Hatalmas dobókockák üldöztek. Ha ez nem lett volna ok a riadalomra, hát az óriási, rózsaszínű gumikacsa, ami gyilkos mosolyt villantva fedte fel előttem hegyes és rémisztő fogsorát, az utamat állta. Sarokba szorulva nyüszíkeltem, és már készültem feladni minden reményem, mikor egy lila nyuszika vetődött felém. Nem sokat segített, azon kívül, hogy legalább felvert álmomból egy spéci, dobhártyaszaggató sikoly kíséretében. Amint tudatára ébredtem önmagamnak, rögvest elhallgattam, és a szétesni kívánkozó kobakomat próbálkoztam egészben tartani a füleimre szorított két kispárnával. Még mindig elég kómás voltam, így aztán az is megfordult a fejecskémben, hogy a gonosz kacsa sikeresen megsebzett, vagy a színes kockák mentek át rajtam egyszer-kétszer, azért hasad szét menten a fejem. Pihe-puha Berry plüssnyuszikámat szorongatva igyekeztem életerőt imádkozni magamba, miközben, egy külső szemlélő számára igen vicces látványt nyújtva, szemeimmel és számmal is eme ”összeszorítom, és akkor majd elmúlik” elvet követtem. Egy ideig gombócba tekeredve szenvedtem, és megkíséreltem eltalálni, hogy ha felülnék, darabjaimra esnék-e, vagy csak kocsonyásan szétfolynék. Végül valami különös erő által vezérelve összeszedtem magam, és legalább annyit képes voltam megtenni a kedvemért, hogy ablakot nyissak, mert egy kis friss levegő senkinek sem árt.
Csak óvatosan, négykézláb mászva közelítettem meg az objektumot, mert amint egy kicsivel is magasabbra emeltem a fejem, mint a többi részem volt, hatalmába kerített a vidámpark érzés, az a vad pergő-forgó kavalkád, amikor millió szín úszik el egyszerre a szemed előtt, és semmi konkrét sem létezik, csak te, a színek, és az erő, ami forgás közben ide-oda présel. Minden igyekezetem hiábavaló volt, legalábbis abban a tekintetben, hogy az ablakkeretet is alig érve fel ilyen dolgát végző kiskutya-pózból, olyan hős akartam lenni, aki majdhogynem a padlóra hasalásból, csupán mentális képességeit bevetve egy pillantással kivégzi a kilincset, mire az ablak magától kitárul. Nem úgy esett a dolog, mint én azt akartam képzelni, helyette hegymászó bakancsot rángatva, itt is, ott is kapaszkodva, biztosító kötelekkel kifeszítve kellett nekiindulnom az embert próbáló kihívásnak, amit belátható időn belül teljesítettem is, csupán röpke... áááá, ezt bizony képtelenség megtippelni, mert addig tartott, szegény Berry nyuszinak majdnem szakálla nőtt, pedig csak egy édes plüssnyusziba zárt szeretgetni való lány volt.
Szédelgésem figyelmen kívül hagyva másztam vissza ágyamba, mint apró hernyó, kiből egyszer pillangó lesz, mikor rátérdeltem valamire, ami valamicsoda volt. Fejemet vakargatva, minden egyébről megfeledkezve gubbasztottam le a támadó mellé, és próbáltam teleobjektívet állítva rázoomolni, meg ablaktisztító folyadékkal fecskendezve, ablaktörlőzve élesíteni a látásom. Miután ezekkel az aprólékos munkálatokkal is megvoltam, következhetett a régészeti feltárás, illetőleg első körben az állatorvosi vizsgálat. Nagy átéléssel, nyelvem hegyét kilógatva a számból, szemöldökömet összeráncolva, ahogy Nobu-chantól tanultam, egy ujjammal óvatosan megböktem a fenevadat, felmordul-e, vagy ráveti magát kezemre, hogy szétcincálja. o.O Egyebet nem tett a kis hamis, egy lusta mozdulattal átgördült hasáról hátára, s nini, mit nem talál az ember lánya?^^"
Egy hadnagyi karszalag heverészett az ágyam mellett számomra teljesen ismeretlen okból kifolyólag, akár a kiskirály, mint akinek semmi dolga. Kezdtem attól tartani, hogy a hetyke királyfi parancsokat osztva zavar majd szőlőt, bort, meg színes szalagokból kötött masnikat hajkurászni, elvégre ő mégiscsak megérdemli a kiszolgálást. Hatalmas szemeket meresztve rá lestem, mikor kiált rám hirtelenjében, hogy pattanjak, amikor is valami ennél kismilliószor rémisztőbb, lebegő, fekete bigyli-bogyó került látószögembe. Úgy megriadtam, egyenes úton borultam hátra bevetődve biztonságot egyáltalán nem nyújtó íróasztalom alá, ahonnan hiányzott a székem, csak jelenleg nem ez lényegtelen volt, és észre sem vettem.
Túl sok különös és rémisztő dolog volt ebben a mai napban, és úgy tűntem magamnak, mintha bármelyik pillanatban robbanhatnék. Ez persze megint eszembe juttatta, hogy kicsi buksim folyamatos kongással vetődött szét, és ugrott vissza ugyanabba az állapotba, ahonnan elindult, mintha csak egy csillag halálát és újjászületését kísérelte volna meg eljátszani nekem. Csodaszép esemény lett volna, ha láthatom, de így, hogy érezni kellett, valahogy nem tudtam a szépségére koncentrálni, sőt, nem is találtam benne semmi szépet, vagy fantasztikusat, inkább részvétet éreztem a csillagok iránt, amiknek ennyi szenvedést kellett kiállni a globális magányon kívül, ami már magában is gonoszság. Mély szomorúságom és fájásom közepette egy ismerős hangra lettem figyelmes, de beazonosítani nem tudtam, meg nem is igazán értettem. Talán megzavart az az apró motívum is, hogy pillangócska ujjamon pihent, és bizony, jajj nekem, ő volt a merénylő sötét hussanó, aki másodikként – vagy talán harmadik, ha az álmomban szereplő krémségeket egy kalap alá veszem –, a szívrohamot hozni rám.
Színtiszta veszedelem volt ez a reggel, vagyis... Most néztem először az órámra, mióta nagy üggyel-bajjal kinyitottam a szemeimet, és megláttam ez elvakító világot, ahol ugyan megszabadultam üldöző kockáktól, és gyilkos gumikacsától, de cserébe kaptam fejszével hasogató fejfájást, heverésző karszalagot, meg feketén suhanó lepkét, valamiféle kihalt nyelven parancsolgatót méghozzá. Az idő meg sok ijedtség közepette gyorsan pereg, én sem vettem észre, habár nem tudtam mikor keltem, hogyan rohan az óra mutatója, hogy máris a hármas számnál kalimpáljon, jelezve, vagy ő romlott el, vagy én aludtam nagyon, de nagyon sokat. Ugyan annak a lehetőségét is átrágcsáltam magamban, hogy még csak hajnali három felé jár az idő, de muszájból elvetettem az ötletet, hátha jobb nő majd belőle. Bármennyire is beleillett volna a fejfájásom ebbe a keveset aludtam témába, mégsem lehetett ez a megoldás, már csak azért sem, mert amióta csak ébren voltam, olyan világos volt, mint delelőn, mikor a Napocska mindenkit kinevet, mint egy kárörvendő kisgyerek, aki megbosszulja, hogy kettő helyett csak egy kisautót vehetett meg, és még cukrot sem kapott.
De, mit is mondott a kis lepke, aki szempillantás alatt tűnt el, hogy észre sem vettem, csak már nem volt? Pedig milyen kis aranyos volt, egészen hozzászoktam, hogy tollászkodik a kezemen, meg ufó-nyelven pufogja el nekem, mit is szeretne. Nem biztos, hogy jól értettem, de süti szó ugrott be először, mikor meghallottam első pár szavát... Pontosabban, szavaknak tűntek, de hát én nem voltam valami űrlénykutató, hogy tudjam, miféle tájszólást használ, meg vannak-e szavai, vagy csak morog, mint az a nagy, szőrös abban a filmben, amit Hiro-kun mutatott, mert megelégelte, nem tudom csúfolni őt úgy, ahogy azt ő teszi velem mindig. És akkor sem vagyok Yoda. T-T Tehát, mint említettem volt, eme furcsa találka után a cuki kis ufólepkével visszatértem fejem fájlalásához, és az asztal alóli kikászálódás bonyolult műveletéhez. Teljesen olyan volt, mintha egy lézerekkel átvilágított biztonsági rendszeres helyiségen verekedtem volna át magam, még arra is vigyáztam, hogy a megerőltető művelet közepette véletlen se cseppenjen le a homlokon kiütött veríték egyetlen elvetemült gyermeke sem, ezáltal láncreakciót beindítva.
Újabb sikeres harcot követően, amit az elemekkel, meg izzadtságcseppekkel borított homlokommal folytattam, végül egészen elverekedtem magam a karszalagig, és bevetve nagy tudományomat kisilabizáltam, melyik osztag mije kutyulódott hozzám. Ha valaki lát, még azt hiszi, épp nyomozósdit játszom, és a helyszínelők zoomolós szemének hiányában – háhááá, pedig nekem is van olyanom, csak nem műkszik mindig  –, sajnos be kellett érnem a lecsökkentett távolsággal, ami profizmusomat dicsérve annyit tett, hogy a hadnagyi rangot jelző bigyót kicsi híján arcomba préselve tanulmányoztam összefolyó, táncra perdülő vonásokat, és intettem őket rendre, legyen valami értelme is gúvadozó szemeim semmibe meresztgetésének.
Huerka! ...vagy Heuréka? Szófordulat ide vagy oda, amit persze nem igazán értettem így se, úgy se, majdnem megint beájultam az asztalom alá. El sem tudtam képzelni, mit keres nálam Ai-san karszalagja, és mit fogok majd kapni, ha kiderül, én bitoroltam el tőle a megkülönböztető jelzését. Készültem is, hogy visszaszolgáltatás előtt még megásom a sírom, legyen hova bezuhannom nagy melankóliámban és áúka fejfájásom közepette, amit nem fog meggyógyítani a sok melegebb éghajlatos célozgatás, amit bizonyosan buksimra olvas majd a kisasszony. De legalább azt tudnám, miért pont nálam kívánt rejtőzni a gaz kisherceg keménymarkú, de tiszteletreméltó gazdája elől.
Egyáltalán már annak is nagyon örültem volna, és az is lehet, szárnyakat kapnék, ha megtudhatnám, hogy kerültem az ágyamba. Nem emlékszem rá, hogy előző este alváshoz készülődtem volna, nem hogy ágyba feküdjek, és nem az egyenruhámban, ilyet nem szoktam. De, jaj! Lehetséges, hogy valaki megmerényelt, leütött, és valamit, ami számomra fontos elvitt a szobámból, vagy talán valami egészen más szándékkal érkezett? De mi van, ha alvajáró vagyok, nem tudok róla, és ha szándékosan magamhoz vettem Ai kisasszony karszalagját? Többé nem tudnék a fukutaichou szemébe nézni, vagyis egyáltalán senkiébe sem, és akkor... akkor lehet, hogy el kell hagynom Soul Societyt, hisz a jelenlétemmel csak a szégyent hoznám az én egyetlen aranyos Nyuci-chanomra.
De mielőtt jobban belelovallhattam volna magam a rémképek legrémesebbikébe, elvonta figyelmemet a résnyire nyitva hagyott tolóajtó. Nem volt éppen nagy hely, csak akkora, ahol egy vastagabb lap kényelmesen dőzsölhetett. Ezt onnan tudtam meg, hogy tovább mászva a padlón, belesüllyedve a teljes gyermeki létbe, ami négykézláb kúszásomnak köszönhetően sikeresen felülemelkedett rajtam, többször is megpróbáltam helyére lökni az ajtót, már amennyire lökni lehetett azon a rövid távon. Miután vagy a sokadik fals próbálkozásommal sem értem el semmit, megint bevetettem az áltimét, helyszínelőktől kölcsönzött szkillem, és szemfüles vadállatként vetődtem az ismeretlen eredetű tárgyra. Komolyan, ezen a mai napon csak ismeretlen eredetű tárgyakkal, vagy ismeretlen nyelvet beszélő egyedekkel találkoztam, és ami igazán furcsa volt ez egészben, hogy eddig fel sem tűnt nekem. Miért nem keresett még senki sem, miért nem keltettek már fel, na meg miért pokollepkét küldtek, hogy teljesen érthetetlen nyelven adjon nekem utasításokat?
És ekkor helyére kattant a dolog, egész Lelkek Világát elrabolták az űrlények, hogy agymossanak, vagy... vagy csak engem, de én... én félek. Viszont ez megmagyarázná, miért olyan szótlan Berry nyuszi, és miért lüktet fejecském, aminek bizonyosan nem tett jót a fejmosás. Szerencsére még az előtt kioperáltam az összehajtogatott papírlapot az ajtórésből, mielőtt felpattantam volna, hogy kivetődve az ablakon végigriasztgassam Seiretei területét egy esetleg földönkívüli invázióval. Ahogy szétnyitottam a papírt egyszer, kétszer, sokadszorra, végül megjelent előttem néhány szóra hasonlító, összekuszált valami, mellette nyuszikák sokasága, akik... pénzben fürödtek? Sosem hittem volna, hogy az én tollamból, illetve színváltós filceimből ilyen kapzsi képek születnek majd egyszer, már csak az hiányzott volna, hogy részeg szőrcsomók ugorjanak fejest sake-val teli medencébe. Mi üthetett belém, hogy így merényeltem meg a gyermeki rajzaimat, inkább gyorsan zsebre vágtam a rémművet, és összeszedve magam, chibi énem attrakcióját figyelve buksimban, hogyan küzd meg marcona fájdalom-szörnnyel, mindenbe kapaszkodva végül két lábra tornázódtam.
A világ már csak mérsékelten pörgött, a pocakom azonban nyekeregve viselte a hirtelen magasságváltozást. Azért megbirkóztam csikorgó gyomrommal, és igazi felnőtt módjára kapargattam fel maradványaimat innen-onnan. Tükörben látva magam ijedtemben ágy alá bújtam volna, mert a karikás szemű, szénakazalt fején viselő sehonnai bitang némber kicsit sem hasonlított rám, és ilyen lerongyolt állapotban még egyszer sem szembesültem magammal. Megrázó egy élmény volt, amin csak a hideg víz segített, a fésű, meg nagyon sok szamóca. Na, nem maga a gyümölcs, hanem az a szamóca ízesítésű tea, amit még sem neveztem volna szamócásnak, de ha már az volt a neve, hát nem akartam szegényt új névre keresztelni, hogy azt is meg kelljen szoknia.
Miután úgy-ahogy, de emberi és elfogadható formába erőltettem magam, újra betört tudatomba Ai-san és az ő szalagja, amit haladéktalanul vissza kellett szolgáltatnom neki, ha utána évekre a Pincébe zárat, akkor is. Nagynak, erősnek, és mindenféle kellett lennem, de azért csak nem ment az olyan könnyen. Sok-sok mély levegőt vettem, míg hasam morcosan morogni nem kezdett, akkor aztán pihentettem a nagyszerű tevékenységet, és lépésenként gyűjtve az elszántságot, végül csak kiaraszoltam az épületből. szánalom, de nem jutottam messzire, nem azért, mert megijedtem, az belém volt kódolva, ennél riadtabb már kevésbé lehettem volna, sokkal inkább azért, mert nem messze az egyik fa tövében megláttam a székemet. Kicsit kelekótyán ácsorgott ott egymagában, de még nem borult fel, viszont hogyan kerülhetett oda? Mikor vihettem ki, és egyáltalán én vittem ki? o.O Mi a szösz történt az este, mert én… nagyon nem emlékszem szinte semmire sem.
Annyira furdalta oldalamat a kíváncsiság, szükségem volt valami biztos pontra, amiből ki tudtam indulni, és visszafejteni a karszalag, a borzalmas rajz, a szék és a fejfájás nagy rejtélyeit. Mégis, egyelőre hiába kutattam elmémben olyan képek után, amik akár minimálisan kisegíthettek volna, csak esti séta, néhány kószáló shinigami, meg egy elmosódott kép valami festményről, ha az volt egyáltalán, kavarodott össze, és hozta rám a rosszullétet, így lépve szintet új keletű betegségemben, amihez hasonlót eddig tapasztaltam. Leginkább influenzához hasonlított, csak még annál is rosszabb volt, mert nehéz volt betájolni, merre van az egyenest. Michiwonka comics főszereplője, chibi énem is elég ramaty állapotban volt, nagy csuklás közepette, melyet az elmaradhatatlan ”hukk” hang kísért, szivárványos szappanbuborékok reppentek ki száján, hogy magasba emelkedve pukkadjanak ki. Szegény kis apró én takaró alatt kuporogva igyekezett gyógyulni, amit egy arra járó lila nyuszika is kisegített homlokára nyomott csillámlós nyomdájával.
Ekkor éledt fel bennem a remény, hátha csak nem az én székem árválkodik a fa tövében, hisz kapott tőlem egy szépséges anyajegyet, mindig hazataláljon. Olyasmi ez, mint E. T.-nek a világítós ujja, vagy a labirintusokban a ”csak jobbra” szabály, aminek a segítségével ki lehet jutni az útvesztőből. Tehát míg sajgó fejjel, erre-arra dülöngélve, természetesen csak a rögös útviszonyok miatt, eljutottam a székhez, ami az enyém volt és mégsem. Szinte azonnal felfedeztem székem lábán a nyuszikás nyomdát, csak sajnos az ülőke párnáját borító piszkos lábnyomokat is. Hát ki volt az a vandál, aki így megrongálta a székemet, és egyáltalán miért tette mindezt? Hát mit árthatott a jónépnek az kis ülőalkalmatosságom, hogy kilopták a természet lágy ölére? T-T Lehetséges lenne, hogy csak a családjához akart közel lenni, mert ha ez így van, legalább magyarázatot adna, miért kókadozik olyan búsan a hatalmas fa árnyékában a bútordarabom. Bizonyosan hiányolta családját, csakis ez lehet magyarázat, az viszont már egészen más, és egyelőre megoldatlan kérdéskörhöz tartozott, hogy éji tündérek vadállat módjára táncot jártak hibátlan kárpitján, s ki tudja, milyen felindulásból, de egyre csak ott ugráltak.
Nem tudom, mi vezérelt rá, de végül váratlan elszántság hívó szavának engedelmeskedve, perverz székkínzó hajlamaimat kiélve léptem fel a jobb napokat látott ülőkére. Ugyan bűntudat emésztett világot megrengető cselekedetem miatt, és chibi énem máris kisírt szemmel, bilincsbe verve araszolt fehér parókát viselő óriás székek elé, hogy fejére olvassák a jogos ítéletet. Mit kerestem ott fenn, én magam sem tudtam, csak megfordult a fejemben, miért taposhatták meg székem, ha látszólag semmi értelme. Így pillantottam meg nagy szemeket meresztve egy édi kis madárfészket két összefutó ágra építve, mire mély csalódottsággal konstatáltam, hogy három színes, csillogó valamin kívül semmiféle kisjószág sincs benne. Hirtelen rám tört szédülés miatt a fa érdes törzsének nyomódtam, pipiskedő lábaim alól így majdhogynem kiborult megkínzott bútorom. Ölelve, szeretgetve a természetet kerültem közelebb az üres fészekhez, s szívem szakadt meg, amiért voltam olyan kegyetlen, csak magamra gondolva, s szegény gyűjtögető állat igényeit figyelmen kívül hagyva markomba zártam nehéz munka által zsákmányolt kincsét. Nagyon gonosz voltam, meg is érdemeltem, hogy szinte rögvest ezen szemtelen akcióm után székem mélységes csalódottságát jelezve pördüljön ki alólam, hogy aztán fatörzset ölelgetve zuttyanjak le a földre. Ha nem lett volna fájdalmas, azt mondtam volna, olyan, mint mikor tűzoltók csusszannak le fém rudakon sürgős riasztások esetén. Mivel egyik kezem ökölbe volt szorítva, nehezebben kapaszkodtam vele, ezért lábaimat is bevetve próbáltam valamelyest csökkenteni a sebességemen, amivel a gravitáció nem mindig áldásos jelensége a Földhöz vonzott. Kis koalamacinak éreztem magam, amire nagyban rásegített, hogy valami kósza ág arcomba csapódott, és teli tömte számat keserű levelekkel.
Nagy utazásom végen, mikor fenekem közelebbi ismeretséget kötött a talajjal, megilletődötten bámultam a mit sem értő, riadtan rohangáló hangyákkal borított kéregre. Szám még mindig telis-tele volt az ízletesnek nem mondható zöldekkel, hajam teljesen összekócolódott, ruhám egy-két helyen elszakadt, aminek nem igazán örültem, lévén, azon részeimet pont nem szándékoztam mutogatni. Különösebb bajom nem esett, az a néhány horzsolás, amit sikeresen beszereztem, semmiség volt a fejfájásomhoz képest, ami most gyurmázó kisgyerek játékához hasonlított, és sajnos nem nekem jutott a kedvezményezett szerepkör, deee... És igen, itt jön egy de, ez sem kötött le igazán, a három picuri bigyóka ugyanis, amik csillogtak, ha rájuk esett a Nap fénye, három dobókocka volt, méghozzá pont olyan rémisztőek, mint amik álmomban is üldöztek. Mégis, így azért, hogy én voltam a nagyobb, a gyorsabb, és az erősebb, sikeresen elnyerték tetszésemet a nem kockaformájú kockák, és mint aki jól végezte dolgát keltem fel kényelmetlenné vált helyemről, és folytattam utamat fontos küldeményemmel. Tulajdonképpen csak annak köszönhettem, hogy eszembe jutott küldetésem, hogy miközben kavicsszerű, nemkockaformájú dobókockákat a zsebembe süllyesztettem, beszakadt körmöm beleakadt a karszalag anyagába, és csak nagy nehezen tudtam tőle megszabadulni. Igyekeztem olyan óvatosan végrehajtani a műveletet, ahogy csak lehetett, nehogy kárt tegyek a védelmezett ereklyében, mert nem, hogy éveket, de évmilliárdokat tölthetek majd a Pincében hagymát pucolva. T-T
Sietősen indultam hát meg, hogy nehézkesen, kapaszkodva ebbe is, abba is, trappoljak el a hetedik osztaghoz, és jogos tulajdonosának kezébe nyomhassam a szökevényt, aztán nekem ne okozzon több galibát. Ne kérdezze senki, hogy-mikor-merre, meg nem tudnám mondani, de ott voltam az ajtóban, a hadnagy irodája előtt, és remegő lábakkal, kifulladva támaszkodtam az ajtókeretnek. Minél előbb túl akartam lenni az egészen, és csak visszamászni kicsi ágyamba, összekuporodni, Berry nyuszit halálra nyomorgatni, és extra-furcsa betegséget kipihenni. Nem tudni, honnan előkerült bátorsággal mély hangon kongó dobszólót rögtönöztem Ai kisasszony ajtaján, hogy aztán remegő kézzel lenyomjam a kilincset, és szembenézzek a bizonyára feldúlt, és dühös... Üres szobával? o.O Vagyis, mégsem üres, ám ekkor már hiába kívántam, hogy lenne hűlt helye mindennek, vagy nézne rám Ai-san kifejezéstelen arccal és Tenrannal kedveskedve, de hogy valóra váljon rémálmom, arra igazán nem számítottam. Annyira megijedtem, szinte rögvest kirohantam a helyiségből, és becsaptam magam mögött az ajtót.
Gyilkos, rózsaszín gumikacsa szemezett velem az íróasztal sarkáról, és mit álmomban, most is úgy tűnt, kivillantja hegyes fogait, mosollyal álcázva veszedelmes szándékait. Még szép, hogy olyan gyorsan pattogtam ki a szobából, hogy hiába jött nekem ajtófélfa is feltartóztatni, eszemben nem volt megállni. Ami a lendületemet illeti, az egészen a kertig vitt, hogy ott földre huppanva nézelődjek körös-körül, míg be nem ugrik tegnap esti véletlen találkozás emléke, meg a képbe egy totálisan totál oda nem illő nyeles nyél, vagy seprűs seprű, de nem is ezen volt a hangsúly, hanem hogy ott hevert, és őrzött emléket, amit csak láthatatlan húrjai tudtak volna visszadni, meg persze gitárszaggató Hős keze. Egészen eszemben volt, mi is történt, legalábbis addig a pillanatig, míg valahova mentem néhány ismeretlennel, és Nobu-chaaan. Milyen szépen is indultak a dolgok, Nobu-chan annyira kedves, szép és aranyos volt, mikor egymásba botlottunk, és a barátaival elhívott valahová, amit először vissza akartam utasítani, de aztán nem tudtam ellenállni, ne menjek a fiúval. Mióta szerenádot adott és… jahaaj, már csak az emlékre is szétfolytak lábaim, és teljesen elolvadtam, mint a napon felejtett csokoládé.
És csokoládéééé, vagyi…s Nobu-chan! Hát hogy nem hozzá vezetett első utam, mikor még el is sétáltam irodájának ajtaja előtt rémisztő kacsatámadást megelőzően? Egyszer csak még a földön kuporogtam, aztán meg már nem, mert helyette üstökösként száguldottam az egyetlen ajtó felé, amit a sok közül még láttam, és be is vetődtem rajta egy szempillantás alatt. Nem kopogtam, amit szörnyen szégyellek, de annyira látni szerettem volna Nobut, hogy megvigasztaljon a mai szörnyű események után, egyszerűen képtelen voltam köszönéssel, meg udvariaskodással foglalatoskodni. Olyan fárasztó voltam magamnak, reméltem, gitáros Hősöm majd kitalál valamit, amitől gyorsan véget ér ez a veszett nap.
- Nobuuuuu-chaaa… aan? – indultam meg nagy lendülettel az asztalon szuszogó, nyöszörgő fiú felé, de váratlan riadalmamban teljesen megtorpantam.
Szegény Nobu-chan egyenes úton zuhant székéről a kemény földre. Első sokk után, ami megtámadott, máris tettre kész voltam, és olyan gyorsan ugrottam oda életet menteni, hogy bűntudatom, miszerint hirtelen támadásom miatt kötött ki egy szinttel lejjebb, mint az elviselhető lett volna, kilométerekkel lemaradt mögöttem nagy megkönnyebbülésemre. Bár tudtam, hogy a taichou előbbi, asztalon lesikló, majd székből kocsonyásan kifolyó mutatványa részben-egészben az én hibám volt, sokkal fontosabbnak tartottam felkaparni, mint siratni az aludttejet.
- Mi…hichi chan, jaj ez de fáháj! Mármint nem az, hogy megjöttél és itt vagy, annak örülök, csak a fejem és hogy kerültem az irodába?
Végül sikerült visszaapplikálni a még nálam is rosszabbul festő kapitányt a székébe. Szegény valami borzalmasan nézett ki, mint akin legalább ötven marha, húsz szörnyfurgon és egy bolygó száguldott keresztül, jóllehet én igazán nem szólhattam semmit, mert ébredés utáni kinézetemhez képest nem sokat javult az összkép a jelenlegi állás szerint. Kobakom úgy nézett ki az innen-onnan kiálló gallyaktól, és eltévedt falevelektől, mintha tavaszt szimatolván kirügyeztem volna, ruhám pedig új divatot teremtett a csavargók körében. De az én egyszer Zenésztaichou-chanom is elég rosszul nézett ki, úgy sajnáltam, rögvest megsimogattam arcát, hátha attól majd jobban lesz.
- Maaah. T-T Hát te sem emlékszel semmire… - bágyadtan kuporodtam fel az asztalra ”én a körbe-körbeforgó világ ellen!!!” mantrázással a fejemben.
Végig az édes és rettentően fáradt Nobu-chant vizslattam, aki felkönyökölt mellém az asztalra, és az egyik huncut falevelet kezdte böködni a hajamban. Majd szétfolytam a boldogságtól, mellé még pocakomban is életre keltek a pillangók. *.* Valamiért chibi Michinek kevésbé tetszett a dolog, és váratlanul elzöldült arccal, felpuffadt pofikákkal, és szájára tapasztott kézzel rohant egy guggoló kislány képével ellátott ajtón át a végtelenbe, és tovább.
- Mire kéne, Michi chan? Va-va-va...VALAMIT CSINÁLTAM?! – heves karmozdulatai és rémült hangja kicsit megzavart olvadásomban, miután pedig még az asztalt is befejelte, minden rózsaszín szappanbuborékos érzésem kipukkadt, és ijedten öleltem magamhoz Nobu buci fejecskéjét.
- Nib-nob…Nabo… - feladtam, hogy értelmesen kimondjam Zenésztaichou-chan nevét, miközben az aggodalom fém fogaival rágcsálni kezdte idegeimet, amik sajnos nem acélosak. – Mondd, hogy egyben maradsz, és-és-és… jól vagy? o.O Jahaaaj, biztosan nem tettél semmi rosszat, és mindig olyan kedves vagy, Nobuu-chaaan. – továbbra is ijedten simogattam buksiját, és nyugtatgattam, egészben maradjon nekem. – Hát persze, Ai-san is pont ilyenkor nincs meg. T-T
- Ai chan? Ai...ájájááááááááááááááj! – csöpp hatásszünet, utána újabb kísérlet kérdésem megválaszolására, amit hasadó buksim nem kedvelt, én viszont oda meg vissza voltam, hogy Nobu túléli az asztallal történt súlyos találkozást. - Miért? MICHI!... Michai... Micsinai... Nininincs a szobájában?
- Bizony, nincs ott, csak egy vérmes kacsa, valami rózsaszín, és tisztán emlékszem valahonnan, fülsüketítő sípolással képes összezavarni áldozatát. o.O – nem tudtam, ezt honnan is tudtam, csak tudtam, hogy tudom, és nem tehettem a tudomásom ellen semmit sem.
Úgy láttam, kacsa említése megmozgat valamit Nobu-chanban, és azt hittem, hallani vélem csikorogni lassan forgásba lendülő agytekervényeit, aztán kiderült, nem azt hallom, amiről azt hittem, hanem azt, amiről nem hittem. Pontosabban nem számítottam, de még a megtörténhet kategórián belül esett. Minden, ami eddig zsebemet húzta, az összes ereklye, amit begyűjtöttem, egy szempillantás alatt csusszant ki zsebemből, hogy legkülönfélébb zenei hangokat kiadva magukból állapodjanak meg a fa lapon. Mielőtt azonban megemlíthettem volna Nobu-channak, hogy vissza kellene szolgáltatnom Ai-sannak a szalagját, belekezdett mondókájába, amit eszemben sem volt megszakítani, szegénykém elégszer megakadt magától is… Csúnya, gonosz kórság, ami megtámadta. T-T
- Kacs... kacs... kacsap... kapkacs... én voltam ott és még azok, aztán választás... és igen! Ai chan-t mérték... ilyen felmérték, utána... kapitány lett! – széles, büszke mosollyal nézett rám, hogy aztán elszontyolodva panaszkodjon veszteségéről. Maaah, Ai-san, hogy volt képes cserbenhagyni Édi taichout, sehogy sem értettem.
Az is érthetetlen volt számomra, hogyan lett Ai kisasszony kapitány, mikor én nem tudtam róla. Nem akartam, hogy megint lemaradjak az ilyen dolgokról, és bizony külön figyeltem is, erre meg nézze meg a gazember, hát megint nem tudom, hogy valaki taichou lett, akit ismerek. Nem, nem lehet! Elmegyek én Ai-sanhoz, és visszapakolom a trónbitorló kacsa helyére, és ráadom a szalagot, ha a ruhájához is kell varrnom. De… de mi van, ha csak azért lett kapitány, mert elveszett a hadnagyi jelvénye, és annyira hiányzott neki, hogy keresnie kellett egyet, aztán jelvény nem akadt, csak haori. Jaj nekem, remélem, nem én okoztam megint galibát. T-T Bűntudatom rendre ki is mondatta velem, mi nyomja a szívem, muszáj volt tudnia Nobu-channak is, hogy talán az én gonosz és ismeretlen természetem miatt vesztette el kedves és ügyes társát.
- Nálam volt, reggel mellette ébredtem, de… de hogy szökhetett mellém? Én nem tudom, félek, gonosz vagyok, mikor alszom, sőt, talán alva járok. T-T
Riadtan pislogtam az asztalon mellettem pihenő jelvényre, és váratlan szédülési rohamomban, amit tériszonynak nevezett nagy magasságbeli különbség által kiváltott érzet keltett bennem, minden előjel nélkül közelebbről is meglátogattam a padlót. Annyira hirtelen történt az egész, csak puff, lezuttyantam Nobu-chan mellett, és máris hetykén térdeltem a padlón, mintha mi sem történt volna. Résnyire összehúzott szemekkel sandítottam az asztalon partizó három nemkockaforma kockára, és igen erősen gondolkodtam azon, van-e annak esélye, a három gyanús vadorzó, akik álmaiban is megkergettek, bosszúhadjáratot indítottak ellenem, és Kavics-erővel az életemre törve taszítottak a mélybe.
Szemem sarkából azt is láttam, cuki Nobu-chant hogy megrázta spontán gravitációs tevékenység, amivel mai napon többször is jól elszórakoztatott a vonzás törvénye. Gyors felé kaptam a tekintetem, és iszonyatosan pirulva, szégyenkezve lestem, miként vetődik, csalapál, levegőben úszik, hogy közelebb juthasson hozzám. Könnyes szemekkel érkezett meg végül is, mire szinte azonnal a nyakába vetettem magam, és halálra ölelgettem, annyira édes Cukorborsó volt, meg már rettentően hiányzott. Rá se hederítettem a sok kérdésre, jól vagyok-e, bár izgalmas interjúnak ígérkezett volna, ha megválaszolom kérdését egyszer, kétszer, még egyszer.
- Azt én hagytam ott! – úgy közölte velem teljes lelki nyugalommal a nagyon nagy tényt, mintha mindennapos rutin hírről lenne szó. – Így dereng, vagy hogy... hogy a tiéd, és azért adtam... vagy együtt alva járnánk, mert nem emlékszem, miért tettem oda, és MIT CSINÁLTAM NÁLAD?!
- Mi... miért lenne az enyém és éééhjn...? - jobban összezavarodtam, mint egész napomon bármikor, és nagyon tanácstalanul bandzsítottam az asztal széléről bennünket vizslató jelvényre, aztán kit érdekelt a bigyó, ha Nobu-chan volt nálam, és maaah *.*! Annyira jó emlékek éltek bennem előző látogatásáról, reméltem, a mostani is hasonlóan szép volt, de akkor miért nem emlékszem rá? o.O – Voltál nálam? *.*
Szegény Zenésztaichou-chanom közben nagy erőkkel küzdött, hogy felkaparjon a földről, bármennyire is szívesen maradtam volna ott, hát mégsem lehet akkorát esni a padlóról a padlóra, mint ha százhatvanhét meg százkilencvenhét centi csökken le nagyon gyorsan a nagyon nullára. Valahogy egyikünk sem volt egészen vízszintes talajon, vagy nem a felszínnel volt gond, nem tudtam eldönteni, de nagyot dobbant szívem, ahogy cukorságos Cukorborsóm egyik kezével engem tartott, nehogy újra ismerkedni támadjon kedvem a földön játszadozó porcicákkal.
- Pe-pe-persze, hogy voltam! Nem törtem be, vagy rontottam rád... legalábbis remélem... bár, arra se emlékszem mikor ittam, minek ittam és miként kerültem hozzád! Lehet együtt iszogattunk? - homlokát ráncolva meredt a plafonra, én meg erősen koncentráltam, ne csak halljam, hogy beszél, hanem meg is értsem, amit mond. Valami volt az ivászattal, lehet szomjas, vagy inni akart, csak nagy szemeket meresztettem rá. – Dedede! Az egészen biztos, hogy a karszalag a tiéd! Biztos vagyok benne! – megnyerő mosollyal hajolt el mellettem, hogy mindenféle kung fu mozdulatot, meg mentális képességét bevetve megszerezze az öngyilkosnak készülő karszalagot, aztán felém nyújtotta. – Tessék! Ugye, nem izé ez meg nem tolakodok, csak ilyenkor mondani kell valamit és Michi chan! Lennél a hadnagyom?*w* – csillogó szemekkel nézett rám, én meg csak hápogtam, tátogtam, és olyan vörös lettem, mint még soha.
Annyira nem tudtam gondolkodni, és mégis azon járt körbe kis buksim, hogyan, és mint lehetséges, hogy belőlem hadnagyi legyen. Igazán nem vagyok se elég erős, se elég ügyes, se elég… Egyszerűen csak egy alamuszi nyuszi vagyok, és nem értem, miért is lehetnék én megfelelő fukutaichou. Nem akartam, hogy azért, mert szeretem Nobu-chant, más ne juthasson ehhez a megtisztelő pozícióhoz, de visszautasítani sem volt szívem. Meg nem csak szívem, mert megígértem mindenkinek, hogy jó shinigami leszek, és nem hátrálok meg, és ezt most sem tehetem, vagy mi szösz. Idegesen toporogtam egyik lábamról a másikra helyezve a súlyom, és hatalmas zavaromban csápoltam, hátha úgy majd könnyebben jön ki a torkomon hang.
- HAL! – ugrottam bele megint a jó öreg csapdába, csak tudnám, miért úszik mindig ajkamra ez a szó. Ijedten ráztam meg a fejem, és mosolyogva, könnyes szemekkel bújtam közelebb Zenésztaichou-chanhoz. – Éééáéé~n, nagyon szeretnék, és… Nobu-chan. *3*
Világokat rengető boldogságom közepette szorongattam édes Plüssfiút, és alig tudtam elhinni, hogy ezek után minden napom legálisan tölthetem majd vele. Ettől a ténytől annyira oda meg vissza voltam, Csicsit dúdolgatva vonszoltam valahogy kapitányomat a kanapéhoz, hogy leültessem rá, pihenjük ki magunkat veszedelmes betegségünkből, hogy holnap az egész osztagot nyuszikásra festhessem.