Masachika Ryouji
Daitenshi
 
Hozzászólások száma : 11
Age : 38
Tartózkodási hely : Masachika birtok... általában
Registration date : 2011. May. 23.
Hírnév : 1
Karakterinformáció
Rang: Daitenshi tag
Hovatartozás: Daitenshi
Lélekenergia:
    (13250/15000)
 |  Tárgy: Masachika Ryouji Szomb. Júl. 02, 2011 8:23 am | |
| Engedély multira: Yorutól (Admin-sama *>*) megvan
Jelszó: aahk roj
~ Adatlap
Név: Masachika Ryouji
Nem: Férfi
Kaszt: Shinigami
Szül. ideje: 1811. Május 12.
Kor: 200 év
- Emberként: 0 év
- Lélekként: 200 év
~ Előtörténet
Muszáj? T-T A történetem unalmas, menjünk inkább szakézni helyette, halálra unnád magad, hát még én :/ Na jó, rendben, de aztán ne rinyálj, te kérted.
Rukongai egy elhagyatottabb, rosszhírű környékén születtem. Apámat soha nem ismertem, anyám meg meghalt, amikor születtem. Nálunk, aki a városban lakott vagy bűnöző volt vagy tudatlan új lakó. Én a második csoportba tartoztam, ami ilyenkor nem volt valami szerencsés dolog. Valami öreganyó fogadott be, aki meghallotta a „keserves és szánalmas bőgésemet” ahogy ő nevezte. Nem tartott magánál sokáig, öt éves koromban útilaput kötött a lábamra és szép szóval elküldött Isten hírével a fenébe, hogy éljek meg, ahogy tudok. Egy ideig bolyongtam, a városon kívül soha nem voltam még és persze eszemben sem volt most elkezdeni a kalandozást. Napokig sétálgattam össze-vissza, korgó gyomorral. Próbáltam koldulni valamit, de az itteni nép irigy kutya mind, semmit nem adtak, legfeljebb verést, mikor loptam. Akkoriban azt hittem, tök normális, ha egy lélek éhes, én pedig pokolian éheztem. Nekem egy évnek tűnt, de egy olyan három nap után fogadott magához egy rablóbanda, akik előtt éppen elájulni készülődtem. Az egyik a vállára dobott, mint egy zsákot, de egyáltalán nem zavart, csak arra tudtam gondolni, hogy adjanak végre valamit enni. Amint odaértek velem a szálláshelyükre, lepakoltak mindent, ami náluk volt, aztán egy csomó olyan dologgal terítették meg az asztalt, amit én még életemben nem láttam. Mohón tömtem magamba, ami előttem volt, a többi meg csak vigyorogva nézte, ahogy eszem. Nem foglalkoztam velük, itt meg a köszönetmondás ünnepi dolog volt, úgyhogy inkább egy mukkot sem szóltam.
- Mi a neved, kölyök? – kérdezte a magas, durva képű alak.
- Nincs nevem. A vénasszony lusta volta adni, muter meg meghalt, mikor születtem. – válaszoltam unottan, sosem gondoltam még rá, hogy kéne nekem egy név.
- Akkor kölyöknek fogunk hívni. Aztán ha megérdemled és csapattag leszel, adunk neked valami normálisat. – mondta most a szőke szépfiú, akit sehogy se tudtam elképzelni ebbe a bandába.
Vállat vonva tömtem magam tovább, engem aztán nem érdekelt, hogy hívnak, ha nem lesz nevem sose, talán azt sem bántam volna.
Másnap elkezdtek tanítani, hogy éljek meg itt jól, olyan király módjára. A munka szót nem ismertem, úgyhogy örömmel gyakoroltam velük és hamar kiderült, hogy egész pofás tehetségem van a lopásban, ha egyszer tudom, hogy kell csinálni. Tanultam karddal és mindenféle, otthoni fegyverrel harcolni. Keményen bántak velem, nem úgy, mint az első napon. Keveset kaptam enni, még kevesebbet hagytak aludni, ráadásul még le is szidtak, sőt megvertek, ha valamit elcsesztem. Márpedig ez az elején elég sokszor volt. Jó haverok lettünk mind, néha amikor lazult a hangulat, sokkal jobb fejek voltak, mint általában. Az első pár hétben utáltam őket, sőt még ma is úgy gondolom, hogy legszívesebben mindent visszaadnék annak az öt fajankónak, akik ezeket tették velem. Merthogy öten voltak. Daisuke, a szőke szépfiú, a csapat legjobb kardforgatója, Okita, a durva képű, kigyúrt alak, aki a pusztakezes harchoz értett úgy, hogy mindenki a földről kaparászta az állát, Futashi, a visszavonult shinigami állatira értett a mágiákhoz. Aztán ott volt még Tenchi, a profi mesterlövész és Itaru, mindenféle tolvajlás volt a fő területe. Szedett-vedett társaság volt, mindenki ismerte a másik múltját, csak én nem az övéket. Azt mondták, addig nem tudhatok róluk semmit, amíg le nem teszem a vizsgát, amivel bevesznek. Előbb-utóbb persze ez is eljött, bő tíz évnyi hajtépő edzés után, amikor már rohadtul elegem volt ebből az egészből. Elkényelmesedett nem voltam én sosem, de amit ezek velem csináltak, még nekem is sok volt. Voltak elég durva lyukak a tudásomban, de amiben jó voltam, abban szerencsés napjaimon még tanítóimat is megvertem. Ma viszont pont hogy balszerencsésen kezdődött minden. Reggel (értsd: hajnali négy) mikor felkeltettek, olyan fáradt voltam, mint még soha, pedig egész hamar lefeküdtem és csak ők mulatoztak tovább az asztalnál, mintha semmi dolguk nem lenne másnap. Morogva kászálódtam ki az ágyból és szedtem össze a cuccaimat. Mikor lehajoltam a zsákomért, valamelyikük leütött.
Egy halál ismeretlen erdőben keltem fel, körülöttem senki az égvilágon, csak egy egyszerűen megfogalmazott, katakanával írt levél (a kanji azon a helyen luxusnak számított, szinte nem is ismerte senki).
„Hali kölyök!
A papír hátsó részén van egy térkép, juss haza. Otthagytuk neked a tőröd, legyél boldog azzal, ha viszonylag egyben visszatalálsz, beveszünk.
Ui.: A térképet Oki rajzolta, nem lenne jó ötlet, ha megemlítenéd neki, milyen szar lett… már ha pontos valamennyire is. (Dai)” Dühösen vágtam az öklöm a földbe, mielőtt bármit is csináltam volna. Nem hiszem el, hogy ezért kellett güriznem ennyi ideig, hogy egy ilyen kis kirándulást csináltassanak velem és tuti elvárják, hogy vigyek valami szép kis kincset is az útról, mi? Na, azt cseszhetik, hazamegyek és nem lopok nekik semmit! Elhúzott szájjal tápászkodtam fel és fordítottam meg végre a levelet, hogy megnézzem azt a firkát. Tény ami tény, nem volt a legszebb, meg legpontosabb, de hát én nem mondhattam semmit, életemben nem jártam még a határokon kívül. Jobb kezemben a késsel, amit annyira nagylelkűen odaadtak nekem, bal kezemben a felismerhetetlen rajzszerűségekkel teli térképpel indultam el valamerre egyenesen, egyszer végülis csak kijutok innen, ha meg nem, az se gond, legfeljebb egy tök ismeretlen erdőben döglök meg tizenöt évesen, szép hosszú életkor ebben a világban, jó hogy megértem… Miket gondolok én itt, befejezni, hé! Először keríteni kéne valami kaját meg vizet, meleg is van, ráadásba’ eszembe nem jutott reggelizni még a kunyhóban.
~ Szánalmas vagy, kölyök… ~ hallottam Tenchi idegesítően zengő hangját a fejemben, amit kiképzésem elején mondogatott egy csomószor.
Ceh… amikor nincsenek velem, akkor is megőrjítenek :/ Lévén ilyen még nem történt velem és az egyedüli, ilyen életről is keveset beszéltek nekem az „öregek” nem nagyon tudtam, mi a fenét is kéne csinálnom. Idővel sikerült levadásznom egy egész nagy nyulat, úgyhogy letáboroztam tudom is én hol, valami patakocska mellett. Szőröstül-bőröstül sütöttem meg az idegesítő, fehér, szőrös állatot, fogalmam sem volt róla, hogy ezzel bármit is kéne csinálni, régen egyszerűen készen kaptam a többiektől az ilyesmit. Amint beleharaptam, már tudtam, hogy valamit nagyon rosszul csináltam, rögtön ki is köptem a vacsorámat, ami általában nem ilyen ízű, viszont a gyomrom még mindig korgott, úgyhogy megpróbáltam lefejteni a szőrt a szénné égett állatról, ami aztán úgy-ahogy sikerült is. Rossz ízűen kezdtem aztán újra bele a megkopasztott nyúlba, ami már nem is volt olyan borzalmas, az odaégett ízt elnézve (ami nagyjából a vacsorám 95%-a volt). Amint befejeztem, eloltottam a tüzet, majd egyszerűen elterültem a földön és rögtön durmoltam is, mint a téli álmát töltő medve.
A többi napom is így telt, eseménytelenül és unalmasan, próbáltam kitalálni erről a helyről, de sehogy az égvilágon nem sikerült, az az öt hülye meg persze hogy csak úgy odafirkantott valamit, ami először eszükbe jutott. Még ma is úgy gondolom, hogy az ott nem is volt igazi térkép, csak valami firkálmány, hogy legalább valami legyen nálam a tőrömön kívül. Már a nyúzás is könnyebben ment és úgy egy hét múlva végre, megláttam azt a bizonyos fényt az alagút végén. Már félre ne érts, nem meghalni készültem, ez csak egy mondás. Végre valahára tényleg kiértem arról a pokoli helyről és meg is pillantottam nem messze egy várost. Először azt hittem, hazaértem és már magamban elképzeltem, ahogy kiröhögöm őket az kérdezve „Csak ennyit tudtok?” De nem sokáig kárörvendtem, amikor sikerült rájönnöm, hogy egyáltalán nem ott vagyok, ahol nekem kéne. A fegyvert az övembe dugva sétáltam közelebb kíváncsian, mindig is tudni akartam, a többi város is olyan-e, mint a miénk vagy ha nem, akkor milyen? Hát teljesen más volt. Nagyobb, fényesebb és életvidámabb volt, mint az én apró falum. Ott szinte mindig kihaltak az utcák, talán még most is, bár régen jártam ott. Mindenki gyanakszik és csak akkor merészkednek ki, ha nagyon kell nekik valami. Itt viszont még az ismeretlen is vidáman megszólította a másikat a nélkül, hogy fegyvert fogott volna rá vagy bármi. Leesett állal álltam megkövülten a tömegben, ez nekem egy teljesen új világ volt. Nem tudom meddig szobrozhattam ott, de egyszer csak egy olyan kedves hang térített magamhoz, amilyet nemigen hallottam még. A tőr már repült volna a lány nyaka felé, de a kezem megdermedt a mosolyától. Csak egyszer láttam anyámat, de megjegyeztem az arcát. Ez a nő teljesen olyan volt, mint ő. Csak néztem, perceken keresztül az ismeretlent, az pedig visszabámult rám.
- Valami baj van? – kérdezte, ahogy leolvadt a mosoly az arcáról.
- N-nem semmi! Csak asszem eltévedtem és haza kéne jutnom… öhm… - nem tudtam, hogy kérjek tőle segítséget, az otthoniaknak az nem volt szokása, úgyhogy tettem, amit tanítottak.
Egy pillanat alatt a lány mögött teremtem és pengémet az övemből kihúzva a hátának szorítottam úgy, hogy a bámészkodók ne lássák, hogy fegyver van nálam.
- Jobb lesz, ha segítesz, különben bajod esik. Adj kaját és valami szállást, aztán beszéljünk arról, tudsz-e valamit a hazajutásomról, nem akarom, hogy megtudják, hol lakom. – suttogtam a csajszi fülébe, ahogy egy kicsit meglöktem, hogy induljon.
Egész hamar odaértünk a házába, ahol letettem magam az asztalhoz és figyeltem, mit csinál. A tőröm még mindig a kezemben volt, de nem akartam ráakaszkodni, hagytam, had csinálja, amit akar. Egy ideig csendben voltunk mind a ketten, én nem voltam épp beszélgetős kedvemben, ő meg inkább nem mondott semmit, gondolom félt tőlem.
- Mi a neved? – hallottam a suttogást felőle.
- Nincs nevem… a barátaim kölyöknek szoktak hívni. Neked van? – néztem rá kíváncsian, de a kérdése valamiért bántott.
- Persze. Kyounak hívnak. Kéne találnunk neked valami nevet. Mit szólsz a… Ryoujihoz? – fordult felém és mosolyodott el megint.
- Miért nem félsz tőlem? Megölhetnélek. – direkt nem válaszoltam neki.
A banda azt mondta, ha hazaérek, elneveznek. Akkor pedig tag leszek és nem lesz már szükségem erre a lányra. Úgysem látom többet, csak eszem, alszom egyet, aztán már otthon is leszek, amint megmondja, merre menjek. Arra ocsúdtam fel, hogy lerak elém egy tál friss rizsgombócot, aztán leül velem szemben.
- Nem tűnsz gyilkosnak… Aztán meg, ha megölsz, nem kell többet félnem tőled, ha nem akkor meg semmi értelme nem volt, hogy féljek. Úgyhogy végülis teljesen mindegy. Én kedvellek, szerintem aranyos vagy. Kár, hogy már holnap hazaindulsz… - szólalt meg, a végén elhalkulva.
Az asztallapot nézte, én meg nem tudtam, mi baja. Azt sem értettem, miért kedvel. Tolvaj vagyok, aki hazudik, csal és lop, nincsen bennem semmi szeretni való. Vállat vonva kezdtem el enni, nem értettem én soha a nők logikáját, szerintem nincs olyan férfi, aki ki tudja silabizálni, mi a fenére gondolnak éppen. Merthogy biztosan nem arra, amit beszélnek, az úgy túl egyszerű lenne. Mikor befejeztem, felsétáltunk az emeletre, ahol két szoba volt egymás mellett. Azt mondta, az egyikben ő alszik, a másikban az apja, de ő most nincs itthon és nem is fog megjönni még néhány napig, úgyhogy nyugodtan elfoglalhatom. Ledőltem az ott lévő futonra és rögtön el is nyomott az álom.
Másnap reggel ordítozásra ébredtem, aztán Kyou bevágódott a szobámba és betolta maga után a rizspapír ajtót.
- Apám előbb hazaért, mint mondta. Azt hiszi, hogy te a barátom vagy. Mássz ki az ablakon és menj, amíg ki nem érsz a városból. Vissza se nézz! – mondta és kifelé lökdösött.
- De nem is mondtad, hogy menjek haza. Én innen addig el nem megyek. A faterod annyira csak nem rettentő ember, lemegyek és megnézem. Ha te nem akarsz, akkor ne gyere velem. – vetettem oda neki félvállról.
Én nem futok el holmi apák elől, végig kell csinálnom a küldetést és hazajutni. Letrappoltam és egy negyvenforma pasit pillantottam meg. Vörösebb volt, mint egy főtt rák. Még le sem értem az utolsó lépcsőfokról, már rajtam volt és üvöltött a képembe valami olyasmit, hogy „Te szemét, meg akartad rontani a kislányomat!” Én meg csak néztem, hogy mi a fene baja van az öregnek, de sehogy nem tudtam kitalálni. Biztos megőrült vagy ilyesmi. Az viszont már annál jobban bedühített engem is, ahogy kaptam egyet a szemem alá. Nem volt mit tenni, tököm rúgtam a szerencsétlent. Megbánja még, hogy velem kikezdett. Most láttam csak, nem is volt hülyeség a hakudát gyakorolni éjszaka is. Na, de a lábam csak betalált, az meg hátratáncol és néz rám, mint a felbőszült bikák. Már akkor a győzelem fényében fürdöttem, hiszen SS legkeményebb bűnözői (legalábbis szerintem) tanítottak és neveltek, engem aztán nem ver meg senki a világon! A tata viszont veszélyesebb volt, mint gondoltam. Úgy rontott nekem, már féltem, hogy fel akar öklelni a nemlétező szarvával. Ehelyett viszont csak letepert és a jobb szemembe szúrt valami hegyessel. Felordítottam és odakaptam. Már kiszúrta volna a másikat is, de megrúgtam. Pokoli fájdalom égett a szememben, dőltek belőle a könnyek, ráadásul vérzett is. Halványan eljutott hozzám, ahogy Kyou elküldi az apját, aztán leguggol mellém. Nagy nehezen felsegített és elvonszolt a szobáig, ahol tegnap aludtam. Nem akartam elvenni onnan a két tenyerem, de neki végül sikerült lefejtenie őket rólam. Kötést rakott rá, aztán letörölgette a vért, ahogy tudta. Meg akartam kérdezni, mi van a faterjával, de amint elvette az arcomról a vizes kendőt, elaludtam vagy elájultam, már nem tudom.
Ott maradtam még egy pár napig vele, még azon is elgondolkoztam, hogy nem is megyek vissza. De akármennyire is egy lusta naplopó voltam, mégsem tarthatott el egy nő, az sértette volna az egómat, normális munkát vállalni meg nem akartam, én a tolvajláshoz értettem és kész. Kyou nem nagyon szólalt meg, mióta félig megvakultam, nekem meg nem volt kedvem cseverészni a némát tettető csajszival. Úgy gondoltam, majd megszólal ha akar, bár eléggé viszketett a nyelvem a kérdésektől, hogy mi van az apjával és ilyesmik.
Végülis azon kaptam magam, hogy ott lebzselek nála egy ideje és semmi kedvem elmenni. Megkérdeztem, maradhatok-e. Vállat vonva megengedte, azt mondta, az apja úgy sem jön már vissza, úgyhogy biztonságban vagyok. Ezek után ritkán beszéltünk, nem voltunk csevegős kedvünkben. A banda amúgy sem tudott volna nekem többet tanítani, úgyhogy Kyou nyaggatására elmentem a Shinigami Akadémiára, vagy mire, ahol kikupáltak. A könyvek felét nem tudtam elolvasni, mert csak a katakanát ismertem, de amúgy sem lettem volna jó elméletből, valahogy sosem vágtam, miért tanítanak egyáltalán ilyesmit, a történelem felesleges és uncsi, az irodalom ugyanilyen. Az viszont már jobban tetszett, amikor levertem a társaimat az edzéseken, mert én már régebb óta tanultam, mint ezek, akiknek még tojáshéj van a seggükön. Máig nem tudom, hogy a fenébe vergődtem át magam a vizsgán, de ott még nem is tartok. Egyre többször álmodtam éjszakánként egy lávatengerben úszkáló sárkánnyal, aki minden éjszaka után egyre idegesebben üvöltözött nekem valamit, de soha nem hallottam, mi az, amit annyira mondani akar. Egy éjszaka aztán valami megváltozott.
- Ide figyelj kölyök! Elegem van belőle, hogy köpsz rám, úgyhogy ha most nem hallod, nem mondom el többször a nevem >.> - üvöltött rám vicsorogva.
- A nevem Ryouji, te szánalmas gyík >.> Amúgy meg mi a fenét akarsz tőlem?  - bámultam rá villámló szemekkel, mert mióta zaklat, fáradt vagyok másnap és ez egyáltalán nem kóser.
- Te komolyan nem érted, mit akarok mondani igaz?  Maradjunk annyiban, hogy a nevem Jigoku Doragon. És most takarodj vizsgázni. – mielőtt visszaszólhattam volna neki, felébredtem.
Ch, ez egyáltalán nem vicces, ki akar ennyire kicseszni velem álmomban? Ha megtalálom az illetőt, megfojtom >.> Mikor már a ruhámat húztam, esett le, hogy ez nem egy hülye tréfa volt, hanem tényleg a zanpakutoum mutatta meg kegyességét, hogy meg óhajtotta mondani a nevét. Hogy lehet nekem ennyire karót nyelt a lelkem másik fele? Az órám viszont pont most csördült meg a legidegesítőbb hangján, úgyhogy úgy döntöttem, egyszerűen a falhoz vágom. Úgyis elegem volt már belőle. Ami azt illeti, Sárkánygyíknak igaza volt, tényleg azon a napon volt a vizsga.
A gyakorlat és az elmélet között volt egy szusszanásnyi szünetünk, annak ellenére, hogy nekem nem volt mit kiszusszanni, egész végig semmit sem csináltam, lusta voltam megtanulni a kanjit, úgy meg nagyjából semmit nem tudtam a tananyagból. Egy órával később kezdődött a gyakorlati. Valami kopár, sziklás-homokos pusztaságra vittek ki néhány másik naplopóval együtt. Ismertem őket, sose voltak jó tanulók, de amilyen hülyék, olyan erősek. Unottan bámultam a céltalanul mászkáló hollowokat, amiket idehoztak. Ennél egyszerűbb nem is lehetett volna, mást leverni a specialitásom  Elégedetten húztam ki a két kardot a helyéről, amikor a vizsgatételek végre felfogták a csökevény agyukkal, hogy itt vagyunk. Gondolkodás nélkül hívtam elő shikaiomat, ha már egyszer van, baromság lenne nem használni.
- Kuitsukuse Jigoku Doragon! – fegyvereim összeolvadtak egy kaszává és a ruhám is megváltozott.
~ Nécsak, egész pofás kis kasza vagy, hallod-e! ~ nézegetem a fegyvert, meg is feledkezve arról, hogy nekem most harcolni kéne.
~ Ryouji, figyelj a feladatra, az Isten szerelmére! Igazán kaszabolhatnál velem, ha már elővettél… ~ förmedt rám, én pedig megforgattam a kezemben és már neki is ugrottam az első hollownak, amelyik éppen felém tartott.
Nem kellett sok, hogy kettészeljem, még reagálni is alig tudott. Mielőtt a többiek is kiélhették volna magukat, amíg ők harcoltak eggyel, én gond nélkül leöltem a többit, mint a disznókat. Na jó, ezzel a disznókat sértem :/ Elbizakodottságom viszont csak addig tartott, amíg az egyik, a semmiből feltűnve, felém nem küldött egy bazi nagy energiasugarat vagy mifenét.
~ Mondd utánam, ha nem akarsz meghalni: Honoh no Yougo Aiyou!
- Honoh no Yougo Aiyou! – ekkor mintha meggyújtottak volna, lángolni kezdett mindenem, de nem fájt és nem is égette le rólam a ruhát… az ciki lett volna o.O
Viszont a szörnyike kis csóvája hozzám érve egyszerűen szétfoszlott, mintha nem is lett volna. Elvigyorodtam és kimondtam Sárkánygyík másik technikáját is. Őrült vagyok és pszichopata, meg szadista is tudom, de élveztem, ahogy teljesen elég a láncoktól.
Azonnal átengedtek és a 11. osztaghoz soroltak be (hova máshová egy ilyen nélkülözhetetlen harcost?  ). Jól elvoltam, még be is csajoztam, csini lányka volt, szőke nagymellű, pont az esetem. El sem tudtam volna képzelni ennél jobb életet magamnak, vedeltem a szakét a többivel, edzettem, harcoltam, öltem is, ráadásul volt egy állati csajom, akit mindenki sárga irigységgel el akart venni tőlem. Őszintén szerettem, nem csak héderegtem vele, mint a többi nőcskével, ezért is vettem fel a nevét a Masachikát. Később tudtam csak meg, hogy egy köznemesi család egyetlen örököse, de engem egyáltalán nem zavart, jól megvoltunk ketten és ez volt a lényeg.
Úgy 75 éve voltam az osztagnál, amikor egyszerre (igen, egyszerre -.-) négy szörnyű dolog is történt. Először is, a barátnőm megcsalt, lett egy fattya, meghalt, rám hagyta a kölyköt és a klánja vezetését is o.O Jó, ez öt, de mindegy. Sajnáltam magam, meg őt is és dühös is voltam egyszerre, úgyhogy megjelentem a pali szobájában és megvertem. Meg is öltem volna, ha a többiek nem fognak le, ráadásul osztagtársam volt a szemét állat. Ezek után szinte természetes volt, hogy kivágnak és meg is tették.
Huszonöt évet öltem a gyereknevelésbe és a nemesség kitanulásába, nem hittem volna, hogy hirtelen a nyakamba szakad ez az egész, amúgy sem akartam apa lenni soha, meg azt sem gondoltam volna, hogy bármikor is egy viszonylag nagyhatalmú családfő leszek. Kyout is beköltöztettem a palotába, olyan volt nekem, mint valami nővér, ráadásul értett is a kölykökhöz, úgyhogy rá tudtam hagyni a pokolfajzatot. Ez az egész nem volt nekem való, unatkoztam is, ráadásul hiányzott már a legális öldöklés, úgyhogy újra felvételemet kértem a Gotei 13 kötelékébe, méghozzá a 2. osztagba, úgy hallottam, sok ott a magas beosztású szép nőci 
~ Kinézet
187 cm magas, izmos, kidolgozott testű. Hosszú zongorázó ujjai vannak, ez előnyére válik a zenélésnél és a harcnál is. Arcán általában olyan kifejezés ül, mintha citromot nyelt volna, de ha egyszer elkezd mosolyogni, azt egy jó ideig biztosan nem hagyja abba. Barna szemei mindig vidámságot tükröznek, még ha próbál komoly is lenni. Hosszú, barna frufruja állandóan a szemébe lóg, de ez őt egyáltalán nem zavarja, sőt van olyan is, mikor direkt a homlokára fésüli. Jobb szemét szemkötő takarja, mivel egy régi „baleset” miatt arra a szemére megvakult.
~ Jellem
Laza és vidám életfelfogású, szinte soha nem tud komoly lenni, még a harcokban sem. Láncdohányos, valamint nőfaló és szeret inni. Már-már idegesítően nem foglalkozik az iváson és a szórakozáson kívül mással, de ha rájön az ötperc akkor teljesen megváltozik, átlagos önmaga tökéletes ellentéte lesz. Kissé kattant és szórakozott egyéniség, valamint a problémái megoldását sem mindennapian intézi el. A szórakozáson és a lustuláson kívül más nem érdekli, ha teheti, kihúzza magát a munka alól.
~ Zanpakuto
Shikai:
Neve: Pokolsárkány (Jigoku Doragon)
Fajtája: Tűz
Lelke: állat és ember
A lélek jelleme: Egy pszichopata őrült, aki csak a gyilkolásra és kínzásra tud gondolni. Erőszakos és csak ritkán lehet vele értelmesen beszélni, a kegyelem szót nem ismeri. Nem taktikázik, általában fejjel megy a falnak, de mégis igyekszik vigyázni Ryoujira, mintha nem is a zanpakutouja, hanem a bátyja lenne.
Belső világa
Parancsa: Emészd el, Pokolsárkány! (Kuitsukuse, Jigoku Doragon!)
Normál kinézet: kardok
Shikai kinézet: ruha és kasza
Támadások:
Tüzes lánctenger (Enentaru Umi no Kusari): Az áldozat mind a négy végtagját egy-egy, a földből előnyúló, lángoló lánc köti le, ezáltal megbénítva őt, majd azokon keresztül a tűz átterjed az áldozat testére, nem épp kellemes élményben részesítve az ellenfelet.
Lángcsóvák védelmező ölelése (Honoh no Yougo Aiyou): Ryouji teste lángolni kezd, azonban ez semmiféle fájdalmat nem okoz neki, sem sérülést. Minden porcikáját körülveszi a tűz, ez által megvédve őt a gyengébb kidouktól, illetve fizikai támadásoktól, valamint ha az ellenfél hozzáér ehhez a „páncélhoz” egy gyengébb égési sérülés éri (az égés mértéke a két fél lélekenergia különbségétől függ, Ryoujinál erősebb ellenfelet nem sebez meg). Valahogy így néz ki.
~ Szeret-nem szeret
Szeret:
+ Nők
+ Minden alkoholos ital
+ Cigaretta
+ Harc
+ Kajálás *.*
Nem szeret:
- Gyilkolás
- Komolyság
- Büntetés
- Munka
- Unalom
~ Felszerelés(ek)
Egy doboz Black Devil, valamint egy öngyújtó, meg mindenféle kacat, amit éppen a zsebébe rámol. |
|
