*Kiszáradt szavak tömkelege, csúfos foltozatok a levegőben. Felderengeni látsszék a testes kapu, amely oly' sok különleges személynek adott már lehetőséget az átkelésre. De, ezúttal egy teljesen más személyt kellett fogadnia. Habár, ha nem engedett volna át, akkor is csak készségesen íveltek volna ajkaim holmi gyarló mosolyra. Ugyan, ugyan ki csinálna egy kapuzárásból problémát? Feltehetőleg egy olya személy, aki maga elé helyezi az agressziót, s elveszti fejét ahelyett, hogy taktikusan viselkedne. Yare, yare és tusé...Mennyi ilyen személyt ismerek, és mennyien ebből tenyereim alatt haltak meg. Ó, azok a mesés időszakok, amikor még a cigaretta füstje is finom levegőként marta végig a belsőség nyálkáit. Mi lett hát a régi korok dicsmérveivel? Senki nem követi már ezeket, s senki nem emlékszik már azokra az időszakokra. Voltaképpen szükséges e egyáltalán emlékeznünk arra, mi volt évszázadokkal ezelőtt? Ki mondja meg nekünk, hogy miért érdemes, és miért nem érdemes emlékezni olyan dolgokra. Mindenki csak a szokásos maszlagot kántálja egy-egy elborult pillanatában, de senki nem kérdez rá a racionális dolgokra. Én elgondolok egy dolgot, de milyen folyamat sarkall arra, hogy elgondoljam a dolgokat? Arcom letisztult komolyságot tükrözővé válik egy pillanatra, amikor a cipőm talpa tompán koptatja az egyiptomi kövek fényes, ám itt- ott keményen megkopott, mocskos felületét. Ez is egyfajta ösztön, amelyet a gyarlók egyáltalán nem képesek irányításuk alá vonni. Noha még mi sem, időtlen időkig kitolt életeszenciával rendelkezők sem. Az ösztönöket nem lehet racionálisan megmagyarázni, innentől kezdve pedig a filozofálgatás egyszerűen értelmét veszti. Mert minek állítsak fel teóriákat arra, hogy még is ki, mit, és miért tesz. Érdekel is engem? Nagyjából ez az, amiért legszívesebben arcon tudnék valakit köpni, amikor neki lát arról beszélni, hogy az állam ilyen, olyan, és hogy a szív meg a stb. hülyeség. Mindenki csak ugyanazt a megszokott dolgokat kántálja. A cigi pedig, akkor lett igazán büdös, és rossz ízű, amikor a gondolkodók túlzásba vitték a dolgokat. Tedd meg, ha neked jól esik, és pont. Ne tedd meg, azért mert bizonyos elvi kérdéseiddel ütköznek, és pont. A politikára visszatérve pedig mindenki ugyanazt csinálja, ugyanannyira rabja a rendszernek csak saját maga nem képes ezt felismerni. Ám, mi közben teljesen a véletlen folytán neki láttam ilyen ostobaságokon gondolkodni, lábaim a saját kis külön termembe vezettek. Oda, ahová más személy egyszerűen nem tud betérni. Ennek különösebb oka, hogy erről a szintről azt sem tudják, hogy létezik. Elhaladok a kemény munka árán megszerzett, számomra fontosnak vélhető tárgyak mellett. Noha kacat is lakozik egy kettőben; de ebben a teremben, ezeken a polcokon tárolt reliquiak már mind- mind összeolvasztott tárgyak sorozata. De a memóriám még mindig nem hagy el. Még mindig tudom, hogy a legfelül tároltakhoz nem kéne hozzáérni, a jobb oldaliak fizikai, a bal pedig mentális ereklyék. S még azt is tudom, hogy az üvegszekrényben tárolt ékszerek pedig rohadtul átkozottak. Azokat még nekem sem sikerült egyelőre megtörnöm, így hát mondanom sem kell, hogy én magam is kaptam már sakkot. Nem is baj, csak legyen alkalmam ezeket valakikhez vágnom. Élvezettel nézném végig, ahogyan az erős szíveik le lennének derogálva órák multával. Tehát aki nem ért a tárgyakhoz adja be egy múzeumba, vagy vágja oda a szomszéd néninek ajándékba. De aztán ne lepődjenek meg, ha a szomszéd nénikének a családja hetek multával kiírja a temetés időpontját. S minő érdekes, hogy ilyenkor az orvosok a betegségeket veszik elő. Senki sem gondolná, hogy a szomszédtól kapott karkötő tehet róla. Az élet már csak ilyen. Bárki kinyírhat bárkit, ez a legszebb tudomány. Ha, nem értesz hozzá, azért halnak meg melletted, mert oltári nagyot hibázol. Ha pedig értenél hozzá? Megteszed saját magad, mert felismered ezen "igények" szépségét. Ez volna az ember, és manapság már akármelyik fajt körülvevő anarchia. Nosztalgikusérzések fognak el ebben a pillanatban, s sóhajtva egyet gyújtok rá megállva a vitrines előtt. Semmit mondó, még is furcsa arckifejezésben leledző mimikámat tükörsimán tükrözi vissza, a berendezés. Utálom az ilyen elmélkedéseket, még is én magam is rá vagyok ezekre kényszerítve. Mennyivel könnyebb lenne nem gondolkodni. De legalább én értelmes dolgokon gondolkodok, nem pedig szappanoperát csinálok egy cickány masnijából jó formán. Beleszívok a cigimbe, s kifújom a füstöt melynek illata valóban bűzösebb, mint hajdanán volt. Néhány pillanat elteltével tovalépdelek, miután kinézelődtem magamat. Betérve egy másabb kör alakú terembe, leülök az asztalomhoz. Ezen az asztalon egy üvegsakk porosodik minden egyes áldott nap, illetve annak közepén egy nagyobb üveggömb. Hogy milyen okokból kifolyólag tartózkodik a sakktábla kellős közepén egy üveggömb, nos kényelmi mérce. Mert hát miért is ne sakkozhatnék a közben, még tekintetem egy világból kiragadott földrészre téved. S mivel a cigarettám végre elfogy, elhúzom kezemet a gömb felett, és tekintetem a gömb belsejére irányul. Az érzés, amikor rengeteg személyt láthatsz akaratukon kívül, olyan érzés, mint az első gyilkosságod. Fussanak, vagy elkapod őket. Bár az adrenalin szintem már egyáltalán nem ugrik fel olyan magasra, mert tisztában vagyok azzal, hogy csupán én látom őket, s ők engem nem. Ám még mindig zavar, hogy vannak olyan épületek Karakurában, amiken nem látok át.* ~ Ah, Ah...sed volentibus occultare..non diu..~ *Billentem oldalra a fejemet, mi közben tekintetemben ravaszul csillannak meg a gömbön kibocsátott képek sorozata. Mint egy film, csak voltaképpen ezek a képek tényleg valósághűek. Nem úgy, mint azok a szarok, amiket a mozikban szoktak vetíteni. Némelyiken hányni tudnék. Különösen azokon, amiken egy- egy különleges fajt mutatnak be. Már nem jut eszembe a film neve, de egyszer szívesen elbeszélgetnék a rendezővel, hogy felvilágosítsam arról: A vámpírok mióta csillognak a napon? Emberek ch, ostoba, mihaszna héjazat. Haladok tovább a megfigyeléssel, mert nem puszta hobbim kielégítéseképpen jöttem le ide. Keresek egy személyt a ponthalmazban, s azt hiszem igen közel állok ahhoz, hogy megtaláljam. A nyavajás igen csak szeret rejtőzködni, de ez engem, egy cseppet sem hátráltat. Inkább szórakoztató, hogy van itt a városban egy olyan személy, akinek annyit mondasz "d" el is hiszi, és "c"-t mond. Lehet a szomszéd nénikére kéne bíznom ezt az ügyet? Ki tudja, elég sanszos, hogy jobban intézné a dolgaimat. (Irónia) Mindenesetre abban a szerencsében van részem, hogy a kép egy pillanatra a főhadi "előterébe" téved. Ajkaim szegletében kaján ív kezd el görbülni. Fel állok az asztalomtól, és egy titkos átjáró segítségével úgy látszatik csak az ajtó mögül lépek ki üdvözölni.* - Ut wisi vesperamˇ, Viclyn...Rinaaya.. *Biccentek mindkettőjüknek kimérten, ahogyan az- az etikett szabályaiban is megtalálható. Számomra ezek olymi részletek, amelyeket nem szokásom elhanyagolni. Természetesen vannak kivéletes esetek, de engem már csak így neveltek. Közelebb lépdelek hozzájuk zsebre dugott kezekkel, s felteszem a kérdésem.* - Mi járatban erre barátaim? *Még is mi járatban? Hmm..mintha én hívtam volna őket ide az érme segítségével. Mindenesetre néhány pillanatnyi csend következtében az egyik külső ablak felé emelve tekintetem, szólok hozzájuk.* - Kaptunk információkat néhány felderengő ereklyéről. Ha mi érnénk oda előbb, a miénk, lehetne. Persze ehhez szükség volna valakire, aki el tudna látni egy térképpel. *Jegyzem meg kissé tanácstalan sugallatú kifejezéssel az arcomon. Yare, yare, hosszú nap elé nézek...*

~ A lejtő első lépcsőfoka - Lorem ipsum dolor clivo ~

*Sietség, mindig ez a "hatalmas" szavakkal kimondott mondat. Nem kedvelem ezt a mondatot, még úgy sem, hogy alapjáraton egyetértenék vele. Mire sietni? Miért a rohanás, mikor minden egyes dolog megvár minket. (Majdnem.) Arra születtünk, hogy halhatatlanok legyünk. Sietnünk kéne? Még is hová siessünk? Időnk ki tudja mennyi ideig véges, a napok már javában összefolynak. Három, tíz, harminc.. mennyi emberöltőnyi időt is éltünk mi már meg? Vagyunk oly' idősek, hogy megengedhetjük magunknak a nyugalmas tempót. Azt a tempót, amely csak is azoknak jár, akik nem maradtak alul az alja nép közt. Csak is azoknak jár, akik ki mentek a szakadék peremére, és dacoltak élettel, s halállal. Nem, a sietség nem az én kenyerem. Nyugodtan, tisztán, úgy, hogy idegzetük pattanásig feszüljön. Ez is csak egy teszt, egy kegyetlen játék, amit én űzök velük. Nem vagyok én vezető, se nem alárendelt. Én csupán egy ravasz mágus vagyok, aki tudja irányítani a helyzeteket. Ha rá jönnek, hogy én volnék vezérük? Érdekelne engem? Érdekelne e egy olyan mágust, akinek a kezében egy egész szervezet összpontosul? Felesleges szó forgás az egész. Meg engedem magamnak, hogy társaimnak hátat fordítva a kinti világot szemléljem. Fák rengetege tornyosul a felszín fölé, megtörve ezzel a kietlen táj szépségét. A folyó, mely századok óta szeli ketté Karakurát most meglehetősen viharos folyásúnak bizonyul. A Hold, igen a hold ismét fátyolosan szórja be a vidéket. Sápadt, fájdalom teli fénye süthet a kint járó népnek. Mindig másokat küldtem magam helyett, mindig képes voltam megkeresni a mellék utakat. De ez most más lesz, most nekem is velük kell mennem. Nem, nem ugyan ez egyáltalán nem azt jelenti, hogy őket többre tartanám magamtól. Egyszerűen csak nem bízok a képességeikben annyira, hogy áteresszek nekik egy számomra értékes ereklyét. Hueco Mundo, a hollowok országa. Minő érdekes hely lehet, már kíváncsivá tesz az ottani "Nap" hatása, amelyet Aizen Sousuke emeltetett fel. Az a shinigami, aki volt olyan elvetemült emberi származása mellett is, hogy az Insignishez forduljon információkért. Honnan is tudhattam volna, hogy hol található, azaz ereklye? Hiába hatalmas, hiába kecsegtető csak egy szánalmas eszköz. Felesleges háborúnak kiváltó oka. Elkészítem én a saját ereklyémet, azt az ereklyét, ami majd igazán hatalmassá tesz majd. Vissza akarom nyerni régi, másik felem egészét. Ugyanaz a mágus akarok lenni, aki hajdanán voltam. Nem vagyok egy harmadrangú sarj. Elég a keserűségből, elég a magány küszöbén állni. Csapatot toboroztam, hogy elinduljak a magam szükségéért. Noha adok nekik alamizsnát, de ezek csak is a céljaimat szolgálják. Mióta a szervezetben vagyok, talán egyetlen egy lény iránt követtem el szívességet. Az a félvér, aki majd minden bizonnyal beváltja elképzeléseimet. Ha igazak az állításaim, akkor képességei majd segítenek. Addig is el fogok követni mindent az Ő érdekében. Szívességet tettem azzal, hogy kihoztam börtönéből. De tartozik nekem, s tudom a módszereket, hogyan állíthatom magam mellé. Néhány kedves szó, védelem és az sem fog neki számítani, hogy szenvedett mi alatt az Insignist szolgálta. Ideje volna már visszanyernie emlékezetét húsz kemény év után. Nem fogja, Baltazaar sosem törekedett erre. Friss kelésekor kellett volna leginkább cselekedni, most már mindegy. Nyugalom fog jellemezni a továbbiakban is. Minő groteszk hatás, hogy itt állok két személy társaságában, és még is én vagyok nyugalmasabb az idősebb boszorkánnyal ellentétben.* - Ki tudja, hány száz évesnek hirdeted magad boszorkány...de a türelmet még nem tanultad meg. Nevezhetsz alantasnak, ám kettőnk közül én vagyok a nyugodtabb. Tudod miért? Mert biztos vagyok magamban, és társaimban. *Pillantok Viclynre is, és Rinára is ebben a pillanatban.* - Vagyok oly' képzett, hogy megengedhetem magamnak a hatalmasak erényét. Te viszont rángatózol kedves Rinaaya. Tán attól félsz, hogy lekésel bármit is? Aberációid csak azt sugallják, hogy te magad vagy alantas, és nem vagy képes irányítani az események folyását. *Ravaszul pillantok rá. Bármilyen erős boszorkány is, félelmet egyáltalán nem táplálok feléje. Miért kéne félnem egy olyan boszorkányt, aki úgy viselkedik, mint a kezdők egyike. Kaotikus gonosz, egyértelműen leíró tulajdonsága. De a dolgok velem szemben nem így működnek.* - Továbbá kedvesem.. Biztosíthatlak affelől, hogy oda fogunk érni időbe! *Yare yare, egyszer megfog fájdulni a fejem még Rinaaya csipkelődései miatt. Csak hogy ezúttal szavai nem olyanok voltak, amelyre nem tudtam volna nem komoly érveket adni. De minek is bizonyítsak neki? Neki, egy boszorkánynak. Szánalmas matera, aki ugyan lehet erős, de mások nélkül maga sem tehet meg igazán nagy dolgokat. Ennek felismerésének hiányában nem leszek képes soha elismerni őt egyenrangú félként. A drow legalább értelmes nyugodtsággal töltötte ezt a pár pillanatot. Ő talán felismerte azt, hogy rohanással nem mindig lehet nyereséget elérni. Ijesztő aberáltság, hogy ehhez több ezer évet kellett megélnie. De legalább most van egy harcos a szervezetben. Nem kell a boszorkánynak szolgálnia, ugyan én sosem kértem ilyesmit.* - Ki tudja már...régóta itt hevert. *Pillantok arra az ékes fegyverre, amelyet Viclynnek ajándékoztam. Értéktelen csekélység, de legalább valakinek a hasznát hozza. Ám ezek a pillanatok is elteltek. Eltelt az idő, amelyet önkénytelen várakozásra húztam. Behunyt szemmel szívok egy kis levegőt, majd megindulok a kijárat felé.* - Menjünk. *Szűkszavúan felelem ahelyett, hogy inkább megosztanám velük céljainkat. Minek is tenném most, ha megtehetem út közben is? Az éj még javában feketedik, az idő pedig lassan múl, ezzel kifejezve igazam a jelennel kapcsolatban. Az Insignis Reliquia vár, majd lecsap a semmiből. Mi, semmit sem teszünk puszta véletlenségből, irányítjuk sorsunk számos rabszolgával ellentétben. Ők a rendszer rabjai, még mi, akik megengedhetik maguknak a türelmet, Élünk...*