Engedély: Yoru (alias Kami-sama)
Engedély kari használatra: Kagami Ai, Verashu Suwun és Wang Liu Mei
Köszi a segítséget :3

Párás nyirkos reggelre virrad, valaki hevesen dörömböl az ajtómon, az izgatott szívverését innen hallani lehet. A párnám a fejemre húzom, de a dörömbölés így is hallható, ugyanis a tiszt egyre hangosabban kopácsol azon az átkozott ajtón.
- Megyek már megyek, nyugalom… - Nagy nehezen felkelek, nyújtózok egyet, a lábaim leteszem a földre. Mezítláb vagyok, nem szeretek cipőt hordani idebenn. Végre elérek az ajtóig, kinézek, vajon milyen indokkal zavarhatják meg a szendergésem... Az ajtóban egy osztagtársam püföli a már nyitott ajtó helyett az arcomat, majd mikor észreveszi, hátrébb lép egyet és hajolgatni kezd.
- Nagyon röstellem Yamasaki-san! – Nekem még olyan korán van, hogy meg sem érzem a püffölés, még akkor sem, mikor az orromból kiserken a vér. A tiszt elsápad, s még hevesebben hajolgat. Az arcomhoz nyúlok és érzem, ahogy valami végig folyik az arcomon.
- Ne is törődj vele… - legyintek könnyelműen, hiszen nem is éreztem. A tiszt rémülten belekezd, úgy tűnik azt hiszi mindjárt eltöröm a kezét amiért megütött. Csak tudnám mi a problémája.
~ Pont olyan tohonya, mint te… ~ Mondja Ribbon-chan morcosan az ágyon ülve, a lábát lóbálva. Mérgesen fordulok hátra, hogy ezzel halhatásra bírjam Ribbon-chan, bár ő ehelyett csak kinevet. Mivel nincs értelme, inkább visszafordulok a rémült tiszt felé és próbálok kedvesen mosolyogni rá, ezzel is bíztatva hogy mondja el a sürgős üzenetet.
- A kapitány hivatja Yamasaki-san! Azt mondja, haladéktalanul jelenjen meg nála!- Nem tűnik tréfadolognak. Kedvesen megköszönöm új barátomnak, hogy átadta az üzenetet, elköszönök és visszacsoszogok a szobámba. Felöltözök, megfésülködök, és szalonképessé teszem magam egy vizitre. Rövid idő elteltével, menetkészen állok az ajtóban. Kardom az oldalamra erősítem, majd kisietek a szobámból egyenest a kapitányi irodába, ahol Suwun-taicho már türelmetlenül vár.
Az iroda olyan mint mindig, szép, tiszta, egyszerű, mégis nyugtalanságot érzek. A kapitányom láttán én is nyugtalanná válok, ül a székén, ám látszik rajta, ha nem fogná vissza magát fel alá rohangálna az irodájában. Megállok kicsit távolabb az asztaltól és türelmesen várni kezdek. Nem telik bele sok idő, Verashu kapitány monoton komor hangon belekezd mondandójába.
- A feladata, hogy eltűntesse Chizuki Rei nyomait a harmadik osztagban, a szobáját és minden lélekenergia részecskét, mely az ott tartózkodásáról árulkodhat...- A neve ismerősen cseng, de mégsem tudok arcot társítani hozzá. A komolyság, mellyel Suwun-taicho előadja a feladatom, arra sarkall, hogy azonnal áljak neki, ne merjek kérdezni, csak némán teljesítsem a parancsot. De mint minden normális emberben, bennem is felmerül a kérdés: „Miért?” Kicsit még álldogálok, hátha hozzáfűz valamit, ám a szemén látszik, hogy örülne, ha indulnék, ezért nyakamba veszem a lábam, és meg sem állok az osztagom kapujáig.
A 3. osztag felé menet végig a "beszélgetésünk" jár a fejemben, vajon mire ez a nagy felhajtás, közben pedig eszembe jut, hogy Rei-chant én is ismerem, hisz mind a ketten Raizerek vagyunk. Sosem hittem volna, hogy a Raizerségből még hasznom is származhat, ha eltekintünk a süteményellátásról. Miután rájövök Rei-chan kilétére, még jobban kezd érdekelni a dolog. Megtorpanok, és megfordulok. Az osztagom felé nézek. Visszafordulnék, de nem tehetem, hogy megkérdezzem a kapitányt… Bár nem vagyok benne biztos, jól cselekszem-e, ennek ellenére a nyomokat elkezdem eltüntetni. A parancs az parancs, nem ellenkezhetek.
A szoba előtt állva mégis megtorpanok, nehezen akaródzik mozdulni a lábam... Mi lesz, ha valami szörnyűséget látok? Vagy rájövök valamire, amire nem kéne? Egy kislány mit követhet el, amitől Vera-san ilyen ingerülté válik?
Ahogy így morfondírozok, teljesen figyelmen kívül hagyom a külvilág történéseit. Egy neszre, vagy zörrenésre sem kapom fel a fejem. Csak az ajtóra és magamra fókuszálok. Végül elszánom magam, a tolóajtó felé nyúlok, és óvatos mozdulattal kezdem el lehúzni a megfelelő irányba.
- Mi dolga van itt az omnitsukidounak? – Teszi fel a kérdés, behunyt szemmel. Ijesztő, ahogy ilyen magabiztos, biztos jéghideg vér csorog az ereiben.
A kérdés, visszaránt akkora lendülettel, hogy jómagam berepülök a még ki nem nyitott ajtón, egy szép sziluettet hagyva magam mögött. Nagy csörömpölések közepette érek be. Miután leszedem a fejemről a ráesett bowling golyót – megjegyzem nem érte mit keres ez itt – feltápászkodok és az ajtó felé kúszok, majd kinézek az „új ajtón”. Mintha Verashu-taicho külön felhívta volna a figyelmet a diszkrécióra… most pedig még egy ajtón is ott figyel a körvonalam... Kifelé pillantva észreveszem, hogy a hang a 3. osztag újdonsült kapitányától származott, aki nem mellesleg Ai-san..
- Giku...- reménykedem benne, hogy nem vesz észre... Dermedten meredek rá.
~ Komolyan megtanulhatnád már, hogy a "nem mozdulok, nem lát" elv csak a T-rexeknél és a ribiknél működik... -.- Barom..~
- Ccs.! ha nem mozdulunk nem lát! én tudom!- Sajnos azonban mégis lát, ezért előmászok, és remegő hangon kezdek hozzá a magyarázkodáshoz. - Én...én...-
~ Briliáns előadás! Ezért én Oscart adnék… idióta -.- Mellesleg pont olyan beszari vagy, mint a tiszt reggelről... -.-~ Az előbbi becsmérlő mondatokat próbálom figyelmen kívül hagyni, és összegyűjteni a bátorságom egy esetleges válaszadás erejéig. Válaszolok, aztán felhúzom a nyúlcipőt és elspurizok! Remek ötlet.
- Szóval, csak... csak - A fejemben forognak a lehetséges mondatok, melyeket ebben az esetben hasznosak lehetnek számomra. "Nem kérek több sütit köszönöm. Nem az automatát a másik oldalra tegye, ha kérhetem." végül egy igen halovány hazugság ötlik be. Nem szoktam hazudni ezért ez még egy átlagos hazugságnál is gyengécskébbre sikeredik. -...csak Rei-channál felejtettem a sütimet...- Higgadtan áll előttem, a szél meglibbenti a haoriját és egy csodálatos fényes hajdíszt is. Hogy tud valaki ilyen fenséges lenni? Bár azt hiszem, elrémiszti a legtöbb embert a tökéletességével.
- Neved, rangod shinigami? – Oly magabiztosan teszi fel a kérdést, oly megkérdőjelezhetetlenül, hogy azonnal felpattanok és vigyázba vágom magam.
- A nevem Yamasaki Shizuka, a 2. osztag 4. tisztje. – Még inkább leizzadok, én barom! Ezt is elmondtam, így már biztos nem úszom meg, hogy a kapitányom elföldeljen a cseresznyefa alá, ami még meg sem érkezett TT_TT. Ai-san közelebb lép egy kicsit, melyre én ösztönös hátrálással reagálok. Nem csoda, hogy tartom a távolságot, eleve egy titkos ügyben vagyok itt, ami valószínűleg őt is érinti. Ha feldühítem, ki tudja mit fog csinálni velem? Látszik rajta, hogy a süteményes alibimet azonnal ignorálta, mikor kimondtam.
Egyszer csakúgy minden jelzés nélkül elindul előttem, s int, hogy kövessem. Mélyen elgondolkodok, megtegyem-e, halmozzak-e még több hibát. Végül arra jutok, hogy kénytelen vagyok követni, hisz kapitány, ha pedig egy kapitány azt parancsolja, menj akkor menned kell. Némán menetel előttem, nem kérdez semmit. Ez a kis csend egészen jól esik, s egy kissé meg tudok nyugodni, mégis még mindig remegő lábakkal követem.
Az irodájába érve megállok az ajtóban. Még mindig kiráz a hideg Ai-santól.. reméltem nem találkozom vele a buli után többet, de most mégis itt ül velem szemben, és egyértelműen ő van előnyben. Nem tudom, mibe keveredtem bele, de lehet hogy ő igen, ha ez így van talán meg kéne védenem magam?
~ Nahát, használod az agyad? Bár igaz, hogy belőled az életveszély hozza ki ezt ösztönösen..~ Ettől nem nyugszok meg.. életveszély. Ennyire súlyos lenne? Ahogy így meditálgatok, észre sem veszem, hogy Ai-san int, üljek le. Méltatlankodva megismétli a mozdulatot, mikor sikerül rá figyelnem. Habozva lépek be az irodába, leül a székre és válaszolok a kérdésre.
- Hiszen.. már mondtam... csak a sütim. – A válaszomra, csak hátrébb dől, mintha nem is mondtam volna semmit. A tekintetét rám emeli, ez már valami, eddig rám sem nézett rendesen.
- Utoljára kérdezem...mit kerestél a volt tiszt szobájában? Ne hidd, hogy elhiszem mikor hivatalias az öltözeted...shinigami.. – A hangja fenyegetően hat, melytől még inkább kiver a víz. Ha tovább hazudok, annak nem lesz jó vége.
- Én csak beestem, mert megijedtem… - Reménykedek, hogy ez a válasz kielégítő lesz, bár a módját taglalja és nem a miértjét. Mivel látom, ennyi nem felel meg, folytatom. – Magam sem tudom, csak egy titkos parancs. De még ha tudnám is… - Itt a hangom egy pillanatra fenyegetően hat, ám ahogy folytatom egyre bizonytalanabb lesz. - …akkor sem árulnám el az osztagom! – A mondat vége már szinte elhal, oly halkan fejezem be.
Kopogtatnak az ajtón. Odakapom a tekintetem rémülten, remélem nem Verashu-taichou az. Ám ekkor egy ismeretlen lány lép be. Rövid a szoknyája, –egyáltalán lehetséges ilyen egyenruhát? – két copfba kötött haja, melyet egy-egy fényes csat díszit. Ebben az osztagban mindenkinek van valami csillogó csecse-becséje? Letesz pár papírt az asztalra, majd Ai-san a szekrényhez küldi, s onnan egy papírt hoz neki, majd illedelmesen távozik. Ai-san a papír átvétele után felém fordul.
- Ez esetben alá kell írnod egy papírt, hogy itt jártál. Mivel közvetlenül nem a felettesed küldött és ráadásul nem is közölted okod, így jogomban áll készíteni erről az esetről egy nyilatkozatot. Nincs helye ebben az osztagban illetékteleneknek, Verashu kapitánynak meg kötelessége közölni velem, ha egy tisztje munka időben az osztagomban tartózkodik. – Egy tollat vesz magához és írni kezd, közben folytatja a beszédet. - Ám hajlandó vagyok eltekinteni a megrovástól, ha képes vagy elmesélni nekem mit keresel itt. -
- Elnézést kérek.. - Kezdek bele mondandómba, közben tördelem a kezem.. - …de nem írhatom alá! Én már elmondtam, amit tudok.. - Már majdnem elszánom rá magam, hogy beismerő vallomást tegyek, mikor Ribbon-chan ismét gondolataim közibe szól.
~ Szedd össze magad! Megpróbál sakkban tartani!~ Ettől kissé magamhoz térek és egy egész komoly választ tudok adni.
- Ez egy titkos küldetés! A főkapitány elnézi a kapitányomnak! – A mondat végére egyre bizonytalanabbul kezdek festeni a szívverésem is gyorsabb lesz a "fenyegetés” hatására. Ha nem írom alá akkor bajba sodrom az osztagom? Ám, ha alá írom nekem lesz bajom... Meg kéne úsznom.. de hogyan?! Hogyan ÁÁÁ Ez nekem túl sok!! Legszívesebben a két kezem a fejemre tapasztva rohangálnék körbe-körbe a szobában azt üvöltve „Hagyjon békéééén”. Sajnos ez az opció nem áll rendelkezésemre, csak némán üldögélek a gondolataimba veszve, közben pedig nyúlok toll felé melyet az asztalon látok, hogy aláírhassam azt a papír... Talán ez az egyetlen megoldás.
- Titkos küldetés? Yamasaki Shizuka, kapitány vagyok. Megvan a jogom ahhoz, hogy tudjam miféle küldetés ez. S voltaképpen az én osztagomat illeti, illetve egy volt tisztemet. Tehát nyomatékosan kérlek fel rá, hogy közöld. A diszkréció természetesen adott.
- De már... - elgondolkodok. Valóban nem mondtak semmit,ennek ellenére következtetéseket le tudok vonni. Az hogy el kell tűntetnem a lélekenergia maradványokat, hogy Rei-chan nincs itt… Lehetséges, hogy el akarják tűntetni? De miért és hogyan? Nem akarok ebben részt venni!
- Én tényleg nem tudok semmit - mondom összezavarodva, legszívesebben elfutnék... Miért parancsolná ezt a főparancsok, hiszen ez csak tőle származhat. Nem ismerem igazán Rei-chant, de biztos vagyok benne, hogy nem szolgált rá semmiféle büntetésre.
- Nem értek semmit, csak azt mondták, hogy tűntessem el a nyomokat...- a szám elé kapok. Elszóltam magam! Így is nagy bajban voltam, most már visszavonhatatlanul... Ezt már nem tudom megmagyarázni.
A kapitány felkel és az ablakhoz lép, majd kinéz és közben beszélni kezd. - Nem is hittem volna róla, hogy ennyit beszél. –
- Tehát egy kapitányról nem tudni semmit, s most már a gyermekéről sem. – Közben mereven figyeli a kint gyakorló beosztottjait. Én meglepetten értesülök róla, hogy Rei-chan a volt kapitány gyermeke volt. Ez nem lehet véletlen, itt valami nagyon de nagyon bűzlik! Mit követhetett el a hadnagy, hogy a gyerekét is eltűntették?
- Onmitsukidous létedre úgy remegsz, mint egy harmadrangú tiszt. – Jegyzi meg, mivel a remegésem még mindig nem maradt abba. Haragosan nézek rá és épp válaszolnék mikor Ribbon-chan közbeszól.
~Igaza van! Te idióta töpörtyű! Szedjed össze magad, szégyent hozol az osztagodra!!~ A töpörtyű szót legkevésbé Ribbon-chantól szerettem volna hallani -.-... De Ai-sannak tényleg igaza van, szégyent hozok az osztagomra.
Kis idő elteltével ismét visszaül a helyére. - Szeret sétálgatni, legalábbis úgy látom. - Amíg ő a szekrényében keresgél én dühösen fakadok ki a becsmérlő szavaira.
- Nem vagyok harmadrangú tiszt!- Nehogy már leuraljon egy új kapitány, mikor azzal az idiótával is elbánok
~Így van! a 10. osztag idiótája sem ellenfél nekünk, akkor ő hogy lenne?!~ Ribbon-chan szavaitól sikerül megnyugodnom többé kevésbé bár még mindig remegek, az nem tud egyik pillanatról a másikra elmúlni.
Ai-san még mindig teljes nyugodtsággal kutucol, mígnem megtalálja a keresett tárgyat. Nem látom pontosan mi az, csak annyit, hogy két szalag lóg ki belőle.
- Valóban nem volnál az? – A kérdésén érződik az a csípős stílus, provokálni próbál, ezzel még idegesebbé téve. A félénk remegésem, átvált ideges remegésbe, persze enyhébben. Mostanában nagyon egyszerűen fel tudnak ingerelni, főleg ha a rangomat firtatják. Legutóbb is azért vert el egy másik idióta..
~ a 12. osztag nem odaillő hadnagya ugye? ~ Igen! fáj rá visszagondolni...
Kiugrok a székből idegesen és válaszolok.
- Nem! Nem vagyok! A 4. tisztnek igen fontos a munkája! - Elég fenyegetően hathat a viselkedésem, pedig nem áll szándékomban támadni… még…
Azt a bizonyos tárgyat az asztalra teszi, de nem foglalkozok vele különösebben. Azzal annál inkább, hogy Ai megint az ablakhoz lép.
- S mond, mi a dolga egy yonsekinek?-
Ismét hátat fordít nekem, igazán tudhatna valamit az illemről! Most komolyan, ráadásul dühös vagyok, bármikor kiüthetném! Biztos neki is csak a száj nagy!!
~ Most nem ezért vagy azért mondom, de szerintem sincs semmi dolga egy yonsekinek... szóval te tényleg egy harmad... Pontosítva egy negyedrangú tiszt vagy. Idióta..~ Ó igazán? Na majd én megmutatom!
- Az hogy eltángálja azt aki az osztag után érdeklődik többek között!! - Hupsz ezt már veheti kihívásnak! Csak úgy kiszaladt a számon..
Néma csend telepszik ránk. Ő gondolkodik én pedig méregetem, arra az esetre, ha megtámadna, vagy bizonyítanom kéne rátermettségem. Érzem ahogy fellengzősen gondol magára, sőt tovább megyek beképzelten! Hát most bebizonyítom neki, hogy nem szabad hátat fordítani nekem! 4. tiszt ide vagy oda nem érdekel! Itt a becsületemről van szó! nem bújhatok vissza a házamba, mint valami gyáva puhatestű... jászi könnyedséggel kerülök Ai-san mögé, majd kimondom a „vezényszót”.
- Ikkotsu! - Öklömmel Ai-san felé ütök
~Mit művelsz te kötözni való barom?! A vágóhídra viszel mindkettőnket!!~ Érzem ahogy Ribbon-chanon kívül Ai is megdöbben. Erre a támadásra biztos, hogy nem számított. Eltalálom, de nem érzek egy csontot, olyan mintha átrepültem volna rajta. Eltűnik, mintha csak egy klón lett volna. Észrevette a támadásom? Lehetetlen! Mikor?!
A következő pillanatban mozdulni sem bírok. Nincs időm reagálni. Értetlenül állok, a meglepettség még az arcomra is kiül. Minden harci kedvem elszáll, nem mozgok vagy ficergek.
- Mégis hogy…- Kérdésem be sem tudom fejezni, ugyanis ő kezd beszélni.
- Neked nincs meg az erőd ahhoz, hogy egy kapitánnyal kezdj.. shinigami. Ha nincs elég erőd, légy oly' aljas, hogy a végén fölé emelkedhess, s életéért könyörögjön. Ám egy kivégzés sohasem lehet élvezetes. Egy harc sohasem legyen számodra élvezetet nyújtó esszencia. Mert amit ma elfogyasztasz, holnap visszaüt rád. A harc egy ítélet, amelyet végre kell hajtani. – Suttogja a fülembe. Libabőrös leszek tőle, olyan érdekes, amit mond és az előadásmód, a feszültség megtartása.
Ismét az asztalához sétál, megfogja azt a bizonyos tárgyat, amit megint nincs időm megfigyelni, csak mikor felém repül. Hírtelen csak arra tudok gondolni, hogy valami robbanó szerkezet..
~ Ez itt nem a 12. osztag -.-’’ Barom~ Oké tudom én, de ha az ember egyszer megjárja, akkor onnantól figyel rá! A megbénult karomra repül felirattal felfelé. Elképedten nézek, mikor tudatosul bennem, mégis mi az, elgondolásom Ai-san a következő mondatával is megerősíti.
- Gratulálok... Hadnagy! – Majd felenged a kidouból. Hasra esem a meglepettségtől, a hadnagyjelzés pedig mellém esik a földre… Elképedten nézek magam elé, mikor feltámaszkodom Ai-sanra nézek. Össze-vissza makogok érthetetlenül, nem tudom hová tenni a dolgot. A kapitány rám néz, int egyet a fejével, mintha azt mondaná „távozhat”. Felállok, a kezembe fogom a karszalagot és kisétálok az ajtón, még mindig tágra nyílt szemekkel.
~Gratulálok te idióta! Tudtam én, hogy a hevességed még előbbre visz enge… khmm.. minket ~

Hazafele menet kezdek csak el azon gondolkodni, vajon Vera-san mit fog szólni hogy elbuktam a küldetést és a kinevezésemről mi lesz a véleménye… Remélem nem lesz rám nagyon dühös T_T