Hishikawa Katsuki
Ember
 
Hozzászólások száma : 10
Age : 29
Tartózkodási hely : albérlet, suli, bulik. :D
Registration date : 2011. Aug. 23.
Hírnév : 0
Karakterinformáció
Rang: -
Hovatartozás:
Lélekenergia:
    (3000/12000)
 |  Tárgy: Hishikawa Katsuki Csüt. Szept. 08, 2011 12:19 am | |
| Jelszó: ihkwktui~ AdatlapNév: Hishikawa Katsuki
Nem: Nő
Kaszt: Ember
Születési ideje: 1994. 11. 27.
Kor: 16
Rokonság: Hishikawa Keiko testvére~ KinézetNagyon bájos kislány vagyok a rövid narancssárga hajammal és kéken csillogó boci szemeimmel. Akár csak nővérem, én sem a felhőkarcoló méreteimről vagyok híres, mindössze 156 centiméter magas vagyok. Testalkatom miatt nem tűnök valami erősnek. Ez így is van, ütéseim és rúgásaim nem éppen a legerősebbek, viszont annál jobbak és ötletesebbek a technikáim, amiket használok ilyenkor. Igazi csajos lány vagyok, szeretem a magas sarkúkat, de többnyire a lapos sarkú topánkák híve vagyok cipők terén, de nem vetem meg az edzőcipőt sem. Szeretek sportolni, azon belül futni és táncolni. Általában inget és szoknyát hordok. Meleg színek kedvelője vagyok, túlnyomórészt ezek találhatók meg ruháim közt.~ JellemNem az erőszakosságomról vagyok híres, inkább, ami illik rám: zárkózott és szégyenlős. Nehezen nyílok meg új emberek előtt, de utána már teljesen felszabadult vagyok. Ha rám néz az ember, nem az jut rögtön eszébe, hogy szeretek inni. Pedig sajna így van, szeretem az alkoholt, de mértékkel. Nem igen fordult még elő, hogy részeg lettem volna, odáig nem szokott fajulni a dolog, figyelek az ilyenekre. Imádok bulizni meg tombolni. A cigire nagyon allergiás vagyok, ha egy ismerősöm rágyújt, első reakcióm, hogy megpróbálom kiverni a kezéből. Olaszos temperamentumú vagyok, szóval nagyon érzelmes. Dühömet nehezen kezelem, és könnyen felkapom a vizet. Nem mindenkit szeretek, de akit igen, azt nagyon. Ragaszkodó típus vagyok, és barátaimért ölni tudnék.~ KépességNeve: Kyatto Kagizume – Naku //Macska Karom –Dorombolás//
Tipusa: Kidou (?)
Eleme: -
Támadások:
- Kyatto Kagizume //Macska Karom (Támadás)//
Leírása: A technika nevének kiejtésekor fehéres-kék, körülbelül 25 centiméter hosszú reiatsu „karmok” jelennek még mindkét kezemen. Jelenlegi szintemen, ha ellövöm őket, utána 7 percig nem tudom ezt a technikát újra használni. Pontonként 20 másodperccel csökken ez az időintervallum.
- Naku //Dorombolás (Gyógyító technika)//
Leírása: A sérülés felé téve kezemet a bőrben rezgésszerű hatást keltek, így elősegítve a regenerációt. Jelenleg még csak felületi sérüléseket tudok gyógyítani (maximum 2 mm mély sebeket) és karon keletkezett vérzéseket elállítani.
2-5 pont: 5 mm mély sebek begyógyítása
6-9 pont: 1 cm mély sebek begyógyítása
10-13 pont: Kificamodott ízületek „helyre rakása”
14-17 pont: Különböző artériák eltalálása esetén keletkezett vérzés elállítása
18-20 pont: „Gyengébb” csontok (ujjak, lábujjak, orr, bordák) törésének összeforrasztása
21-23 pont: „Erősebb” csontok (kar, láb, medence, kulcscsont) törésének összeforrasztása
24 pont: Csigolyákat ért „károk” rendbe hozása (nagyobb ficam, esetleg törés, bénulás megelőzése és kigyógyítása) ~ FelszerelésA mobilom nélkül nem élek (és persze fülhallgató mindig ott van a táska mélyén), a nyakláncom, amit még nővéremtől kaptam cserébe a gyűrűmért.~ Szeret – nem szeret+ vetkőzni >.< //na, jó, azért öltözködni is  //
+ cicamicákat
+ jó társaságot //társasági nyuszii. *.*//
+ szaké 
+ táncolni //zene nélkül nem tudok élni//
- ha kibeszélik
- ha kinevetik
- ha ok nélkül piszkálják
- veszekedni és haragudni
- sokáig buli nélkül élni >.<~ Előtörténet„Kedves Naplóm! Mai napon egy kis nosztalgiát akarok beiktatni, olyan rég emlékeztem már vissza így a múltra, amikor még Keiko… mindegy is.
Inkább kezdjünk is bele… Mondjuk a legelső bejegyzés?”
1994. 11. 27... A születésem napja. Milyen régen is volt már. Odáig sajnos már nem emlékszem vissza, legkorábbi emlékem az 5. szülinapom, amikor Keikotól kaptam egy nyakláncot. Milyen aranyos gesztus volt… Mái napig sem veszem le soha. Hiányzik. Nagyon. Na, de ez most nem róla kell, hogy szóljon, hanem rólam. Akkor vágjunk is bele…
Egy eléggé jó módú család életébe léptem be, mikor megszülettem. Hatalmas udvar tele virágokkal, kis tavacskával és benne halakkal, meg mindenféle vízimadarakkal, akiket én imádtam etetni. A ház sem volt épp viskó méretű, kész palota volt a lakásunk. A szobák hatalmasak, még az enyém is. Mindig is külön szobában voltam testvéremtől, de sokszor átszöktem hozzá, ha féltem éjszaka és hagyta, hogy mellette aludjak. Rengeteg cuccunk volt, felét nem is tudom mire voltak jók, én csak a jól bevált, régi játékokkal játszottam.
Ennyit a volt szobámról… Most jöjjenek a mindennapjaim.
Szüleim engem kicsit jobban szerettek, de nem nevezném nagyon szeretetnek, inkább csak tűrésnek. Mindennap kiabálás és veszekedések tömkelege… Borzasztó volt. Néha nem csak a szavak csatája volt, ritkán tettek is követték ezeket. Mivel én voltam a kicsi, ezért engem nem sokszor bántottak, ezeknek inkább Keiko itta meg a levét. Tőle jobban tartottak… bolondnak hitték. Engem nem annyira, én nem láttam azokat, amiket ő, csak éreztem a jelenlétüket, még a hangjukat sem hallottam. Keiko mindig azt mondta, hogy addig örüljek, míg ezeket nem tapasztalom meg, nagyon idegesítő néha. De én mindig is látni akartam őket. Érezni éreztem, hogy oké, ott van valami láthatatlan… és ez volt az, ami piszkálta a csőrömet. Miért nem láthattam azt, ami mondjuk mellettem állt? Nem értettem…
Többször is történt olyan, hogy amikor együtt végigmentünk az utcán, Keiko köszönt valakiknek, akiket én nem láttam. Nagyon bosszantott. Mindig rákérdeztem, hogy hogy nézett ki, milyen volt a hangszíne, férfi vagy nő… Irigyeltem. Viszont egyszer volt egy különleges eset, amikor közelebbről is megéreztem azt a valamit, hiszen nekimentem. Nem tudom fájt-e neki, nem hallottam. Viszont eléggé rám szólt Keiko, hogy kérjek bocsánatot, hiszen ez így elég illedelmetlen. Szófogadó kislány létemre persze, hogy elnézését kértem. Válaszra nem emlékszem, csak arra, hogy anyám elkezdett összevissza kiabálni, hogy mi nem vagyunk normálisak, meg így szégyen, úgy szégyen a nevünkre és tovább. Nem nagyon érdekelt, megszoktam, hogy egyfeszt oltogat minket és nem hisz nekünk, de hát ez van, ezt kell szeretni, ha már ilyenek vagyunk. Aztán rá két lépésre felbukott a járdán és mi meg nem vettük észre, aztán nagy sértődötten haza rohant apához és elkezdett neki panaszkodni, hogy a lányai ilyen meg olyan hulladékok és hogy bárcsak meg sem születtünk volna. Amikor ezt meghallottam… sírva rohantam a Keikohoz. Szerencsére sikerült megvigasztalnia, hogy ő szeret, és ne foglalkozzak velük. Mondani könnyű volt, de olyan gyerek fejjel nehéz volt nem odafigyelni az ilyenekre. Nem volt egy fényes gyerekkorom. A suliban is megutáltak mondván, hogy én bolond vagyok. A tanárok is tartottak tőlem, pedig kicsi voltam, gyenge és még a légynek sem ártottam. Nem volt barátom, egy sem. Csak, mint egy robot, sétáltam reggel az iskolába és húztam ki a napot alig várva, hogy haza mehessek. Ott legalább egyedül voltam, senki nem szekált. Leckéhez nem kellett segítség, egyik legjobban teljesítő nebuló voltam, ezt is egy különleges képességemnek titulálták.
Egyik nap felkeltem és ugyan úgy telt az egész, mint a többi, majd miközben a leckét írtam, olyan dolog történt, amire egyáltalán nem számítottam. Egyszer csak Keiko elkezdett ordibálni, hogy ott egy szörny. Hívott engem is. Nem képzelődött, tényleg ott volt, éreztem tisztán és valami kétségbeesettséget is… egyből rájöttem, hogy valaki bajban van. Megfogta kezemet és lerángatott a lépcsőn azzal az indokkal, hogy segítenünk kell egy lánynak. Azonban szüleink utunkat állták, nem engedtek tovább. Mint valami zombik, úgy hajtogatták, hogy nem mehetünk sehova, itt kell maradnunk. Nem tudtuk mit tegyünk. Aztán Keikonak támadt egy ötlete. Rám nézett és bólintott. Tudtam mit akart. Lefogta anyám kezét és átugrott felette, én meg át akartam bújni apám lábai közt. Már-már úgy tűnt, megszabadultunk tőlük, amikor beütött a krach. Egy kéz utánam nyúlt és letaszított a földre. Elestem és jól bevertem a térdemet, majd könnyek csordultak ki a szemem sarkából. Anyám megfogta a két kezemet, azt hittem fel akar segíteni, de esze ágában sem volt. Amikor húztam volna vissza magam, apám megfogta a lábamat és felemeltek. Könnyfátyol borította szememet, nagyon megijedtem. Ordibáltam Keikonak, hogy jöjjön, segítsen, de már rég kint volt. Nem tudtam mit kezdeni magammal. Rángatóztam, rugdalóztam, nem használt. Teljesen tehetetlen voltam. Felértünk az emeletre és bevittek a fürdőszobába és szabályosan beledobtak a kádba. Nem volt valami kellemes. Teljesen összevert, mindenhol zúzódások tarkították testemet. Kinyitottam szemet és nem láttam őket. Próbáltam feltápászkodni. Az volt a tervem, hogy elszaladok, de nem nagyon jött össze, bent voltak a szűk szobában. Igen, a fürdő azon ritka szobák közé tartozott, ami elég kicsi volt. Felálltam és végigmértem az arcukat. Anyám dühös vonásait mindig felismertem, de ez más volt, inkább már vérengzéshez hasonlított. Apám arcán a gond ráncai mutatkoztak meg és egyáltalán nem a méreg, hanem inkább valami csalódottság és szomorúság lepte be vonásait. Nem tudtam mi várt rám. Még mindig sírtam, nem tudtam abbahagyni. Összenéztek, aztán szépen lassan előhúztak a zsebükből egy-egy bicskát. Amikor megláttam, összeestem. Azt gondoltam magamban; itt a vég, a szüleim fognak végezni velem. Elkapták a csuklóimat, felfelé fordították és egy határozott mozdulattal felvágták az ereimet. Borzasztó, vérfagyasztó sikoly hagyta el számat. Nem éreztem még ehhez hasonló fájdalmat. Könnyeim csak hömpölyögtek végig arcomon, mintha sose akarna kifogyni. Éreztem, ahogy a saját vérem színezi be bőröm és csöpög lefelé, bele a kádba. Ájulás kerülgetett, amikor meghallottam a lépteket a lépcsőn és Keikot láttam az ajtóban… A nevemet mondja… Jobb lesz nekem… Bajt hozni rájuk… Rám esett a választás… Mint valami kivégzés. Ordítani akartam. Csak üvölteni, hogy mentsen meg, hogy borzasztóan fáj. Még mielőtt megtehettem volna, ő elrohant. Szüleim elengedték kezemet és utánamentek. Én pedig kiterültem a kádban. Teljes mértékben magamon kívül voltam és a tehetetlenség iszonyatos érzete átjárta testemet. Megnéztem a jobb karomat. Nagyon mély és ronda a seb. Épp nyúltam volna megfogni a másik kezemet, amikor rezgéshez hasonlító érzés járta be a sebet és kezdett összehúzódni. Azt hittem képzelődök, de megpróbáltam még egyszer. A seb egyre kevésbé vérzett, majd végül teljesen elállt a vérzés. Megcsináltam a másik csuklómnál is, hogy mi a helyzet és sikerült. Elállt a vérzés. A sebek még mindig ott tátongtak, de az nem érdekelt annyira. Egy gondolat járt át: ki kell jutnom innen, el kell szöknöm. Nagy nehezen erőt vettem magamon és kimásztam a kádból. A minél halkabb léptekre törekedtem, de egyben sietnem is kellett. Igaz, csak 6 éves voltam, de sokkal érettebb voltam a korombelieknél, átláttam a helyzet súlyosságát. Menekülnöm kellett. Berohantam a szobámba, felkaptam a mackómat, a kedvenc szoknyámat és hosszú ujjú pólómat. Tudtam merre van anyukám pénztárcája, kiloptam a kabátja zsebéből. Minden fontos iratot szétdobáltam, nekem csak a pénz kellett és a tárca. Úgy éreztem magam, mint valami zsebtolvaj, de gondolnom kellett arra, hogyan fogok ezentúl tovább élni. Láttam már, anyukám hogyan fizet a boltban, csak nem lehet olyan nehéz. Mikor végeztem, kirontottam az ajtón és az ellenkező irányba indultam, mint amerre a belváros volt. Másik településen kell tovább folytatni az életemet. Itt könnyen megtalálnának. Nem tudtam, milyen messze van a következő emberlakta hely, de oda kellett mennem. Egy idő után meg kellett állnom, hiszen teljesen kimerültem és elaludtam egy árok belső partján. Reggel madárcsicsergésre ébredtem és teljesen kipihentem magam. Tovább indultam. Nagyon sokat mehettem, rengeteg időnek tűnt, mire végre civilizáció jelét láttam, ami egy elég nagy városhoz vezetett. Karakura. Nem hallottam még róla, de jó lesz. Felfedeztem merre találhatók a boltok, majd kerestem egy kevésbé veszélyesnek tűnő zsákutcát, ahova lecuccoltam. Kerestem az utcán újságpapírt meg dobozokat és abból egy kis vackot tákoltam össze magamnak. Itt tengettem tovább napjaimat. Minden nap csak egy kiflit ettem, spórolnom kellett és nem kívántam többet. Nagyon nagy szerencsém volt, hogy anyukám pénztárcája meg volt tömve nagyon sok pénzzel és idővel rájöttem, hogyan kell használni a bankkártyát. Így éltem tovább, vagy 4 évig. Semmi érdekes nem történt velem az idő alatt. Minden nap ugyanúgy telt magányosan kis utcakölyökként és minden nap gyógyítottam egy kicsit a sebeimen, mikor egyszer teljesen összeforrt. Ebben az életben nem voltak szabályok, azt csináltam, amit akartam, és amikor akartam. Majd az egyik nap megismerkedtem valakivel. Egy lánnyal, aki körülbelül olyan idős lehetett, mint én. Fekete haja volt, kék szeme és egy lánc lógott a mellkasából. Nem értettem mi az ott, majd elmagyarázta. Ő egy lélek, csak valamiért nem tudott tovább lépni. Kérdeztem honnan tudja, erre ezt a választ kaptam: - Én sem egyedül voltam, velem volt egy aranyos kisfiú is, aki ugyanilyen lélek volt. De őt elkapta egy fekete ruhás valaki és át akarta küldeni egy „jobb helyre”. A fiú tudta, hogy figyelem, de nem árult be, inkább rákérdezett ezekre, hogy mik ezek és mi ő. Így tudtam meg ezeket. Ez után minden nap iskola után együtt töltöttük az időnket, amikor az egyik nap, nem jött, eltűnt…
Iskolában úgy tanultam, hogy leültem az ablak alá és figyeltem arra, amit a tanár mondott. Ha írtak, felkukucskáltam az ablakba és néztem hogyan kell leírni és én ugyanazt a műveletet megcsináltam a falon végighúzva az ujjamat. Szülinapokon nem egy kiflit vettem, hanem akkor kivételesen egy sütit. Az dátumot mindig az aznapi újságból tudtam meg. Diákmunkát végeztem, a jól ismert napilapot hordogattam ki a házakhoz és elég jól meg is fizettek koromhoz képest, mert megsajnáltak. Aztán betöltöttem a 12. életévem és elhatároztam, hogy megpróbálok beiratkozni egy középiskolába. Elsőre nem sikerült, nem tudtam elég mindent. Majd a következő évben is megpróbáltam és felvettek. Mikor a harmadik évfolyamot megkezdtem, összegyűlt annyim, hogy kibérelhessek egy albérletet. Nagyon alapkörülmények uralkodtak ott, de nekem elég volt és ki tudtam fizetni, úgy hogy ételre is jusson. Az iskolában rengeteg barátra tettem szert. Úgy érzem, befogadnak. Igaz, ma már látom azokat, amikről Keiko mesélt, de erről senkinek nem mesélek, csak az én jó öreg macimnak.
Gondolom, nem hiányzik a rizsa senkinek sem, én is utálom, ha valaki fölöslegesen dumál, de azért szeretném, hogy megismerjen a világ! Na, szóval, röviden és tömören: Hishikawa Katsuki vagyok, 16 éves és a Karakura High School ötödik évfolyamos diákja vagyok. Rengeteg mindenen mentem keresztül, de úgy érzem, már majdnem megtaláltam a helyemet a világban, már csak egy társ kéne… a cicámon kívül.  Bezony, amióta idemenekültem, van egy piszkosfehér nőstény perzsacicám. Imádom, ő a mindenem… még. Remélem nem sokára nem Sophie nyávogására kell kelnem, hanem arra, hogy valaki átölel… |
|
