~ Nyaralás Shihuru módra ~

Szerintem meg se kell szólalnom a dologról, nyilvánvaló, hogy mekkora kudarcnak tartom a szülinapos esetet. After party hangulat nem volt, sőt... hazaérve a szobámba zárkózva bőgtem egy jó az órám felett, hogy aztán tök rezzenéstelen képpel bukkanjak fel másnap reggel Touma előtt. Annyira se méltatott, hogy viszonozza a 'nagy vallomásomat', ami testvérek között szerintem egyrészt nagyon megszokott, másrészt meg elvárható volt. Lényegtelen, hogy nekem szarul esett.... De legalább láttam rajta, hogy valami kis bizonyosságot adott neki a dolog. Már ezért is megérte. Egyébként a sok kompromisszum hatására otthon már majdnem családias volt a légkör! Touma elfogadta Zedet, meg mindenki mindenkit, úgyhogy dúl a világbéke! Mondjuk... továbbra se a szívem csücske se Kamill, se Hitomi, de igyekszek nem undokoskodni velük. Nem tehetek róla, félek tőlük... mi lesz, ha elveszik mellőlem a számomra két legfontosabb hímet? Ők a családom... Nem akarok egyedül maradni. Bár ezzel a gyermeteg gondolattal inkább maradtam magamnak, hiszen még csak az kellene, hogy akár Zed, akár Touma megtudják! Biztos jól kiröhögnének a hátam mögött, hogy ennyire szánalmas vagyok. gy is várható, hogy Zed elpakoljon a nőjéhez... nem láncolhatom magamhoz, nem a vérrokonom- ez utóbbit pedig mostanában már kezdem nagyon, nagyon bánni. Akkor legalább joggal pattoghatnék neki, hogy már szinte egy közös programunk sincs. Ő a kis sztárfocista, a barátnője a sztártudós vagy kicsoda... én meg csak egy jó reményű egyetemista, aki még mindig képtelen volt dönteni afelett, hogy melyik ösztöndíjat fogadja el. Az idő végtelen, de nekem már csak napjaim vannak hátra, már ami a végleges döntést illeti. Gondolom Kuka-kun és Touma is elfogadják a döntésem, kiváltképp, hogy nekik valószínűleg mindegy melyik egyetemen tanulom magam majd halálra. Raiden meg... Raiden. Tőle valahogy nem várok sok együttérzést, valószínűleg elintézi a dolgot egy 'Te akartad, megkaptad.' mondattal, és nyugodt lélekkel olvas majd tovább. Ez van, ha az ember valami véletlen folytán egy istenkomplexusos antiszociális szociopatával jön össze. De legalább az enyém, még ha eleinte azt hittem, előbb lesz vége a világnak, semmint hogy viszonzást találjak nála. Félreértés ne essék, nem kényeztetem el, a francokat! Ez a férfi dolga, nem a nőé. :/ Azt viszont kifejezett örömmel közöltem vele, hogy pár napra New Yorkba utazok egy ismerősömmel- azt véletlenül se mondtam meg, hogy tulajdonképpen a bátyámmal megyek-, hadd legyen kicsit féltékeny. Komolyan, néha már azt hiszem, nem is érdekli, hogy élek-e vagy halok... >.> De ezekkel a marhaságokkal meg nem terhelem Toumát, tudom mennyire gyűlöli Raident, és csak miattam fogja vissza magát, amiért hálás is vagyok. Soha nem gondoltam volna, hogy egyszer túllép azon az időszakán, hogy egyszerűen keresztül néz rajtam... én mondtam neki, hogy nem akartam pont Raidenbe beleszeretni, de nem túlzottan érdekelte. Az a legjobb, hogy az egész már csak egy rémesen szar emlék, ami egyébként elég közeli. a repülőúton volt időm ezen eltöprengeni- addig se nagyon kellett arra gondolnom, hogy egy olyan kütyüben vagyok, ami bármikor lezuhanhat. Nem bíztam ezekben a masinákban, inkább futottam volna el a városig, csak ne kellett volna erre felülni- akkor is, ha ez nekem egy kicsit nagy teljesítmény. Mindenesetre szemem-szám elállt a látnivalótól, és attól, hogy anyanyelvi környezetben csacsogtak körülöttem angollal. Nekem ez a legnagyobb kihívás, ezt bátyám is jól tudja- bár az utóbbi időben már megembereltem magam, és egész jól megy már a nyelv. Azért egy-egy ellőtt szöveg után kedvem támadt visszakérdezni, hogy "He?!"... Nem leszek én profi sohasem... :/
- Eddig nagyon tetszik! *.* Majd elmehetünk a Central Parkba egy kávézóba? Meg... üljünk le egy padra, és etessünk galambokat!- olyan vagyok, mint egy rossz fangörl... Pedig egyszerűen csak örültem neki, hogy a dolgaink Toumával kezdenek rendbe jönni. Végülis nem kizárt, hogy kijöjjek ide, ha már megértem, mit mondanak.... vagy biztos ki tudok jönni otthonról is, ha elég keményen tanulok, mivel van egy rahedli cserediák-program.
- Egyébként mindegy... a hamburgernek itt is ugyanolyan az íze, nem? Vegyünk valami mérgező kaját, amitől egy derűs napon leáll majd a májunk!- karoltam bele, miközben hitetlenkedő pillantást vetettem a hotelre, amiből az előbb jöttünk ki. Komolyan, mit keresek én itt? Annyira nem vagyok ebbe a világba illő. Touma igen, őt minden második ember megbámulja, ő egy híresség... de én majd maximum a szaklapokban tűnök fel, azt is úgy jó tíz év múlva. Nem vagyok szemét, nem akarom lealázni... csak úgy tűnik, belém is szorult némi bizonyítani akarás. Nem akarok nála jobb lenni, csak azt, hogy ne 'a Shihuru Touma kishúga' néven ismerjenek meg mindenhol, és ne emiatt barátkozzanak velem, mert már a tököm ki volt tőle! >.>
- Szerinted képes leszek Crawenékkel úgy beszélni, hogy meg is értsék, ami mondok? - kérdeztem kétkedve, miközben nem haboztam hamisítatlan turista módjára lefényképezni egy-egy épületet.

Nem tartom magam sztárnak és messze vagyok a legjobb tíztől, hisz még nem adtam ki millió ruhakölteményt saját márkanevemmel ellátva, s nem teremtettem kultuszt saját magamból… Nem vagyok még olyan név, akit bárki felismerhet, bár tény, az utóbbi egy évben kifejezetten keresett lettem és mintha tényleg többen fordulnának meg utánam, mint ezelőtt. De most… nem azért vagyok itt, hogy a hírnevem hajszolgassam. Olyan nagy bűn lenne megismertetni valakivel életem azon részét, melybe eddig nem volt bepillantása? Konklúzióm végigfuttatása után válaszom az igenre téved; a szeretett testvér nem kér belőlem. Nem kéri életem ezen részét, elutasítva, eltaszítja azt, kiveti magából, tán undorodik tőle, nem becsüli, nem szeretne részesévé válni. Hiába minden próbálkozásom, szándékaim újabb falakba ütköznek, meggátolván célhoz érkezéseket. Ezt nevezik kommunikációs zajnak… Nem képes megérteni, nem képes elfogadni, nem hiszi el, csak óvni szeretném a pofára esésektől. Miért adnál rá éhező etiópra tornacipőt, ha feléjük mezítláb szokás sétálni? Gyermekkorom révén érthető módon teljesen elnyugatiasodtam, de ez van, tenni ellene reménytelen lenne. Már idegennek hat számomra a wasabi csípőssége, melyet legfeljebb elnyugatiasodott sushi éttermekből ismertem rendesen. Nem tartozom oda… Nekem ez az otthonom. A város, melyet mindennél jobban szeretek. Valódi menedékemmé vált, amikor nem volt más, ami ott lett volna nekem, s segített volna a nehéz időkben, hogy eltakarjam szemem, fülem, mint egy hollywoodi plakát, s így formál belőlem gorillát, de miért zavarna? Ez az én dzsungelem, a hely, ahol a lehető legfelszabadultabban érzem magam. Arról pedig igazán nem tehetek, hogy egyeseknek semmi se jó…
A lelkesedés eltűnt, ez érezhető. Nem, nekem nincs szükségem mézes-mázos mosolyra, ha pedig gondja van, végre mondja a szemembe; nem mintha én képes lennék válaszolni. Elfojtott, keveredett érzelmek kálváriájától nehézkessé váló mellkasom az asztaltól felemelkedik az étkezés végeztével. Hétköznapibb…? De hiszen számomra ez az! Minden nap más étteremben enni, sürögni, forogni, sztároknak dirigálni, s ha kell, visszafeleselni nekik, közben koffeinnel magam ébren tartani, s legvégül nikotinnal megnyugodni. Huszonöt évesen bujkálok a saját húgom elől, ha rá szeretnék gyújtani… Szánalmas? Talán valóban az. Eddig mindig szabad voltam, s ismertem határaim, felelősséggel tartoztam saját magam és környezetem épsége iránt, s lám, sértetlenül megúsztam mindent! Most viszont pórázra lettem kötve, csupán mert nem bíznak bennem. Nem hiszik, felnőtt férfi vagyok és meg tudom magam védeni. Pedig egész életemben azt tettem! Soha, hangsúlyozom, soha nem támaszkodtam senki másra, senkire! Hiába voltak ott, felajánlották a segítséget s egy vállat, amire leborulhatok, egy lelket, mely meghallgat, én makacsul ragaszkodtam saját függetlenségemhez mondván nincs szükségem másokra – nem akarok másokat leterhelni. Úgy sem értenének meg, engem senki sem ért meg. Jobb nekik így, tudattalanul, s lássák csak a mézes-mázos mosolyt, hadd higgyék, minden rendben van. Addig se faggatnak, nyaggatnak, nem aggódnak, én pedig élhetem tovább életem; hát nem nagyszerű? Boldog tudatlanság, még ha ezáltal jobban eltávolodok az emberektől; napról napra kevésbé érzem magam emberinek. Csak az a bénító, egyre táguló, üres sötétség marad… Napról napra egyre rosszabb, de talán ha végképp elnyel, akkor lehet, nem kéne tovább szenvednem. S hogy eközben hány másiknak kéne ártanom? Nem izgat. Lehetne rosszabb. Saját épségem másoké felett. Úgy sem akartak megérteni soha. S ha akarnának is, még ha a lehetőséget oda is dobnám nekik, akkor se lennének rá képesek, mert ők csak ők… Míg én én vagyok.
- Szeretlek, húgi… – borulok nyakába háta mögül, és kulcsolom át kezeim nyaka mögött. Pillanatnyi gyengeség, hogy egy perc múltán már úgy tegyek, mintha mi sem történt volna. Nem ő a legmegfelelőbb arra, hogy támaszkodjak rá. Saját életét is képtelen irányítani… Nincs szüksége rám.
- Definiáld nekem a jó fej fogalmát, akkor megmondom. – szedem össze számukra az ajándékokat, s az ajándéktáskákkal karöltve egy taxit is hívok – utóbbi kissé öngyilkos merényletnek tűnhet, de itt ez a szokás - , s az sem zavar, hogy kínomban már egy fiatal pár elől kobzom el a személyszállító szolgálatot. Fél óra utazás és a kisebb emeletes ház előtt vagyunk. Ismerős játszótér, talán csak egy hintát alakítottak át. Még az újságos fazon sem változott semmit, s a New York Times-ommal és egy doboz Kenttel karöltve – utóbbit nem is titkolom, nem leszek többé szolga. Felnőtt ember vagyok, az isten szerelmére… Félúton a harminchoz. Eddig sem irányított senki, ezentúl sem fog, akárkiről is van szó.
- Hát akkor… Bemutatom őket. – csöngetek be a jól ismert kaputelefonon; kulcsomat elköltözésemkor visszaadtam. S hamarosan már vendégül is fogad minket a család, csak hogy a kutya megpróbáljon a lehető legjobban összejárni a tappancsaival.