A vagy a részeg és a szépség

Az élet csúnya játékot játszik velem egy ideje. Bár talán ez a fizetségem az eddigi tetteimért. Talán ha hagyom, hogy szenvedjek még most akkor későbbre már kevesebb, maradna csak. Talán lenne pihenőm, és kicsit kifújhatnám magam. Ezen gondolkozok kint Las Noches tetején és nézem, ahogy lent a sivatag kopárságában zajlik a hangyák folyamatos csatái egymás ellen a fent maradásért. Olyan értelmetlen egy létforma ez. Még az értelmes következtetésekre is képtelen. Képtelen hosszúton gondolkozni. Milyen szánalomra méltó egy életforma ez. Legszívesebben az összeset elpusztítanám de még ahhoz is méltatlanok, hogy egyáltalán rájuk gondoljak. A legrosszabb ebbe bele gondolni, hogy valamikor régen én is ilyen voltam. Ezért még inkább utáltam a gondolatot, hogy én hasonlítsak ezekhez, az állatokhoz. Egyszerűen elviselhetetlen a gondolat, hogy én ilyen voltam valamikor. Elővettem a kis tőrömet és elkezdtem játszadozni vele. Dobálgattam a levegőbe, forgattam és elkezdtem karcolgatni a vár tetejébe formákat. Nagyon unatkoztam már. Fogalmam sem volt, hogy mivel foglalhatnám le magamat. Visszamentem a váron belülre és meglátogattam az egyik kisebb kocsmát. Neki kezdtem piálni, de dögivel. Sorba döntöttem le az erősebbnél erősebb italokat. Már úgy fél órája így ment, amikor betévedt valaki. Már eléggé kész voltam és bejött egy csinos hölgy. A gondolataimba mélyedve nehezen vettem észre az újonnan jött vendéget. Eddig egyedül voltam a kis kocsmában a pultossal de most már egy csinos hölgy is van itt. Ugyan én még mindig depresszióban vagyok, és most nagyjából úgy állok, hogy egy rossz szó hozzám és robbanok. Szerencsére azért annyira még nem vagyok bebaszva, hogy a józan eszem elvesztettem volna. Miközben iszogattam észre vettem egy apróságot a lábam alatt már vagy 5 üvegnyi piát, széttörtem. Bár az eladó nem problémázott érte. Gondolom látta, hogy most nem tanácsos zavarni. Kicsit becsuktam a szememet és elbóbiskoltam a széken ülve. Arra ébredtem, hogy sikeresen lezuhantam a székről és a szilánkokon feküdtem, ami rohadtul fájt. Már kezdtem volna sikítozni, amikor eszembe jutott nem egyedül vagyok. Gyorsan felpattantam és vissza ültem a székemre. Kicsit elszégyelltem magam, hogy ekkora egy balfasz vagyok. Még el is pirultam bár ez rohadt ritka volt tőlem. Kicsit közelebb mentem a hölgyhöz.
- Helló! Nehogy azt hidd, hogy ilyen béna vagyok csak most kicsit fáradt is vagyok és még kicsit részeg is szóval remélem nem minősítettél le ezért. - mondom neki egy levegőre. Ugyan általában nem érdekelnek az arrancarok de egy csinos nő minden férfit érdekelne. - ezúttal is a sors annyi időt sem hagyott, hogy válaszoljon nekem. Véletlen megcsúsztam egy üveg szilánkon és szegényt levertem a székéről. Sajnos pont úgy sikerült esnem, hogy ő a földön hevert ahol hála istennek nem volt szilánk én pedig rá estem. Azonnal felpattantam de megint elcsúsztam és vissza zuhantam. Harmadjára végül sikerült normálisan feltápászkodnom.
- Sajnálom. Sajnálom. Nagyon nagyon sajnálom. - ezt mondtam és közben hajolgattam meg felé előtte. - nem így akartam. Nagyon nagyon sajnálom. - mondtam közbe tovább.

Csak forgolódik az ágyon. Hunyorog, gyorsan ver a szíve, és mintha élethalál harcot vívna a takaróval. Egy iszonyatos rémálomból riadok fel egy hatalmas kiáltással. Percekig lihegtem. Mikor sikerül tisztáznom, hogy hol is vagyok, és hogy mi is történt párnámat jól magamhoz öleltem, majd egyik kezemmel fájdalmasan a fejemet fogtam.
~ Már megint. Nem tudok egyszer normálisan felkelni. … Nem … Mióta meghaltam, azóta jóformán minden alkalommal felriadok. De miért? … Azóta erősebb lettem. Akkor miért kínoznak engem a rémálmaim? – nézek a tenyerembe fájdalmasan.
Felkelek, bemegyek a fürdőbe, és percekig csak állok a zuhany alatt. Csak merengek a dolgokon. A mostani rémálmom egészen más volt, mint a megszokott. Így utána gondolva nem is értem, hogy miért volt számomra ennyire rémítő. Hisz nem kötődök hozzájuk. A fürdőből kikeverve felöltöztem, és úgy döntöttem, ha nincs feladat, akkor sétálok. Rengeteg olyan ember jött velem, akit egyáltalán nem ismerek. Idegennek érzem magam. A falat végigsimítva haladok végig az egyik nem túl hosszú folyosón. Megüti fülemet, hogy két cserfes kis Aizen imádó csitri összesúg a hátam mögött. Komolyságomból kifolyólag lehet, hogy megint túlságosan megfagyasztottam körülöttem a levegőt. De úgy gondolom, akkor sem kellene így összesúgni. Ezért gyilkos tekintettel néztem rájuk ők meg sikoltozva szaladtak el. Kicsit elégedetten fordultam vissza és haladtam tovább. Egyszer csak belebotlottam a kocsma ajtóba.
~ Ugyan már… Csak nem akarsz bemenni? … Ugyan én ilyen helyekre nem szoktam járogatni. … De mégis. Lehet, hogy a piától jobban fogok aludni. … Egy próbát megér.
Nem voltak sokan. Csak a pultos, megy egy srác, aki látszólag is eléggé felöntött a garatra. Nem is kellet figyelembe venni a halom üveget a lába alatt, amik üresek voltak.
Tőle nem messze leültem, és rendeltem valami rövidet. Valamit, ami jól fejbe vág rövid időn belül, és már mehet is. Nem szeretném, ha valaki meglátna. Arrancar korom óta nagyívbe kerülöm az ilyen helyeket, és az ide járó embereket. Talán a rossz tapasztalat miatt. Vagy félek, hogy megint valaki ki akar velem kezdeni.
A férfi feje nagyot koppan az asztalon. Egyszerűen bealudt.
- Na, ez sem tudta, hogy hol a határa. – megittam az italomat, és kértem még egyet.
Mikor azt is megittam, akkor a mellettem ülő fogta magát, és az asztal alá sűlyedt. A probléma csak akkor volt, mikor az üvegek ennek következtében összetörtek. Első reakciónak felemeltem a szemöldökömet, majd eszembe jutott, hogy iszonyatosan fájhat neki. Ekkor egy kicsit aggódó arcot vágtam, de a balszerencsés hírtelen felpattant, és visszaült. Úgy tett, mintha semmi nem történt volna. A szemöldököm megint felszökött, majd felnéztem, és hangosan kifújtam a levegőt.
~ Úristen. Férfiak. Ha most be prószálja adni, hogy egyáltalán nem fáj semmie, akkor főbe lövöm. Igaz nem tudom mivel, de feltalálom magam – képzelgésbe előkap egy pezsgős üveget, jól felrázza, és a kilövellő dugóval jól fejbe találja.
Kicsit közelebb ült, majd elkezdte mondani a szövegét. Vagy legalábbis én így gondoltam.
- Helló! Nehogy azt hidd, hogy ilyen béna vagyok csak most kicsit fáradt is vagyok és még kicsit részeg is szóval remélem nem minősítettél le ezért.
~ Szerintem te nem fáradt vagy, hanem részeg. Lehet, hogy az alvás egy kicsit kijózanított, de szerintem még mindig nem vagy józan. De az is biztos, hogy a fáradtság még egy lapáttal rátesz.
Már fordultam is felé, hogy hasonlókat mondjak neki, viszont valami szokatlan dolog történt. A srác elkezdett felém dőlni, és egyszerűen olyan sungja volt, hogy leestem a székről. Szerencsére nem üvegszilánkra landoltam, de maga a kő sem volt egy kellemes dolog. A Srác pedig egyenesen rám. Azonnal elpirultam. Ez csak olyan reflexszerű reakció volt. A srác amilyen gyorsan persze igyekezett felállni, de valamin megint megcsúszott, és visszaesett rám. Az újabb esés valahogy úgy sikeredett, hogy én visszadőltem, és a támasztó keze lefogta a karomat. Persze még vörösebb lettem. De most már azért is, hogy ilyen nincs. Hogy ezt feltehetőleg direkt csinálja. Harmadjára csak sikerült neki felállnia.
- Sajnálom. Sajnálom. Nagyon nagyon sajnálom.
Hajolgatott meg előttem, én meg felálltam, és lesöpörtem magamról a port. Sűrű elnézést kért.
~ Ajánlom is neki.
- Nem így akartam. Nagyon nagyon sajnálom.
Szöget ütött a fülembe a „Nem így akartam” mondat. Persze ez lehet csak úgy, hogy nem akart rám esni, de lehet más is. Ilyen rossz csajozási formát még életembe nem láttam. Pedig már láttam egy párat. De ez még sem olyan, mint az amikor odamegy, és mondja a süketelést. Viszont akkor meg nem kért volna bocsánatot, hanem vigyorogna, mint a vadalma. Na, akkor. Akkor aztán úgy felképeltem volna, hogy kirepül az ajtón. Nem is… Új lyukat üt a falon és úgy távozik. De ez látszólag értelmesebbnek tűnik. Még azzal szemben is, hogy részeg.
- Szerencséd, hogy bocsánatot kértél. Bár hozzáteszem az állapotodba meglepő az ilyen szintű józanságod. De azt most leszögezem, ha megint így rám nyomulsz, akkor több orrod lesz, mint fogad.
Mosolyogtam rá nyájasan, miután mindketten visszaültünk a pulthoz. Intettem, hogy kérek még egyet ugyan abból. Majd hozzám furcsa módon elkezdtem érdeklődni a mellettem ülő férfiről.
- Mi a neved? ... És hogy hogy itt iszogattál csak úgy magadban? Egy átlag estéhez nem ittál kicsit sokat?
Szokatlanul, vártam a válaszokat. Talán azért, mert szerettem volna, ha értelme is lenne a mai napnak. Még ha egy részeggel is kell beszélgetnem. De nekem is pár ilyen kör, és én is olyan leszek itt. ... Jó pár kör után. Annak idején jól ráedzettem az ilyesmire. Meg alapból jól bírom.

- Szerencséd, hogy bocsánatot kértél. Bár hozzáteszem az állapotodba meglepő az ilyen szintű józanságod. De azt most leszögezem, ha megint így rám nyomulsz, akkor több orrod lesz, mint fogad. – mondta nekem halál nyugodtan. Bár nehezen tudom elképzelni, hogy csak úgy a fogaimat törögetné. Pláne, hogy a közelembe is nehezen kerülne. Tudom magamról, hogy még a nálam 2 szer erősebbeket is messze tudok tartani magamtól egy bizonyos fokig. Erre a kijelentésre kicsit meg komolyodtam. A részegségből nem mondom, hogy kijózanodtam, csak kezdtem picit felébredni. Nem szeretem, ha valaki úgy fenyeget, hogy igazándiból semmit nem tud rólam. Ha az igazi jellememet látná szerintem most ő, hunyászkodna meg. Sajnos, még amikor részeg vagyok akkor sem viselem ha valaki magasabb rendűnek érzi magát nálam. Ugyan vissza fogtam magam de akkor sem hagyott nyugodni a dolog.
- Mi a neved? ... És hogy-hogy itt iszogattál csak úgy magadban? Egy átlag estéhez nem ittál kicsit sokat? – kérdezi tőlem.
- Általában mielőtt valakinek a nevét kérdezed illik megmondani a sajátodat. Én egyébként Carmano Angelo vagyok a 17 es szám birtokosa. Azért vagyok így egyedül itt, mert egy arrancar kivételével eddig mindenkit az ellenségemnek tartok vagy legalább is nem szívlelek. Bár ez helytelen kifejezés hisz minden más fajt is egyaránt útálok. Az indok, amiért egyedül vagyok itt az ez és, hogy miért iszogatok egyáltalán? Fogalmam nincs. Sok dolgon gondolkozok mostanában és egyikre, se nagyon találom a választ, így talán itt keresem a menedéket. De ne kérdezd, hogy mi ez a sok gond. – mondom neki teljesen komoran. Kezdem úgy érezni, hogy végre újra önmagam vagyok. Szerencsére a pia csak addig hat rám, amíg nem akad valami olyan dolog, ami elvonja a figyelmemet róla. Sajnos így nehezen is tudok úgy istenesen berúgni.
- Veled mi a helyzet? Te mit keresel itt egyedül? Elmondanád a nevedet? – kérdezem tőle szokatlan érdeklődéssel a hangomban. Közbe kértem egy pohár vizet plusz még citromot is hozzá, hogy legyen valami, ami felkelt. Bár a fájdalom többet segítene ez ügyben. De nem akarok most csak úgy elkezdeni operációsat játszani magamon ennek a szép hölgynek a társaságában. Sokat filóztam vajon miért van az, hogy minden sebünk meggyógyul ha át váltunk az igazi alakunkba. Nem sok mindenre jutottam, de mint kiderült nagyon hasznos egy dolog. Így ha egy shini ellen küzdünk sok előnyre, tehetünk szert. Bár ez az előny sem segített, hogy legyőzzem azt a múltkori csajt. Jó ideje már csak azon a harcon rágom magamat. Edzenem kellene nagyon sokat ahhoz, hogy erősebbé válhassak és ilyen ne történhessen meg még egyszer. Kicsit magamba merültem nyilván észre is vette a kis hölgy mellettem mert meg bökdösött picit. Azonnal kizökkentem a gondolataimból és ismét minden figyelmemet felé irányítottam. Sajnos Vex is említette már, hogy amikor azon rágom magam nagyon úgy tűnik mint ha sírnék. Ami félig igaz is. A lelkem sír de a testem nem mutatja ki. Túlságosan büszke vagyok ahhoz, hogy ki is mutassam a pontos érzelmeimet amiket igazándiból én sem értek. Néha csak a megfejtésükkel foglalkozom néha pedig ha épp valami bajom akad szarom le, hogy mit érzek. Le egyszerűsítem a dolgokat. Utálok egyformán mindenkit és el van intézve. Mindenkinek a halálát kívánom és általában teszek is róla, hogy az minél hamarabb elkövetkezzen. Bár néha akad amikor társaságot keresek. Bár ez ritka mint a napfogyatkozás szóval ne is várjanak tőlem hasonlókat.

Úgy nézem lenyelte a békát, és remélhetőleg nem fog olyan merényletet elkövetni, mint az előbb. Kérdésemre viszont egy kicsit hosszabb választ kaptam, mint először számítottam.
- Általában mielőtt valakinek a nevét kérdezed illik megmondani a sajátodat.
~ Igen, ezt már megkaptam párszor. De valahogy a bemutatkozás soha nem kedveltem. Nem tudom mi az oka, de valahogy nem szoktam másoknak elmondani a nevemet. Lehet részben ez is az oka annak, hogy mindenre emlékszem, de a keresztnevemet elfelejtettem.
- Én egyébként Carmano Angelo vagyok a 17-es szám birtokosa. Azért vagyok így egyedül itt, mert egy arrancar kivételével eddig mindenkit az ellenségemnek tartok vagy legalább is nem szívlelek. Bár ez helytelen kifejezés hisz minden más fajt is egyaránt útálok. Az indok, amiért egyedül vagyok itt az ez és, hogy miért iszogatok egyáltalán? Fogalmam nincs. Sok dolgon gondolkozok mostanában és egyikre, se nagyon találom a választ, így talán itt keresem a menedéket. De ne kérdezd, hogy mi ez a sok gond. – mondta szokatlanul komolyan.
~ Érdekes. Szóval ős sem nagyon szívleli a shinigami-kat, és az embereket, viszont az Arrancar-okkal is így van. Bár az is biztos, hogy én sem tenném tűzbe egyes társaimért a kezemet, viszont az így nem jelenthetem ki, hogy mindenkit utálok. Bár így belegondolva a shinigami-k között is leltem olyat, akit nem vetek meg teljesen. De akkor is a többséget utálom. De, sok barátom sincsen. Viszont, ha ennyire utálja a fajtáját, akkor velem ezt miért osztja meg? Vagy engem egyenlőre, még nem tett sehova? …. Neki is vannak gondjai. De azt nem fogja velem megosztani.
- Veled mi a helyzet? Te mit keresel itt egyedül? Elmondanád a nevedet?
Kérdezte érdeklődve, majd kért egy pohár vizet, és egy citromot. Feltehetően már józanodni szeretne inkább. Gondolom valami hasonlót vár el tőlem is. De hát össze kéne szedni a gondolataimat. Viszont mire ismét rápillantok ő már gondolatba egészen máshol jár. Szomorú emlék lehetett, mert valami hasonló volt kiolvasható eszeméből.
~ Akkor most kíváncsi a válaszomra, vagy el van magának?
Óvatosan egyetlen egy újjal megböktem, mire visszatért a valóságba, és teljes erőveé rám figyelt. Én megköszörültem a torkomat, és elkezdtem a bemutatkozást, és a kérdésekre való válaszolást.
- Eliana del Barros a nevem. 24-es számú Arrancar. Én nem utálom fajtársaimat, de egyikükre se bíznám igazán az életemet. Nincs is sok olyan Arrancar, akire azt mondhatnám, hogy barát. Ami igazán zavar, hogy én is egy szörnyeteg vagyok, és ehhez az élethez oly annyira ragaszkodom. Elmondhatom, hogy kétszer meghaltam, és még inkább élni akarok még ebben a formában is. – az előttem levő üveg szélét birizgáltam, és közben az ital szép lassan egyre hidegebb lett - … Hogy, miért vagyok itt? Nem volt egyéb dolgom, és útközbe belebotlottam a helybe, és úgy gondoltam, hogy betérek. De mióta itt vagyok, azóta nem igazán voltam ilyen helyen. … És ne aggódj, másoknak is vannak problémái. De szerintem nem kell mindenkit ellenségnek tekinteni, aki az épület belsejében lézeng. Vagy engem is egyből ellenségnek mondanál?
Az utolsó kérdésemmel arra lettem volna kíváncsi, hogy-hogy áll hozzám. Az a baj, hogy így is többet mondtam, mint talán kellet volna. Nem tudom miért, de valamiért csak elmondtam neki. Felettébb érdekes egy figurával találtam szembe magam. Részegen is tud higgadtam, és komolyan beszélni. Ha nem rázza ki a hideg, akkor tovább is beszélgethetünk.

- Eliana del Barros a nevem. 24-es számú Arrancar. Én nem utálom fajtársaimat, de egyikükre se bíznám igazán az életemet. Nincs is sok olyan Arrancar, akire azt mondhatnám, hogy barát. Ami igazán zavar, hogy én is egy szörnyeteg vagyok, és ehhez az élethez oly annyira ragaszkodom. Elmondhatom, hogy kétszer meghaltam, és még inkább élni akarok még ebben a formában is. … Hogy, miért vagyok itt? Nem volt egyéb dolgom, és útközbe belebotlottam a helybe, és úgy gondoltam, hogy betérek. De mióta itt vagyok, azóta nem igazán voltam ilyen helyen. … És ne aggódj, másoknak is vannak problémái. De szerintem, nem kell mindenkit ellenségnek tekinteni, aki az épület belsejében lézeng. Vagy engem is egyből ellenségnek mondanál? - mutatkozik be szinte ugyan azokat elmondva, amiket én de már ez is haladás. Közben megkapom a vizet és a citromot. Elég egy sajátos józanodási módszerem van. Megfogtam a pohár vizet és képen öntöttem vele magamat. Utána a földön lévő szilánkokból felvettem egyet megvágtam vele a bal tenyeremet, és citromlét csöpögtettem a sebbe. Bazira csípett és ki is törölte a fáradtság minden szikráját belőlem. Plusz régen csináltam már limonádét és az íze is jó volt így a véremnek. Minden cseppjét kipréseltem a citromlének és utána neki kezdtem inni a sebemből. Közbe igyekeztem válaszolni a kérdéseire:
- Addig, amíg nem értem meg a gondolkodásodat és nem tudom megmondani, mit cselekedsz, ha a közelemben vagy, vagy ha esetleg máshol vagy addig nem tudom, mit gondoljak rólad. Ha már sikerült kiismernem téged, akkor döntöm el, hogy ellenség vagy e vagy, esetleg barátként is tekinthetek rád, vagy ha talán felkelted annyira az érdeklődésemet talán még többként is tekintek rád. Bár erre még nem volt példa egyetlen szeméjnél sem és lehetőségek is ritkán alakulnak úgy, hogy megkedvelhessek valakit. Sokan megszoktak ijedni ha a természetemhez hűen viselkedek valakivel. Pláne ha még azt is teszem amit szívem szerint akarok. – pláne, hogy a vérimádatomon egyedül a pillecukor imádatom tud felül kerekedni. Igazából így belegondolva ez az egyetlen pozitív érzelmem. Minden más vagy az erőszakhoz vagy az utálathoz köthető. Élőlényekkel szemben igazán még nem is kötöttem pozitív élményeket soha sem. Elég furcsa így bele gondolni. Tényleg nem ártana esetleg több társaságot keresnem, mert így sajnos nem fog akadni olyan valaki, aki miatt értelme lenne az életemnek. Még ha csak rühes arrancar vagyok is, akkor is kell valami értelme az életemnek mert ez így nem fasza ha élek a semmiért és csak azon törekszem, hogy mindenkit elpusztítsak. Bár ez is jó lehetne egy célnak csak épp nem sok értelmét, látom. Sok célom lehetne de valamiért ezt tartom egy ideje a legfontosabbnak, hogy találjak valamit amivel érdekesebbé tehetem az életemet. Bár a harcok erre szolgálnak de, ha erre alapozok egy idő után be, adom a kulcsot, hisz erősebb mindig is lesz.

Eléggé sajátos módszere van beszélgető partneremnek a józanodásra. Ilyet még életemben nem láttam. A vizet nem megitta, hanem képen öntötte magát, majd a szilánkok közül felvett egyet, majd megvágta vele a bal tenyerét, majd megfogta a citromot, és a sebbe csepegtette a citrom levet. Na ez csíphetett csak igazán. Szerintem ettől még a holt is magához térne. Miután az utolsó cseppet is belecsepegtette, kezét a szájához emelte, és elkezdte kiinni a levet a sebből. Valami olyasmi lehetett, mikor van egy kis vized, citromod, de cukor helyet most vér van. Társam most ezt iszogatta, szipolyozta. Ilyet még életembe nem láttam, pedig már láttam pár furcsaságot. Kicsit hülye fejet is vághattam, meg a hideg is kirázott tőle. Miközben ez a folyamat végbe megy, gondolom míg van citromlé, víz, és vér, közbe próbált válaszolni is.
- Addig, amíg nem értem meg a gondolkodásodat és nem tudom megmondani, mit cselekedsz, ha a közelemben vagy, vagy ha esetleg máshol vagy addig nem tudom, mit gondoljak rólad. Ha már sikerült kiismernem téged, akkor döntöm el, hogy ellenség vagy e vagy, esetleg barátként is tekinthetek rád, vagy ha talán felkelted annyira az érdeklődésemet talán még többként is tekintek rád. Bár erre még nem volt példa egyetlen személynél sem és lehetőségek is ritkán alakulnak úgy, hogy megkedvelhessek valakit. Sokan megszoktak ijedni ha a természetemhez hűen viselkedek valakivel. Pláne ha még azt is teszem amit szívem szerint akarok.
~ Egy jó pontnak számít, hogy nem ítél el alapból ellenségnek. Bár azt közel sem tudom, hogy ez jó vagy rossz hír. Bár kicsit olyan fejbemászós típus. Szeretné tudni, hogy mire gondol a másik, mielőtt az illető kitalálná. Lehet, hogy utálja az élőlényeket, de ennek ellenére oly annyira meg akarja őket ismerni, hogy szinte a fejükkel akar gondolkodni. Bár ez is egy tökéletes támadási mód. Nem feltétel fizikai, hanem inkább lelki pszichés hadviselés. Kicsit hátborzongató. De azt is el kell ismernem, hogy ez is egy hatékony technika. … Egyértelmű, hogy nem igazán senkihez sem kötődni. Igyekszik belemászni más fejébe, de mégis magát elhatárolni tőlük. … Bár szerintem ezzel a furcsa módszerrel nem csoda, hogy kicsit furcsán néznek rá, és ha még több ilyen van, akkor érthető, hogy nem nagyon keresik a társaságát.
- Engem nehéz lesz kiismerni. Ugyanis néha még saját magamon sem megyek el… Másokba meg nem igazán tudok szimpátiát vagy érdeklődést kelteni. Bár lehet, hogy ez is személy függő. … Engem a hűvös lélek energiám miatt kerülnek inkább a folyosón. … Bár megszabad kérdeznem, hogy miért olyan jó az a módszer, amit az előbb használtál? … Mit mondjak a józanodás ezen fajtájával még nem találkoztam. Még talán a csípés miatt megértem, de a sebből való ivást azt nem tudom hova rakni. .... És...mi az amit szíved szerint meg akarsz tenni? ... És miért nem teszed akkor meg? Vagy te magad is borzalmasnak találod? ... Másokat az ilyesmi nem szokta zavarni
Kicsit furcsán is néztem a férfira. akár milyen hatásos is ez a módszer én biztos, hogy nem próbálnám ki. Már az üvegszilánkkal való magunk vagdosása kikészítene.

Az arca tökéletesen tükrözi, hogy mennyire furcsállja a józanodási módszeremet. Nem lepődök meg rajta. Sokan mondták már ezen indokból, hogy őrült vagyok. De vajon mit mondanának, ha tudnák, hogy mi zajlik a fejemben? Talán meg is őrülnének, ha megismernék a gondolataimat. A véremet szipolyozva válaszolok neki. Miután meghallgatta a válaszomat, látszik rajta, hogy sok kérdés felmerült benne. Látszik, hogy próbál elhelyezni valahova. Csak még nem tudom mi az, aminek próbál elkönyvelni engem. Talán őrültnek? Esetleg zseninek? Vagy valahol a kettő között? Mit gondolhat rólam? Esetleg fél tőlem? Megrémítettem volna? Nem tudom. Tényleg érdekes egy személy. Tartja valamilyen szinten a távolságot de, azért igyekszik kihúzni belőlem pár dolgot. Talán azért ilyen távolság tartó, mert történt vele valami? Valami rossz emlék? Hallottam, hogy páran emlékeznek az életükre, hogy vannak, akik emlékeznek rá, hogy milyen folyamaton keresztül mentek át ahhoz, hogy idáig eljussanak. Talán azért ilyen rideg, mert emlékszik rá, hogy hogyan halt meg? Talán valami kellemetlen halála volt. Esetleg kivégezték volna? Vagy talán meggyilkolták? Képtelen vagyok eldönteni, hogy pontosan miért ilyen. Talán az arrancarrá válás után történt vele valami, ami elvette a bizalmát az élőlényektől? Minden estre érdekes lehet. Meg érné időt áldozni rá. Sikerült felkeltenie az érdeklődésemet. Igyekszem az arcából kifürkészni milyen típusú gondolatai, lehetnek. Kicsit körültekintőbb leszek a környezetemre, és észre veszem, hogy a lélek energiája olyan akár a fagyott pára. Érdekes egy dolog. Rég volt már utoljára, amikor éreztem a bőrömön a hideg fuvallatát. Kellemesen hátborzongató volt de az elmélkedésemet félbe szakította az újabb kérdéseivel.
- Engem nehéz lesz kiismerni. Ugyanis néha még saját magamon sem megyek el… Másokba meg nem igazán tudok szimpátiát vagy érdeklődést kelteni. Bár lehet, hogy ez is személyfüggő. … Engem a hűvös lélek energiám miatt kerülnek inkább a folyosón. … Bár meg szabad kérdeznem, hogy miért olyan jó az a módszer, amit az előbb használtál? … Mit mondjak a józanodás ezen fajtájával még nem találkoztam. Még talán a csípés miatt megértem, de a sebből való ivást, azt nem tudom hova rakni. .... És... mi az, amit szíved szerint meg akarsz tenni? ... És miért nem teszed akkor meg? Vagy te magad is borzalmasnak találod? ... Másokat az ilyesmi nem szokta zavarni? – kérdezi kicsi hatásszünetekkel körítve. Mint ha meg lenne illetődve. Kicsit várok a válasszal.
- Azért megpróbálom, ha nem gond. Mármint ki ismerni téged. Bennem sikerült érdeklődést keltened. Még ha ez neked nem is jelent semmi jót. Egyébként akadnak olyanok is, akik szeretik a hideget. Mondjuk én kellemesebben, érzem magam, ha hideg van. Egyébként azért használok ilyen módszert, mert ez az egyik legbiztosabb módszerem arra, hogy visszanyerjem a józan eszemet. A sebből csak azért iszok, mert szeretem az ízét. Alig ismersz pár perce és már ilyen személyes kérdéseket, teszel fel? Tudod egyébként sok dolog van, amit szeretnék. Sok mindenre vagyok kíváncsi. Sajnos ezt nehezen tudom elmagyarázni. Borzalmasnak ugyan nem találom, csak nem szokták szeretni, ha ilyesmit tesz az ember. A legegyszerűbb, talán ha megmutatom. – azzal olyan gyorsan amennyire csak tudtam, lekaptam a székről letettem a földre és igyekeztem lefogni a kezeit. Kicsit megharaptam a nyakánál, hogy pár csepp vér kicsorduljon, és ugyan igyekeztem gyengéden, hogy még se utáljon, meg teljesen. Meg ittam a kifolyni készülő cseppecskéket.

Elég furcsa személyiségnek gondoltam a partneremet. Már elég régóta nem vagyok az a félős fajta. Láttam már egy-smást, különcebbnél különcebb figurákat. De ő talán még ezektől is túltesz. Kis hatásszünettel válaszolt is a kérdésemre.
- Azért megpróbálom, ha nem gond. Mármint ki ismerni téged. Bennem sikerült érdeklődést keltened. Még ha ez neked nem is jelent semmi jót.
~ „Neked nem jelent semmi jót” mondatrész nem túl bizalomkeltő. De azért jól esik, hogy valakibe valamit mégis sikerült megmozgatnom. Hueco Mundo-ba ez még sok ember esetében nem fordult elő.
- Egyébként akadnak olyanok is, akik szeretik a hideget. Mondjuk én kellemesebben, érzem magam, ha hideg van. Egyébként azért használok ilyen módszert, mert ez az egyik legbiztosabb módszerem arra, hogy visszanyerjem a józan eszemet.
~ Ez akkor is elég furcsa, és morbid megoldás. Vannak, akik hánynak egyet, vagy télvíz idején kifekszenek a hóba. Meg még láttam, de olyat, hogy vakdossa magát, az nem feltétlen egy tiszta elme cselekedete. De lehet, hogy egy józanodó zseni veszett el benne. Hogy valami olyat tud, amit más nem.
- A sebből csak azért iszok, mert szeretem az ízét. Alig ismersz pár perce és már ilyen személyes kérdéseket, teszel fel?
~ Szoktam csak úgy belekérdezni dolgokba. Ez vehető akár rossz szokásnak is. Bár nem feltétlen szándékos. Inkább olyan, hogy van valami, ami érdekel, és azt felteszem. Az illető meg vagy válaszol rá, vagy nem. Én kérdezgetek, de magamról nem igazán szoktam, vagy szeretek beszélni.
- Tudod egyébként sok dolog van, amit szeretnék. Sok mindenre vagyok kíváncsi. Sajnos ezt nehezen tudom elmagyarázni. Borzalmasnak ugyan nem találom, csak nem szokták szeretni, ha ilyesmit tesz az ember.
Maga a halálom után rengeteg szörnyűséget csináltam, és láttam, melyekre addig nem is gondoltam. Kegyetlen gyilkolás, átverés, árulás, ok nélküli fájdalomokozás, gyűlölet, megvetés. Arrancar lettem, és vannak olyan társaim, akik saját társaikat, akik gyengébbek egyszerűen megölik akár álmukban, és felfalják őket. Pedig erre végkép nincs szükség. Maga az ittlét is bizonyos esetekben rosszabb, mint egy rémálom. A szörnyűségek már inkább hétköznapi dolgok, sem mint különleges esetek. Viszont neki lehet, hogy még különlegesebb beteg, borzalmas gondolatai vannak. Már kezdek kicsit félni, hogy ezt így megkérdeztem tőle. Lehet, rám uszítja saját lidérces álmát.
- A legegyszerűbb, talán ha megmutatom.
Egyszerűen lekap a székről. Mire észbe kapok már lent vagyunk a földön, mint néhány perccel ezelőtt, csak most teljesen más a helyzet. Ez teljesen szántszándékkal történt. Kezemet lefogja. Meg se tudtam szólalni. Kitágult a szemem, és egy látomás, egy emlékkép villant be, mint a múlt kísértése. Ismét pont ugyanúgy lett lefogva a kezem. A férfi szavai ismét a fülembe csengtek. „Azt csináltok vele, amit akartok. Csak utána nyírjátok ki” – bevillan az érzelem mentes arc, majd a másiknak a kaján vigyora „Gyere kislány. Gondoskodom rólad… Nem fog fájni. Engedd, és az utolsó jó lesz” Minta ismét a golyó szállt volna belém. Pontosan oda, ahová akkor éjjel. Viszont a látomás elmúlt, mikor rájöttem, hogy az a bizonyos fájdalom közel sem volt a korra, és a nyakamnál érzem. Angelo beleharapott a nyakamba, és a kifolyó vért nyalta le a nyakamról. A múlt rémálma hírtelen egyértelműen más szintű jelenbeli rémálommá vált. Minta egy vámpírral találtam volna össze magam. Viszont ez a vámpír nem éhségébe kapott a nyakamhoz, csupán a vér mámorító ízleléséért. Egy kis kóstoló.
Magamhoz térve, és miután felfogtam a valós helyzetet térddel jól telibe találtam, és mikor éreztem, hogy engedett kifordultam alóla. Ha olyan lennék, mint mikor kislány voltam, akkor remegő testtel a terem másik sarkában lettem volna, és mint a rémre néztem volna rá. Viszont közel sem vagyok már ilyen. Felálltam, egyik kezem a nyakamhoz szorítottam. Felemeltem szemem, és benne a gyilkos tekintet tükröződött vissza.
- Remélem, miközben megízlelted a véremet, elmondtad az utolsó imádat, mert most véged van…. – előrántom a kardomat - Nem tudom, mi ez a vámpíros vérimádó Viselkedés, de gyorsan leszoktatlak róla.
Normál esetbe talán nem akadtam volna ki ennyire. Inkább értetlenül feküdtem volna, és kerestem volna a szavakat. Viszont olyan emléket ébresztett bennem, ami megtorlást kívánt. A hideg lélekenergia elkezdett erőteljesen kavarogni körülöttem. Egyket közeli szék és asztal teljesen fel is borult. Nem váradtam sokáig a támadással. Odarohantam, és jól erősen suhintottam a kardommal.

Az ő vére valahogy csodálatos volt. Az íze egyszerűen mámorító. Régen ízleltem a saját véremen kívül másét és most ez a fenomenális íz újra feléleszti bennem a vágyat, hogy újra elkezdjem az áldozataim vérét inni. Ez a mostani valahogy minden eddiginél ízletesebb volt. Egyszerűen káprázatos volt. Még a pillecukorka íze is jóval elmaradt mögötte és ez igazán érdekes. Jó ideje nem találtam semmit, ami a cukorkáim ízét felül múlná. Ez az íz egyszerűen megbabonázott. Képtelen voltam mozdulni annyira magával ragadt. Egyszerűen lehetetlenné vált számomra a mozgás. Valahogy ez az íz annyira átjárta a testemet, hogy képtelen voltam másra figyelni. Még azt is kizártam a fejemből, hogy belém térdelt a kislány és elengedtem. A külvilág egyszerűen megszűnt számomra létezni. Nem éreztem sem, a fájdalmat sem pedig azt, hogy ki mászott a szorításom alól. Semmit nem tudtam felfogni a környezetemből csak a felül múlhatatlan ízt, amit a számban éreztem. Miután kimászott alólam Eliana még volt annyi lélekjelenlétem, hogy feltápászkodjak. Utána mondott még valamit de azt már nem hallottam, hogy pontosan miről beszélt.
- Remélem, miközben megízlelted a véremet, elmondtad az utolsó imádat, mert most véged van… Nem tudom, mi ez a vámpíros vérimádó Viselkedés, de gyorsan leszoktatlak róla. – minimális dolgot sikerült megértenem belőle. Ugyan, hogy lenne képes ezek után leszoktatni engem róla. Ezek után egy erős jeges fuvallat áradt szét a szobában. Még erre sem tértem magamhoz, sőt a következő dolog, hogy nekem ront a kardjával a kezében. Valamilyen csoda folytán még arra sem eszméltem fel, ahogy a kardja végig vágja a testemet. Annyit tudtam felfogni a sérülésből, hogy talán a saját véremmel össze kellene hasonlítani az előbbi ízt. Talán még sem olyan különleges az ő vérének íze. Meg is tettem. Végig húztam a tenyeremet a seben és lenyaltam róla a vért. Közel sem volt olyan jó íze, mint Eliének. Egyszerűen a közelébe sem került. Egyszerűen felülmúlhatatlan az-az íz. Képtelen leszek hozzá hasonlót találni. Talán kellene még most inni belőle, amíg meg tehetem? Vagy inkább azzal kellene törődnöm, hogy ne kezdjen ámokfutásba csak, mert ittam egy kicsit a véréből? Még nem döntöttem el mit akarok de, a tőlem telhető leggyorsabb sonidóval előtte termek és meg fogom a markolatnál a kardját. Kicsit közelebb hajolok a füléhez, és bele suttogom.
- Nem akarlak bántani téged. – azzal átöleltem őt annyira amennyire tudtam.

Hatalmas nagy suhintás. Viszont ettől sokkal nagyobb meglepetés ért engem. Angelo elő sem rántotta a kardját. A pengém belemélyedt a testébe és egy hatalmas vágást ejtett rajta. Nem szoktam így ilyen vágásokat ejteni senkin. Általában ellenfelem védekezik, viszont ő meg sem próbálta. Mikor felnéztem az arcára, a tekintete üres volt. Mintha valahol máshol járt volna. Ledöbbentem, és pár méterre elugrottam tőle.
~ Ő meg? …. Mintha nem is lenne itt... A teste sem úgy mozog. A vér ennyire megbabonázza? Ennyire szereti mások vérét inni? Már maga az a gondolat, hogy most egy ilyen fél vámpírra találtam szembe magam az hülyeség. Vámpírok nincsennek. De mégis, mintha ő közel állna az ilyen létformához.
Belenyúl a sebbe, majd a saját vérét is megízleli. Én egyszerűen megrökönyödve, értelmetlenül állok a helyzet előtt. Gondolatban megállapítom, hogy egyértelműen vérimádóról van szó, de nem vámpír. Valami furcsa érzés kap el. Bizonytalanság, és valamilyen félelem, de mégis egy csepnyi kíváncsiság. Nem értem, hogy a vér látványa, ízlelése hogyan tud embereket megbabonázni. Tudtommal a vérembe nincs semmi különleges. De mégis őt teljesen megbabonázta. Bár az is igaz, hogy már nem vagyok ember, és nagyon még nem kóstolgatták a véremet.
A kezdeti düh, méreg, és gyilkolási vágy átcsapott egy értetlen, tanácstalan állapotban. Igen, dühös vagyok, mert hogy merte csak úgy megcsinálni, viszont nem tudom hova rakni. Nem akarok támadni. Mert a tényleges csapással megölöm. Pláne ha ilyen illuminált állapotban van. Vagy magam sem tudom, hogy mi lehet nálla ez.
Hirtelen visszajött valami a szemében. De egy szempillantás múlva már előttem volt, és megfogta a kardom markolatát. Majd a fülemhez hajolt és belesúgta a fülembe.
- Nem akarlak bántani téged.
Majd átölelt. Olyan szorosan, mintha többé már nem is akarna elengedni. Én egyszerűen álltam, és nem tudtam meg sem mozdulni. Nem tudtam hova rakni ezt a nagy váltást. Az előbb kiáltottam le a fejét. Az előbb vágtam meg. Most meg ilyeneket súg a fülembe, és átölel? Hallottam már ilyen butaságot, hogy valakinek a véréből iszik az illető, akkor képes átérezni az akkori pillanatnyi érzéseit, vagy képes egy mozzanatot elkapni a múltjából. De valaki képes lehet itt ilyesmire? Nem tudom. Viszont meg akarom tudni. Mindeközben nem tudtam az ölelést elrakni. Teljesen zavarba jöttem. Mostanában csak Genni aki ölelkezős kedvű a környezetemben.
- Én már nem tudok megbízni másokban.
~ Nem akartam mondani, hogy az előbbi viselkedése miatt benne még inkább nem.
Kezemben jól erősen megszorítottam a kardomat, majd határozottan megpróbáltam elszakadni tőle.
Más, ha Genni a nyakamba ugrik, viszont ez teljesen más volt. Tudni akarom, hogy tudott-e rólam valamit, vagy mi ennek a váltásnak az oka.
- Miért ölelsz meg engem? Te miért bízol meg bennem?
~ Ez most kicsit olyan volt, hogy lehet, hogy neki az lenne a legjobb, ha nem bízna bennem. Mert én nem bízok benne, és ez a bizonytalanság frusztrál

Ebben az ölelésben minden érzésemet próbáltam bele sűríteni. Mindent, amin eddig rágódtam, vagy amit eddig éreztem. A magányomat és a céltalanságomat. Mindent, ami már az arrancarrá válásom óta csak bánt engem. Nem akarom terhelni a saját gondjaimmal, de még is el akarom mondani valakinek a szívem mélyén, hogy mi is az, ami képes elszomorítani. Sajnos túl büszke vagyok ahhoz, hogy másoknak bevalljam valójában nem értek semmit. Egészen idáig csak a körülöttem lévők jellemével és viselkedésével foglalkoztam, de ezzel mit érhetek el? Mi az, amiért én ezt csinálom? Talán csak mások életére irigykedek, mert az enyém szar? A kezemet ráteszem a fejéra, és még közelebb húzom kicsit magamhoz, hogy még a fejemet is rá tudom hajtani az övére. Akaratlanul is de bele szagolok a hajába. Nem csak a vérének van mámorító íze a hajának az illata is egyszerűen lenyűgöző. Ez a hölgy valamiért teljesen elkábít engem. Még sosem volt ilyen ezelőtt. Sosem éreztem még ehhez hasonlót. Kezdek kicsit becsavarodni. Rémítő, hogy hogyan képes ennyire a szokványos természetemet is kihozni belőlem de ugyan akkor annak a tökéletes ellentétét is. Valahogy most nem érzem magamat annak, aki eddig voltam. Mint ha ez a pár perc vele töltött idő teljesen más lénnyé tett volna engem.
- Én már nem tudok megbízni másokban. – mondja nekem halkan. Nyilván ezek után bennem már nem is akar megbízni. Nem is csodálom. Bár nem is vártam mást. Őszintén az, aki elsőnek megbízik bennem az már igazán őrült, lehet még hozzám képest is. Naivak azok az emberek, akik őszintén gondolják, hogy meg lehet bízni valakiben. Túlságosan is naivak. Sosem gondolnak bele a lehetőségekbe, és amikor rájönnek, hogy a bizalmuk alaptalan összetörnek. Túl sebezhetővé teszi az embert a bizalom. Túl könnyű prédává. Ezért is törekszem arra, hogy akiket megismerek, azokra külön kiterjesszem a figyelmemet, hogy ne érhessen semmiféle meglepetés.
- Miért ölelsz meg engem? Te miért bízol meg bennem? – kérdezte úgy, mint ha teljesen bizonytalan lenne. Mondjuk nem nagy meglepetés, ha bizonytalan. Én is furcsán néznék valakire, aki az első találkozásnál elkezd ölelgetni engem. Pláne ha még előtte csak úgy hagyta, hogy megvágja a hasát.
- Miért ölellek meg? Jó kérdés. – mondom bús komorsággal a hangomban. – Talán, azért mert ezt a módszert láttam leginkább alkalmasnak arra, hogy megmutassam az érzéseimet. Ettől még ne hidd azt, hogy megbízom benned. Egyszerűen csak keresek valakit, aki megérthet. Bár nem túl sok sikerrel. Kevés ilyen őrült mászkál az utcákon csak úgy, mint én és ha véletlen találok is valakit akkor sikerül annyira felhúznia, hogy megöljem. – Mondom neki teljesen őszintén, ami elég ritka dolog tőlem.
- És te miért vagy ilyen zavarodott? – kérdezem tőle még mindig úgy, hogy magamhoz ölelem, és a fejére hajtom a fejemet. Valamiért nem akarom elengedni. Még az sem érdekelne, hogy hasba szúr. Ha annyira fontos használom a ressurreciont, hogy meg gyógyuljak. Bár harcolni nagyon nem akarok ellene.
- Remélem nem zavar az, hogy megöleltelek. Ha zavar csak szólj. - azzal elengedem és megkeresem a kocsma pultosát és kérek tőle valamit amivel nagyobb sebeket belehet kötözni. Amikor megkapom oda megyek Elianához és próbálom ellátni a harapásom által okozott sebet.

Kézét a fejemre rakja, majd még közelebb húz magához. Egyre inkább úgy érzem, hogy el sem akar engedni. Én pedig egyre zavartabb leszek ettől a helyzettől. Nem tudom hova tenni ezt a viselkedést.
- Miért ölellek meg? Jó kérdés. – mondja bús komorsággal a hangjában. – Talán, azért mert ezt a módszert láttam leginkább alkalmasnak arra, hogy megmutassam az érzéseimet. Ettől még ne hidd azt, hogy megbízom benned. Egyszerűen csak keresek valakit, aki megérthet. Bár nem túl sok sikerrel. Kevés ilyen őrült mászkál az utcákon csak úgy, mint én és ha véletlen találok is valakit akkor sikerül annyira felhúznia, hogy megöljem.
~ Kimutassa az érzéseit? Milyen érzéseit? … Fájdalmat, és magányt éreztem és mindeközben egy halovány reményt az irányomba, hogy ebből őt ki tudom menteni. Vagy egyszerűen teljesen rosszul gondolom. Nem tudom hova rakni. Viszont a mondandó végén megjegyezte, hogy aki megbukott a vizsgáján azt nemes egyszerűséggel megölte. Így egyértelmű, hogy benne is van démon.
- És te miért vagy ilyen zavarodott?
Kérdezte úgy, hogy még mindig szorosan magához ölelt, és fejét a fejemre hajtotta. Ettől még inkább zavarba jöttem. Kicsit olyan, mintha nem is érdekelné, hogy mit csinálok. Mintha felőle akár hátba is szúrhatnám, azt sem érdekelné. Ettől a gondolattól még kínosabban éreztem magam. A kardomat már nem szorítottam úgy mint korábban.
- Remélem nem zavar az, hogy megöleltelek. Ha zavar csak szólj.
Mikor visszakiabáltam volna neki, akkor elengedett, és odament a pulthoz, és kért kötszert, ami nagyobb sebekre jó. Gondolom a saját sérüléseit akarja ellátni, mert ugyebár nem fogtam vissza magam. Viszont nagy meglepetés ért, mikor odajött hozzám, és a nyakamon levő sérülést látta el. Nagy meglepetésemben se megmozdulni se beszélni nem tudtam. Olyan óvatosan, és érzékien csinálta, mintha csak meg egy értékes porcelán baba lennék. Csak hagytam. Aztán szép lassan feldolgozom az eseményeket. Hátraléptem és mérgesen néztem rá, aztán „felelőségre vonom”
- Mégis kinek gondolod magad? Először fogod magad a nyakamba harapsz, aztán szorosan magadhoz ölelsz és ellátod a sebeimet, mintha mi sem történt volna? – kezdek el kiabálni – Csúnyán megsebeztelek, erre te csak így… Azt mondod nem bízol bennem, de mégis egy teljesen idegent magadhoz ölelsz. Aztán meg csodálkozol, hogy kevesen vannak azok, akik meg akarnának ismerni, esetleg érteni. Ilyen kezdés után én nem is csodálkozom. … Hogy ne lennék zavarodott!? … Nem értelek. … Sokmindent láttam Las Noches falain belül, de egyenlőre téged nem értelek. … Igen zavar, hogy egy férfi, akit nem is ismerek, miután megsebeztem elkezd ölelgetni. … Csak kicsit gondolj bele a helyzetembe, hogy te hogyan reagálnál. ... És milyen beteges dolog megölni azokat, akik nem értenek meg téged? Akkor szíved szerint mindenkivel végeznél? ... Én most kicsit ideges vagyok, és ezt nem igazán tudod egy kedves szóval helyrehozni. ... Meg olyanan emlékeket idéztél elő bennem, ami koránt sem kellemes.
~ Valamiért érdekel, hogy miért ilyen. De egyszerűen számomra még egy megfejthetetlen rejtvény. De miért akarom egyáltalán meg fejteni? Miért nem sétálok ki egyszerűen és hagyom a fenébe? … Magam sem tudom. De inkább maradok és kiabálok vele.
Megszorítom a kardomat jelezvén azt, hogy megvédem magam tőle. Bármivel is próbálkozik, most nem hagyom magam.

Kibontakozott az ölelésemből és azonnal neki kezdett a mondandójának. Meglepődtem, hogy már ilyen kevés idő alatt ennyit sikerült feldolgoznia. Azt hittem kicsit több idő lesz neki, és legalább felkészülhetek és, hogy majd csak folyamatosan fog kitörni belőle. Őszintén tartottam tőle, ha minden egyszerre robban, ki belőle akkor nem fogom tudni megbékíteni.
- Mégis kinek gondolod magad? Először fogod magad a nyakamba harapsz, aztán szorosan magadhoz ölelsz és ellátod a sebeimet, mintha mi sem történt volna? – kezdek el kiabálni – Csúnyán megsebeztelek, erre te csak így… Azt mondod nem bízol bennem, de mégis egy teljesen idegent magadhoz ölelsz. Aztán meg csodálkozol, hogy kevesen vannak azok, akik meg akarnának ismerni, esetleg érteni. Ilyen kezdés után én nem is csodálkozom. … Hogy ne lennék zavarodott!? … Nem értelek. … Sok mindent láttam Las Noches falain belül, de egyenlőre téged nem értelek. … Igen zavar, hogy egy férfi, akit nem is ismerek, miután megsebeztem, elkezd ölelgetni. … Csak kicsit gondolj bele a helyzetembe, hogy te hogyan reagálnál. ... És milyen beteges dolog megölni azokat, akik nem értenek meg téged? Akkor szíved szerint mindenkivel végeznél? ... Én most kicsit ideges vagyok, és ezt nem igazán tudod egy kedves szóval helyrehozni. ... Meg olyanan emlékeket idéztél elő bennem, ami koránt sem kellemes. – tört ki végül belőle minden egyszerre. Őszintén szólva nagyon tartottam tőle, hogy így ki fog robbanni belőle minden. Viszont nem értem. Ha annyira zavarja az igazi jellemem, akkor miért nem veszi inkább a fejemet és szarik rám mint, hogy kérdezősködik ez az egész felöl. Igyekszem minél pontosabb választ adni neki.
- Sajnálom. Tudom nem épp a legszívderítőbb jellemmel áldott meg az ég. Sajnálom, hogy a szerint cselekedtem, amit akartam. Sajnálom de, egyszerűen én ilyen vagyok. Sosem találtam még olyasvalakit, aki egyáltalán megérteni megpróbált volna engem. Elkeseredett vagyok, hisz még nem találtam senkit, aki hozzám hasonló volna, vagy egyáltalán megértene. Vagy akárcsak szimpatikus is lennék a számára. Eddig egyedül a pillecukor az, ami boldogságot képes hozni az életembe és az, ha bűnhődni látom a rosszakat, gonoszokat. Tudod igazándiból én sem értem magamat. Nem tudom a saját érzelmeimet sem felismerni de másokéból oly könnyedén olvasok, hogy az hihetetlen. Tudod nem is vártam, hogy másképp reagálsz. Az lett volna maga a csoda ha másképp reagálsz. Ennek ellenére remélem, még ha csak egy kicsit is de meg fogsz érteni. Bár nem kérhetek ilyet tőled. Sajnálom, ha rossz emlékeket okoztam. Nem állt szándékomban. Mondtam, hogy szörnyű egy jellemem van. Nem akartalak terhelni az őrületemmel. – kicsit igyekeztem közelebb lépni hozzá, hogy közelebbről a szemébe nézhessek. Ő erre kicsit föntebb emelte a kardját, hogy ha kell, meg tudja védeni magát tőlem. Ugyan ez kicsit bántott de másra nem is számíthattam volna. Egy gyors sonidóval elő kerültem és vártam, hogy támadjon. Közbe amennyire tudtam közel hajoltam a szeméhez. Mélyen belenéztem és megkérdeztem tőle:
- Mit látsz a szememben? A szememet látod de a lelkemet vajon látod-e? Kérlek, csak akkor ítélj már el, ha semmi fényt nem látsz a szívemben. És ha ezt megtetted itt vagyok. – azzal széttártam a kezemet és vártam, hogy lecsapjon rám. Vártam az ítéletét. Nem értem, hogy miért nyíltam így meg. Túlságosan közel engedném magamhoz őt de, ő csak egyre inkább löki el magát tőlem. Talán ez a végzetem. Képtelen leszek arra, hogy bárkit is közel tudjak tartani magamhoz. Egyszerűen a magány lesz a társam. Másra már úgy érzem nem számíthatok.

Nem váratott a válasszal. Nem is gondolkozott, csak felelt.
- Sajnálom. Tudom nem épp a legszívderítőbb jellemmel áldott meg az ég. Sajnálom, hogy a szerint cselekedtem, amit akartam. Sajnálom de, egyszerűen én ilyen vagyok. Sosem találtam még olyasvalakit, aki egyáltalán megérteni megpróbált volna engem. Elkeseredett vagyok, hisz még nem találtam senkit, aki hozzám hasonló volna, vagy egyáltalán megértene. Vagy akárcsak szimpatikus is lennék a számára. Eddig egyedül a pillecukor az, ami boldogságot képes hozni az életembe és az, ha bűnhődni látom a rosszakat, gonoszokat. Tudod igazándiból én sem értem magamat. Nem tudom a saját érzelmeimet sem felismerni de másokéból oly könnyedén olvasok, hogy az hihetetlen. Tudod nem is vártam, hogy másképp reagálsz. Az lett volna maga a csoda ha másképp reagálsz. Ennek ellenére remélem, még ha csak egy kicsit is de meg fogsz érteni. Bár nem kérhetek ilyet tőled. Sajnálom, ha rossz emlékeket okoztam. Nem állt szándékomban. Mondtam, hogy szörnyű egy jellemem van. Nem akartalak terhelni az őrületemmel.
Nem éppen ilyen válaszra számítottam. Azt hittem kiakad, hogy így lekiabáltam, és megpróbál retorziót venni. Viszont sajnálja, hogy megmutatta nekem az igazi szándékát. Bár nem tudom, hogy hozhatok ki ilyen reakciót egyesekből, vagy csak neki teljesen mindegyvolt, hogy ki az áldozat? Nem csodálkozom, hogy még nem talált magához hasonlót. Viszont oly annyira magányos lehet, mint én. Igaz ő más miatt nem találja önmagát ebbe a világba, de a lényeg ugyan az. Így lehet, hogy én mégis jobban megérhetem. Ő a pillecukrot találta édesnek, és finomnak, talán támasznak, mint többen az italt tartják. Talán nekem is van, ilyen dolog az életemben. Ő mindig a nyakamba ugrik. – gondolatban elmosolyodok – Viszont ezen mondat második fele igazán meglepett. „ha a bűnhődni látom a rosszakat, gonoszokat”. A cselekedetével ez a kijelentés valahogy nem tudtam összerakni. Hirtelen beugrott a kép, hogy átváltozás után az őrjöngésem milyen volt, hogy élveztem a borzalmat. Magamnak elégtétel, de nem megoldás.
~ Különben megúszták volna. Jól cselekedtem. Nem éltem, hogy elítéljenek. Elég büntetés nekem, hogy Lidérc lettem. De ragaszkodom ehhez az élethez. Most már nem okoz nekem gondot másnak a megölése. Nem alszok rosszabbul. Viszont tudom, hogy ez nem normális. Talán nálam is az lehet, hogy nem értem magam. Igaz szoktam magammal vitatkozni.
Közelebb lép, akkor kapok észbe, vagy inkább térek vissza mély gondolataimból, és emelem fel a kardomat. Szinte érzem, hogy ez nagyon rosszul esett neki. Sonido-val közelebb ugrik. Amennyire csak tud a közelhajol és belenéz a szemembe.
- Mit látsz a szememben? A szememet látod de a lelkemet vajon látod-e? Kérlek, csak akkor ítélj már el, ha semmi fényt nem látsz a szívemben. És ha ezt megtetted itt vagyok.
Egyszerűen megfagytam. Ilyen még nem volt, hogy valaki rám bízza az életét. Miért teszi ezt? Ilyen ember soha nem volt az életemben. Egyszerűen biztos lány vagyok bizonyos kérdésekben, de ő mégis képes elbizonytalanítani. Bár erre Hitomi is képes. De egy napon nem lehet összehasonlítani. Mit lát bennem? Széttett karokkal várja, hogy csapjak le rá nyugodtan. Már van bennem egy ilyen, hogy át akar verni. Egyik szeméről a másikra vándorolt a tekintetem. Kerestem benne valamit. Magam sem tudom, hogy mit, de nagyon kerestem. Nem tudom miért, de meg akartam érteni, mert ilyen nincs, hogy érthetetlen. Csak lehet, rosszul nézem. A szemében csillogott a fény.
Hátrébb lépetem. Lesütöttem a szemem, és lehajtottam a fejemet.
- Nem bízol bennem, de rám bízod, hogy ejtek-e rajtad olyan sérülést amibe esetleg belehalsz. … Megnyílsz előttem, pedig nem tudsz rólam semmit. … Szereted bűnhődni látni a bűnösöket? … Aki Lidérc lett, az valahol megbukott. Te is megbuktál valahol. Én azon buktam meg, hogy nem bírtam elviselni egy borzalmat, és elégtételt vettem. … Azóta nem jelent problémát elvenni másnak az életét. … Más már régen levágta volna a fejedet. Én viszont nem szeretem, ha valaki védtelenül felajánlja az életét. Ezt persze rögtön letagadod, de ez így van. … Vedd elő a kardodat, mert nem foglak kímélni!
Felemelem a kardomat. Ismét hatalmas lélekenergia kezd áramolni körülöttem. Egy harcban ismerheti meg isten igazán az ember az ellenfelét. Talán ekkor lát bele a másikba. Talán ekkor értheti meg azt, hogy a másik milyen értékeket képvisel. Ez a stílus illik hozzánk. Én küzdök, hogy erősebb legyek, és hogy legyőzhessek valakit. Itt is hagyhatnám. Nem lenne belőle semmi. De mégis… Mégis valamit keresek benne. Valamit meg akarok találni. Valamiért közelednék, de egyben messzire eltaszítanám.
- Congelar en mi corazón Nieve Cristale
Az energia örvénylik körülöttem. Majd megjelenek az igazi alakomban. Leguggolva, hátamon a kasza, fejem lehajtva, szemem becsukva. Szép lassan felállok, felhajtom a fejem, és kinyitom a szememet. Kicsit agresszívebben nézek rá, majd kezembe veszem a kaszámat.
Ilyen még nem is volt, hogy rögtön a harc elején már használom a resurrection alakomat. Talán ezzel is jelezni akartam, hogy ne vegyen félvárról.
- A képlet nagyon egyszerű. Ha nem oldod fel a kardodat, akkor egyetlen mozdulattal végzek veled. … Szívbaj nélkül megteszem. Bár jobban örülnék, ha megpróbálnál védekezni. … Ez persze nem azt jelenti, hogy így megúszod a gyilkos mozdulatot.
Feszülten várom hogyan cselekszik. Ha nem mozdul akkor mozdulok én. Most kiderűl, hogy csapda, vagy tényleg komolyan gondolta.