Lucifer Curiel
Hollow
Hozzászólások száma : 36
Tartózkodási hely : Eras nyomában *.*
Registration date : 2011. Jul. 06.
Hírnév : 13
Karakterinformáció
Rang: Eras gazdi legtökéletesebb nyálzó utánfutója *q*
Hovatartozás: Las Noches
Lélekenergia:
    (8000/15000)
 |  Tárgy: Lucifer Curiel Szer. Júl. 06, 2011 1:01 am | |
| Öhm... hát igen, ezt meg lefelejtettem, szóval: Mindenkitől mindenre megvan az engedély, ha mégsem, akkor tessék szólni. (Psszt, Máj, neked nem osztottam lapot! xD)
Jelszó: uie uil
~ Adatlap
Név: Lucifel Curiel
Nem: férfi
Kaszt: hollow/ helyettes-hollow
Szül. ideje: 1988. 08. 07.
Kor:
*Emberként: 21
*Lélekként: 2
~ Előtörténet
Valamikor, réges-régen, úgy tíz nappal ezelőtt, Veratópia földjén, túl az Umi-hegyen, Michi pinchi romjai alatt, ott, ahol a rozmár túr, és hollow-muskátlik garázdálkodnak, Tengerke hajában pedig Kötsög Kacsa szeli a hullámokat, megszületett egy komisz és ismeretlen lény… a helyettes-holló.
Fehér koronggal mászkál, és a védtelen lelkek között rejtőzve ejti el áldozatait. A shinigamik nem érzékelik a jelenlétét, és nem is tehetnek ellene semmit… pontosabban nem sokat. Hűséges segítőik a holló-macskák, akiket Umi-hegyen túli képviselőjük, Máj testesít meg. Mindig lefüleli a felfalható áldozatokat, puhatolózozik, és segédkezik a titkos mancs-morze segítségével, amit csak a helyettes-hollók értenek.
Na, de a viccet félretéve… a helyettes-hollowok tényleg léteznek, habár elenyésző számban… vagy az is lehetséges, hogy csak egy-két példány lehető fel, de nem is ez a lényeg. Ez a történet egy egyedülálló teremtményről szól, akihez hasonlót nem látott eddig a világ, és nem is fog.
…
Lövés dördült, kerekek csikorogtak, majd kilőtt velünk az autó. Éreztem, hogy meleg ragacsosság terjed a mellkasomon, és tudtam, itt a vég. Az életem – akár a moziban –, lepergett előttem, miközben az idő nagyon lassan folyt, és én csak pörögtem az emlékek között, és pörögtem, pörögtem…
1988-ban születtem, azóta éltem már néhány évet. Anyám és apám meghaltak egy tömegbalesetben, mikor tizenhárom éves voltam. Nem voltam jó gyerek, tény és való, de rossz sem, legalábbis addig nem, míg tizenöt éves koromban bele nem keveredtem egy bandaháború kellős közepébe. A nagyanyám, aki engem és az öcsémet próbálta nevelni, sosem vettem figyelembe, sőt, gyűlöltem őt, mert nem láttam be, miért akaratoskodik és szidalmaz folyton.
Nem igazán foglalkoztatott, miket magyaráz a vénlány, tettem, ami nekem jól esett, élveztem az életet. Egészen addig nem is volt gondom, míg bajba nem keveredtem a rendőrségnél. Engedély nélküli fegyvertartás és rablás vádjával elítéltek, és egy javító intézetben kötöttem ki. Nagyanyám minden héten meglátogatott, néha még az öcsém is elkísérte, bár mindegy egyes alkalommal egyre őrültebbnek tűnt.
Mikor végül kikerültem a javítóból, már tizennyolcadik évemet tapostam. Megpróbáltam felhagyni a veszélyes ügyletekkel, és nem bajba sodorni a családom. Nem ment könnyen, sőt, nem egyszer keveredtem piszkos ügyletekbe, de sosem olyan komolyan, mint korábban, még a vandál korszakomban. Úgy éreztem, kissé benőtt a fejem lágya, és sikerül megfelelnem a nagyanyám, az öcsém, és a szüleim elvárásainak, még ha ők nem is láthatták, ki lett belőlem.
Fél évvel később nagyanyánk életét vesztette egy utcai rablásban. Ekkoriban az életünk tönkremenni látszott, képtelen voltam az öcsémet is, magamat is eltartani. A lakást el kellett adni, de pénzt abból sem láttunk, bármennyire is vágytunk rá. Egy darabig tisztességesen próbáltam megkeresni a napi betevőre a pénzt, de alkalmatlanná váltam a munkám elvégzésére is, így kirúgtak az állásomból. Utcai zenészként is dolgoztam egy időben, mire feljelentettek, de hamarosan ejtették a vádat.
Rettentően zavarodott voltam, az egész életem egy kavar volt. Öcsém tanult, így ő nem tudott segíteni szinte semmiben sem, és nem is vártam el tőle, ennek ellenére mégis jól jött volna valami támogatás. Meghunyászkodva tértem vissza ahhoz az életformához, amit mindenáron megpróbáltam elkerülni. Raboltam, hazudtam, tönkretettem, amit kellett, megvertem embereket, és minden eltelt nappal mögöttem éreztem, hogy felemészt az élet.
- Biztos, hogy jönni akarsz? – kérdeztem vagy ezredszer az öcsémet, aki a vezető oldali ülésbe fészkelte magát.
Ekkor még nem sejtettük, hogy az este rosszabbul fog elsülni, mint a legrosszabb verziónk. Rutin feladatnak minősülő rablás lett volna, egy megbízást teljesítettem, amire hosszú lebeszélés után az öcsém is elkísért. Hiába parancsoltam, könyörögtem, kiáltoztam, semmi sem hatott, jönni akart, hát jöjjön. Pedig egy igazi lángelme volt a srác, technikai zseni, és csak úgy falta a könyveket.
Nem is felelt a kérdésemre a kis taknyos, csak elindította a kocsit, és bőgette, míg meg nem adtam magam, és be nem szálltam. Mióta újra volt elég pénzünk, és tudtam lakást biztosítani, azóta mindig csillogó szemekkel nézett fel rám, és mániájává vált, hogy elkísérhessen egy-egy kalandomra.
Elkönyvelhettem volna egy teljesen sikeres rablást, a legértékesebb holmikat hoztam el a házból, aztán mikor indulni akartunk, egy járőr jelent meg a semmiből. Bepattantam a kocsiba, ami egy fa takarásában állt, és csak csendben vártunk, kezem Shinra szájára tapasztottam, miközben a megpakolt táskát hátratuszkoltam az ülések között. A rendőrautó fénye pont ránk vetődött, így a zsaruk idilli képet kaphattak a kaotikus helyzetről az autó belterében. Ha rosszra gondoltak, ha nem, elkiáltottam magam, és kértem öcsémet, hogy taposson a gázra.
Ledermedt, teljesen ledermedt, és ahelyett, hogy elindultunk volna, csak lefullasztotta a járgányt. Ez még gyanúsabbá tett bennünket, és mivel ilyen helyzetben nem tudtam, mit kell tenni, elővettem a fegyveremet, amit a megbízóimtól kaptam. Több sem kellett a rendőröknek, bekapcsolták a szirénát, és beálltak ferdén elénk. Öcsi magához tért, elindította az autót, és felbőgette a motort. Majdnem túlpörgött a kissé megviselt állapotú autó, de szerencsére Shinrának kissé sikerült visszafognia magát.
Mégis késő volt. Lövés dörrent, ami egyenesen felém repült az ablakot átütve. Shinra gázt adott, és mi elhúztunk, messze magunk mögött hagyva a járőröket. Öcsi olyan utakat ismert, amiket én nem, és nem is igazán akartam, ettől függetlenül olyan ügyesen manőverezett, hogy ha akartak, se tudtak volna bennünket követni vagy megállítani.
Csendesen haldokoltam mellette. Nem akartam, hogy a haláltusámat figyelje, nem akartam, hogy neki is része legyen ebben. Az öcsém volt, meg akartam védeni. A golyó mellkason ütött, vér szivárgott ki belőlem, és megtöltötte a tüdőmet is. Egyre nehezebben jutottam levegőhöz, és mikor végül megérkeztünk egy erdő szélére, ahová már biztosan nem követhettek, már jóleső melegség kavargott bennem, ködszerű fátyol nehezedett a szememre.
- Juhéééé, megcsináltuk tesóóó! – rikkantotta el magát Shinra, csakhogy ekkor vette észre, hogy már alig van bennem élet. – Mi… mi-i?!
Megpróbáltam felemelni a kezem, de az csak bágyadtan visszahullott. Pedig bátorítóan meg akartam simogatni öcsém fejét, hisz nem nagy dolog az egész. De nem tudtam ezt sugározni felé, én is meg voltam rémülve, de csak azért, mert őt magára kellett hagynom. Az én életemnek már mindegy volt, ott rontottam el, hogy megszülettem. Nem lehetett kijavítani a hibáimat, nem is akartam.
Láttam, ahogy keserű könnyek folydogálnak Shinra arcán, aztán lehunytam a szemeimet, hiába is akartam őket nyitva tartani, és megnyugtatni őt. Ellazultam, minden szorító érzés távozott belőlem, és csak jólesően lebegtem.
Mikor felébredtem, nem az autóban találtam magam. Hihetetlen volt, hogy Shinrának valahogy mégis sikerült életben tartania. Felkeltem, ám ekkor észrevettem, hogy nem egy ismerős helyen vagyok. Egy erdőben voltam, fákkal és bokrokkal körülvéve. Nem tudtam, mit keresek ott, és hogy miért épp ide hozott be Shinra, de nem teketóriáztam sokat, elindultam, hogy megkeressem. Még mindig sötét volt, ezért nem igazán láttam, merre megyek, vagy minek is ütközök… de nem is igazán ütköztem. Rettentő jól éreztem magam a bőrömben, semmi gondom sem volt. Mintha teljesen kicseréltek volna.
Mint egy elveszett, bolyongtam a bokrok, fák, meg mindenféle nem tudom, mik között, mikor felbotlottam valamiben. Különös vonzást kerített hatalmába, és ólomsúlyú hiányérzet nehezedett rám. Mintha ez a hatalmas valami az lenne, amire mindig is vágytam volna, és amim már sosem lehet többé. Fémes szag csapta meg az orrom, és ahogy megpróbáltam feltápászkodni, valami kissé ragacsos, kissé nedves dologba nyúltam.
Pillanatok alatt megdermedtem. Valaki vérző testén fetrengek, talán az a valaki már halott is. Nagyon reménykedtem benne, hogy nem az öcsém az, és még véletlenül sem esett semmi baja, de nem tudtam biztosan. Hiába erőltettem a szemeimet, nem igazán láttam a testhez tartozó arcot, csak a környezetbe beolvadó sötét szerelést, és éreztem a tenyerem alatt a vért, ami majdnem az egész mellkast beterítette.
Valamiért éreztem, tudtam, hogy Shinra nincs veszélyben, én viszont annál inkább. Pontosabban veszélyben már nem voltam, csupán… meghaltam. És hogy ez a megvilágosodás mikor is született…? Pontosan akkor, mikor a nyakam – beleborzongtam, hogy a saját hullámat fogdosom –, felé tapogatózva beleakadt a kezem egy nyakláncba. A nyakláncomon egy gyűrű függött, az édesanyám gyűrűje.
Ijedtemben olyan gyorsan lemásztam magamról, mintha kígyók fészkébe keveredtem volna. El innen, csak ezt akartam. Azonnal felpattantam, és elrohantam az éppen csak kihűlt hullámtól, jó messzire, miközben hol ennek, hol annak mentem neki, bokrokon törtem át, és faágakban buktam fel.
Hosszú útnak néztem elébe, mikor kiértem az erdőből. Sehol senki nem volt, mindenhol csak a kopár és kietlen vidék. Meg kellett találnom az öcsémet, tudatnom kellett vele, hogy létezem, ha nem is élek, akkor is. Nem tudtam, mi vagyok, csak azt, hogy létezem, hogy a világon vagyok, habár testetlen és könnyű voltam. Szellemmé lettem, de itt voltam. Biztosan azért, mert befejezetlen ügyem van, vagy valami hasonló.
Nem tudom, tulajdonképpen mennyi ideig mehettem, vagy mióta nem láttam az öcsémet, mert nem foglalkoztatott az idő. Még azt sem vettem észre, milyen napszak van, és gondolom, ez a tény elég furcsa, mert azt az ember mégis látja, hogy épp világos, vagy sötét van, de engem valahogy nem érdekelt az idő múlása. Egyetlen célom volt: minél hamarabb megtalálni Shinrát.
Végül, miután beértem a városba, igen, jó felé mentem, felfigyeltem rá, hogy az emberek nem vesznek észre, nem látnak. Talán egy vagy két személy volt, akiknél észleltem, hogy igenis pontosan engem néznek, egyenesen rám bámulnak, ám szólni egyetlen szót sem szóltak. Nem tudtam elképzelni, hogy ők láthatnak, vagy ha látnak, miért nem szólítanak meg. Mondjuk, mikor éltem, hülyének neveztem volna azt az embert, aki – látszólag –, magában beszél.
Míg hazafelé baktattam, végig egy különös érzés tartott hatalmában. Mintha követtek volna, de persze ahányszor körbenéztem, senkit sem láttam. Olyan volt, mintha állandóan szemmel tartanának, és minden lépésemet tanulmányoznák. Néha még azt is megfontoltam, hogy talán egy másik szellem van a nyomomban, csak láthatatlan, vagy éppen a szellemek egymást nem is látják, vagy valami. Semmit sem tudtam erről az új létről, egyáltalán semmit, de próbáltam meglenni, és kitalálni, hogy s mint van az egész.
Épp a városi parkon vágtam át, mikor megjelent előttem egy hatalmas, sötét alak. A föld fölött lebegett, két hatalmas, sötét szárny segítségével. Lába nem volt, nem is emberre hasonlított, bár egész testét fekete, füstszerű lepel borította, így nem is igazán tudtam kivenni, mi akar lenni. Fejét szintén sötét kendő takarta, arcából semmi sem látszott, csak két kékesen fénylő pont jelezte, hol lehetnek szemei.
Megmagyarázhatatlan félelmet éreztem, és belsőmet elöntötte a jeges iszonyat. Képtelen voltam moccanni, mintha a földhöz szögeztek volna. Hirtelen felmordult a szörny, mire bajsejtelmem által vezérelve megpróbáltam elfutni, de ahogy hátat fordítottam annak a valaminek, rögvest elestem. Megfordultam, és úgy néztem fel a felém közelítő alakra, aki hirtelen nekem csapódott, és eltűnt a testemben. Éreztem, hogy ott van, a testemen belül üldözött, és megpróbált kiszorítani.
Ekkor felbukkant egy különös alak, hatalmas karddal a kezében, fekete-fehér kimonóban. Zavart arckifejezéssel bámult rám, és a fejét vakargatta.
- Pedig meg mertem volna esküdni rá, hogy itt volt egy lidérc. – magyarázott hangosan, mire a fejemben morogni és vicsorogni kezdett a szörny. – Nem láttál erre egy lidércet… öhm, mármint egy hatalmas szörnyet?
Próbáltam kinyitni a szám, és megszólalni, de a testem nem engedelmeskedett. Nem az én utasításaimat követte, hanem a bennem bujdosó lényét. Akartam mondani, hogy dehogynem, és hogy valahogy megszállta a testem, vagy akár csak igenlően bólogatni, hogy tudjon róla, és meneküljön, mentse az életét, de minden gondolatom, ami megszületett, azonmód el is tűnt, és helyébe egészen más gondolatok költöztek.
Megráztam a fejem, azt közvetítve az idegen alak felé, mintha egyáltalán nem tudnám, miről is beszél, és arcomat bágyadt kifejezésbe rendeztem. Pontosabban nem én voltam, hanem az a szörny, vagy lidérc, vagy akármicsoda, ami a testemet, és a gondolataimat bitorolta. Persze türelmetlen volt, és várta, hogy eltűnjön a shinigami – és ezt tőle hallottam, egyáltalán nem tudom, mit jelent a szó –, de azért viselkedett, mert nem állt szándékában meghalni, vagy megsérülni.
- Ha nem, hát nem – vont vállat. – Téged azért átküldelek.
Mielőtt még bármit is tehetett volna a szörnyeteg bennem, a shinimicsoda a homlokomra csapott kardjának végével, csakhogy semmi sem történt, legalábbis az ő szemszögéből. Kissé zavartan, és idegesen emelte újabb csapásra a kardját, és mikor a markolat vége újra a homlokomat érte, hirtelen kipattantam a testemből, és mint egy ruhát dobtam le a bőrömet. Az állatias ösztönök eluralkodtak rajtam, és a ledermedt shinigamira vetettem magam. Megöltem őt, és a kardjának végével újra fejbe csaptam magam. Fogtam a katanát, és elsétáltam vele, mintha mi sem történt volna.
Az igazság az, hogy míg egy külső szemlélő csak ennyit látott a helyzetből, addig bennem, a testemben sokkal érdekfeszítőbb átalakulások mentek végbe. Amint a homlokomhoz ért a markolat vége, a bennem lévő szörny és az én tudatom egyesült, ahogy a testemmel is összeolvadt az övé. Immár egy testen és egy tudaton osztoztunk, az ő érzései az enyémek lettek, az én emlékeim az övéi. Tudást, hajlamokat, érzékeket, hatalmat cseréltünk. Mikor pedig újra lesújtott rám a tudatlan és összezavarodott halálisten, új formát öltöttem, a szörnyeteg formáját, ugyanakkor a tudatom ott is tovább élt, és pontosan tudtam, mit teszek, habár valami kettősséggel.
Az emberi énem iszonyodott a tettemtől, de a lidérc énem erősebbnek bizonyult, és az ő akarata érvényesült. Neki tetszett, ahogy kivégeztem a bugyuta áldozatot, és boldogan kóstolt bele. Egészen különös volt, hogy egy idő után már nem csak a lidérc, hanem az ember is élvezte ezt a tettet, és nem undorodott tőle, vagy ha mégis, azt a kis viszolygást elnyomta a szörnyeteg kéjes élvezete.
Mindezekre én is csak hossza töprengés után jöttem rá, néhány hónappal később, mikor már ismertem az új világot, amibe csöppentem. Tapasztalatot szereztem, új családot, miközben a régit is megtartottam. Az öcsémmel még a mai napig is tartom a kapcsolatot, és komolyan, őrült egy fickó, de legalább ugyanúgy bír, mint régen. Még az sem zavarja, hogy egy szörnyeteg bujkál bennem, sőt! Rettentően tetszik neki a dolog.
Mióta e jótékony áldás kijutott nekem – mármint, hogy félig-hollow lettem – néhány különleges képességet tudhatok a magaménak, és Las Noches elhanyagolhatatlan lakójává váltam. A gazdim, Eras, úgy visel el, ahogy vagyok, és bár van, hogy apró manőverekkel könnyűszerrel rávesz egy kis szenvedésre, attól én még hűségesen őrzöm tovább a háza táját, és készségesen rendelkezésére állok, ha újabb jó játék jutna eszébe, mondjuk lenyeletni velem a hasznavehetetlen testrészeimet.
~ Kinézet
187 centiméterével egy cseppet langalétának mondható, a Gazdiját is jócskán csak leelőzi, ennek ellenére hűséges kis pincsije maradt továbbra is. Fekete haja, és sötét szeme van, kicsit vézna, mégis hatalmas erők rejtőznek benne – csak az a probléma, hogy tényleg rejtőzködnek xD. Általában fekete, vagy fehér ruhában mászkál, a színes holmikkal kevésbé szimpatizál, meg egyébként is Las Nochesben kinek divatbemutatózna…? Általában egy.két húsdarabbal a kezében rohangál, de olykor egész testrészek is megtalálhatók nála.
Hollowként sem tűnik ki a feltűnő színekkel, abban az alakban jelenik meg, ahogy a belé költözött hollow is kinézett. Beleolvad a környezetébe a sötét színekkel, és foszladozó leplekkel. Ezt alakját nem sűrűn használja, mert sokkal kényelmesebb számára az emberi test, és persze biztonságosabb is. Míg a lélek alakját „viseli” addig nem érzékelhető hollow-lélekenergiája, ami nagyban hozzájárul ahhoz, hogy áldozatait könnyebben vonzza magához. (kinézet)
~ Jellem
Viszonylag intelligens ahhoz képest, hogy egy lidérccel osztja meg az elméjét. Enyhén perverz, bár ez nem feltűnő, és élvezi, ha másik szenvednek, magyarán egy szadista állat. Az öccsét még mindig nagyon bírja, a testvéri kötelék azóta is fennmaradt, nagyon hűséges típus. Aki nem tetszik neki, azzal hajlamos elbánni, de nyíltan a szemébe mondani a vele kapcsolatos ellenérzéseit már derogál neki. Manipulatív egyéniség, bár nem mindenkire van ugyanolyan hatással. Nem bírja, ha valaki okosabbnak hiszi magát nála, és egy vitát csak akkor ad fel, ha minden érvet felsorakoztattak előtte, és már nincs mivel ellent állítania. Olyankor belátja ugyan, hogy tévedett, de nem mindenkinek hajlandó ezt bevallani. Eras-fan, és az öccse a mindene, bár néha nehéz a választás kettejük között, de olyankor inkább nem komolykodik, becsukja a szemét, pörög-forog egy kicsit, aztán elindul az egyik irányba, vagy kiszámolja, kivel tartson.
~ Képesség(ek)
Neve:El Pestillo (A Kilincs)
Leírása: Képes ajtót nyitni, ott is, ahol korábban nem volt, illetve egy bezárt ajtót is ki tud nyitni nagyobb erőfeszítés nélkül. E képessége hasznos a menekülések alkalmával. Ugyanúgy képes az ajtókat visszazárni, illetve a falba – vagy bármilyen szilárd tárgyba –, nyitott átjárókat is eltüntetni. (Egyébként foglalkozási ártalom a emberi életéből hátramaradt csökevényes képessége, ami nem volt neki. xD)
Neve: Ocupación (Megszállás)
Leírása: Képes befolyásolni a célpont elméjét, habár már elég csak a célszemélyre koncentrálnia, és nem kell behatolnia a testébe. Hátránya, hogy így kevésbé irányítható a személy, megtartja a szabad akaratát, csak, mint késztetés, vagy nagyon erős sugallat érzékeli az irányítást. Ha hollow alakban van, rövid időre (öt perc, vagy annyi sem – Lucifer hangulatától függően változik) képes behatolni egy másik testbe, de miután a test tulajdonosa kidobta, csak órákkal később képes újra alkalmazni ezt a módszert.
~ Szeret-nem szeret
Szeret:
- Öcsiiiiii
- Eras/ Gazdi
- husiiiiiiii
- ha igaza van, és el is imerik
- szenvedés
Nem szeret:
- ölelés (kivéve Öcsitől)
- könyvek
- ha, okoskodnak, mikor ő SOKKAL jobban tudja
- választani Eras és Shinra között
- sárga
~ Felszerelés(ek)
- Egy fehér korong, amit ha a homlokához érint, ki tudja juttatni a lidérc énjét a testéből, illetve ugyanúgy vissza is tudja küldeni az aprócska tárgy segítségével. Abba van beágyazva a halott shinigami markolatának vége.
|
|
