*Nem volt más választásom, ahogyan el jött végre a délután. Egész nap azon gondolkodtam, hogy vajon mikor kéne azt az átkozott Jaspert felhívni, hogy egy hét beteg szabadságot veszek ki. Majdnem Reiért is elfelejtettem elmenni, amiért egy jó nagy adag fánkkal fizettem. De nem baj, megérte. Egyen a kis húgicám, legalább hamarabb kifárad. Ami azt illeti, szüksége is lesz rá. Még nem tudom, hogy Masakiék mit fognak neki mondani, de remélem, hogy tartják magukat a megállapodáshoz. El kellett utaznom, mert dolgoznom kell. >.> Na jó, gyenge kifogás, de mit mondjak egy kislánynak? Kegyes hazugság! Döntöm oldalra fejemet, amint a munka ruhámat öltöm magamra. Mindig is utáltam ezt a ribancos öltözéket, de ez a követelmény. Voltak esetek rá, amikor nem bírtam, és egyszerűen kiviharzottam, de valahogy mindig utánam jöttek, s meggyőztek arról, hogy nekem kell ez a munkahely. Cseszettül igazuk van, mert hogy ahhoz, hogy megvegyek ezt azt Reinek, valamint magamnak ahhoz..ez van. Nem panaszkodom, csak ne volna ilyen munkaruhám, egyszerűen utálom. Már az öltözés közben elhatározom, hogy nem érdekel mi lesz, de le kell húznom még ezt a napot valahogy. Ki kell vinnem a sok idiótának a piáját, és mosolyognom kell a vén fószerekre. Mocskos tetüládák, ha belegondolok, hogy hány fiatal nőbe köthettek már bele. >.> Nagyot sóhajtok mielőtt elkapna a méreg, s a tükör elé lépek egy kicsit, az előtt, hogy kilépnék a pulthoz. Egyszerűen még húzni akarom még az időt. Érzem, hogy ez egyszerűen nem én vagyok. Lassan úgy nézek ki, mint Tasumi. Ez a legdühítőbb az egészben. Sosem akartam rájuk hasonlítani, valamiért pedig mindig sikerül valahogyan. Egy dolog azért megnyugtat, legalább nem kell köröm cipőben dolgozni. Habár szívesen mélyeszteném el néhány lábfejben. *.* Jó, nem bírom ezt a helyet egyszerűen, de ez a szükség.
Egy kopogás zavarja meg előrehaladott gondolkodásomat, és zökkent ki a koncentrációból. Durcásan pillantok az ajtó irányába, majd kilépek. Egyenesen a pult mögött találom magamat társaim sürgés- forgásában. Ez az egy dolog, ami pozitív. Rengeteg embert ismertem meg munkám által, valamint a kollégáimmal is kezdek ki jönni. Egyikkel sincs probléma gyakorlatilag, ha nem isznak. Miért van az, hogy a végén mindig én maradok józan, aki dolgozik is? T.T Nyilván, mivel nekem ott van Rei.. Az egyik tálcára pillantok, kezembe véve elindulok kifelé a pultból. Ez a legrosszabb része az egésznek. Másoknak cseszettül szokatlan hajszínemmel mindig felkeltem a figyelmet, ilyenkor pedig legszívesebben szét ütném a közönséget. De nem lehet, hiába is gondoltam már rá. Egyszerűen csak ki kell bírnom. Így hát végig lavírozok valahogyan az asztalok közt, és ki osztom a megrendeléseket. Az egyik ügyfél kezét szerencsére időben kapom el, de nem szorítom meg neki. Félő, ha megtenném a nyomorultnak eltörném pillanatok alatt a kezét. Nem kell nekem még egy balhé az idióta főnökömmel, elég az, hogy alkalmazott. Tovább lépve a dolgokon a színpadra terelődik tekintetem, ahogyan egy fiatal srác lép fel.
Pillanatokig le köt a férfi hangja, gyakorlatilag még nem hallottam..pedig már elég ideje itt vagyok. Néhány perc elteltével viszont tekintetem tova halad, s megpillantok a tömegben valakit, akit elsőre nem is ismerek fel. Tekintetemet leginkább az öltözete fogja meg, kiállása és végül fehér haja. Várjunk, fehér haj? >.>* ~ Yukezo?!!! ~ *Belém fagy a vér is, ahogyan feleszmélek a gondolatok puzzlejére. Még is mit keres itt? Reflexből magam elé kapom a tálcát, egyszerűen nem veszem észre a saját reakciómat. Elvégre miért is zavarna engem, hogy így lát? Feszülten pillantok irányába, s mire kiolvadok a meglepettségből, addigra már késő. Jelenetet rendez, ráadásul a munkahelyemen! >.> Elharapom szám szélét némiképp idegesen, még akkor is, ha igaza van.* ~ Ez az, adj nekik! Jól áll neked! *_* ..vagy is..ehh -.-"..~ *Köhögöm el erősen magamat önön gondolataimra, de legalább rá foghatom majd, hogy a cigi füst tette. Aztán, amikor meg merészel rám mosolyogni, akkor egyszerűen dacosan fordítom el fejemet. Pedig..hagyjuk, sóhajtok egyet. Éppen igyekeznék valamit tenni az ügy érdekében, de egyszerűen elmegy. Furcsa dolog lesz rajtam úrrá, és ökölbe szorulnak kezeim. A sérült alakhoz lépek.*
- Tessék...legyél boldog, de ha köpni mersz! >.> *Fenyegetem meg, és oda adom neki a gumicukorra szánt dugi lovettám. T.T Minő pazarlás, de ezt rá kenem majd valakinek a számlájára. Mi az, hogy csak úgy jelenetet rendez a munkahelyemen? Kisebb-nagyobb ideg kap el még csak a gondolatra is, hogy ezt tette. Végig fut a fejemen, hogy akár meg is sérülhetett volna..Vagy inkább, igen..külön úgy kell neki akkor..vagy mi van már? Megrázom fejemet, és ki sietek utána. Viszkető tenyérrel állok meg előtte, s nem tudom eldönteni, hogy éppen mit akarok. Megütni őt, vagy éppen mást mondani? Végig hallgatom, majd szótlanul követem semmit mondó pillantásommal. Addig biztosan nem fogom le reagálni ezt, míg el nem döntöm hogyan is kéne. Lassan haladok mellette egészen addig, amíg zanpakutoja okán meg nem érkezünk egy számomra ismeretlen helyre. Vagy is mintha mondta volna, hogy mi van, de engem annyira lekötött az egész csetepaté, hogy még a civil ruhámat is ott hagytam. Lassan vezetem végig tekintetemet a sötét helyen, ami első rá nézésre eléggé kicsinynek tűnik szemeim előtt. Szar a megvilágítás na! >.>*
- Tudod mire állok én készen? Arra, hogy most péppé verjelek! >.> *Ragadom meg zakójánál fogva erősebben, Egyszerűen itt volt már az ideje, hogy ki jöjjön belőlem. Ám, ahogyan a fáklya miatt sikerül a szemeibe néznem valamennyire közelebbről, totál elbizonytalanít. Cinikus hümmögéssel eresztem el. Nem bírom bántani* - Azt se tudom, hogyha visszamegyek lesz e munkám..Oké, hogy neked van pénzed, és megengedheted magadnak..De én még mindig Shizune vagyok, akinek dolgoznia kell a pénzért.. *Lemondóan sóhajtok egyet, s a csuklómon található hajgumival összekötöm a hajamat.* - Na jó..nem tudom mit akarsz, de essünk neki; ugyanis kezdek fázni. *Közlöm a nyers tényeket, hogy mozogni kéne, vagy valami hasonló. Mindenesetre önkénytelenül is oldalra pillantok néha, majd szigorúan előre. Na ne hogy már...engem nem ver át! *

*Kisvártatva figyelem az előttem elterülő, kegyetlen sötétséget. Mégis ki lenne képes egy ilyen helyen lakni? Ki tudna egy ilyen feneketlen, agyament helyen megmaradni? Vannak dolgok, amik nagyon is szükségesek. S Yukezo valóban azt akarja, hogy egy hetet töltsünk el egy ilyen helyen, mindet gyakorlással? Nem értem. Még mindig nem értem, hogy egyszerűen hogyan juthatnak ilyesmik az eszébe. Mégis valahol pedig egyszerűen vonz ez egész. Annyira őrültség, hogy egyszerűen már tetszik. Megrázom fejemet eme gondolatra, és csak ekkor jut el a tudatomig, hogy az imént mit is kezdett el pedzegetni. Egy sötét fény fut át lélektükreimen, és így pillantok fel rá. Sok mindent mondhatnék most neki, sok olyan dolgot, amit még nem sikerült, vagy nem akartam neki elmondani. Viszont nem ez a megfelelő alkalom, hogy megértessem magam vele. Utálom már, hogy mindenki mond mindent, de senki sem akar megérteni. Vagy is, volna kivétel..s ő pont az a kivétel. Így hát nem fejezem ki magam hosszabbak, mindössze egyetlen egy mondatot ejtek meg, amit keményen hangsúlyozok ki.*
- Nincs szükségem a segítségedre! *Minő hazugság ez. Ám jelen pillanat szorításai alatt képtelenség, hogy belegondoljak a lehetőségekbe. Nem akarok tőle függni, nem akarok mástól függni. Olyan nehezen szedtem össze magam, és még nehezebben sikerült alkalmazkodnom a felnőttek kötelességeihez. Miért dobnám el ezt az egyszerű tanulás érdekében? Ugyan minek mennék el alap képzettség nélkül? Ostobaság az egész, nekem nem kell más munkahely. Én egyszerűen csak azt akarom, hogy..mindegy, már nem lényeg. Sóhajtok egyet, és továbblépek a témán, nem fogom magam feleslegesen feldühíteni ezen. Felhúzom egyik szemöldökömet, ahogyan egy robot csámpázik elém, Yuke pedig mellé áll. Oldalra billentett fejjel konstatálom az egészet.*
- Szuper, van neve is? *Egyáltalán nem hangzódik lelkesedés hangomból. Már hogy lennék lelkes? Utlom ezt a ruhát, és még csak másik sincs, hogy egyáltalán lecseréljem! >.> Átkozom azt a pillanatot, hogy Yuke feldúlása ellenére sem voltam képes átlöltözni civilbe, aztán jönni edzeni. Ez is az ő hibája, minden az ő hibája! Egy gyengébb "chh" hagyja el torkomat, és képzeletben hatalmasat facepalmolok saját hisztimen. Marha jó, ha így folytatódik tovább tényleg sikerül majd felvennem az egyik munkatársam stílusát. Legközelebb le kell vernem, ne hogy kártékony hatással legyen rám. Tudom, hogy változni fogok..na de ne hogy már ilyen irányba! >.> Pattogó gondolataim miatt, ugyan meghallgatom a shinigamit, de a mozdulatának teljes bemutatása közben elvesztem a fonalat.* ~ Muszáj ilyen gyorsan? Nem láttam...T_T ~ *Látni akartam volna az a "kúlos" mozdulatot, erre mint akinek sürgős úgy be akarta darálni ezt a szimmetrikus bádogembert. Najó, itt nincs mese..nekem kell intézkednem. Éppen ezért kezdek neki valamiféle nyújtásnak. Először bokámat izzítom be, majd kezeimet. S mikor nyújtani kezdek, abban a pillanatban észrevételem gyanánt majdnem sikerül hanyatt vágódnom.* ~ Basszus! ~ *Idegesen pillantok körbe. Maga a felismerés, hogy rajtam alig van valami ruha, én meg neki álltam itt lazán nyújtózkodni..Mély levegő, mély levegő. Inkább megállok egy helyen, az lesz a biztos. Addig sincs az, hogy nem készülök fel az elém tárult feladatra. Egy robi nem fog rajtam ki. Megindulok felé, mi alatt öklömet kicsit megropogtatom. Egyenes irányba haladva váltok irányt, de reakcióm oly' lassúnak tűnik, hogy egy hirtelen lépést kell tennem annak érdekében, hogy azzal a bitang kezével el ne találjon. Hátrább shunpozok erre, s már éppen azon lennék, hogy még egyszer neki fussak, amikor Yuke beleszól abba, amit éppen csinálni akarok. Nem túl sok motivációm lett arra, hogy neki menjek ennek a robotnak, ráadásul a mondatának első fele nekem nagyon magasnak tűnik. Aztán elhagyja ajkait egy olyan mondat, amire teljes háborodásommal fordulok felé.*
- Szakadjatok már le a témáról, hogy anorexiás vagyok..nem vagyok az, jó?! >.> Egyszerűen nem vagyok éhes, és attól még tudok ütni, meg gyors is lehetek..és különben is beszóltál? >.> *Ziláltan emelem fel hangomat, pedig torkomon egy béklyó keletkezett az imént. Rossz érzéssel fog el, hogy pont ő jegyzi meg vékonyságomat. Hiába szólt előre, egyszerűen érzékenyen érintett, és kész. Tudom, hogy nem vagyok egy súlyban az átlag 20 éves lányokkal, de nem tehetek róla. Valaki a családban kissé gebe volt. Összeszorított ajkakkal fordítok neki hátat, és makacsul nem akarom magamba szívni azt a tudást, amit éppen készül átadni. Mi az, hogy túl vékony vagyok? Még ilyet.* ~ Móó, nem vagyok anorexiás, hova lát ez? T_T Ugye nem vagyok? O.o ~ *Végig pillantok magamon, és egy fintor keletkezik ajkaimon. Még mindig hülyén áll rajtam ez a ruha, nem szeretem. Meg kell találnom a módját, hogy másikba öltözhessek, csak nem éppen most. Most az volna a feladat, hogy megmutassam Yukenak, igen is erős vagyok az alkatom ellenére.* - Fejezd be, baka! >.> *Szánalmat érzek szavaiban, nem pedig bocsánatkérést. Úgy érzem jelen pillanatban, mintha egyáltalán nem tetszene neki, amit csinálok. Ráadásul majdnem egyértelművé tette gyengeségemet. Fatálisan sikerült felidegelnie szavaival, valamint fájdalmat is kelteni bennem. Inkább véget vetettem annak, hogy folytassa, még mielőtt olyat tennék, amit később megbánok. Megvárom, míg elmegy, s addig leszegezem tekintetem a betonra.* - Idióta, nem kell az orromba dörgölnöd, hogy gyenge vagyok... *Nagyon halkan magam elé suttogom, majd eres szemekkel pillantok fel a robotra. Megmozgatom karjaimat, és támadóállásba állásból indulok feléje. Azért volt, amit megjegyeztem abból, amit mondott. Nagyjából tudom, mit kell tennem. Rossz helyre helyezem folyvást a testsúlyomat, mert baromira az erőre törekszem, nem pedig a lendületre. Így hát a helyett, hogy a sarkamat tartanám stabilan, lépéseimet félig lábujjhegyről teszem meg, hogy a megfelelő tolóerő segítségével élesen kitéréseket tudjak tenni. Kétszer két irányból közelítem meg a robotot, s mind a kétszer nem sikerül. Kezei gyorsan söprik félre az enyémet, mire ha nem bukok le, elég szépen elintézne. De nem adom fel, a tekintetemben hatalmas elhatározás fénye gyúl ki ama pillanatban, mikor újra, és újra próbálom meg végre hajtani a kért feladatot. Kritika, ez az, amit változó értékűen tudok elviselni. Különösen Yuke irányából jöttem rá, hogy valamiért az ő kritikáit egészen máshogyan élem meg. Nem akarom bevallani magamnak, hogy tud rám hatni. Mert milyen lenne már, különben sem értem, hogy miért. Hátulról is megközelítem a robotot, hogy egy szaltó mozdulattal tudjam megütni, de ekkor sem sikerül. Nem sikerül, megint és megint. Az utolsónak hitt próbálkozásomra pedig alig, de súrlódás szerűen el is talál. A vállamra pillantok, de most még nem látszódik semmi jele annak, hogy megsérültem volna. Persze a ruhám itt- ott kiszakadt, mert miért is ne...utálom. Egy adott pillanatban pedig (talán az utolsó fokozatnál) elegem lesz az egészből.*
- Jól van, te akartad! >.> *Ordítok rá a robotra, és behunyom szemeimet. Egy mély lélegzetet véve gondolom végig, hogy mit ronthattam el az összes próbálkozásomkor. Nem lehetek gyenge, én el tudom ezt a szemetet találni, csak valami nem okés. S végül rá is jövök, hogy igazából mi a probléma. Ó én hülye! Az odáig oké volt, hogy el akartam rugaszkodni, ahogyan mondta, de a villámlépésemnek ehhez semmi köze nem volt? Pedig majdnem ugyanolyan a kettő. Így hát erősen tolom el magam a földtől, és bukok ki a robot lövöldözései alól, majd mikor már közel vagyok ahhoz, hogy telibe találjon a robot, egyszerűen ki shunpozok előle, és egy nagyot vágok ököllel a szimbólumába. A bádogagyú egyszerűen leáll az ütésemre. Cinikusan húzom fel fejemet, de igazából hamar alább hagy bennem a büszkeség, hogy végre sikerült. Valahogy összpontosul bennem, hogy mégis mit csináltam, az előbb. Bizonyítani akartam Yukenak, azt akartam, hogy beismerje, nem vagyok gyenge. S mi több, tanultam is tőle valamit. Szürkévé változik tekintetem, és összehúzom vállamon a felsőmet. Nem kell, hogy lássa, hogy ez az idióta eltalált engem valahol.
Csak találgatni tudok, hogy merre is mehetett valójában, mert marha sötét van itt. Szerencsére azért hamar megtalálom, és egy érdekes pillantást vetek rá, amikor meglátom ezt a helyet. Aztán olyan semmit mondó arckifejezéssel ülök le oda, ahová éppen mondja, vagy mutatja. Nekem ez az egész szokatlan. Nekem nem szoktak csak úgy kaját csinálni, vagy hasonló. Ez a furcsa törődés pedig furcsán is csap vissza. Nem tudok az ételhez nyúlni, sem a teához. Pedig jó illata van, de csak bámulom az elém tett dolgokat, a helyett, hogy belekezdenék a kiérdemelt étkezésbe. Kérdőn emelem fel tekintetem, mihelyst az öltözékemre tér rá, majd a betegeskedésre. Alig láthatóan ugyan, de összehúzom magamon a ruhámat. Nyüves munkaruha, mi van, ha túl átlátszó? >.> Végképp nincs kedvem enni! Végig pillantok inkább az ágyon, aztán tekintetem Yukera téved valamiért. Látom, ahogyan a fiókba nyúl, ahogyan leszedi kötéseit. Mindent végig nézek, és idióta érzések kezdenek kavarogni bennem. Aggódás? De miért? Bosszúsan emelem el tekintetem, és megiszom a teámat, már csak azért is. Ki várom, amíg elindul innen, majd fittyet hányva a rendezkedésére, egy soukatsuit idézek meg a lehető leghalkabban, hogy meggyújtsam vele a fáklyát. Noha, elég béna vagyok kidouból, ezért is lesz csak egy kicsi..de pont jó. Most az egyszer szeretem, hogy béna vagyok kidouból, az ilyen dolgok legalább mennek. Ekkor néhány könnycsepp zúdul le arcom szegletéről, de hamar ki söpröm szemeimből.* - Idióta, inkább meggyógyíttatnád magad gyógyszerek helyett! *Mérgelődök kínomban Yuke viselkedésén, s majd megpróbálok lefeküdni aludni az ágyra. Fejemet hátra hajtom, és a fekete mennyezetet kezdem el bámulni. A fények furcsa játékokat játszanak le oda fent, melyekre némileg sikerül elaludnom. Csak hogy éppen belepne a sötétség, lelkem egy ismerős tájra utazik; ellopva ezzel első álmomat ezen a helyen. Hosszú, földből kinőtt acél tüskék tarkította táj. E táj közepén pedig egy hatalmas ezüst sárkány fekszik, villámló tekintetét egyenesen rám szegezve. Tompán, érthetetlenül hallom éppen szövegeléseit; de mire alig három óra múlva felkelnék, iker kardjaimat tapintom ki magam mellett.*
~ Pedig nem is hoztam magammal a zanpakutomat. Ginryuu? ~ *Hiányérzet kerekedik bennem, ahogyan most először találok élő példát arra, hogy a zanpakuto lelkem igen is törődik velem. Még sem lennék annyira egyedül, mint én azt eredetileg gondoltam volna? Úgy néz ki, éppen ezért elaludni sem tudok. Még mindig nyugtalanít a gondolat, hogy Yuke mit is vehetett be, ki tudja mennyi ideje. Oda lopódzok a fiókhoz, hogy kinyissam azt. S mikor megteszem, ama pillanatban egy gyűlölködő tekintet kerül arcomra.* ~ Normális ez? Ilyenekkel tömi magát? ~ *Dühösen csapom vissza fiókot, s majd felkapom az ágyamról a zanpakutomat. Még a kajámat sem ettem meg, de már nem is fogom. Nem érzem magamat éhesnek, inkább visszamennék leütni még egyszer azt a robotot. S így is teszek, elindulok lefelé a lépcsőn. Aktiválódik is azaz egy, amit sikerült levágnom.* ~ Mit fogsz tenni Shizune? Nem egyértelmű, lecsapom..Te aztán nem tudsz veszíteni igaz? ..Nem erről van szó, csak utálom, ha gyengének titulálnak. Én sokkal erősebb vagyok, én be akarom bizonyítani, hogy ez így is van! ~ *Rövid beszélgetés alatt közbe tekintek, de nem látok senkit. Így van bátorságom kicsit jobban kinyújtózni, Yuke még biztosan alszik. Aztán pedig elindulok a robot felé, s talán némi fém karcolások hangjai is felcsaphatnak, ahogyan néha még a zanpakutomat is igénybe veszem ahhoz, hogy deaktiváljam a szerkezetet. Egy ötszögletű terepen belül shunpozok, bizonyos taktikát alkalmazva arra, hogy hogyan is közelíthetném meg. Az egyik idióta emberi játékról jutott eszembe, de láthatóan sokáig sikertelen az egész. S mikor már kezdenék kifáradni, akkor hátra shunpozva fogom meg erősebben a kardomat. Éppen lépnék előre, amikor játszi könnyedséggel hullik a padlóra összekaszabolva a felsőm.* - Rohadj meg! *Pánikolva teszem keresztbe magam előtt kezeimet. Jó, oké, hogy van rajtam egy melltartó de azért ez.. Most mit csináljak?
A legnagyobb szerencsém, hogy eszembe jut, hogy éppen mi is van nálam. A zanpakutom, zseni vagyok! Ki is tárom kezemet, majd mindkét kardomat elindítom magam felé, hogy testembe olvasszam.*
- Tsukasadore, Teikoku Ginryuu! (Uralkodj, Birodalmi Ezüstsárkány!) *Kardom önön testembe olvadva egy nagyobb villámszerű szikrázást idéz elő, amely megcsapja a környező vizet, ami tovább vezeti mindezt. Egy fekete, testhez álló viselet materializálódik rajtam. Kezemet, és lábam alsó felét fekete fásli borítja el, míg hátamon egy ezüst, könnyed, ám passzív fémes szárnyak bukkannak ki. Már éppen hencegni szeretnék, amikor furcsa hangok törnek elő minden felől. Először még el is mosolyodok erre, majd ahogyan a fények felgyulladnak, sikerül rá jönnöm, hogy baromi nagy bajba sikerült keverednem.* - Ó, hogy csesznéd meg..Yukezo! *Kiáltom el magamat, ahogyan egy wtf fejjel vonom le a következtetést, mi szerint egy seregnyi robot él itt, nem csak ez az egy. Még talán ezzel nem is volna baj, ha éppen nem tűnnének úgy, mint akik szépen rám szeretnének támadni...*

*Felfokozott dühvel vetettem bele magamat a gyakorlásba. Bizonyítani akarom, hogy nem vagyok gyenge. Ehhez pedig az a legmegfelelőbb út, ha ismétlődően próbálgatom azokat, amiket eddig nem tudtam. Számomra az ököllel vívott harc sokkal személyesebb, mintha közben villámtáncot alkalmaznék. Már egészen kicsiként rá jöttem, hogy apámmal, öcsémmel ellentétben nekem a pusztakezem alkot fegyvert. A kardok, és pengék használata egyszerűen nem megy, Akárhányszor a kezembe adták, mint egy bábú, úgy esett ki kezemből. Talán éppen ezért adatott meg, hogy ilyen zanpakutom legyen. Ginryuu és én egyek vagyunk bizonyos értelemben. Tőle kaptam azt a fajta védelmet mindig is, mely arra sarkallt, hogy bátrabban tanuljam meg az egyes mozdulatokat. Sokat figyeltem meg, s nem olyan rég elhatároztam, hogy küzdőstílusokat szeretnék tanulni. Azonban nem egyszerű, hiszen ezen a héten most Yukezo lesz a tanárom. S nem is vagyok érte csalódott, inkább ő, mint valaki más. Hogy miért is vagyok ezen a felfogáson, még magam sem tudom. Csak annyit tudok, hogy mellette kell lennem, ahogyan megfogadtam azon az éjjelen. Most pedig szembe kell néznem saját hibámmal. Francért idéztem meg a shikaiom, és francért nem szólt, hogy itt van ennyi sereg! >.>*
- Készen állsz Ginryuu, ez nehéz lesz.. *Hajtom meg némiképp fejemet, és félig felfelé pillantva, az izgalom hatására elmosolyodom. Suttogva kérdezem zanpakutomat, bár ismerve őt, nem lesz ellenvetése. Lassan mozgatom meg ujjaimat, és testtartásomat előrébb helyezem, hogy a megfelelő ellökéssel gyorsabb iramot biztosítsak magamnak. Ám a helyzet kaotikussága okán egyszer csak elkerekednek szemeim. Rengeteg, sőt, hihetetlen mennyiségű robot tart felém. Felismerve a helyzetet lefagyok. Kicsit megrázom a fejemet, hogy ennyire hülye nem lehetek, de mire reagálnék már egy ismerős hangot hallok meg; Yuke hangja az.*
~ Fenébe..bajt csináltam! Ő tehet róla, nem szólt! >.> ~ *Gondolatban mentegetem magam tök feleslegesen, majd éppen arra készülnék, hogy kezdjek magammal valamit..ledöbbenve konstatálom a shinigai gyorsaságát. Elkerekednek szemeim, ahogyan közre zár védelmezőn. Elment a teljes józan esze? Hiszen itt egy sereg..miért véd meg? Miért csinálja azt, amit akkor is? Furcsa, érthetetlen érzelmek árasztanak el, ahogyan érzékeltem Yuke rázkódását. A visszaváltozás nem lehet egyszerű, hiszen szépen lassan halványul el rajtam a shikaiom adta forma. Mindez alatt ösztöneim azt sugallják, hogy öleljem őt, szorosan. Valamiért így is teszek, ajkaimat kicsit véresre harapom el, amikor eltalálják őt.* - Ne.. *Halkan, szinte könyörögve szólalok fel. Szánalmasan érzem magamat, amiért itt könyörgök a helyett, hogy tennék valamit. De nem tudom, hogy mit is tehetnék? Nem akarom, hogy baja essen, nem akarom, hogy miattam.. Nem értem mégis hogyan lehetséges, de én nem voltam képes őt megütni, én nem akarom, hogy baja essen. Akkor mégis miért történik most ez? Mi a fenéért nem voltam képes átöltözni akkor? Ha az nem lenne, most nem sérülne le, miattam. Mindennek vége szakad ekkor, s én továbbra is fagyottan állok meg. Kerek szemekkel pislogok rá, jelenleg azt sem fogom fel, hogy éppen mit csinál. Mikor pedig felfogom, hogy mire készül, már gombolja össze az inget. Rémült pillantást vetek rá, vegyes érzések kapnak el szavára. Fogalmam sincs, mi történik éppen velem, de lemerem fogadni, hogy vörös lett az arcom. >.> Esésére sikerül némiképp összeszednem magamat, reflexből kapom el. Legalább ebben jó lehetek, az irányításom alatt áll minden izmom. Látva, hogy eszméletét veszti, hirtelen azt sem tudom, hogy mit kéne csinálnom azon kívül, hogy óvatosan fektetem le.*
- Francba..miért kellett? Én..én vaizard vagyok, meggyógyulok, de te nem! Fenébe is, miért nem szóltál?! *Kínomba hangosabban morgolódom a történteken. Közben valahogy felviszem a szobába, hogy valamit kezdjek a dolgokkal. De mivel az első ellátás kipróbálásánál kénytelen vagyok feladni, mert semmi tehetségem hozzá, így gyorsan visszaszaladok és felverek egy robotot csak ezért.* - Hé te! Ha már majdnem kinyírtad Yukezot, most lásd is el, oké?! >.> *Öklöt ropogtatva fordulok a bádogemberhez, ami egyszerűen csak elindul a megfelelő irányba. Nem tudom, hogy mire készül, de mivel nem bízok benne, így készségesen követem. Az egész ellátás alatt fel alá mászkálva figyelem árgus szemekkel a szerkezetet. Minden egyes pillanatban szinte arra készülök, hogy itt és most fogom péppé verni. Egy pillanatban viszont önkényesen felemelkedik, és elmegy. Yuke fáslizott, ellátott testén nézek végig. Fájdalmas érzés kap el. Hátrálni kezdek, s majd egyszerűen elszaladok egy másik helyre, csak azért, hogy a falat támasztva összerogyjak.* - Francba is, ennek semmi értelme..Miért? Szánalmas ez az egész. Mégis miért érzem azt, hogy kötődöm hozzá? *Zilált könnyek jelentkeznek arcomon, s ököllel beleütök a sziklafalba. A törmelék szépen lehorzsolja a kezemet, de veszek egy nagy levegőt, és megtörlöm az arcomat.* ~ Nem, nem most van azaz idő, hogy elgyengülhetek. Én erős vagyok, és kész! ~ *Hatalmas elhatározást véve magamon, lassan sétálok vissza a szobába, hogy megnézhessen, hogy van. Legnagyobb meglepetésemre alig pár perc alatt már fel is ébredt. Ezúttal viszont egyből a fiók felé vetem tekintetemet, ahol meg is pillantom azt, amit szerettem volna. Mérhetetlenül magas düh fog el, amelyre kezeim erősen ökölbe szorultak. De meglátom azt a parányi, mindent kifejező dolgot, amitől kezeim elhaltan simulnak ki szorításukból. Aggódó pillantásaim közepette beljebb lépek. Váltakoznak az érzéseim minden egyes lépésemre. Teljesen összezavarnak a dolgok, de a dolog tetőpontja az a mondat, ami utoljára hagyja el Yukezo ajkait. Olyan érzésem támad, mintha éppen most veszíteném el. Két lépésem szaporábban, s már készülnék rá, hogy megöleljem, de félúton megállok. Dühösen fordítok nekik hátat.*
- Tudod mit, az egyetlen dolog amit sajnálhatsz azaz, hogy engem megismertél. Ugyanis, ha nem ismertük volna meg egymást, akkor nem fogadtam volna meg magamnak azon az éjjelen, hogy melletted leszek. Cserébe pedig azt is megmondtam magamnak, hogy annyit kérek, hogy Reivel foglalkozz. Amúgy is, nem megmondtam, hogy szétrúgom a segged, ha nem teszed meg? >.> *Dühödten szólalok fel.* - Gondolkozz már shinigami! Rei és én egy helyen lakunk, nem kerülhetsz ki! *Idegesen trappolok előre, ám a jelenlegi állapotomat a szembe jövő szél szépen elárul a fáklya fényében. Könnycseppeket sodor le az arcomról, de én ennek ellenére háttal állva indulok meg előre. Aztán egy ponton megállok.* - Csak..ne hagyj el..érted? *Elhaló hangon szólok feléje, majd gyorsabb léptekkel szaladok le a lépcsőn, hogy ismét neki lássak a gyakorlásnak. Noha, legalább egy napja nem ettem semmit, de ez most a legkevesebb. Gyorsan megmosom arcomat a vízben, majd a robot elé állok.*
- Hé, te! Jobb lesz, ha maximumra kapcsolsz, mert most nem fogok kegyelmezni. Yuket csak én bánthatom, oké?! >.> *Fenyegetőn állok meg előtte, majd ha végre képes lépni, ezúttal jobbról, balra térek ki, és a lábammal azon vagyok, hogy a földre söpörjem a nyomorultat, Egyszerűen nem fogom hagyni, hogy ez máskor megtörténhessen. Ha mindent bele adok, akkor talán még sikerülhet is. Mély elhatározás lesz úrrá arckifejezésemen, amint különböző módon akarom kicselezni ezt a szerkezetet. Oldalra kitekintek azért.*
- Te meg mit ülsz ott? Nem az lenne a dolgod, hogy tanácsokkal láss el? Az eszem megáll..jó lesérültem, meg te is; de kit érdekel? Essünk túl ezen, tanulni jöttem! *Szólítom fel Yuket, pedig mélyen másképpen szerettem volna cselekedni. Viszont valami visszatartott, egyszerűen nem bírom így látni őt. Fáj, és dühös vagyok azért, amit láttam; azonban érte bármilyen fájdalmat képes vagyok félre tenni, valahogyan ezt érzem...*

*Nem egyszerű. valahogy az idő előre haladtával sokkal nehezebb higgadtnak lennem ezen a helyen. Mindazonáltal az imént történt eset csak rontott az egészen. Nem tudom elfogadni valamiért, hogy Yuket bántsák. Lassacskán ugyan kezd bennem megfogalmazódni, hogy miért is, de ez számomra eléggé szokatlan. Még sosem szembesültem ilyen érzésekkel, s kicsit megrémisztenek. Keménynek tűnhetek, de belül még mindig nagyon sok kérdésem van. A lelkem még nem egészen nőtt fel ehhez a feladathoz, hogy valóban felnőtt legyek. Ezért is próbálom leplezni a valóságot, hogy van az a furcsa érzésem Yuke felé. Utálom, de ott van. Vagy is nem utálom, csak nem tudom, hogy hogyan kell ezt kezelni. leginkább én fiúkkal voltam minden felé. Hegyikecske az egyik kedvenc lógos ismerősöm, és a vaizard lakban egyébként is gyökerek a nők. Kivéve persze Shiori- senpait, de vele meg eléggé keveset beszélgetek. Nem értem, lehet el kéne valakivel majd beszélgetnem. De kivel? Nincs egyetlen egy nyomoronc se, akiben megbízhatnék úgy igazán. Hülyeség az egész! >.> Morgolódom magamban, míg azt figyelem, ahogy egyre közeledik hozzám. S mire ide ér hozzám, összehúzott ajkakkal viselem el, ahogy hozzám ér. A lehető legrosszabb és egyben jó érzés is. De nem, még gondolni is rossz rá.* ~ Mi az, hogy jó érzés? Ez a nyomoronc csak ne nyúlkáljon hozzám az engedélyem nélkül! >.> ~ *Villanó tekintetemmel fogadom, ahogyan felemelkedik. Nem fogom jó szemmel nézni, ha ilyesmiket csinál. Bár tudom, hogy valójában más érzéseim vannak ezzel kapcsolatban. Egyelőre maradjunk meg annyiban, hogy hagyjon békén, és tanítson. Megrázom fejemet, hogy végre oda figyeljek. Közben egyre csak azt kezdem el érezni, hogy lábaim kissé elnehezedtek. S mikor mutatóujjával homlokon pöccint, már esnék el, de reflexeimnek segítségével elkapom karját, hogy azon keresztül rántsam vissza magam. Mahahaha, nem fog ez olyan könnyen menni. Cinkosul elmosolyodom.*
- Azt hitted mi? *Sejtetős hangon szólalok fel, magamban meg már facepalmolok az egészen. De hát na, csak nem hagyhattam, hogy csak úgy fellökjön ezzel a ketyerével. Az ciki lett volna, én pedig nem vállalom a cikiséget. Még mit nem, inkább felhasználom, hogy ne legyen az a helyzet. Noha így elég közel kerülök hozzá, de legalább magától indul el, amint elmagyarázza a következő feladatot. Jobban belegondolva, - mióta itt vagyunk - folyvást gyorsasági feladatokat ad. Valahol jó is, de valahol hátrányom is származik belőle. Mindenesetre valóban kell egy kis gyakorlás, legalább majd ha valami nem tetszik, nem kell idegeskednem azon, hogy nem kapom el. Felhúzom egyik szemöldökömet, s csípőre teszem kezem.*
- Oké, de lehet csalni fogok a hollow maszkommal! *Jelentem ki neki az eshetőséget, hogy lehet használni fogom. Habár, amint eszembe jut a múltkori esetünk, rögvest meg is gondolom magam ezt illetően. Egy pillanatra szürkévé változik tekintetem, aztán sóhajtok egyet, s elindulok felé. Vagy is eltotyogok felé. Mi a?! Alig bírom normálisan emelni a lábaimat, mert akárhány lépést teszek meg, azt érzem, hogy a lábkontroll folyamatosan húzza le a lábaimat. Minden lépésemre erős kilengéseket érzek, amelyek majdnem segítenek egyensúlyomból kizökkenteni. hatalmas nagy szerencsém van azt illetően, hogy hakudára specializálódtam. Ha nem volna bizonyos mértékű fizikumom, akkor már többször eltaknyáltam volna. Az első szakasznál, mikor éppen egy lépésre állok attól, hogy elkapjam, már ravaszul mosolyodnék el, mikor..esni kezdek.* - Ne! >.> *Halkan sikkantok fel, s átkoznám szét a felhőket, hogy francért itt kell elbuknom; azonban Yuke megfog. Összezizzenek a váratlan fordulattól, s megszeppenve pislogok rá. Majdnem el is vörösödöm, de gyorsan ellököm magamtól, ne hogy észre vegye. Sötét van itt, ez a szerencsém.* ~ Ne érjen hozzám, mert zavarba hoz..és ne is vegye észre, csak ne érjen hozzám. >.> ~ *Különben is, nekem most a feladat a fontos, nem pedig Ő. Így aztán órákon keresztül ha már úgy érzem nem fogom elérni, szándékosan esek el, hogy távolabb kerüljön. Nagyobb kihívás ugyan így, de hatékonyságát illetően magasabb is. Gyorsabban hozzászokom, mintha csak úgy elérném és kész. Ez a fajta kihívás pedig engem is motivál. Mert azért nyilván titkon elakarom érni gyorsan. De szerencsére az eszem sosem hagy el. Már csak akkor érintem meg, amikor úgy érzem elfáradtam kicsit, bár mintha mondott volna ez előbb valamit. Szóval oda lépek végre órák után, és most én pöckölöm homlokon, hogy lássa milyen ügyes és okos vagyok, hogy azt teszem amit ő.*
- Ez nem is volt rossz. Bár ez a láblefogó izé kissé idegesítő. Minek hordasz ilyeneket egyáltalán? *Kérdezek rá, mert valahogy kíváncsi vagyok. Mondjuk nem kéne kíváncsiskodnom, de mégis bennem van. Érdekel az, ami Yukeval van, annak ellenére, hogy a tanárom. Voltaképpen csak most kezdek rá jönni, hogy milyen sokat is jelent nekem, talán túl sokat is. Ami azért nem jó, mert ő tanít engem és bizonyára nője is van. Mert miért ne lenne? Fogalmam sincs mennyi idős lehet igazából, de nem nehéz rá jönni, hogy van neki. A lakásán volt egy- két árulkodó jel erre, szóval nem visszakozom. Le kell tennem ezekről a furcsa érzésekről, egyébként is mennyi idős már? Meg én mennyi idős vagyok? Megrázom fejemet, kicsit elkalandoztam. Éppen elkezdi megosztani velem a lábkontroll lényegét, szóval még időben kapcsolok, hogy nekem feladatom van.*
- Várjunk..te az előbb megakartál szívatni? *Szúró pillantást vetek rá. Tuti, hogy valami olyasmit akart mondani, mi előtt megfoghattam volna. Na mindegy, inkább az érdekel, hogy mi ez az egész már. Mert nagyon nem értem, hogy mire kell ez a lábkontroll. Szóval hol a robotot kezdem el bámulni, ahogyan előttem áll, hol pedig Yukera pillantok. Bár az utóbbit igyekszem hanyagolni, mert a végén teljesen elvesztem a fonalat. Tehát ez a cucc nem másra jó, mint hogy később lendületet vegyek, ha leoldja rólam? Lepillantok rá, majd vissza rá.*
- Yuke, ugye tudod, hogy ez nekem nem csak shunpora hat. Hakudára vagyok specializálódva. Mondhattad volna már az elején is ezt, akkor nem szöszöltem volna. *Indulok meg végül a robot felé, ám ezúttal már nem érdekel az, hogy a lábaimat húzza lefelé. Több erőt merek belevetni a mozdulataimba, hogy megbírjak mozdulni. S valóban, sokkal egyszerűbb, habár ez nem egészen shunpo. Mármint persze, ha fizikaival támasztom vissza magam, hogy el ne essek, majd elengedem, hogy könnyedtséget szerezzek..az úgy shunpo. Viszont ez nálam teljesen másképpen hat, mint nála. Más lehetőségekkel kell élnem, hogy elérjem a hatást. Sejtem, hogy mit szeretne elérni, így nem is veszekszem az elképzeléssel. Olyan, mintha egyszerre kettőre kapnék kiképzést, mikor nem. Hiba mozgatom át lábaim izmait, attól még ez a koncentrálásban segít. Segít, hogy a lábaimat uraljam. Így, hogy elmondta tudom mire kell ügyelnem. Egyensúly, kontrollálás, és helyes döntés hozatal. Sokáig tartott mire felfogtam, de végül csak sikerült. Így már könnyebben rugaszkodok neki a robotnak, habár ennek elég hamar vége is szakad. Túl sok energiám fogyott el ezekben az órákban, s egyszerűen mire elérném a célt, a földre rogyok. Szaporán veszem a levegőt, s csak csattanó hangot hallok. Felakarnám húzni magam, de a szerkezet miatt ez most nagyon nehéz. Egy robbanást hallok, s lassan emelném fel a fejemet, hogy lássam mi történt..de addigra már az egész testem emelkedik. Felsegítenek, én pedig bizonytalanul állok meg lábamon. Önkénytelenül is belé kapaszkodok, amikor fülembe súg. Kiráz a hideg tőle, s izmaim megrándulnak. Fáradtan pillantok rá.*
- Hogy kell levenni? *Nem bírok már állni ebben a cuccban, ez nekem sok. Vagy is ez nem azt jelenti, hogy feladom, csak most már sok. Órák óta ezzel járok, elég volt. Azonban mintha meg se hallana. Csak történnek a dolgok. Elmegy, átváltozik, én meg itt maradok, mint bambi a fűben. Cseszd már meg! >.> Ökölbe szorított kezekkel hajtom le fejemet. Nem hiszem el, hogy veszi észre, hogy elegem van már a robotokból! Legszívesebben deportálnám az összeset, mert állandóan az utamba állnak! Elszaltózom a lövésétől, s ugrálva, shunpozva kerülöm ki a lövéseit. Mindössze kettő robotot sikerül így kikapcsolnom, de akad egy pillanat, amikor az egyik lövés eltalál. Yuke egyenesen a lábamat találja el, amitől a kontroll magától lepattan. Kishíján akkorát esek az egésztől, hogy annak vészes eredménye lenne. Így aztán kénytelen vagyok egy nagyobb rúgással deaktiválni az egyik robotot. Ebbe még a lábam is belefájdul, de a robot legalább akkorát eshet hátra, hogy pár társát is feldöntheti. Idegesen pillantok Yukera, de kénytelen vagyok kerülgetni. Bár a jelenlegi lendületem egyszerre segít és akadályoz is benne. Könnyebb mozognom, és úgy érzem ,hogy gyorsabb vagyok, mint voltam..de ezzel párhuzamosan nehezebb is irányt váltanom. Olyan mintha szaladnék a végtelenbe, és a falakat csak az utolsó pillanatban tudnám megkerülni. Adrenalin szintem oly' mértékben felemelkedik, hogy mikor ennek az egésznek vége lesz, vészjóslón pillantok a shinigamira.*
- Édesen nem érdekel, hogy mi van..de ha még egyszer a közelembe mersz hozni egyetlen robotot is Yukezo.. elegem van a robotjaidból! Ha megöletni akarsz, akkor szólj és megkönnyítem a dolgod. De a robotjaidból elegem van! >.> *Érthetetlen módon sokkal szeszélyesebben rivallok rá, és ütöm el a kezét szándékosan. Elindulok az egyik irányba, amerről még a robotok jöttek elő. Víz alatt vannak, ártani talán nem fognak; viszont nekem most vízre van szükségem. Így aztán még féloldalasan pillantok rá, meglehetősen fenyegetően.* - Csinálj olyat, amilyet akarsz. Én most fürödni fogok, neked semmi helyed nincs itt! >.> *Megvárom még elfordul, és elindul felfelé. Úgy sem látni ebben a sötétben sok mindent, ez pedig éppen előnyömre szolgál. Hamar ledobálom magamról a cuccokat, és egyszerűen beugrok a hideg vízbe. Eléggé hideg, és baromira megfázhatok tőle, de nem érdekel. Csak egy könnyed megmártózást intézek, aztán lerázom magamról a víz nagyját. Mondjuk Yuke ingét is átöblítem és sokáig csavargatom, mire félvizesen vissza veszem. Félvizes hajjal mászok felfelé (kezemben a zanpakutommal), ahol már vacsora féleség fogad. Mindvégig nem szólok hozzá egy szót sem, még akkor sem, mikor éppen a teát igyekszik letolni a torkomon. Végül felülök az ágyra, s lerántom magamról a vizes göncöket, majd gyorsan magamra takarom a takarót. Ugyan meglepetten ér, hogy focizni fogunk, de most nem tudok ennek örülni. Ezek a robotok tisztára kikészítettek. Ráadásul ruhám sincsen, aludhatok fehérneműben. Legalább nem emberi fényeknél vagyunk, így kivitelezhető volt, hogy gyorsan intézzem a ruha dobálási akciómat addig, míg ő a fiókkal szöszöl. Éppen csak bámulni kezdem az egyik pontot a szobában, - még hátamat döntve a támlának - mikor egy hangot hallok meg elmémben.* ~ Hamarosan ismét találkozunk..kicsi Shizune! ~ *Csak éppen egy pillanatra látom meg valós alakját egy illúzió formájában, de rögtön felhúzom lábaimat, s arcomat belé temetem.* - Gyűlöllek! *Hirtelen fakad végre ki belőlem, irányába dobom a párnát. S a sírás fog el. Teljesen megijeszt mindaz, ami ér. Mikor lesz már ennek vége? Mikor fog végre békén hagyni úgy, hogy én irányítok? De hiszen már legyőztem! Nem, nem inoghatok meg, de mégis. Mégis elkap múltam sérelme és nem bírom abba hagyni. Azt se tudom, hogy Yuke egyáltalán elment, vag még a szobában van. Teljesen elkap a reszketés, mint egyfajta pánik roham.* - Yuke..ne hagyj magamra, kérlek! *Halkan sírdogálva szólalok fel. Szánalmas a gyengeségem, szánalmas, hogy még mindig félek belső lidércemtől. Pedig már annyiszor megjelent, akkor mégis miért? Talán ennek a helynek az elnyomása miatt lehet. A sötétség ránk vaizardokra, sokkal nehezebben hat, mint egy shinigamira, akinek a lelke tiszta.* - Félek..egyedül. *S itt látszik meginogni határozottságom. Nem akartam egy ilyen egyszerű mondattal, és ilyen hamar elmondani neki. Bizonyára a reakcióimból tudja, hogy mitől is félhetek igazán. Most pedig hiába van előttem Rei, hogy megnyugodjak, nem megy. Utálom magamat.*

*Régi történetnek tűnik már az egész. Lassan, de kezdem elfelejteni a pontos részleteket a vaizarddá válásomról. Mondhatni a belsőmben folytatott harcnak az eseményei kezdenek halványodni már. Mégis, az első érzés mintha örökké foglyuk akarna tartani. Nem tudok szabadulni ama emléktől, amit a laborban éltem át. Raiden változtatott gyakorlatilag azzá, amivé lettem. Mai napig sincs fogalmam arról, hogy miért is tette, de azt tudom, hogy valahol mélyen nem tudok rá úgy haragudni. Akármennyire is, ha nem kerültem volna Karakurába, most nem ez van. Nem ismertem volna meg sok olyan személyt, akikkel valahogyan biztosan jól érzem magam. Rei sem kerül hozzám, és Yuket sem ismerem meg. Habár a vele tartott első találkozás nem volt kellemes, most valahogy máshogy tekintek rá. Amikor hozzám ér, el fog egy fajta különös érzés. Szabadulni akarok tőle, de aztán meggondolom magamat. Kissé észveszejtő az egész. Hozzá vagyok már szokva, hogy egy perverz állatnak sem hagyom, hogy fogdosson. De Yuke...Csak rám ne nézzen azokkal a szemekkel. >.> Akkor inkább magamra húznám a takarót, és imádkoznék, hogy tűnjön el. De nem lehet, jelenleg a belső holowommal folytatott dilemmám köti le az agyamat. Félek tőle. Noha megküzdöttem már vele, Ő mégis kicsit különlegesebb. Sokkal kártékonyabb jellem, mint én azt gondolnám.. idézve Urahara -san szavait. Nagyot sóhajtva hallgatom végig Yuke szavait a kötődést illetően. Teljesen kikapcsol az agyam ezektől a lelki beszédektől most. Amikor bocsánatot is kér, akkor sem hurrogom le, vagy valami. Ezt ugyebár különösnek vélheti, de nem teszem meg. Csak egyszerűen oldalra fordulok és azt teszem, amihez a legjobban értek..beveszem a leszarom tablettát; legalább is egy darabig, míg átgondolom ezt az egész kialakult helyzetet ugyebár.*
- Köszönöm. *Magamra húzva az ingét állok meg mögötte, s egyik kezemet vállára teszem. Némiképpen az íróasztalra sütöm le tekintetemet. Hosszas gondolat karnyarulataimban mindenféle dolog, mondani való megfordul. Ám ez a szó lenne a legcélszerűbb, nem igaz? Csak ennyit mondok, aztán lepillantok rá némelyest.* - Ez van, ezt kell elfogadni. Rágódhatnék azon, hogy vaizard vagyok..de értelme vajmi kevés volna. Felnőtt vagyok, kötelességeim vannak egy lány iránt is. Ráadásul...a tenshid vagyok. *Igyekszem a szemeibe nézni az utóbbi mondatom során. Valóban nincs miért most már visszakoznom. Bármi is legyen ez az egész, nincs erőm még ez ellen is küzdeni. Nyilvánvaló, hogy nem tudok puszta barátként gondolni Yukera. Hiába is ismeretlen ez az érzés még nekem, akkor sem megy. Van már egy belső lidércem, nem kell egy másik is, ami ellen küzdeni akarok. Nem várok semmit sem, csak annyit, hogy most hallgasson meg. Neki dőlök az íróasztalnak valamennyire és a szoba ellentétesét kezdem el bámulni.*
- Tudod eleinte azért fogadtam el az ajánlatod, mert úgy gondoltam, hogy melletted akarok harcolni. Felkeltetted a figyelmem. Aztán rá jöttem, hogy ez nem igaz. Én csak azt követem, ami vagyok. Egy szabadelvű shinigami vagyok, aki régen sem szeretett káros korlátok alatt élni. De az sem igaz, hogy hős lennék. Inkább csak egy helyet kerestem, ahol kicsit kiélhetem azt, ami bennem van. Kalandok, harcok...ezt a daitenshi biztosítsa. Nekem még nincsenek kiforrott gondolataim ezekről a dolgokról. Mondhatni lassan Reit sincs okom félteni. Itt vagy te, ott vannak a rakatár lakók..meg aztán igazi túlélő is. Érted? Én csak úgy vagyok. Azt hiszem, pontosan ezért vagyok a legmegfelelőbb tenshi a számodra. Villám vándorként te tudod a legjobban, milyen is szabadnak lenni...csak úgy küzdeni, bármiért. *Oldalra sandítok rá.* - A nőidre nem vagyok kíváncsi. S egyszer megmutathatnád hol laktál Soul Societyben. *Ülök fel végül az asztalra, hogy lógathassam a lábaimat.*

*Már az tea előtt is éreztem, hogy van ebben a helyben valami, ami idegesítő. Leginkább azért, mert többnyire nem tudom visszatartani magam. Maga a sötétség az, ami zavar ebben a történetben. Bezártnak érzem magam, s ezáltal a hollow általi félelmemet sem tudom teljes mértékben kontrollálni. Viszont nem vagyok egyedül, s most érzem leginkább azt, hogy mennyire nem. A tea miatt talán egy kicsit másképpen látom a dolgokat, vagy viszonyulni tudok egy személyhez. Yuke jelenléte nem közömbös nekem, csak nem tudom hova tenni. Ha a szemébe nézek, vagy arcát kémlelem...valami különleges érzet kap el. Ettől zavarba jövök annyira, hogy kerüljem a tekintetét. Mi ez, talán félelem? Félelem, hogy belém látna? Nem, ez nem lehet. Hiszen ő már a kezdetekkor belém látott! Akkor miért? Miért támad olyan érzésem vele kapcsolatban, hogy közel akarom érezni magamhoz? Mik ezek az érzések egyáltalán? Én még sosem éreztem ilyesmit. Talán abban a balesetben átéltem dolgokat, amik edzették lelkemet olyannyira, hogy képes lehetek a "koromnak" megfelelően gondolkodni, de ettől még valamiben én sem lehetek tapasztalt. S most, hogy itt vagyunk ketten..totál nem értem mi van.
Ahogy közel lép hozzám és megfogja a kezemet, legszívesebben kiátkoznám, vagy ellenkezőleg. Maga is érzékelheti, hogy az idegességtől hideggé vált a kezem. Akárcsak egy jégcsap, tiszta ciki. >.> Nem tudom hová tenni, s érzem is, hogy a szívem mintha csak hevesebben verne. Veszek egy nagy levegőt, próbálom leplezni magam. nem tudom ő miképpen van vele, de nekem most baromira ironikusan értve kellemetlen, hogy betért a személyes aurámba. Kicsit kihúzom magam, s ne tűnjön már annyira kínosnak, némelyest visszaszorítok a fogásban. Csak hallgatom mindazt, amit mond. Szólni szeretnék, de mindez hiába. Mit is mondhatnék erre? Tekintetem komorrá avanzsálódik. Nem tudom, hogy mit ittam meg, de ettől a személyiségemtől függetlenül őszinte tudok lenni. Kívül is láthatóvá válik mindaz, amit gondolok. Szinte az arcomra van írva, hogy nem tölt el jó érzésekkel mindaz, amit itt nekem fecseg. Bár, mikor abba hagyja, akkor megfogalmazódik bennem valami.*
- Többé már te sem lehetsz szabad. *Hajtom le fejem kicsit, s kitör belőlem a saját gondolatmenetem.* - Elsősorban, mert ott van a lányod, ami miatt most már kötött leszel. Hiszen felesküdtél arra is, hogy az apja leszel. Ezáltal mindig kötve leszel valahová, ugyanakkor magányos sem leszel már; nem igaz? *Kicsit oldalra sandítok, amint eltávolodik mellőlem. Lehuppanok az asztalról, s kicsit odébb sétálok, neki háttal állva. Ha lenne itt ablak, bizonyára ott állnék most már. Mindenesetre jelenleg a szoba bejáratától lefelé haladó lépcsősort kémlelem. S a lépcső lábánál természetesen ott a robot hadsereg is.*
- A másodikat, majd idővel megérted. Feltéve ha...nem, ehhez nem kell feltétel. A lényeg, majd rá fogsz jönni, hogy miért nem vagy magányos. Legalább is egyszer remélem. *Gondterhelten sóhajtok fel. Nem mondhattam neki, hogy miattam nem lenne magányos. Elvégre ki is vagyok én az életében? Egy tanítvány? De mi van akkor, ha kezdem úgy érezni, hogy én nem csupán tanítvány akarok lenni? Tiszta őrület az egész! Fejbe tudnám magam csapkodni egy baseball ütővel ezért a gondolatért; habár tényleg így van. Érdekes mondatára kicsit megemelem a szemöldökömet. Noha még mindig nem láthat semmit az arcomból. Félő, ha látná, sok minden leolvasható lenne róla. A teának köszönhetően nagy önkontrollra van szükségem ahhoz, hogy ne tegyek olyasmit, amit később megbánnék. Most csak a lényeg, hogy ne tegyek olyasmit.*
- Hazugság. Én nem tettem érted semmi olyasmit, amiért úgy gondolhatnád megmentettem a világod. Talán most már megoszthatod valakivel a gondolatod, de szavaidból ítélve...szavaidból ítélve te..áhh, hagyjuk. *Mondom le a mondatom befejezését, mert nem értem igazán miért mondja, hogy én mentettem volna meg a világát. Csak egy koszos tanítvány vagyok, aki kapott egy lehetőséget az élettől. Beléptem a Daitenshibe, hogy kövessem őt ismeretlen okokból kifolyólag. Vagy is én tudom az okát, csak megfogalmazni nem tudom egész pontosan. Ettől még nem mentettem meg őt. Saját maga segített meg magán, amikor felvállalta az apaságot. Ebben nekem vajmi kevés a szerepem, legalább is így érzem. Kicsit kizökkent kérdésével némelyest. Fogalmam sincs, hogy oda akarok menni hozzá vagy sem. Mert mit kéne most tennem? Össze vagyok teljesen zavarva. Nem akarom, hogy lássa az arcom, mert azt hiszem, ezt még titkolni szeretném előle. Itt van nekem Rei, de még mindig kissé reménytelennek érzem magam. Fogalmam sincs hogyan kéne igazából cselekednem. A családommal való ügy mondjuk le van zárva, de ez engem megpecsétel, akárcsak Yuket. Nehezemre esik túl tenni azon, hogy magamra vagyok utalva. Nem olyan rég még Soul Societyben voltam apámmal és az öcsémmel, most meg vaizardként élek. Beléptem a Daitenshibe, ráadásul van egy..lányom. Ő már az én lányom volna? Kissé megtört tekintettel fordulok Yuke felé. S ahogyan szembe fordulok vele, belepillantok a szemébe, nem leplezve megtörtségem...az idő egy kicsit megáll. Elindulok felé, s szavát hallva megállok előtte. Majd lehajolok hozzá és egyenesen a lelkébe tekintek.*
- Neked élned kell, a lányodért. Hiszen, amit teszel az rá is kihatással lehet. Nem rajtam múlik, hogy mi történik akkor, ha végleg elmész. Viszont jól jegyezd meg. Míg én itt vagyok, addig sosem adhatod fel a harcot. Nem fogom megadni azt az örömöt az ellenségeidnek, hogy lélekszemcseként végezd. Megmondtam, előbb utóbb rá jössz majd egy dologra... *Pillantok továbbra is a szemeibe. Olyan különlegesek nekem azok a szemek, nyelek egyet. Megilletődve a közellét miatt, eltávolodom tőle. Ideje tovább lépni a napot.*

* Minden egyes itt töltött nap mondhatni érdekes dolgokkal szolgált eddig. Napról- napra történt valami, amitől egyre furcsábban vélekedtem Yukeról. Fogalmam sincs, hogy mi okozhatta, de egyenesen a fejembe szállt. Ettől olykor-olykor bunkóbb vagy normálisabb voltam vele. De így most az utolsó napon már tényleg nem tudom, hogy mi van. Alig várom, hogy kiszabadulhassak, mert így nem tudok tisztán látni. Mindazonáltal már Rei is hiányzik nekem. Valami nincsen rendben, érzem, hogy valami kezd igazán elnyomni. A saját ruhámba visszaöltözve, félig száradt hajjal térek vissza a sima terepre, ahol gyakorolni szoktunk. Nem tudom milyen idő lehet oda fent, de talán éppen most lehet este. Nagy levegőt vennék, de ekkor egy hatalmas szúrást kezdek el érezni a mellkasomon. Kerekedő szemekkel nézek Yuke szemeibe, aki méterekre áll tőlem. Néhány vércseppet kiköhögve lépek előre. Hiányzik a szabadság, hiányzik a fény. Hiányzanak dolgok, nem értek semmit. Össze vagyok zavarva és..és azt hiszem, elvesztettem az önkontrollom. A barlang súlyossága egyszer csak félelemmel fog el, a félelem meg szabadjára enged valamit, amitől mi vaizardok a legjobban félünk. Sikoltásom közepette, ahogyan térdre esek és fejemet megfogom..szemeim elfeketednek. A romlás tör belém, fejemen pedig a saját maszkom materializálódik.*
- Na végre..alig vártam már, hogy mikor leszel végleg labilis. *Groteszk hang tör ki testemből, ahogyan lassan felállok és arcom furcsa mosolyra nem kél.* - Köszi, igazán köszi. Neked köszönhetően végre újra itt. *Morbidul dönti oldalra fejemet, míg én egyre jobban vesztem el önmagam.* - Csak van egy rossz hírem. A lány fél a sötétben. A sötétség pedig engem táplál..háhá! *Kaján nevetésbe tör, majd tekintetemet a halálisten felé vezeti. Ideje hasznosítani ezek szerint, amit Yukezotól tanultam. Éppen csak az a probléma, hogy ez mind nem én magam vagyok. Ez pedig felvethet némi problémát. Sajnálom, hogy megint csak találkoznia kell vele. Már az első naptól kezdve figyelmeztetve voltam. Viszont erről nem szóltam igazán Yukezonak...sajnos meg lett az ára.*