születésnapomon. Halálos találatot kaptam. Szíven szúrt a bestia, ám előtte még sikerült egy gyors mozdulattal levágnom a fejét, így legalább halálommal, eggyel kevesebb bestia volt életben. Ez volt az a történet, ami az életemet mesélte el.

Halálom utáni események:

Egy nagy zöld síkságon ébredtem fel, ahol négy-öt gyerek játszott.
- Hol vagyok? – kérdeztem még kábán.
- A Lelkek Világában. – mondta valaki a hátam mögött.
Ugyanaz a lány volt, aki megmentett attól a bestiától, amelyik el akarta törni a kardomat. Én meg akartam köszönni neki ezt, de más jött ki a számon:
- Ki vagy te? – kérdeztem – Hol vagyok? És mi volt az a szörnyeteg, amitől megmentettél még 6 éve?
A lány (aki talán annyi idős volt, mint én) felnevetett.
- Haladjunk sorjában. – mondta – Én egy halálisten vagyok! A nevem Angelina Maya. Amint már mondtam, a Lelkek Világában vagy. Pontosabban annak a IV. kerületében. És az egy lidérc volt. Ekkor a kezem valami ismerős dolgot fogott meg. A kardom volt az.
- Hála égnek, hogy még meg van. – mondtam fellélegezve –
A lány ekkor meglepődött arcot vágott és még jobban meglepődött, amikor azt kérdeztem tőle, hogy tudna-e adni egy kis rizsgolyót. Nem tudtam min lepődött meg. Lehet, hogy itt nincs is rizsgolyó? Mi mást is kérhettem volna, hisz a kenyérért nem vagyok annyira oda. Ám nem az volt a meglepődés tárgy. Adott nekem rizsgolyót és elvitt egy szekérhez. Azt mondta üljek bele és elvisz valahova. Hát leültem, ő is mellém. Ekkor elindult a lovas szekér. És ekkor egy csomó ember rám nézett gyanakodva. Valamit sutyorogtak. Szerencsére elég jó a fülem.
- Ő nem lehet halálisten, hisz a gyerekem látta ma, amikor megérkezett ide. – mondta egy idősebb nő egy másiknak
- Igen, szóval nem is lehetne éhes. – válaszolta vissza.
Ám jó páran gratuláltak nekem. Voltak olyanok is, akik csodálattal nézték a kardomat.
Egy jó fél órát kocsikáztunk, miközben még egy városon átmentünk. Ekkor egy hatalmas fehér házakkal lévő város akadt a szemem elé.
- Üdvözöllek a Tiszta Lelkek Városában. Holnaptól te is részt vehetsz az Akadémián.
Ez az én történetem, arról hogy hogyan lettem halálisten.

Akadémián

Nekem nagyon tetszett az akadémia. A varázslatokat, mágiákat rögtön megtanultam. A kedvencem mégis a Tisztítótűz volt. A kötéseknél pedig a Végső kötés. Bár igaz, hogy gyorsan felejtek. Az edzéseket az osztálytársaimon kívül, Mayával is edzettem, persze ha volt ideje a küldetések miatt. Egészen addig a napig, amíg fel nem falta egy lidérc. Több, hétig gyászoltam őt, de el kellett felejtenem mivel következett a záróvizsga. A vizsgán robotlidércekkel kellet küzdenünk csoportokban. Én nekem szerencsére nem jutott társ (amúgy az osztály legjobbjai közé tartoztam, ha harcról volt szó). Na, jó az elméleti részén majdnem megbuktam. Társak híján, egy Halálistent rendeltek mellém. Amint elkezdődött már rohantam is ellenfelet keresni. Három lidérc sarokba szorított három lányt, így segítettem nekik egy picit. Könnyen leszedtem őket és már mentem is tovább. Már huszonöt Lidérccel végeztem, amikor valami furcsa zajt halottam magam mögül. Egyik riválisom Akahito, akivel mindig versenyeztünk ki a jobb, éppen akkor szúrta le a mellém rendelt társamat, aki éppen nem figyelt oda. Utána engem is megtámadott. Mivel én már felkészültem rá könnyen kivédtem.
- Csak szerencséd volt! - mondta ordítva.
- Miért csinálod ezt? - kérdeztem tőle.
- Mert megmentetted Chomeit a Lidércektől! - ordította - Amikor legyőztem azokat a lidérceket átállítottam őket úgy, hogy egy bizonyos személyt öljenek meg. Gondolom sejted, hogy ki volt az a személy.
- Az nem lehet, nem voltak rajtuk vágás nyomok.
- Kötőmágiával lebénítottam őket addig, amíg átálítottam őket.
- Te semmirekellő senkiházi! Ezért most megöllek! - ordítottam neki.
Ám ő megelőzött:
- 4. támadás, Fehér Villám!
Az ujjából kicsapódó villám eltalálta a kardomat, amitől kiesett a kezemből. De én nem hagytam magam.
- 1. kötés, lefogás!
A kezei hirtelen hátralendültek és bilincsbe zárultak.
- Csak ennyire vagy képes? - mondta nevetve
A kardját nem ejtette el sajnos, így bekövetkezett az amitől tartottam.
- Csapj bele áldozatomba, Tisztító Villámcsapás!
A Lélekölő kardja átváltozott egy hosszú, sárga, lándzsaszerű fegyverré, amiből villámokat szórt rám. Én egy vetődéssel a fegyveremhez gurultam. Amint hozzáértem, valami furcsa hangot hallottam a fejemben.
- Ne félj nem vagy egyedül. - mondta egy hang a fejemben
Már többször is hallottam ezt a hangot, de csak most sejtettem meg, hogy ki lehetett az. A kardom. Meglepődve a kardomra néztem, erre ő:
- Na végre, hogy meghallottad a hívásom. Ezek szerint kész vagy arra, hogy meghalld nevem. - folytatta a kardom - Állj fel! És szólíts engem!
Én úgy tettem, ahogy kérte. Felálltam és kiabáltam:
- Égesd porrá! - kezdtem bele.
- Nem hagyom! - mondta Akahito és újabb villámokat indított felém.
- Démonláng Sárkány! - kiáltottam együtt a kardommal.
Ekkor egy hatalmas tűzoszlop vett körül, ami megvédett a villámoktól. A tűz által létrejött lélekhullámok, lelökték Akahitot a lábáról. Én kihasználva ezt az esélyt odafutottam és a mellkasára szegeztem kardomat.
- Miért akartad megölni a lányokat? - kérdeztem.
- Mert Chomei elhagyott engem. - mondta nekem.
A meglepetés, amit a válasz okozott lebénított, amit Akahito ki is használt. Megfogta a lándzsáját és a combomba döfte. Nagyon fájt, de nem hagytam magam felemeltem kardomat és lesújtottam vele. Ám ő lándzsájával kivédte. Ám ekkor, olyan történt ami mindkettőnket meglepte. Lángba borult a kardom és egyszerűen átsiklott a lándzsa fémén és a jobb vállába fúródott. Ettől a sebtől gyorsan elvesztette az eszméletét. De ezután én is elvesztettem, mivel túl sokat pazarolta a LE-ból. Másnap a gyengélkedőn ébredtem fel. Az ápolónő épp engem gyógyított.
- Ó felkeltél? - kérdezte kedvesen - Már épp ideje volt. Három napja alszol.
- Megtudná mondani mi lett Akahitoval? - kérdeztem kábán.
- Arra a fiúra gondolsz, aki megtámadott titeket? - kérdezett vissza, de folytatta is - Őt száműzték. Amúgy a vizsgád sikeres volt. Gratulálok mától halálisten vagy!
Nagyon boldog voltam, de szomorú is. Egyik társam a halálomat akarta. Ám ezt gyorsan elfeledtem, mivel 3-an, 4-en odarohantak hozzám és kéredzkedtek:
- Tényleg sikerült megidézni a kardodat?
- Te okoztad azt a hatalmas tornádót?
- Mi történt?
Mindegyikre nyugodtan válaszoltam. Fél óra múlva kijöttem a kórházból és elindultam, hogy megnézzem melyik osztagba kerültem. Sokan azt mondják, hogy a 11. osztag lesz a tuti, mivel támadó típusú a kardom, néhányan meg azt, hogy szerintük inkább a 13. osztag lesz a befutó. Nekem igazság szerint mindegy, csak a 12. osztag ne legyen. Attól a hideg végig futott a hátamon. Végre odaértem és megnéztem a listát. Megtaláltam a nevem. Végre tudtam, melyik osztag tagja lettem. A ...



~ Kinézet

A magasságom úgy 180 cm lehet, nem vagyok valami nehéz a 57 kilómmal. Félhosszú barna hajam van ami picit hasonlít, Abarai Renji frizurájára. Legalábbis nekem azt mondják. Szemem színe szerintem barnás kék, de többen állítják hogy inkább zöld. Picit rosszul látok, de szemüveget nem igényelek. A kardom hüvelyét sárkányminta díszíti.

~ Jellem

Az én jellemre a legjobban jellemző szó, a lobbanékonyság. Igaz, hogy szeretek egyedül lenni, de harcolni talán még annál is jobban szeretek. Ám a barátaimat nem bántom, csak ha felhergelnek. Amúgy meg a szabályokat betartom. De azért néha velem is elszalad a ló. Na ennyit a jellememről.

~ Zanpakuto

Neve: Démonláng Sárkány (Onihonoh Ryuu)
Fajtája: Tűz
Shikai parancsa: Égesd porrá, Démonláng Sárkány! (Kogero no Hokori, Onihonoh Ryuu!)
Shikai kinézete: vörös a kard markolata, a pengéje piros, de a penge mind a két felén éles. Az éles rész fehér. Kivétel, ha beaktiváljuk a Lángkardot.
Támadások:
Tűztornádó(Hitaifuu) - Tűzből készült tornádó vesz körül, ha szólítom a kardomat.
Lángkard (Honohken) - Lángba borul a kard pengéje, így több kárt tud okozni az ellenfélnek.

~ Szeret-nem szeret

+ csatázni
+ párbajozni
+ mágiát tanulni
+ edzeni
+ olvasni
+ kardot élezni, ha unatkozok

- elméleti dolgok
- gyáva, alantas emberek
- szűkösen lenni
- ha megijesztenek (ne próbáljátok meg a ti érdeketekben)
- lemaradni egy jó kis harcról

~ Felszerelés(ek)

dobókések, füstbomba (néha menekülésre), mérgezett tűk (alkalomadtán) és fenőkő (a kardot élezni)