Égető küzdelem és fagyos kétségek

Tárgy: Égető küzdelem és fagyos kétségek Vas. Júl. 17, 2011 4:18 am

Halott vagyok, de csak fülembe jut egy hír, melyre a legkevésbé sem lettem volna kíváncsi. Esemény utáni másnap fogom a kardomat, és az emberek világába megyek. A temetőben egy sírnál megállok. Meredten, érzelem kimutatása nélkül bámulok egy nevet.
- Itt volt már az ideje, hogy feldobd a pacskert vén szipirtyó! – ördögi mosoly kúszott az arcomra, és kicsit fölényesen is vágtam hozzá a névtáblához – Csak azt sajnálom, hogy ideát már nem találkoztunk. Pedig reméltem, hogy lélekként itt maradsz kísérteni. … Úgy is az illene hozzád. … Kár, hogy nem az én kardom küldhet téged a pokolra.
A démon mosolya eltűnik az arcomról, a villámló tekintet most fájdalmat tükröz, és emlékek kúsznak a gondolatba.
- Mi? Ugye nem mondod, hogy azt a vasorrú bábát kapjuk meg fizika tanárnak? A hideg kiráz, ha csak meglátom a folyosón.
- Mitől vagy ennyire beszarva? Lapátra tesszük és kész. Nem lehet olyan rémes.
- Te csak azt hiszed. Ő a suli réme. Már rég leszolgálta az idejét, de még mindig visszatér kísérteni.
- Ja! Démoni kísértetnek is hívják. Azért van itt, hogy minket szívasson. Elméletileg az óráin csak a méhzümmögést lehet hallani. Az ég világon senki nem mert semmit sem mondani.
- Mit tud ez velünk csinálni? Egyszer kétszer beszólogat, és én teszem pokollá a napjait.
- Te beszélsz? Nem húzott már meg?
- Na és? Farkasszemet nézek vele megint.
- Nagyon nagy a szád. – szólt a fiúk beszélgetésébe egy feketehajú lány – Ha megjelenne sírva rohannál anyukád szoknyája alá. – becsengetnek a gimnáziumba.
- Mi van? Kinyílt a csipád, és azt hiszed okoskodhat?
- Nem okoskodom, csak így van. Akinek a legnagyobb a szája az van a leginkább beszarva tőle. Én is hallottam már róla. Imád buktatni, és ha puskázól azonnal elkap. Úgy jön be, hogy észre sem veszed. A tekintete szinte átdöf, ha ellenkezni mersz vele.
- Megmutatom neked. Ha ide tolja a képét, akkor jól beolvasok neki, hogy-hogy mert engem megbuktatni.
- Igen? Yaku Geyuro mit is szeretett volna velem közölni.
A fiúról csak úgy csorogtak a vízcseppek, és rémült arccal fordul a mögötte álló öreg tanárnőhöz.
- Bo…Bo…Bocsánatáért esedezem.
- Most azonnal üljön vissza a helyére! … A többiek is, és akkor kezdhetjük is.
A lány és a tanárnő pillantása egy pillanatra keresztezte egymást.
~ Engem te nem ijesztesz meg. – a valóságban egy perc sem, gondolatban már lassan egy hét telt el a gondolatban megfogalmazott mondat óta.
- …. – a név az emlék homályába merül - azonnal jöjjön ki a táblához. Ha nem tudja megoldani, akkor feleletbe megy át, és kérdezek az elmúlt leckéből.
- Oldassa meg mással a feladatot. Csak azért hívna ki, mert maga sem tudja megoldani, és nem akar beégni.
A terembe a levegő is meghűlt. Mindenki a feketehajú lányt figyelte, aki hajlandóságot sem mutatott arra, hogy felálljon.
- Bevéssek magának egy szép elégtelent? – Emelte a tollát, de látta a diákon, hogy ez egyáltalán nem hatja meg - Most azonnal jöjjön ki, és oldja meg. Már ha nem akar évvégén megbukni.
- Nem fogta fel vén csorosznya? Csak azért nem véshet be egy egyest, mert nem mentem ki a táblához.
A tanárnő elindult a lányhoz, akinek a szeme sem rebben ettől. Megragadta a karját, és kicipelte a teremből. Meg sem állt vele az igazgatóig. Ott elengedte.
- Nem viselkedhet ilyen tiszteletlenül velem. De most megtudja. Páros lábbal fogom kirúgatni.
Ezzel becsörtetett az igazgatóhoz. A lány az ajtó melletti székre leroskadt. Kívülre nem mutatott semmit, de valójában tartott mindig is attól a nőtől. Kintre egy-két szót lehet csak kihallani. „Nem tehetem”…”Ez nem elég ok”, „Mi az, hogy csak az én óráimon ilyen tiszteletlen?”… „Miért csak engem tisztel meg ilyen viselkedéssel". Morcosan és forró dühvel rontott ki.
- Na gyere velem te anyaszomorító – ezzel megfogta a karját, és elcipelte a szoba elől, de a teremhez vezető folyosó felénél megálltak - Te szüleid egyáltalán nem befolyásosak. Te sem vagy egy jó képességű gyerek. Szívbaj nélkül megbuktatlak. Sőt elintézem, hogy ezért a viselkedésért eltanácsoljanak az iskolából.
- Úgy viselkedek, ahogy akarok! – tört ki a lányból az indulat – Nem félek magától. Húzzon meg, ha magának ennyire jól esik. Maga nem is tanárnak való, maga bányarém.
- Ne aggódj, eddig is, és ezután is pokollá teszem a mindennapjaidat.
~ Ha másban nem is de a lelki terror mestere volt. Az órái napoknak tűntek. Úgy készített minket, minta mind fizikusnak készültünk volna, vagy nem tudom minek. Görcsölt a hasam mikor hozzá be kellet ülni. Eleinte nem gondoltam, hogy ilyen lesz. Eleinte még visszamertem szólni neki. De engem is megtört. Gyűlöltem minden percet. De persze utána is jött kísérte. Mondhatni őt tartották a suliba a gyerekek megfélelmítésére. Sokáig a halál sem csapott le rá, mert az is messziről elkerülte. A pokolba kívántam. De most hogy végre nincs már az élők között, így még sem annyira élvezetes a kárörvendésem. Mert hiába kívánta mindenki a pokolra, azért sok mindent köszönhetünk is neki. A tudást, amit nem adott, csak elénk nyomott az azért sokat segített a későbbiekben.
- Te voltál a földi ördög. Az óráid pedig a megtestesül pokol, ahol jól érezted magad. … Remélem most tényleg odakerültél. … Időközben belőlem is egy démon lett. … Most már egyáltalán nem félnék tőled, ha összefutnánk. … Szívbaj nélkül levágnám a fejedet. – felemeltem a kardomat - Örültem volna, ha én lökhetlek oda. Amiért pokollá tetted életem egy részét.
Lenézően fordult el a sírtól, és lépett szép lassan el a sírtól tekintete egy másik irányba fordult, ahol egy temetés folyt. A lélek ott nézte, ahogy földi maradványait végső nyugalomba helyezik. Egy tőlem 8 évvel lehetett fiatalabb a kissrác. A mellkasán ott volt a lánc. Csupa öreg, és egy keservesen síró anyuka. A srác is csak úgy bőgött. Egy elkényeztetett kis ficsúr lehetett. Mikor egy pillanatra abbahagyta a sírást megpillantott engem. Kétségbe esetten kezdett az ellenkező irányba futni.
~ Elkényeztetett kis hülye gyerek. – az elhagyott sírra pillantottam - Őt sem esne nehezemre kettévágnom. Teljesen eltűntetni. … akár nézheted is.
Sonido segítségével seperc alatt utol értem. A kölyköt kibuktattam ezzel jól orra eset. Csak úgy potyogtak a könnyei. Taknya nyála összefolyt. Két férfit pillantok meg, akik fekete ruhába közelednek. Jobban megnéztem az egyiket, és felismerem. A srác is felnéz.
- Apu…Uncsi tesó… nem hallotok, de segítsetek… segíts... – felém fordul – Ne…ne.. kérlek ne bánts!
~ Ya…yaku
- Egymás után két temetés. De utálom. Most az unokatestvéremnek is meg kellet halnia. Még ha csak félig is voltunk azok. … Túl fiatal.
A srác feltápászkodott és odament a két férfihoz. De azok egyáltalán nem érzékelték őt. Egyszerűen tovább haladtak.
- Ha nem vetted volna észre öcsi, az égvilágon senki nem vesz észre.
Yaku és az édesapa elhaladnak mellettem is. A srác megfordul és elkezd ismét szaladni, de ismét a fáradságtól, vagy a könnyektől ismét elbukik. Megmakacsolom magam, és elfordítom a fejemet. A kölyök arra sem méltó, hogy előrántsam a kardomat. Bár jobb lenne, ha végeznék vele, mintha egy lidérc falná fel. Őt sem menti meg az égvilágon semmi és semmi. De csak nem fogom kinyuvasztani. Szenvedjen csak. Felemelem a kezem, hogy átjárót nyissak mikor valami furcsa dologra leszek figyelmes. Elugrok előző helyzetemből, és egy temetői villanyoszlop tetejére érkezem, és körbenézek, hogy mi is a helyzet.

Tárgy: Re: Égető küzdelem és fagyos kétségek Vas. Júl. 17, 2011 11:43 am

- Jaj, ne, Ninsei, ne csináld, még összetörik! - szidom össze kisfiamat, amiért felkapta egyik kedvenc vázámat és elkezdte rázogatni. Nagyon megijedtem, fontos volt nekem ez a kis értéktárgy, valamiért hugicámra emlékeztetett, ő gyűjtötte az ilyeneket, egyenest odavolt értük. Így hát gyorsan kiveszem kis kezecskéi közül a törékeny edényt és visszahelyezem az őt megillető helyre. Erre bezzeg elkezd sírni. Már csak ez hiányzott. Kezembe veszem a kis csöppséget és ringatni kezdem, majd kedvenc dalocskáját kezdem el dúdolni. Szerencsére ennek következtében megnyugszik és nem kell tovább hallgatnom szívszaggató sírását. Sajnos nagyon tudnak rám hatni az ilyenek és képes leszek megengedni olyat, amit nem szabad, így szakította el az egyik kedvenc nyakláncomat is. Nagyon mozgolódik a pici már a karomban, így hát lerakom az ágyra és szembe lehasalok vele. Már egy ideje tanítom kúszni. Az a legérthetetlenebb számomra, hogy mászni nem tud, de, ha belekapaszkodik valamibe, akkor fel tud állni. Biztos nem tőlem örökölte, mert én sokáig nem tudtam járni, nekem kényelmes volt ott lent négykézláb felfedezni a világot. Vittek engem ortopédorvoshoz meg minden szir-szarhoz, de azt mondták a professzorok is, hogy ez normális. Aztán egyszer csak beletörődtek ebbe, majd rá körülbelül egy hónapra sikerült felállnom és az volt az első, hogy odaszaladtam anyukámhoz és leszakítottam a szoknyája szélét. Persze véletlen. Nagy mázlimra Ninsei nem csinál ilyen rosszaságokat, ő tányérokat töröget össze meg kilincseket tép le, de legalább a ruháimat nem rongálja. Különben is, nem hagy maga után rendetlenséget, a maradványokat mindig kidobatja azzal, aki a közelben van és nem én.
Visszatérve a mostani helyzetre, be kéne menni az osztaghoz, hiszen még nem voltam bent és nem tudom mi mára a feladatom. Felöltöm magamra a "dolgozós" egyenruhának szánt kimonómat, amikor berepül hozzám egy pokollepke...
~ Hishikawa Keiko, 3. tiszt! Azonnal induljon és keljen át az Emberek Világába, mert egy ott ragadt lelket üldöz egy arrancar szintű hollow! Készüljön fel az azonnali indulásra! A helyszín egy temető! Yurenai Misique, a 6. osztag kapitánya."
- Fasza... - engedek el egy halk káromkodást. Már megint egy arrancar? Megvagyok én áldva ezekkel a teremtésekkel, de legerősebb tisztként az osztagban mit várhattam? Örülhetek is, meg nem is, viszont, ha ilyen komoly a helyzet, akkor nekem nagyon kéne sietni.
~ Épp ez az, te agyalágyult, haladjál már, a végén még miattad fogják megenni azt az ártatlan lelket! - ordítja le a fejemet Kyouaku. Nagy részt igaza van, tényleg indulni kéne már, de mi legyen Ni...
- Megjöttem! Hol az én drága keresztfiam? Na, meg persze az anyukája? - kiabál be Kira jókedvűen. Hát ezt az isten is így akarta. Ennél jobban nem lehetett volna megtervezni. Gyorsan felkapom Ninsei-t és Kira kezébe nyomom, majd futás közben odavetem Kirának:
- Vigyázz a kicsire, mennem kell Karakurába, már megint egy arrancar ütötte fel a fejét!
Nem tudom, hogy reagálhatott erre a lány, de nekem sietnem kellett. Mi van, ha már végeztek szegény lélekkel? Ez az arrancar férfi lesz vagy nő? Hát nagyon remélem, hogy nő, mert ez a múltkori társalgás Vex-szel elég érdekesen sikeredett, tele kétértelmű mondatokkal és kifejezésekkel. Meg az a hülye mosoly az arcán... Még mindig kísért álmaimban. Ezeken kívül még egy csomó kérdés ötlött fel a fejemben, de közben megérkeztem a kijelölt Senkaimon-hoz és már rohantam is a pokollepke után a Dangai-ban. Temető... mit kereshet egy arrancar egy temetőben... mondjuk persze, hogy lelkeket, mi mást. Ez hülye kérdés volt...
~ Milyen igazad lett most, Keiko! - helyesel morcosan, de mégis kiröhögve drága zanpum.
- Na, most hagyjál az ilyen beszólásokkal, nem vagyok rájuk kíváncsi, de, ha valami értelmeset akarsz mondani, azt nyugodt szívvel hallgatom! - dorgálom meg Kyouaku-t. Komolyan mondom, néha már idegesít. Néha...? Mostanában egyre sűrűbben, mióta fiam megszületett és nem foglalkozok már vele annyit. Én mondtam neki, hogy csak egy szavába kerül, hogy foglalkozzak vele, de ez hidegen hagyta. Nem is érdekel most, már meg is érkeztem Karakurába. Merre is lehet az a temető...?
~ Ott balra, te idióta! Nem látsz a szemedtől?
Szúúszáá, nyugi Keiko, nem vágsz a földhöz semmit, nem idegesíted fel magad, sietned kell! Majd az arrancar-on letöltöd a mérgedet. Egy-két shunpo és megérkezek a tett helyszínére. Meg is pillantom rögtön a szaladó lelket, aki egy kisfiú és felbotlik a lábában, úgy rohant szegény. Azt hiszem, jobb lesz közbelépnem. Amilyen gyorsan csak tudok, odafutok a lélekhez és már emeltem is a kardomat, hogy elvégezzem rajta a Konsou-t {lélektemetés}, amikor...
- Néni, maga mit akar? Ne bántson!! - kel fel hirtelen ordítva a gyerek és próbál elszaladni, de megint megbotlik és én utolérem.
- Nyugodj meg, egy sokkal jobb helyre küldelek, ahol nem lesznek ilyen gonosz emberek... - biztatom a gyereket, majd letörlöm arcáról a könnyeket. Lassabban kezdte venni a levegőt, kezdett megnyugodni, majd egy jól irányzott mozdulattal hozzáérintettem homlokához kardom végét. Bal karommal megtörlöm homlokomat, majd felegyenesedem és sóhajtok egyet.
- Huhh, ez is elintézve. Mehetünk is haza... Oppá, vagy nem. Lássuk, ki van még itt? - fordulok el egy villanyoszlop felé, aminek a tetején az a bizonyos arrancar tanyázott. Ez az, egy nőt sikerült kifognom, azzal még úgysem harcoltam. Közelebb megyek az oszlophoz, pontosabban ellenfelemhez, majd felkiáltok:
- Hé, te, nincs kedved lejönni onnan? Vagy még élvezed a magaslati levegőt? Esetleg félsz? Gyere bátran, nem harapok, csak megkóstollak... - hívogatom magabiztosan, hiszen érezhetően magasabb volt a lélekenergiám az övénél. Nem volt elsődleges célom megölni őt, szeretek játszadozni az áldozattal, ezért bele is rúgtam az oszlopba. Na, gyere, várlak...

Egy Shinigami érkezett. Aki rögtön a kiskölyökkel foglalkozott, mintha én ott se lennék.
- Néni, maga mit akar? Ne bántson!! – nyivákolt a kiskölyök.
- Nyugodj meg, egy sokkal jobb helyre küldelek, ahol nem lesznek ilyen gonosz emberek...
~ Felfordul ettől a gyomrom. Még hogy egy szebb helyre. Nevetséges. … - elvégezte a lélek temetést, és a kisfiú teste eltűnt – Ez az aprócska mozdulat. Lehet, hogy én lelkemet is megmentette volna? … De minek agyalok ilyesmin? Az ég egy adta világon senki nem is akart ilyet végrehajtani rajtam. Azt hiszik ők a nagy szentek. Közbe meg csak ülnek a fenekükön, és nem csinálnak semmit. Ha meg csinálnak, akkor könyveljük el őket hősként.
- Huhh, ez is elintézve. Mehetünk is haza...
Vízcsepp gördül le a homlokomon. ~ Anyám ez észre sem vett. Hékás nem vagyok láthatatlan. Vagy ennyire tojik a fejemre?
- … Oppá, vagy nem. Lássuk, ki van még itt?
Méltóztatik is erre fordulni. Értetlen és mérgelődő arckifejezésemet egy komoly arckifejezés váltotta fel, és szúrós szeműen néztem le az alattam álló lányra. Hosszú kék haja, és különleges szeme. Első ránézésre látszik, hogy magas a lélek energiája. Meghaladja az enyémet. Nem látszik egy elkényeztetett kis cafkára. Innen megnézve meg alacsonyabb, mint amilyen én vagyok. Koránt sem áll szándékomban alábecsülni. De nem azért jöttem, hogy egy kis Shinigami-val játszadozzam.
- Hé, te, nincs kedved lejönni onnan? Vagy még élvezed a magaslati levegőt? Esetleg félsz? – Na most durrant el az agyam. Mit képzel magáról? - Gyere bátran, nem harapok, csak megkóstollak...
Mutatva szándékát jól belerúgott az oszlopba. Gonosz mosolyt öltöttem az arcomra, és leguggoltam, és úgy válaszoltam neki.
- Ártott az neked? Nevetséges vagy. Ha annyira akarod, hogy lemenjek, akár ezzel az erővel fel is jöhetnél, hogy lekényszeríts. … Vagy arra sem lennél képes? … Egyáltalán azt sem tudom, hogy mire vágsz fel. Én ugyan egy cseppet sem félek tőled. Csak figyelmeztetlek, ha nem vigyázol, akkor könnyen te húzhatod a rövidebbet.
Guggoló helyzetben könnyebben el tudok ugrani előle, ha úgy dönt, hogy megpróbál innen leszedni. Kívülre magabiztosságot, és lenézést tükrözök, de eszem ágában sincs lebecsülni őt. Igaz voltam ettől ijesztőbb ellenféllel szemben is. Nem tudom milyenek lehetnek a képességei. Ezt minél előbb ki kell puhatolóznom. Ha nem jön magától, akkor leugrok hozzá és én magam derítem ki, hogy mire képes. Igaz végkép nem azért jöttem, hogy vele szórakozzak, de ha már így alakult, akkor úgy sem hagyja, hogy elmenjek, nekem meg végkép nem szokásom megfutamodni. A szemét figyelve próbálom meg kifürkészni, hogy mit tervez.

Erre csak egy ördögi mosolyt erőltetett arcára és leguggolt ott a villanyoszlop tetején, mintha így közelebb érezné magát hozzám. Ennyi erővel le is jöhetne, de ha nem, hát nem. Engem nem zavar, nem sietek sehova, ráérek. Mondjuk a fiam vár, de ő most jó kezekben van a keresztanyujával és biztos jót játszanak hárman Ookami-channal, ahogy ismerem őket. Nézzük csak... mai arrancar-unk egy nő, fekete hajjal és mélykék szemekkel. A természete hasonlít az enyémhez, már amit le tudtam szűrni beszédstílusából. Nem lesz egy egyszerű eset, de valahogy tuti megoldom.
- Ártani nem ártott, csupán jól esett belerúgni. Én vagyok a nevetséges? Nem én félek lejönni onnan... Igazad van, felmehetnék, csak tudod, nekem oly mindegy, hogy lejössz-e vagy sem. Juj, hát most nagyon megijedtem. Ennél jobb szöveget is kitalálhattál volna...
Kis mondandómat befejezve ásítok egyet, nyújtózkodok egy kiadósat, majd leülök egy viszonylag nagy kőre, keresztbe teszem a lábamat és várok rá, hogy lépjen valamit. Én már csináltam valamit, belerúgtam az oszlopba, most ő jön. Hehh, ez vicces, tiszta magabiztos, mintha le tudna győzni. Nem baj, higgye ezt nyugodtan aztán majd rávilágítok a tényekre, hogy nem minden úgy történik, mint ahogy a kis mesevilágában megírta. Nagyon néz, szuggerál, mintha hipnotizálni akarna a szemeivel, de én csak unottan pislogok vissza beképzelt ábrázatába. Hát ez így nem lesz jó, így ítéletnapig is itt ülhetnék.
~ Tiszta szégyen ez az arrancar, alig várom hogy kettéhasítsd! - szól bele ördögien Kyouaku az ábrándocskáimban.
- Nyughass már, nem elsődleges szándékom kinyiffantani őt. Szeretek játszadozni az áldozattal. Mi lenne az élvezet abban, hogy most huss és levágom a fejét? Nem valami izgi... - korholom le zanpumat, aki elkezd helyeslően hümmögni, majd elhallgat pár percre.
~ És mi lenne, ha... - vág bele a csendbe megint Kyouaku. Jól tette, már majdnem elaludtam. ~ Ja, várjál semmi. Nem akarsz odapörkölni neki egy kicsit? Szétunom magam és amint látom te is. Nekem kell egyből megölni, csak talpra kéne rángatni valahogy, nem gondolod?
- Nem is olyan rossz ötlet... Miért nem tudsz gyakrabban jó ötleteket mondani? - szidom le Kyouaku-t, majd persze elmosolyodom, hogy vettem a célzást. Felemelem tekintetem a pózna tetején gubbasztó már-már bagolyhoz hasonlítható arrancarhoz és sóhajtok egyet.
- Hé, te ott fent, nem uncsi még? Nekem igen, szóval... Soukatsui! - vetem neki oda lelki állapotomat, majd a kidou nevének elhangzása után egy szép nagy kék színű lánglabda hagyja el tenyeremet, ami egyenest az arrancar felé tart. Kicsit kancsal volt, de oda se neki, úgy is csak ugrasztani akartam, nem a földdel tenni egyenlővé. Persze, hogy kikerüli, hiszen ezt még a legbénábbak is kikerülik és nézzenek oda, leugrik. Halkan megtapsolom, hogy végre ez is sikerült neki. Ügyes kislány, már csak a képességét kéne kitalálni. Most már én is talpra állok, már elzsibbadt a hátsó fartájam. Ráérősen elkezdem masszírozni, hogy ne érezzem olyan bizarrnak. Úgy sem csinál semmit, mért pont ez zavarná. Megint ez a hülye ásítás... essünk már túl ezen a csatán, könyörgöm, vagy hazamehetek? Csak úgy perzsel a tekintete, nagyon méreget. Tuti próbálja kitalálni, hogy milyenek lehetnek a képességeim.
- Kérlek, mondd már el, hogy akarsz-e egyáltalán valamit, mert én szétunom az agyamat is már. Jól van akkor, ha ennyire szégyenlős vagy, kezdek én. Te akartad. Nyugi, még nem sütlek ropogósra, csak előkészítelek... - mosolygok rá gonoszan, de mégis halál nyugodtan. A francba, ezzel árulkodtam egy kicsit, na, de mindegy. Te jó ég, már megint ez a hülye vigyor, ez betegség, Vex terjeszti. drunken

- Akkor mondjuk mivel is kezdjünk... - járkálok fel, s alá és gondolkozok, hogyan nem kéne még használnom a shikai-t... - Áhá, meg is van! Hainawa! - küldöm felé a negyedik kötést, ami azt rejti magában, hogy lélekenergia kötelek irányulnak az ellenfél felé és összekötik a kezét. Ha találna a kidou, akkor megint ásítok egyet és rákérdezek, mit fog csinálni. Ha valami csoda folytán kikerüli, akkor kíváncsian várom, hogy ő mit lép erre.

Tárgy: Re: Égető küzdelem és fagyos kétségek Kedd Júl. 19, 2011 9:50 am

Válaszra nem kellet sokáig várnom.
- Ártani nem ártott, csupán jól esett belerúgni. Én vagyok a nevetséges? Nem én félek lejönni onnan... – Hogy én félnék innen lemenni? - Igazad van, felmehetnék, csak tudod, nekem oly mindegy, hogy lejössz-e vagy sem. Juj, hát most nagyon megijedtem. Ennél jobb szöveget is kitalálhattál volna...
Mintha a világ legtermészetesebb mozdulata lenn, ásít egyet, leül egy nagyobb kőre, és keresztbe teszi a lábát. Így jelzi, hogy számára az egy cselekedett volt, hogy belerúgott az oszlopba, és most én következem.
~ Ez nem elég, hogy lebecsül, azt hiszi kis zöldfülű vagyok. Vagy nem is tudom. Ez az unott tekintet… Ez az ásítás… Na majd mindjárt megmutatom, hogy jobb lesz, ha lentebb ad az arcából, mert hűvösre teszem.
Belül iszonyatosan mérgelődtem. Ha a fejemben egy Chibi formám lenne, annak vörös lenne a feje, csak úgy gőzölögne. Toporzékolna, előkapna valamit, és azt miszlikbe tépné, vagy előrántana egy kalapot, és azt a nagy szemfogával tépkedné. Mindeközben az ellenfelet elküldi melegebb éghajlatra, és hajtogatja, hogy szétkapja, mint Foxi a lábtörlőt. Belül iszonyatosan felbosszant a velem szemben levő személy, de ezt kívülre igyekszem nem mutatni. Még azt hiszi, hogy a düh elvakít, és neki esek. Annyira lesújtott, amit mondott, hogy eszembe sem jutott visszavágni. Nem azért mert nem tudtam volna, csak egyszerűen, míg én saját magamban próbáltam megnyugodni, addig telt az idő. Belőle úgy nézem, hogy csak akkor tudom meg, hogy mit tud, ha lemegyek és kikényszerítem. Az lenne a számára a legnagyobb pofon, ha úgy ugrom le, hogy már aktiválom is a Resurrection-omat engedem szabadjára. De abba meg nem lenne semmi élvezet, hogy 5 perc alatt elintézem. De az biztos nagy pofon lenne.
~ Atyám… Ez komolyan gondolta, hogy nem fog csinálni semmit. Kezdek unatkozni…
- Hé, te ott fent, nem uncsi még? Nekem igen, szóval... Soukatsui! – szólalt meg végül és a Kidou-t már el is indította felém.
~ Ezt ugye nem gondoltad komolyan…? Gyenge is, lassú is. Ezelől egy kölyök is ellépne.
Persze én sem nagyon erőltettem meg magam. Egyszerűen elugrottam eddigi helyzetemből, és finoman érkeztem a földre. Fejem lehajtva volt, majd hajamat dobva felnézek ellenfelemre. Egyértelmű volt, hogy teljesen lenéz engem. Vagy nem találkozott még Arrancar-al, vagy ennyire felsőbbrendűnek érzi magát, mint a legtöbb lusta Shinigami. Halkan megtapsol, melyre úgy szint belül a falra másztam, és szép lassan feltápászkodik. Kicsit megmasszírozza a hátsóját biztos elzsibbadt. Teljesen lomhán mozog. Én szúrós tekintettel méregetem. Nem látszik valami nemesi hercegnőnek. Nem fog el olyan érzés, ha ránézek, mint mikor Ken-el álltam szemben. Vagy nem érzem azt, mikor Nara-val kerültem szembe. Ő is egy lomha mozgású volt, de ez a lány más. Ahogy beszél, arra következtetek, hogy a személyiségünk annyira nem ál távol egymástól. Vagy mégis?
~ Nem látok rajta semmi különlegeset. Nem érzek rettenetes félelmet. Nem érzek olyat, hogy jobb ha futnom kéne, mert ezerszer erősebb nálam. Azt elismerem, hogy talán jobb, de azért nem kellene ennyire felvágnia, és lenéznie engem. Nem tudok rájönni… Mégis mi lehet az ereje?
- Kérlek, mondd már el, hogy akarsz-e egyáltalán valamit, mert én szétunom az agyamat is már. Jól van akkor, ha ennyire szégyenlős vagy, kezdek én. Te akartad. Nyugi, még nem sütlek ropogósra, csak előkészítelek... – magabiztosan mosolyog
~ Sütlek? Csak nem? … De tűz típusú ereje van. – kicsit elmosolyodtam - Akkor van sejtelmem, hogy mire kell felkészülnöm. Bár nem hiszem, hogy ez a lány tud olyan fájdalmat okozni, mint Ken. De nagyon érdekel, hogy milyen ereje lehet. A tűz elemet tartják sokan a legerősebbnek, így nem csoda, hogy oly annyira fel van rá vágva. De én már egyszer megégettem magam. Többször nem fogom.
- Nem kifejezetten harcolni jöttem ide, de mivel a szél idefújt egy Shinigami söpredéket, így kénytelen vagyok azt eltakarítani, még mielőtt hazamennék. És nem félek egyáltalán, hogy esetleg megpörkölsz valahol. Tudod én már egyszer jártam az égető pokolba.
- Akkor mondjuk mivel is kezdjünk... Áhá, meg is van! Hainawa!
~ Ugyan már… Ezt a fogást ismerem. Le akar kötözni.
Jót tehet nekem, hogy egy kicsit be van lassulva. Így talán meglephetem még ebben a formában is. Éppen ezért egy Sonido segítségével kitérek a mágia elől, és szemből támadok. A vörös energia izzik a kezemen, és egyből az arcát kínálnám meg vele, de nem engedem el az energiát, hanem közel érve elfordulok előle, és guggolva mellőle próbálom srégan felfele elsütni, hogy találjon. Persze ebbe a lövetbe nem adok bele mindent. Elugrok, majd ismét támadok miszerint most Sonido-val mögé ugrok. Mire hátra fordulna, már nem is vagyok ott. Legalábbis elsőre ez tűnhet, de nem elugrottam, hanem egyszerűen ismét csak leguggoltam. Kezemet leteszem, és egyenesen felfelé felemelem a lábamat, hogy az megcélozza az állát. Ha sikerül, akkor a találatot megspékelem egy egyenesen a hasára irányzott Barra-val. Eltűnök ahol voltam. A kezemen most egy fehér színű megelevenedett energia.
- Remélem egyáltalán nem gyors. – kis mosollyal, és elindítom az első hullámot.
Szinte meg sem várva az eredményt kezdek cikázva megközelíteni őt. Aki valamennyire ismer, az tudja, hogy a gyorsaságom az egyik erősségem. Szemből indítok egy újabb hullámot, majd Mögé Sonido-zom, és közvetlenül indítok még egyet, ez sokkal erősebb, mint az első kettő volt, remélhetőleg nagyobb hatást is elérve. A támadás sorozat után elugrok ellenfelemmel szemben, és kicsit kifújom magam. Remélve, hogy egy kicsit komolyabban veszi, hogy jelen vagyok, és nem simogatni akarom, mint egy kiscicát.
- Ez semmi volt. Remélem ezek után egy hangyányit komolyabban veszel majd.
Felemeltem a kardomat, és szép lassan kihíztam a hüvelyéből, és lassan végighúzva emelte magam mellé. Kisebb lélekenergiát is engedtem jelezve, hogy nem tréfálok, mely kicsit meglebegtette a hajamat. Ezzel egy pici probléma is van, mivel a lélekenergiám alapból alacsonyabb hőmérsékletű, így lehet, hogy lejöhet neki, hogy mi lehet az én erőm megtestesítő eleme.

Természetesen kitér az általam kilőtt kidou elől, hiszen elég lassúra sikeredett. Pici vagyok, elég gyors tudok lenni, csak elég unalmas ez a harcnak még nem nevezhető valami. Fel kéne pörgetni engem, fel kéne tüzelni... Lomhaságomnak köszönhetően ilyenkor elég nyűgös vagyok, így könnyen beképzeltnek hihet, mivel ilyenkor várom, hogy mi történik és, ha nem történik semmi érdekes, akkor muszáj nekem felkelteni az ellenfél figyelmét, különben az idők végezetéig csak szócsatázgatunk, vagy rosszabb esetben még az sem. Sonidoval tért ki előle? Furcsa, azt hittem a nélkül is simán menni fog neki, de úgy látszik most ő akar felvágni. Egész gyors, kicsit gyorsabb csak nálam, szóval tudok vele majd lépést tartani, de minden esetre még csak figyelek. Ha támadna úgy istenigazából és el akarna söpörni a föld felszínéről, akkor úgy is le fogom tudni reagálni, kifejezetten jók a reflexeim. Meg is indul felém ugyanazzal a sonido-val és már izzik is a keze. Na, ez már tetszik, harcos jellem, tényleg hasonlítunk valamilyen szinten. Elszánt az arckifejezése, de még nem annyira, hogy meg akarjon ölni, csak megmutatja, mit tud. Már egész közel ér hozzám, de szinte az utolsó pillanatban elfordul és leguggol, majd azt a vörösen izzó energiagömböt elereszti felém. Gyors, de nem valami erős. Ez lenne az a barra? Nem vagyok benne biztos, hiszen még nem találkoztam vele, csak hallottam róla, hogy olyan, mint a cero, csak gyengébb, viszont annál gyorsabb. Nem tudhatom, még csak cero-val találkoztam, barra-val még nem. Nincs sok időm ezen filozofálni, gyorsan elshunpo-zok előle, nehogy még bajom essen, még csak nem is kezdődött el a harc. Felugrik, majd követ engem egy sonido-val és a hátam mögé érkezik. Tapasztalatból nem magammal egy szintbe nézek vissza, mert már ért olyan meglepetés, hogy jól pofán csaptak, úgyhogy inkább leguggoltam gyorsan és úgy néztem hátra. Nicsak, ő is guggol. Próbál felfelé rúgni, gondolom az államat célozza. Már próbálkozna még egy barra-val, de inkább megint a shunpo mellett döntök. Mire visszanézek, ő már nem volt ott, már máshol állt és a keze végén valami fehér energia jelenik meg. Vár egy kicsit, majd megszólal...
- Remélem egyáltalán nem gyors. - felölt egy gúnyos vigyort, majd megindul. Megint támad.
- Még, hogy gyors? Bemelegítésnek sem elég... - vágok vissza ugyanolyan ördögi vigyorral. Kezd megjönni a kedvem, pont erre volt szükségem. Már izzik is a szemem és várom támadását.
Cikázik össze-vissza előttem, de simán tudom követni a szememmel. Megint indít egy támadást és mögém érkezik meg. Már megint ugyanaz a támadás, viszont most sokkal erősebb. Megint a shunpo mellett döntök, de amikor megérkezek tőle körülbelül 3 méterre, akkor egy kisebb bukfenc kíséretében tudok csak földet érni. Nem packázik. Ez tetszik. Velem szemben áll meg és kifújja magát. Most befejezte egyenlőre a kis bemutatóját, pedig pont most pörögtem fel. Felemeli lassan kardját, majd enged egy kis lélekenergiát magából, ami viszont hidegebb, mint az átlag. Az ő ereje vagy hó, vagy jég típusú... Tűz és jég... milyen jó párosítás. De minden esetre, most én jövök.
- Látom nem sokáig rejtegethetem már a zanpakutou-mat. Hát legyen, de nehogy azt hidd, hogy olyan lassú vagyok... - még egy mosolyra húzódik szám majd el is kezdem... - Akkor figyelj... Yakisutero, Kyouaku Tetsu!!
Kardom felveszi shikai formáját: a keresztvas sárkányfejjé fálik és a penge elkezd izzani. Nem csak a kard vasa lángol fel, hanem a tekintetem is. Csak állok vele szemben. Úgy érzem, a hatására megfagy a levegő... De megolvasztom én.
- Na, most kövess, ha tudsz... Kin Ryuu Tekken!
Végig húzom ujjamat a pengén, így egyre nagyobb lángok csapnak fel rajta, majd elindulok felé. Mivel körülbelül háromszor gyorsabb vagyok az eddigi sebességemnél, gondolom nehezére esik követni. A következő pillanatban próbálok egy csapást mérni rá, persze nem valami erőset, de így is elég nagy hatása van. Aztán féltérdre ereszkedek, kinyújtom bal lábam é jobb kezemmel támaszkodok a földön. Még mindig pörgök, szóval nem hagyom abba a támadást. Egy előre szaltó kíséretében ráugrok a vállára, majd vissza egy csavar.
- Amíg ember voltam, arany érmes tornász voltam. - aljas mosollyal spékelem még meg mondandómat. Felrúgom a lábamat a magasba és már a kezemen is állok, majd így maradva mögé shunpozok és jól fenéken billentem. Talpra ugrok és elugrándozok tőle úgy 5 méterre.
- Ennyit a bemutatóból. Fordítsuk komolyra a dolgot. Mutasd magad, az igazi alakodat. - a vigyorgós képemet leváltom komolyra. Elég a játékból. Ha akar valamit, akkor tegye. Nem játszani jöttem ide.

Sikeresen kitért a támadásaim elől. A legszebb mégis akkor volt, mikor ugyan úgy ő is leguggolt ahelyett, hogy szimplán megfordult volna. Lehet, hogy előre számított volna az ilyen jellegű támadásra? De amivel leginkább megfogtam az utolsó erősebb támadásom volt. Talán az kicsit jobban megmozgatta az ellenfelemet.
- Látom, nem sokáig rejtegethetem már a zanpakutou-mat. Hát legyen, de nehogy azt hidd, hogy olyan lassú vagyok... – mosoly húzódik a szájára.
- Nem is ajánlom, hogy lassú legyél.
~ Máris szabadjára engedi a karját? Nem cicózik. Az eddigi nyugodt, kicsit lusta természetét az előző mozdulataimmal elkergettem. Remek. Akkor végre komolyan vesz. Annyira, hogy szabadjára is engedi a kardját. Bár kicsit kapkodó is lett. Sebaj. Előnyt kovácsolok akkor belőle.
- Akkor figyelj... Yakisutero!!
A keresztvas sárkányfejjé válik, és a penge elkezd izzani. Kicsit sem hasonlít a korábban megismert tűz típusú kardhoz. De ezzel is nagyon meggyűlhet a bajom. A pengéje csak úgy izzik, ahogy a gazdája szeme. Én rezdületlenül állok kezemben a kivont kardommal. Erősebben megmarkolom. Mostantól végkép nem fog finomkodni.
- Na, most kövess, ha tudsz... Kin Ryuu Tekken!
Végighúzza az úját a pengén, erre még inkább felcsapnak a lángok. Őt koránt sem égetik meg. Elkezd szaladni felém. Sokkal gyorsabb, mint amilyen eddig volt. Alig tudom követni. A csapás elől az utolsó pillanatban sikerül félre ugranom.
~ De gyors. És még azt mondja, hogy lassú. Egy biztos a pengén végigfutó trükk nála nem jön be. A lángok megégetnek, ennyit meg nem ér. Ha csak le nem fagyasztom.
Ahova a csapás ért ott szinte minden felperzselődött, és ez az aszfalton is meglátszódott. Ez nem a teljes ereje, de akkor is nem vettem jól, ha eltalál. Gyorsan összeszedem magam. Ő fél térdre ereszkedett, egyik lábát előre nyújtotta, és kezével támaszkodik. Nem úgy néz ki, mint aki itt abbahagyta a támadás hullámot. Persze én sem fogom hagyni magam ezért előre emelt karddal indulok meg felé. Ő egy szaltóval a vállamra ugrik.
~ Hogy?... Ez meg?... Mégis… hogyan?.... – egy csavarral leugrik – Nincs ilyen széles vállam. De mégis akkor hogyan csinálta? Ilyet lehet?
- Amíg ember voltam, arany érmes tornász voltam. – aljas mosollyal spékeli meg.
Felemeli a lábát, majd kézen áll. A folyamatot nem értettem, de ebben a pozícióba Shunpo-zik. Meglepetéstől, mert ugye ilyet még nem láttam életembe elképedek. Ezért sem veszem észre, vagy legalábbis túlkésőn, hogy mögöttem van, és jól fenékbe rúg, mitől én majd előre esek, de egy fordulattal csak megmentem a helyzetet, és a karddal vágnék vissza, de ő már rég elugrált.
- Ennyit a bemutatóból. Fordítsuk komolyra a dolgot. Mutasd magad, az igazi alakodat. – az aljas mosolyt egy komoly arc váltja fel.
Igen, azt hiszem most már vagy engem, vagy a küzdelmet, de egyre inkább komolyan veszi a dolgokat.
- Hogy az igazi alakomat? – mondtam kicsit lesütött fejjel, de mégis azzal a démoni mosollyal – Ugyan már! Azt ki kell érdemelni… Ahhoz képest, hogy azt mondtad, hogy megpörkölsz, egészen jól tartom magam.
~ Persze. Mert még isten igazából nem akart megsütni. Nem is a kard vágásától félek, hanem maguktól a lángoktól, melyek most is csak úgy perzselik a levegőt. – bevillan egy rémes kép – Nem… Ő nem, és ezek a lángok sem olyanak. Meg egyébként is. Őt is hűvösre teszem, de addig semmiféleképpen nem, míg ezzel a lánnyal szemben nem tudok helyt állni.
- El kell ismernem, hogy jó kis kardod van. El kell ismernem. De egy jó kard még nem jogosít fel semmire.
Felemelem a kardomat, és elindulok felé. Egy őrült reménytelen rohamnak tűnhet, viszont a lángok elérése előtt egy Sonido-val mögé, de mégis távolabb érkezem. Ökölbe szorítom a kezemet, és mintha a levegőbe boxolnék ellövök három Barra-t. Elugrok, majd egy forgással felkészülve Ardiente Garra-t lövök el az irányába. Közelebb szaladok ismét a vörös energiával a kezemen, de ezt most nem neki, hanem a talajnak címeztem. Ennek következtében hatalmas por keletkezet, melyet ki is használok.
- Claro de luna! – hangzik el, és a karperec már izzik a szürkés energiától, és a lány felé tett karlendítéssel elküldtem a holdsarlókat, mellyel igyekeztem a kezét és a lábát megkötözni.
- Én emberként nem voltam tornász. Sőt emberként sportolni sem sportoltam. Viszont azóta sok fortélyt ellestem, és szerintem egy tornásszal is megpróbálok kacérkodni.
A fehér energia ismét megjelent a karomon, majd, mint egy hatalmas karmolás elindítottam a lány irányába. Remélhetőleg ez használ. A sarlók sikeresen lefogták, és ez a támadás sikert ér. Éppen ezért nem spóroltam vele. A füst szép lassan leszáll, és a maradékból kiugrok, elkezdek felé szaladni, a végét egy Sonido segítségével meg toldom. Tudom, hogy a Shikai okozta gyorsabb mozgás miatt nem okoz neki követni. Súrok, majd elfordulok, közbe felemelem a kezemet, melyen már ott vannak a hó csillámok, és egyenesen a szemébe fújom őket, hogy ezzel is elvakítsam pár pillanatra. Felemelem a kardomat, melyen a fény egy pillanatra megcsillan, és lesújtok, remélhetőleg ha nem is nagy, de legalább egy kis sérülést tudok okozni neki. Még ha ezzel fel is bosszantom. Majd jó pár méterre elugrok előle.

Tárgy: Re: Égető küzdelem és fagyos kétségek Hétf. Aug. 22, 2011 4:52 am

- Hogy az igazi alakomat? - kérdezi és lehajtja a fejét, de közben még is ördögi vigyor van a képén. – Ugyan már! Azt ki kell érdemelni… Ahhoz képest, hogy azt mondtad, hogy megpörkölsz, egészen jól tartom magam.
- Persze, meg is lepődtem volna, ha csak ennyitől kidőlsz. Akkor nem lettél volna méltó arra, hogy velem harcolj. Hát, ha az kell ahhoz, hogy kiérdemeljem, hogy még ennél is komolyabban vegyelek, akkor kívánságod számomra parancs.
Hmm, hogy értheti, hogy ki kell érdemelni?
~ Vágd le a fejét a gecibe, aztán húzzunk innen, nem tetszik ez a hely... - fejti ki enyhén vulgáris gondolatát Kyouaku.
- Vigyázz a szádra! Mondjuk, mondom én, aki annyit káromkodik... de akkor is! - szidom le ezt az idiótát, aki a fejemben folyamatosan hozzám szól.
~ Te meg arra vigyázz, kit hívsz idiótának!
- Jól van, na, de ha egyszer igazam van? - vonom kérdőre, amikor eszembe jut, hogy nem itt kéne megvívni ezt a szócsatát. - Na, most, csitt, majd otthon folytatjuk.
Még mérgesen morog egyet, aztán elhallgat, szerencsére. Remélem ez a kis összetűzés nem fogja azt eredményezni, hogy nem fogja minden erejét beleadni a harcba. Mondjuk, ő nem olyan, ez a szerencsém. Akármennyire is haragszik, harcolni annál jobban szeret és sosem hagyja ki az ilyen alkalmakat, hogy megmutassa, mit tud. Én nem táplálok most iránta ilyen érzéseket, nagyon figyelmet fordítok a harcra, amihez persze ő is kell. Nem tudom ezt az arrancart legyőzni puszta kézzel és kidoukkal, ő annál azért erősebb. Őszintén, melyik ilyen szintű hollowt lehet legyőzni zanpakutou nélkül? Sejtésem szerint egyet sem. Nem azért fejlődtek idáig, hogy egy Soukatsui-tól kidőljenek, gondolom én. Na, de kanyarodjunk is vissza ehhez a lányhoz, aki éppen kezdi emelni a kardját, közben ezeket a szavakat intézi hozzám:
- El kell ismernem, hogy jó kis kardod van. El kell ismernem. De egy jó kard még nem jogosít fel semmire.
Hát azért a semmi az elég erős kifejezés, de mondjuk tényleg nem sokra hatalmaz fel. Maximum arra, hogy elvárhatom, hogy kicsit azért ijedjen már meg és becsüljön többre, ha lenne oly kedves. És kivont karddal megindul felém. Csak rohan, mintha csak úgy előre a vakvilágba menne. Aztán az egyik pillanatban a hátam mögé valahova sonidozik. Majd keze ökölben és három energiagömböt látok távozni kezéből, ezek viszont meg sem közelítenek engem. Nem értem a taktikát. Eddig nekem semmi értelme, de ő tudja. Félreugrik és egy forgás után karom formájú megelevenedett lélekenergia jelenik meg, igen ám, de ezeket el is lövi felém. Egy pár méterrel arrébb shunpozok, még mielőtt eltalálna. Ilyet sem láttam még... Hát nem is látok sokáig. Elkezd felém rohanni, mint egy őrült, közben vörös energia keletkezik kezében és ezt "földhöz vágja". Iszonyatos nagy por kavarodik, alig látok valamit és még tüsszögni is elkezdek, hiszen valamilyen szinten allergiás vagyok a porra. Alig hallom meg, amikor a következő támadása nevét ejti ki. Claro de luna? Jó kis neve van, viszont amit már csinálni akar velem, az nem nagyon tetszik. Két szürkés sarló alakú energia távozik karperecéből és egy karlendítés következtében már közelednek is felém. Tudom, mit kell tennem.
- Utsusemi! - suttogom el gyorsan a technika nevét, majd gyorsan már el is shunpozok jó messzire. Szerencsére a porban nem nagyon lát így sem. Mögötte, körülbelül 10-15 méterre találok helyet magamnak egy sír fejfája mögött és figyelek. Legalább kitapasztalom, milyenek a támadásai. A sarlók eltalálták tökéletes utóképem karjait és lábait és összekötözte őket. Mikor ezt észlelte az arrancar, elmosolyodott és így szólt hozzám:
- Én emberként nem voltam tornász. Sőt emberként sportolni sem sportoltam. Viszont azóta sok fortélyt ellestem, és szerintem egy tornásszal is megpróbálok kacérkodni.
Kacérkodni? Na, már meg is van, mit fogok a fejéhez vágni, ha előbújok. Megint ilyen sarlók jelentek meg és az "ál-Keiko" felé küldi őket. Sikeresen eltalálja, majd elkezd szaladni eszeveszett gyorsan és a végén még meg is toldja sonidoval. Közben a por már kezd leszállni. Az irányába szúr, majd elfordul, emeli kezét és valamit fúj a szemébe. És a támadás vége: lesújt rá kardjával, ami azt okozta, hogy szinte végig a hátán egy hatalmas vágás tátongott. Utána elugrándozott tőle...
Na, most én jövök. Jó nagyot fog nézni. Razz

- Szép kis támadás volt, ha én magam lettem volna, biztos nagyon fájt volna, főleg ez az utolsó vágás. Örülök neki, hogy ilyen okos voltam. Ja és még valami: hetero vagyok, nem nagyon ajánlatos kacérkodni velem, ha csak nem félsz a visszautasítástól. - ezeket a szavakat akkor mondom, miközben kibújok a fejfa mögül és egy halk tapsot is elengedek az elején. Kardomat visszaraktam a hüvelyébe, visszaváltottam az eredeti formájára shikairól, hogy addig is ne pazaroljak annyi reiatsu-t. Nem is mondok semmit, már vágok is vissza. Kicsit felhúzom ruhám ujját és kezdek. Egy shunpoval mögötte is termek. Első támadás...
- Hadou 44: Kokutan Kou!
Fekete lángok borítják két kezemet és egy hirtelen mozdulattal megragadom derekát és elhajítom. Engem nem égetnek a lángok, de akihez hozzáérek, azt nagyon. El tudom képzelni, mit érezhet, de nem akarok jobban belebonyolódni. Miután felkel, shunpo segítségével elé shunpozok és behúzok neki egyet, majd nem sokkal hátrébb megyek és nekifutok a vállának, amire jobb kézzel támaszkodva átfordulok. Ebből a háta mögé érkezek és átdugom a fejemet a jobb hóna alatt.
- Ugye nem sok ez egyszerre? - kacsintok rá ravaszan. Egyet előre lépek, megragadom karját és áthajítom a fejem fölött. Ha sikerült, átlépek törzse felett, kardomat előrántom és torkának szegezem fegyveremet.
- Na és most mi a terved, hogyan tovább? - mosolygok rá ördögien és várom mit lép. Nem nagyon tud sok mindent tenni ilyen helyzetben....

- Persze, meg is lepődtem volna, ha csak ennyitől kidőlsz. Akkor nem lettél volna méltó arra, hogy velem harcolj. Hát, ha az kell ahhoz, hogy kiérdemeljem, hogy még ennél is komolyabban vegyelek, akkor kívánságod számomra parancs.
Talán ettől féltem most, hogy talán olyan ereje van, ami nagy gondot fog nekem okozni, és azt most be is veti ellenem. Viszont a támadásaim során ebből nem láttam semmit. A végén a vágás tökéletes volt. Kicsit már hihetetlen tökéletes. … Egyszer csak halk tapsot hallok.
- Szép kis támadás volt, ha én magam lettem volna, biztos nagyon fájt volna, főleg ez az utolsó vágás. Örülök neki, hogy ilyen okos voltam. Ja és még valami: hetero vagyok, nem nagyon ajánlatos kacérkodni velem, ha csak nem félsz a visszautasítástól.
Lépett elő az igazi lány egy fejfa mögül.
~ Mi a? – ült ki először az arcomra, majd gyorsan összekaptam magam, és elkezdtem gondolkodni, hogy hogyan is csinálta – Hát persze…. A por által okozott nehéz észlelést használta ki ő is, és cserélt helyett. Mondhatni én egy bábut győztem és, míg ő tökéletesen kifigyelte, hogy milyen támadásokat használok. Nagyon okos. Az időzítés is megfelelő volt. A lélekenergiáját tökéletesen elrejtette, én meg a hatékonyság érdekében nem vettem észre, hogy túl könnyű dolgom van.
- Mi van? Most azt várod, hogy én is megdicsérjelek, hogy milyen kis okos voltál? Egy buksi simogatást nem kérsz? … Egyébként, köszi, hogy ezt megosztottad …. Megnyugodtam. Kicsit kényelmetlen is lett volna ellened úgy harcolni. Tudod, rühellem a lezbiket.
Viszont ami utána jött az végkép nem tetszett. A lány szimplán elrakta a kardját. A Shikai formából visszatért az eredeti állapotába, és a hüvelybe került. Nem értettem, és ez iszonyatosan idegesített.
~ Na ez már pofátlanság…. Mindjárt kicsinálom ezt a…. Miszlikbe aprítom…. Még mindig…Még jobban… Semmibe vesz… Nekem ne mert elrakni a kardod…
Egy shunpo-val mögém kerül, és már készül a visszavágóra.
- Hadou 44: Kokutan Kou!
Fekete lángok jelentek meg a kezén, és fogta meg a derekamat, és eldobott. Földetéréskor fordultam egyet. Iszonyatos fájdalom érzet kerített magába. Kívül belül egyaránt. Még mindig érzem a kezének a nyomát, és belül, mintha lángok mardosnának.
~ Ez meg… Ez meg milyen támadás… A fene… De most nem szabad a fájdalomra koncentrálnom… Támad.
A fájdalom ellenére feltápászkodtam. Épphogy sikerült a folyamat már rögtön megérkezett, és egy jót behúzott nekem. Persze válaszul kardommal suhintottam, de csak a levegőt sikerült eltalálnom. Másik kezemmel nem tudtam, hogy most a derekamhoz, vagy az arcomhoz kapjak.
~ Az ütései meg sem közelítik Sakai Kotomi jobb egyeneseit. Ha ő ütött volna, akkor átrepültem volna a fél temetőn. Viszont az övé sem elhanyagolható, de mégis az előző technika sokkal hatékonyabb volt, és fájdalmasabb.
Hátrébb ugrott, majd nekifutásból a vállamon átfordult. Persze ez rohadt szarul esett, de erőt vettem magamon, és a feltehető érkezése felé fordultam, hogy a kardommal sérülést okozhassak neki. Viszont ez nem járt sikerrel, helyette kaptam egy jó kis megjegyzést.
- Ugye nem sok ez egyszerre?
Jól be akarok neki húzni, viszont elkapja a karomat és átfordít. Jól gerincre érkezem. Előrántja a kardját, és a nyakamhoz szorítja.
- Na és most mi a terved, hogyan tovább? – ördögien mosolyog
Ebben a helyzetben nincs sok választási lehetősége az embernek. A legtöbben feladják, és várják, hogy akinél a fegyver van, döntsön az életükről. Viszont én nem vagyok ilyen. És nem is akarok ilyen lenni. Lentebb sütöm a fejem, mintha megadnám magam, és elismerném, hogy ő győzött.
- Mi a tervem? Ha befejezted volna mozdulatot, már nem is lehetne. … Viszont úgy látom, hogy az ördögi vigyorod mögött nincs semmilyen igazi gyilkos vágy. … Elpuskáztad a lehetőségedet… Több már nem lesz… Congelar en mi corazón …... NIEVE CRISTALE!!!
Szép lassan felemelem a fejem, és szinte már üvöltöm kardom nevét. A fehér lélekenergia elkezd kavarogni, a por, és a hópelyhek szállnak. Az égen sötétebb fellegek gyülekeznek. Mire elcsendesülni látszik a forgószél. akkor már én a Resurrection formámba vagyok, és a kasza pengéje van az ellenfelem torkánál. Én koránt sem habozok annyit. Nem szólok semmit. A szinte már üres, kíméletlen szememmel rá rápillantok. Csillan a halovány fény a vakító fehér pengén, és lehet, hogy a megkezdett folyamat végén ellenfelem vére is rákerül.
~ Itt a lehetőségem. Ahogy neki ott volt. Nem szalaszthatom el. Ha más nem, akkor sérülést kell neki okoznom. Tudom, hogy képes vagyok rá. Bár jobban örülnék, ha súlyosabb sérülést tudnék neki okozni, de ha kisebb, akkor sem esek kétségbe. Igen is, meg tudom szorongatni. És megmutatom, hogy ellenem ne merje eltenni a kardját.

Kérésre a küzdőteret LEZÁROM.
Eliana jutalma: 200 LP és 2000 ryou
Keiko jutalma: 200 LP és 1500 ryou.