A kapitány lakhelye az osztag legtöbb tagjától eltérő módon nem a főépületben található hálófolyosó része. A rezidencia nem messze a Kidoushuu főépületétől helyezkedik el, egy, a seireitei-i építési stílust követő emeletes épület. A ház bejáratához veranda vezet, a bejárati ajtó mellett egy kényelmes karosszék hintázik. Bent egy előszoba fogadja a látogatót, ahol a cipőket le lehet vetni, majd egy lépcsőn fellépve ebből a helyiségből lehet eljutni az összes többi szobába is: az egyszerű konyhába, a tradicionális jellegű fürdőszobába, az apró mellékhelyiségbe, valamint a tágas, otthonos nappaliba. Az előszobából lépcső vezet az emeletre, ahol három hálószoba található, ebből egy a kapitányé, egy vendégszobaként "üzemel", egy pedig a rendetlen tárolóhelyiség funkcióját tölti be. Azt az egy szobát leszámítva azonban az egész házban meglepő rend és tisztaság uralkodik.
Fontos még szólni a nappaliból kivezető üveges ajtóról, mely Kami privát kidou-edzőteréhez vezet. A pályafutását kertként kezdő füves területet sekkisekiből épített fal veszi körbe, felszereltsége pedig bármilyen démonmágiával kapcsolatos gyakorlat végrehajtását, gyakorlását lehetővé teszi.

Már mindenhogyan felkészültem a nagy napra, azt hiszem legalábbis, már amennyire egy ilyen alkalomra fel lehet készülni. Anyu nem túl boldog, de én eldöntöttem, meg akarom ismerni az apukámat! Csak egy hetem volt felkészülni az egészre, a kedvenc, Hannah Montanás bőröndömbe pedig alig fért be a cuccaim közül néhány, pedig még vákuumot is csináltam a bőröndbe, hogy így tágítsam benne a teret, egészen pontosan a feles levegőt szippantottam ki, hogy minél több ruhám és dolgom férjen bele. Csak Riko-channak sírtam el ugyan, hogy mennyire izgulok, mármint nem sírtam, mert én már nagylány vagyok, a nagylányok pedig nem szoktak sírni.
Tehát, ott tartottam, hogy felkészültem mindennel, de tényleg nagyon mindennel, amivel csak lehet. Anyu egy levelet adott a kezembe, amit gondosan el is rejtettem, mielőtt elveszíteném. Össze kell szednem magam, igen! Én, Yamakida Tsuki Leiko semmiképpen sem tűnhetek elveszettnek! Nem mintha a tökéletesített GPS mellett bárhogyan is el tudnék tévedni, hiszen még a goteien kívüli osztagról is sikerült elegendő információt szereznem a memóriába. Északnyugat felé indulok, ahogyan azt a szerkentyű is utasítja, bár három perc után máris bánom, hogy nem hoztam magammal Yukko valamelyik cyborgját, hogy cipeljék helyettem a bőröndömet. -.-’ Pedig amikor otthon felemeltem, nem is volt olyan nehéz. >.>
A számított időmet túllépve érek el a kidousshou osztaghoz. Amint megérkezem a házhoz – a GPS szerint ez lesz az - , leeresztem a bőröndömet, és kicsit rádőlök, hogy kipihenjem az utazás nagy fáradalmait. Mert igenis, fáradtságos volt! >.> Csak majd jusson eszembe, hogy legközelebb egy robottal intéztessem a bőröndöm cipelését.
Hosszú perceket áldozok energiám visszanyerésére, úgy érzem, a karjaim le fognak szakadni meg minden! T^T Csak akkor szedem össze magam, amikor egy erre járó tiszt megkérdezi, segíthet-e, amire persze azonnal visszakozok, hogy nem bizony, tudom, merre megyek és mit keresek~desu.
A helyzet meleg volt, nem volt semmi kedvem magyarázkodni, így miután feltápászkodok a bőröndömről, ami nem valami könnyű, mert még mindig fáradtnak érzem magam, nagy nehezen feltuszkolom a bőröndömet a lépcsőn. Már az első fok után úgy érzem, hogy kész, vége, feladom, nincs tovább, de erős grimaszolások és gesztikulálások közepette csak sikerült feltornásznom a holmijaim. Esküszöm, ez egyre nehezebb, elinduláskor még tuti nem volt ilyen súlyos!
Szemeim egy pillanatra elfátyolosodnak, ahogyan körbenézek a verandán. Vajon milyen lehet, hogy nézhet ki? Anyu azt mondta, hogy a szemei olyanok, mint nekem. Még a kontaktlencséimet sem raktam be, de csak most az egyszer, hátha észreveszi majd. Anyu ezen kívül csak sok csúnya dolgot mondott, de biztosan csak mérges rá, és azért mond ilyeneket. Vagy nem. De akkor is sokkal, de sokkal fantasztikusabbnak kell lennie, mint az anyu pasijának, mert az még ostoba is, még csak azt sem tudja, hogy nullával nem lehet osztani. Már akkor tudtam, hogy nincs esélye, amikor megláttam, olyan volt, mintha megrekedt volna a hatvanas években. Utálom. >.>
Először, amikor kopognék, bátortalanul visszahúzom a kezeimet, azonban megkeményítem mégis csak arcvonásaimat. A jövő legnagyobb, leghíresebb és legcsinosabb tudósa leszek, nem futamodhatok meg egy efféle kihívás elől! Az ajtón három kopogás hallatszik, szemeimmel pedig kicsit durcimurcis nézést bevetve szuggerálom az ajtót. A szívem a torkomban dobog, pedig egészen biztos vagyok benne, hogy reggel még a helyén volt, s akkor, akkor még az ajtó is kinyílik, én pedig megpillanthatom Őt! Szemeim elfátyolosodnak, ahogyan felpillantok rá, a maminak igaza van, pont olyanok a látószervei, mint az enyémek! Azonban amint észreveszem, mit csinálok, fejemet ismét előre szegezem, és magamra erőltetek egy mérges pofát. Ezután előkapom a levelet, és felnyújtom neki, hogy vegye el és olvassa el. Nem bírok megszólalni, félő, hogy vagy elkiabálnám magam, vagy ami még rosszabb… nem, az nem fordulhat elő.

„Kedves Kami!

Nem szóltam neked, de született egy lányunk… Nem akartam, hogy ismerd. Ő azonban meg akar ismerni téged. Egy évig nálad lakik, amíg én elmegyek Masatoval világ körüli útra.

Puszi-puszi
Nozomi”

A levélben még ha én nem is olvastam, csupán ennyi áll, több magyarázat nélkül is. Amíg apa a levelet olvassa, én összeszorított öklökkel feszengek és toporgok. Kínos ez az egész, már azt sem tudom, miért vagyok itt, haza akarok menni, elegem van!

Immár nagyjából 50 éve, hogy felcsaptam shinigaminak és mostanában gyakran elgondolkodtam rajta, hogy mit is értem el a pályafutásom alatt. Mint általában, most is arra jutottam, hogy semmi jogom nincs a rangomhoz, hisz' még csak nem is én vagyok Soul Society jelenlegi legjobb kidou-használója, legalábbis sok tekintetben elmaradok a Gotei 13 néhány kapitányától. Legfőképpen lélekenergia tekintetében. Bár beható ismeretem van a démonmágia működésével kapcsolatban, ezt mégsem érzem elegendőnek ahhoz, hogy mondjuk Tsukabishi Tessai vagy a Kidoushuu más nagynevű vezetőinek nyomába lépjek. Nem való nekem ez a munka, még ha az osztag működik is, és tulajdonképpen egészen tűrhetően. Ha optimistán akarom felfogni, akkor inkább én, mint Kurosawa, noha amikor a 11. osztag hagyományaira építve kihívtam egy párbajra, egyáltalán nem gondoltam hogy ez sül majd ki belőle.
Mindennek ellenére azonban mégis volt egy nagyon-nagyon pozitív oldala is annak, hogy immár én szabhattam meg a Kidou-alakulat arculatát. Ha az 5. osztagban maradok egyszerű tisztként, Kohaku-san főztjét ehetem és Akane-chan zsörtölődését hallgatom egész álló nap, miközben Eiji-san után rohangálok, az úgy kétségtelenül egy roppantul kényelmes és számomra vonzó életvitel lenne. Ám hiányozna belőle valami, azaz pontosabban valaki, aki nélkül voltaképpen el sem tudnám képzelni a jelenemet. Reika-chan tüneményes jelensége kérlelhetetlenül kirángatott a szürke hétköznapokból és rózsaszínre színezte a világomat. Ez a tündéri lány az, aki miatt sose fogom megbánni, hogy belerángattak ebbe az egész kapitányi hercehurcába, hiszen ha nem térek ide vissza, akkor talán sose találkoztunk volna. Pedig megváltoztatta az életemet, új célokat és kifogyhatatlan lendületet adott a fárasztó feladatokhoz. A puszta gondolat, hogy a ragyogó arcát, a csodálatos mosolyát láthatom, sarkall arra hogy nap mint nap erőt találjak a feladataimhoz. Immár érte is éltem, és mostanában főleg miatta ástam bele magam kicsit jobban a gyógyító mágiákba is, hogy ne fordulhasson elő még egyszer olyan, mint a nagy arrancar-invázió idején. Még mindig furdalt a lelkiismeret, de valamivel könnyebb volt ezt feldolgozni úgy, hogy tisztában vagyok az érzéseivel.
Ez volt a pillanat, amikor rádöbbentem arra, hogy milyen bárgyú mosoly ül az arcomon, miközben már vagy tíz perce nem lapoztam egyet sem a kezemben tartott könyvben. Egyre gyakrabban kalandoznak el a gondolataim Reika irányába, néha már komolyan úgy érzem, hogy betegesen sokat kering a fejemben. Mattaku... Hirtelen mozdulattal összecsuktam a könyvet, letettem a kisasztalra és nyújtóztam egy nagyot. Semmi értelme olvasni, ha nem tudok koncentrálni, ellenben rájöttem, hogy éhség kínoz. Kár, hogy a lustaságom nagyobb, különben most elindultam volna a konyhába, de most még ahhoz sem éreztem elég energiát hogy egy instant ramenhez vizet forraljak. Esküszöm, ki fogok tenni egy képet az én kis tündérkémről valami jól látható helyre, hátha itthon is elűzi a kedvetlenségem Ha a kopogó szemeim nem is, az ajtó felől hangzó kopogás aztán csak rávesz arra, hogy feltápászkodjak és egy hatalmasat ásítva kitámolyogjak a bejárathoz. Halvány lila gőzöm sem volt, hogy kinek kellhetek éppen most, és az ajtót kinyitva ráébredtem, hogy már hallucinálok is, mivel az égvilágon senkit sem láttam, pedig meg mernék esküdni, hogy hármat kopogtak. Végül a váratlan szögből érkező motoszkálás hangja arra késztetett, hogy lejjebb vessem a tekintetemet, és egy felettébb bájos rózsaszín hajú kislányt pillantottam meg, így legalább fény derült arra, hogy a rejtélyes kopogtató létezik Más kérdés, hogy ez az egy válasz megannyi kérdőjelet szült, ahogy ez lenni szokott. Egész biztosan nem az osztag tagja volt, mivel egy ilyen jelenségre garantáltan emlékeznék, ahogy a kezében lévő bőröndre sem találtam különösebb magyarázatot. Tudtommal nem fogadtam el az elmúlt napokban új jelentkezést a Kidoushuu kötelékeibe, lévén nem volt egy sem, szóval még csak nem is arról lehetett szó, hogy most toppant be az új beosztottam.
- Öhm... szervusz, miben segíthetek? - érdeklődtem kérdőn felvont szemöldökkel a jövevény ittlétének okát firtatva. Kicsit morcosnak tűnt valamiért, de ennél sokkal nagyobb kérdőjelek vártak kiegyenesítésre, szóval valahogy jelentéktelennek tűnt ez a részlet. Válasz helyett azonban csak egy levelet kaptam, melyet rosszat sejtve vettem át a megnémult kislánytól. Nem kezdődik jól, ha szavak helyett betűk várnak. Korántsem sietős mozdulatokkal téptem fel a borítékot, hogy egy egészen nyúlfarknyi és tömör szöveg képe táruljon a szemem elé. Rossz szokásom, hogy először az aláírást nézem meg, a név láttán pedig igencsak meglepetten nyíltak tágra a szemeim. Pont azóta nem hallottam Nozomi felől, hogy kidobott fél évszázaddal ezelőtt, Reika miatt viszont elég sokat gondoltam rá, mivel önkéntelenül is összehasonlítottam kettejüket lépten-nyomon. Azért Nozomi még mindig az első komoly kapcsolatomnak számított, már amennyire rabszolgaságomat lehet annak nevezni
Vettem egy mély levegőt és a levél tartalma felé mozdítottam a tekintetemet. A macskakaparása mit sem változott, ahogy azt hiszem a kedves jelzőt is erős idézőjelek közé szoríthatom. Aszongya, született egy lányuk, aki meg akar ismerni, és egy évig nálam fog lakni, amíg ő Masatóval utazgat? Ki a fene az a Masato? És miért akar engem megismerni az ő lányuk? A tarkómat vakargatva pillantottam fel a levélből, le a postásra, aki továbbra is feszültnek tűnt, mégis volt egy olyan érzelem az arcán, amit nem tudtam hova tenni. Körülbelül ekkor, a gyermeket nézve kezdett el derengeni egy korábbi gondolatom, ami arról szólt, hogy ha egyszer kislányom lesz, biztosan rózsaszín lesz a haja.
- Masaka... - suttogtam magam elé hitetlenkedve, majd újra elolvastam a rövidke írást, nagyon figyelmesen. Befészkelődött a gondolataim közé egy olyan borzadály, hogy amikor Nozomi azt írta "lányunk" akkor nem arra gondolt, hogy ez a Masato-akárki az apja. A levelet leengedve léptem egyet előrébb, és becsuktam a szemem, hogy lélekenergiák forrása után kutassak, de semmi sem utalt arra, hogy valahol lesben áll a Nőegylet egy vérszomjas tagja kamerával a kezében, hogy megörökítse a Kandi Kamera legújabb adásának a főattrakcióját.
- Ó, te jó ég... te az én... mármint én a te... - pillantottam ismét a kis hölgyre, miközben zavartam mutogattam össze-vissza, hol rá, hol saját magamra, de én magam sem tudtam mit akarok mondani, csak forogni kezdett körülöttem a világ egy kicsit Biztos én értettem félre valamit, Nozomi nem volt terhes, amikor különváltak az útjaink. Igyekeztem nyugalmat erőltetni magamra, ami nem volt könnyű, mert töméntelen mennyiségű gondolat és érzelem árasztotta el az elmémet, kezdve a letaglózó sokktól a mérhetetlen dühön és a kétségbeesésen keresztül a boldogságig. Először is meg kellett, hogy szólaljak értelmesen, szóval sóhajtottam egy mélyet.
- Khm... szóval... te lennél az én... lányom? Hogy hívnak? - böktem ki az első épkézlábnak tűnő szavakat-mondatokat, miközben a pólóm nyakát igazgattam és egy kisebb patak vízmennyiségét izzadtam ki. Roppantul furcsának tűntek a saját szavaim, és elég bénának is. Úgy éreztem magam, mint aki felsült. Ha félreértettem, akkor csak szimplán ciki lesz, ha nem, akkor viszont... akkor viszont... nem tudom mi lesz. Még talán sose voltam ennyire összezavarodva, úgy éreztem a feje tetejére állt a világ. Még egyszer ránéztem a levél tartalmára, de furcsa módon nem változtak meg benne varázslatos módon a szavak, ugyanaz állt benne, mint amikor felbontottam.

A helyzet kétségbeejtő, hiszen most dől el minden, ami fontos. Mi van, ha nem vagyok elég cuki, ha elküld valahova, mert nem kellek neki, vagy ha nem hiszi el, hogy az ő lánya vagyok? TT_TT Igaz, az utóbbin egy házi DNS teszt alapján röpke másfél óra alatt lehet segíteni, ennyi idő kell ugyanis, míg sikerül kielemezni és összehasonlítani a két mintát. Igaz, csak a házi eszközeim legfontosabb darabjai vannak nálam, még csak a rendes mikroszkópom sem fért bele a táskámba, csak a digitális elemzőim hoztam magammal, meg persze egy-két kedvenc könyvemet, amikre feltétlenül szükségem lehet, hogy egy fontos tanulmányomat befejezzem. Alig van rá két hetem, hogy befejezzem és leadjam az eredményeimet, Rara-chan~desu nem akart elég időt hagyni nekem, mert addigra már szeretne tovább lépni a kutatásban. Viszont nem fogok megfutamodni ezelől, különben sosem lesz doktori címem, az pedig szégyen lenne, mert még a végén azzal a buta-buta Miyokoval hasonlítanak össze a nagyok! Pedig én sokkal okosabb vagyok, mint ő! >.> Ha nem használta volna azokat az undorító pókokat meg csótányokat ellenem, akkor a sakkmeccsünkben is könnyedén leverem. Legközelebb fel kell készülnöm erre az eshetőségre is, és kölcsön kell kérnem Yuko~desu-néni egyik cyborgját.
Lassan bólogatok ap… szóval a… apunak, hogy igen, én az ő lánya vagyok, akiről eddig nem tudott. Én azért kicsit többet tudok róla, például anyu azt mesélte, hogy egyszer egy sárkányt tetováltatott a fenekére, úgyhogy mindenképpen meg kell majd kérdeznem, hogy ez igaz-e. Anyu mondjuk nem volt elragadtatva tőle, és sok rossz dolgot is mondott, de mindez eddig nem tántorított el attól, hogy meg akarjam őt ismerni. Eddig. Most viszont olyan kínosan érzem magam, hogy nem is tudom, mit csináljak, hova nézzek, és csak reménykedem Newtonnak, hogy nem veszi észre, ahogyan nyelek egy jó nagyot idegességemben. A brit tudósok azt mondják, hogy kiváló feszültségoldás. Mondjuk én nem akarok brit tudós lenni, mert csak butaságokkal foglalkoznak, sokkal szórakoztatóbb az, amivel az osztagnál foglalkozhatok.
- Ya… – csuklik el a hangom, majd behunyom szemeim és megrázom fejem. Össze kell szednem magam. Nem engedhetem, hogy a gyengeség bármilyen jelét lássa rajtam! Én már különben is nagylány vagyok, ötven leszek májusban! >.>
- Yamakida Tsuki Leiko~desu. – érzem, hogy az arcomon végigfut a pír, és biztosan olyan vörös vagyok, mint amilyen az anyu haja is, de próbálok erről nem tudomást venni. Minden összpontosításomat latba kell vetnem, hogy továbbra is tartsam a mérges nézésem. Hogy elfoglaljam magam, kicsit hátrébb megyek a bőröndömért, amit a legfelső lépcsőfokon hagytam, és nagy erőlködések árán felemelem azt. A karjaim már biztosan le akarnak szakadni, és nem is bírom röpke néhány centinél közelebb vinni. A kemény fizikai munka már most nagyon megterhel, s fáradtan felsóhajtok. Azonban inkább a bőrönd cipelésével foglalkozok, hogy kerüljem a kínos helyzeteket. Már évtizedek óta ábrándozok erről a pillanatról, mégis, most, hogy itt vagyok, nem tudom, hogyan legyen tovább. Meg kéne ölelnem? Vagy inkább rúgjam meg a bokáját, amiért eddig nem foglalkozott velem? Nem, az sem jó, úgy sem találnám el. >.>
Ismét megállok apu előtt, már ha hívhatom őt apunak, eddigre már arcom is visszavált vörösségéből. Újra végigmérem őt tetőtől talpig, s végül teljesen felszegem a fejem, hogy ismét a szemébe pillantsak. Ekkor azonban újra elvörösödik a képem, szemöldökeimet pedig összeráncolom, hogy megint mérgesnek tűnjek, mielőtt még… szóval mielőtt… na.
- Bemehetek? >.> – szegem fejem oldalra, és figyelem a hintaszéket, mintha bármi érdekeset látnék benne. Pedig még csak beépített masinák sincsenek rajta, és ugyanolyan unalmas, mit az anyu pasijának a meséi, amivel néha megpróbál elszórakoztatni, amik amúgy igazából érdekesek lennének, de én már csak azért sem, dacból sem figyelek rá, mert utálom őt és kész. Egyensúlyomat feszülten egyik lábamról a másikra helyezem, kezemmel pedig a Hannah Montanás, rózsaszín bőröndömön támaszkodok. Lehet, hogy azt mondja majd, hogy menjek el, lehet, hogy rám vágja az ajtót, és akkor… akkor nem tudom, mi lesz.

Feszültségem tapintható volt, még levegőt is elfelejtettem venni. Nem vagyok hozzászokva, hogy efféle váratlan helyzetekkel dobáljon meg az élet, mint ez... na nem mintha bárki is fel tudna készülni arra, hogy egyik nap beállít hozzá a tízéves forma lánya, akiről még csak azt se tudta, hogy létezik Márpedig nagyon úgy tűnt, hogy ez a szituáció állt fenn most, mivel a kislány sem úgy viselkedett, mint aki cinkos lenne a Nőegylet ártatlan tréfájában. Úgy tűnt, pontosan ugyanaz a baja van, mint nekem, azaz fogalma sem volt róla, hogy mégis mit kéne most tennie vagy mondania. Pedig ő még készülhetett is a találkozásra A tétova bólogatás láttán azonban valamelyest mégis csökkent a zavarom, noha mély és elfojtott sóhajomon, valamint homlokvakarásomon látszott, mennyire tanácstalan vagyok. Maga a légkör is roppantul kínos öntetet kapott, pedig az ember azt gondolná, hogy az ilyen nagy találkozások alkalmával jönnek a könnyes összeborulások, aztán fél napon keresztül könnyed és kötetlen beszélgetés, meg egymás megismerése. Hát a nagy fenét, még egyszer ilyet látok-hallok, panaszt küldök az adott médiumnak félrevezetésért Más kérdés, hogy el se tudnám magam képzelni így, bár nem is olyan régen tettem már olyasmit, amit teljesen lehetetlennek tartottam, ok nélkül jöttem ki a sodromból. Illetve hát, ok nélkül... aggódtam Reika miatt, ennyi
- Kawashima Mitsuya Hiroki. Örvendek... gondolom - mutatkoztam be én is, kissé bizonytalanul. Mit nem adnék azért, ha valaki súgna nekem most, minden mondat ami eszembe jutott, komplett hülyeségnek tűnt. Most meg kéne dicsérjem a nevét? Ennél zavarba ejtőbb dolgot nem igazán tudtam elképzelni, bár kezdtem úgy érezni, hogy itt minden egyes mozdulat vagy szó zavarba ejtő lesz, amíg el nem múlik a feszültség. Igazság szerint én voltam a felnőtt, szóval nekem kellett volna valamiféle határozottságot mutatni, de... de megemészteni azt, hogy van egy lányom... nekem... Az én lányom... Idegenül hangzott a kifejezés így, hogy most látom először Tsukit. Elhinni elhittem, semmi sem utalt arra, hogy valótlant állít ez a kislány, és azt hiszem elfogadni is el tudom, hiszen változtatni úgysem tudok rajta. Egy dolog mégis nagyon piszkált, méghozzá az, hogy Nozomitól van. Egy olyan nőtől, akit nem szeretek és akihez immár sehogy sem kéne kötődnöm. Eddig ha gyerekre gondoltam, és ez egyszer-kétszer előfordult, mióta összejöttem az én kis tündérkémmel, akkor mindig csak Reika-chant tudtam elképzelni az anyjának. Tényleg, mit fog ehhez szólni Reika? Ó, te jó ég, mibe keveredtem?
Hogy ne váljak bosszússá Nozomi miatt, abban a kislány látványa segített. Mármint... hihetetlenül cuki volt, ahogy a kis mérges pofikája vörösben úszott az idegességtől, vagy ahogy a bőröndjével szenvedte magát fel a lépcsőn. Tényleg aranyos volt, és ezt nem azért mondom, mert a lányom, mert... mert még tényleg idegenül hangzott ez az egész. Viszont kétségtelenül hasonlítottak a vonásai Nozomira, még rémlik néhány kislánykori fényképe. Ami azt illeti, és ezt sose fogom senkinek bevallani már nyilvánosan, az egykori... "barátnőmet" szebb lánynak tartottam, mint bárki mást, beleértve Reika-chant is. Ám a szépség nem minden, és nem ezen múlik mennyire szeretek valakit, márpedig ez utóbbiban Reika javára sokkal nagyobb volt a különbség, mint Nozomi javára szépségben Azonban ennek a szépségbeli fölénynek most mégis örültem, mert ha ez a kislány az enyém, márpedig elvileg az, akkor büszke lehetek rá, hogy egy ilyen elragadó teremtésnek lehetek az apja. Az arcomra még egy halvány mosoly is kiült észrevétlenül, őt nézve.
- Ó, ööö... persze, ne haragudj - kaptam észbe a kérdésére, és készségesen odaléptem hozzá, hogy elvegyem a bőröndjét és a hátánál fogva bekísérjem az ajtón. Elég cudarul festenék egy ilyen táskával a kezemben, ha egyedül lennék, de Nozomit ismerve nem lepett meg, hogy Tsukinak ilyen van. Passzolt a haja színéhez is, meg úgy az egész külseje ilyen... habos-babos volt, vagy nem is tudom Viszont kis híján elszállt a karom, amikor nagy lendülettel felkaptam a bőröndöt, arra számítottam, hogy ennél jóval nehezebb lesz abból kiindulva, hogy mennyire szenvedett vele Tsuki. Nem volt könnyű ettől függetlenül, de nem állt fenn az a veszély, hogy ne bírnám el.
- A cipődet vedd le, kérlek - figyelmeztettem, mielőtt beléptünk volna az előszobába, aztán bevezettem a nappaliba egyelőre. Nem voltam benne biztos, hogy az egyszerű, inkább praktikusságra törekvő berendezés tetszeni fog a lánynak, csak itt-ott volt elvétve egy-egy szobanövény. Sose vágytam elvégre díszes, csilivili tárgyakra. Kérdések azonban megfogalmazódtak a fejemben, tulajdonképpen azt sem tudtam, hol kezdjem, annyi kérdőjel özönlötte el az elmémet. Eddig blokkolt az agyam, de sokat segített, hogy végre elkerültünk a bejárati farkasszemezésből abban, hogy lehiggadjak és tudjak gondolkozni. Intettem Tsukinak, hogy üljön le a kanapéra, én pedig leültem vele szemben és némi zavart vakarózás után megszólaltam.
- Öhm... hol is kezdjem... nem tudom Noz... vagyis anyukád mennyit mondott el neked abból, amit a levélbe írt, de egy darabig itt fogsz lakni, nálam - mondtam, igyekezve a szemébe nézni. Igazából a kezét is meg kell volna fognom, de... nem mertem. Ami meg a beköltözést illeti... nem volt más választásom, hiszen vissza nem küldhettem, ahogy máshová sem, pedig sejtettem, hogy nagyon sok problémát fog nekem okozni még ez a levél. Nem az volt a helyzet, hogy ne akarnám gondját viselni Tsukinak, sőt! De nincs se szülői tapasztalatom, és pláne nem egy kislánnyal, ahogy teljesen felkészületlenül is ért a dolog. Egy fiút talán még megoldanék saját tapasztalatból, de egy lányt... Fogalmam sincs, hogy mi járhat egy... mennyi is... körülbelül 50 éves kell, hogy legyen... szóval egy ilyen idős lánygyerek fejében, és hogy mégis hogy kéne bánnom vele. Mondjuk azt hiszem Nozominál nem lehetek rosszabb szülő, bár ki tudja, lehet jó anya, még ha ez a gondolat teljesen összeférhetetlen is azzal a képpel, ami a fejemben él róla.
- Mondd csak, mit... mit tudsz rólam, mit mondott neked az anyukád? - vágtam bele egy nagy sóhajt követően ebbe az egészbe, bár nem voltam benne biztos, hogy szeretném hallani a választ. Most valahogy ez érdekelt a legjobban, és ha nem Nozomiról lenne szó, akkor biztosan jobban érdekelne, hogy Tsuki meséljen inkább magáról. Arra is sort fogunk keríteni, de előbb mindenképp tudnom kellett, hogy milyen kép él rólam a kislány fejében

Azt hiszem, most, hogy itt vagyok, már nincs más választásom, meg a nehezén talán már túl is vagyok, remélem. Tudtam, hogy nem lesz könnyű, és minden színművészeti tehetségemet bevetettem otthon, a tükör előtt, amíg újra és újra elpróbáltam a szövegemet a nagy találkozásra készülve, persze az picit másként festett. Abban elragadóan zseniális voltam, meg elragadóan laza és szép, ahogyan bejelentem, hogy „szia, apu, én vagyok a kislányod”, minek hatására apu nem bír ellenállni nekem, és elvisz engem vásárolni és meghív egy süteményre, hogy együtt nevethessünk meg beszélgethessünk. Mindezt vásárlás és süteményezés közben. *.* Persze ahogyan közeledett a nagy nap, úgy öntött el a több aggodalom is, tegnap este pedig már inkább attól féltem, hogy első dolga lesz rám csapni az ajtót, amikor meghallja, hogy ki vagyok és miért jöttem. De azt hiszem, most még sem ez történik, bár nem is hív meg sütire, és még csak vásárolni sem visz, de azt hiszem, azt jelenti, hogy bemehetek, nem? Egy pillanatra valami furcsa érzés fog el, amikor felemeli a bőröndömet, amit nem is tudok megmagyarázni, hogy mi, és tényleg, olyan, mintha egészen nem is tudom, büszke lennék rá, hogy nekem ilyen magas és erős apukám van! *.* Szemeim csodálkozva csillannak meg, én nem bírtam volna felemelni, ráadásul ennek még csak kerekei sincsenek, mert Yoriko-chan kiszedte őket valami ketyeréjéhez, így aztán nem győzten húzni meg emelni meg vonszolni magammal a poros rukongai-i utakon, ahol még csak beton sincs. Szörnyű volt! Még a szandálom is telement homokkal, amit utálok, még szerencse, hogy hoztam magammal váltócipőt, meg a kedvenc, gyomorvírusos mamuszomat is.
- Hai… - rezzenek meg az érintésre, mert hideg és ijesztő és mert váratlanul ért. >.> Ha nem lennék jelenleg ennyire megszeppenve, már biztosan úgy, de úgy megmondtam volna neki a magamét, hogy csak na! >.> Most az egyszer azonban hajlandó vagyok elnézni neki, de csak most, mert tulajdonképpen örülök neki, hogy próbál ennyire közvetlen lenni, még ha nem is igazán megy ez az egész.
Természetesen már tudom a nevét, és egy keveset sikerült róla megtudnom azon kívül is, amit az anyu mesélt róla, bár ez még mindig nem olyan sok, hiszen az akadémiai eredményeivel én mit sem érek el. Megint csak más kérdés, hogy jóformán azonnal kikapcsoltam a rendszert, akárhányszor megpillantottam az adatbázisban a nevét, mert, mert csak, egyszerűen sosem bírtam néhány szónál tovább olvasni valami miatt. Egyedül Yoriko-channak köszönhetem, hogy sikerült a lakhelyét megtalálnom, én nem bírtam volna lenyomozni, vagyis képes lettem volna rá, nyilvánvalóan nem a zsenialitásommal volt probléma, hiszen a jövő legcsinosabb, többszörös Mayuri-díjas tudósa vagyok, de nem ment volna végigelemezni a térképet.
A szandálomat leveszem a küszöbnél, valóban belement egy kis homok, az uránium gondolta volna, hogy ilyenek errefele az utak, ez a tizenkettedik osztag alaposan végigcsempézett, alagsori laborjaiban nem fordulhat elő. A nappaliban leülök a kanapéra, és feszengve szorítom meg szoknyám szélét. Még csak zanpakutomat sem hoztam magammal, az most az osztagnál van, hiszen nem is mehetek vele sehová, amikor nincs rá szükségem, pedig zanpakuto lelkem általában meg szokott nyugtatni és jó tanácsokat szokott adni, kivéve, amikor nem. Kettőnk közül még mindig én vagyok az okosabb, csak ezt néha nem hiszi el nekem, hiába oldok meg könnyedén egy olyan egyenletet, amit ő nem is ért. >.>
- Tudom. – válaszolom rögtön. Anyuval ezt megbeszéltük, még ha nem is beszéltünk róla sokat, ezért is csomagoltam be a bőröndömet. - Nem fért be minden holmim, majd vissza kell mennem. – szögezem le egyből. Hiszen még csak a ruháim többsége sem került bele a bőröndömbe, nem beszélve a játékaimról és a könyveimről. Apu tekintetét néhány másodpercig sikerül tűrnöm, még akkor is, ha érzem, hogy a vérem teljesen a fejemben összpontosul, és szorosabban markolom szoknyámat, mint az első zanjutsu edzésemen a kardomat. Végül megint csak elkapom a fejem, ezúttal pedig a karkötőimmel kezdek el babrálni, miközben látszólag érdeklődve mérem fel a bútorzatot. Unalmas ez a hely, a mi nappalink sokkal szebb ennél.
- Hát, elmondta nekem, hogy… hogy a szememet tőled… – ismét a fejembe szökik a vér, úgy érzem, menten felrobbanok, és kitörik a Tsuki-vulkán. Inkább elkezdem sorolni a többi dolgot, amit tudok róla. - Akkor, még azt is tudom rólad, hogy kiválóan végeztél démonmágiából és hollowismeretből, mert meghacke.. izé, szóval hozzáférhettem a Gotei 13 adatbázisához Yoriko-channal. Ő a legjobb barátnőm, egyébként az anyu testvérének a lánya. Anyu meg elmesélte, amikor egyszer elittad az összes pénzét, meg hogy majdnem sikerült elveszítened az anyu házát, mert túl sokat szerencsejátékozol, és mert fogadtál valakivel a kocsmában, ahol rendszeresen verekedtél. Még azt is elmondta, hogy nem szereted a gyere… a gyerekeket, meg hogy mindig büdös a szád, és hogy agresszív vagy és megcsaltad az anyut. >.> – hadarom el az egészet egy szusszanásra. Így belegondolva ezek egyáltalán nem jó dolgok, még az is lehet, hogy engem is utál, de nekem egyáltalán nem tűnik ő agresszívnek, sőt. Bár… ami a bűzt illeti, érzem rajta a cigit, anyu meg anyu, tehát biztosan igaza van. ^^ Néhány másodpercre elcsendesülök, és hagyok időt neki, hogy megeméssze a hallottakat, észrevétlenül már be is fejeztem azt, hogy a karkötőimmel babráljak. Finoman előredőlök, és nagy, kerek szemekkel nézek a szemébe, hogy feltegyem neki a nagy kérdést.
- Tényleg igaz, hogy van egy sárkányos tetoválásod a popódon? – suttogom gyermeki kíváncsisággal. Ez az egy jó dolog van, amit az anyu mondott, mert egy tetoválás nagyon menő, benne volt a kedvenc magazinomban is! Majd én is szeretnék egy tetoválást, persze csak egy kis virágot vagy egy csillagot, semmi komolyat. ^^

Szörnyen zavaró volt látni, hogy Tsuki mennyire feszült, hogy mennyire nem érezte jól magát. Én sem tudtam egyebet csinálni, mint a fejem búbját vakarászni, mondhatni roppantul hasznos voltam, mint mindig, amikor olyan helyzetbe kerülök, hogy meg kéne nyugtatni valakit, vagy valami hasonló. Érdekes, valahogy amikor Reika-channal vagyok, ezek a dolgok olyan természetesen jönnek, bár néha még mellette is úgy érzem, hogy nem tudom megfelelően kezelni az érzelmeit.... meg a sajátjaimat se. De azt hiszem bátran állíthatom, hogy ő az egyetlen, aki előtt igazán meg tudok nyílni, szabadon tudom engedni az érzelmeimet. Azt hiszem, ha ilyen zaklatottan és feszülten látnám az én kis tündérkémet, akkor jó szorosan átölelném, hogy megnyugtassam, azonban ahogy Tsuki megrezzent, amikor az előbb hozzáértem... öhm... nos, ez nem tűnt a legjobb ötletnek abból kiindulva most. Valamit mégis akartam tenni a kislányért, mert ez így nem állapot. Szerettem volna, ha legalább ő nem feszeng úgy, ahogy én, és akkor talán valahogy sikerül közösen kimásznunk ebből a felettébb kínosnak ható kezdeti... sokkból, vagy nem is tudom mi ez. Nem segített, hogy a bőbeszédűségét úgy tűnt, tőlem örökölte, ami valahogy kicsit furcsának is hatott. Nozomi mellett azt hinné az ember, hogy egy gyereknek, pláne ilyen külsővel, be nem áll a szája, aztán most mégis, Tsuki alig-alig szólalt meg. Tudom-tudom, nem vagyok ideális társaság, de azért sose okozott gondot, ha meg kellett szólalni, még ha igyekszem rövidre is fogni.
- Rendben, akkor holnap átmegyünk és segítek. Még mindig ugyanott... mármint, szóval a keleti 17. kerületben laktok? - érdeklődtem kicsit bizonytalanul, persze hogy is tudhatná a gyerek hogy mi ketten hol is éldegéltünk egy fedél alatt, amikor azután született, hogy engem kidobtak onnan Megértem, hogy annak idején Nozomi megharagudott rám, de nekem nem való a nyugalmas hétköznapi élet. Mármint a nyugalmat szeretem, inkább a hétköznapi jelzővel akadt problémám. Shinigamiként viszont megvan az izgalom, ami kiegészíti és teljessé teszi az általam preferált életvitelt. Viszont akkor sem az lett volna a legjobb módja a szétválásunknak, hogy a fejemhez vágja az összes holmimat bőröndöstül, miközben kis híján leharapja és letépi a fejemet ebben a sorrendben úgy, hogy még a szomszéd kerületekben is hallották a hisztijét.
- Egyébként ha tudok valamiben segíteni, szólj nyugodtan. Ha éhes vagy, szomjas vagy, vagy ilyesmi... - próbálkoztam meg valahogy természetesebbé varázsolni a közeget, talán ha kicsit jobban otthon érezné magát Tsuki... Kicsit gondterhelten gyűrögettem a homlokomat, nyilván ő is láthatta rajtam, hogy mennyire kétségbeesett vagyok, de legalább már némi kommunikáció volt köztünk, szemben az ajtónál lejátszódott jelenettel. Szóval haladunk, remélhetőleg a jó irányba, csak ne lennének ilyen piszkosul nehezek azok a lépések
Valamiféle groteszknek tűnő örömmel töltött el, hogy Nozomi a szememet is látta, és nem csak a rabszolgái egyikeként maradtam meg az emlékeiben. Mondjuk nem tudom mi olyan érdekes a szememben, de gondolom köze lehet ahhoz, amiért mi férfiak is szépnek találunk egy igéző női szempárt. Nekem is tetszett Nozomié anno, és most Reikáé, talán még jobban is, köszönhetően annak a pajkosságnak, ami ott csillog benne. Már-már azon voltam, hogy belemosolyogjak Tsuki barna íriszeibe, amikor azonban váratlan módon hirtelen ömleni kezdett belőle a szó Kicsit hátra is tántorodtam a meglepetéstől, még az is nehezemre esett, hogy felfogjam mit mond. Főleg mivel kicsit nem is értettem, hogy lehet neki hozzáférése a Gotei 13 adatbázisához. A fejemre záporozó vádak még azt is mellékessé tették, hogy nem is tudtam Nozomi testvérének létezéséről. Mindegyik félmondat egy-egy újabb nyilat állított a hátamba, leizzadtam, elsápadtam, megszédültem. Nem is tudtam, hogy már halálistenné válásom előtt is dohányoztam meg fogadtam, nem is beszélve a verekedésről vagy a megcsalásról Hát kinek az emlékeit ültették belém? Falfehéren pislogtam a vakvilágba a sokkoló igazság hallatán, megszólalni sem tudtam a felfedezéstől, hogy én nem én vagyok De a kegyelemdöfés még hátravolt, a kérdés, amely hallatán elveszítettem az egyensúlyomat és ólajtóként dőltem hanyatt a padlón, hogy lelkem fehér szellemecske képében távozzon kiszáradt ajkaim között. Nos, nagyon hálás vagyok, Nozomi, hogy ennyire behatóan meséltél rólam a lányomnak, komolyan. Nem csoda, hogy ennyire meg akart ismerni Azt viszont mégsem mondhatom a gyereknek, hogy az anyja minden egyes szava hazugság, és hogy ha a felsorolt bűncselekmények bármelyikét is elkövettem volna, akkor minden bizonnyal már felnégyelve száradnának a tagjaim Rukongai négy sarkában.
- Persze, hogyne lenne igaz, azóta egy főnixmadár képével is kiegészült a kollekcióm - csendült fel halványan hangom, miközben igyekeztem feltápászkodni és a kislány fölé egyenesedni. - És azt még nem is tudod, hogy a kapitányi címemért megöltem az elődömet, kilakoltattam innen egy hatgyermekes családot, csak mert megtetszett a ház, többmilliós adóságom van és olyannyira gyűlölöm a gyerekeket, hogy reggelire minden nap feláldozok kettőt Már persze ha a tojás már gyereknek számít Egyébként éhes vagyok
Mindezt halálosan komoly arccal adtam elő, ebben amúgy is teljesen profi voltam. A másik ötletem az volt, hogy közlöm vele, hogy akkor nem én vagyok az apja, de azt még a végén komolyan elhitte volna, aztán nem tudom mit csinálok. Remélem leesett Tsukinak az utolsó mondatokból, hogy mennyi igazságtartalma volt a mondandómnak, néha nem értik meg a humorom, ki tudja miért? A fejemet fogva fordultam el egy kicsit, hogy az ablakon túl megtalálhassam a lelki békémet, bár tulajdonképpen nem is tudom mire számítottam, amikor feltettem a kérdésemet. Nyilván nem áradozott rólam az a nőszemély, noha azt talán mégse hittem volna, hogy ennyi sületlenséget ki tud találni. Nem tudom milyen ez a Masato, de úgy hiszem hogy pont ugyanolyan mint én, legalábbis nem tudom elképzelni hogy lenne olyan tőlem merőben eltérő férfi, aki képes hosszú távon elviselni Nozomit.
- Tsuki... - döntöttem hátra a fejemet, és néztem vissza a lányomra. - Anyukád szokott veled... kiabálni, vagy rosszabbat tenni? Van amikor nem érzed jól magad mellette?
Kérdeztem aggódva. Abból kiindulva hogy rám hogy tekintett, úgy sejtettem hogy Tsuki sem úszott meg bizonyos... dolgokat. Tartottam tőle, hogy nem törődik vele eléggé, hogy ordítozik vele... azért talán meg nem üti a saját gyerekét, mert annyira nem rossz ember, csak felelőtlen anyának képzeltem őt ismerve. Nem úgy tűnt, mintha félne az anyjától, de velem kifejezetten erőszakos volt néha, még ha a legsúlyosabb dolog az is volt, hogy egyszer úgy maga után rántott, hogy kificamodott a vállam. Pedig alapvetően rendes nő, ha a rossz természetét félreteszem, otthont és ételt adott nekem, a maga módján szeretett is és hűséges is volt, mindezért pedig hálás voltam neki. Csak ne lettek volna ezek a rigolyái

Teljes lelkesedéssel magyarázom el mindazt, amit tudok, mert én nagyon-nagyon sokat tudok, éppen csak nem eleget, főleg ami az ap… ap… szóval ami őt illeti, mert az anyu nem szokott róla sokat mesélni. Igaz, ő sokakról nem beszél sokat, sőt, vannak, akik meg róla nem beszélnek, és hát képzelhetitek, mennyire kínos volt, amikor negyvenakárhány évesen rá kellett jönnöm, hogy aki a legjobb barátnőm, az tulajdonképpen az unokatesóm, csak éppen sem az anyu nem beszélt Yoriko anyukájáról, ha pedig fordítva. Persze akárhányszor megpróbáltuk kibékíteni őket, ez valamiért nem nagyon jött össze, de azt legalább megengedték, hogy időnként nála aludjak, főleg akkor, amikor elegem van az anyu pasijából, akit utálok, hiába vesz meg nekem mindent, amit akarok. Hát na, attól még kihasználhatom, hogy sok pénze van, nem?
Kíváncsian meredek előre, a sárkányos tetoválás ügyében muszáj megtudnom a választ, mert hát nekem fel kell vágnom Miyokonak, hogy nekem milyen kúl apukám van, és egy sárkányos tetoválás azért nagyon kemény! Én egy kis virágot szeretnék majd, vagy valami hasonló, aranyos mintát, ha pedig nem fog tetszeni, egy lézeres műtéttel még mindig könnyen megszabadulhatok tőle, de nem hiszem, hogy meg fogom unni, ha nagyon cuki lesz. Szemeim már-már kigúvadnak akkor, amikor megkapom a választ, hogy nem csak sárkányos tetoválása van, hanem főnixmadara is! *>* Bár nem tudom, nekem az már olyan herripotteres, tiszta gáz lesz az egész, meg kell majd győznöm, hogy legközelebb egy koponyát tetováltasson magára, ahogyan azt a nagyfiúk is teszik. De aztán ahogy beszél tovább, a kíváncsian csodálkozó elképedés arcomon átvált valami egészen másba, s rémülten pillantok arra a személyre, akit lassacskán kezdek egy igazi szörnyetegként elkönyvelni. Ha tényleg ilyen szörnyűségeket tett, akkor az anyunak tényleg igaza van, én pedig életem legrosszabb, sőt, talán az utolsó döntését hoztam meg azzal, hogy eljöttem ide. TT.TT Pánikolva, megszeppenten pillantok rá, s szemeim előtt már le is vizualizálom, ahogyan kismillió én és Yoriko-chan miniatűr változata esik ki a kedvenc High School Musicales müzlis dobozomból, apu pedig démonian vöröslő szemekkel kanalaz be minket, miután lelocsol tejjel, amitől tiszta büdi meg lötyi lesz a ruhám, amit utálok, s végül hegyesre reszelt fogai közé lapátol minket, hogy megrágjon és lenyeljen minket reggeli gyanánt. Yoriko-chan, én úgy félek! T.T
- He? – buggyan ki ajkaim közül a kérdés, amikor tojásokat emleget, s néhány másodpercig nem igazán értem, hogy mi van. Megrázom fejem, ami lassacskán tisztulni kezd, azt hiszem, sikerült kicsit félreértenem a dolgokat. De ha… tényleg nem eszik gyerekeket reggelire, akkor mindaz, amit az előbb elmondott, csak hazugság volt? Nem értem. Kicsit sikerült összezavarodnom, de végül úgy döntök, hogy majd később ráérek a tetoválást ismét megkérdezni, hogy most van sárkányos tetkója vagy nincs. >.>
- Én is éhes vagyok. Egyébként nem, anyuval most Masato-sannál lakunk. >.> – állok fel a kanapéról, és adom le a rendelésem, valamint válaszolom meg egy korábbi kérdését; nekem a tojás tökéletesen megfelel, de ha nem az lesz, nekem az is jó, bár az anyu pasija azt mondja, hogy túl válogatós vagyok, pedig nem is. Meg persze hoztam magammal egy kis nassit is, ki tudja, mikor lesz szükségem egy kis cukorra. Sajnos a kedvenc Hannah Montanás chipsem túl nagy helyet foglalt, így le kellett mondanom róla, egyelőre, szóval nem fért be a bőröndömbe, de majd holnap elhozzuk azokat is.
Bátortalanul vizsgálódok a szobában, az otthoni nappalink nekem sokkal jobban tetszik, itt még csak akvárium sincsen. Ha nem hoztam volna el a mikroszkópomat és a könyveimet, biztosan halálra unnám magam ma, ráadásul még csak tévét sem látok sehol, és hogy fogom én így a holnap esti live koncertet végignézni?! Éppen úgy teszek, mintha egy lámpa nagyon érdekes lenne, pedig még csak nem is szép, de addig is legalább elfoglalom magam valamivel, miközben meghallom a kérdést, amire egyáltalán nem számítottam. Durcásan pillantok apu szemeibe, az arcomat meg kicsit felfújom, hogy megmutassam neki, hogy most én aztán nagyon mérges vagyok. >.>
- Én szeretem az anyut. >_> – válaszolom kicsit dühösen neki, majd keresztbe fonom karjaimat és duzzogva hátat fordítok neki. Hogy van-e olyan, amikor nem érzem magam jól mellette? S volt-e olyan, amikor kiabál. Igen, talán néha előfordul, vagyis csak nem olyan régóta, mert régen egyáltalán nem volt ilyen, de azért én még szeretem az anyut, ezt pedig ő is tudja nagyon jól.
- Mióta jelentkeztem az Akadémiára, anyuval sokat veszekedünk. – kicsit feszültnek tűnhetek, ezek ugyanis olyan dolgok, amikről én csak Yoriko-channak beszélek, hiszen ő a legjobb barátnőm, és mi mindent elmondunk egymásnak. Másnak sosem beszélek erről, mert nem is igazán érthetik, és mert, csak, na, semmi közül hozzájuk.
- Anyu nem akarta, hogy jelentkezzek, azt mondta, túl veszélyes. – fejezem be mondandómat, és meredek a padló döguncsi mintázatára. Tényleg nem tetszik ez a ház, olyan unalmas itt minden.
- Mi lesz az ebéd? Sok cukrot kérek. Nagypapiék nem szokták szeretni, ha Riko-channal túl sok cukrot eszünk, azt hiszik, hogy nem tudjuk, hogy elrontják a fogakat, de az csak azokra igaz, akik nem mosnak fogat, de az olyan fúj már. Képzeld, a múlt héten szereztünk Yorikoval Chappy nyuszis elektromos fogkefét! Ő a kedvencem, neked ki a kedvenced? – kezdek el kérdezni tőle, és pattogok, hogy mit fogunk enni, mert én már tényleg nagyon éhes vagyok. Remélem, az apu tud főzni, mert én nem tudok. Bár az anyu sem tud igazából, de nekem az is jó, amit ő szokott csinálni. Az apu úgy tűnik szeret sokat beszélni, és ez jó, mert én is nagyon szeretek.

Azt hiszem nyugodtan a homlokomra lehet pecsételni a gonosz szót, vagy jelen esetben akár tetoválni is, de valamiért elégedettséggel töltött el a kislány arckifejezése, amikor az általa felhozott vádakat továbbragozva megpillantottam a szemében tükröződő rémült döbbenetet. Furcsa élvezetet lelek ezekben a tréfákban, főleg ha az áldozatom partner benne a naivságával. Talán a fogadások tanítottak meg erre a művészetre, hiszen ott szemrebbenés nélkül kell alkalomadtán becsapni másokat a nagyobb nyereség érdekében, még ha csak egy ártatlan blöffről is van szó és nem kifejezetten csalásról. A csalás különben sem az én területem, sem pedig a megcsalás, ahogy Nozomiról is tudom, hogy hűséges volt hozzám. Van azért annak a nőnek egy szebbik oldala is, kár hogy a boszorkány énje mellett minden pozitív tulajdonsága eltörpül. Kicsit sajnálom azért Tsukit, hogy rajta csapódik le az anyja ármánykodása, de szemet szemért ugyebár. Ha az előbbi szavak engem megkínoztak és nyilakkal döfködték keresztül a hátamat, akkor én is jogot formálok arra, hogy megtegyem ugyanezt a másikkal
Ahhoz persze nem vagyok elég gonosz egy ilyen kislánnyal szemben, hogy ne buktassam le magam azonnal, és összezavarodása alapján úgy tűnik, elértem a célomat az utolsó mondattal. Halvány, barátságosnak ható mosoly kúszott az arcomra, miközben odaléptem a kicsi törpillához és finoman megsimogattam a megszeppent kis buksiját. Érzem, ahogy az én kis tündérkém mellé lassan beférkőzik a szívembe ez az édes kislány is. Egy ilyen elragadó teremtésnek boldogan lennék az apja... ahogy vagyok is, és bármennyire is ijesztő ez az egész, bármennyiszer is sóhajtok fel gondterhelten azt kérdezve magamtól, hogy most mi lesz, mégis érzem az elhatározást, hogy képes leszek leküzdeni minden elém gördülő akadályt, ha az eredménye az, hogy Tsukit boldognak láthatom.
- Daijoubu, nem ártottam senkinek, aki nem érdemelte meg, és neked sem fogok. Tudod, édesanyád és én elég rossz viszonyban váltunk el egymástól, nem sokkal azelőtt, hogy megszülettél. Nem szerette volna, hogy találkozzunk, ezért mondott neked rólam ilyen ijesztő dolgokat, amik valójában nagyrészt nem igazak. Nem állt szándékában becsapni téged, csak el akarta érni, hogy azt érezd velem kapcsolatban, amit az előbb - magyaráztam barátságosan, leguggolva Tsuki elé. Végül is sikerült találnom rá egy módot, hogy tisztázzam a félreértést és közben ne is fordítsam a lányt az anyja ellen, vagy éppen magam ellen azzal, hogy Nozomit támadom a szavaimmal. Más kérdés, hogy csak egy hirtelen ötlet által vezérelve mondtam mindezt, igazán menő akkor lennék, ha az első pillanattól fogva ezt terveztem volna
- Hai-hai, akkor eszünk Mondd csak, hol lakik ez a Masato-san? - érdeklődtem, miközben magam is feltápászkodtam és kinéztem a nappali ajtaján is a konyha felé, sóvárgó tekintettel. Nem volt éppen egy lepusztult kalyiba, ahol Nozomival laktam, sőt kifejezetten takaros kis ház volt, de ha most nem ott laknak, akkor minden bizonnyal Masato-san otthona nem egy átlagos viskó, hanem valami... nagyobb Akárhogy is, azért valamennyire érdekelt, hogy mi van az egykori élettársammal, már ha nevezhetem őt így, elvégre vagy fél évszázada nem hallottam felőle semmit. Hátha megváltoztatta az, hogy született egy lánya. Na nem mintha vissza akarnék menni hozzá, csak megnyugtatná a lelkemet, ha Masato és Tsuki nem egy hárpiával laknának egy fedél alatt. Újabb kérdésem velük kapcsolatban azonban nem úgy sült el, ahogy terveztem, bár tisztában voltam vele, hogy olyasmibe ütöm bele az orromat, ami kiválthatja a kislányból a dühös reakciót.
- Suman, nem akartalak megbántani - mentegetőztem azonnal, bár azt nem láthatta, hogy felé is nyúltam reflexből, mivel elfordult. Természetes, hogy védi az anyját, megfogalmazhattam volna óvatosabban is a kérdésem ahelyett, hogy ilyen nyíltan "támadok."
- Akadémia, huh? Nos, azt nehéz lenne tagadni, hogy veszélyes, érthető, hogy nehezen viseli. Én az Akadémia miatt hagytam ott édesanyád, bizonyára csak fél, hogy téged is elveszít - mondtam a homlokomat vakarászva, miközben azon töprengtem, hogy miért is védem én Nozomit? Az alapján, amit mondott, úgy tűnt hogy a lányával legalább rendesen bánik. Talán tényleg megváltozott és egy féltő, óvó anya lett belőle? Masaka... Mondjuk ha képes egy évig nélkülözni őt egy világkörüli út miatt, akkor ott csak van valami gond a fejében Mindenesetre Tsuki gyors témaváltásából ítélve úgy tűnt számomra, hogy nem érdemes tovább faggatóznom. Majd mesél ha szeretne, meg tudom érteni hogy egy ilyen téma kényelmetlen lehet számára, amikor még nincs fél órája, hogy megismert.
- Nem vagyok olyan jó szakács, mint No... szóval anyukád, de ha már így alakult, talán csinálhatnék sekihant... mondjuk - pillantottam ismét a konyha irányába tétován. Nem igazán voltam felkészülve arra, hogy nem egymagamban fogok enni, így nem volt valami bőséges a lehetőségek tárháza, főleg ami az édesebb ételeket illeti. Azonban azt hiszem össze tudok hozni valami tűrhető ételt abból, amit itthon találok, holnapra meg majd bevásárolok.
- Tudod a sok cukortól nem csak a fogaid romolhatnak el, de meg is hízhatsz tőle Amúgy nekem is Chappy a kedvencem - kommentáltam azt, amit szükségesnek tartottam, aztán elindultam végül kifelé a szobából, intve a... lányomnak is, hogy kövessen. Épp itt volt az ideje, hogy róla is kérdezősködjek és megismerjem kicsit jobban is ahelyett, hogy mindenféle lényegtelen dolgot tudakolok meg tőle.
- Kissé meglep, hogy ilyen fiatalon már shinigami szeretnél lenni. Van valami okod, van valami célja, hogy ilyen korán jelentkeztél az Akadémiára? - kérdeztem, miközben feltettem egy kis vizet forrni és nekiálltam előkészíteni a főzőcskézést, bár a begyulladó gázba belenyúlni nem volt jó ötlet. Némi kézrázás után a fülcimpámon nyugtattam meg az ujjaimat, majd fáradtan felsóhajtottam.
- Szeretnél segíteni? Hátha gyorsabban készen leszünk? - pillantottam a kislányra. Halvány reményeket tápláltam aziránt, hogy Nozomi átadta a tudását, ahogy ez egy normális anya-lánya kapcsolatban szokás, és ami azt illeti, egy segítő kéz elkellett volna a kotyvasztásban időről-időre. Elővettem két doboz instant miso levest is, mondván jó lesz az ünnepi rizshez, na meg a rizsfőzőt is előhalásztam az egyik szekrényből. Kellemes kis kihívás elé állítottam magam, bár lehetne rosszabb is, ha valami bonyolultabb ebédre áhítoznánk.

Ziláltságomnál talán csak éhségem nagyobb, hiszen ma még a reggelit is kihagytam izgalmamban – egyszerűen képtelen voltam egy falatot sem lenyelni - , azonban még mindig zaklatott vagyok amiatt, amit az imént elmondott. Mondott pár csúnya szót az anyuról, de igazából azt sem tudom, hogy mi is az, amit abban a pillanatban éreztem. Nem szeretem, ha rosszat mondanak az anyuról, pedig amióta a nagypapiékat ismerem, azóta azt kell hallgatnom, hogy milyen rossz, én viszont tudom, hogy ez nem igaz! Egyszerűen csak senki sem ért meg! Kivéve persze Yoriko-chant, hiszen mi ketten mindent tudunk egymásról, ahogyan azt két legjobb barátnőnek tudnia kell, hiszen mi másra való egy legjobb barát, ha nem erre? Még olyan barát-karkötőnk is van, amit közösen csináltunk, apró, műanyag molekulamodellekből fűztük össze, és ahogyan az elemek kapcsolódnak egymáshoz, mi is úgy kapcsolódunk a másikhoz! *-* Szeretném viszont, hogy amikor legközelebb találkozok vele, azt mesélhessem el neki, hogy nekem milyen nagyszerű apukám van, aki menő, mint a filmsztárok, és olyan vicces, mint a gumiarcú Carrey, aki mindig olyan idióta pofákat vág a filmjeiben. Azonban most még nem tudom, mit gondoljak róla, a ház sem tetszik, minden olyan unalmas, ráadásul az anyuról is csúnyát mondott. A kérdésekre sem akarok válaszolni, nem is tudnék, még Riko-channak is keveset beszélek arról, hogy anyuval milyen sokat veszekedünk a shinigamiság miatt, de az anyu egyszerűen nem érti, én ezt akarom csinálni és én szeretem ezt csinálni. Különben is, ha nem jelentkezek két évvel ezelőtt az Akadémiára, akkor sosem ismerem meg a világ legszupibb barátnőjét.
- Seireitei déli kapujától másfél kilométerre. Az a nagy, piros tetős, fehér ház. – magyarázom el, miközben követem az aput a konyhába. Talán ha eszek valamit, majd elfelejtem az iméntit, igen! Remélem, van elég cukor, mert szükségem van rá, hogy az agyam kellőképpen pörögjön, bár talán van még egy nyalóka az egyik zsebemben vészhelyzet esetére. Kíváncsian gubbasztok a konyhapult mellett, hogy azt nézzem végig, az apu hogyan áll neki a főzésnek. Biztosan az apu is tudja, melyik házról beszélek, nem lehet eltéveszteni a kúriát.
- Hát… én csak nátrium-hidroxidot tudok kotyvasztani. – jelentem be az apunak, hogy én nem tudok főzni és nézem azt, ahogyan elkezdi a főzést. Mindenki azt mondja, hogy az anyu jól főz, de én már nagyon unom, meg nem is szeretem, jobban szeretem, amikor a nagymami készít nekem valamit, szerintem sokkal finomabb. Persze az anyué is szokott finom lenni, de mondtam már, unalmas. A legjobban azt szoktam szeretni viszont, amikor elmegyünk valahova enni és rendelünk, az mindig nagyon különleges! *-*
- Én nem fogok elhízni! >.> – dobbantok egyet az egyik lábammal és fújtatok vörös fejjel, s pillantok dacosan az apura, amiért ilyet mondott. Chappy újdonsült említésére viszont elfelejtem hamar a dolgot, és széles mosollyal fordulok vissza a konyhapulthoz. Ilyenen legfeljebb békát szoktam boncolni, nem szeretek főzni egyszerűen, pedig csak kémia, tudom, de akkor sem szeretem.
- Én inkább csak nézem. Mikor lesz kész? – figyelem tovább a főzés menetét, miközben a mögöttem lévő bútornak támaszkodok neki kissé. Még mit nem? Koszos lesz a kezem, és még csak egy gumikesztyű sincs nálam. >.> Érdeklődést tettetve figyelem azt az instant csomagot, amit kibont, és jól látom, hogy valamiféle leves lehet az, igaz, én még sosem ettem ilyet, az anyu nem szokta ugyanis szeretni, amikor ilyeneket eszek. Chipset is csak azért ehetek, mert az van ráírva a kedvencemre, hogy diétás, ugyanis nem tartalmaz zsiradékot és olajt, meg nem annyira fűszeres, mint a rendes.
- Két éve döntöttem úgy, hogy akkor is elmegyek. Képzeld, ott ismertem meg a legjobb barátnőmet is. Ugye majd átjöhet játszani? Ugye megengeded? *.* Ígérem, nem leszünk hangosak… annyira. Egyébként együtt is végeztünk, és egy osztagba kerültünk, ráadásul ugyanazokból a tárgyakból voltunk jók. ^.^ – kezdek el csacsogni, hiszen úgy tűnik, hogy még kell egy kis idő, mire készen lesz az ebéd. Addig is az elmosott tányérokért megyek, amik az edényszárítóban pihennek, és megterítek az asztalnál. Csak két tányért és egy-egy pár evőpálcikát, meg két poharat teszek ki, odahaza is így szoktuk.
- Az anyu mindig meg szokta engedni, hogy Yoriko-chan átjöjjön, persze én inkább a nagypapiéknál szoktam lenni, amikor meghívnak, meg amikor nem hívnak meg, akkor is. Addig se kell Masato-sannal ennem. >.> Tudod, a nagypapi Yoriko-chan nagypapija is. Bár a nagypapi nem szokta szeretni, ha az anyuról beszélünk, ahogyan senki más sem, azt mondják, hogy rossz, pedig nem is igaz. >.> A te nagypapid mondott neked ilyeneket a mamidról? És képzeld, a múltkor megnézte velünk a kedvenc sorozatom egyik részét. Azt mondta, hogy egyszer elvisz arra a koncertre is. Szerintem csak hazudott, nincs is pótteste sem, és angolul sem tud. Na, készen van már? Éhes vagyok. – szövegelek egészen addig, amíg el nem készül az étel, az asztalra pedig a só és a cukortartót is leteszem. Izgatottan ülök le a székre és várom, hogy megérkezzen a kaja, amíg pedig ez nem történik meg, csak mondom, mondom, mondom és mondom mindazt, amit csinálni szoktunk. Például elmesélem, amikor a nagypapi elvitt minket kirándulni, és hogy rámászott egy csúnya bogár az orrára és milyen undorító volt, igaz, még mindig nem olyan undorító, mint amivel az a flúgos Miyoko szokott játszani. De azt is elmesélem, amikor kivitt minket egy tóhoz, ahol ő horgászott, mi pedig fürödtünk, meg úgy mindent, amit szoktunk csinálni. Néha-néha közbekérdezek, hogy készen van-e már, és lelkesen kalimpálok a lábaimmal a székem alatt, ugyanis tudniillik, minél éhesebb vagyok, annál többet beszélek. Csupán akkor fejezem be a beszélést, mikor végre az asztalon landol a fazék, majd miután az apu tölt nekem a tányéromba a levesből, a cukortartót hozom magamhoz közelebb és rakok bele két teáskanálnyival. A pálcikámmal kicsit meg is keverem benne, hogy jól feloldódjon, én ugyanis mindent csak cukorral eszek meg, kivéve a kedvenc chipsemet, vagy ha étteremben ehetek.
- Ittedekimasuuuu~! – kezdek el végre enni, egyúttal hosszabb időre (előreláthatólag néhány percre) a folytonos beszédet is abbahagyom. Tényleg nagyon éhes voltam. Sosem ettem még ilyen levest, az anyu másképpen szokta, de nekem ez is nagyon ízlik. *>*

Nagy, piros tetős, fehér ház. Ezt ismételgettem magamban a választ hallva, miközben hümmögésemmel jeleztem, hogy megértettem, amit a kislány mondott. Kissé megvakartam a fejemet tanácstalanságomban, de azért ennyiből is le tudtam vonni néhány következtetést. Egy nagy ház jó környéken éppen elég tudomány ahhoz, hogy biztonságban tudjam Tsukit, ha nem itt van. Avagy lesz. Majd ha visszatér Nozomi. Igazából támadt egy furcsa gondolatom azzal kapcsolatban, hogy az a ház Seireitei falán kívül vagy belül van-e, valahogy mindkettőt el tudtam képzelni. Miért pont Nozomi ne tudna felszedni egy nemest? Biztos vagyok benne, hogy így, szülés után is pontosan olyan... bájos, mint cirka 50 évvel ezelőtt Egy darabig még folytatom a hümmögést és a bólogatást az újabb feleletekre, mialatt előkészítem az alapanyagokat, noha azért szöget ütött a fejembe, hogy mégis honnan ismer olyan szót ez a kislány, mint a nátrium-hidro...akármi. Egy pillanatra meg is torpanok, azonban fennakadásom tényleg csak addig tart, amíg vállat nem vonok. Még mindig jobb, mintha káromkodna, szóval különösebben nagy jelentőséget nem is tulajdonítok neki.
- Nemsokára - jön a reflexszerű válasz a kérdésre. Ha tudnám, megmondanám akár percre pontosan is, de igazság szerint sosem figyelem, hogy meddig tart a kotyvasztás, amit én csak nagyon nagy jóindulattal merek főzésnek hívni, ha én követem el. Valahogy jobban vonz ezeknél az instant micsodáknál Reika-chan főztje. Szerencsére Nozomi után benne is kifogtam egy olyan lányt, aki tud rám hatni a gyomromon keresztül is Most viszont rajtam volt a sor, hogy jóllakassak egy lurkót, nekem pedig ez az egyetlen eszközöm rá sajnos. Ha már nem tud segíteni. Mindenesetre időnként rá-rápillantottam Tsukira, amíg szerencsétlenkedtem.
- Öhm... persze, miért is ne jöhetne át? Bőven van hely - feleltem mit sem sejtve. Kételkedtem benne, hogy bármi probléma adódhatna két akadémista kislánnyal amíg elvannak egymással, és amíg nem éppen pihenni akarok, addig a zaj sem zavart volna különösebben. Sőt, még az az elvetemült gondolat is megfordult a fejemben, hogy szívesen játszanék velük, elvégre mégis csak a... lányomról és a legjobb barátnőjéről van szó. Elmémbe csak igen lassan jutott el az a félmondat, hogy már végeztek az Akadémián, az az adalék pedig, hogy mindössze két éve jelentkeztek oda, még ennél is komótosabb tempót vett fel. Aktuális teendőmben ismét csak megálltam, és a fejemet kissé felemelve gondolkodtam el, hogy valóban jól hallottam-e azt, amit az imént mondtak nekem.
- Khm... mit is mondtál, melyik osztagba szeretnétek kerülni, ha végeztetek az Akadémián? - tettem fel egy óvatos, tapogatózó kérdést a téma irányába Tsuki felé fordulva, aki közben kellemes meglepetésre nekifogott megteríteni az asztalt. Megráztam a fejem, bizonyossá válva abban, hogy csak félrehallottam valamit és halványan elmosolyodtam. Örültem neki, hogy szó nélkül segít, amíg én éppen azon vagyok, hogy ne égessem meg vagy forrázzam le még egyszer az ujjamat.
- Én nem ismertem a nagypapámat, de egészen biztosan nem mondott volna rosszat édesanyámról - válaszoltam a kérdésre, amit sikerült kiragadnom a szóözönből. Minden idegszálammal azon voltam, hogy odafigyeljek a kislányra, csakhogy ez még így is kifejezetten nehéznek bizonyult, mikor dőlt belőle a szó, és olyan elgondolkodtató dolgokat mondott, hogy az ő és a barátnője nagypapája ugyanaz a személy. Kis fejvakarás után jutottam végül arra, hogy biztosan nem testvérek, mert akkor nem a barátnőjének hívná, hanem talán inkább unokatestvérek, vagy ilyesmi. Te jó ég... lehet hogy lett egy csomó rokonom a tudtom nélkül o.O Aprót köhintettem, majd intettem, hogy legyen még egy kis türelemmel. Már csak meg kellett főnie az ételnek, a levesnek csak pár perc kell úgyis. Elméletileg. Addig is leültem a másik székre, és hallgattam Tsuki történeteit, időnként ismét elővéve a hümmögést és a bólogatást, hogy jelezzem a figyelmemet. Eszembe jutott, milyen szép lenne, ha mondjuk egy-másfél év múlva ugyanilyen lelkesen mesélne azokról az élményekről, amiket velem élt át. Édes, energiával és lelkesedéssel teli, a világ legszebb kislánya. Valami ilyesmi járt a fejemben közben, és ha elhihetem, hogy tényleg az én lányom, akkor azt hiszem... büszke lehetek.
Lévén elvileg a leves megfőtt, így kissé lusta mozdulatokkal feltápászkodtam az asztaltól, levettem a lábast a tűzhelyről, és óvatos léptekkel visszatértem, hogy letegyem az asztal közepére az edényt. Bár talán kissé ügyetlen mozdulatokkal, de szedtem Tsukinak, és magamnak is a levesből a sebtiben előkerített merőkanállal, majd letelepedtem ismét a székemre és felsóhajtottam.
- Vigyázz, forró - figyelmeztettem, mielőtt esetleg megégeti a nyelvét. Kissé furán néztem rá, mikor nekiállt cukrot szórni az ételbe, bár megértem. Ez az izé elég sós. Mondjuk nekem így is jó. Nem is tudom, örültem-e a néhány percnyi csendnek, ami a konyhára telepedett evés közben, talán igen is, meg nem is. Szerettem hallgatni a kislányt már most is, és minél többet meg akartam tudni róla, ugyanakkor a csend... az csend. Fél szemmel folyamatosan az aprócska tündérkét figyeltem a leves kanalazása közben is, és akkor is, mikor a sekihan befejezésével kezdtem el foglalatoskodni.
- Mondd csak, Tsuki... mi leszel, ha nagy leszel? - érdeklődtem, miközben tálaltam a második fogást is. Az édes rizs biztosan elnyeri majd a tetszését, bár fogalmam sincs, hogy sikerült. Aztán ha ettünk, azt hiszem segítenem kéne neki beköltözni a szobájába, ha már itt fog vendégeskedni. Még mindig egészen felfoghatatlannak tűnt, hogy meg kell osztanom valakivel ezt a házat, aki nem Reika-chan.

Végre, végre, végre! *>* Már nagyon éhes voltam, azt hittem, sohasem lesz kész. Szórom meg kevés cukorral a levesem, majd óvatosan fújom a felszínét, hogy kellőképpen le tudjam hűteni. Nem akarom megint megégetni a nyelvemet, ahogyan néha szoktam, mert annál már csak az a rosszabb, amikor gyorsan iszom a jégkását, és tisztára belefájdul a fejem. Persze mindig elfelejtem, de ha nyár van meg strandidő, valahogy nem éppen a jégkása káros hatásai azok, amik érdekelnek. Furi is lenne, mert az nem arra való ugyebár, sokkal inkább a jó mókáról, meg arról, hogy kinek van a legcsinibb bikinije a strandon. Persze általában az anyunak van, meg nekem, meg az is igaz, hogy csak a medencés strandokba megyek, meg az aquaparkokba, mert a tavak tele vannak mindenféle bacival meg halakkal meg hínárral, és az milyen fúj már.
- Jaj, de jó! A laborban sosem engedik meg, hogy játszunk... A múltkor már azért is ránk szóltak, mert zenét hallgattunk, hiába mondtam én, hogy a reiatsu minta süket és őt nem zavarja. >.> - ennél pedig már csak azt utálom jobban, amikor nem engednek be minket a szupcsi-titkos részlegbe~desu. Még mindig úgy kezelnek minket, mintha ovisok lennénk, pedig 49 éves vagyok. Tudok már magamra vigyázni, kivéve, ha nem idomított hollowk vannak a közelemben, és nincsenek ketrecbe zárva. Persze ilyenkor csak megnyomom azt a gombot a tzávirányítón, ami a nyakörvükön beindítja a programot, és a fájdalomreceptoraik miatt úgyis felhagynak a támadással, az pedig buta, aki nem biztonságos környezetben merészkedik lidércek közé. Persze, aki nem olyan zseni, mint én, az kénytelen az életét kockáztatni, s alantas munkát végezve nyílt terepre menni a monszták közé. Akik olyan ostobák, mint Miyoko, azoknak már csak ilyen feladat jön~desu. ^.^
- A 12. osztagba~deeesu! - válaszolok, miután a leves utolsó maradékát is megeszem. Nem olyan, mint az anyué, de a cukortól egészen fincsi lett. Azt hiszem, szeretni fogok itt lakni, ha mindig ilyen finom lesz a hami. Biztosan Yorikonak is ízleni fog. Meg persze megkérhetem rá Yorikot is, hogy hozza el az F3G4-Junior névre keresztelt droidot, ami tökéletes fagylaltot csinál nekünk, gyerekeknek, míg felnőtteknek csak béna alga ízűt. ^^ Muszáj volt bosszút állni azon, hogy nem engedtek be a titkos-mitkos labcsiba, mert én úgy, de úúúúgy meg akarom nézni, hogy mit csinálnak ott... T^T Persze eddig Yoriko összes kémfelszerelését sikerült lefülelniük, de nem hagyjuk magunkat, egyszer elérjük, hogy magunktól is beengedjenek minket!
Persze nem tűnik fel, hogy az apu úgy mondta, amit mondott, mármint úgy kérdezte, mert biztosan csak én hallottam rosszul, na nem mintha rossz lenne a hallásom, igaz, a látásom az, de ez titok és meg nem mondom senkinek, igaz, már most fáj a szemem kissé, mert nem raktam be a kontaktlencsémet, és azt a buta-buta szemüveget se hordom. Nem tulajdonítok nagy jelentőséget zsenialitásomnak, és az esetleges meghökkenésnek, hogy a 12. osztagba mentem, nekem ez természetes, és ha apu az apu, akkor biztosan neki is zseninek kell lennie. Majd úgyis kiderül, amikor az esti mesémet kérem, mert azt az anyu mindig felolvassa nekem. Ha meg nem ő, akkor Masato-san, csak olyankor tüntetőleg elfordulok és úgy teszek, mintha nem hallanám és már réges-régen aludnék. Utálom Masato-sant, buta is, meg csúnya is, de legalább pénze sok van, ha már esze nincs.
Halk sugoi~desu felkiáltással szedek a főételből, a színe tetszik, meg ráadásul édes is, vagyis biztosan szeretni fogom. Megfújom persze ezt is kicsit, igaz, ezt nem kell nagyon, mert kicsit kihűlt, mire megettük a levest, majd miután ezzel is végeztünk, felpattanok a székről, hogy nyújtózzak egyet. Ideje belekezdeni a költözésbe, még nem tudom, hol fogok aludni. Nem úgy néz ki ez a hely, mintha lenne tévé a szobában, azt viszont pont nem hoztam, nem fért be a bőröndömbe.
- Szépségkirálynő, mi más. - válaszolok, miközben a bőröndömhöz lépek.
- Meg gazdag, meg Mayuri-díjas. Muszáj valamiben leköröznöm azt az ostoba Miyokot. >.> Folyton felvág azzal, hogy ő kapitány, közben meg olyan buta, hogy még csak a nukleotid-sorrend összefüggéseit sem tudja megfejteni. >.> - indulatomban az asztalra csapok finoman, nem értem, miért csinálnak kapitányt valakiből, aki ennyire ostoba. Persze, mert neki az anyuja és az apuja is kapitányok, vagyis az apuja csak volt, így könnyű! Én persze nem protekcióval leszek Soul Society legszebb és legokosabb reiatsu specialistája.
- Hol fogok aludni? Segítesz beköltözni? Meg egy nagy asztalt szeretnék, meg sok szekrényt, és akkor holnap elmehetünk a többi cuccomért. Csak óvatosan vidd, összetöröd a mikroszkópom! - gyors kézmosást intézve követem az aput oda, ahol majd a szobám lesz, és hamarosan az emeleten kötünk ki, ahol megkapom az ágyam. Kicsit félszegen lépek be, még barátságtalan a hely, és csak egy plüssállatot meg mamuszt tudtam becsomagolni a bőröndbe. A bőröndöt persze kinyitom, miután pedig a T4 limfocita mamuszom a lábamra került, meg a kedvenc bacis plüssöm is az ágyra, óvatosan kezdem el kiemelni a táskába beletett mikroszkópot. Sok idő lesz, mire újra beállítom, de szükségem van rá a munka miatt, nem hagyhattam otthon még egy napra sem. Ezen még reiatsu mintákat is tudok elemezni, természetesen azt is hoztam magammal egy kisebb csomag, óvatosan becsomagolt fiolákkal. Ezen, meg a ruháimon kívül pár vastagabb könyv, dosszié, meg ismeretlen, kisebb méretű szerkentyű kerül elő, és persze a Chappy nyuszis fogkefém meg ébresztőórám.
- Milyen messze van innen a labor? Reggel nyolcra már ott kell lennem~desu, de ebédre hazajöhetek... ha szabad. Este kapok esti mesét? Ugye kapok? *.* Majd ebből olvass fel nekem. Persze már tudom az egészet, ki is kérdezheted. - az apu kezébe nyomok egy vaskos könyvet az atomfizikáról, most éppen ebből kapom az esti mesét. Vagyis remélem, hogy kapok. Mindeközben továbbra is szorgosan pakolászok, az egyenruháim, laborköpenyem, zanpakutom és a normális ruháim egyelőre csak az ágyra teszem, de oda kerül a plüssbe épített kamerám is, hiszen legalább fényképeket muszáj lesz csinálnom erről a napról. Tisztára izgi~desu itt minden! Igaz, ez a szobám sokkal kisebb, mint a másik Masato-sannál.

A kislány lelkesedése halvány, alig észrevehető mosolyt csalt az arcomra. Valami furcsa, megmagyarázhatatlan örömöt okozott, ha Tsuki boldogan csillogó szemeire néztem, és hogy önfeledt csacsogását hallgattam. Ritkán reagálok így, tulajdonképpen csak az utóbbi időben lett jellemző rám, mióta Reika-chan napfényt hozott az unalmas életembe. Ám azt hiszem még nála sem éreztem ilyesmit, mikor először találkoztunk személyesen is, noha azért akkor is sikerült olyasmit tennem, amin még én magam is meglepődtem, elvégre nem szokásom még ma sem ajándékokat osztogatni az új tisztjeimnek. Lehetségesnek tartom, hogy akkoriban a kapitányi cím megszerzése is okozott némi zavart a fejemben, elvégre akkoriban döntöttem úgy, hogy dolgozni kezdek a Férfiegylet feltámasztásán, és egészen őrült dolgokat is tettem, legalábbis a vérmérsékletemhez képest. Nem volt ugyan túl régen, de azt hiszem az is nekem köszönhető, hogy a Nőegylet épülete most olyan erős védelem alatt áll. Szerintem még ők sem gondolták, hogy lesz egy idióta, aki éjnek éjjelén a megfelelő kidouk kombinációját használva kijátssza a portaügyeletet és belopózik a főhadiszállásra csak azért, hogy hatásvadász módon megüzenje, feltámadt az ősi rivális. Ha most megkérdeznének róla, már nem tudnék válaszolni rá, hogy miért "ragasztottam" azt az üzenetet a falra azzal a bonyolult szerkezetű, egyedi démonmágia-pecséttel Akkor azt hiszem még a felfogásom is más volt a két egylet viszonyát tekintve, ma már a békés egymás mellett élésre szeretnék törekedni.
- Gondolom a többi diák nem reiatsu minta, így őket zavarta - nyúltam át az asztal felett, hogy megsimogassam a lányka fejét, mihelyst ráébredtem, hogy talán nem ártana valamit még reagálnom ahelyett, hogy a gondolataimba mélyedek. Ami azt illeti, az is foglalkoztatott, hogy a bennem felébredt gyanakvás elemeit összerakjam, ugyanis újabb olyan szavakat kaptam ebben a válaszban, amit nem tudtam hová tenni. Amikor én az akadémiára jártam, akkor még nem volt ott labor és reiatsu mintákkal sem dolgoztunk. Ennyit biztosan nem változott a tanterv, arról tudnom kellene. Félévente egyszer meglátogatok egy-egy kidou órát, és olyankor mindig beszélek néhány tanárral, hogy lássam, kikre érdemes figyelni, ilyenkor pedig hallani szoktam egy s mást. Ellenben a 12. osztag szinte másból sem áll, csak laborokból, szóval... valami nem stimmel. Az nem létezik, hogy tényleg jól hallottam az előbb
- Két év alatt levizsgázni az Akadémián és bekerülni a 12. osztagba igazán figyelemreméltó teljesítmény mindkettőtök részéről. Pláne a ti korotokban - ejtettem ki összeszedve az apró morzsákat, aztán ha kinevet, legfeljebb elviccelem. Magam sem hittem el a számon kibukó szavak halmazát, viszont ha tényleg így van, akkor jobb lesz, ha abbahagyom az evést, különben még véletlenül félrenyelnék.
Szerencsére Tsukinak úgy tűnt, ízlett mind a leves, mind a rizs, úgyhogy talán sikerült nem elrontanom. Engem sosem érdekelt, hogy égett, esetleg nyers-e az étel, vagy el van-e sózva, úgy neveltek, hogy amit elém tesznek, azt meg kell ennem az utolsó falatig, ha ízlik, ha nem. Természetesen ettől függetlenül értékeltem, ha valaki jól főz, csodálom mind Nozomit, mind Kohaku-sant, mind Reika-chant ezért.
- Ha engem kérdezel, szerintem jó eséllyel pályázol minderre Én a te korodban pilóta akartam lenni, és az is lettem - feleltem halványan mosolyogva, miközben követtem Tsukit vissza a nappaliba, ahol a bőröndje volt. Végre hallottam valami olyasmit tőle, ami a korához illő, valamelyest megnyugtató volt, hogy nem csak nukleotidok vannak a fejében. Még akkor is, ha egyértelműen érezhető volt Nozomi hatása az álmain, leszámítva a díjat.
- Fenn az emeleten. A tiéd a középső szoba lesz, holnapra kitakarítom rendesen - válaszoltam miközben utasításának engedelmeskedve óvatosan emeltem fel a bőröndjét, és el is indultam vele a lépcső felé. Annyi cucca csak nincs egy ekkora gyereknek, mint Reika-channak, szóval bíztam benne, hogy elég lesz az a pár szekrény, ami ott van a szobában, asztalt meg nem lesz nehéz szerezni. Semmiképp sem szerettem volna, hogy rosszul érezze magát az új környezetében, szóval mindenben meg akartam felelni a kívánalmainak, ha már itt fog lakni.
Fent, miután kinyitottam az ajtót, betereltem Tsukit az eddig vendégszobaként funkcionáló helyiségbe, mostantól azonban ez lesz az ő szobája. Kicsit üresnek tűnhet, de a női nemet ismerve seperc alatt otthonossá fogja varázsolni. Miután letettem a bőröndjét, ő azonnal neki is ugrott ennek a műveletnek, én pedig kissé elképedve figyeltem a táskából előkerülő dolgok garmadáját. Egészen... furcsa ízlése volt, ami a mamuszt és a plüsst illette, és ami azt illeti, nem éppen egy profi mikroszkópra gondoltam, amikor azt emlegette, márpedig ez a valami eléggé annak nézett ki még így, darabjaiban is.
- Ha ott kell lenned addigra, akkor ott leszel, garantálom. Szívesen hozlak-viszlek, csak küldj egy pokollepkét, hogy mikorra menjek érted - ajánlottam fel, miközben elvettem tőle a vaskos könyvet. Szerencsére rugalmas volt az időbeosztásom, így tudtam minderre időt szakítani, ha éppen nem valamilyen küldetésre voltam hivatalos. Ha nem érek rá, akkor tudok küldeni valakit helyettem, mondjuk... Hajime-sant. Ő tűnt a legbiztonságosabb megoldásnak, elvégre nem sokkal idősebb a lánynál, és vele biztosan jobban érezné magát, mint valamelyik felnőtt tisztemmel. Erre remélhetőleg nem lesz azért gyakran szükség, legalább addig, amíg meg nem szokja a két hely közti utat. Időközben bele-belelapozgattam a könyvbe is, és a hajamat piszkálva ráncoltam a szemöldökömet arra a kívánságra, hogy ebből szeretne esti mesét hallani.
- Hm... az igazi mesék nem érdekelnek? - érdeklődtem, miközben hümmögve lapozgattam. Körülbelül a felét sem értettem meg annak, amibe beleolvastam, szóval talán nem vagyok túl messze attól a tipptől, hogy egyszerűbb lenne a Hófehérkét előadni esti mese gyanánt ennél, legalábbis számomra. Tsuki közben folytatta a pakolászást, jobb híján az ágyra, így a könyvet letéve végül a szekrényekhez siettem, és megnéztem, hogy egyáltalán melyik van olyan állapotban, hogy pakolni lehessen bele. Hál' istennek volt egy-kettő amit nem olyan régen használtak, abba pedig úgy tűnt elférnek az eddigi ruhái a kislánynak. Ha nem ellenkezett, akkor neki is álltam neki segíteni a rendrakásban.

- Mondjuk igaz... Tehhehe... - koppintok a fejem tetejére összeszorított csuklóval, hiszen lehet, tényleg a többi tisztet zavarta. Bár nem tudom, apu honnan veszi, hogy beengednek a laborba közönséges diákokat. Jó, persze, mi Yoriko-channal mások vagyunk, hiszen már akkor elmehettünk egy túrára, amikor az első évünket befejeztük, de főleg csak azért, mert mi már akkor tudtuk, hogy oda akarunk tartozni. Nem értem még mindig, az anyu miért olyan mérges rám emiatt. Tudok én magamra vigyázni, csillagos ötösre vizsgáztam veszélyes kísérletek fékentartása és biztonsági előírásokból, de az anyu ennek valamiért nem örült annyira, mint a hercegnő tiarámnak, amit pár éve nyertem egy gyerekszépségversenyen. T_T Persze a nagypapiék büszkék rám meg minden, de a papi még csak azt sem tudja, hogyan kell sejtszintre levezetni egy lidérc reiatsuját, meg amúgy is a 10. osztagba tartozik, és azt mondta nekem a múltkor, hogy soha többé nem találkozhatunk, mert háborúzunk. T.T Persze csak viccelt, mer a nagymami olyat vágott a fejére, hogy még nekem is fáj tőle a fejem, de meg is érdemelte. Nem éri csak úgy ilyenekkel viccelődni.
A rendrakás biztosan eltart még egy darabig, pedig utálok takarítani. A koszt azonban még jobban utálom, tiszta undi meg minden, és olyan fúj már, értitek. Én meg nem szeretem a gusztustalan dolgokat. Az egyik gyerek egyszer például takonylabdát hozott az Akadémiára! T_T Komolyan azt hittem, meg fogok halni meg minden... Undorító volt! Persze nem takony volt, csak izotaktikus polipropilén, semmi érdekes, de attól még igenis, csúnyán nézett ki. .___. Ráadásul ragadott is, és a hajamba dobta azt a csúnya, zöld izét! T.T Nem csoda, hogy le kellett vágni belőle, sose lesz így hátközépig érő tündérkirálykisasszonyhajam. >.>
Hamar tele lesznek a szekrények a ruháimmal, azt a kevés polcot pedig szintén elfoglalják a nehéz könyvek, és az egyéb csecsebecsék. Még nem hoztam át az elektronikus felszereléseim java részét és a személyi számítógépem, Sakurát sem, hiszen egyszerűen nem volt hely a bőröndömben, de otthon maradt a póniló gyűjteményem meg egy csomó holmim is. Egy évre talán felesleges is elhozni minden cipőmet, de biztos vagyok benne, hogy éppen akkor kell majd, amikor egyáltalán nem számítok rá. Masato-san persze mindig rácsodálkozik, hogy honnan van nekem meg a maminak ennyi ruhája, de nem igazán érdekel, hiszen amúgy is utálom, ráadásul nem az én pénzemből vásárolunk. Hanem az övéből.
- Negyvenkilenc éves vagyok, apa, én már kinőttem a gyerekmesékből. .___. - húzok elő egy Én kicsi pónim-os pizsamát, majd teljes lelki nyugalommal megyek el átöltözni a fürdőszobába. Lassan ideje lenne aludni, hiszen sötétedik, és a kutatások kimutatták, hogy aki sötétedés után fenn marad, annak ráncos lesz a bőre. Ezt semmiképpen nem engedhetem meg magamnak. Még a végén úgy fogok kinézni, mint egy húsz éves...
A függönyt mindenképp le kell cserélni, mert semmi (rózsa)színe nincs, de egyelőre megteszi ez is. Nem húzom be őket, hiszen nem keleti fekvésű az ablak, és nem fog a nap a szemembe sütni reggel, így nem zavar, én pedig az ágyba fekszek, a bolyhos, plüssbe rejtett kamerával együtt. A rózsaszín led lámpa jelzi, hogy a felvétel ismételten kattog, a kamerát pedig az új apukámra fókuszálom.
- Ez itt műsorunk következő adása nektek, akik valaha is a távoli jövőben megnézitek ezt a felvételt, én pedig bemutathatom nektek az apukámat. Mögötte még halványan látható~desu az új szobám ablakának a kilátása. - fókuszálok az ablakra, bár nem tudom, a kinti homályból mennyi fog látszódni a képernyőn.
- Anyu, képzeld, nem volt igazad, és nem is olyan az apu, amilyen, csak kicsit büdös a bagótól. - vágok ártatlan képet, ahogyan hol magamat, hol pedig az apumat veszem.
- Már elég fáradt vagyok, nagyon sokat pakoltunk, de szupcsi~desu volt ez a nap. Most pedig integessünk bele a kamerába! Bye-beeeee!*.* - búcsúzok el a naplóm nézőitől. Hisz mi lenne tökéletesebb műsor egy igazi időkapszulába?