*Kegyetlen karmok vágják arcomat. Magányos suttogások veszik hatalomba füleimet. Vágyaim az egekig tornyosulnak, és hullnak le parányi szikraként a mélységbe. A mélységben egy fekete tó áll, partján egy aprócska csónakkal. S én sötét lábaimat belé mélyesztem, eme vízbe, de mérges angolnák csapják meg érzékeny bőrömet. Sikítanék, de hirtelen a semmiből egy fehér galamb száll el előttem. Egy vörösen izzó szem bukik az hegyek fölé, és markáns tekintetével lágyan kínozza a tájat. Egy kar kapja el kezem, és egy mély hang suttogja fülembe, hogy "ébredj". Ébredj, ébredj. Szemem, s lelkem világa süllyedni kezd. Süllyedni, valami sokkalta nehezebb, és hihetőbb valóságba. Abba a világba, amelynek következményeiben már a halál megannyi formája is megíródott. Abban a világban a lábamat csípő angolnák okozta seb is vérezne, s zuhanásomat talán a túlvilág pecsételné.
Csak egy álom, egy nagyon rossz álom volt, melyből egy számomra ismeretlen hang ébresztett fel. A homlokomon kicsapó verejték egyszerre válik rideggé, és nehezebbé, mint amelyet képes volnék elviselni. Oldalra fordulok ágyamon, hogy elrejtőzzek a magam mögött hagyott árnyak elől. Az ablakomon ekkor már a hajnalt verő Holdsugár sütteti be magát. Ajkaim közt fújom ki a fagyott levegőt, s félő gondolatok közé merülök. Mik ezek az álmok, amelyek kínoztak? Vagy mi ez a halványulni látszó képek, s ki é volt a hang, amely szólított engem? Hirtelen fel ülök az ágyamon, és tekintetem az ajtómra mered. Arra a fekete antikra, mely éppen csap egy résnyire van nyitva. Nyitva? Pedig én sosem hagynám nyitva az ajtómat éjszakára. Még akkor sem, ha Viclyn éppen azt kérné. Ő pedig sosem kérne ilyesmit. Hátamat erősen neki tolom a francia támlájának, és némi félő pillantást vetek az ajtóm irányába. Én már tudom, hogy valaki járt a szobámban az éjjel, csak azt nem, hogy mégis milyen okból. Talán egy vámpír lehetett, akinek leghőbb vágya volt, hogy valami gonoszságot művelhessem velem. Ennek tudatában lehunyom szemem, hogy egy mély levegőt véve földelhessem le magam. Nem szabad pánikba esnem, csak egy rossz álom volt. A fontosabb most az, hogy megtudjam, meddig is aludtam én valójában? Nem szeretném, ha túl keveset, vagy éppen sokat. Sem az egyiknek, sem a másiknak nem örülnék. Így hát az ablakomhoz lépve állapítom meg, hogy nagyjából hat órát aludhattam, és az óra olyan hajnal három körül járhat. Szóval nem eleget aludtam ahhoz, hogy a mai napra kitűzött teendőimet maximálisan el tudjam látni. Bárcsak tudnék meditálni rendesen, az nagyban megoldaná a gondjaimat. De így kénytelen vagyok az alvást választani ahhoz, hogy feltöltsem energia raktáraimat. Egyre több dolgom akad Viclyn mellett, s nem engedhetem meg magamnak, hogy halasszak. Szeretném őt a lehető legjobban kiszolgálni. Legalább ennyivel könnyebb legyen az élete, ha egyébként meg gondolom nagyon is útban, vagyok neki. Visszapillantok az ágyamra, ám ezúttal valami egészen mást látok a pihe-puhatakaróban. Valóban vissza kéne mennem abba a torz világba? Majd megoldom valahogy, de most kénytelen vagyok valamit kezdenem magammal, míg Senger Viclyn a szomszéd szobában meditál.
Még pedig egyszerűen, azaz ötletem támad, hogy talán egy séta hajnalban nem árthat. Legalább is ilyenkor sokan inkább alszanak nem? A veszély sem fog fenyegetni egy egészen kicsi szerencsével. A szerencse okán pedig ezúttal a kedvenc köpenyemet húzom magamra, miután felveszem a fekete fűzős ruhámat. A Hórusz szeme ezüst brossom talán szolgál majd egy kis szerencsével nekem, és zavartalanul sétálhatok a főhadiszállás alatt található kihalt környéken. Csak egy holtág, amelyre nem merészkedik ember már évek óta. Ahogy hallottam a suttogásokból, hogy rémhíreket kezdtek el terjeszteni erről a helyről, hogy ne használhassák szabadidős programok helyszínéül. Kicsit érthető is, én sem szeretném, ha az Insignis körül emberek járkálnának,. Túlságosan is veszélyes volna nekik. Egy kis reménnyel, no meg rutinnal végül letérek a folyópartra. Mint mindig, arcomba most is behúzom a fekete csuklyámat. Mindössze a ruhám alól kibukó, szelet fogó fehér hajszálaimra nem ügyelek. Mondhatni felüdülés egy ilyen rossz álom után a szabadban lenni. Annyira pedig nem is vagyok messze, hogy bajt okozhatnék, remélem. Mivel az égen ékeskedő hold pedig ügyel arra, hogy ez a kietlen, de kicsit erdős táj ne legyen olyan sötét, egészen felbátorodom. Lágy, ezüstös, halk dúdolásban indulok meg az egyik ösvény felé. Lábaim nesztelenül érintik a harmatozni kezdő fűcsomókat. A levegő meg legalább olyan fagyos, mint az ital, amelyet a hűtőből szoktam elő venni. Gondolataimat egészen jól ki tudom üríteni, de csak néhány pedig.
Nem tudok úgy elhaladni a sötét, és hatalmas fák mellett, hogy meg ne álljak körbe nézni, nincs e valaki más is itt rajtam kívül. Még mindig félek egyedül lenni, de az sem jó, ha más is itt van. Én már tudom, hogy egyedül egy valaki mellet tudnék teljesen biztonságosan sétálni, de ő most éppen mással van elfoglalva. Nem akartam az éjszaka kelős közepén azzal megzavarni, hogy rosszat álmodtam, és szeretném, ha sétálnánk egyet. Ugyan így kicsit rémisztőbb az egész, de legalább igyekszem magamat önállósítani. Ez már a második, vagy hányadik alkalom, hogy engedély nélkül hagyom el a szervezet falait. Attól tartok, hogy kezdem túlzásba vinni. Majd a mai nap során megpróbálom ezt valahogy elmondani Nocturnnek. Talán ez a kis ezüstösen csillogó bross majd a beszélgetésünknél is meghozza a magam szerencséjét. Ismét elindulok, de már nem dúdolom azt a kis nyugtató dalt. Elvileg, ha van is itt valaki, és csöndben maradok.. De miből is feltételezném én, hogy jól tudok rejtőzködni? Aki ide jön, az már csak ismeri a járást, velem ellentétben.*

*Gyenge voltam ahhoz, hogy karmai közé ne sodorhasson álmaim útján. A gyengeség az, amely talán örökkön örökké fogja utamat végig kísérni. Hiába is gondolom el magamban, hogy ezúttal erős leszek, mindig ugyanott fordulok meg és vetem le álarcom. Én nem vagyok képes oly' ridegen pillantani valakire, és pengét szúrni szívébe. S lassacskán a világ felé kimutatott naivitásom saját tudatalattim fogja kihasználni. Ugye milyen szörnyű, amikor saját árnyékodtól is rettegned kell? Szürke falak börtönében töltöm el minden áldott napomat, s mégis egyetlen egy lakosztály jelenti számomra a világot. Bár a hangulatában nem mindig van a mesék időszakában, de amikor véletlen egyre kedve támad, én boldogan hallgatom végig. Ilyenkor mindig elképzelem mindazokat, amelyeket velem, egy egyszerű gyógyítóval megoszt. Talán ő is hasonlóképp érezhet, mint én vele kapcsolatosan? Sosem tudhatom egyértelműen erre a kérdésre a válaszomat. Csak azt tudhatom, hogy én csinálom a fürdővizét.
S most, most pedig egyedül vagyok ebben a rémisztően sötét, ámbár holdfénnyel meghintett éjszakában. Haladva előre, felpillantok a rideg éjszakára. Azokra a tiszta, és merész egekre, amik mindenkit végig kísérnek utunkon. A szórványos felhőzet alól néhány apró pontocska bukik ki. Minő varázslatos, és szemkápráztató. De mégis miért mutatja meg a maga báját számomra? Mivel érdemelte ki szemem, hogy egy ilyen csodálatos látványban lehet része? Nem tettem semmit, csak újabb menekülést igyekeztem szerezni az elnyomásaim alól. Féltem egyedül maradni abban a szobán, de még félelmetesebb ide kint a fölém tornyosuló, lágy zsivajgást okozó fák közt. Ott legalább annyit tudhattam, hogy alig néhány méterre tőlem, valahol, valamilyen világban meglelhetem őt. De ide kint nincs más számomra, csak a rideg táj, és az éjszaka kegyetlen valósága. Csönd, és magány. De fenti csillagok mégsem döntöttek úgy, hogy magamra hagynak ebben a pillanatban. Nem engedték, hogy gondolataim a sötét vad, számomra még felfedezetlen világba kalauzoljanak. Inkább kiragadt ebből a rémséges világból, s elkezdé elhitetni velem, hogy én magam is elérhetem akárcsak ruhájának szegletét is. Nagyot sóhajtok a fenségesnek érződő gondolatok gyanánt, és továbbra is útra kelek.
Ha kellően okos leszek, és csendes nem terel elém a sors egyetlen egy félelmetes monstrumot sem. Önön balgaságomra egyetlen egy tőrt, vagy hasonló vágó eszközt nem hoztam magammal. Csak egy sötét ruhába bújt vándornak tűnhetek, aki már régebb óta él egy épületben, mintsem a szabadság földjén. Bárcsak lehetőségem volna egyszer valakivel úgy sétálnom ezeken a dús aljzatokon, hogy nem kell félnem az éjszakától. De nem lesz rá lehetőségem, magam is tudom. Boldognak látszó gondolatokkal igyekszem elhessegetni a negatívitásomat. Jobb lenne ilyen kiszolgáltatott helyzetben kicsit pozitív meglátásra térnem. Talán ez majd az engemet körülvevő veszélyeket is elűzik. Legalább is ezt hiszem mind addig a pillanatig, csak míg egy penge még nagyobb ridegségét meg nem érzem a nyakamon. Az első gondolatom, hogy rá jöttek, hogy elszöktem. A másik, hogy egy vámpír talált rám, ez pedig valószínűbb. Ziláltan rúgom hasba az idegent, akinek arcát meg sem bírom pillantani annyira megijedek a pengének a közelségétől. Hátra ugrok, és kezemet ajkaim elé helyezem. Hiszen ez csak egy lány, aki talán éppolyan magányban tehette meg sétáját, mint én magam. Kissé elszégyellem magam, viszont hallgatagságom némiképp félreérthetően hathat. Sokan szoktak arroganciájuk gyanánt nem válaszolni egy- egy kérdésre. S hiába is magyaráznám utólag, hogy személyének felderengése kavart fel, utólag már nem hinné el. No, meg miért is hinne nekem bárki is? Nem tettem én az életben olyan nagy dolgokat, amiért tiszteletet érdemelnék meg. Azt előbb ki kéne érdemelni, mintsem önkényesen elvárni a másikaktól. Nekem pedig egy indokom sem volna arra, hogy tisztelnie kéne a másiknak.* - Előbb jelöld meg fajtádat. Ha nem jelölöd meg, nem fogom tudni, hogy válaszolhatok e. *Felelem kissé félénken, de ezüstös csengésben a számára. Sötét haj, fehér bőr. Esetleg egy emberrel futottam volna össze? Viszont a kisugárzása, s maga a tekintete arról árulkodik, hogy több lehet puszta embernél. Igyekszem irányában óvatosabbnak lenni, nem szeretném esetlegesen Rinaayat megbántani. Amennyire gondolom, ő képes lenne a látásomat megbűvölni. Már, ha hihetek ilyesmi csodákban. De jó is volna, ha legalább egy ismerős törne így rám az éjszaka kellős közepén. Ebben feltehetőleg nem hihetek. Volt a kardjának érintésében valami, ami megkülönböztette még továbbá. Tekintetem vörösre vált, hogy hő spektrumát vizsgálhassam meg, de nem észlelek semmi eltérőt a szokásosnál. Illedelmesen várok ugyan parányi válaszára, de aztán nem leplezve kíváncsiságom, szólalok fel.* - Mondja idegen, hogyan szólíthatom önt? *Van egy elképzelésem, mi szerint az ellenségek is szokták egymást valahogyan szólítani. Noha nem tudhatom, hogy a tőlem pár méterre álló egyén barát e, avagy ellenség, viszont szeretném valahogyan szólítani. Én az évek során, hosszú időn keresztül szembesültem azzal, hogy jelzős megnevezésben volt részem. Talán én tudhatom a legjobban, hogy mégis milyen érzés manapság név nélkül élni. Nap, mint nap, mintha tőrt mártogatnának szívedbe, és vájnák ki lelked apró szilánkjaid. Csak is egyre bír emlékeztetni ez. Ez pedig nem más, mint hiány létezésed ennek a kegyetlen valóságnak mezsgyéjén. Legyen szó rám nézve ártalmas, vagy ártalmatlan személyről, tudnom kell a nevét. Nevezni akarom valahogy, hogy büszkén kimondva nevét ne kelljen ismét a tükör másik oldalába belenéznem. Habár elkövettem egy hibát azzal, hogy nem árultam el neki rögvest nevem. Igazából fogalmam sincs mikor szabad, és mikor nem, elárulni nevem.*

*Lágy dallamokat járat az éjjeli szél. Lassan lappangja végig a környéket arról gondoskodva, hogy az idegenek számára sem legyen elérhetetlen. Talán én is olyan lehetek, mint a szél. Bár nem vagyok olyan szabad, hogy mindenütt gondtalanul fújkáljak, de egyben hasonlítunk, azt hiszem. Akaratlanul bújik be valakinek az életébe, s ahogy az illető elmegy, ugyanazzal már nem találkozik. Mert kétszer egy folyóba nem lépünk bele, s egy szél sosem pirítja arcunk ugyanazon az éjszakán. A természet örök körforgásban van, s a szél is úgy keletkezik, hogy a magasabb nyomás áramlik az alacsonyabb felé. Minő tudományos megállapítás, pedig mi gyakran társítunk hozzá misztikus képzeteket. S én magam is úgy hiszem, hogy több ez a jelenség puszta agymenéseknél. Eleget olvastam már ahhoz, hogy tudjak ezt, azt de mitől hasznos lehetnék, talán olyasmit nem is olvastam.
Kicsit bódultan figyelgetem az előttem állót. A hűvös szél az ő haját is fel-felkapdossa, s teszi le valamely más szögben. Milyen szép, pedig a hollófeketének tűnő szálak nem is olyan különlegesek egy éjszakában. Attól függ hogyan tekintünk reá, rejtőzködése miatt viszont kiemelkedő. De mégis csak egy ember, legalább is olyan kinézettel rendelkezik. El kéne döntenem magamban, hogy hogyan is kéne tekintenem rá. Bár itt lenne valaki, aki objektíven tudja szemlélni a világot. Feltehetőleg az Insignis Reliquia-ban ilyen illető nincs is. Mindenki elszenvedett már ezt az, valamelyikünk emberi kéz ártalmainak sorozatát is. Megkeményedett lelkek népesítik be dicső szervezetünk; ugyan tudnék e köztük találni egy olyant? Soha, mindannyiuknak volt már kellemetlen élményük. Én pedig nem akarok senkit buta kérdésekkel zaklatni. Inkább megpróbálom a magam bőrén megtapasztalni ezeket, a dolgokat. Hagyom, hogy az események vigyenek bele a szituációkba. Tehetnék is mást? Bennem nincs meg az, amitől a nagyok alakítani tudják a világ pörgését. Én csak egy mutató vagyok megannyi órán, s bizonytalanul lépeget előre meg-megremegve. De most egy helyben állok, arra várva, hogy történjék valami. Leginkább azt szeretném, hogy ha jönne valaki, aki helyettem is elintézi ezt az ügyet. De ennek esélye eléggé lealacsonyodik a percek elteltével. Talán lehet, hogy vannak is itt mások, de inkább megfigyelik, hogy hogyan is állok hozzá egy ilyen találkozóhoz. Felhúzom szemöldököm a lány közlésére. De ez a mimika, ami arcomra kerül nagyban inkább az értetlenség jele. Sosem hallottam ilyen fajról, s azt sem tudom, hogy akkor miért néz úgy ki, mint egy ember. Bizonytalanul teszek meg előre egy lépést, míg tekintetemmel testtartását kémlelem. Micsoda erő, nagyon magabiztosan tartja maga mellett a kardot. Ám annyit már láttam Viclyn edzéseiből, hogy könnyedén megállapítom, kettejük szintje eltérő jellegű. Viclyn sokkal elegánsabban, és könnyebben fogja a pengét. Szinte a karjainak meghosszabbított változata. De ez a lány feszülten markolássza kardját, s én tudom is miért. Feszült lehet jelenlétemtől, ez pedig még jobban azt kezdi el velem hitegetni, hogy le ne emeljem sötét csuklyámat. Nem akarom látványommal egy pillanatra sem megrémiszteni, így hát rántok egyet a szöveten, hogy arcomat még jobban takarja a ruházatom.*
- Shinigami? Az meg miféle szerzet Mei-sama? *Lágy, ezüstösen csengő lejtésben teszem fel kérdésemet, mellyel nem leplezem egy percre sem tudatlanságom, fajtája irányában. Nocturn soha sem beszélt nekem shinigamikról, viszont a jelentés, hogy "halálisten" alázatra sarkall. Megadom számára a kellő tiszteletet azzal, hogy oda illesztem nevéhez a megfelelő jelzőt. Nem szeretném elhibázni azt, hogy egy istent haragítsam magamra. Egy papnőt már sikerült komolyan megsebeznem hirtelen haragúságom okán. Vele, sokkal bölcsebben igyekszem eljárni. Picit feszülten érzem magam, amiért utamat állja. De ha elég óvatos, és tiszteletteljes, akkor egy kis szerencsével tovább haladhatok.* - Nevemet nem szabad elárulnom, de mások Illiame-nek szoktak szólítani, Mei- sama. *Nyelek egyet mondatom közben. Milyen botorság már ez. Egy isten szemei közé hazudni, hogy nem szabad elárulnom. Igazából erről szó sincs, csak éppen nem emlékszem az eredeti nevemre. Talán megbocsátja majd, hogy a Viclyntől kapott nevemen kell szólítania. Lehunyom szemem, hogy a vörös tekintetem megszűnjék, s azúrkék szemekkel tudjak felé pillantani. Igaz annyit nem látok a csuklya alatt, mint kéne. Észre sem veszem, de hajszálamat kifújja a szél ruhám alól. Ezüstös fényű tincsek, sosem lesznek olyan szépek, mint Viclyné, én mégis szeretem. Szeretem, hogy hosszú hajam van, és meglehetősen praktikus is, hogyha úgy járok, mint a casinoban. Még jó, hogy hosszú hajam elfedte szabadon hagyott vállaimat. Biztosan fáztam volna, kivételesen ez az egy előnye megvolt az ijesztő idegeneknek. A testhőmérsékletük befűtötte a termeket. No, de most nem szabad ám így elkalandoznom. Sóhajtok egy hatalmasat kérdésére, s nagyra nyitom szemeim.* - Egy démon vagyok Mei-sama. *Felelem halkan, de mégis jól érthetően. Szoktak így nevezni a szervezetben, ezért gondoltam, hogy így árulom el fajtámat. Azért az is közre játszik, hogy a lényem pontos meghatározásának értelmét még csak félig értem. Miért mondanék hát olyat, aminek nem tudom a pontos értelmét? Nem volna kissé gyarló, és meggondolatlan dolog, ha butaságokat beszélnék? Fel fújja a feltámadó szél egy pillanat erejéig a csuklyám fedelét kissé. Így arcom néhány pillanatra láthatóvá válik a számára. Teszek két lépést hátra.*
- Cöhh! *Valami ilyesmi kifejezést szokott Viclyn tenni, amikor nem akar egyértelmű választ adni a kérdésekre. Vagy egyszerűen nem szeretne beszélgetni, vagy hasonló. Nem igazán teszteltem ki, hogy mikor is használja, de gondoltam most kipróbálom. Akkor is, ha ezzel egy tökéletes paradoxont állítottam az iméntikhez. Nem tudom mi a "cöhh" kifejezésnek az értelme, de ha tudnám, akkor egyáltalán nem illetném a lányt ilyen gonoszsággal. (Az arroganciának, büszkeségnek egy kifejezésmódja, amikor rejteni akarjuk véleményünket egy szituációban.) Mozdulatlanul állok továbbra is, de a közénk felkerülő hallgatagság gyanánt egy kis gyanút kelt bennem Mei-sama jelenléte.* - Ez egy kihalt környék kérem. Az emberek maguk tehetnek róla, ha nem merészkednek ide, Mei- sama. *Kicsit indulatosabban fejezem ki magam, s felpillantok a csillagos boltozatra. Már kezdem érteni, hogy mi végre is volt ez a kérdése. Ámbár nem szabad elmondanom neki, ennyit én is tudok. Bizonytalan vagyok a szerint, hogy mit is tehetnék a lány érdekében. Nem szabad neki kíváncsiskodnia az Insignis Reliquia titkáról. Csoda, hogy eddig nem találták meg a vámpírok. Most, hogy ebbe belegondolok, tekintetemmel végig pásztázom a környéket balgatagul nem figyelve, hogy teljesen védtelenül hagytam önmagam vele szemben.*

*Múló, s mégis élénk érzetek ölelnek körül a csillagok fényére gondolva. Egy kicsit eszembe jut a főhadiszálláson hagyott különös álmom. Soha nem volt részem azt hiszem, hasonlóban. Vagy csupán nem emlékszem mind erre. Bele gondolva, talán az utóbbi volna a legmegfelelőbb válasz a tudatra. Kissé bánt, hogy nem emlékszem a múltamra, ugyanakkor egy kicsit örülök is neki. Úgy érzem, hogy nem lehettem egy jó félvér, hogy ha valaki bezárt abba a kristályba, s ezzel elvette azt, amitől teljes egészként létezhetek. Biztosan valami nagyon rosszat tehettem ezért, így hát megérdemlem vagy nem? Nem szabad bánkódnom miatta, mert ha rosszat tettem tényleg, akkor igazából megérdemlem. Azon sem lennék meglepődve, ha visszatérve társaimhoz, megbüntetnének. Engedély nélkül hagytam el a főhadiszállást, Nocturn biztosan ideges lesz. Egy "kicsit" félek is tőle, hogy nagyon haragudni fog rám, de majd megpróbálom valamivel kiengesztelni, ha megengedi. Úgy tudom, hogy nagyon kedveli a szép hölgyeket, talán, ha meg kérem majd az egyik elf lányt, hogy ebédeljen vele.. De, akkor aztán nagyon finomat kellene főznöm, és nem biztos, hogy jutna rá időm Viclyn ebédje mellett. T_T E gondolatra még a hideg is kiráz. Egyikőjüket sem szeretném megbántani, és ha nem tudok időben ételt tenni az asztalra, akkor Viclyn is meg fog haragudni rám. Ez olyan elkeserítő, sietnem kell. De jajj, mennyire, hogy sietnem kell. Kissé összezizzenve lépek hátra kettőt Mei-sama szavaira. Nem démonok, de sérült hassal képesek létezni? >.> Hiszen az nagyon ijesztő! Azonnal körbe tekintek, hogy lássam van-e más is ezen a környéken. Ha így mondja, akár olyan maszkos alakok is megbújhatnak a fák rejtekében, nem csak vámpírok. Én nem ismerem őket; s mi van, ha rám akarnak támadni? Mit fogok én ellenük csinálni? Nyelek egyet, de meg próbálom összeszedni magamat. Nem lehet olyan vészes, vagy legalább is meg kell próbálnom meggyőzni magamat erről. Igyekeznem kell valamiféle stabilabb álláspontot szereznem, mert ha nem sikerül, akkor a többiek lebukhatnak, nem? Akkor még jobban meg fognak haragudni rám, és azt én soha, de soha nem leszek képes megbocsátani magamnak. Inkább az a penge, amit ott a kezébe szorongat olyan mereven. Gyönyörű kard, ez kétségtelen, de még mindig azt gondolom, hogy Viclyn kardjai a legszebbek. Kicsit félek is őket alkalomadtán kezembe venni, mindig attól tartok, hogy kárt teszek bennük. Pedig olyan szépek, és ápoltak. Természetesen van, amikor ez egészen máshogy történik, de arról inkább gondolatban sem ejtenék szót. Ha maszkot hordanak, könnyen feltételezhető is lehetne, hogy gondolatolvasót. Nem, nem.. Azonnal el kell terelnem az ottani dolgokról a gondolataimat, hogy ismét Mei-samara tudjak koncentrálni.
Hallgatva szavait egészen elgondolkodok a lidércek létezéséről. Tehát olyan lelkek, akik nem emberek. Kissé bátortalanul szólalok fel. Tudom, hogy nem szabadna ilyeneket kérdeznem, mert esetlegesen meg haragudna rám; de annyira bennem van, hogy nem tudom magamat tűrtőztetni.* - Én sem vagyok ember Mei-sa..n..ha vennék elő egy maszkot, akkor én is hollownak számítanék, igaz? *Félénken pillantok egy lányra. Igazából a lelkekkel való táplálkozást egészen gonoszságnak vélem, de ennek is van egy hátul ütője. Ha egy lélek meghalt, akkor már nem élő, tehát, ha valaki elveszi azért, hogy erősödjön az nem is olyan gonoszság. Az állatok is megeszik egymást, még sem öli meg őket senki, nem? Vagy nem is tudom. Nocturn mutatott még egyszer egy ilyen kis filmet, hogy az oroszlán levadászta a gazellát. Igaz nagyon, nagyon sajnáltam a kicsi gazellát, de ez jó volt az oroszlánnak. Nem értem a lány szavait. Meg igazából Viclyn is öli az embereket, még sem gonosz nem? Jó, velem nagyon néha szokott gonoszkodni, de azt biztosan azért teszi, mert rosszat csináltam. Voltaképpen nagyon hálás lehetek neki, hogy eddig képes volt megbocsátani, más biztosan nem tette volna meg. Hosszasan gondolkodom még ezekről, a lidércekről. Első hallásra gonoszaknak tűntek, de inkább aggódom értük. Lyukas hassal élnek! Szegények, bár találkoznék egyel, hogy megtudjam őket gyógyítani, de attól is félek, hogy nem kedvelnének. Ámbár Dimitrunál csak nem lehetnek rosszabbak, szóval, ha esetleg találkoznék, egyel majd megpróbálom megkérdezni, hogy esetleg segíthetek e valamiben. Akkor sem lehet jó érzés így élni. Már- már hasonló érzeteket kelt bennem ez az egész téma, mint, amikor a szervezetben az egyik kislánynak meghalt az anyukája. Az olyan szomorú volt, mégsem foglalkozott vele senki.*
- Én.. valójában nem emlékszem semmire.. *Rémülten tekintek körbe az előttem lévő földre irányulóan. Természetesen arról szó sincs, hogy nem emlékeznék semmire. Mindössze próbálok egy félig hihető megoldást találni arra, hogy meg próbáljam megállítani a lépéseiben. Nem szeretném, ha Mei-sama meg haragudna rám azért, mert hazudok neki, vagy azért, mert esetlegesen megölik. De azt sem szeretném, hogy ha a szervezet tagjainak haragját vívnám ki. Szinte elképesztően megijeszt ez a dolog. Olyan ostobának érzem magam ebben a pillanatban, és még Viclyn sincs itt, aki segíthetne, hogy éppen mit is kéne tennem. Talán pont ezért a szertelen félelmemért történhet meg az, hogy valami furcsa szavak okán egy ilyen szép kötélszerűség tekeredjen rám. Egyaránt kelt bennem félelmet is, és amolyan rá csodálkozást. Gyönyörű mágia, de várjunk! Nekem most sikerült meg haragítanom őt igaz? Komorrá válik tekintetem. Mindig ez történik. Bármit teszek, mindig meg haragudnak rám, és még csak nem is tudok ellene mit tenni. Félek, kicsit reszketni is kezdek, amitől a fejemen lévő csuklya sajnálatos módon teljesen leemelődik. E szél általi tettre sötét arcom, vörös szemem, és fehér hajam láthatóvá lesz, amennyiben képes látni a csillagos ég alatt. Elharapom ajkaim szélét, nem figyelve arra, hogy ez kívülről egyáltalán nem úgy hat, mint azt én gondolnám. Én kapaszkodóként harapok belé, nem pedig fintorként, mint amilyen képet mutathat. Mindig mindent elrontok, nem igaz? De meg kell próbálnom cselekedni. Én igazán nem vagyok annyira jó, de meg próbálom magamat kiszabadítani ebből a gyönyörű, világító kötélből egy elemi mágiával. Csak egy tűzcsóva, ami elporlaszthatja, hogy ez által kiszabadulhassak.*
- Bocsánat, szabad megkérdeznem, hogy ez milyen mágia volt? *Kissé komolyabb hangsúlyban leledznek szavaim, ámbár valóságosan ijesztő ez az egész. Itt állok szemben egy hollófekete hajú istenséggel, és sikerült magamra haragítanom. Egy halálisten bizonyára nagyon erős lehet. Egyenesen illetlenségnek vélem utólagosan, hogy ilyet mertem egyáltalán kérdezni egy istentől. Most nagyon dühös lehet rám, amiért merészeltem, ezért viszont megértem. Már csak azt kéne ki találnom, hogy hogyan állíthatok meg egy istenséget. Ehhez nekem nincs elég erőm, és bátorságom sem. Egy istent tisztelni szoktak, nem pedig harcolni vele. Még, akkor sem, ha nem tudjuk eldönteni róla, hogy gonosz e, avagy sem. Annyira kilátástalan helyzetnek gondolom, s egyre inkább csak azt érzem, hogy valami hatalmas nagy hibát követtem el. Mindenesetre egy vízgömböt egész remegőn elküldök felé. Bántani sem akarom, de azt sem akarom, hogy tovább menjen. Nem akarom, hogy haragudjon rám, de azt sem akarom, hogy a társaim megharagudjanak rám. Félek, hogy talán véglegesen el fogom rontani ezt az egészet..*

*Élénken szennyezi elmémet az a nap, amelyen a "világra" jöttem. Látom még a homályos, ámbár szögletes plafont magam előtt, amelyen megannyi kosz terült el. Még mindig előttem van a tekintet, amely életre keltett, s egyaránt el is pusztított. Nem tudom, hogy hálás vagyok e neki mindazért, amit értem tett, de azt "már tudom, hogy mi végre vagyok itt." Ez a világ nem az enyém. Nem tudok nem félelemmel tekinteni az engemet körülvevő fák sokaságára, s nem tudok nem idegenkedve tekinteni az előttem álló nőre. E talaj, melyet lábaim nyomorgatnak, nem az enyém. Nem birtokolhatok én semmit e földön, amely az Insignis Reliquia területe. Nem is akarom, hogy az enyém, legyen. Csupán egyet tudok, meg kell próbálnom megvédeni. Noha, lehetséges, hogy ezért meg fognak utálni odafent; viszont én nem csupán ő értük teszem, vagy is próbálom. Nem szeretném, ha Mei-samanak baja esne.
Bár más a testünk, s lelkünk egyaránt; s azt is tudom, hogy számomra az, hogy barátság nem létezik; azonban egyet még én magam is tudhatok, azt hiszem: Mei-sama nem érdemelné meg, hogy bántsák. Ilyenkor persze jöhetne a kérdés, hogy vajon nekem mennyi beleszólásom van az események kimenetelébe? Voltaképpen semmi. Minden úgy fog történni, ahogyan Nocturn szavaival élve: "A nagy könyvben meg van írva". Ám, mi állhat abban a könyvben, azt feltehetőleg mi is megírhatjuk, nem? Nyelek egyet a lány szavára. Soha sem hallottam olyasmiről, hogy kidou. Valami fordítása bizonyára, akkor is lehet az egésznek. Egy is szerencsével mindezek után meg is találhatom. Noha, tudom, hogy nekem nem lenne meg a szükséges erőm ahhoz, hogy elsajátítsak egy ilyesmit. De talán az elmélet még nekem is menne, azt hiszem. Csodálkozva pillantok ezután is a lányra. Érdekesnek tűnik számomra már maga a "kidou", mint szó. Tán valami idegen kultúra hagyatéka? Talán a halálistenek egyedi társadalmának, egyedi öröksége? Érdeklődve fürkészem a lány arcát kissé élénken. Kissé elfogultan igyekszem kapaszkodni abba, hogy tudnom kell a jelentését. Bármikor hasznát vehetném a tudománynak, s talán még ő sem fog azért megharagudni, mert rá kérdezek erre.*
- Bocsánat.. *Hátrálok meg félelemtől picinykét eltorzult arccal. Nem tudok most saját ostobaságomra szembe nézni létem értelmével. Most nem tudok azon gondolkodni, hogy vajon tudja-e mi is vagyok valójában? Okosnak vélem ezt a hölgyet, sokkal okosabbnak, mint én valaha is lehetnék. Olybá tűnik, hogy sok mindent tudhatok eme világról, mégis abszolút paradoxon a helyzet. Noha, a "varázsvilágot" (ahogyan a könyvekben emlegetni szokták) javarészt ismerem, de idekint viszont idegennek érzem magam. Csak egy elhagyatott félvér, aki azt sem tudja, hogy a városban mik azok az utcák, vagy éppen mennyire szabad megállni az utcasarkon. Az életben maradáshoz elengedhetetlen információk birtokában sajnálatomra, nem vagyok. Ez a világ számomra csak egy idegen hely, de itt élek. Voltaképpen egy épületben töltöm napjaim java részét, s csak most volt bennem egy kis bátorság ahhoz, hogy kimerészkedjek. De nem felejtem el, hogy honnan jöttem, és azt sem, hogy kik vesznek körül nap, mint nap. Ők a barátaim, és egyben családom is! Ezt az egyet soha nem mertem megkérdőjelezni senki szavaiban. Ennek megóvására pedig, még ha félelem is taszítja tébolyba lelkem, s szívemet szakítja szét, akkor is meg kell valamilyen úton-, módon állítanom az előttem állót. Ereklyéről sajnos nem tudok semmit, azon kívül, hogy egy egyedi "mágiát" használ.
Kissé komoran tekintek magam elé egy adott pillanatban. Bár csak lehetnék olyan erős, és tettre kész, mint Rinaaya, vagy Senger Viclyn esetleg Nocturn-sama! Ha az ő mentalitásukhoz lenne elegendő erőm, akkor bátran ki mernék állni a lány elé, hogy nem szabad arra menni. Számtalan veszély érheti, másrészről meg nem szeretném a családom nyugalmát felkavarni egy istenséggel. A halálisten Mei-samanak akkor lehetek legjobban a hasznára, azt hiszem, ha megpróbálom távol tartani a főhadiszállástól. Habár lehetséges, hogy nem is találná meg akkor sem, ha éppen nem állnám útját, de azért félek. Félek, hiszen nem tűnik nekem egy..meg különben is: Istenség! Az istenekről azt tanultam a könyvekben, hogy végtelenül nagyhatalommal bírnak, és a hívőiknek ebből kölcsönzik az erőt. Egyszer talán, ha képzettségem megfelelő lesz, majd én is találok egy ilyen istenséget. Addig is még nagyon, de nagyon sokat kell tanulnom. Szeretnék felzárkózni Viclynékhez, s ezért nekem kétszer annyit kell tanulnom. Legalább háromezer évet kellene bepótolnom. Lehetetlenség, amit szeretnék, ám egy kis szerencsével, és kitartással esetleg még akár, sikerülhet is. Csak bízni tudok benne, hogy sikerülhet.
Nem mertem őt úgy támadni, ahogyan az nem illik. Rögvest hátra is tántorodom, mihelyst valami helyváltoztató technikával eltűnik a szemeim előtt. Bizonyára megbánthattam a vízgömbömmel, amit igazán nem akartam. Olyat akartam idézni, amivel nem okozok különösebb gondot.* -Erőszak?...Miért? *Rémült arckifejezésemmel fordulok meg hangjára, mikor mellettem egy újabb mágia sül el. Ez olyan félelmet csal a szemeimbe, mely gyanánt egyik remegő kezem a zsebembe mélyesztett érmére csúszik. Segítség? Mi ez a bennem felgyülemlő ösztön, mi arra késztet, hogy ezt érezzem? Miért érzem úgy, hogy segítségre volna szükségem? Ezt nem kérhetem társaimtól. Ők túlságosan elfoglaltak, túlságosan erősek ahhoz, hogy számukra egy ilyen alantas csatát megvívjanak. Ráadásul én értem azt hiszem teljesen felesleges vállalkozás volna. Elgondolkozva pillantok Mei-sama arcára. Itt állok előtte tehetetlenül, és félőn, arra várva, hogy legyen valami, amibe kapaszkodhatnék. A rideg szél most is felfújja a hajszálaimat, s lágyan omlanak a hajamra egy fajta feszült légkört hagyva maga után. Eleinte nem vagyok meggyőződve róla, de mintha a szélnek egy külön hangja volna. Hát ebben a kinti ijesztő világban is létezne mágia? A hang csak egyre erősödik, s egyre jobban válik elmémnek kivehetővé.*
~ Az árny, ki előtted áll, a végzet küszöbe. Nem bízhatsz benne Illiame-san! Harcolj vele, harcolj a végzettel..légy Insignis! ~ *Kivehetetlen suttogást hallok elmémben. Egy pillanatra körbe is nézek, de nem látok meg hő látásommal sem senkit itt, rajtunk kívül. Kérdő tekintetemet a nőre helyezem. S elkezdem belső tusámat megvívni. Hogyan is támadhatnék az Úr szavának értelmében Mei-samara? Az Insignis Reliquia Ura szólt hozzám. Ennek valóját is a megannyi tanításaim során sajátíthattam el. Szemeimbe némi könny szökell, hisz önmagam ellen kell magamat fordítanom. Nekem nem szabadna rá támadnom, részint viszont pontosan most kaptam meg rá az engedélyt. Valójában pontosan erre lettem utasítva. Most mi tegyek, támadjak rá? Akárhogyan, szemeimbe mintha egy kis rosszalló csillanás is kerül.* - Menj innen buta shinigami! Fuss az életedért, és vissza se gyere! *Teszem keresztbe a kezemet, és dobbantok egyet a lábammal. Magamban azért remélem, hogy a szavaim, amiket keményen vágok hozzá, elnyerik kellő hatásukat. S azt is remélem, hogy az Úr nem fog rám megharagudni. Én nem vagyok gyilkos, nem tudok ölni. Azért előzetesen egy láthatatlan pajzsot felhúzok magamra. S mivel nem látszik, így provokatív sem lehetek, jó ebben a hitben állni előtte...*

*Éjszakában állni megannyi fák sokasága mellett cseppet sem bizalomgerjesztő. Ám a helyt és az időt sohasem választhatjuk meg. Sohasem dönthetünk a felől, hogy az élet éppen milyen iróniával írja meg e szavakat. A szél szavait, a napsugár sugarát, a hold sápadt fényét, és a parányi csillanást egy-egy csillagtest felületén. Nem kísérheti a szikrát simogató tűz, ha az élet nem ad néki oxigént. De oxigén sem termelődhet növény nélkül, és a növény sem teremhet éltető emberi kéz hiányában. Az élet örökös körforgását nem mi döntjük el. Én sem dönthetek arról, hogy éppen mit szeretnék tenni, vagy mit nem. Én csupán itt állok egy gyönyörű hajzuhataggal rendelkező lány előtt, és csak is arra gondolhatok, hogy mit volna helyes cselekednem. Elmennék innen legszívesebben jó messzire, elcsalnám őt a veszélyes, és számomra mégis oly' kedves karmok elől. Nem akarok több halált látni, nem akarom egy olyan hölgy halálát végig nézni, aki mindvégig nagyon kedves volt velem. Én csupán annyit akarok, hogy tartsa magát távol a családomtól. Ne emeljen rájuk kardot, és fusson valahová, fusson haza jó messzire. Élje életét úgy, mint senki; süssön arcába a hold tiszta fénye...
Felemelem tekintetem az égre, felemelem tekintetem e valóságról, hogy elmém a képzelet világába utazhasson, leírva a jelen- múlt leveleit. Tintát vet elmém a jelenre, és szavakba görbítve a leírhatatlant elenyész. Megfog, kitaszít, áztat. S a tinta is már apró, fénylő cseppekben hullik le a mélységes szakadék felé. Arcomat egy könnyes sziget áztatja, egy vékonyan csordogáló patak keseríti, és édesen mosolyit. Ugye milyen csodálatos? Csodálatos a sötét, ámbár elfedő éjjel, és csodálatos az is, kivel éppen szemben állok én. Újra hallom az elmémet ostromló hangokat, újra élem a béklyóba záró érzéseket. Elmém kiszakad a védő gátakból, és a fájdalom járványa pusztítja végig a józanság mezsgyéjét. Ez volnék én, ez volna a jelen, és ez írja meg a jövőt is. Ez találja fel a holdakat, napokat, ez fogja elpusztítani mindazt, amiért ezen a hajnalon küzdöttem. Kihullik kezemből egy tőr, és tekintetem utána pillant. Viclyn, ó én Viclynem merre vagy most? Merre küzdesz megtört lelked fényéért? Merre vagy most, hogy óvd lelkemet a pusztító viharoktól? Merre vagy, hogy oltalmazó karjaidba borulva megmenekülhessek lelkem bukásától? Fájdalmasan sóhajtok én, legalább úgy, mint a kiéhezett kutya, ki a fény felé tekint.
Felemelem tekintetem, felemelem felé, és határozottan villanó tekintetemmel ítélem el mindazért, amit el sem követett még. A fájdalom gyűlölettel keni be testem, s ezt a gyűlöletet sugárzom felé. Halj meg, halj már meg te lány, és menj el innen jó messzire. Lelked legyen végre a mindenség része, legyél az, aki senki más. Te legyél a halál, és én leszek majd fényed, te légy az örök körforgás, és én leszek majd az, ki téged meggátol ebben. Rideg tekintetem a mélységbe mered, kezem a hideg pengéért nyúl, hogy karomba borítva a tompuló fájdalom habjaiban merüljön el. Megölöm őt, ezt fogom tenni, megölöm, hogy a fájdalmam enyhülhessen. Meg kell azért ölnöm, hogy többé ne nyúlhasson senkihez. Kardja nem érheti el azokat a falakat, de ő maga sem halhat. Pajzsom erősödik, mágiája lepattanása arról csak fokozza gyűlöletemet. Kivöröslő tekintetem fényessége lélektükreibe kíván vetülni. Látni akarom a lelkében pangó félelmet. Látni akarom a vért, mely melegével mindig olyan nemessé teszi az emberi lelket. Az ember mindig oly' nemes, ha a halál küszöbén állva még visszafordulhat. S suhintja kard a levegőt, elvágja pajzsomat, és sistergő hangjával éri a kezemben szorongatott tőrt. El fogom venni tőle azt, ami az övé. El fogom tőle venni a megkönnyebbülést, gyógyulni akarok. Én menekülni akarok, én Viclynt akarom, mert fáj.*
- Menj innen, hagyj békén! *Gyűlölködő tekintetemet majdnem kérlelő szavaim törik meg. Talán még mindig tudok gondolkodni, talán még mindig tudok azért tenni, hogy ne bántsam őt. Tán még nem lennék képes őt megölni, talán nem. De ki fog engem ebben megakadályozni? Ki fogja tüzes karjaival felszámolni fájdalmam? Tüzet teremtek kardjainkon. A gyűlöletből fakadó tűzzel égetem fel lelkének kardját, lelkének egy részét. Üres, tüzes penge az enyém, mely érinti kardját, de tisztán érzi elhaló lelkem része, hogy az ő lelkének egy része igen közel van. Hátra csapom a magam merev mozdulatával, hogy a köztünk lévő távolság párásan csapjon felfelé.* ~ Ne hagyd, hogy megtévesszen tekintete.~ *Halántékomhoz kapok, keserves könnyek hullnak le a föld felé. A lelkemben egy mély katarzis összpontosul. Mindent tudok, de nincs itt az, ki elmondaná, hogyan legyek túl mindezen, hogyan szabadítsam fel magam ez alól. Kezem önmagától cselekszik, és úgy intek a föld felé, hogy tetemes méretű porral áztathassam ellenfelem arcát. A földet követi a lemosó vízsugár, és a perzselő tűzgolyó. Távol akarom tartani, távol tőlem és a mindenségtől. Élnie kell, és egyben halnia is; mennie, és egyben maradnia is. Mond meg nékem élet, mond meg nékem, mond, mit kell tennem? Mond élet, hol van most Ő? Hol van a biztonságom, és menedékem? Hol a boldogságom, és védőpajzsom a lelkemet megölő fájdalom ellenében?*

*Talán a szó segítene túl tenni magamat a mélységes fájdalomtól. A fájdalom tán elmúlna, ha egy olyan személy mondaná nekem ezeket a szavakat, aki hatással van rám. De az Insignis Reliquia ura azt akarta, hogy nekem fájjon. Azt akarta, hogy a fejem fájjon, és így a velem szemben lévővel harcba elegyedjek. De miért? Miért akarta mindezt? S vajon helyes-e ezen gondolkodnom? Vakon kéne benne hinnem, azt hiszem. Ám a bennem felgyülemlő dolgok mindezt nem engedik a számomra, és nem hagynak választást sem. Harcolnom kell azért, hogy majdan ez a fájdalom áttörhessen. De félek, félek attól, hogy mindez nem elég. Félek attól, hogy emlékezni fogok, és attól is hogy ölnöm kell. Miért? Miért éppen most? Miért éppen akkor, mikor távol vagyok tőle? Hiba volt elhagynom a főhadiszállást azért, hogy aztán bajba keveredjek. Egyébként is hogyan juthatott az eszembe, mikor a fák közt bármikor előugorhat egy vámpír, hiszen vadászat alatt állok. Még mindig nem tudom, hogy miért..talán elronthattam valamit, mikor még emlékeztem, de most nem is ez a lényeg. Szeretném, ha ennek vége lenne. Szeretnék megszabadulni ettől a fájdalomtól, hogy még egyszer utoljára megkérhessem a nőt arra, hogy távozzon.
Lassan pedig úgy érzem, hogy nem fogom tudni magamat, kontrollálni. Nem fogom tudni visszaszorítani a dühömet, és vérszomjamat, amit a fájdalom táplál. Egy ismeretlen eredetű fájdalom, ami arra sarkall, hogy az Úr által küldött parancsot végrehajtsam. Egyre homályosabban látja lelkem a jelent, és egyre szorongatóbbnak érzem a választást. A felém küldött kidouja pedig csak arra jó, hogy még jobban elvesszek a fájdalom habjaiban. El teleportálok az egyik elől, de oly' nagy gyorsasággal jön felém a másik, hogy kitérni előle már nem tudok. A lendülettől testem néhány métert tántorodni kezd, és az oldalamba fúró fájdalmat igazából meg sem érzem. De nem azért mert nincs ott, nem; azért nem érzem meg ezt a fájdalmat, mert a fejem ennél sokkal jobban fáj. Sokkal jobban fáj az, ami a lelkemben vagy elmémben dúl, mint amit az oldalamba kapok. Azonban gyógyítóként már azt is tudom, hogy ha egyszer elmúlik ez, akkor nem leszek képes talpon maradni. Vérem áztatja el ruhámat, a kidou keresztül hatolt rajtam. Szerencsére nem olyan ponton, ami veszélyes volna rám nézve, de ahhoz elegendő, hogy a keletkező seb meggátoljon gyors mozdulataimban. Felsikoltok ijedten a felém érkező kard gyanánt. Érzem a mögöttem érkező kardot, de hogy a fájdalom vagy a kard közeledése váltja ki belőlem a reakciót, nehéz megmondani. Az adrenalinom felszökése okán fordulok meg, hogy kivédhessem a támadását. Ostoba hadonászás tőlem az egész, viszont vérszomj vezérelte lépés, amivel félre ütöm a kardot.* - Mit akarsz ezzel elérni Mei? Miért akarsz tovább menni? Miért kell beleütnöd a dolgodat? Menj el! Menj már el, te ostoba shinigami! *Rivallok rá, s majd megtántorodom; hátrább teleportálok pár méterrel, hogy vörös tekintetemet az övébe fúrhassam. Most már nincs gondolat, ami azt mondaná, ne tegyem. Nincs olyan környezeti tényező, ami megakadályozhatna abban, hogy öljek, amennyiben átlépi azt a bizonyos hatósugarat. Nem gondoltam volna, hogy egy rossz álomnak majd ez lesz a következménye. De azt sem gondoltam volna, hogy a szobámban álmaim alatt járt valaki. Lehetséges, hogy valaki éppen ezt akarta elérni? Lehetséges, hogy ez a találkozás nem éppen a puszta véletlenség miatt lehetett? Most már igazából mindegy. Mindegy is, hogy miért, csak is az a lényeg, hogy ez már kivédhetetlen. Egyedül nem leszek képes leállítani magamat, mert gondolkodni sem tudok.
A közénk beálló csend pedig csak még jobban frusztrációtényező a számomra. Gyűlölködve pillantok a lány felé, és kezemet a föld felé emelem. Az avarzatot használom fel arra, hogy a leveleket élesen felé repítsem a szél segítségével. Az évszak természetes jelensége segít ennek a támadásnak a kivitelezésében. Ha a levél nem hullna a földre, akkor ezt a támadást nem tudnám kivitelezni. Noha, a legnagyobb éltető még mindig az a természetes, elemi ösztönből fakadó fájdalom érzet. Nem kéne itt lennie, sőt, nekem sem kellene most itt állnom. Ha nem élnék, ha meghaltam volna, akkor, akkor nem kéne bántanom egy olyan lányt, aki kedves volt velem. Nem kéne megbántanom azokat, akiket kedvelek. S mi több, nem tudnám mindig magamra haragítani imádott férfimat. Megállítom a felé surranó leveleket, és vízsugarakat küldök felé több irányból is. Mind e közben a lelkem egyre jobban merülni kezd a harag visszafordítható mélységében. El fogom veszteni magam, ettől pedig nagyon félek. Félek attól, hogy elfogom felejteni Viclynt, és attól még jobban félek, hogy olyasmit fogok elkövetni, amit később majd megbánok. Viszont mindez külsőleg nem látszódik. Csak a komoly, és dühös tekintetemet láthatja Mei. Bárcsak mozdulataim tükröznék a bennem lévő látens küzdelmet. Már abban sem vagyok biztos, hogy küzdök egyáltalán. Tőrömet kezdem el szorítani, és oda teleportálok hozzá, hogy megvághassam a vállát, majd vissza el. De miért teleportálok vissza, ha egyszer megtámadtam? Be kéne fejeznem, egy erősebb mágiát kéne alkalmaznom. Használnom kéne rajta azt, e helyett csak ostobaságokhoz folyamodom. De most támadni akarom egyáltalán? Meg akarom egyáltalán ölni? Fáj, nagyon fáj; mindjárt vége lesz. Ugye vége lesz? Ugye eljössz, hogy megments? Ugye majd nem fog fájni és jobb lesz? Nem akarok emlékezni, nem akarom elveszteni önmagam. Nem akarok megbántani egy olyan személyt, aki semmiről sem tehet, nekem ilyet nem szabad. Reliquia úr, kérem, mentsen fel a parancs alól, kérem segítsen abban, hogy ne fájjon. Kérem, tegyen valamit, bármit. Cserébe én majd jobban fogom szolgálni a szervezetet, jobban fogok igyekezni azért, hogy hasznos tagja lehessek e szervnek. Jobban fogom elvégezni a rám helyezett feladatokat. Halántékomhoz nyúlok, arrább teleportálva.*
- Ha nem mész el, meg foglak ölni. Tényleg ezt akarod? *Nem érdekel a válasza. Nem akarom tudni, hogy miért. Nem számít a miért, ha ilyen borzalmas tettre késztet az emlékezés folyamata. Ha a fájdalom ilyen tetteket szül, akkor nem akarok fájni, sem emlékezni. Emlékezni végképp nem. A hideg szél állhatatosan süvít végig a csend honolta tájon. A nap kontúrvonala már látszódni kezd a horizonton, ahogyan a fény majd rövidesen kiűzi az égről a sötétséget. Ez a fény fog majd engem, s mindkettőnket majd egy bizonyos időpontban megütni. Ha pedig majd megüt, talán akkor majd a fájdalom is felemésztődik a megkönnyebbülés tüzében. A fájdalomnak egyszer úgy is el kell múlnia. A kérdés csupán az: Mikor?*

*Merülni egy általam már jól ismert világban. Merülni a fekete tenger habjai közé, hogy majd a süllyedés nehezékében elnyelhessem a nem múló őrület. S majd ha elkap ez az őrület, akkor, és csak is akkor válok oly' szörnyeteggé, mint amilyennek születtem. Mert, hogy én nem is lehetek már, ha halálomból is kikapartak, csak is azért, hogy aztán szembe nézhessek e szörnyűségekkel. De nem vagyok erős, nem vagyok elég erős ahhoz, hogy mindezzel szembe nézek. Nem tudok tenni a fölém tornyosuló árnyak ellenében. Ugyan, mit tehetnék? Sikoltozzak, sírjak a rég elfeledett fájdalmakért? Hívjam a segítséget, amely úgy sem fog eljönni majd értem? Nem tehetem, nem kérhetem olyanok segítségét, akiknek voltaképpen semmi okuk sem volna arra, hogy segítsenek. Csupán azokba a szemekbe pillanthatok, amik engem látnak. Ostoba porhüvelyemet figyelhetik, de nem a lelkemet kínzó dolgok mélyére, oda nem pillanthatnak. Oda csupán egyetlen egy személy képes betekinteni, de ő sem láthatja meg rendesen. Mert testünk bár összeolvadhat, lelkünk egy része mindig is ellenség lesz a másiknak. Félvérnek születtem, elf vér is lakozik bennem. S eme vér a drowok legnagyobb ellensége, egyben Viclyn ellensége is. S kéne, hogy az én ellenségem is legyen, de nem az, én úgy szeretem, ahogyan van. Ám önmagamnak nem tudom megbocsájtani azt, hogy ilyen vagyok, és vergődöm szüntelenül. Elveszettnek érzem magam, úgy érzem, hogy kezdek elveszni, hogy már nem bírom tovább.
Beszéde hűsítőként hat a felemelkedő napsugarak kezdeti csapása ellenére. Most először történik az, hogy még a fény is bántja a szemem. Pedig én nem éltem a mélységes katlanban, nem jártam meg azt a poklot, amit meg kellett volna járnom, ha éppen a drow világ egy városában születek meg. Részint hálás lehetek az életnek, amiért nem vált belőlem egy Lloth kegyetlen papnői közül. Csak örülhetek annak, hogy nem én voltam egy azok közül, akik a Viclyn-féle hímeket bántalmazzák nap, mint nap. Én csupán egy nyomorult félvérnek születtem, s valahol ez így is van rendjén. Ugyanakkor szégyellem is, hogy nem lehetek olyan nemes, mint bárki már. Szégyellem, hogy testem egy merő vérfertőzés eredménye. Szeretnék olyan lenni, mint más. Szeretnék olyan lenni, mint akár Mei- san. Erős nőnek látszik, és erősen küzd azért, hogy bármit is megtudhasson. Bár ne küzdenék a fájdalmam ellen, bár lehetnék olyan merész, hogy ne küzdjek ellene. Csak legyen már vége, ezt mondogatom percről- percre, s ezt akarja minden egyes porcikám is. Éles tekintetemet rá vezetem, s nem hagyom, hogy ne pillanthassak üresedő tekintetébe.*
- Egyáltalán nincs hozzájuk semmi köze...shinigami! *Némi indulattal vegyítve rivallok rá, melyre kezemet a halántékomra emelem, és elharapom nyelvemet. Nem tudom, hogy ez az egész majd meddig fog elfajulni, de azt hiszem már a tettlegességben rég benne vagyunk. S ki tudja, hogy ezek után majd milyen eszközökhöz fogunk folyamodni, hogy kiűzzük erről a helyről a másikat. Fáj a fejem, de nem tántorodhatok el. Nem harcolhatok egy olyan akarat ellen, ami jóval fölöttem áll. Nekem csupán azt kell tennem, amit az ösztöneim diktálnak és könyörögni azért, hogy ha majd visszanyerem a józan ítélőképességemet, akkor azt lássam, amit majd soha nem fogok megbánni. Azt lássam, hogy a lánynak nem történt semmi baja, és hogy minden a legnagyobb rendben van. Nem bírnám elviselni, ha önön balgatagságom okán magamra haragítanék egy újabb lelket. Ő nem érdemli meg egyszerűen, és nekem nem is lenne szabad bántanom őt. Milyen ismerősen beszél, milyen ismerős gondolatok hagyják el ajkait. De e gondolatok lassan elmerítenek. A cunami csak egyre jobban emelkedik, és lassan már olyan fokozatokat ér el, hogy hiába fogom meg mindkét kezemmel a halántékomat, ez egy cseppet sem segít. Gyűlölettől izzó szemeimmel a lányéba vágok, de szavakkal nem fejtem ki mindazt, amit ezzel jelezni szeretnék. A nap fényétől lehunyom egy pillanatra szemeimet, és észre sem veszem Mei-san támadásait. Azok a támadások, a mágia, s mindaz mit penge nélkül tesz, fájdalmasan hasít belém. Újabb sebet ejt rajtam ennek a küzdelemnek a heve. Nagyobb károkat okozva testemen, még égési sérülésekkel is elönt.
Könnyező szemeim a földre vetülnek, és kezeim ökölbe szorulnak. Kínokkal telien szorítom meg az elhalt föld maradványait. Erősen szorongatom azt a kicsiny, még számomra megmaradt földet, és intenzív zokogásba kezdek az engemet kínzó történések okán. Mit tehetnék most, mit tehetnék én, hogy mindennek vége legyen? Mihez kezdjek, hogy a fájdalom elmúljon, és ismét visszatérhessek otthonom védőfalai közé? Felemelem könnyes tekintetem rá, ahogyan a földre roskadva négykézláb vagyok előtte. Félő, remegő kezeimet felé nyújtom, de már a tekintetemet áztató sós patakocskáktól nem látok semmit, csak a homályt. Egy fekete, de még talán engemet segíthető homályt pillantok meg.*
- Nagyon fáj...se..segíts..kérlek! *Kérlelő hangon szólalok fel, s fejemhez kapom kezemet. Fájdalmas ringatózásba kezdek, de én már tudom, hogy ez mit sem segít. Nem segít semmi sem ezen jelen pillanatban. Talán, ha enged, tán ha ide jön..akkor majd remegő kezeimmel megpróbálom magamhoz ölelni őt. Nem akarok ártani neki, nem akarom, hogy a fájdalmam eltompítsa a józan ítélő képességemet. Mei-san közelsége talán segíthet legyőzni mindezt. Ugye megengedi, hogy arcomat a hosszú, fekete hajzuhatagba fúrjam? Ugye megengedi, hogy fájdalmamat a vállán való sírással enyhítsem. Ugye engedi, hogy megbeszéljük mindezt? Ő az egyetlen reményem, az egyetlen kar, mely kiemelhet a holttenger habjai közül. Csak egy idegen, csak egy idegen karjai ezek, nem többek. De a reánk vetülő napfény oly' bőszen szeli át az árnyak birodalmát, és olyan makacsuk süti meg arcunkat. Hisz a fény, a fény mindenhová befészkeli magát...*

*A fájdalom egy olyan környezeti behatároló tényező, mi ellen a lény aligha tehet. Csupán jön, s majdan mennie kell, ez az élet legnagyobb törvényszerűsége. Ha valamit megkapunk, valamit vesztenünk is kell, hogy az egyensúly fennmaradjon. S minél többet nyer valaki, annál többet is veszít. De a sok veszteség után sajnos a nyereség annál csekélyebb. Ez a rossz dolog tornyosul jelen pillanatban is fölém, ahogyan lelkem azon fele kezdé elveszteni eszét, amely még képes gondolkodni. Szeretném megőrizni önmagam, szeretném megőrizni, hogy ne tegyek olyasmit, amit majd megfogok bánni. de jól tudom, tudom, hogy ez a folyamat nem olyan egyszerű, mint én azt igazán szeretném. Jó volna lenyelni egy pirulát, és azt mondani, majd elfog múlni. Nem fog, már rég túl vagyok azon a szinten, hogy ennek vég legyen. Hajdanán, talán két évvel ezelőtt, Viclyn előtt ülve egy fotelban még ment. Még képes voltam puszta fájdalomcsillapítóval elnyomni, de eme érzés már túl tesz a migrén egészséges határain. Nem tudom mit kellene tennem, hogy abba maradjon, csak abban reménykedek, hogy Mei-san közelsége majd segít.
Más, mint egy Viclyn, sokkal másabb. Viclyn jelenléte olyan elemi erővel bír, ami gyakran képes kisöpörni belőlem mindezt. Ám minden igyekezetem ellenére, néha már ő sem képes fékezni. Ilyenkor mindig lehajtott fejjel próbálok meg bocsánatot kérni tőle másnap, amiért olyat tettem, mit nem lett volna szabad. De ő most nincs itt, legnagyobb sajnálatomra. S meg kell próbálnom valahogyan megoldani ezt. Nem kérhetem Őt, nem volna szabad azt kérnem, hogy bárcsak itt lenne. Bár megfogná a kezem, magához ölelne és azt suttogná, hogy minden rendben lesz. Nem lesz rendben, ahogyan Viclyn sem fog soha ilyen gesztust tenni felém. De nem számít, hogy mit tesz, vagy sem, mert mindenkivel ellentétben, én látom lelkében, látom benne azt, mit más nem. Kezemmel megmarkolom a tőr markolatát, mikor Mei-san átölel, és nyugtatni próbál. Önkénytelenül emelem háta felé a tőrt, és háborút vívok meg önmagammal szemben. Mit teszek éppen? Fáj a fejem, fáj mindenem, dühös vagyok. Dühös vagyok a világra, s magamra egyaránt. Könyörögni kezde, imádkozni valamiért, amiről magam sem tudom mi az. Kezdek kétségbe esni, kezdem teljesen elveszteni a fejemet, hiszen a penge vészesen közel kerül a lány hátához. Nagyon közel ahhoz, hogy ott szúrhassam át, ahol ő már nem fogja túl élni, ha nem múlik el elmém fájdalma. Mit tegyek azért, hogy tegyek valamit? Hogyan maradhassak meg annak, aki vagyok? Én nem akarom őt bántani, nem akarok senkinek sem fájdalmat okozni. Ha arra gondolok, hogy mindjárt leszúrom őt, akkor mit fogok majd tenni Viclynnel? Mit teszek majd azzal, akit igazán szeretek? Arcom szegletén könnyek patakja kezd megáradni, s hullnak a bársonyosan puha anyagra, mely Mei-san vállát borítja. Hatalmas sikításba kezdek, s mindez alatt a lányt dühömmel taszítom el, hogy a pengét saját tenyerembe márthassam. Önmagamon élem ki saját dühömet. Önmagamat büntetem mindazért mert fáj, önmagamat kísérlem meg megsebezni, hogy ne tehessem ezt meg vele. Inkább én, mint ő. Inkább én sebesüljek meg még jobban, mintsem őt bántsam. Mintsem majd Viclynt bénítsam, vagy Nocturnt, ugyebár. Megtört pillantásom a földön marad, s lélekenergiám felszabadul. Lassan állok fel, lassan ropog meg minden egyes porcikám, mely képes lenne meghalni a fájdalomban, ha arról lenne szó.
Fel kell állnom, meg kell próbálnom megküzdeni mindezzel. El kell kergetnem addig, míg tehetem. Nem akarom bántani, ha nem muszáj. Tűz mágiát alkalmazva tűzcsóvákkal kezdem el ostromolni, gondosan ügyelve arra, hogy ne ártsak neki túlzottan. Habár ilyen állapotban minderre figyelni lehetetlenség, főleg a gyűlölködő tekintetem hátterében. Itt az idő, hogy valamit egy magam próbáljak meg elintézni. Meg kell tennem az ő érdekében, és mindenki érdekében. Ha most bele is roskadok, akkor is megakadályozom ezt az egészet. Ha el kell viselnem ezért egy földöntúli fájdalmat, hát megteszem. Arrébb lépek párat, és fájdalmasan elharapom ajkaim szegét. A tűz megperzselte a kezemet, de egy rántással kihúzom belőle a tőrt, hogy az a végén tényleg a földön végezze. Halottan engedem le magam mellé, és igyekszem tekintetemet a velem szemben állón hagyni.*
- El kellett volna...menned..*Vegyes érzelmekkel pillantok rá. Most először nem szeretem, hogy egy nő ennyire kedves. Bár lenne gonosz, és bár gyűlölne annyira, hogy most itt hagyjon. Jobb lenne, jobb volna, ha nem kéne ezt követően tűzcsóvákkal támadnom azért, hogy megpróbáljam magamtól, és ettől a helytől távol tartani. Nem tudom meddig leszek minderre képes. Amikor viszont már úgy érzem, hogy nem bírom, abban a pillanatban egy két méter átmérőjű tűzből csinált főnixet teremtek, hogy azzal támadjam őt. De csak addig a pillanatig, míg szemeim őt látják, s nem csupán egy ellenséget, akit meg kell ölni. Mert ha véglegesen elvesztem a fejem, már ennyit sem tudok megtenni érte...*

*Lágy, narancssárgás napsugarak gyengéden simulnak végig a tájon, elűzve ezzel a sötétség kéjes birodalmát. Alá bukik vala, s felemészti sok-sok órán keresztül. Élteti az élettelent, s felvidítja a komort. Elhivatottsága árán belefészkeli magát a mindenségbe, és a biztonságot nyújtá a félőknek. Egy forgást tesz az idő magában, és egy új nappalt köszönthetünk köreinkben. Elfáradtam, végtelenül fáradtnak érzem magam. A nehéz napok súlyait érzem hátamon, szívemen, lelkemen és mindenemen egyaránt. Nehéz napok, melyeket nem tudom, hogyan könnyítsek. E terheket nem adhatom másnak, nem emelhetem le csak úgy, hogy magam könnyítsem ezzel. Nem mondhatom el, hogy mit érzek, mert más úgy sem értené meg. Nekem nem szabad ilyesmikkel előhozakodnom, mert azzal mindent elrontanék. Magamnak kéne kiűznöm a lelkem sötét árnyait, de nem tudom, hogy ezt hogyan tegyen. Hogyan küzdjek meg fizikai fájdalmammal, mely tompítja az elmém? Hogyan mondjam el az elmondhatatlant? Kinek mutassam meg azért, hogy egy röpke percre megkönnyebbülhessek? Viclyn már érti, azt hiszem ő már érti teljes mértékben. Az ő szemében láthatom azt, amire olyannyira vágyom igazából. Azt a kicsiny megmutatást, mi szerint megtörtségéből egy szilánkot megkaphatok, azt nagyon várom. Várok minden egyes pillanatot, mikor vele lehetek. Ilyenkor mindig úgy érzem, hogy a hibáim ellenére, érhetek valamennyicskét. Láthatom a lelkében dúló háborút, s azt a fájdalmat én magam is sugározhatom, elnyelhetem. Mások ezt nem érthetik, mások nem foghatják fel a kettőnk közt kialakult köteléket.
Én csupán egy ostoba nő vagyok, aki elfelejtette, hogy mi végre is való e világban; csak egy lény, aki nem ért semmit ezen a földkerekségen. Ám a sors iróniája, hogy olyannal kerültem szembe, aki pedig tökéletesen ért mindent. Sokkal többet lát az átlagnál, s itt vagyok én, aki érteni nem értheti őt, viszont mégis. Én értem mindazt, amit tesz, értem őt, látom Őt. Így hát hiába fáj, ha egyszerűen tudom. Ez az egyetlen dolog, amit az életben tudhatok, az egyetlen dolog, ami a testemen kívül az enyém. Enyém, azaz érzés, amit Viclyn iránt érzek. Enyémek a pillanatok, amiket vele tölthetek. Azonban enyém a fájdalom is, ami minden egyes rossz alkalommal előre tódul, s nem kegyelmez még a puszta viselkedésemnek sem. Ugyan, szabad-e nékem megválni ettől? Szabad-e magamnak döntenem afelől, hogy a fájdalom nem jó, vagy éppen rossz? Múltam nélkül nem érthetem a jelent, nem láthatok olyan bölcsen, hogy ítélkezhessek. A minden rossz ellenére viszont dönthetek arról, hogy éppen mennyire engedek az önön dolgaimnak. S most, most itt áll előttem egy hatalmas személy, egy halálisten. Nekem nem volna szabad őt elküldenem, de meg kell tennem. Ha nem tenném meg, csak bántanám, ami hatalmasabb rossz lenne, mintha nem merném elküldeni. Én már nem számítok semmi jóra, s nem is akarok semmit, nem is szabad akarnom; egyet kivéve. Ezért az egyért imádkozok jelen pillanatban is, nem akarok ártani. Nem akarok olyan dolgot elkövetni, amelynek következményeit nem érthetem meg. Mert nem tudhatom, hogy éppen mi fog történni. Arcomba húzom a csuklyámat, hogy szemeimet ne süthesse az égető Nap.*
- Bocsánat, de ezt te nem értheted... *Komoran sütöm le tekintetemet, midőn már lényegében mindegy is, hogy fáj-e, avagy sem. Nem tudom, hogy mi legyen, de maga a szó, és szándék sem tölt már el pozitív attitűddel. Nem tudom, hogy mégis hogyan kéne minderre reagálnom, elvégre is nem kérhetem arra, hogy segítsen. Már nem kérhetem arra, hogy segítsen, mert egyszer már megtettem; de el is rontottam, erre gondolok, mikor tekintetem a földön heverő tőrre téved. Lassan le is hajolok érte, annak ellenére, hogy a tűz főnixet továbbra is a levegőben kezdem el reptetni. A köpenyem alá, annak tartójába mélyesztem a tárgyat, s szavak helyett cselekedek, mintsem merészelnék bármit is mondani. Nem akarom azt mondani, hogy nem, mikor nagyon vágyom arra, hogy valaki megszabadítson eme fájdalmaktól. De ebben az esetben azt sem akarom, hogy ő tegye ezt meg. Nem szabad, mikor egyszer már megpróbált segíteni, el szúrtam. S igazából nem is vagyok mindehhez hozzászokva. Viclyn ilyenkor magamra hagy, és napokig, gyakran hetekig hozzám sem szól.
Az előttem lebegő tűzmadár elindul felé, hogy egy támadás keretében átadhasson egy részt abból, amit éppen érzek, odabent. Odabent a lelkemben, testemben egyaránt. Én már nem akarok semmit sem szavakba önteni, nem is tudnék, csak annyit akarok, hogy menjen el és hagyjon magamra. Nem akarok neki ártani, de nem tudok nem ártani neki. Olybá kaotikusnak tűnik a helyzet, hogy csupán utolsó pillanatban érzékelem az engemet fogva tartó mágiát, melyre figyelmem megcsappan. A főnix egyszerű céltévesztésként a nő feletti fa lombozatát találja el, miből egy nagyobb tűz kerekedik. Rettegve pillantok a bezártságra, rettegve pillantok a lányra, és kapnék homlokomhoz. Fény övezi eme világot már, s a tűz tova terjed a többi növényzetre. Ám a bennem lévő sötétség adta képek gyors ütemben villannak fel lelki szemeim előtt.* - Neeem...nem! *Sikítok föl, s lélekenergiám egy csapásra lep el, akárcsak a veszélyes kín, mely marj bőrömet. A bezártság érzete elindította bennem a már eddig is visszavonhatatlan folyamatot. A démon mágia eloldásakor erősen behunyom szemeimet, hogy elkerülhessek a helyszínről. Mindegy, hogy hová, mindegy hogy kihez, csak nem akarom őt bántani, nem akarok bezárva lenni. A főhadiszállás kapujához érek, ahol szinte azonnal az előcsarnokban találhatom magamat. Itt esik a fájdalommal megtelített porhüvelyem, a padlóra, miután a jelenlévőket mintha megtámadtam volna valamivel, nem emlékszem.*
Nos, így kezdődött egy éjjel, s így is fejeződött be. Néha az álmok azok, melyek előrébb viszik az események lefolyását. Hiszen, ha e napon nem kerülök egy kaotikus világba, talán nem kell akkor ismét szembesülnöm önmagammal. Nem kellett volna egy ily' fájdalmas küzdelemben részt vennem, ahol nem az számított, hogy kinek a képessége az erősebb. Ez a küzdelem a lélek próbájáról szólt, a lélek küzdelméről, arról, hogy ki tudja végső soron önmagát adni. Én azt hiszem, eleve hátránnyal indultam. Nem tudtam, és nem is tudom, hogy milyen az-az önmagam. Ám egy valamire megtanított ez is, megtanított küzdeni. Megtanított arra, miként büntethetem önmagam az elkövetett hibáimért. Nekem nem csupán Mei-sannal, de önmagammal is megkellett küzdenem. Hogy sikeres volt-e, avagy sikertelen? Azt mindenki döntse el magában. Most pedig süssön fel a Nap, és szálljanak fel az árnyak. Borítsa a múltat jelen, és jelent a jövő. Álmokat szőjön az elme, és test valósítsa meg mindezeket. Az élet, az élet pedig folyjon tovább a maga medrében..