Jelszó: ADSNO
~ Adatlap
Név: Handa Sanzo.
Nem: Férfi
Kaszt: Ember
Szül. ideje: 1993 január 19
Kor: 18
~ Előtörténet
A történetem kezdhetném esetleg a közepén, de ma már nem szokás az immedias res. Nem akarok kitűnni a tömegből, így hát akkor kezdem a legeslegelején. A szüleimről szólanék pár szót, mivel fontos tudni róluk ezt-azt. Az édesapám, és édesanyám nem igazán voltak az átlagos szülők mintapéldája. Tolvajok voltak mind a ketten. Furcsának tűnhet, de hát mi lehet annál jobb, ha a szüleid hivatásos bűnözők! Lényegében sok minden, de legalább törődtek velem. Teltek múltak az évek, s nemsokára betöltöttem a hatodik életévem, mikor elérkezett az a szomorú szakasza kisgyermek koromnak ami elindított egy végzetes fogaskereket. Akkor persze nem is sejthettem, hisz eszem annyi volt, mint ahány fogam. Azaz igen kevés. A szüleim egy újabb munka után kutattak, s találtak is. Egy igen rossz nevű, de befolyásos cég tulajdonosa felbérelte őket, hogy intézzenek el neki pár ügyet. Mint a jó alkalmazottak bele is mentek az üzletbe. Céltudatos, és igen jó fellépésük eredményeképp nagyon tehetségesnek számítottak, így nem tűnt kihívásnak a feladat. Talán emiatt, talán egyéb tényezők befolyása miatt, de elbízták magukat. Egy besugó értesítette a célpont céget, így a szüleim egy csapda áldozatául estek. A cég saját embereket béreltek fel, egy rejtélyes szervezetet, melyről nagyon kevesen hallottak, s azok is rettegtek tőle. A szüleim ott azon a napon halálukat lelték abban az épületben, ám valahogy eljutott hozzájuk a hír, hogy a tolvaj párnak van egy gyermeke. Sajnos a mai napig titok előttem, hogy miért tették amit tettek, de úgy döntöttek, hogy engem is eltüntetnek a kirakósból. Elküldtek pár embert, hogy keressenek meg, s hát nem tudom mások hogy vannak vele, de egy olyan szervezet, mely képes elrejteni magát a nagy világ elől, valamint képes gond nélkül veszélyes munkákat elvégezni, nem lehetett kihívás egy hat évest megtalálni. Halott lennék, ha a dolgok nem úgy alakulnak, ahogy az meg van írva. A keresők sikeresen fellelték tartózkodási helyem, mely a család egy vidéki kis háza volt. Persze nem egyedül voltam, hanem egy "dajka" vigyázott rám, aki a család barátjának mondhatta magát. A szervezet mikor megtalált nem habozott támadást indítani, de mivel úgy gondolták, hogy egy kis gyermek nem okozhat nagy kihívást, így csak egyetlen embert küldtek értem. Balszerencsémre legyen mondva, hogy ez az ember nem volt átlagos. Azóta is kísért álmaimban a lidérces alakja, s sajnos életem során nem ez volt az egyetlen alkalom mikor egy szobában kellett tartózkodnom vele. A "lény" mikor betört a házba, egy gyors mozdulattal kitekerte a dajka nyakát, majd egy könnyed mozdulattal félredobta. A szörnyeteg azon volt, hogy velem is végezzen, amikor egy vaskorong csattant a hátán. Nem igazán vette fel az ütést, de megbillentette az egyensúlyában. Egy idős alak jelent meg mögötte, s kezében több ilyen tálat tartott. A szörnyike az új célpontját mintha vonzóbbnak találta volna mint engem, mivel egy gyors mozdulattal rávetette magát a megmentésemre siető emberre. Egy időre ezután eltüntek a látóteremből, majd hosszú percek múltán megjelent az öreg, felkarolt, s elrohant velem. Fogalmam sem volt, hogy miért mentett meg, vagy hogy ki lehet ez, de megmentetett ettől a gonosz lénytől, s még ha nem is voltam valami zseni kisgyerek, azért azt csak megértettem, hogy jót tett velem. Megmentőm magával vitt egy kietlen házba, s ott szálltunk meg pár napig. Az öreg próbálta valamennyire leírni nekem, hogy mi is történt, és hogy mi volt de nem igazán tudtam megemészteni a híreket. A szüleim meghaltak, és egy félelmetes bérgyilkos célpontja lettem. Mi lehet ennél több amit egy gyerek kér karácsonyra?! Mindesetre az öreg nagyon rendesen viselkedett, s próbált nyugtatóan hatni rám. Igazán megkedveltem pár nap alatt, majd felajánlotta, hogy tartsak vele az otthonához. A kérése elején kicsit furcsálltam, de miután megkérdeztem, hogy ezt hogy érti, elmagyarázta hogy ő egy templomban lakik, ahol többen élnek. Be kell valljam nem volt más, ahova menni tudtam volna, s végül is az öreg megmentett, így elfogadtam az ajánlatát, s elindultam az öreggel, akire mentoromként tekintettem. Így hát a mesterem elhozott az otthonába, már ha nevezhetem így. Egy ősi "vallás" egyik tanítója volt, s azért ment el, mivel új diákokat keresett, kiknek tovább adhatják a tanításokat. Megtudtam, hogy az öreg azért hozott magával, mivel több éves munkája alatt, mindössze csak engem talált, kiben megtalálta a fogékonyságot ennek az erőnek a befogadásának. Kicsit furcsáltam, hogy mégis hogyan tudta ezt megállapítani, de nem akart válaszolni a kérdésemre. Most is csak azt mondta, amit általában szokott mondani, ha türelmetlenül kérdezek valamit. Idővel megtudom. Tapasztalatból tudtam, hogy mostmár fölösleges lenne zaklatni őt ezzel, mivel olyan félelmetes akaraterővel rendelkezett az öreg, hogy egy nyávogó kisgyerek dumája sem képes átütni az elméjének a pajzsán. Nem igazán láttam velem egykorú fiatalokat a templomban, csak idősebbeket, valamint már a huszas éveikben járó férfiakat. Nőkkel egyáltalán nem találkoztam ottlétem elején, mivel ők máshol kaptak munkát, így nem nagyon járkáltak arra amerre én jártam. Már lassan egy hete voltunk itt, mikor az öreg behívott a szobájába. Egy nagy, és fényes szobában lakott, melyben sok virág volt elhelyezve. Mikor beléptem éppen ezek egyikét vizsgálta elmélyedve. Egy gyengét köhintettem, hogy felhívjam magamra a figyelmét, melytől kicsit feljebb emelkedett a jobb szemöldöke, s halk de határozott hangon megszólalt.
- Sanzo. Tudod-e miért van élet ezen a világon?- kérdezte komótosan, s ettől egyből tudtam, hogy megint merengő hangulatában van.
- Mivel élet nélkül semmi nem tudná ellensúlyozni a halált.- válaszoltam, bár nem nagyon voltam meggyőződve erről, mivel ha nincs élet halál sincs, amiből ismét ellentmondásra juthatunk, mivel akkor minden halott lenne. Így lényegében jól válaszoltam, s mégis hagytam teret más véleménynek is. Az öreg megfordult, és sötét szemeivel elkezdte vizslatni az arcom. Egy perc telhetett el talán így, mikor nagyot sóhajtott, majd odasétált a párnájához. Nyögöt kicsit miközben leereszkedett a párnára, majd nagyott szusszantva kihúzta magát.
- Mondd csak, mit gondolsz milyen itt?
- Meglepően csendes, de kedvelem. Furcsállom, hogy mindenki olyan nyugodtan tűnik. Nem félnek attól, hogy történik valami velük?
- Minket nem veszélyeztethetnek olyan könnyen gyermekem. Rá fogsz jönni majd, de ez egyelőre nem fontos számodra. Úgy döntöttem maradunk, mivel ideje elkezdenünk a kiképzésed.- jelentette ki az öreg, s kicsit megrándult az arcom, mivel már eldöntötte, hogy mit fogok csinálni. Nem lehet ellenvetésem. Végül is ha bele gondolok, ő nevelt fel, ő tanított mindent amit tudok, így valamennyire beleszólhatott abba, hogy mit kezd velem.
- Fiam, tudnod kell, hogy mi vár rád. Benned rejlik az erő, hogy ismét elhozd az Allomancia fénykorát. De anélkül, hogy tudnád a veszélyeket, nem taníthatlak.- folytatta zavartalanul.- Több évszázada már, hogy eltűnt az összes diák, s csak mi őrzők maradtunk meg.- mondta, majd elmesélte a történetét, és különböző fajtáit a tanításoknak. Mesélt az őrzőkről, kik csak egy képességet voltak képesek elsajátítani mivel az erejük nem volt elég a többihez. Hosszú történet volt, s sokkalta mélyebb érzelmek látszódtak az öreg arcán, mint amilyet korábban tapasztaltam, így információra éhezve hallgattam, ahogy mesél a próféciákról, történetekről, valamint minden régi históriáról ezzel a tannal kapcsolatban. Nem is vettem észre, de mire befejezte a mesélést már lement a nap. Mikor az öreg meglátta, hogy mennyire elszállt a nap, arra utasított, hogy most menjek aludni, s készüljek fel a holnapi gyakorlás elkezdésére. Menet közben eltöprengtem azon, hogy vajon mit rejteget a jövő számomra, hisz ha képes lennék mindent elsajátítani... Nem csak, hogy hatalmas erőm lenne, de képes lennék olyan dolgokra, melyekről mások még álmodni se mernének. Vagy éppen ez az, csak álmodhatnak róla. Az izgalom úgy járta át az egész testem, mint valami kábítószer, s olyan szinten befolyásolta az elmém, hogy semmi alvást nem tudtam ráerőszakolni. Másnap kora reggel felpattantam az ágyamról, s már rohantam is, hogy végre elkezdhessem az edzést. Mikor kiértem az edző udvarra, a mester már ott ült. Mikor meglátta, hogy közeledem, felém dobott egy törölközőt. Meglepődve elkaptam, majd felakasztottam az egyik közeli fa alacsonyabb ágára.
- Látom friss vagy. Az jó. Akkor kezdhetjük az edzést nyolc szet felüléssel.- mondta szemrebbenés nélkül a mesterem, s már látni véltem a huncut fényt a szemében megcsillani, mikor meglátta a megrökönyödött tekintetem. Hát mégse fog megtanítani semmi különlegesre?! Hát fölöslegesen voltam így feldobva?... Ekkor tudatosult bennem, hogy amikor a mesterem mesélte a történeteket, egy szó sem esett arról, hogy valamiféle külön kiképzésben vettek volna részt a képesség használói. Így inkább befogtam a csőröm, és elkezdtem a fárasztónak ígérkező edzést.
Több év is eltelt, mire eljutottam olyan szintre, hogy a mester megfelelőnek talált arra, hogy elkezdjem tanulmányozni az első fejezetet. Megerősödtem valamennyire az edzéstől, így már végre nem éreztem magam puhánynak, de mikor meghallottam, hogy végre elkezdhetem a tanulást, úgy éreztem mintha ez még mindig kevés lenne. Kellemetlen emlékként él bennem, mikor megkaptam a tekercset, melyben a szöveg állt, s annyira görcsölt mindenem, hogy az elképzelhetetlen. Mintha azon lettem volna, hogy elájuljak, ami valljuk be kellemetlen lett volna. A szöveg összetett volt, s nagyon nehezen értelmezhető, valamint az is nehezítette a dolgot, hogy már megviselt volt a papír amire írták, így már kezdett kopni is a tinta róla. Több napot azzal töltöttem, hogy megfejtsem a szöveg jelentését, de valamiért nem akart sikerülni. Egyszerűen csak túl bonyolult volt nekem.
~ Nagyszerű, úgy tűnik a mester tévedett. Talán csak képzelte a jeleket...~ gondoltam szomorúan, s félretettem a szöveget, majd nyújtózkodni kezdtem. Felfelé pillantottam, ahol megláttam a fém csillárt. Elgondolkodtam azon, hogy vajon csak nem tudasult bennem a tanítás, de már képes lennék használni? Egy próbát mindenesetre megér hozzáállással elkezdtem összpontosítani. Nem tudtam, hogy hogyan is kéne működtetni, de megpróbáltam előhúzni valamit magamból, hátha azzal elindul egy folyamat. Magam sem tudtam mit csináltam, ezért kinyújtottam a kezem. Koncentráltam, koncentráltam, de semmi nem történt. Csalódottan eresztettem le a kezem, mikor megbillent a szék alattam, s reflex szerűen kaptam az asztalhoz, hogy meggátoljam a borulást. Sikeresen elkaptam valamit, de az nem volt az asztalhoz rögzítve, így akadálytalanul zuhantam a talaj felé, ahol egy nagy dobbanással földetértem. Kicsit mérgelődtem magamban, de mivel különösebb kárt nem tettem magamban, így nem éreztem úgy hogy bajt csináltam volna. Elgondolkodva néztem a kezemben lévő papírra, melyről csak ekkor ismertem fel, hogy az első fejezet tekercsét tartom a kezemben, és hirtelen elöntött a balsejtelem. Attól féltem, hogy kárt tettem benne, így gyorsan kitekertem, ám valami furcsa dolog miatt rögtön el is felejtette, mivel a papíron a szöveg fénylett. Nem az egész szöveg, hanem csak pár részlet belőle. Ezeket olvasni kezdtem, s mintha egy meleg erő áradt volna szét a bennsőmben. Mint amikor valaki fagyoskodik, s bekerül egy nagyon meleg szobába. Kellemes érzés volt, s hirtelen nem tudtam mitől lehet. A szöveget végigolvasva éreztem, hogy ez az erő összepontosul, majd megismerkedve a testemmel eltűnt. Nem tudtam mi történhetett, így gyorsan letettem az asztalomra, és elrohantam megkeresni a mestert. A szobájában leltem rá. Éppen egy elképesztően szépen kidolgozott katanát nézegetett. Mikor meghallotta, hogy berontottam a kardot a párnája előtti tartóra tette, majd érdeklődően rám nézett. Elmagyaráztam neki, hogy mi történt, és ő csak mosolyogva hallgatta.
- Úgy látom, sikerült megértened, és a fejedbe vésned az első lecke tanítását. Gratulálok! Mostantól elkezdhetjük a komolyabb gyakorlást. Hiszen még arra is rá kell jönnünk, hogy mire lettél nyitott.- mondta, ezzel utalva arra, hogy végre elértem azt amit annyira vártam. Végre képes leszek elsajátítani az egyik képességet! Ám ezen örömöm mellé máris társult a kíváncsiság, mivel feltűnt, hogy a mester a kardot nézi. Az arcán komorság, s egyben merengés látszódott. Nem láttam még komornak látni. Legalábbis ennyire nem.
- Mester... mi ez a kard?- kérdeztem, mivel eléggé felkeltette az érdeklődésemet. Nem csak, hogy jó kardnak tűnt, de volt egy különös kisugárzása. Egyszerre csábított, és figyelemre intett. Az öreg szomorúan elmosolyodott.
- Ez kérlek az allomancia történelmének véres, de nagy hatalmú relikviája. Hosszú mese fűzhető hozzá, de most inkább nem beszélnék róla. Hagyjuk edzés utánra!- azzal már tápászkodott is fel, majd intett maga után, hogy induljunk ki az edzőtérre. Mikor kiértünk, már automatikusan mentem volna a törölközőért, amikor a mester intett, hogy maradjak, majd felszólított arra, hogy üljek le, és kezdjek meditálni. Kicsit meglepett a kérése, de engedelmeskedtem. Éreztem, ahogy megérinti a fejemet. A meditáció mindig is segített megnyugodnom, s most sem történt másképp. Az elmémet birizgáló gondolatokat félre tolva lebegtem elmém békés részében, ahol lelkileg és testileg is feltöltődhettem. Mikor feleszméltem a meditációból, a mesterem már kipakolt különböző méretű fém tárgyakat. Kicsit meglepett, de ebből arra következtettem, hogy rájött arra, hogy mit kell megtanulnom elsőnek.
- Shindou!- mondta ki helyettem a mester miközben megállt mellettem, hogy távolabbról is megszemlélje a művét. Hozzáértően bólintott, majd megkért, hogy álljak fel. Miután készen álltam a kezdésre, eljutott az agyamig, hogy igazából ötletem sincs mihez kéne kezdenem. A mester elmosolyodott, s megszólalt.
- A képességeket a lelked erejével tudod használni, mint már azt említettem a történetekben. Ezt az energiát te is tudod használni, mivel csak úgy lehet értelmezni az 1. fejezetet, ha megfelelő erősségű a lélekenergiád. Mivel már bizonyítottad, hogy van, és ráadásul nem is kevés, így innentől fogva tudjuk, hogy képes leszel egy képesség elsajátítására. Próbálj koncentrálni, gyűjtsd össze magadban az erőidet, s kezdd el használni őket. Képzeld azt, hogy a lélekenergiád egy nagy rakás fa, és meg kell gyújtani őket!- mondta bíztatóan, s az utolsó ötletétől vezérelve elképzeltem amint a testemen belüli "lélekfácskákat" összegyűjtögetem. Miután ez megtörtént jött a nehezebb része, hiszen elkellett volna kezdenem égetni ezeket. Ezt is megpróbáltam elképzelni, és közben megvalósítani, de ez már sokkalta nehezebben ment - de végül sikerült. Mikor éreztem, hogy megjelent egy aprócska láng elkezdtem szítani magamban ezt, hogy nagyobb lángra kapjon. Éreztem amint az erő átjárja a testemet.
- Nagyszerű! Most pedig próbáld a hőt, ami a tűzből árad a legkisebb fémre irányítani! Óvatosan, és ne túl sokat, mivel ha túl erősen rántod meg a tárgyat, akkor olyan sebességgel fog neked vágódni, akár csak egy puskagolyó!- figyelmeztetett, s igen hasznosnak találtam a segítségét. A "hőt" amit termeltem próbáltam a kis fém tárgyra összpontosítani, mely sokkal nehezebben volt megvalósítható, mint hogy azt eltudjam magyarázni. Mikor már úgy éreztem, hogy körbevettem a fém tárgyat ezzel az erővel, mint egy eddig nyitott kezet, összecsuktam. Mikor összezártam az erőm, a fém tárgy megiramodott felém, s a gyomromat vette célba. Amint megmozdult rögtön abbahagytam a koncentrálást, így már csak a lendülettől hajtva közelített felém, majd egy könnyed mozdulattal elkaptam. Egy régi fajta zsebórát tartottam a kezemben.
- Ügyes!- hallottam a dícsérő szót a mestertől. Mikor abbahagytam a koncentrációt egy pillanatra fáradtság futott át rajtam, s ez felkeltette a figyelmem. Szóltam is a mesternek, aki csak biccentett és máris magyarázott.
- A lélekenergiád véges. Nem terhelheted túl magad, mivel akkor könnyedén erőtlenné válhatsz. Minél többet használod ezt a képességet annál jobban bele fogsz jönni, és kevésbé fog lefárasztani, ám most még sok erőt és figyelmet vesz igénybe! Sokat kell még gyakorolnod!- egyre kevésbé tudtam rá figyelni, mivel egyre jobban éreztem magamban a szétáradó fáradságot. Mikor meglátta az arcomon elküldött pihenni, s az arcán láttam, hogy elégedett a teljesítményemmel, de valamiért még mindig ott volt az aggódás a tekintetében. Lehet ragadós volt, de emiatt én is féltem attól, hogy mit rejthet a jövő.
További évek teltek el azzal, hogy tökéletesítettem az összpontosításom, valamint, hogy tovább növeltem a testi erőm. Persze így is csak átlagosnak voltam mondható, annyi különbséggel, hogy képes voltam vonzani a fémeket. Sokszor gyakoroltam, így egyre természetesebbé vált, valamint nem kellett hatalmas adag energiákat felhasználnom kisebb tárgyak emelgetéséhez. Próbáltam magamat is felemelni, mely fárasztóbb volt ugyan, mint dobozokat mozgatni, de kifejezetten élveztem amint a magasba emelkedek. Egyre csak teltek az évek, s úgy éreztem, hogy végre van valami célom az életben. Éppen betöltöttem a tizenhetedik évemet, mikor a mester megkért, hogy menjek ki az udvarra. Odakint nem tartózkodtak mások, ami kicsit szokatlan volt, mivel mindig volt valami feladat amit el kellett végezni, ám most mégis csak a természet hangjai hallatszódtak, melyet persze csöppet sem bántam. A mester megfordult, s a kezében tartotta a kardot, melyet régebben láttam egyszer a szobájában. A kard most is a tokjában pihent, s megint felhívta a figyelmemet arra, hogy mennyire igényesen ki van dolgozva rajta minden.
- Sanzo. Azt hiszem eljött az ideje, hogy meséljek erről itt.- enyhén biccentett a kard felé, majd zavartalanul folytatta. - Az allomancia kialakulásának kezdetén, a teremtő elmék összegyűjtötték erőiket, s egy kardba öntötték át azt. Talán emiatt, talán a felépítése miatt, de ennek a kardnak soha nem csorbul meg az éle. A kardot csak azok tudják használni, akik vérszerződést kötnek vele, s megfelelő az erejük. Voltak már olyan akik "egyesültek" vele, s a végén a kard elszívta minden energiájukat.- mondta szomorkásan, s óvatosan babrált vele. Elgondolkoztam azon, hogy vajon miért mondja el mindezt nekem. Talán köze lehet ahhoz, hogy miért mentett meg annak idején? Sajnos nem volt több időm gondolkozni ezen, mivel a mesterem felém nyújtotta a kardot. Kicsit meglepődve felhúztam a szemöldököm.
- Tudnod kell, hogy már akkor láttam benned azt, ami ahhoz kell, hogy ismét elhozzhasd az allomanták fénykorát. És ez a tárgy lesz az, ami vagy örök sötétségbe fog taszítani, vagy beváltja a hozzád fűzött jövendölésem. Remélem nem fogom megbánni, hogy odaadtam neked.- mondta, s arcán még több ránc jelent meg, valamint az eddig láthatóak is elmélyültek. Láttam rajta, hogy marcangolja magát.
- Mester, nem bukhatok el ebben a küldetésemben. Hiszen végül is te neveltél, és te tanítottál nekem mindent amit ma tudok!- mondtam határozottan azzal a szándékkal, hogy jobb kedvre derítsem, s láttam, hogy valamennyire megkönnyebbül. Ekkor láttam meg, hogy még rejteget valamit a kezében. Már éppen kérdezni akartam tőle amikor sóhajtot egyet, s elővette azt is.
- Azt hiszem ezt is át kell adnom. Ez egy térkép, amin be van jelölve, hogy merre találod a többi fejezetet. El kell sajátítanod mindegyik képességet, hogy az erőd kibontakozhasson. Ez az utolsó feladatom számodra!- mondta kicsit ünnepélyesebb hangra átváltva, s egy rövid ideig nem is igazán fogtam fel, hogy ezt búcsúnak akarta szánni az öreg. Azaz most megbízott egy feladattal, és elküld a nagyvilágba. Szóval ennyi lett volna a békés élet? Bár ha belegondolok, valahogy számítottam már erre is. De valahogy ugyanannyira érdekelt, és izgalommal töltött el a vándorlás lehetősége, mint amennyire megijjesztett. Váltottam még pár szót az öreggel, hogy akkor mikor is indulnék, valamint hogy mikor búcsúzok el a többiektől, de az agyam már teljesen más helyeken járt. Már éppen azon voltam, hogy végső könnyes búcsút vegyek tőle, mikor az éjszaka csendjét egy velőtrázó sikoly szakította meg. A rossz előérzet rögtön szétáradt a testemben, s valahogy megkönnyebbültem, hogy egy kard van a kezemben. Mindketten megiramodtunk a hang irányába, ám nem kellett sokat mennünk mivel egy hatalmas robbanás meggyőzött minket, hogy jobb ha nem megyünk tovább egyelőre. A robbanás a falon keletkezett, annak következtében, hogy valami teljes erőből a falhoz vágta az egyik itt lakó embert. A közelünkbe gurult, és megláttam hogy az arcán a félelem, és döbbenet keveredett, s már sajna soha nem változhatott meg. Valami mintha elpattant volna bennem, de a félelem, és az egyik ismerősöm halálának ténye megbénított. Mikor megláttam a falon tátongó lyukat, s azt hogy mi áll mögötte, eszembe jutott egy alak, mely szorosan fűződött a mesteremmel való első találkozásomhoz. Mintha egy perc sem telt volna el, ugyanaz a szörnyeteg állt előttem pár méterre, s én ugyanolyan magatehetetlen és gyenge voltam. Hát eljött volna a vég? Ennyi értelme volt az életemnek? Hamis remények és fölöslegesen elütött idő? Végül nem menekülhetek ez elől a valami elől. A depressziósnak mondható gondolat röpködésem a lény szakította félbe azzal, hogy megfeszítette a lábát, és elrugaszkodott felém. Mintha megfagytam volna, nem moccantam. Mondhatni tárt karokkal vártam a halált. Ám valami ismét közbe avatkozott. Pontosabban valaki. A mesterem félrelökött, s rávetette magát a fenevadra. Sajnos az idő vasfoga már összeroppantotta az öreget, akárcsak a ránk támadó lény fogsora roppantotta össze a mentorom testét. Mikor végre földet értek, kettejük közül csak egyikük élt, s az a valaki az életemre akart törni. Szerencsémre legyen mondva, mintha egy zacskó kukoricával pofán vágtak volna, egy hozzám nagyon közel álló személy halála miatt felébredtem a kábulat hatása alól. A fenevad nem habozott, máris fordult felém, hogy befejezze amit már tizenegy éve elkezdett. Mikor megint megiramodott felém már nem álltam magatehetetlün. A harag tűze megoldotta a jeges béklyókat így végre összegyűjthettem az erőmet. Észrevettem, hogy egy nagy vasoszlop mellett állok, s hogy pont az ellenkező irányban is volt pont egy ugyanilyen. A fenevad elképesztően tömény gyilkolási vággyal a szemében közeledett felém, mire én felugrottam, s erős vonzást fejtettem ki a szemben lévő oszlopra. Ennek következtében akár egy puskagolyó iramodtam meg az ellenségemmel szembe. Amint észrevette, hogy nem csak egy helyben állok, hanem még meg is támadom egy pillanatra elbizonytalanodott. Ez nekem pont elég volt ahhoz, hogy tengelyem körül megpördülve a két talpammal nagyon nagy lendülettem beletapossak az arcába. A lendületem mindkettőnket levett a lábáról, azzal a különbséggel, hogy a gyilkos fenevad kapott a képébe egy szép lábnyomot. Rosszul érkeztem ezért a kezem amivel a kardot markoltam kicsit meghorzsolódott. Amint tudtam talpra pattantam. Az ellenfelem is hasonlóképpen tett, s ekkor láttam meg, hogy igazából semmi kárt nem tettem benne. De nem volt időm elmélázni azon, hogy ez hogy lehetséges, mivel hatalmas karmos kezével felém kapott. Még időben eltudtam ugrani a csapás elől, de így is egy hatalmas csíkban megvágta a bal felkarom. Éreztem amint a fájdalom szétterjed a karomban, majd láttam ahogy kiserken a vér.
~ Bár csak ne lennék ilyen tehetetlen vele szemben!~ gondoltam magamban szomorúan, s ekkor ugrott be az eszembe, hogy mit is mondott az öreg. Vérszerződést kell kötni a karddal, hogy használhassam! Sajna nem törődhettem azzal, hogy esetleg mennyire balul üthetnek ki a dolgok, ha nem vagyok megfelelő. A bal karomat rányomtam a kard markolatára, ami különös módon ahelyett, hogy összekenődött volna a véremmel, beszívta azt. A kard elkezdett fehéren izzadni, majd alábbhagyott. Ekkor valami furcsa érzés járta a testem. Mintha nem éreztem volna már, hogy fáradt vagyok, sem pedig azt, hogy van egy seb a karomon. Mintha átjárt volna egy adrenalin löket. Azzal a különbséggel, hogy éreztem amint a lélekenergiámhoz egy új sokkalta nagyobb forrás kapcsolódott. A kardot előhúzta a hüvelyéből, s a fáklyák fénye gyönyörűen csillogva verődtek vissza. Amint a penge teljes egészében előbújt a tokjából, a tok hamuvá vált, mely a kezemre szállva, egyfajta vékony kesztyűt formált. A szörnyeteg elrugaszkodott, és felém ugrott, ám valamiért sokkal lassabban mozgott. Mintha lelassult volna. Ezt kihasználva leguggoltam, s a kardommal a hasa felé suhintottam. A kardom minimális ellenállással, de mégis könnyedén hasította át a szörnyeteg bőrét. A lény ingadozva ért földet, majd a sebét markolászva mérgesen nézett felém. Már ezelőtt is megvizsgáltam a lényt, s már akkor is láttam, hogy nincs rajta semmi fém, amit meg tudnék fogni, ám most valamiért azt éreztem, hogy van rajta fém. Különös ötlet vándorolt az elmémbe, melyet csak egy féleképp tudtam kideríteni. A pengémet a lény felé hajítottam, aki gyorsan kitért a fegyver elől. Már a dobás kezdetekor elkezdtem futni felé, s mikor elég közel értem hozzá, magamhoz vonzottam a kardomat, s lesúlytottam a szörny hátára. Amint a penge ismét áthatolt a bőrön, megint egy újabb adag fémet éreztem megjelenni a szörnyen. Mostmár világos volt mint a nap. A kardom vágása miatt egy bizonyos mértékű fémötvözet kerülhet az ellenfelemre. Fogalmam sem volt eddig erről, ám ez kifejezetten hasznos információ. Ismét eltávolodtam tőle, s megközelítettem az egyik vasoszlopot. Mikor odaértem, megkapaszkodtam benne, a kardomat a lény felé fordítottam. Az említett csak gyanakódva méregetett, s látszott rajta, hogy csalódott amiért nem tudott megölni.
- Ez ma nem fog összejönni, öcsipók...- morogtam csak magamnak, majd gondolatban megragadtam a két sebet, s teljes erőből magam felé rántottam. A meglepett ellenségem magatehetetlenül száguldott felém, s már nem tehetett túl sokat, mivel a pengém könnyedén áthatolt a koponyáján, ezzel véget vetve a lény életének. Egy nagy rántással kitéptem a kardot a szörnyből, majd letöröltem a nadrágomba az agyvelő darabkákat és a vért. Az események olyan gyorsan történtek, hogy azt se tudhattam, hogy mi történt velem, s így a harc végeztével realizáltam csak, hogy több karcolást és zúzódást összeszedtem a harc alatt, ám egyedüli súlyos sebesülésem a bal karomon lévő vágás volt. A szemem sarkában megláttam egy vértócsában fekvő törékeny testet. Az eszembe villant a mesterem, s odarohantam hozzá. A szemei üvegesen meredtek a semmibe. Szomorúság, és bánat járta át a lelkem. A mester utolsó szavait hallottam magamban. Körbejártam a templomot, s összegyűjöttem a holttesteket. Szomorúan, ám nem meglepve vettem észre, hogy mindenkit lemészárolt ez a dög. Egyetlen túlélő sem maradt. Miután megtartottam a szertartásos temetést, gondolatban búcsút vettem mindenkitől. A mester szobájában találtam valamennyi pénzt, amit magamhoz vettem, valamint tiszta ruhákat húztam, és elindultam egy új városba, hogy új életet kezdhessek. Célom az volt, hogy ismét elhozhassam az allomancia időszakát, hogy a szeretteim élete ne vesszen kárba.
/OOC: Ez a szörnyike egy ember volt, de majd csak a következő képesség kitanulásának kijátszásánál szeretném kifejteni, hogy miért is vált ilyenné, és hogy miért üldözött. Remélem nem gond :S/
~ Kinézet
Igen magas, vékony testalkattal rendelkezik. Haja fekete, rövidnek mondható. Szereti a régiesebb ruhákat, de szerencsére csak mértéktartóan. Egy nagy katanát hord magánál, de egy nagy ruhadarabbal bebugyolálva hordja. Egyelőre nem tudott kitalálni jobb módszert.
~ Jellem
Beszédes, ám gyakran összefüggéstelenül beszél. Ilyenkor eléggé szétszórt, de egyéb eseteket tekintve értelmes. Nagyon könnyen barátkozik, de ahhoz, hogy igaz barátként tekintsen valakire több kell annál, minthogy pár alkalommal beszéljenek. Határozott véleménye van mindenről, így nem lehet könnyen befolyásolni.
~ Különleges képesség
Az ősök által megteremtett szent védelmi tanítás utolsó őrzője. Elnevezése: Allomancia. A szent tanítást már csak ő ismeri, s céljai közé tartozik az is, hogy ezt mesteri szinten elsajátítsa, s tovább adja a jövő nemzedékének.
Az erejének forrása egy kardban rejlik, mely a régi idők korában készült, s olyan erőt képes átadni a tulajdonosának, melyről egyesek még álmodni se mertek volna. Persze ezalatt nem egy olyan tárgyat kell elképzelni, mely legyőzhetetlenné teszi használóját, s végtelen energiaforrást biztosít neki. Sőt éppen ellenkezőleg. Ha a tárgyat nem megfelelő kezek irányítják, a kard tartós károkat képes okozni urának, s a történelemben volt már arra is példa, hogy elszívta a gazdája életerejét. Így csak hatalmas kockázat mellett lehet használni ezt a pengét. A kard ereje véges, ám használatával a használó érzékei minimálisan megerősödnek. A fegyver különlegessége, hogy a vágás közben egy átlagos dózisban fémet fecskendez a megvágott tárgyba/élőlénybe. Az ősi tanításnak nyolc fejezete van. Minden fejezet különböző elemeket tartalmaz, melytől a használó, ha tényleg megértette az adott leckét, képes lesz használni a fejezethez tartozó képességet, melyet később persze tovább tud fejleszteni, s erősebbé válhat ezáltal.
1. Shindou (Ingás) 1-3 pont +1 pont Egyéb helyváltoztató képesség
2. Shougekiha (Petákos) 1-3 pont +1 pont Egyéb helyváltoztató képesség
3. Handamanako (Ónszemű) 2-5 pont
4. Handakousaku (Forraszkezű) 2-5 pont +1 pont Puszta kezes harc
5. Nadameru (Bábos) 3-5 pont
6. Hanransha (Zendítő) 3-5 pont
7. Kumikaeru (Füstös) 1-3 pont +1 pont Reiatsu kezelés
8. Tobikomu (Fürkész) 1-3 pont +1 pont Reiatsu kezelés
Minden képességnek megvan a maga haszna, s a hátránya. Ha minden képességet megtanult valaki, és már mindegyik képességet megerősítette, képes lesz egy új képességet kialakítani, melyről egyelőre nem beszélnék, mivel még sok időnek kell eltelnie, hogy eljusson valaki ilyen szintre :-)
A képességek leírása:
1. A lélekenergiáját "elégeti", és amíg égeti addig képes magafelé vonzani fémeket. Nem képes irányítani, csak és kizárólag vonzani.
2. A lélekenergiáját "elégeti", és amíg égeti addig képes magától eltaszítani fémeket. Hasonlóképp csak taszítani képes.
Hátránya: Ha figyelmetlenül használja, képes felnyársalni magát. [ Ugyanez vonatkozik az 1-esre is]
3. Hasonló módon égeti a lélekenergiáját, és a folyamat alatt képes megerősítani az érzékszerveit, így jobban hall, lát, és a bőre is érzékenyebb lesz.
Hátránya: Ilyenkor ha túl erős fény éri a szemét, vagy túlságosan hangos zaj éri a fülét, könnyen elvesztheti a látását, vagy a hallását is.
4. Ugyanazon folyamat játszódik le, ám ez sokkalta több erőt vesz igénybe, tehát rövidebb ideig lehet használni ezt a képességet. Maga a képesség erősebbé teszi a testet, megnöveli a testi erőt, valamint a reakció sebességét.
Hátránya: Használat után sokkalta kimerültebbé válik, így ha minden erejét felhasználta, könnyen eszméletét is veszítheti.
5. Lélekenergiája égetésével képes "elhalkítani" a célpontja érzelmeit. Ezzel képes megnyugtatni, sőt meggyőzni embereket. Igen hasznos képesség, ha esetleg egy bizonytalan ember az ellenfele.
6. Pontosan az ellentetje az 5-ös képességnek. A használó zendíti a célpont érzelmeit, ezzel képes haragot kelteni, valamint szenvedélyesebbé tenni embereket.
Hátránya: Ha túl erőszakosan használják ezt a képességet, az ellenfél könnyen észreveheti, hogy babrálnak az érzelmeivel, így nagyobb az esélye, hogy kitör az irányítás alól. [Az 5-ös képességnek is ugyanaz a hátránya.]
7. Eme képesség képes elrejteni az erejét mások elől, valamint ellenállóvá teszi a használót a tudatmódosító, valamint hipnotizáló képességek ellen.
8. Ez a képesség abban segíti a használót, hogy észrevegye milyen emberek rendelkeznek lélekenergiával, valamint képes meghatározni, hogy milyen fajta ereje van. [ Ez alatt azt értem, hogy megtudja "érezni", hogy az ellenfelének pl: ha shinigami milyen típusú zanpakutouja van]
+ Megjegyzés: Az 1. és 2. képességre szeretnék kitérni. Nem úgy kell elképzelni, hogy mindent tud mozgatni, szó se róla. Csak, és kizárólag azt tudja vonzani az 1-vel, aminek a súlya kisebb mint a használó súlya. Magyarul, ha egy tőle nagyobb fém tárgyat próbál vonzani, akkor saját magát vonzza a tárgyhoz. Ha taszítani akar, akkor is csak olyat képes, mely az ő súlyánál kisebb, vagy amivel érintkezik a fém nem nehezebb, mint a használó. Ha esetleg a szilárd talajon akarja taszítani a lefelé, akkor az erő "felemeli" a képesség használóját. Így akár utazásra is lehet használni ezen képességeket.
~ Szeret-nem szeret
Szeret:
-Beszélni
-Inni
-Aludni
-Háztetőkön ücsörögni, és gyönörködni az égben
-Viccelődni
Nem szeret:
-Fölöslegesen lefárasztani magát
-Komolyan venni embereket
-Céltalanul bolyongani
-Eltévedni
-Idegesíteni másokat