Név: Taehwa
Nem: férfi
Születési dátum: október 14 (valamikor az 1800-as években születhetett Japánban)
Kinézet:
- 151 cm magas
- 53 kg (viszonylag vékony testalkat)
- zöld szemek (mindig szomorúságot árasztanak)
- hosszú fehér haj
- beteges arckifejezés

- a Hollow maszk maradványai az arca jobb oldalán helyezkednek el
- a lyuk pont a szíve helyén található

Személyiség:
Ő nem érdekes személyiség annyi bizonyos. A mindig nyugodt szomorkás arckifejezése szinte már idegesítő tud lenni és ezen egyedül hihetetlen arroganciája tesz túl. Mégis a nőkkel (legyenek Hollow-ok, Shinigamik, Quince-k….) szemben tisztelettudó és úgy érzi, hogy a velük való harc megalázó és szégyenteljes lenne ezért inkább kerüli az ilyen eseményeket. Ezenfelül pedig, egyedül Aizen-sama parancsainak engedelmeskedik, vagyis egyenrangú-nak tekinti magát az espadakkal.


Kaszt: Hollow
Rang: 44. Arrancar


Felszerelések:
- 1 db Zanpatoku (a derekára kötve hordja)

Zanpakuto neve: Un Tirano Cruel (Kegyetlen zsarnok)
Parancs: -Señorear Un Tirano Cruel (Uralkodj kegyetlen zsarnok)

A zanpakotu feloldása után Taehwa hátából csontok nőnek ki (6 db), Illetve a gerincsigolyáknál is éles tüskék keletkeznek. Ezen kívül azonban megőrzi eredeti alakját.
Amikor feloldott állapotba kerül, képes megváltoztatni csontjai kalciumtartalmát, aminek köszönhetően szinte levághatatlan akármelyik testrésze, ezen kívül azonban képes teste bármely részsén a belső csontjait a felszínre hozni, hogy így nyársalja fel az áldozatát.

Divino Asta: a jobb kezét beburkolja a csont, és egy dárda alakját veszi fel, amely másfél méter hosszú. Ez a csontdárda olyan erős, hogy képes akár egy Espada bőrén is keresztülhatolni.

Clemátide: A saját gerincét kihúzva ostorként használja azt.

Nap, mely a lelket nyomja:

Megumi a sötétben kuksolt és egész kistestében remeget. A házuk mögötti kis élelem raktárban lévő asztal alatt bújt el, ahova a fenti ablakon besütő hold fénye sem ért el, így teljes volt a sötétség körülötte. Úgy hajnali négy körül járhatott már az idő. Jó fél órája ült görnyedve a földön, mégis úgy érezte, hogy már napok óta egy helyben van, a szája teljesen kiszáradt, a kicsiny kis ajkaiból vér csordogált, ahogy idegességében harapdálta. Szíve a torkában dobogott, ahogy lélegzetet vett.
„Miért velem történik ez…. anya…apa… bátyus…. Valaki segítsen” kiabálta volna magából ki, hogy az egész világ, de legalább a szerettei halják. De akárhányszor csak neszt halót odakintről, összerezzent és szinte levegőt sem mert venni. „Itt van, itt van, itt van” idegesítette magát, ahogy a neszeket meghallotta, majd hallgatta ahogy lassan eltűntek a messzeségben.
Apró kezeiben egy elhasznált tantot szorongatott, amelyet még apja használt a kifogott halak megpucolására. Igen Megumi egy kis halász családból származott nem messze a későbbi Tokió várostól. A tenger tele volt hallal és Megumi családjának semmiben nem volt hiányossága. Ő is így gondolkodott, nem érheti semmi baj, még csak 14 éves, az apja megvédi, majd később az helyes srác a faluból, aki annyira tetszett neki és úgy gondolta feleségül megy hozzá. Hát igen Megumi egyáltalán nem volt csúnya, vékonyka arc és testalkat mégis nőies és kecses test, hosszú fekete haj, angyali szemek.
Szemek amik felvillantak, ahogy az ajtó hirtelen kitárult. Megumi megszorította a kést a kezében, ahogy levegőt sem vett. Látta ahogy a beszűrődő hold fényében egy árnyék vetül az asztal elé, majd lassan léptek zajával karöltve egy mezítelen láb jelenik meg előtte. „Itt van, Itt van…. most megöllek, nem hagyom, hogy megölj te bandita, elvágom a torkodat… nincs más megoldás” határozta el magát, ahogy megszorította a kést minden erejével és felkészült, hogy akármi történhet. Az árny hírtelen a Megumi feletti asztal irányába fordult, mintha meghallotta volna a gondolatokat. Látta ahogy egy hüvelykúj jelenik meg az asztal lapja alatt, majd szinte lassítva látta, ahogy egy halvány álkapocs jelenik meg előtte. Megumi hírtelen becsukta a szemét, majd elkiáltva magát kést előretolva kirontott az asztal alól.
Érezte ahogy ellöki az alakot, majd nekidőlnek a nádnak, ami a asztallal szemben volt felállítva. Kicsiny kis teste szinte rongybaba módjára repült le a testről, majd por és anyag hűs érzése járta át a vállait és állát, ahogy kinyitotta a szemeit. Gyorsan az ellenség, a gyilkos felé nézett, azonban megkövülten látta ahogy az alak őt nézi és semmi baja. De ami még ennél is megrázóbb volt, az ellenség akit meg akart ölni a bátya volt Taehwa. Szavai megakadtak, ahogy ránézet, de a szemeiben nem gyűlölet, harag, hanem megnyugvás érződött.
- Teahwa tényleg te vagy. – dadogta Megumi, ahogy hírtelen felpattant és szinte beleugrott bátyja karjaiba.
- Igen. Nyugodj meg már nincs semmi baj, Naraharával elkergettük a fosztogatókat. Már biztonságban vagy. – mondta Taehwa, ahogy átölelte a húgát és magához szorította.- én… én azt hittem hogy te is meghaltál, már órák óta téged kerestünk… -mondta dadogva, ahogy ball keze megmozdult.
Megumi zokogó görcsöt kapva szorította Taehwát, mintha el sem akarná soha engedné. Fejében ezernyi kérdés nyert értelmet. „Taehwa engem keresett, őt halottam odakintről, őtőle féltem… és őt akartam megölni.” Gondolta ahogy kicsiny kis ajkait megmozdította.
- ÉN meg… meg akartalak ölni az előbb, azt hittem …- mondta ahogy hírtelen nem tudott megmozdulni bátyja szorításában, majd egy hűvös fájdalmat érzett a nyakán. Érezte, ahogy a nyakából lassan vér kezd szivárogni, és a tompa fájdalom helyét lassan égető bizsergés veszi át. Megpróbált felnézni de az izmai nem engedelmeskednek.
- Tudod kishúgom, én is meg akartalak ölni.- halotta Taehwa hangját, majd lassan az oldalára dőlt.
Csodaszép arca az anyag és vér keveréke áztatta, ahogy próbált levegőt venni, de mindhiába. Távolról csak annyit halott, ahogy Taehwa-nak ennyit mondanak:
„Gratulálok, mától a gyilkosok bandájába tartozol” csak ennyit, és többé semmi mást. Megumi pillantókkal később örökre lecsukta a szemét.

Taehwa a gyilkosok bandája elismert tagja lett, míg húga és egész családja meggyilkolása után majd tizenegy évvel később, a császár katonái el nem fogták és ki nem végezték a bűncselekmények miatt, amelyeket elkövetett. De ezek már mind a múltba vesztek, egyedül Megumi arca és szerette maradt meg Taehwa-ban, ez volt életében az egyetlen dolog amit megbánt.
Halála után döbbent csak rá, mit is jelent az élet. Nap mint nap eszébe jutottak azok akiket megölt és lassan ez a gondolat kezdte megőrjíteni. Látta az arcukat a sötétben, halotta a kiáltásukat a könyörgésüket. És mit tehetett volna ha már halott? Megkeresi azt, aki a legfontosabb volt neki az életben.
Azonban Megumi-t hiába is kereste a városokban, a réteken, a sötét erdőkben, melyek valaha a menedéket adták neki és romlott társainak. Mindent felforgatott maga körül, de sehol nem találhatta meg. És az idő egyre csak egyre perget.
Egyre éhesebb lett, egyre elkeseredettebb és magányosabb. Míg felemésztette a sötétség.

Teltek a napok, az évek, évtizedek de az éhség, a fájdalom érzette nem csökkent. Az emberi lelkek sokasága próbálta táplálni a lelkét, de mind sikertelenül. Míg végül már nem érzet semmit, ember, shinigami, hollow mind ugyanazt éreztették Taehwa-val, hogy a szenvedése nem csökken, míg egy nap minden megváltozott.

Szellemek és lidércek a sötétben:

Véráztatta fűszállak lengtek a szélben. A hold sugarai sem világították be a tisztást, csupán egy katanán csillant meg a fénye egy-egy pillanatra. Nyugati szél egyre erősödött, miközben az éj csendjét csámcsogás és csontok roppanása törte csak meg.
A szörnyeteg marcangolta a férfi karjait, miközben a csontok porrá törtek a szájában. Egyre vadabbul és gyorsabban ette a testet, amelyről pillanatok alatt szakadtak le a végtagok. A karjait valaha takaró fekete vászont hírtelen felkapta a szél és a levegőben dobálva terelte tovább.
Hírtelen fűszárak roppanását lehetett hallani sötétben. Egyre gyorsabban, egyre közelebbről. A csámcsogást, visítás váltotta fel, ahogy vér fröcskölte be a levegőt. A szörny meghátrált, ahogy a fejéhez kapott és ordított a sötétben. A visítása visszhangzott a messzeségben, ahogy hátrálva ide-oda csapkodta a levegőt.
- Most megvagy, de bestia.- mondta egy női hang, ahogy elkiáltotta magát pillanatokkal később. Kiáltása még a szörnynél ís hangosabb és elszántabb volt.
Apró kis teste a levegőben úszott pillanatokkal később, ahogy a hold fénye újra bevilágította a tisztást. Apró kis kezeivel elszántan markolta a rózsaszín markolatú katanáját. A hófehér pengén tisztán rajzolódott kis a hold képe, ahogy szinte világított a levegőben.
A szörny, mintha megérezte volna a veszélyt, hírtelen megvetette a lábát, miközben már nem fogta többé a sérült arcát. Fehér, leginkább a gipszre vagy csontra emlékeztető darabok csapódtak a földbe a szörnyeteg kezéből, ahogy várta a halálos csapást.
A szél feltámadt, ahogy könnycseppek áztatták a földet és zokogás keserves hangját vitték más földekre. A lány könnyes arccal ált a szörny előtt, mely fölé magasodott. Apró kis szájai résnyíre nyíltak, ahogy megszólalt angyali hangján.
- Bátyám….- dadogta ahogy a szörny arcán egy halvány könnycsikk húlt végig. – Tényleg te vagy az.? –kérdezte remegve, ahogy egész testében remegett.
- Meg..gi..mi- dadogta a szörny, ahogy lassan megmozdult a keze és végigsimította a shinigami arcát. – Sajnálok mindent.- mondta, ahogy egy pillanatra visszatért bele az emberség.
Megumi, Taehwa hatalmas tenyerébe hajtotta a fejér, ahogy megszorította a katanáját. Angyali szemeivel, amelyek semmit sem változtak az évek alatt, Taehwa-ra nézett, majd magasba emelte a kardját.
- Most már meg békében kell nyugodnia a lelkedben. – mondta ahogy becsukta a szemeit.
Vérvörös csíkok úsztak a levegőben, ahogy Taehwa tenyere szétnyílt a szorításból. Kezei közül vérvörös csomók csapódtak a földbe, ahogy Megumi teste a földre hanyatlott fejetlenül. A szörny felkiáltott, miközben kezeit a magasba emelte és nekiállt annak a személyből lakmározni, akit szeretett, akit halála után keresett , és Hollowként megtalált.
Ahogy befejezte az étkezést, lassan eltűnt a sötétben, miközben csak ennyit vízhangzott a szél:
- Most már velem leszel örökre. Örökre. Örökre. Örökre.
Lassan felkelt a nap és a rétet már csak nap sugarai világították be. Olyan gyönyörű volt, mintha nem feküdt volna két gazdátlan Zanpatoku fűben. A szél újabb hangokat hozott, de ezúttal keletről, a messzeségből több férfi hangját lehetett hallani.
- Megumi hadnagy!

Teltek az évek, de Taehwa étvágya nem csökkent, egyre több „fajtársa” esett áldozatul neki,
Ahogy ereje egyre nőtt, lassan az alakja a gondolati is megváltoztak. Érezte ahogy eluralkodik rajta az állatias énje, csak enni-enni akart. Teste már több ezer hollow lelkét tartalmazta, de étvágya csak egyre nőtt. Gillianá vált.
Egy volt a tömérdek fajtársa közül, egy sorból, aki a kisebb hollowak táplálkozott. Míg meg érezte az izét az őhozzá hasonlókhoz. A gilliánok lelke laktató és mégis étvágygerjesztő volt. Egyre csak enni akart, de az idő elteltével rájött, nem ez ami kell ahoz, hogy a szíve megnyugodjon.
Erre Aizen Sousuke döbbentette rá. Akkor amikor a maszkja a földre húlt és egy lett azokból, akiket megilletet az dicsőség, hogy azt mondhatta magáról. Ő a 44.Arrancar. Azóta Aizen-samat szolgája és az ő parancsait teljesíti egyedül. Ő volt az az ember, aki rádöbbentette hogy már nem csak egy állat aki eszik szakadatlanul.