Jelszó: yu oao

~ Adatlap

Név: Kyou Kozato
Becenév: Kyou(-kun)
Nem: férfi
Kaszt: Shinigami
Szül. ideje: 1940.február 26.
Kor: 21 emberként, 50 lélekként (miután 21 évesen meghalt, lélekként a kinézete szinte semmit sem változott 50 év alatt)


~ Előtörténet

- Kyou! Kész a vacsora! Ne akard, hogy én szedjelek ki az ágyadból!
Igen. Ilyen egy szerető báty. Amikor ilyen szépen tud beszélni velem jön, hogy legszívesebben kitépjem a nyelvét. Mi van a szüleimmel? Apám meghalt, egy sikertelen mérkőzésen. Kardvívó volt. Az egyik legnagyobb Tokyoban. Anyám, pedig nevel minket, ahogy tud. Igazából nem az anyagiakkal van a gond, hanem azért mégis csak két fiútestvérről van szó, akik enyhén utálják egymást. De várjunk csak… Mi az oka az utálkozásnak? Ez egyszerű. Ő utál engem, amiért jobban hasonlítok apánkra, én pedig azért utálom őt, mert ő is utál engem.
Miben hasonlítok apámra? Mindenben. Ő egy olyan férfi volt, akit tényleg férfinak lehetett nevezni. Szerető családapa volt mindhalálig. Halála kardvívás közben jött el. Japán legjobb kardforgatói találkoztak, hogy összemérjék képességeiket egy bajnokság keretei között. Ez olyan bajnokság volt, hogy nem volt szabad megölni a másikat, teljesen barátságos mérkőzésekből állt. Apám viszont meghalt. Megölte az ellenfele, de hogy pontosan hogyan, arra már nem emlékszem. Nekem is csak mesélték, mert még kicsi voltam ezért nem mehettem el nézőnek sem. Azt mondták véletlen volt. De most komolyan, én nem hiszek a véletlenekben.
Elhatároztam, hogy egy nap olyan leszek, mint ő. Nem is. Mégjobb. Megfogadtam, hogy jobb leszek nála azért, hogy büszke legyen rám.
Tizenegyedik életévemet töltöttem be, amikor testvéremmel és édesanyámmal elköltöztünk vidékre. Egy nyugodtabb életre vágytunk és már nem is nagyon volt, ami Tokyo-hoz kötött. Nem sokkal, miután kiköltöztünk úgy döntöttem, hogy én is belekezdek a kardforgatásba. A szomszéd bácsi tanított, ő is egy kiváló kardforgató volt. Talán még jobb, mint édesapám. Hát igen, így szokott ez lenni. Az ország legismeretlenebb helyein rejtőznek csak az igazi tehetségek. A bácsit Takeda-nak hívták. Egész jól kijöttem vele. Egyrészt azért is foglalkozott sokat velem, mert neki nem voltak unokái, mivel hogy gyermekét is megölték fiatalon. Szinte mindig Takeda úrnál voltam. Előfordult, hogy nála is aludtam és esténként érdekes dolgokat mesélt a világról. A háborúkról és sok minden másról.
Tizenhét évesen tette le gondjait rólam Takeda úr. Azt mondta, hogy már nincs mit tanítson nekem. Minden rajtam múlik a továbbiakban. Ezután fontos és híres ifjúsági bajnokságokon vettem részt, szerte az országba. Az egyik leghíresebb fiatal kategóriájú kardforgatóvá váltam. Mindenki úgy ismert, hogy Hachiro fia. Egyáltalán nem zavart, hogy apám miatt ismertek el a kelleténél jobban. Sőt, büszke voltam rá, hogy az én apám valamikor ért is valamit. Szerintem ő is büszke rám.

Ó halál, ó te mocskos halál, hogy vinne el téged a…HALÁL!
Nincs is annál rosszabb, amikor egy fiatal srác veszti el az életét. Fiatal alatt értem a 21 évet. Ekkor már híres kardforgató voltam és persze ez azzal járt, hogy nagy hírnév és valami, ami nagyon rossz. Ez a nagyon rossz dolog nem más, mint a rengeteg ellenség. Sokan szerették volna, hogy elhúzzak a fenébe. Utáltak. Nincs mit tenni, ilyen a világ. A jobbikat mindig próbálják eltenni láb alól a kis patkányok és mindezt azért a retkes hírnévért. Nem számít nekik a becsület és még csak a másik életét sem nézik semmibe. Kik azok az ezek? Nem mások, mint akik engem eltettek láb alól. Megöltek, kegyetlenül.
Egyik este mikor edzésről mentem hazafelé egy sikátorból előbukkant két ismerős fickó. Nagy vetélytárs volt az egyik. A másik a segéde volt vagy hasonló. Az, amelyik ahogy említettem vetélytársam volt, kardot rántott és elkezdett felém szaladni. Előrántottam én is az enyémet és ekkor már csak egy pukkanásra lettem figyelmes és egy hideg hőhullámra, mely végigfutott az egész testemen. A kis lábujjamtól egészen a legutolsó hajszálamig. Ránéztem a gyomromra, és mit láttam? Vért. Mocskosul büdös és vörös vért. Egy golyó hatolt át közvetlenül a gyomromon. Hátból lőttek le.
- Kyou!! Ezt nem én tettem. – kiáltotta vetélytársam, akiről kiderült, hogy nem is akart semmit csak egy visszavágót a múltkori veresége után. Más ölt meg. Egy számomra ismeretlen alak. Valószínűleg valami bérgyilkos lehetett. Hogy miért vagyok benne olyan biztos, hogy nem vetélytársam, azaz Yariko állt a dolog mögött? Azért mert őt is megölte. Életem utolsó pillanataiban azt láttam, hogy őt fejbe lövik és lezuhan mellém. ~Hiszek neked. Bocsáss meg. Bocsáss meg, amiért azt hittem te voltál.~
Nem sokkal később felébredtem ugyan ott. De várjunk csak? Sértetlen voltam. Pontosabban halott. Csak egy szellem. Napokig kóboroltam az utcán úgy, hogy senkivel sem tudtam komunikálni. Egyszer az egyik napon egy hosszú fekete hajú lány jelent meg előttem fekete kimonóban. Halálistennek titulálta magát és akaratom ellenére a homlokomhoz tette kardja markolatának végét és ezután…nem emlékszem mi volt. Sötétségbe merűltem.

- Hol vagyok? – kérdeztem egy öreg bácsitól. Egy teljesen ismeretlen helyen keltem fel, az utca közepén. A környék teljesen középkori beütésű volt.
- Ez itt a Rukongai. Soul Society egyik negyede. – oké, legyen…biztos igaza van a bácsinak.
Elindultam felderíteni az egész helyet és információkat szerezni az itteni életmódról. Megtudtam, hogy itt mindenki csak lélek. A várost valami 13 halálistenekből álló osztag védte, meg hasonló dolgok. Megtudtam, hogy ezek a halálistenek különböző képességű kardokkal harcolnak. Engem is érdekelt a dolog, sok helyen érdeklődtem, hogy hogyan is lehet valakiből halálisten. Olyan helyeken is, ahol nem kellett volna. Egyszer bementem egy kocsmába… és hogy ott mi történt? Megvertek de nagyon. Amikor meghallották, hogy mi ügyben érdeklődök mindenki nekem támadt. Rúgtak, ütöttek, leköptek majd végül megkötöztek és kivittek az erdőbe. Ezek a gazemberek valószínűleg utálták a shinigamikat. Más okuk nem nagyon lehetett engem megverni. Ezután napokig sétáltam az erdőben. Esett az eső, fújt a szél megállás nélkül. Szinte biztos voltam benne, hogy ott fogok meghalni éhen és szomjan. Az eső miután megállt én teljesen gyengén és kimerülten feküdtem egy fa tövében. Igen, vártam a halálom. Egyszercsak egy kellemes illatra lettem figyelmes. Azt hittem képzelődök. Kinyitottam a szemem és egy rózsaszín virágszirom volt az orromat. Biztos voltam benne, hogy az egy cseresznyevirág szirma. De várjunk csak…mit keres a cseresznyefa az erdőben? Nagy nehezen felültem és szétnéztem. Homályosan láttam csak azt, hogy egy hosszú fekete hajú, fehér köpenyes ember közeledik felém. Ennyire futotta, elájultam.
Arra ébredtem meg, hogy egy ágyon fekszek.
- H-hol vagyok? – kérdeztem félig nyitott szemmel. Éppen ébredeztem.
- A 4. osztag gyengélkedőjén. A hatodik osztag kapitánya hozta be önt ájultan.
Hatodik osztag? Kapitánya?
- Igen uram, Kuchiki Byakuya.
Ezután még pár napot kellett feküdnöm ott. Ugyan úgy gyötört az éhség és a magány. De legalább lett valaki, akit tisztelnem kell. Igen, Kuchiki Byakuya az. Megfogadtam, hogy elvégzem a Lélektovábbképző Akadémiát és egy nap meghálálom neki azt, hogy megmentette az életem.
Elkezdtem az Akadémiát és őszintén szólva nagyon tetszett. Sokat kellett ugyan tanulni és gyakorolni. Igazából minden téren elég jó voltam. Kardot kiválóan forgattam, de ugye ez már bennem volt. Izmaimat is rendesen kiedzettem ezért a pusztakezes harc sem volt gyengeségem. A kidoukkal az elején kicsit meggyűlt a bajom, de sok gyakorlás után azok is mentek. Teltek az évek az Akadémián, rengeteg barátot szereztem.
Amielőtt elvégeztük barátaimmal az Akadémiát az Emberek Világába keltett menjünk, eltávolítani pár hollowot. Ötös csapatban mentünk és persze velünk jött egy magasabb rangú tiszt is, nehogy olyasmibe ütközzünk, amibe nem kéne. Az indulás előtti éjszaka egy furcsa álomba kerültem. Egy lángoló erdőben voltam.
- Merész és tiszteletre méltó fiú vagy, tudod-e Kyou? Bár jól bánsz a karddal, azért még szükség van segítségre. – mondta egy furcsán lángoló tigris, melynek csak a fél teste látszott. - Ugye szeretnéd, hogy segítsek?
- Igen, szeretném – mondtam kicsit sokkolt állapotban – De megtudhatnám segítőm nevét esetleg?
- Okos fiú, ám legyen. Hinote no Tora, így szólíts. – ekkor egy nagyot üvöltött, majd eltűnt. Minden eltűnt vele együtt.
Hajnalban kellett kelnem, mert akkor indultunk. Ahogy odaértünk meg kellett keresnünk a hollowokat. Egy templomban rejtőztek. Ahogy bementünk egyből rájukmentünk. Úgy heten-nyolcan lehettek. A tiszt, aki velünk jött nem harcolt, mert ugye ő csak vészhelyzet esetére jött velünk. Arra gondoltam, hogy a zanpakutomat előhívom, hogy segítsen. Miután ez a gondolat végigfutott az agyamon hallani kezdtem a hangját. Amit mondott én elismételtem.
- Mezamero, Hinote no Tora! - ekkor a kardom egy új formát vett fel. Jobban mondva a formája megmaradt, csak a penge korom fekete lett, rajta egy narancssárga csík ment át végig, és az egész penge úgymond lángolt. Ismét hallani kezdtem valamit.
- Akaakato Kurokyuutai! – ez az, amit hallottam és ezt is ugyan úgy elismételtem. Előre tartottam a kardom és lövedék szerűen kisebb fekete gömbök, barnás narancssárgás lángokkal beborítva lövődtek ki a hollowok felé. Egyet sikerült ezzel a technikával megölnöm. Egyik társam kicsit kínlódott az egyikkel. Látszott rajta, hogy az egy nehezebb eset. Intett, hogy segítségre szorul. Azon nyomban oda szaladtam és levágtam a hollow két bal oldali lábát, majd ahogy az földre esett társam beleszúrta a maszkjába a kardját. Meghalt az is, majd pár perc múlva a többivel és végzett a csapat. Mivel ez a harc volt a végső teszt az Akadémián és sikeresen végrehajtottuk mind az ötünk elvégezte az Akadémiát.
A harc után nem sokkal kerültem be a harmadik osztagba, ahol elég jól megegyeztem mindenkivel. Igaz, hogy megegyeztem mindenkivel de mégsem ez volt az az osztag ahová tartozni akartam. Megmentőm keze alatt akartam harcolni. Igen, a hatodik osztagba szerettem volna csatlakozni. Írtam is egy kérvényt, hogy helyezzenek át.


~ Kinézet

Haja sötétbarna és vörös, félhosszú. Szemei barnák. Magassága kb. 185 cm, közepes testsúllyal (65-70 kg). Izomzata átlagnál nagyobb.


~ Jellem

Kyou egy nagyon intelligens fiatalember. Nagyon kedves és jószívű, ennek köszönhetően könnyen szerez barátokat is. Egy igazi vezéregyéniség. Általában mindenki hallgat rá, megbíznak benne. Furfangos és jó stratéga. Fizikai képességei közül megemlíthető az, hogy rendkívűl fürge és nyúlékony.


~ Zanpakuto

Neve: Hinote no Tora (A Lángok Tigrise)
Fajtája: Tűz
Kinézete: KÉP 1 KÉP 2 KÉP 3
Shikai parancsa: Mezamero, Hinote no Tora (Ébredj, Lángok Tigrise)
Shikai kinézete: Ugyan úgy, mint rendes formája csak a pengéje fekete lesz, egy narancssárga csíkkal átszelve és az egész penge lángol.
Támadások:
Akaakato Kurokyuutai (Lángoló fekete gömb) - A kardból lövedék formában barna és narancssárga lángokkal beborított fekete gömbök lövődnek ki.

Hinote no Shirudo (A lángok pajzsa) - Egy lángoló erőtér jelenik meg Kyou körül és ahogy az ellenfél, vagy annak bármely támadása közel kerül, azt a lángok beborítják és nem engedik el.

~ Szeret-nem szeret

Szeret: alvás, lányok, szaké, zene, barátkozás
Nem szeret: ellenségeskedés, ordibálás, erőszak, ok nélküli harcok, ha felébresztik


~ Felszerelés(ek)

Ujj nélküli fekete kesztyűk, rajta láncokkal.