Jelszó: lvaBina

~Adatlap

Név: Lluvia Blizniat
Nem: Nő
Kaszt: Arrancar (82. ha foglalt akkor bármi jó)
Szül. ideje: 1900-as évek vége
Kor: Emberként: 17
Lélekként: kb 12

~ Előtörténet

A történet a magzat időszakban kezdődött, mindig is ketten voltunk, már anyám méhében is osztoztunk a táplálékon, a szereteten és a helyen. Én mindig is nyugodtabb és csendesebb voltam nyughatatlan húgomnál. De a nővéreknek ez a dolga, hogy vigyázzanak kistestvéreikre, különös módon ez nálunk mindig másképp alakult. Nekem volt szükségem a védelemre. Azt hiszem Gemhez képest életképtelen voltam. Ő állandóan rosszban sántikált csínytevések sorozatát követte el és mindig én lettem megbüntetve érte. A családom nagy szeretetben nevelt engem, szinte mindent megkaptam, amit csak kívántam, a napjaim boldogan teltek.
Gemini sosem kapott elég figyelmet, sőt, hogy pontosabb legyek, sosem figyeltek rá, mintha nem is létezne. Nem hallgatták meg, nem néztek rá soha. Azt hiszem ez az oka, hogy végül rossz jelleme lett. Egész kicsi korától kezdve lázadó volt. Rám borította az ételem mikor anya elfordult. Különös ő sosem kapott tányért, sőt helyet sem az asztalnál. Sokszor kérdeztem édesanyámtól, miért nem szereti őt is úgy, mint engem. Ilyenkor anyám arca zaklatottá vált és rosszallón ráncolni kezdte a homlokát. „Badarság” mondta és legyintett, ám én szemében láttam az aggódást, úgy tűnt mintha valamit nem mondana el nekem. Ilyenkor Gemini dühösen rám szólt, hogy ne kérdezzek többet ilyet és rendszerint berohant a szekrényembe, magára zárta az ajtót és a játékos dobozunkon ült, búslakodott. Csak nekem nyitotta ki az ajtót. Egyik nap ismét duzzogott, tönkretette az anyától kapott plüssömet, amire olyan régóta vágytam. Kikeltem magamból, sírtam, toporzékoltam, majd a sírást düh váltotta föl, arcom elvörösödött és kegyetlen dolgokat vágtam a fejéhez. Ő dühösen magyarázta, hogy csak orvosost játszott és rendbe akarta hozni miután elvégezte a dolgát. Azt mondtam látni sem akarom és tűnjön el! Eldobta az ollót, ami beleállt a padlóba közvetlenül a plüssöm mellé. Ismét a szekrénybe rohant. „Rendben maradj csak ott, mert most már én is utállak!” Ismét zokogni kezdtem, ő pedig egy teljes napig ki sem dugta az orrát. Egy nap elteltével megenyhültem és kérlelni kezdtem, bújjon elő, hisz nem gondoltam komolyan, amit mondtam, bocsánatot is kértem de ő csak azért sem bújt elő. Anya az ajtóból nézte a jelenetet és aggódva tekintett rám, apa is megjelent az ajtóban is susmorogni kezdtek valamiről. Engem nem érdekelt, sosem figyeltem oda miről beszélnek, most pedig legkevésbé sem érdekelt, mégis néhány szó áthatolt a láthatatlan akadályon.
- Biztos rendben van ez így? – édesanyám hangjából az aggódás és az elkeseredés egyszerre hangzott.
- Ne aggódj kedvesem, ez az ő korában teljesen rendben van, sok gyermek viselkedik hasonlóan. -
- De az óvodában sem barátkozik senkivel, naphosszat csak ezzel…-
- Drágám, ne mondj ilyet, a végén megbántod a kis Lluviát. -
- Nem hagyhatom ennyiben a dolgot! –

Néhány nappal később végre sikerült kiimádkoznom a szekrényből Gemit. Megölelgettem és sírva esedeztem a bocsánatáért. Ő nem sírt mindig egyfajta ridegség sütött belőle, talán az miatt a neveltetés miatt, amiben része volt… vagy inkább nem volt része.
Anyukám egyszer elvitt egy bácsihoz, aki különös kérdéseket tett föl Geminivel kapcsolatban. Ő volt az első, aki érdeklődött iránta, így lelkessé váltam. Gemini azonban folyton rendre utasított, azt mondta, ne mondjak semmit róla, különben meghúzza a hajamat. Ezt a fenyegetést mégsem veheti az ember félvállról. Megfogadva húgom tanácsát egy kérdésre sem válaszoltam, pedig igazán szívesen meséltem volna rólunk. A bácsi hosszasan beszélt apuékkal. Többet nem is kellett visszajönnöm ide. Nem is bántam, bár kedvesnek tűnt, mégis különösen viselkedett, mikor Gemről kérdezett.

Ezek után eseménytelenül teltek a napjaink, cseperedtünk, karcsúsodtunk a lábunk is megnőtt, csípőnk gyönyörűen
kikerekedett, ahogy a mellünk is, nővé értünk, bár én belül még kislány maradtam, Gem egy igazi lázadó tinivé változott, pasi ügyekkel, cigizéssel, különböző balhékkal. Egy szobán osztoztunk. Jó tanuló voltam, ezért apa minden kívánságomat teljesítette. Mióta megnézett az az orvos, Gem sokkal tartózkodóbbá vált a szüleinkkel szemben, nem mutatkozott vacsoráknál, kevés időt töltött otthon. Aggódtam érte, ezért sokszor indultam a keresésére. Anyuéknak hazudnom kellett, valami miatt hallani sem akartak Geminiről és ez a távolságtartás kölcsönös volt. Ennek ellenére a napjaink nyugodtan teltek, sikerült kikönyörögnöm aputól egy emeletes ágyat a szobámba és megbeszéltem, hogy tartsuk titokban anya előtt. Amióta az orvosnál jártam, megrendült a bizalmam édesanyám iránt, ő is tartózkodóbbá vált. Eleinte sokat pityeregtem ez miatt, ám mára már belenyugodtam. Minden rosszban van egy kis jó, azóta apával igazán közel kerültünk egymáshoz, ő sem szeretett hallani Gemről, de ettől függetlenül rendesen viszonyult hozzám, én voltam az ő kicsi lánya.

Gemi a gimi utolsó előtti évében kezdett kezelhetetlenné válni. Nem járt be az iskolába, drogozott, cigizett és ivott. Az iskolában már helye sem volt, kicsapták és minden nyomot eltüntette körülötte. Nem tudom miért, biztos rombolta az iskola idilljét. Sokszor szóltam neki, hogy ez így nincs rendben, hogy ezzel tönkreteszi az életét, de sosem hallgatott rám. Sőt durván viselkedett velem, időnként megharapott vagy megütött, mikor vissza akartam fogni. Ezeket a sebeket eltitkoltam apáék elől, nem beszéltem többet Geminiről és úgy tűnt anyám ismét közeledni kezd hozzám, beszélgettem vele az iskoláról, egy fiúról, aki tetszik nekem, bár ezek csak bájcsevejek voltak. Valódi érzéseimet gyakran elhallgattam előle, így jobb volt mindkettőnknek. Az életünk ismét helyreállni látszott.

Ám a látszólagos béke hamar elillant. Nyári szünet volt. Nyaralni mentünk de Gemini nem volt velünk, aggódtam érte és látszott is rajtam.
- Aggaszt valami kicsim? – kérdezte anya kedvesen mosolyogva, ám a mosolya mögött még mindig egy kis távolságot véltem felfedezni. Nem válaszoltam csak megráztam a fejem, majd felkaptam a telefonom és elmentem a fürdőbe. A szálláson rosszul működött az ajtó, amelyik a fürdő felé nyílt, így a szennyes kosárral támasztottam ki, levetkőztem, fürödni akartam, de előtte még telefonáltam egyet, Gemini számát tárcsáztam. Eközben anya észrevétlenül az ajtóhoz settenkedett és a fülét az ajtóra tapasztotta. Talán azt gondolta azzal a bizonyos fiúval beszélek, nem tudom pontosan mi játszódhatott le a fejében. A telefon kicsengett, csak csengett és csengett, de senki sem vette föl.
- Ugyan Gem vedd már föl, tudom, hogy várod a hívásom. – Anyám arca ekkor biztosan elsápadt, ereiben megfagyott a vér. A telefon hangpostája kapcsolt én pedig aggódva hadartam el az üzenetem.
- Aggódom érted! Már négy napja nem hallok rólad semmit, az ikertestvéred vagyok, előlem nem tudod eltitkolni, hogy valami nincs rendben!! – hírtelen egy kar nyúlt felém és elkapta a csuklómat amelyben a telefont tartottam, erőszakosan megrántotta, a telefon kiesett a kezemből és a már odakészített fürdővízbe esett.
- Anya ez fáj! – próbáltam kirántani a kezem a szorításából, válaszként egy pofont kaptam, amely még mostanában is lüktet néha az arcomon. Anya észre vette rajtam a harapásnyomokat és a zúzódásokat, mire elképedve nézett rám és azt hebegte
- Ne mond, hogy…-
- Ne anya az én hibám, én provokáltam Ge… -
- Ki ne mond ezt az átkozott nevet többet!!! – ordított rám, magán kívül volt én pedig elkezdtem bőgni és minden kifakadt belőlem.
- Miért gyűlölöd ennyire Geminit?! Hiszen ő a lányod, az anyáknak kötelességük szeretni a magzataikat! Miért gyűlölöd őt mégis? miért…. – a hangom elhalt és zokogásba fulladt, ettől anyám csak még dühösebbé vált.
- Bolond gyermek! Neked nincs testvéred! Sohasem volt! Egyedül te születtél!! – Anyám badarságokat üvöltözött nekem, ezek hihetetlenek voltak, elképedtem és ordítottam, inkább sikítottam, hogy elnyomjam anyám hangját. „Nem igaz! Lehetetlen! Hazudsz!!” De a visításom mellett is tisztán értettem a szavait.
- Lelked mélyén te is tudod, nincs anyakönyveztetve, az iskolában az óvodában sincs papírja, sőt semmi információt nem találhatsz róla, semmi hiteleset, csak a saját képzeleted szüleménye. - Önmagamból kikelve üvöltöttem, hogy ez hazugság és könyörögtem, hogy hagyja abba. Ekkor egy ismerős kar ölelését éreztem magamon egy ismerős leheletét éreztem az arcomon, egy puszit, amelyet ugyan már rég nem kaptam, de sosem tudnám elfelejteni. Gemini volt az, azt mondta minden rendben, most bebizonyítja anyának, hogy ő él és mindketten boldogok leszünk.
- Elegem volt belőled és nem hagyom, hogy bántsd Lluviát, soha többé nem kerülhetsz a szeme elé!! – Gemini hangja fenyegetőbb volt, mint valaha, a szabókéshez nyúlt, amely a polcon hevert, mivel aznap este szerettem volna kicsit vágni a hajamból. Felkapta és anya felé szúrt, én sikítottam segítséget kértem, nem akartam meghalni látni anyát, senki sem jött… az olló lendült és egy nyekkenés kíséretében édesanyám húsába hatolt, szíven szúrta a kés, én abban a pillanatban becsuktam a szemem, nem láttam magát a döfést. Valami meleg folyt a kezemre, vas szaga csapta meg az orrom. Mikor kinyitottam könnybe lábadt szemem s kezemre néztem egy ollót láttam amely úszott a vérben, egész testem megdermedt, lejjebb pillantottam és anyámat láttam a földön feküdni, remegő hangon szólongattam.
- Anya… anya, kérlek mondj valamit, könyörgök….- a vér kifolyt alóla és az elfolyó felé kezdett hömpölyögni. Majd Geminit kezdtem szólongatni, ám ő sem válaszolt. Sikítozni kezdtem, meglepetésemben elvesztettem az egyensúlyom és az erkély felé billentem, átestem a korláton, hang már nem jött ki a torkomon, egyszerűen csak zuhantam, miközben a boldog emlékképeim felszínre törtek és összekeveredtek előbb átélt borzalommal, ugyan a zuhanás csak pár pillanatig tarot, ám nekem mégis eszembe jutott egy régi beszélgetésünk Geminivel, még a boldog időkből.

- Azt hallottam, mielőtt az ember meghal, kívánhat egyet és az teljesül… - elgondolkodva osztottam meg ezt a gondoltatom testvéremmel mire ő csak legyintett.
- Nem kell minden baromságot lehinni, amit az interneten olvasol. Ez a te bajod, végtelenül hiszékeny vagy! – egy rosszízű kacajjal támasztotta alá ezt az állítását.
- Ne nevess rajtam! Olyan gonosz vagy! Ha én kívánhatnék, azt kívánnám, odaát is maradjunk örökre együtt… - Gemini csak mosolygott, őszinte és kedves mosolygott ritkán láttam tőle, de ez a mosoly vitathatatlanul egy volt azok közül.

Ezek után az ég elsötétült, az idő megszűnt létezni, eltűntem. Nem tudom mennyi idő elteltével tértem magamhoz. Ott feküdtem az erkély alatt, se vért nem láttam, se helyszínelést. Talán meg sem haltam? Csak álmodtam? Boldogan felpattantam felszaladtam a lépcsőn végig a folyosón egészen a 206-os szobáig, az ajtót szinte kitéptem a helyéről olyan hevesen nyitottam ki, már készültem a szüleim nyakába borulni, ám a hotelszoba sötét volt üres és olyan mintha régen nem takarították volna. A gyomrom elszorult és éreztem, hogy most rögtön el kell menekülnöm innen, mielőtt szembesülök az igazsággal, mielőtt szembesülök azzal mit tettem. A szívemhez akartam nyúlni, hogy megszorítsam, hátha akkor a gombóc a torkomban szertefoszlik, ám valami hideg fémszerűség meggátolt ebben. Lenéztem és sikítani akartam, de nem volt hangom. Egy lánc lógott ki a szívemből, jobban megtapogattam a szívem körüli helyet, fájdalmat éreztem.
Az aznap este történtek nem egészen voltak tiszták és egy kis félhold méretű nyílást találtam a lánc rögzítése körül, feszegetni kezdtem, hátha lejön, a fájdalom szinte elviselhetetlen volt, de bármit megettem volna, hogy leszedjem. Egy hét elteltével jöttem rá, már nem élek, senki sem lát. A lánc egyre rövidebb lett és a lyuk egyre inkább nőtt. Nem értettem miért történik ez, az emlékeim elhalványultak, már nem emlékeztem pontosan az életemre. Két biztos pont volt, ami még ehhez a világhoz kötött, az egyik Gemini a kishúgom, akit már nagyon régóta nem láttam a másik pedig, egy üveges élettelen szempár, arra már nem emlékeztem kié vagy hogy hogyan kötődök hozzá, éjjelente kísértett és nem leltem megnyugvást. A napok csak teltek, nem tudom ennyi ideje bolyonghattam utamat keresve, a láncszemek csak egyre fogytak. Rettegtem, féltem, nem tudtam mi történik majd, ha elfogynak a szemek. Éjjelente Gemini után sírtam, bár egy idő után az ő emléke is kezdett foszladozni, már csak a nevére emlékeztem. Tudatlanságba menekültem, ez volt az én védelmi mechanizmusom. Mikor az utolsó láncszem is semmivé lett, émelyegni kezdtem, valami furcsa érzés kerített hatalmába. A testem bizsergett, az őrület kerülgetett és fejfájások gyötörtek egyre gyakrabban. Furcsa lények üvöltését hallottam, mintha hívnának, időnként hatalmába kerített valami állatias ösztön, egyre többször veszítettem el a fejem.

Nem tudom mikor történt, de egyszer csak elvesztettem minden emberséget, az összes jellemzőm és érzelmem, ami emberré tett. Ösztönlénnyé változtam és láncos embereket kezdtem enni, nem érdekelt semmi csak az evés, falánk lettem és mindent bekebeleztem, ami csak ehető volt számomra. Eleinte még néha öntudatomra ébredtem, mikor egy kedves ismerős hang szólt hozzám, nem emlékeztem semmire, csak arra, hogy az a személy egykor fontos volt nekem. Ilyenkor félrevonultam és üvöltő sírásba kezdtem, inkább hörgésre hasonlított, idővel egyre kevesebbszer nyertem vissza az öntudatom. Miután a legkisebb emberség is eltűnt belőlem, őrjöngő vadállattá váltam és a társaimat kezdtem fölzabálni, kicsikkel kezdtem, mert az ösztöneim azt súgták, így kell tegyek, erőm pedig egyre nagyobbra nőtt, gyarapodtam, erőseb ellenfelek után néztem és ez így ment nap mint nap.

Egyszer egy ismeretlen helyen ébredtem, egy erdőben, ahol eddig nem jártam, bolyongtam össze-vissza. Egész más volt mint eddigi lakhelyem. Nem tudtam tájékozódni, csak bolyongtam és menekültem a nálam erősebbek elöl, a gyengébbeket pedig kíméletlenül felzabáltam. Végül egy erdőben kötöttem ki, ahol nálam jóval méretesebb lények voltak. Jobban szemügyre véve őket, hasonlóságot véltem felfedezni köztük és köztem. Ugyan a maszkunk eltérő volt, a magasságunk, a termetünk, és a viselkedésünk úgy ahogy megegyezett. Megpróbáltam kimenekülni onnan, ám a perem túl meredeknek bizonyult számomra, akárhányszor próbálkoztam, mindig visszazuhantam, ezzel felkeltve a környéken lézengő gilian érdeklődését. Elindult felém, én reflexből védekező állást vettem fel, a sarokba szorított állat a legveszélyesebb ellenfél. Bár a hely neki kedvez, már sok harcot vívtam mióta szörnyeteggé változtam, tehát lehet esélyem ellene. Szájnyílása előtt egy vörös gömb kezd gyűlni, ahogy egyre méretesebb, vészjóslóvá válik. Most vagy soha! A torkának ugrok és megölöm, ahogy azt egy igazi vadállat tenné, ám a támadása mégis eltalál, egy hatalmas lyukat hagyva bennem. A hatalmas tömeg a földre zuhan vele együtt én is, hátamra fordulok és a fájdalomtól üvölteni kezdek, mire körülöttem gyűlni kezdenek a társai. Valami azt súgja, egyél vagy megesznek, ölj vagy megölnek. Odakúszok a zsákmányomhoz és vadul zabálni kezdek.
A rettegés érezhető a levegőben, fenyegetően vibrál. Tőlem félnek, valami ismerős kedves hang ismét hozzám szól „egyél! Fald fel mind!”. A gilianok menekülni kezdenek, sokat sikerül elkapnom közülük, bekebelezem fajtársaim, és ez így megy végestelen végig.

Újfent a sivatagban találom magam, úgy tűnik a fejlődés ennek a világnak ugyanúgy alappillére, mint az emberekének, ez a csupasz valóság, a gyilkolás itt ez elfogadott, nem bűn. Ebben az új különös formámban sok időt töltök el, tetszik ez a forma. Bizonyos fokú öntudatot is szerzek, ezzel az új testel. Egy sziámi macska hatalmas fogakkal és karmokkal, kicsi, kecses, gyors és halálos. Egyre többször beszél hozzám egy ismerős hang, nem látom, de érzem, hogy velem van, körülvesz, megnyugtat. Ezt az állapotom kezdem megszokni, megkedvelni. Ismerkedek a környezetemmel és újabb ellenfelekkel kerülök szembe. Már régóta csak a harcok éltetnek, nem tudom mi értelme ennek az egésznek, úgy érzem, ezt kell tennem, és így egyre gyakrabban hallom azt a kellemes dallamos hangot.

A kezdeti tiszta elmém rövid időn belül ismét elkezdett elborulni. Ismét állattá válok és nem tehetek ellene semmit. Nincsenek gondolataim, nem hallom a hangot, amit eddig oly sokszor. Megrészegülök a saját hatalmam és a vér szaga miatt. Fejlődni akarok, genetikailag belém van kódolva az élni akarás. Nem tudom mióta vagyok ebben az állapotban, az időérzékem szinte teljesen elvesztettem, az órák a napok mind egybefolytak. Ezen a helyen nincs napszakváltás így végképp elvesztettem a tájékozódó képességem. A sötétségből, egy kellemetlenül édesgető hang ránt ki. Régóta az első szavak melyeket hallottam. A hangja leginkább egy a homokban tekergőző kígyóéra hasonlít, aki most édesget oda magához, hogy aztán megharapjon és felfaljon. Mégis az emberi szavak hallatán örömet éreztem, ettől megkönnyebbültem. Ha képes vagyok örömet érezni, akkor biztosan ember vagyok még ott legbelül.
- Nem akarsz csatlakozni hozzánk? – Kérdését többször megismétli, de nem válaszolok, csak méregetem. Két gondolat csap össze egymással a fejemben. Az ösztönlény azt súgja, meg kell ölnöm, mert veszélyes, ha pedig megölöm, erősebbé válok bárki másnál. A másik énem ellene van a dolognak, egyre kérlel, menjek vele, váljak ismét emberré, és szolgáljam őt alázatosan.
- Erősebbé tehetlek. Nem hiszem, hogy ezen a nyomorúságos helyen akarsz megdögleni, egy másik gyenge és jelentéktelen lény által. – A szavai mérhetetlen örömmel töltenek el, de az ösztönlénynek nem tudok parancsolni, nem akar behódolni senkinek, csak enni akar. Feltápászkodok ülő pozíciómból, így ez az ismeretlen ember és a körülötte álló két furcsa másik negyedakkorák, mint én. Lendítem méretes mancsom, egyikük sem mozdul, ind nyugodtak. A támadásom megáll a levegőben, egy áttörhetetlen akadályba ütközik, amit fel sem tudok fogni. Értetlenül nézek, majd az ismeretlen fickó megemeli a lélekenergiáját, engem pedig egy mozdulat nélkül a földre kényszerít. Fülem-farkam behúzva kuporodok össze. Megérti a célzást majd elindul utána a két másikkal.
- Kövess… -

Következő emlékképem, hogy egy nagy terem közepén térdelek. Hátranézek. Mögöttem egy állványon egy kő pihen, kicsi, de nagyon szépen csillog. Lenézek magam elé és valami kék az arcom elé omlik. Mintha haj lenne. Különös nem emlékszek rá, hogy valaha is volt sörényem. Odanyúlok és mancs helyett vékony kis kezet látok, hófehér hamvas bőrt és sehol egy szőrös pracli. Magamra nézek, ez a test, nem egy szörnyeteg teste. Olyan ismerősen néz ki, mintha láttam volna ilyet korában. Emlékek kezdenek rohamozni, rég elfeledett szomorú emlékek. Meglepetésemből egy ismert kellemetlen hang kelt fel, melynek most kivételesen hálás vagyok ezért.
- A nevem Aizen. Én vagyok a világ új istene. Megkaptad a jutalmad a csatlakozásért cserébe. Hogy hívnak? – Ekkor két teljesen ismeretlen egyén bukkant föl és rám terítettek valami textilt. Ekkor döbbentem rá, hogy meztelenül ültem a kövön. Ez mióta probléma? Hiszen egy vadállatnak nincsenek ruhái. Ám kezdtem rádöbbenni, hogy már nem az vagyok, aki voltam. Hosszú ideje először nyitottam szóra a szám.
- A.. – elhallgattam, bizonytalannak éreztem magam, furcsa érzés volt meghallani a saját hangom, olyan volt ez az egész mintha újra megszülettem volna. – A nevem Lluvia. – Vékony, fiatal lány hangja, pont, mint mikor éltem. Emlékek hasítottak ismét a fejembe, fájdalmas rossz emlékek, a jó emlékeket észre sem vettem köztük. Megfogtam a fejem mindkét kezemmel, hátha akkor abbahagyja elmém az emlékezést. A hang ismét kizökkentett.
- Adjatok neki valami rendes ruhát, aztán osszátok be az exequias soraiba. – Nem értettem egy szót sem abból, amit mondott. A két alak felkapott, nagy nehezen lábra állítottak és kivezettek a teremből.
Erről a napról a többi emlékem elhalványult.

Néhány hét telt el mióta ismét emberi alakot vettem fel. Azóta már kezdek otthonosan mozogni Las Noches környékén. Néhány másik arrancart láttam távolról, de nem merek hozzájuk közelebb menni. Néhányuk nem tűnik gonoszan és ijesztőnek, ám nagyrészük mégis taszító számomra.
Aizenről nem sikerül eldöntenem, mégis hogy érzek. Hálás vagyok neki, hogy az lettem ami, ha ő nincs, ki tudja, meddig kóborolnék odakint mielőtt valami nálam erősebb megöl. Tudom, hogy amit tett nem szívjóságból tette, valamire készül. Nem tudom mostanában fog e bekövetkezni, de valami nagydolog van a tervei között és számít rám is. Én pedig készséggel fogom teljesíteni a parancsait, akármik legyenek is azok. Tartozom neki ennyivel.

A rémes emlékek még mindig megjelennek álmomban. Félek aludni, rettegek az éjszakától és a magánytól, ám sajnos nincs senki, akivel barátkozni tudnék. Az éjjel pedig eljön akármennyire könyörgök neki, hogy várjon. Nemrég elmagyarázta nekem egy arrancar, hogy kik azok az espadak és miért léteznek. Mesélt nekem Szayel Aporo Granzról is. Azt mondta „egy félelmetes, nagyhatalmú espada. Tudós, aki bármit feláldozna a tudományos felfedezésért akár rettenetes kegyetlen dolgokat is” Óva intett továbbá attól, hogy bármiben a segítséghét kérjem, mert szerinte kamatostul kéri vissza és a végén biztos belehalnék. Ez azért elég rémisztő. Kis idő elteltével, a rémálmaim egyre gyakoribbak, emlékeim már nem csak alvás közben kísértenek, ébren is látom őket. Látom anyám halott, élettelen üveges tekintetét, a véres ollót a kezemben. Időnként felsikítok, néha rohamok törnek rám. Az az érzésem, vissza akarok térni az állatias testembe, akkor nem gyötörnének engem ezek a képek. A tanácstalanság kezd eluralkodni rajtam, nagyon keveset tartózkodok a szobámon kívül, bezárkózok és gyakran sírok. Egyre csak a felejtésre gondolok, jó lenne semmire sem emlékezni a múltamból, jó lenne elfejteni és boldognak lenni. Talán az a gátlástalan tudós segíteni tudna, bármit megtennék a felejtésért.

Kopogtatok a robosztus ajtón, amin túl a felejtést találom. Nem habozok, magabiztosan koppintok az ajtóra. Nem jön válasz, ezért két kezemmel befele tolom az ajtót. Csak annyira nyitom ki, hogy beférjek rajra, belépek, aztán bezárom.
- Hahó… valaki? – Körbenézek és az eddigi magabiztosságomból nem marad túl sok. Mindenhol ijesztő hozzávalók, szemek, békák karmok. Legszívesebben elmenekülnék, de erőt veszek magamon. Magabiztosnak kell látszanom. Egyre beljebb lépkedek, mikor meglátom a keresett személyt egy műtőasztal fölött görnyedni. Közelebb lépek.
- Elnéz… - Felemeli a kezét, csendre utasít. Biztos nagyon koncentrálnia kell. Megértem a célzást elhallgatok és hátrébb lépek, nehogy megzavarjam. Szerencsére nem látom, min dolgozik, de szerintem jobb is így. Órák telnek el, közben ráülök valami doboz alakú műszerre. Mire befejezi és felém fordul már kezd elnyomni az álom, de a hangja azonnal felriaszt.
- Volnál szíves lemászni? Kedves kis kísérleti patkányom… - Azonnal felpattanok. Kísérleti patkány? Honnan jött rá miért keresem? – Most pedig mond meg, mennyire fontos neked a kívánságod, mit tennél meg érte? – Érzem, hogy nem késlekedhetek a válasszal, nem tűnik türelmes fickónak. Nyelek egyet.
- Bármit! – Erre elvigyorodik, ettől csak még rémisztőbbé válik a szememben.
- Hát akkor parancsolj… - kitartja a kezét arra a műtőasztalra ahol az előbbi kísérletét is végezte. Nem foglalkozok vele, milyen, véres esetleg steril. Az ijedtség már kezdi eluralni a testem, de annál én céltudatosabb vagyok, hogy elmeneküljek. Remegő testtel fekszek fel a műtőasztalra. Várjunk, hisz meg sem beszéltük mit…

A műtőasztalon ébredek. Nem emlékszek semmire. Idegesen felülök, a fejemhez kapok és érzem a kötést rajta. Körbenézek és meglátok egy arrancart, aki nagyon retteg.
- Hol vagyok? – kérdem kicsit rémülten, mire ő elmagyarázza. Semmit sem értek, csak fájlalom a fejem. Nem emlékszek semmire.
~ Ne butáskodj! Rám csak emlékszel! ~ Az ismeretlen lány hangja ismét emlékeket idéz fel bennem. Emlékeket kis koromból és az arrancarrá válásomból.
- Gemini!! – kiáltok fel boldogan. –Hol voltál eddig? Nem is, hol vagy most? Nem látlak. – körbetekingetek, de csak a megilletődött arrancart találom.
~ A fejedben. Most nincs testem, ezért benned élek tovább. Az a tudós hozott ismét felszínre. ~ Az a tudós? Eszembe jut az egész történet, hogy mit keresek itt és minden. Vagyis nem minden, az okra… Az okra nem emlékszem. Megpróbálok visszaemlékezni, de hatalmas fájdalom hasít a fejembe. Felsikítok.
~ Nem kell emlékezned ezekre a dolgokra. Azért jöttél, hogy elfelejtsd. Ne gondolj többet erre. ~ Gemini megnyugtatott. Felkeltem és elindultam. Szayelt kerestem, mert nem beszéltük meg, hogy mit kell tennem cserébe. Végre megtaláltam. Megint egy kísérlete fölött görnyedt.
- Köszönö… - ismét leintett. Mély levegőt vettem, de engedelmeskedtem neki. Kis idő múlva hátra fordult, kezében egy ollóval. Egy olló. Nyugodtan néztem a tárgyat, ám egyszer csak térdre estem és a fejemhez kaptam, majd elájultam. A testem azonban nem követett. Gemini átvette fölötte a hatalmat, hogy megóvjon. Úgy tűnt ő mindenre emlékszik, amit én elfelejtettem. Halványan még hallottam miről beszélnek.
- Nem ezt beszéltétek meg! Mindenféle mellékhatás nélkül el kellett volna felejtenie! –
- Az eseményeket nem lehet meg nem történté tenni. -
- De az emlékeit törölnöd kellett volna! -
- Vállalta, hogy kísérletezhetek rajta, a chip, amit a fejébe ültettem, még nincs tesztelve, így bármi megtörténhet. Ő csak egy kísérleti alanyom. Úgy tűnik a különböző tárgyak felébreszthetik az emlékeit. Ez nagyon érdekes… Remélem, még sokáig elszórakoztat. –
- Te! – Gemini karja lendült, megpróbálta megütni, ám ez már mikor a fejében megfogant veszett ügy volt. Becsapódott a falba.
- Ne merj még egyszer rám támadni, mert megölöm a lányt és neked is véged. – Ezt már nem vehette fél vállról. Elhagyta a labort, de előtte megesküdött. „Egyszer meg foglak ölni”.

~ Kinézet

Lluvia: Egy viszonylag alacsony, 158 centiméter magas, 54 kiló. Vércsoportja A+. Szeme színe kék, mindkét szemében található egy-egy csillag, egy narancssárga a jobb, és egy világos kék a bal szemében. A jobb szemében narancssárga, a bal szemében világoskék. Haja ugyancsak kék, mindig összefogva hordja, ugyanis szarvai meggátolják, hogy kiengedje. Öltözködési stílusát egy az egyben országából meríti. Kínai stílusú ruhákat szeret hordani.
Arrancar ruhája is leginkább egy kínai ruhára hasonlít. Egybe-részes, külső rétege fekete, belső fehér, nyakba-akasztós, háta teljesen nyitott, elöl melle alatt két ovális kivágás található. Combja kezdeténél bevágott mindkét oldalon, nem visel alatta rövid nadrágot, így minden rúgásnál kivillan fehér-kék bugyija. Zoknija is fehér- kék vízszintes csíkos, hogy passzoljon a fehérneműjéhez, ehhez az összeállításhoz jár egy fekete balerina cipő szerű lábbeli, ám az esetek nagy többségében ezt nem hordja, inkább mezítláb rohangál.
A hollowlyuk a bal melle alatt található.
Az exequias soraiba való belépéskor megszerzett "X" a bal combján virít.

Képek: 1, 2, 3

Gemini: Magasabb és nehezebb Lluviánál a maga 160 centiméterével és 58 kilójával. Erősebb a csontozata és kicsit izmosabb, ezért tér el mindkettő érték. Vércsoportja azonos Lluviáéval. Az öltözéke, mikor megtestesül, teljesen megváltozik Lluviáéhoz képest. Egy térdig érő buggyos fekete nadrág, egy hosszú ujjú, fekete fehér fölső és fekete cipők. Ettől függetlenül Lluvia teljes tükörképe. Copfja, csillagai, és szarva is felcserélődnek.

~ Jellem

Lluvia: Miután Szayel elvégezte a beavatkozást, Lluvia jelleme visszatért a gyermekkorihoz. Szereti az aranyos dolgokat, ijedős, kedves, könnyen sírós és retteg egyedül lenni. Szereti a plüssöket és egyéb olyan dolgokat, amiket kislány szerethet. Naivan viselkedik, és mindenkihez barátságosan közeledik. Kissé meggondolatlan és ügyetlen. Könnyen tör el tárgyakat, ezért sokszor megbüntetik. Fél Szayeltől és Azientől is, bár utóbbit tiszteli és hálás neki, amiért arrancarrá tette.

Gemini: Ő megőrizte lázadó viselkedését. Mivel mindenre emlékszik, így próbálja megvédeni Lluviát az emlékeitől, minden erejével azon van, hogy boldoggá tegye. Bárkit, aki közeledik Lluvia felé gyanakodva fogad és megpróbál elüldözni. Aki közel kerül Lluviához azt ő mélységesen utálja és megveti. Az egyetlen személy, akivel nem szadizik annyit az Lluvia, bár azért ő is megkapja időnként. Gemininek ilyen sajátos a kifejezésmódja. Teljes szívéből gyűlöli Szayelt és egyik legfontosabb célja, hogy legyőzze. Aizennel azonban szimpatizál, örül, hogy őt szolgálhatja. Hajlamos a gyilkolásra. Gyakran elborul az agya és irányíthatatlanná válik, ilyenkor időnként még Lluvia sem tud vele mit kezdeni.
Egy kis mellékes baromság: Ők ketten kitesznek egy Tsundere karaktert. Mégpedig: Lluvia a dere-dere és Gemini a tsun-tsun. Így ember/arrancar a talpán az, aki kiismeri és elviseli őket.

~ Képesség(ek)

Resun kívül két képességgel rendelkezik.
Az egyik a személyiség váltás: Ebben az esetben, csak a személyiségük változik meg, a harcstílusuk és a különböző erőnlétük nem. Ahhoz, hogy ez a szimpla személyiségcsere megtörténjen, nem szükséges, mindkettőjük akarata. Egyedül úgy lehet megakadályozni, ha valamelyikük a karakterváltás ellen van, és sikerül leuralnia a másikat. (Tehát, például Lluviát megbántja valaki és elszomorodik, ekkor Gemini ha akar felszínre tud törni. Ha mondjuk Gemini gonoszkodik valakivel és Lluvia helyet szeretne cserélni, ám Gemini ezt nem hagyja, csak akkor cserélhetnek helyet, ha Lluviának sikerül leuralnia Geminit). Ezt a képességet, mivel semmi különös nincs benne korlátlanul használhatják.
Második képességük a teljes test-lélek csere: Annak ellenére, hogy Gemininek nincs létező teste, a resu megidézésekor, mégis egy kis változáson megy keresztül Lluviához képest. Az izomzata kötöttebb, nagyobb erő kifejtésére alkalmas és edzettebb, ez ugyan nem látszik kívülről, csak ha összehasonlítják a két lány ütését. Mivel ez a technika kimerítő, ezért napjában csak háromszor használható. (Tehát Lluvia -> Gemini -> Lluvia - > Gemini vagy Gemini-> Lluvia ->Gemini->Lluvia) Ha már kimerítették a limitet, akkor kénytelenek annak a testében maradni, akinél megállt a „kör”. Ha ez megtörténik, fél napig a jellemüket sem változtathatják meg. Ha Geminninél áll meg a sor, akkor a resu nem használható.


~ Zanpakuto

Neve: Gemini
Parancsa: Arawaredete Gemini! //Jelenj meg (kérlek) Gemini!//
Resurrección: Lluvia kinézete és ruhája nem változik. Egyetlen eltérés a szarván vehető észre, ugyanis kettő szarva helyett egy látható, ami méretében és formájában nem változik. Azonban megjelenik egy másik lány, akit tökéletesen olyan mintha a tükörbe nézne. Ez a lány Gemini az ő fiktív ikerhúha, tökéletes tükröződésének másolata. Eltérés csak az öltözékükben mutatkozik. Gemini ruhája fiús, pontosabban egy férfi öltözék. Áll egy térdnadrágból és egy könyökig érő kabátkából. ennek gyakorlati haszna van, a támadáshoz jobb, rúgásoknál megfelelően takar, és ha minimálisan is, de megvéd a külső sérülésektől. Lluvia megengedheti magának az elegánsabb ruhát, mivel ő nem ugrál, szökken össze-vissza, ő adja a biztos talajt, a lendületet és a védekezésért felel.

Támadások: Elég rendhagyó a fegyvere, ugyanis az alapképességen kívül nincs más ereje.
Alap képesség és forma: Resuban materializálódik gemini alakja, gyakorlatilag egy tükrözött klón. Nincs önálló teste, ezért llulunak és neki mindig fogniuk kell egymás kezét (lehet ez bal-jobb, jobb-jobb, vagy bal-bal kéz is és harc közben válthatók). Ha nem érintkeznek akár egy pillanatig is a kard visszaváltozik és nem lehet használni, mivel Gemini nem rendelkezik testel, Lluvia lélekenergiája és a kard anyaga segítségével jelenhet csak meg teljes valójában, ha ez a két „összetevő” nem érintkezik megszűnik a test (akár a konnektor és a lámpa). Mivel teljes másolata Lluviának, ezért az összes képességével is rendelkezik, az LP és a statpontokkal is, így amíg a resu aktív túlerőbe kerülhetnek és egy náluk kétszer erősebbel szemben is.
Szinkrontámadásokat használnak, Lluvia a védekező míg Gemini a támadó posztját tölti be. a magyarázat igen könnyű. Az egyik, hogy Gemini teste nem olyan stabil mint Lluviáé, így pedig megvédhető a sérülésektől amik rövidítik a megidézés hosszát. A máik a különböző mentalitásuk. Gemini támadó típus, kiáll magáért és elég agresszív, ingerlehető és ösztönösebb, kettejük közül benne maradt meg jobban a hollow-adjucas lét. Míg Lluvia, annak ellenére, hogy ijedős, tisztafejjel tud gondolkodni, ha valamelyikük veszélybe kerül, és a támadás nagyon távol áll tőle.
Gemini megjelenése után 5 percig szabadon mozoghatnak korlátozás nélkül, utána szinttől függően bizonyos időközönként, büntetést szenved el. Láncok jelennek meg a testén különböző helyeken, ezzel megvédve Lluviát lélekenergiája teljes elvesztésétől és a haláltól. Mivel a fegyver folyamatosan szívja Lluvia erejét, amolyan parazitakén élősködik rajta, így érdeke, hogy a gazdáját ne ölje meg. A láncok megjelenésével rákényszeríti a használóját, hogy mielőtt teljesen elfogyna az ereje, oldja fel a resrrecciónt.

Első lánc: a bal kezüket láncolja össze meggátolva a kezek váltogatását, de nem olyan szorosan hogy ne tudják elengedni egymás kezét, szóval szétcsúszhat attól még. A láncok nem akadályozzák egymást abban, hogy a másik két kezüket megfogják, csak a láncok nem engedik őket eltávolodni öt centiméternél jobban.
Második lánc: ez a mellkasukra csavarodik meggátolva őket a rendes eltávolodásban egymástól
Harmadik lánc: ez a bal lábukra csavarodik teljesen össze így azzal a lábbal a támadás nehézkessé válik, illetve lehetetlenné.
Negyedik a szabad kezeiket láncolja hozzá a testükhöz.
Ötödik: végül a nyakukra csavarodik, ellehetetlenítve a légzést.

Pontos adatok:
1. szint: büntetés nélküli lét 5 perc, 30másodpercenként megjelenő láncok
2. szint: büntetés nélkül 10 perc, 1 perces láncok
3. szint: büntetés nélkül 15 perc, 5 perces láncok
4. szint: büntetés nélkül 30 perc, 10 perces
Minél több pont van a resun annál összehangoltabbak a támadásaik, tehát annál nehezebb kivédeni őket.

~ Szeret-nem szeret

Lluvia:
+Geminit
+Kék színt
+Szimmetrikus dolgokat
+A macskákat
+A szekrényeket
+Pihe-puha plüssöket
+ Szeretne egy apukát

- Az ollókat
- Ijesztő dolgokat

Gemini:
+ Lluviát

- Mindenki és minden mást.
- Ha becézik