Átlagos 16 éves fiú vagyok, így élettörténetem sem túl érdekes. Vannak benne izgalmas pontok, melyek talán szánalmasnak hatnak rám nézve, mások pedig lehet kakkoinak tüntetnek fel a külső szemlélő számára, de összességében nem vagyok különb senki másnál. Csak egy szürke egér, itt Karakurában pedig aztán különösen, ahol hemzsegnek a shinigamik meg a lelkek. Sokáig nem tudtam, hogy kik is ezek a fekete ruhás alakok, a nevüket is csak onnan tudom, hogy egyszer eljutott a fülembe egy hangfoszlány. De inkább kezdjük az elejétől, úgy illik. Az össze-vissza ugrálás amúgy sem az én asztalom, még a végén kihagynék valami fontosat. Na nem mintha bármi is fontos lenne velem kapcsolatban.

Szóval márciusban születtem a 90-es évek közepén Naganóban. Csendes, egyszerű szülés volt, leszámítva hogy a köldökzsinór a nyakamra tekeredett, de nem voltam életveszélyben szerencsére. Már akkor is csendes voltam, talán ezért is lettem "jámbor békesség" azaz Kouhei. Szeretem a nevem, jól visszaadja a személyiségemet. Minden dicséret megilleti érte a szüleimet. Egyébként apám kutyaközönséges fehérgalléros vállalati munkás egy külföldi multinál, anyám pedig, mivel hagyománytisztelő család a miénk, szimpla háziasszony és főállású anya. Szóval minden törődést meg szeretetet megkaptam, hiába kellett szerény fizetésből éldegélnünk. Tisztességesen felneveltek, szóval nem hibáztatom őket, amiért most nincsenek mellettünk, de erről majd később. Két és fél éves voltam, amikor édesanyám világra hozta a kishúgomat is, szóval négy főre bővült a családunk, és itt be is lett rekesztve a gyerek-téma, mondván kettőnél többet nem bír el a família költségvetése. Apa így is kénytelen volt olyan feladatokat elvállalni, melyeknek köszönhetően elég keveset tartózkodott itthon. Sokat volt úton ilyen-olyan ügyekben, de így több pénzt kapott és el tudott tartani minket. Másképp nem ment volna neki, szóval áldozatot kellett hoznia értünk. Ám ő nem sokáig bírta ki nélkülünk, így amint elég nagyok lettünk, elkezdtünk költözni utána. Minden egyes alkalommal, amikor áthelyezték, mentünk mi is vele. Már rég nem számolom, hány városban is laktunk, de szinte egész Japánt bejártuk.

Az iskolát Fukuokában kezdtem, de a hat év általánost összesen öt városban jártam ki. Pokoli volt ez az időszak, hiszen hiába szereztem barátokat, mindig elszakítottak tőlük. Magányos voltam, egyedüli lelki társam a húgom volt, akit sajnos még jobban megviselt az állandó költözés, mint engem. Nem engedett közel magához, talán attól félt, hogy egyszer engem is elszakítanak majd tőle, mint a barátait. Jegyeim mindezek ellenére elég jók voltak, elvégre tanulni volt időm és érdekeltek is a tantárgyak. Lenyűgözött az iskola közössége, és szerettem volna én is aktívan részt venni mindenben, csakhogy évről-évre új arcokat megismerni és beilleszkedni nem volt könnyű. Különösen az első napok voltak mindig borzalmasak, amikor a fél osztály a nyakamon lógott egész nap, hogy meséljek magamról. Brrr... :/ Szerencsére mire középiskolába kerültem, kicsit lecsillapodtak a dolgok. Közvetlenül előtte költöztünk Nagoyába azzal az ígérettel, hogy jó darabig nem kell majd továbbállnunk innen, szóval úgy döntöttem hogy veszek egy mély levegőt, és új életet kezdek, tiszta lappal. Nos, kicsit túl jól sikerült az elhatározásom.

A középiskola egész izgalmas volt, rengeteg új kihívás tárult elém. Kicsit kilógtam az osztályból, mivel nem igazán kerestem mások barátságát, teljesen jól megvoltam a PSP-mmel a szünetekben, vagy éppen mangát olvastam, szóval na, el tudtam magam foglalni. Kicsit idegen voltam az osztály számára, meg ők is nekem, de ez nem akadályozott meg, hogy belefolyjak a közösségi életbe, legalábbis hellyel-közzel. Nem akartam szoros kötelékeket felépíteni érthető okokból, de legalább aktivizáltam magam egy kicsit, és beléptem a helyi kosárcsapatba. Mindig is ki akartam magam próbálni benne, és úgy fél év alatt kiderült, hogy egész tehetséges irányító lehetnék. Magasságom miatt máshova nem nagyon voltam jó, de jó volt a távoli dobásokhoz a csuklóm és jól passzoltam, szóval minden klappolt. Egyszóval egész boldognak érezhettem magam, nekem teljesen jó volt az az életforma, amit éltem. Még a tesómmal is sikerült zöldágra vergődni, ahogy kicsit érettebb lett, egész közel kerültünk egymáshoz. Sokat tudtam segíteni neki az iskolával is, még jobb jegyeket hozott haza, mint én. Már rég nem törődtem azzal sem, hogy olyan furcsaságokat látok, tapasztalok, amit mások nem. Merthogy azt még nem említettem, hogy én láttam a halottak lelkeit tulajdonképpen azóta, hogy az eszemet tudom. Számomra ez teljesen normális volt emiatt, csak az zavart, hogy kizárólag engem abajgatnak a szellemek. De beletörődtem, mást amúgy sem tudtam volna tenni. Nem reklámoztam, mert minek, nem is hittek volna nekem. Jó volt ez így.

Aztán egy nap, megtörtént az. Az első alkalomból nem sokra emlékszem, csak utólag tudtam rekonstruálni, hogy aznap mi is történt velem. Sokkos állapotban voltam, meg nem is értettem mi történik éppen körülöttem, szóval érthető, hogy ködösek az emlékeim. Amit biztosan tudok, hogy a húgomat hoztam éppen haza az iskolából, amikor valamiféle maszkos szörnybe botlottunk. Megtámadott minket, mi pedig megpróbáltunk elfutni, elvégre mit is tehetne egy 14 éves fiú és egy 11 éves kislány. Ám ez azért is volt nehézkes, mert csak én láttam, hogy mi is üldöz minket, ő akkor még nem érzékelt a szellemvilágból semmit, csak megijedt, talán még jobban, mint én. Mondanom sem kell, nem voltunk elég gyorsak, és a kreatúra utolért minket. Én kaptam egy ütést, és repültem néhány métert, a szörny pedig megragadta a testvérem. Nagyon megijedtem, hogy elveszíthetem, ekkor jöttem rá, hogy ő a legfontosabb személy számomra a világon. De megmoccanni se tudtam a félelemtől, csak rimánkodtam, hogy történjen valami csoda. Innentől kezdve azonban szinte sötét minden, csak egy fényes villanásra emlékszem. Arra eszméltem fel, hogy a síró húgomat ölelem éppen át, és a szörny sehol sem volt. Persze így utólag már tudom mi történt, hiszen azóta értek engem ehhez hasonló támadások, és a harmadik-negyedik alkalom után már nem kerültem annyira az események hatása alá. Rájöttem, hogy képes vagyok a nyakamon lévő medálból egy kardot megidézni, sőt, legnagyobb meglepetésemre használni is tudom, bár magam sem tudom hogy miért és hogy csinálom, mivel soha nem fogtam ilyesmit a kezemben előtte. Egy akkoriban látott animéből szedtem neki nevet, mivel megtetszett, így lett Blutsauger a fegyver neve, a képességet pedig Devil's Puppetnek neveztem el, mivel olyan volt, mintha nem is én magam irányítanám a mozdulataimat, hanem valami megszállt volna. De ettől egyáltalán nem éreztem magam menőnek vagy ilyesmi, pedig mindig is azt gondoltam, hogy menő lenne valamilyen különleges képesség. Csak így, hogy megtapasztaltam milyen is ez, bennem inkább félelmet keltett az egész. Tisztában voltam vele, hogy enélkül már én is és a húgom is halottak lennénk és azt hiszem felfogtam a helyzet súlyát. Ez nem egy manga volt, meg nem is játék.
Próbáltam akkor is megidézni a kardot, amikor éppen nem voltam veszélyben, de valamiért nem ment, gondoltam csak stressz vagy kétségbeesés szabadítja fel bennem az erőmet. Mindenesetre innentől kezdve mindig a nyakamban hordtam a medálomat és elmentem egy kendó edzésre is, hogy gyakorolhassam a kardforgatást, de ekkor újabb megmagyarázhatatlan esemény történt: a fa(!)kard megégette a kezem, mihelyst megfogtam. Nagyon összezavarodtam, és az csak tetézte a bajt, hogy nem tudtam senkivel sem beszélni erről, aki mondjuk segíteni is tudott volna. Csak a húgom állt a rendelkezésemre, de csak annyit tudott elérni, hogy megnyugtatott valamelyest. Így folytatódott az életem, időnként megtámadott egy ilyen maszkos lény, én valahogy legyőztem, és közben próbáltam normális életet élni. Hát nem volt könnyű.

Nagyjából másfél éve aztán még nehezebbé vált a helyzetem, ugyanis apám bejelentette, hogy Európába helyezték át. Anyámnak nem volt kérdés, hogy oda is követi, és talán én is hajlandó lettem volna rá, de a testvérem hallani sem akart arról, hogy külföldre költözzünk. Nehéz választás elé kerültünk, és én végül azt mondtam, hogy itt maradok vele. Igazából fogalmam sem volt, hogy mit is vállaltam be ezzel, de a megegyezés megszületett. Úgy voltam vele, hogy itt az ideje a saját talpamra állnom és megmutatnom az ősöknek, hogy nemhiába neveltek fel és megbízható, felelősségteljes fiatalember lett belőlem. Szóval ők mentek Európába, mi megmaradtunk itt, Japánban. A nemrég elhunyt nagyszüleink otthonába költöztünk Tokió egyik külvárosába, Karakurába, mivel az addigi házunkban nem maradhattunk, túl nagy lett volna kettőnknek. Szerény kis lakás volt, de pont megfelelt, és a környék is csendes volt és szerény. Apa minden második hónapban küld azóta pénzt a megélhetésünkre, én pedig belevágtam ebbe a kalandba. A húgom éppen akkor kellett elkezdje a középiskolát, így legalább ugyanabba a suliba jártunk innentől, de maga a pokol várt rám azzal, hogy nekem kellett ellátnom magunkat teljes egészében. Szerencsére már a lány is volt annyira önálló, hogy ne kelljen féltenem, ha egyedül kellett hagynom ilyen-olyan okok miatt egy-egy délutánra, de kellett jó pár hónap, míg én is megszoktam az egészet, le is romlottak azalatt a jegyeim. Mostanra azonban már belerázódtam a dolgokba, sőt, az új sulihoz is hozzászoktam. A kosarazást mondjuk abba kellett hagynom, mert számomra nem volt több puszta hobbinál, és fontosabb volt, hogy inkább a tanulásra koncentráljak. De azért hogy ne vonjam ki magam teljesen a közösségi életből, bepróbálkoztam a seitokaiba való bekerüléssel, ami erre az évre össze is jött. Miután egy teljes évig feleltem az osztályomért és megismertem a helyi diákönkormányzatot és a tagjait, bekerülhettem ebbe a belső körbe titkárként.

Szóval most itt vagyok, a saját magam uraként. Nem fenyeget a költözés veszélye, egyedül nevelem a húgomat, aki időközben már szintén látja azokat a szellemeket, amiket én is. Időnként élet-halál harcot vívok furcsa, maszkos rémfigurákkal, és egy olyan kardot forgatok, ami fogalmam sincs, hogy került hozzám, arról nem is beszélve, hogy fel se kéne tudnom emelni. Közben pedig igyekszem normális életet élni diákként, és keresek valakit, vagy valakiket, akik segíthetnek megszabadulni, de legalább jobban uralni ezt a nem kívánt adományt. Már fel is vettem a kapcsolatot egy szervezettel, akik állítólag pont a hozzám hasonló embereknek nyújtanak segítséget. Csak néhány tesztre van szükségük ahhoz, hogy felvegyenek.

~ Kinézet

169 centiméter magas, 62 kg-ot nyom, ha mérlegre áll. Haja sötétkék, szinte feketébe fordul már. Fésűvel nem nagyon találkozik a frizurája, inkább ujjaival túr bele, ha igazítani kell rajta, mert mondjuk belelóg a szemébe. Szeme alapjában véve barna, de kontaktlencsét kell hordania a rossz látása miatt, egy babonája miatt pedig az bizony csak kék színű lehet. Arca kerekded, álla kicsit szögletes, a fülei pedig kicsit elállnak, de ez nem látszik a hajától. Nyurga fiú, alkata viszonylag atletikus, mivel sokáig kosárlabdázott, és még mindig bőven beférne az iskola csapatába, ha nem a tanulással törődne inkább.

~ Jellem

Félénk, gyámoltalan fiú, akinek alig hallani a hangját. Bizonyos emberekkel nehezen lép kapcsolatba, bizonytalan és tétova, ha beszélnie kell. Fél attól, hogy valami rosszat mond, vagy bajt okoz a szavaival, netán magára haragít másokat. Éppen emiatt nagyon udvariaskodva fogalmaz, és rendszerint lesüti a szemeit, ha kinyitja a száját. Véleményét is általában megtartja magának, különösen ha úgy érzi, hogy konfliktust okozna vele.
Bár úgy tűnik, hogy ha nem neki kell kezdeményeznie, akkor könnyen szóba elegyedik másokkal, de valójában nehezen nyílik meg, nem szeret az érzelmeiről beszélni. Ha valakinek mégis sikerül feltörnie a kagylóhéjat, akkor viszont egy megbízható és hűséges barátot kap, aki szinte bármit megtenne azért, akiben megbízik. Az ilyen emberekkel képes csak olajozottan kommunikálni, így csak ők láthatják a valódi, láncok nélküli Kouheit.
Szorgalmas, jó tanuló, és bár jegyei nem kimagaslóak, de ahhoz elegendőek, hogy sose legyen gondja velük. Intelligens, jól magyaráz és szívesen segít, korrepetál másokat. Egyébként is segítőkész és önálló, rá lehet bízni akármit, megcsinálja, még akkor is, ha esetleg kicsit ügyetlenül. Kedvenc tárgyai a matematika és az angol, azonban a művészetek és a testnevelés nem tartozik az erősségei közé.
Nem igazán tudja megvédeni magát se verbálisan, se fizikálisan, emiatt kifejezetten könnyű célpontja a megaláztatásoknak. Titkon abban bízik, hogy egyszer majd ő is lehet olyan erős és hősies, mint a shounen mangák főszereplői, ahogy komoly irigységgel olvasgatja azokat a hozzá hasonlóan átlagos srácok kalandjait is, akibe minden lány belezúg a környezetében. Azonban azt nehezen viseli, ha mást lát veszélyben, ilyenkor képes összeszedni a bátorságát és kiállni a gyengébbért, bár rendszerint gyorsan el is illan a hirtelen lendület és ő is húzza a rövidebbet. Magas lélekenergiája miatt viszonylag gyakran érik hollow-támadások, egyedül képességének köszönheti, hogy még életben van. Ő azonban fél a benne lakozó erőtől, minden vágya az, hogy megszabaduljon a rémisztő fegyverétől és normális legyen.
Jó néhány furcsa heppje van, legfőképp rend- és tisztaságmániája van szem előtt. Utálja, ha nem áll valami egyenesen, szóval uniformisa is mindig makulátlan. Gyakran mos kezet, arcot, szinte minden szünetben meglátogatja a mosdót az iskolában. Kifejezetten babonás, ha valamiféle szerencse éri, azonnal végiggondolja, hogy mit is csinált aznap másképp, és onnantól kezdve minden nap ugyanúgy jár el. Ehhez kapcsolódik az is, hogy ebédre mindig ugyanazt eszi, yakisoba-pant illetve két darab aszalt szilvával töltött onigirit. Videojátékokban verhetetlen, de szó szerint: egyszerűen képtelenség legyőzni őt, még soha senkinek sem sikerült.

~ Képesség(ek)

Neve: Devil's Puppet [Az Ördög Bábja]
Típusa: fegyver/erőnövelő
A fókusz tárgya: Kouhei medálja, benne húga képével
Leírása: Kouhei fullbringjének kezdetleges, ki nem teljesedett szintje egy díszes, eleganciát sugárzó, gyönyörű katana képében jelenik meg. A fullbring alakját és képességeit a húga iránti szeretetből fakadó, őt megvédeni akaró érzések, valamint saját álmai, vágyai alakították ki.
Devil's Puppet ebben a formában Kouhei vívótudását és gyorsaságát fokozza, a benne lévő rejtett potenciált használva forrásként. Míg a képesség aktív, Kouhei nem teljesen ura saját testének, olyan mintha mozdulatait más irányítaná, mintha megszállta volna valami és bábként rángatná. Automatikusan tudják izmai, hogy mit kellene tenniük egy adott helyzetben, olyan mozdulatsorokat képes végrehajtani, amiket korábban nem is tanult, vagy amire az emberfeletti jelző is illene. Olykor-olykor elméje felett is elveszíti az uralmat, ilyenkor tekintetében sötét és rideg elszántság mutatkozik, arckifejezése komor és gyűlölet sugárzik róla. Ebben az esetben emlékei is ködösek maradnak a képessége használatáról. A fiúnak jelenleg nincs irányítása a fullbringje előhívása felett, csak akkor jelenik meg, ha erős félelem vagy kétségbeesés lesz rajta úrrá.
Ereje mellékhatása, hogy megégeti Kouhei kezét, ha bármilyen más fegyvernek minősülő tárgyat próbál használni, de csak akkor, ha azt valóban fegyverként is szándékozza kezelni (így például azért egy kést még meg tud fogni, hogy felvágja vele a pizzáját). Ennek az a következménye, hogy tanulni sem tud fegyverhasználatot, így Fegyveres harc képzettsége kötelezően 0 pontos kell, hogy maradjon, ha képessége inaktív.
Hatások: Devil's Puppet aktiválásakor a Fullbring képzettség pontjainak összege a Fegyveres harc diszciplínára tevődik át, ezen kívül pedig el nem osztott pontjai megjelennek a Fegyveres harc, a Pusztakezes harc és a Bringer Light képzettségein egyfajta bónuszként. Vívótudására és helyváltoztató képességére legfeljebb annyi pont kerülhet fel a "rejtett potenciáljából", ahány pont a Fullbring diszciplínáján van, így tehát például 8 pontos fullbring esetén maximum 8+8 pontja lehet Fegyveres harcon és legfeljebb 8 pont adódhat hozzá a Bringer light-hoz (megjegyzés, ennyi elosztható pontja nem lesz ezen a szinten). Pusztakezes harc képzettségére a fullbring alkalmazásakor állandó jelleggel +3 pont kerül fel az elköltetlen pontokból, melynek célja a vívótudásának javítása, így nem fog tőle jobban karatézni mondjuk. Fontos megjegyezni, hogy a képzettségek nem léphetik át a 24 pontot, kivéve a Fegyveres harcot, mely 27 pontig mehet fel.