*Ama eset óta, mikor elhagytam a Fészket, hogy magányba burkolva tengessem napjaim; azóta érzem a véremben. Álmain síkján arca merő áhítatként lebeg lelki szemeim előtt; de tekintete mégis oly' hasonló Yukezojéra. Fogalmam sincs, hogy Ő miként hasonlíthat rá, de hamarosan majd úgyis megtudom. S mikor a hosszú idő után ismét előjövök, hogy beszéljünk, akkor úgy érzem, hogy seholsem találom. Ki vagy te? Mit akarhatsz? Engedj el, mert én nem akarom. Akarom? Mit akarok? Miért? A kitaszítottság érzése folyvást lelkem rétegeit mérgezik. A tüzes béklyó, mely stagnálva veri szívem húrjait, lassan fel-felszakadnak. Meg fog jelenni, hiába is menekülnék előle. A végzetem ama nap óta megvan írva. Igazán kár, hogy mindezért kegyetlenül átvágtak. Az egyetlen menekülőpontom pedig éppen most teleportál el Soul Societybe egy olyan beszéd után, ami jobban fáj nekem, mint bármi más. Ha tudná, hogy miként érzek. Ha egyszer is elmondhatnám neki, hogy miért tartom és egyben taszítom; talán minden másképpen lenne. A villám vándor nem illik egy olyan lányhoz, akinek ilyen ügyei vannak. Én már százszor megmondtam neki, hogy nem én vagyok a mentsége. Én csupán egy vaizard vagyok, aki véletlen folytán Sierashi Yuusuke által megalkotott ideát követi. Meghal egy olyan lehetetlen célért, aminek igazából nincs értéke és értelme. A világot nem menthetjük meg a gonosztól, sosem tehetjük jobbá. Halálunkig küzdhetünk érte, de halálunk után a régi rend úgyis felbomlik. De semmi sem történhet véletlenül.
Egy hideg, ámbár ismerős fuvallat csap át a környéken. A fás, itt-ott parkosnak tűnő hely egészen kihaltnak tűnik. A fákon végig futó szél egy olyasfajta suhogó hangot ad ki magából, amelyet csak akkor érezhettem, amikor Ő vele voltam. Lehunyom szemem, fehéres hajamat pedig a szél emelgeti. Akárcsak egy fehér szobor, aki éppen azon személyek neveit sorolja, akiktől bocsánatot kell kérnie.* ~ Sajnálom, hogy nem mondhattam el. Nem leszek már veled, de remélem lesz még olyan..aki majd úgy szeret téged, ahogyan én..angyalom. ~ *Léptek zaja veri fel a csendesnek látszó utcát. A homályos fényviszonyokból pedig kirajzolódik egy meglehetősen magas és különleges alak. Emberies külseje egyáltalán megtévesztő, hiszen sárga íriszei, természetellenes hosszú fehér haja jellemzőek. Kiállása, s egyben ruházata egy sznob alakra hajaz, aki éppen élete legjobb üzletét jött behajtani.*
- Tudod én végig követtem az életed Shizune. Láttam a jövődet, múltadat egyaránt;egyet viszont még mindig nem értek. Ha téged ennyire nem motivál semmi, akkor mégis miért? Miért harcolsz, vagyis harcoltál azért, amiről tudtad, hogy nem érheted majd el? *Hirtelen mögém osonva hátulról a fülembe suttogja. Komor, mégis komoly tekintetemet szegezem előre. Valóban egy rendkívülien érdekes kérdéssel állt elő ezúttal Belial, amire nem igazán tudok választ adni.* - Talán azért, hogyha eljössz, akkor utolsó kívánságomat valóban teljesítsd? *Bizonytalanul kérdezek nála vissza, melyre Belial ajkai némi ravasz mosolyra kelnek. Számára úgyis mindegy, hogy egy ide vagy oda. Amúgy sem tehetem meg, hogy válasszak. Maga fogja kiválasztani, mi az, amire hajlandó; mielőtt lelkemet rabolná.*
- Nem menekülhetsz el innen, erre már te is rá jöttél. De lehet, hogy a mai napon két lelket is birtokolni fogok? * Kiadva keserű nem tetszésemet kezemmel nyilvánítom ki nem tetszésemet, melyre a démon csak megragadja csuklómat, majd egyik kezével megemeli államat, hogy közelebb húzzon magához.* - Attól még, hogy emlékeztetsz engem valakire, ne gondold, hogy úgyis fogok bánni veled. Lássuk csak ki ez a Tamachi Yukezo. Lássuk csak kinek a szerelmét fogom e nap az örök idők tengerére vinni, hogy annak szörnyű rabszolga sorsot írjak történelmébe? *Kezét a nyakamból kikandikáló nyakláncra helyezi, s valamiféle technika folytán mindenféle tevékenységéből a Daitenshimet idézi eme helyre. Óvatosan enged el, s mintha a kincse lennék, úgy lép mögém, vállamra teszi elegánsan kezét. Tekintetét a velem szemben levő Yukezora emeli.*
- Itt az idő Shizune. Ne feledd, az utolsó lehetőséged, hogy beszélj vele. Én a helyedben legalább tisztáznám a legutóbb történteket. Az a férfi elég csúnyán itt hagyod téged, nem is sejtve, hogy ezzel élete legnagyobb hibáját követte el. Szerencsétlen bevallotta az érzelmeit, de hamarosan el is fogja veszteni kiválasztottját. *Gondterhelten sütöm le tekintetem magam elé, aztán lesöpröm magamról Belial kezét.* - Nem kérek az előadásodból. Ha én nem lennék, nem lehetnél szabad Belial. Ó, a te létezésed már vajmi keveset ér. Nem sokára úgyis eltöröllek ebből az időből. Az idő pedig majd eloldja a kötelékeket..s majd szépen úgy formállak, ahogyan akarlak. Akár a hitvesem is lehetsz egy nap, amennyiben jól viselkedsz. *Arrogánsan vág vissza, s úgy látszik, mintha hátrább lépne, pedig csak én indulok meg kicsit Yukezohoz.*
- Már rég el kellett volna mondanom, de ez nem olyan dolog, amit csak úgy elmondunk. Igazából, talán én első sorban azért voltam a Daitenshi tagja, mert egy olyan helyhez akartam kötődni, ami nem emlékeztet a múltra. *Feltűnően múlt időben beszélek.* - Belial egy időt és teret befolyásoló démon, akit évekkel ezelőtt a vaizard raktárba Hacchi bezárt, valami miatt. Az első beköltözők sosem beszéltek a plafonon leő motívumokról, ami a szobán plafonzatán volt megtalálható. Egy nap viszont én ezt megfejtettem, és Belialhoz kerültem. Szabadításáért teljesítette a kívánságom, hogy megszabaduljak a szülői vágyaktól; húsz évet tölthettem mellette egy másik síkon. Érted már? Én tényleg nem vagyok már kislány... *Egy könnycsepp kerül egyik szemem sarkába, amivel a shingami lélektükreibe tekintek.* -Te viszont semmibe vettél a támadáson, valamint nem vettél észre. Folyton meg akartál ismerni, de abba bele sem gondoltál, hogy miért nem tudok a Daitenshivel együtt érezni. Feladtam mindent, hogy megszabaduljak a fájdalmaktól. Eladtam a lelkem Belialnak, csak azért, hogy ez legyek. *Most már kicsit dühösebben pillantok Yukere.*
- S tudod miért voltam képes megszeretni téged? Nekem nem csak a mentorom vagy. Te, más vagy...azaz más voltál. Addig a pillanatig, míg nem viselkedtél úgy majdnem, mint ez a mocskos démon, aki mögöttem áll, majd elviszi a lelkem. Szavaid egytől- egyig hazugok. Ideákat adsz elő, de gyakran ezeket te magad hágod át. Most pedig belegondolva szerelmet vallod, ám más nőkkel szórakozol. *Nagy levegőt veszek, addig is Belial egy mondat erejéig megszólal.* - Emlékeztetlek arra, hogy ez lesz az utolsó alkalom; mert én olyan kegyes vagyok. *Pillant fel az éppen megjelenő teliholdra. A környezet pedig ez idő alatt éppen úgy változik, hogy emberek meg-megjelennek a környéken, de mintha ügyet sem vetnének ránk.*
- Mégis hogyan higgyek neked? Hogyan bízzak meg? Rei az egyetlen, aki az ártatlansága miatt sosem utasítottam el. De, hogy tudd..nincs szükségem, olyanokra.. akik cserben hagyják az érzéseim. *A távolba tekintek.* - Tudod sokszor elgondolkodtam azon, hogy a Daitenshi mindenkit meg akar menteni, de a DT-t ki menti majd meg? Hozzám illő cél lett volna, talán. Másrészt nincs szükségem okokra ahhoz, hogy megmentsek valakit, vagy megoldjak valamit. *Visszapillantok rá, de szemeimben most egészen más fények csillannak meg. Tiszta keserűség és fájdalom, ami eddig életben tartotta tisztaságom. Ám most mégis vágyakozok egy nálam sokkal keserűbb személy után. Engem soha senki nem tudott eddig úgy megmenteni, mint Yuke. Sosem voltam jó, az érzelmeim kiadásában, de valahol ő mindig látta...küzdött. De, amint feladta, úgy én is oda nem illőnek éreztem magam. Gyógyszer a gyógyszernek.*
- Minderre nem kell semmit sem mondanod. S jobban jársz, ha nem is próbálod őt megállítani, mert lehetetlen. Nem vagy olyan erős sem te, de még Yuu sem. Nekem viszont el kell köszönnöm; nem akartam elmenni anélkül, hogy ne tudd meg miként érzek. Mert én sosem éreztem magam megfelelőnek ahhoz, hogy társad legyek, ne csak mentoráltad. Nem vagyok nemes, de shinigami sem. Nem vagyok vidám, sem pedig gyönyörű vagy okos. Én az a személy vagyok, aki két lábbal járt a földön míg itt volt. Csak egy mágnes voltam, aki visszarántott a valóságba és nem hagyta, hogy olyan dolgok elől menekülj, amik miatt évekig szenvedhetsz. Ezentúl viszont egyedül kell folytatnod az utad. Sayonara...angyalom. *Fordulok neki háttal, míg Belial felé indulok meg. Ő csupán eddig csendes megfigyelő volt.*

*Hűvösség az, amely tarkítja arcom. Elindulok Belial felé, aki csak nyugton áll meg helyben. Tekintetét rám emeli, én pedig egyenesen szemeibe nézek. Elmosolyodik, s mond nekem valami olyat, mit csak én halhatok meg.* ~ A halhatatlanság sok előnnyel jár, egy nap te is rá jössz minderre. ~ *Tekintetem viszont mit sem változik. Éppolyan komor, egyben megtört is. Mit tehetnék? Mihez is kezdhetnék, amikor tudom, hogy mi lesz ennek a vége? Én távozom, ő pedig itt marad. Bármi is volt köztünk, az a mai nap semmivé foszlik; majd egy nap homályba vész. Jönnek a hosszas mende-mondák, majd az évek múltán maga is, én is tovább lépek. Semmi sem tarthat örökké. Hirtelen Hajime képe kerül elém, érzem őt. Bizonyára ő is érzi azt, hogy valami történik velem. Hiszen sosem avattam be őt az életembe mivel túlságosan veszélyes ahhoz, hogy tönkre tegyem vele. Ugyanakkor a családomban sajnos nem bízhatok ilyen téren. Az apám a 9. osztag kapitánya, anyám a 8. osztag hadnagya, az ikertestvérem pedig kidoushuu tiszt. Velük a hátam mögött nem bízhatok, pontosan azért, mert én a Daitenshi tagja vagyok és voltam. Nem tudhatom a szándékuk, valahol pedig túl távol kerültek hozzám. Ők shinigamik, míg én vaizard vagyok. Éppen olyan, mint Masaki vagy Yuu. Bár már lényegtelen is, hogy mi vagyok. Én csupán csak egy valaki voltam, aki egyre közelebb kerül Belialhoz. Idő közben kitartja nekem egyik karját, hogy majd ha oda érek, akkor karoljak belé. Azonban ismerős illatra leszek figyelmes. Amit Yukezo tesz, az sokkal szívszorongatóbb. Ahogyan homlokomon csókol, testét közelebb érzem. Egyszerre ijesztő, és egyben kellemes is. De nem engedhetek ennek, jól tudom. Belialnak pedig egyértelműen nem tetszik az, amit Yuke próbál elérni. Nem térek ki a technika elől, de Belial tesz arról, hogy a felém érkező támadás mit sem érjen.*
- Ne olyan sietősen. Ő az enyém. *Nyugodt hangon szólal fel a démon, de további tettek helyett inkább csak a kibontakozó dolgokat figyeli. Ideje amúgy is, mint a tenger. Miért szólna bele egy olyan lélek utolsó pillanataiba, aki nem sokára úgyis az övé lesz? Vagy valóban így lesz? S mi van akkor, ha Belial már rég tudja mi lesz a dolgok pontja, és ezért nem lép közbe? Van egy fajta furcsa fény a szemében, ami nekem is megmagyarázhatatlan. Felé shunpozok, s majdnem át is lépem azt a vonalat, amit Yuke állított elém. Számomra nincs olyan dolog nagyon, amit mondhatnék. Jobb lesz immáron távozni, még akkor is, ha sejtem mi a terve. Ezt nem vállalhatja fel helyettem.
Meglepődve ér az, hogy kezével állít meg, vagyis testével. Ahogyan elém áll, s fölém tornyosulva érzem, egy pillanatra áhítattal pillantok szemeibe. Azonban ahogy arca közeledik az enyémhez, úgy kezdek el dideregni. Átfedő, védelmező lavina, ami elválaszt a világtól; valamint lelkem sötétebb oldalától. Szokatlan zavar lesz rajtam úrrá, amely arcom elszíneződésében nyilvánul meg. Eddig soha senki nem kerülhetett hozzám ilyen közel. Fel nem fogható érzés, hogy többé nem kell dühösnek lennem, ha... De miket is gondolok én? Szabadulnom kellene, viszont ajkai oly' parázzsal zárnak börtönbe, mintha csak szívem most törne darabokra. Szemeim sarkából az őszinte sós patak indul meg lassú folyamként. Sosem hittem volna, hogy lelkemet majd Tamachi Yukezo fogja betörni. Nem messze tőlünk egy ritmikus taps kezdődik.*
- Megható, de úgy gondolom alig maradt néhány percetek. Nos, mielőtt elvinném a kedvesed..át kell neki adnod a nyakláncod. Nem mintha esélyük lenne megtalálni téged; aki engem szolgál, azaz én fedettségemet élvezi. *Ám ezúttal furcsa módon egyáltalán nem hozzám, hanem Yukehez beszél. Mintha csak megértené azt, amit eddig nekem nem igazán sikerült felfognom. Értetlenül pillantok Yukera, miután elvált tőlem.*
- Mit jelentsen ez?! *Pillantok végül Belialra. Majd a hirtelen indulattól shunponak segítségével fogom meg ruháját.* - Őt nem viheted el. Az én lelkem a tiéd, Ő még csak nem is alkudozott veled. Mégis mit jelentsen ez Belial?! *De a hevességem nem tarthat sokáig, mert a démon egyenesen a csuklónat ragadja meg;erővel taszít le magáról, mégis elegánsan fordít háttal magának. Nyakamra illeszti kezét, hogy mellkasához szorítson. Azt akarja, hogy most egyenesen Yukezora pillantsak.*
- Tamachi Yukezo szavai egyértelműek. Mindenáron szeretne téged felmenteni az alku elől. Maga is tudja, hogy ezt miként teheti meg; az ő lelke pedig nekem sokkal finomabb, mint a tied. Főleg, hogy maga sem áll messze a kárhozattól. Tudtam, hogy utolsó kívánságoddal ide hozatod majd. Mit gondoltál, hogy szükségem van egy idejét még meg nem élt vaizardra? Egy bukott shinigami, aki járt a Pokolban, sokkal tetszetősebb. Vagy tévedek, nemes..shinigami? *Zavarosan somolyog rá Yukezora, mialatt oldalra billenti fejét. Sárga íriszei egészen áthatolnak mindenen. Kétség sem fér ahhoz, hogy Belial egy idő démon. Pontosan tudta a lehetőségeit, és azt is, hogy hogyan szerezheti meg a Tamachi lelkét.*

*Ismét elragadta egy olyan vakmerőség, amelyet nem kellene felvállalnia. Akkor mégis miért teszi? Miért dönt úgy, hogy felvált engem a halálból? Ez egyáltalán nem tiszta, valaki csak úgy nem tesz meg dolgokat. Tán terve volna? Chh, mégis milyen tervek azok? Egy démon ellen nem érhet semmit! Igen, ezúttal kételkedem a mentorom, szerelmem képességeiben. Nem tudom elhinni, hogy Belialt el tudná csak úgy tenni láb alól; amikor Belialt is Hacchi, Tessai és Urahara zárta el a vaizard laknál még a vaizardítás időszakában. Abszurdumnak tűnik az egész, éppen ezért meg kell állítanom valamilyen módon.*
- Ostoba vagy, ha úgy gondolod mindent megtapasztalhattál már vándorként. Nézz a szemembe, Tamachi Yukezo! *Nehezen lehetne leírni ama kifejezést, ami megfelelő értékű lenne tekintetemmel. Kiaknázhatatlan vegyület, amit eddig nem is tudhatott rajtam. Vajon mikor sajátíthattam el a lidércem uralmát ilyen fokon? Hiszen jelenleg csupán a szemeim sötétülnek el, s szivárványhártyám dereng citromsárgaként. A maszkom nem materializálódott ezúttal, mégis képes voltam felszínre hívni személyiségem másik felét. S hiába a démoni szavak, mindhiába a kidou mellyel engem próbálna kivenni a démon kezéből s leszögezni; valami egészen mással szembesítem, talán mindkettejüket. Elhúzom kezemet arcom előtt (mialatt lélekenergiám kiszakít a béklyóból), s most már tényleg az ismert anyag kerül arcom elé. Egy fehér maszk, vészjósló vigyorgó íveivel. A káröröm, a kevélység bajnoka; melynek hajszerű szalagjai mintha Belialra fonódnának. Villámgyorsan töröm el a démon csuklóját, majd lélekenergiám felszabadításával egy más fajta szintet érek el. Haragos vagyok, ugyanakkor már sokkal képzettebb harcos, mint azt Yukezo hinné. Felemelem legnagyobb fegyverem (a saját testem), s a földbe sikerül akkorát csapnom, hogy az tehetősen szakadjon ki a helyéről; félelmetes aprozódást hozva magával. Bizonyos hatókörön belül a föld olyan szinten megmozdul, hogyha leszáll a por; bizonyára egy hatalmas kráter marad majd a helyén. Mintha csak egy meteorit csapódott be, vagy földrengés zúdította ezt a helyet. Eme akcióm pedig nem csupán Belialt, de Yuket is képes elsodorni. Rideg arcomat mutatom feléjük, de inkább Yuke irányába.*
- Átlépted a vonalat, ha tovább állsz, többé nem leszel a mentorom! *Kezeim továbbra is ökölbe vannak szorítva. Mindez alatt Belialnak a csuklótörés nem jelentett semmit. Csak egy aprócska hiba, amit könnyedén ki tudott iktatni. A veszedelmes jelenség, amit pedig a vaizard lány okozott a számára, mintha csak nem is érhette volna. Átrepült rajta minden, s most pedig elgondolkodtató dolgokat lát. Vajon helyes döntés volt úgy tenni, hogy a vándor legyen a célpont? A lány még vajmi keveset élt, mégis már most brutális erővel bír. Látja rajta, hogy egy nap elődeit is túlszárnyalhatja, ha így halad. Egy ilyen szolgával pedig a későbbiekben többre megy majd. Ámbár még a shinigamit is fejlesztheti, csak éppen ő bizonyára nem sajátíthat el olyasmiket, mit a vaizard létforma engedélyez. S most mi tévő legyen egész pontosan? Előre tartja az egyik kezét, melyből egy különleges lánc egyenesen Yuke felé halad. Annak sikerességével a férfi rosszabbik kezére fonódik, egészen szorosan. De a hecc kedvéért egy ugyanolyan lánc Shizune felé is megkezdi irányát.*
- Majd én eldöntöm, hogy ebből melyikőtök fog szabadulni. Immáron hivatalosan mindkettőtök lelkét megszerezhetném, de nincs szükségem kettőre. Elég nekem egy szolga is; vajon milyen jövőt láthatok mögöttetek? Melyikőtök fogja beváltani elképzeléseimet? *A lánc eközben ránk tekeredik, de a belőlem felcsapó lélekenergia nem igazán akarja, hogy mágiáját ne újítsa meg rajtam újra és újra. Letekintek jobb karomra, aztán sóhajtok egy nagyot, mert eszembe jut valami. Tudnom kell valamit, még mielőtt ennek vége lenne. Tudnom kell a választ.*
- Amikor a palotádban voltunk, miért tanítottál? *A démon felé fordulok. Úgy hiszem, hogy nem lett volna restje megadni nekem azokat az éveket; én mégis elkértem a kívánságomat, amit ő teljesített is. Egészen egyedi módot adott arra, hogy elfelejtsem a családomat.*
- Azt kérted, hogy megszabadulj egy olyan érzéstől, ami a gyermek korban titeket halandókat olyannyira jellemez. Igen, elvettem a gyermekkorod Nara Shizune; de kívánságodat is teljesítettem, mert képes voltál megnyitni az átjárót. Ám valóban nem kellett volna ilyen kerek kort adnom a számodra, nevezhetném véletlennek is. Húsz évet töltöttél nálam, míg megtanultál olyan dolgokat, amiket most is titokban tartasz. De úgy hiszem, szükség esetén majd felszínre törnek; talán egy nap még szükséged is lesz rá. *Pillant a démon a shinigamira ezalatt, majd elengedi a karomat szorító láncokat. Tekintetében egy cseppnyi hezitálást sem vélek felfedezni. Magához rántja Yuket, majd kezét élénken a mellkasán hagyja.*
- Ez a szerkezet a testedben, az én dimenziómban nem lesz hatásos. Hiszen az időt én irányítom ott. De a benne levő funkció úgysem fertőzhet..a mágia karjai nem érnek el. Senki nem találhat, vagy tudhat rólad bármit. * Mintha csak egy teljesen külön álló világba vinnék őt, lehetséges, hogy így volna? Hanyagul ereszti el Yuket, s én már lépnék is érte, de következő mondatát hallva megállok.* - Most pedig vidd a lányt el valahova, mielőtt még meggondolnám magam. Kaptok egy órát, ha addigra nem térsz vissza később átjövök érte is. *Adja ki első parancsát a démon, majd várja, hogy alattvalója csettintésre engedelmeskedjen neki.*

*Vajon mit kéne most mondanom? Mi volna a helyes szó a fájdalmaim kifejezésére? Nem rég még csak azt sem tudtam mik ezek az érzések, tapasztalatlan voltam e világban. Most pedig úgy állok itt, mint egy fiatal, aki pontosan tudja mit jelent szeretni. Mint, aki tudja milyen szenvedni és szeretni egyaránt. Csúnyán mondva ez egy őrült plátói helyzet. Hiába is derülhetett minderre fény, hiába világosultak fel a dolgok...már késő. Hamarosan életemnek értelmet adható tényezője az enyészetté lesz eme világban. Mégis hogyan küzdjek ellene, ha a fenevad megmásíthatatlan szerződésével illette? Nem válthatom ki a kárhozat zűrzavarából? Többé nem lehetek ott, hogy visszarántsam a való életnek még valódibb oldalába. Nem szembesíthetem a tükörképével, csupán végig nézhetem ahogy semmivé lesz. Örült fájdalom lesz úrrá szívemen. Egy belemarkoló, egyre lejjebb fúródó tű mételyezi meg azt. Darabokra fog szaggatni az idő; de annak elteltével új dolgokra találhatok..egy nap biztosan.
Éppen ezért az új helyen állva tekintetemet messzi távlatokba eresztem. Szemeimben megjelennek a vöröslő csíkok, melyekből gyöngypatak folyam zúdul. De elegendő-e a sírás a szív fájdalmának enyhítésére? Elegendő-e kiadni érzelmünk az utolsó óránk hajnalán? Ha lemegy a nap, többé nem találkozunk. Úgy érzem nem tudok Yuke szemébe nézni. Nem bírom látni, utoljára. Gyűlölöm ezeket a pillanatokat, mert fájdalmat okoz a búcsúzásnak legapróbb szikrája is. De mindennek megvan a maga határa; ideje meghúznom azt. Leülök mellé.*
- Azon gondolkodom, hogy igazad van. Talán te úgy érzed, most velem töltenél minden percet..de én nem így érzek. Gyűlölöm a hátra lévő perceid, amit itt töltesz velem, Yuke. Nekem többet jelentesz annál, mint hogy ily' olcsón adjalak néhány kellemes percért. *Fonom keresztbe magam előtt karjaim, de érezvén közelségét a férfinak, tartásom megenyhül; s mintha egy olyan személlyé változnék, aki képes végre elgyengülni. Közelebb húzódom hozzá még akkor is, ha tudom, hogy ezzel tovább táplálom a vulkánt. Akkor is, ha tudom, hogy ezzel jobban fog fájni. Ugye feldolgozom valaha is? Hiszen ő is egyedül hagy, akárcsak mindenki más az árulásom idején.*
- Talán jobb is, hogy még nem tudja. De talán, talán értelme lenne elmondani neki, hogy az apja él; persze név nélkül. *Fejtem ki egész pontosan. Noha, tudom, hogyha megnő, akkor majd keresni fogja... de legalább nem lesz előtte sosem titok az, hogy az ő világában van egy apa..valahol. Később pedig biztos megtudná, hogy ki is az. De addigra azt is felfogná, hogy miért nem lehetett ott. Yuke nem fog nyomtalanul távozni ebből a világból.
Amikor az új tenshiről kezd el beszélni, némelyest felemelem a fejem. Nem gondoltam, hogy több is lesz. Némiképp savanyúnak érzem ezt most. Semleges, és közömbösnek érzem az egész helyzetet. Mélyen sóhajtok egyet, s még most is képes vagyok kifejezni nem tetszésemet.*
- Persze, a ruhagalacsin.. Lassan elit tanítvány leszek, ha így haladunk. Már csak Hitomi hiányzik, és akkor tényleg érvényes lesz az, amit mondok. *Forgatom meg kicsit szemeimet. Egyáltalán nincs kedvem Yuusuke tenshijének lenni. Tudom, hogy miféle vaizard; a legerősebb. De ez számomra nem jelent semmit, többre tartom Masaki..alias Hegyi kecskét. De talán mindennek nyitja a kapocs, amely összefog bennünket. Hiszen Masaki vigyázott rám, meg Shiori-san. Fogták a kezem, főleg az előbb említett. Habár egy agresszív alak, mégsem olyan, mint amilyennek látszik. Így utólag pedig belegondolva, mintha egyszer olyasmit mekegett volna, hogy Yuu a beosztottja lett volna. Komor tekintetemmel pillantok szemeibe. A kérdése teljesen abszurd egy ilyen helyzetben.*
- Mindegy vagy nem? A Daitenshi tagja vagyok, nincs választásom; mert ezt választottam. Nem lesz időm nem jól lenni...legalább is a felszínen. *Valóban nem engedhetem majd meg egy ilyen időben, hogy meggyengüljek. Csak éppen egyelőre a módot nem látom arra, hogy miképpen legyek újra erős; mivel tovább lépni nem tudok. Bólintok egyet elképzeléseire.* - Már ismerek valakit, akivel meg is kezdtem a tréninget. Talán majd el is helyezkedem. *Felelem hanyagul. Valóban nem ártana ezek után elfoglaltságot keresni, de ennek nem itt és most van az ideje. Meglepődöm az átforgatására, megszeppenve pillantok szemeibe, míg érzem, hogy hajam szanaszét terül ölében. Szavai pedig egész körű lefagyást idéz elő bennem, erre még egyáltalán nem készültem fel. Ugyanakkor sok így egyszerre. Önkényesen tápászkodok fel öléből.*
- Nem nem kaptál meg, ne hidd, hogy a tied vagyok most is. Eddig sem voltam az... *Egyébként meg belegondolva tényleg. Csupán egy csók zajlott le köztünk, és az érzelmeink tisztázódtak, de az egymás iránti szándékoknak még csak teret sem engedtünk. Sok nekem ez így egyszerre, nyíltan meg is hátrálok ettől.* - Ahhoz nekem olyasmire van szükségem, amit nem adhatsz már meg. Sajnálom, pedig én tényleg szeretlek...de nem sokára e világból kitörlődsz. Hogyan legyek egy olyan személy kedvese, aki még csak nem is létezik? Nem élek álomvilágban...angyalom. *Kissé nyersen, de mégis kellően érthető, s talán megérthető stílusban beszélek. Valóban képtelenség az, amit kér tőlem..mindezek előtt állva. Fel állok, szembe fordulok vele.*
- A lányod sorsáról kezeskedem, de többet nem ígérhetek. Nem tudhatom, hogy később mi lesz, egyszer majd nekem is tovább kell lépnem. Az első szerelmem pedig bizonyára te maradsz. *Majd a kirajzolódó Belialra pillantok, aki éppen most sétál a parton felénk.*

*Hirtelen elönt egy mélységekbe nyúló melankólia. Úgy látszik, a sors velem kegyetlen játékot folytat azóta, hogy megszülettem. Hisz már egészen fiatalon meg kellett ízlelnem a savanyúságot, keserűséget, kínt és szenvedést. Mégis miféle tanítások ezek? Vajon mi célja van az életnek nekem? Ama létnek, amely a legnagyobbat tudja vágni, és még keze sincsen. Valahol mélyen mégis elégedett vagyok a fájdalmaim ellenére. Most már tudhatom, hogy mit akarok; illetve lehet motivációja az életemnek. Napjaim akkor innentől kezdve nem lehetnek ingoványosak, én magamnak kell irányítás alatt tartani; várva a végre. Szemeim pedig csupán a démont nézik csendben, szüntelenül.*
- Tudod, nem vágytam erre, de azt hiszem, most már képes vagyok átlátni dolgokat. Úgy hiszem, hogy a Daitenshi tagjai mind egytől egyig esetlenek érzelmek terén. Túl nagy dolgokat vállalunk, s ez által olyan dolgokban nem lehetünk jók, melyekben mások viszont profik. De mások nem is lesznek sosem ennyire harc orientáltak, mint mi. Mi megteszünk olyan dolgokat, amikre esetleg mások nem képesek. Valamit valamiért alapon pedig mindig fel kell áldozni. Családos vagy, vagy nagy dolgokat viszel véghez. Bár kissé ironikus abban az értelemben, hogy úgymond családon belül az észre vehető érzelmek nem lesznek észre vehetőek. A te legnagyobb bajod pedig, hogy nem vagy hozzá szokva, hogy megbízhatsz valakiben; ahogy én sem. Téged egy világ üldöz, engem pedig a változás. *Ezüst patak folyama pedig megállíthatatlanul zúdul le arcom domborulatain. A világom keserűsége ismételten befeketíti nappalom. A személy, aki életemnek meghatározó személyisége lett, ím elhagyja e világot. Állok tehetetlenül, megkínzottan a vihar alatt állva. Nem akarom hagyni, hogy elmenjen; de mit tegyek akkor?
Yukezo kiáltása egyértelműen meglep, ahogyan a medáljához nyúl. Tehát mégsem adhatta fel? Mégis szabadulni akar? De a medál sötétsége megvallja Belial szavainak hihetőségét. Viszont a démonnak tudnia kell, hogy én még így is mellette fogok állni. Tudom, hogy minél többször fordulok hozzá, annál jobban fertőzi lelkem; mégis, ő kell nekem. Szemeim haragot gerjesztenek, s arcomra húzom maszkomat, melynek végei most is büszkén libbennek meg testem oldalán. S már megtenném első villámlépésem, hogy segítsek neki; de ő követhetetlen sebességével szinte egy pillanat alatt lerendezi ezt a csatának tűnő szituációt.*

Belial lassan sétál a párhoz, egyre közelebb férkőzve az idejük lejártájához. Alig maradhatott idejük, mégis úgy gondolja, hogy nem tarthatják érzéketlennek. Démoni véréhez képest még meglehetősen kedves volt; az már nem az ő hibja, hogy nem használták ki az idejüket. Fedett élvezettel, annál jobban meglátszó kevélységgel követi figyelemmel Yukezo belső csatáját. Kárörvendő mosolyával illeti a nyakláncot, ahogyan pillanatok alatt hatástalanítja jelenlétével az ilyes fajta eszközöket. A shinigami támadásait természetesen könnyedén kivédi egy kisebb térhajlítással, amelynek hatására azok mintha csak átillannának rajta. Nincs ezeknek jelentősége, ugyanakkor a shinigami bankai támadását is játszi könnyedségével hárítja. Egy másik síkra zárja azt, így fizikai károkat itt egyáltalán nem okoz, csupán látványhatást gyakorolhat. Maga mögött fonja össze karjait, uralja ezt a helyzetet.
- Nos, megunta végre az ünnepi fogadtatást; vagy viszonozzam kedveskedését? Esetleg meglephetem kedvesét valamivel, ha szeretné! Ám, úgy hiszem, van önöknek még néhány percük, addig...elnézem a tengert. *Érdektelenül sóhajt egyet. Habár az imént kicsit megfenyegette azt a kettőt, ettől függetlenül egyiket sem tekinti potenciális ellenfélnek. Yukezot éppen azért, mert tudja a dolgok végét. Ettől függetlenül kíváncsi arra, hogy mit és hogyan tesz majd. Kíváncsi arra, hogy az idők alkujáról híres démonát hogyan győzi majd le. Kíváncsi a legújabb Belial észjárására. Habár ezt úgysem fogja megosztani a shinigamival, még ha szándékai tiszták is Yukezonak. Ő akkor sem fogja elmondani neki, hogyha le is győzi...Belialtól akkor sem szabadul meg; a lelke örökké ennek a létnek él majd.

*Kitekintek oldalra. Nézni sem tudom ezt az alakot, viszont Yukezonak tartozom valamivel, amit még elszeretnék neki mondani, mielőtt elmenne. Így, amikor megölel..magam is visszaölelem, de mindezt céllal. . Kicsit lejjebb húzom, hogy állam alja vállain pihenhessen meg.*
- Odaát nem az idő, vagy Belial a legnagyobb börtön; hanem az emlékek, amelyek folyamatosan fognak kínozni majd. Egyszer letettem eskümet, hogyha majd nem leszel..helyedbe lépek. *Noha tudom, hogy valójában sosem tudok majd a helyébe lépni. Yukezo képességei páratlanok, ugyanakkor miért is helyettesíteném? Én csak egy valaki vagyok, aki a tanítványa és egyben az a személy is, aki vigyáz a lányára. Ezúttal viszont neki is le kell tennie egy esküt.* - Nem kérem, hogy jöjj vissza, mert ebben nem hiszek. De meg kell ígérned Yukezo, hogy elfelejtesz engem. Az én emlékem soha ne kínozzon, én ne létezzek... *Eltávolodom, s háttal fordulok neki. Úgy szint megpillantható a szürke színnel - vállakon - ellátott Daitenshi köpeny, amelynek címere a hátamon hullámzik eme szeles időben.*
- Tudod, a szüleim fontos tagjai a Goteinek; ikertestvérem pedig tehetséges annyira, hogy külön alakulatban foglaljon helyet. Azt hiszem, megtaláltam célomat a Daitenshit illetően. Újra Nara Shizune leszek, a 9. osztag kapitányának a lánya. Legfőbb célom pedig a Lelkek világa, a szülőhazám védelme lesz. Kivetettek, megaláztak...de általad új szárnyra kaptam. A Daitenshi egy fiatal tenshije lettem, a Gotei Juusantainak pedig mégis szüksége van ránk. Szüksége van olyan harcosokra, akik tényleg képesek megvédeni az emberiséget. Én pedig ahhoz kötődöm a legjobban, ahol születtem. Akármilyen is a Gotei, talán mindez nem is a kapitányokon múlik. Mindenesetre...*Tüzes tekintetemmel pillantok vissza Yukera féloldalasan. Aztán Belialra is.* - Ha minden igaz, ezen túl a mentorom Sierashi Yuusuke lesz, a Daitenshi vezére; valamint...*Némi mosollyal hunyom le szemem. Mégsem mondhatom ki, hogy valójában minek tartom azt az alakot; s hogy mit szeretnék tőle majd kérni.* - Egyformán hiszünk benne.. *Csak ennyit mondhatok, aztán eloldom maszkomat.* - Te pedig. *Mutatok a démonra.* - Jegyezd meg jól, hogyha a mi világunkba jössz legközelebb..darabokra téplek. Küzdeni fogok, fejlődni a legjobb mentorok alatt, hogy jelenlegi szintemet is túlszárnyalhassam. Győzni akarok a magadfajta alakok ellen, akik A lelkek világát oly' magányossá teszik. Családokat, barátokat, szerelmeket ziláltok szét...gyűlöllek titeket! *Emelem fel némiképp a hangom, bár már most is sokkal érettebben beszélek, mint eddig.*

Belial hallva a lány szavait, némiképp elkomolyodik tekintete. Ő maga is tud egy s mást arról a személyről, kit a vaizard szájára vett. Hogyne tudná? Aizen gyilkosairól az ő hozzá hasonló, rejtőző alakok mind tudnak. Néhányan forralgatják maguk terveit, néhányan félnek, néhányan pedig érdektelenek ebben a témában, mint Belial is.
- Egy darabig nem jövök. Viszont kíváncsi leszek, hogy be tudod- e majd tartani az ígéreted. Ha nem, akkor kit fogsz...széttépni, ahogyan te fogalmaztál? Vajon, ha már az utódom jön el; vajon őt majd szét akarod tépni? - Csupán ő maga tudhatja, hogy miféle játékot akar a vaizarddal űzni. Shizune, Yukezo mind kegyetlenül rosszul jártak ebben az esetben. A démon végre kezét nyújtja a shinigaminak. Belial mögött pedig egy fekete lyukra hasonlító átjáró materializálódik. Belső forgása meglehetősen látványos, ugyanakkor kicsit félelmet keltő. Shizune talán sejtheti, hogy éppen hova fognak tartani ők ketten. A démon így is, úgy is képes lenne elvinni őt...minek folyamodjon erőszakhoz?
- Itt az idő, Tamachi Yukezo. Tedd meg életed utolsó lépéseit e világban. Jól gondold meg utolsó szavaid a saját korodhoz. A szolgálatomban állva soha többé nem térhetsz vissza. Többé nincs házad, családod, szerelmed, emléked.. Kitörlöm léted e síkból; halott leszel az élő között. Egy démon szolgája leszel.. örökké.

*Megannyi próba és szenvedés. A sors ily kegyetlenségek közé keverne? Már kicsi gyermekként is észlelhettem, hogy e világnak valami terve van velem. Nem szólnak rólam legendák, vagy bármiféle művek...engem egy démon növesztett fel. S mit is tehetnék most? Mit is higgyek erről a helyzetről? Olyan ez, mintha megsemmisülnél. Sós patakban ázik lelkem tükre, s hiába is törlik le..a fájdalom nem múlik. Semmi sem mulandó, ami sokat jelent. A sok jelöli pontosan a dolgok létének fennmaradását. Nem feledhetem a történteket. Bár megtehetném, akkor nem szenvednék most jobban, mint bármikor. Fogalmam sincs, hogy mit teszek majd ezek után. Úgy érzem a szavaim nem találják az értelmet, túlságosan ellep a magány kínkeserves érzése. Hiába van itt még velem, Belial közeledése érezteti velem a vég utolsó szavát. A démonra pillantok.*
- Minél tovább nem jössz, én annál erősebb leszek. Ahogyan Yukezo is mondta...ennyi idő alatt mennyi erőre tettem szert. Szerintem te is tudod, hogy később még erősebb leszek. Tartozni fogok..ár pedig én gyűlölök tartozni bárkinek is. *Aztán tekintetem Yukezora mered. Mit is mondhatnék már? Mi volna az, mit megoszthatnék vele? Bánatomat már tudja, örömöm pedig nem sok. Megint csak elhagyatott leszek, hiszen a testvériségen belül igazából nincsenek barátaim. Yuusuket sem ismerem igazán, azt sem tudhatom mire számíthatok. Habár mellé álltam, amikor a legnagyobb szüksége volt ránk. Egyedüli, legfiatalabb tagja voltam a Daitenshinek..de mertem vállalni a kockázatot, hogy kiszabadítsuk a börtönből. Remélem segít majd nekem, hogy ezúttal ő szabadítson ki a fájdalom börtönéből. Ők még csak nem is sejthetik, hogy mi van köztem és Yukezo közt.*
- Szeretlek. *Egyetlen árva, gyenge szó hagyja el ajkaimat; de úgy érzem hiába. Most már úgyis mindegy. Láthatom, ahogyan átmegy az átjárón. S testem olyannyira megremeg, hogy testem csak az utolsó pillanatba cselekszik. Szinte kétségbe esve rohanok utána, zilált légzésemmel. Ruhája után kapnék, de későn. Őt már ellepte az átjáró, és a halál földjére lépett. Az átjáró bezárult, de a démon még mindig itt van. Majdnem térdre rogyok, ám ő egy határozott mozdulattal felránt. Dühösen verném le magamról, de még mindig nem elég "hosszú a kezem", hogy elérjem.*
- Megmondom neked őszintén, hogy ti halhatatlan halandók is gyengék vagytok. Alacsony rendűek vagytok, mégis van bennetek valami ellenállhatatlan. Elárulok neked egy titkot. Az a fiú talán egy nap majd visszatér, ám te akkorra már nem fogsz élni. Hagyj fel ezekkel az ostoba emberi dolgokkal. Jobban jársz, ha keresel valaki mást. Vagy talán képes lennél rá várni? Vannak még hozzá hasonló bolondok, noha pont olyanok, mint ő nincsenek. Sayonara... *Utolsó szava után pedig egy ismeretlen nyelvezetű kifejezéssel illet. Ha megérteném, hogy mit mond..talán akkor nem fertőznének azok a szavak, amiket mond. Mintha csak a kegyetlen jövőt vetítené elém, amivel csak még nagyobb fájdalmat ígér. A maradék, cseppnyi hitemet is eltörli, ezzel pedig távozása után már nem tudok talpon maradni. Végleg eltöröl az események áradata. Percekig csak megsemmisülve fekszek a földön, míg aztán tudatom egy másik világba kerül. A magam földjére érkezem, ahol a zanpakutom tölt meg némi élettel. Pontosabban emlékeztet arra, hogy mit is kell most tennem. Nyitok egy senkai kaput a Soul Societyben levő főhadiszállásra, ám hiába is keresném a többieket...szinte érződik, hogy jelenleg az új főhadiszálláson vannak. Magamhoz veszem kissé remegve Yuke levelét. Magamra terítem a Daitenshi köpenyt, s utamat a másik főhadiszállásra vetem. Szinte elemi erővel csattanhatok be ott az edzőterembe, kikerülve mindenkit. Pontosan tudom, hogy nagy a baj...*

Belial már a kastélyban vár téged, mialatt te a jelenlegi környezeteddel ismerkedhetsz. Érezheted, hogy e síkban az idő szinte irreálisan folyik, vagy éppen nem folyik. A levegő sokkal tisztább, lelkekkel telibb; mint amilyen helyeken találkozhattál. Eleinte nehezen megy a lélegzés, ám ahogy haladsz a kastély felé egy ösvényen, úgy válik könnyedebbé a létszükség. Egy hatalmas ódon kaput két női démonszolga nyitja meg előtted, míg a harmadik már a váróban egy különleges öltözetet nyújt át. Belial látszólag nagyon ad a megjelenésre, mondhatni a csomagolásra. Így aztán egy démoni szöveggel díszített, fehér kimonoban jelenhetsz meg. Ő már az oltárnál ül, előtte egy előre kikészített teával. Mögötte számtalan füstölő, valamint az egész helyiségben gyertyák hada üdvözöl. A plafont úgy látszik, mintha elvarázsolták volna. Füst gomolygás van a helyébe, valamiféle erő talán?
- Üdvözöllek otthonomban Tamachi Yukezo! Akkor hát megkezdhetjük a délutáni teázást? Még egészen sok dolgunk lesz mára. Tartok egy kis történelem órát! *Ezt követően teázásotok közepette egy rég elpusztított középkori város legendáját fedi fel előtted, minek hírét sosem hallhattad; hiszen nincs benne a történelem könyvekbe. Nyíltan beavat tervébe, hogy visszautaztok az időben azért, hogy annak elátkozott aranyait egy más, ma is ismert középkori városba rejtsétek. Az emberiségnek néha szüksége van a kisebb katasztrófákra. A végző cél állomásotok Athén lesz.