Abby Robbins
Quincy
Hozzászólások száma : 35
Tartózkodási hely : Karakura
Registration date : 2011. Dec. 22.
Hírnév : 4
Karakterinformáció
Rang: Quincy
Hovatartozás: Független
Lélekenergia:
    (8500/12000)
 |  Tárgy: Abby Robbins Csüt. Dec. 22, 2011 3:29 am | |
| Jelszó:bgi vne obn
~ Adatlap
Név: Abigail Vance Robbins
Nem: Nő
Kaszt: Quincy
Szül. ideje: 1995. április 9.
Kor: 16
~ Előtörténet
Azt hittem, mindennek van határa. Elhittem, hogy létezik valami felsőbb erő, ami nem hagyja, ami sosem engedi, hogy a dolgok elfajuljanak, hogy az emberek lába alól kiforduljon a talaj, és a világot beterítse a szenny, az elállatiasodott emberek egymást szúrják hátba és vígan falatozzanak elejtett jó barátjuk húsából. De meginogtam, az erő nem létezett, és nem Yodára céloztam, idióta poén lett volna. (-.-)’
Nem akartam olyan világban élni, ahol bárki bármikor hátba támadhat, sosem tudhatod, melyik ember tépi majd le diadalittas mosollyal az arcán karodat, vagy ki fog a sárba tiporva addig táncolni a gerinceden, míg minden csigolyád szilánkosra nem törik. Mégsem tudok menekülni, sosem tudtam, csak régebben nem érdekelt, és biztos, hogy az az énem többet tudott az életről, talán azt is, mennyire nem szabad vele törődni.
Mégis! Nem tehetek mást, mert képtelen vagyok szemet hunyni afelett, hogy akinek csak a közelében vagyok, meghal. Megölöm az embereket fizikai vagy szellemi valójukban, és nem tehetek ellene. Nem mintha a Halál angyala lennék, vagy szándékosan tenném, mert eszemben sincs, mégis mindig azokat veszítem el, akik valamilyen módon közel állnak hozzám. Megtanultam elfogadni, így leélni az életem, és bízni, hogy valami igenis változhat, azután… Aztán úgy tűnt, nem hiába reménykedem, nem véletlenül álmodozok arról, hogy változhatnak a dolgok, de az egész csak álom volt.
…
Esik. Lépteim zaja, ahogy cipősarkaim egymás után ütemesen koppannak, állandó ritmust adnak az apró cseppek haláltáncának. Nem sírok, az nem erősségem, azonban nevetni sem tudok, csak sétálok a sztráda közepén, mutatványom egy-két autós elégedetlenkedő dudálása kíséri. Talán nem vagyok elég attraktív. Olykor éppen azért, hogy kedvükre tegyek, máskor csak akaratlan megmozdulásból, néha-néha elhagyom a felező vonalat, és egyik-másik sávval barátkozom. Az eső csak szakad, sötét van, és végre nem félek. Nem félek, mégis… mégis remegek, talán csak fázom, de mintha a hideg mit sem számítana, nem ez rázza testem. Dühös vagyok, és fáj. Nagyon fáj! Legszívesebben nem lépnék, megállnék és összeesnék, meghalnék, hogy többé moccannom se kelljen, és mégis tovább sétálok, egyik lépés a másik után, akár egész eddigi életemben. De nem egyszerű, nem is olyan könnyű, mint azt az ember naivan elképzeli. Míg senkihez sem kötődsz igazán, az élet habos torta, miután az emberek rád találnak, nincs többé menekvés.
Ha apám akkor nem hoz magával, nem zavart volna semmi, a szörnyek sem érdekeltek, elkerültek… vagy legalábbis valahogy mindig megmenekültem, de ezek a részek, ezek mindig homályosak voltak, akármilyen élénken is élt bennem a szörnyek, pontosabban lidércek képe, akkor sem tudtam felidézni, hogyan tűntek el a közelemből. De mindig én maradtam életben bármerre jártam is, és nem akartam meghalni, most sem akarok, és nem is fogok, tudom, hogy nem. Nekem valamiért nem megy, talán ezért vonzanak a brutálisan véres, élet-halál harcok, talán csak azért, mert a kultúrám része, nem tudom, csak érzem, hogy szüntelenül bennem lobog a vágy, valamit tennem kell, nem állhatok meg, nem, amíg nem értem meg, miért történik velem mindez. Olyan ez, mint a vezeklés, én Japán, a szülőhazám remetéje lettem, és minél inkább vágytam haza, annál inkább beleástam magam a kultúrába, mindenbe, amivel nem akartam foglalkozni.
Újabb tülkölés, éles fény… Nem volt vészes, ha akartam, könnyűszerrel ki is kerülhettem volna, vagy ha nem is könnyűszerrel, de megtehettem volna, és még ennyit se sérülök. De nem tudtam, milyen az, ha súlytalanul repülök, ha egy ismeretlen erő meglepő gyorsasággal mutat más irányt, kényszerít, amihez mindent felhasznál, ami rendelkezésére áll. Egy pillanatra könnyűnek éreztem magam, és elképzeltem, milyen lenne úgy földet érni, hogy igazából már nem ehhez a világhoz tartozok, csak egy egészen kicsi kiút lenne, de azok után, amiket ma átéltem, maga lenne a Mennyország. Ennek ellenére nem következett be. Jobbára földet sem értem. Akár a szél játszik ősszel a lehulló falevelekkel, engem is csak felkapott egy fuvallat és vitt. Erőtlenül lengedeztem a kezei között, és semmi sem fájt. Ugyan a szemem csukva volt, pontosan tudtam, hogy a frászt hoztam rá, keresett vagy sem, megtalált, olyan állapotban látott, amiben senkinek sem lett volna szabad… én… sírtam.
Felismertem az illatát, hogy mérges, hisz mellkasa - alig ért hozzám, mégis majdnem tengeri beteg lettem - olyan erővel hullámzott, kész csoda volt, hogy nem robbant fel, de éreztem a szánalmát is, ahogy az arcomat fürkészte. Néma könnyeim, elfojtott sírásom sikertelensége, béna vagyok, pont olyan béna, mint mikor apámhoz költöztem. Valójában nem szerettem itt, mert tudtam, hogy újabb emberek, jók és rosszak halálát fogom okozni, és olyanokét… Akiket szeretek.
…
Buta voltam, csak egy gyerek. Bocsánatos bűn az ilyesmi, de beleszerettem, apám cégénél dolgozott, fiatal volt. Az egyetlen gyakornok, akivel egy tizenpár éves kis csitri szóba állhat, és akibe belehabarodtam. Többször is járt nálunk, zaklatta apámat, mikor ismerkedni próbált velem, a lányával, akit majdnem tizenhárom éven át kutatott, és Japánba költöztetett egy jobb élet reményében. Most is annak tartom-e, megvan a lehetősége, megvan, de kétséges. Szeretem Japánt, de szerettem a hazámat, Amerikát, még ha nem is mindig volt hol laknom, mit ennem, akkor is. Gondtalanabb voltam, elkerült a baj, és a hálál kevésbe volt fájdalmas.
Kyo halála más volt, és bár elfeledtem, mert el akartam, az érzéseimtől néha még most sem tudok megszabadulni. Megeshet, hogy nem lenne szabad zenét hallgatnom, de az hatalmas vétek lenne, hisz olyankor mindent tisztán látok. Majdhogynem felfoghatatlan, milyen gondolatébresztőek a szövegek, de ami ennél is fontosabb, az maga a zene, ahogy hangok összeállnak, az egész elképesztő. Ha megosztod a figyelmed, szétválasztod a hangszerek és vokál különös zsivaját, mindennek van mondanivalója, ez… ez egy olyan dolog, amit képtelenség megmagyarázni, csak érezni lehet, mint a szerelmet.
Kyo az én hibámból halt meg, én öltem meg, ha nem beszélem meg vele, hogy találkozzunk edzés után, nem esik baja, de önző voltam, és gyerek. Nem mintha most idősebb lennék, mert a három és fél hónap híján tizenhét évemmel még nem én leszek a vénlányok társadalmának legoszloposabb tagja, és mégis… Csak idősebb vagy, jobban kellene tudnom felmérni a helyzetet, de még most is csak szubjektív véleményem van.
Hiába mondták, hogy egy idióta baleset volt, de akkor miért?! Az a hülye, egy piti kis tolvaj. Az egész olyan váratlanul történt, fel sem fogtam igazán, Kyo megállította őt, egyszerűen csak ellökött az útból, és én élő közvetítésben nézhettem végig, ahogy meghal, akit szeretek. Tálcán kínáltam fel magam helyett, és nem tettem semmit, hogy megmentsem. Pedig már akkor is tudtam, hogy több vagyok, mint egy átlagos ember, több, de semmivel sem jobb. Szándékosan megöltem, hagytam annak a tolvajnak, hogy elvegye az életét az enyém helyett. Ha Kyo egy kicsivel később jön, vagy a rabló korábban, én feküdtem volna vérben fagyva a szitáló esőben, végre nem okoztam volna bajt.
Rendőrök jöttek, nem sírtam, bajba kerültem, talán gyanús lehettem, természetesen kellőképp összevéreztem magam, ahogyan csak lehetett, de nem hittem el, szánalmas voltam, ahogyan most is.
Éreztem, hogy egy könnycsepp megpróbál elszabadulni szemem fogságából, ezért letettem fülhallgatómat, és csak csendben bámultam magam elé. Senki sem tudja ezt rólam, legalábbis, akik körülöttem vannak most, nem. Talán hárman lehetnek, de nem biztos, hogy akármelyikük is emlékszik rá, de ha mégis emlékeznének, akkor sem akarnak.
Mereven bámultam a táblát, és nem akartam tudomásul venni, hogy néhány nagyszájú lány erősen engem bámulva cseveg ki cseppet sem barátságos hangon. Nem tetszett a hangsúlyuk, a viselkedésük, egyáltalán semmi sem velük kapcsolatban, mégsem akartam tenni ellene, annyit nem ért meg néhány csitri, hogy foglalkozzak velük, csak összeszorítottam állkapcsomat, és elfordítottam a fejem. Nem akartam én tőlük semmit, egyszer sem beszéltem még velük, gondolhattak akármit, hisz nem ismertek. Persze nem minden tudott ennyire hidegen hagyni, de mióta kick-boxoltam, kicsit könnyebben vezettem le a feszültséget.
Sajnos, nem tett jót, hogy az előbb csak úgy elkalandoztam, és dühöm, ami a semmiből bukkant elő, és égetett magasba törő lángjaival, távozásra kényszerített. Beszereltem a hangtechnikát, és amekkora hangerőt csak el tudtam viselni, egy pörgős, és őrült Devil Smile számot kezdtem hallgatni, miközben nagyon magabiztosan kiaraszoltam a teremből. Még a befelé igyekvő tanár sem érdekelt, azt sem hallottam, szólt-e valamit, csak mentem a saját fejem után, mindig csak előre, tovább az eseményekkel, teljesen megállíthatatlanul.
~ Kinézet
Szereti változtatni haja színét, ez a legszembetűnőbb tulajdonsága. A kék és a szőke különböző árnyalati között ugrál, néha rózsaszín is feltűnik kusza tincsei között, de általában azt hamar eltűnteti, elmebajos félresiklásnak tekinti. Egyenes haját göndöríti, felköti, vagy egyéb módon elszórakozgat vele, míg reggelente zenét hallgat, vagy éppen bármikor máskor. A fülhallgatóról minden helyzetben felismerhető. Inkább édesanyjára hasonlít, így az apjáétól örökölt japán vonásai nem meghatározóak, éppen ezért – nagy szerencsétlenségére –, kitűnik a tömegből. Nem mintha a kék haj nem segítene, de az más kérdés. 170 centi magas és 50 kiló, de egyelőre még reménykedik benne, hogy nőni fog. Két tetoválása van, egy a kézfején, a hüvelyk és mutató ujja közötti területen. Tizenhármas számot jelöli, utalva arra a napra, mikor apja magához vette, és arra is, hogy tizenhárom éves volt, mikor Japánba került, valamint a tizenhárom vált a szerencse számává is, bár állítása szerint nem hisz az ilyesmiben. A másik a tarkóján van, az anyukája miatt csináltatta.
~ Jellem
Eléggé visszahúzódó, zenemániás, és nem tudja, hol a helye. Rossz embernek tartja magát, azt hiszi, ő öli meg az embereket, akik a közelében meghalnak. Bármiért képes hibáztatni magát, de az érzéseit nem mutatja ki. Csupán nagyon különleges embereknek nyílik meg, és ilyenből nincs sok az életében. Toumának azért sem beszél azokról a dolgokról, amik nyomasztják, mert nem akarja feleslegesen terhelni, és erősnek akar látszani. Utálja, ha rátör a sírhatnék, de ha sok a gondja, nehezen tudja visszafogni magát. Akiket kedvel, azokkal sem beszél túl sokat, inkább csak időjárásról, és hétköznapi dolgokról képes érdemi társalgást folytatni, mert fél, hogy udvariatlan lenne, meg nem akar senki magánéletében sem vájkálni, még véletlenül sem. Furcsán érzi magát a családjában, nem is igazán találja a helyét, és attól, hogy Totto bátyónál lakik, még sokszor parázik, hogy zavarja őt. Az egész quincy dolog hidegen hagyja, nem szándékozik megérte, de edzeni mégis edz két mesterével Koutával és Toumával. Ezt leginkább apja miatt teszi. Zenei téren szinte mindenevő, klasszikusokat ugyanúgy bömböltet, mint rockot, vagy éppen popot. A japán zenével is gyorsan megbarátkozott, Devil Smile és FaTal erroR!, kicsi bandák a szíve csücskeivé váltak. Kanade-san kicsi világátsem szabad kihagyni a sorból, mert bizony ő is zenei világban tengeti napjait, és hát az ő zenéit is csak meg lehet hallgatni, amit Abby meg is tesz. Magában nem érez tehetséget a zene iránt, egy gitár azért megbújik a csajosan rendetlen szobájában.
~ Szeret-nem szeret
+ Zene
+ Totto és Kouta
+ kék
+ Zokni
+ Hibiki, mert egy fedél alatt laknak, és muszáj (bocsi xD)
- iskola
- quincy harcolós dolog
- édesség
- csend
- takarítani Zokni ketrecét
~ Felszerelés(ek)
Quincy kereszt, Hollow-bait, Sanrei-kesztyű (még nem használja), Soushingu, Seele Schneider, gintou, Quincy íj
A hozzászólást Abby Robbins összesen 1 alkalommal szerkesztette, legutóbb Csüt. Dec. 22, 2011 8:30 am-kor. |
|
