Tanjoubi omedetou, Rei-chan

Nem is tudom mit keresek én itt Jó, persze, az én hibám hogy hagytam magam belerángatni ebbe a "szuperhősködéses" dologba, sajnos Aoi-channak elég nehéz nemet mondani, amikor éppen túlteng benne az energia és nagy lelkesedésében szabadjára engedi a fantáziáját. És az a helyzet, hogy ez a szitu max csak akkor nem áll fenn, amikor a kislány alszik :/ Nem túl meglepő, hogy mivel ő szervezte az egész Karakuraizer verbuválást, az egész csapat leginkább egy óvodás csoportra hasonlít, vagy legalábbis a fele mindenképpen. Ha nem lenne itt Asu-chan vagy Midori akkor már garantáltan elhúztam volna a belem innen, de így legalább el tudom viselni a társaságot, hogy van kivel elütni az időt. Eredetileg úgy gondoltam, hogy majd Asukával ketten mi leszünk az óvónénik, mint azon szűk keresztmetszete a tagoknak, akiknek ép az elméje, de szerencsére ez a korántsem érdekes pozíció azé a... ööö... Pervy Eye vagy mi a beceneve a fickónak Mindegy is, nem különösebben érdekelt ez az egész hajcihő, hamarabb túl vagyok rajta, ha hagyom, hogy Aoi-chan oda rángasson, ahová akar, miközben azon imádkozom, hogy ne lásson meg Kazuki, amikor abban a habos-babos ruhában flangálok Az egyetlen kúl dolog az egészben az átváltozásom, mahou shoujo módjára alakulok át, és ez asszem illik is hozzám
A mai napon is a szokásos játszóházra hajazó jelenetek zajlottak le a bunkerünkben, nem is lennék itt, ha Midori húga nem tervezne valamit. De tervezett, szóval amíg elő nem rukkolt a nagy tervvel, addig én elvoltam némi rajzolgatással az egyik sarokban. Mint mindig, az irkafirka, amit produkáltam, sehol sem volt Karin-senpai vagy Midori szintéhez képest, de Hanazawa Kanánál azért jobban rajzolok, muhaha Aztán végre előállt a nagy meglepivel Aoi, szóval abbahagytam a rajzolást, már csak azért is, mert minden idegszálammal összpontosítanom kellett, ha meg akartam érteni az engrishével kevert japánját. Kész szótár kell néha hozzá, főleg nekem, aki egy kukkot se tud angolul Vagyis annyit igen, de marhára nem vágom ezt a nyelvet, hülyeség az egész. Legalább az angoltanár egy bishi osztrák muksó, csak miatta vagyok hajlandó elővenni a leckét :/ Így, hogy felhívta rá a figyelmet, az a kislány, Rei-chan tényleg nem volt itt. Persze amíg erre felfigyeltem, el is vesztettem a fonalat, szóval annyi maradt meg, hogy valami big party lesz, biztos szülinapja lesz a kicsinek, vagy valami. Megadóan sóhajtottam fel, mikor rájöttem, hogy feladatom is lenne, nagy mázli, hogy párokba osztott minket Aoi, mert az én fejemben egészen más terv rajzolódott ki a szülinappal kapcsolatban, mint holmi gagyi gyerekdalok beszerzése :/
- Na ide figyelj, Szájlencse-chan... asszem Yamasaki, ugye? - intettem magamhoz a szőke lányt. - Amit Aoi-chan mondott, az a te feladatod lesz, okés? Biztos ügyes leszel és megoldod egyedül is, nekem más dolgom van
Sóztam rá a munkát megveregetve a vállát, majd választ sem várva olajra léptem. Szándékosan voltam ilyen bunkó kivételesen, nem csak Rei-chan számára lesz meglepetés, ami fényt gyújtott a fejemben, hanem a többieknek is. Már ha összejön, de ha nem, fapados verziót a helyszínen is tudok improvizálni. Mihelyst elhagytam a faházat, azonnal felhívtam Narakut meg néhány másik valamirevaló pasi ismerősömet, és gyorsan elhadartam nekik, hogy hová kéne jönniük segíteni nekem. Remélem nem fogok lebukni, a menedzserem tutira nyakamat szegné, ha rájönne, hogy le akartam nyúlni pár órára egy teljes felszerelést hangosításhoz, meg állványokat, meg spotlámpát, meg valami bigyót, amivel le tudom játszani a zenét, meg még mittomén mi az anyámkínja kell egy rögtönzött koncerthez ^^" A technikai részét annyira nem vágom, elég nekem az énekléssel meg az ehhez vezető felkészüléssel törődnöm
Amint az instrukciókat megadtam mindenkinek, aki érintett lesz ebben a kis gerillaakcióban, jómagam félrevonultam egy csendes gyorsétterembe, és egy-két sajtburger meg sült krumpli társasága mellett hozzáfogtam megírni a szöveget arra a zenei alapra, amit pár hete kaptam kézhez egy heppi nótához, és ami szerintem tökéletesen illett egy szülinapi ajándékdalhoz. A dallammal a fülemben viszonylag gyorsan jött az ihlet is a szöveghez, csak kétszer kellett újrakezdenem, mire elégedett lettem az eredménnyel. Innen már csak annyi volt hátra, hogy meg is tanuljam, de azt már inkább a főhadiszálláson akartam megtenni, hogy azért ne tűnjön úgy, hogy komplette leléptem és vissza se fogom dugni az orromat :/
Mire visszaértem, már nagyban folyt a készülődés, lufikkal meg feliratokkal lesz majd feldíszítve a hely Karin-senpai rajza alapján, és nyomokban már látni is lehetett a terv megvalósulását. Én csak tessék-lássék segítettem, voltunk éppen elegen. Csak akkor keltem fel, ha rám szóltak, hogy segítsek ebben vagy abban, vagy ha éppen arra eszméltem fel, hogy Yamasaki a sütit birizgálja, amit nem kéne. Egyébként tettettem, hogy mangát olvasok, de a füzetecske könyvjelzője az a papírlap volt, ami a szöveget tartalmazta. A beálló csendre kaptam csak fel újra a fejem, és arcomat rövid úton a tenyerembe temettem, hiszen mint kiderült, senkinek sem jutott eszébe, hogy a sok süti mellé szülinapi torta sem ártana
- Szerintem a legegyszerűbb az lenne, ha rendelnénk.
Jegyeztem meg hanyagul, de tudtam hogy úgyis le leszek hurrogva, meg már amúgy sincs rá idő. Viszont ezzel fenntartottam annak a látszatát, hogy részt veszek a diskurzusban, és talán nem lesz olyan feltűnő, hogy nem csinálok semmit, amíg meg nem tanulom a második versszakot is :/

- De én még nem atarot feltelni!! – visítozott a délutáni álmából felvert hisztérika.
Nem csoda, kiverte a sziréna balhét, és eljátszotta az újévi kismalacot, amihez halvány hajszíne még passzolt is. Édes álmából ébresztették, hős herceg vágtatott érte szilaj paripán, ő meg csak nézte, de hiába várta, kiszabadítsák Kaktusz úrral együtt a felhőkarcolóból, gonosz Miyozilla karmaiból, mielőtt minden kislány legfantasztikusabb álma valóságosan beteljesedhetett volna, vad dübörgés-morgás-földrengés verte fel. Először azt hitte, még mindig álmodik, mert Miyozilla itt is ott volt, meg ott is ott volt, és megzavarta, hogy csak olyan résnyi szűk helyeken pisloghat Kaktusz úr cuki buksija felett.
Persze hamar utolérte a nagy fényesség, és minden csodás álma messzire úszott a nem létező világba. (T~T) Már ezért is rettentően elszontyolodott, de hogy még el is várták tőle, hogy ne aludjon vissza, mikor a Mami beletuszkolta az ágyba, hogy aludjon, aztán már Kaktusz úrnak kellett szundi-módba mesélnie, hát, nem tűrhette, hogy így elbánjanak legkedvesebb barátjával. Nem azért dolgozott, kicsi száját is majdnem feslettre jártatta, de csak mosolygott, pedig biztos fáradt volt. Nayoko már csak miatta is kikérte magának, amit ki akart kérni. (/`ш´)/
Olyan hepajt rendezett, ha valaki látta, minden bizonnyal nevetőgörcsben terült ki, de azért persze ő csak előadta a nagy mutatványt, amit mostanság nem ritkán rendez. Napi szinten képes előadni ehhez hasonló remek mutatványokat, akár bazári majomnak kiállítva is lehetne mutogatni, megkeresné a pénzt a saját osztaga megalapítására. Kicsi lánynak nagy tervei vannak, éppen azt készült megálmodni, hogyan fogja szőke hercegével együtt megszerezni a kapitányok harojiait, vagy hajiroit, vagy akármik is legyenek, egy kellett neki is, mert Miyozillának is volt, és ő hamarabb akart. (°o°)
De azért még annál a résznél tartott, kiveri a balhét mindenféle sérelméért, legyen az bármi, már azt is felemlegeti, mikor valaki rálépett terhesBarbie fejére, és az óta is csak oda van ragasztva meg kötve. Szegény Barbie így nem tud szülni, de Mami sem csinál semmit vele, hiába kéri, más se segít, Papi meg sehol sincs, és ő csak aludni akar inkább Kaktusz úrral, mert ő szereti. És mivel így szereti legjobb barátját, jól meg is rántja a takaróját, hisztis fejét alátemeti, egészen begubózik, mindhiába. Nagyon dolgozik, hagyják őt békén, meg kicsi cicáját is, mert pihenni akarnak, de semmi sem segít, addig molesztálják, már ágyon ugrál vörös fejjel és éles hangon visít.
Meneküljön mindenki, amerre lát, vagy legalábbis fedezékbe, mert Nayo-bomba élesítve, robbanásig három-kettő-egy…! BUUUMMM! Kicsi kislány úgy pukkadt meg, kiáltozásánál is fülsértőbb sikító sírást vetett be. Óriási könnyei úgy potyogtak, meg sem lehetett őket számlálni, kócos haját eláztatták, hálóingére zuhogtak, egész árvizet okozott alig két pislogásnyi idő alatt. (O___o) Igen ám, de úgy kellett neki, addig hempergett, dobálta magát az ágyon, és játszotta a hisztikirálylányt, egyszer csak arra eszmélt, Kaktusz urat saját mutatványa küldte a halálba. Teljesen lefagyott, mintha ellene fordult volna a maga motyója, még levegőt se mert venni. Alig egy másodperc múlva viszont minden eddiginél szívszaggatóbb bömbölésbe kezdett.
Meglepetés volt meglepetés hátán, aki a szobában tartózkodott, egyértelműen nem tudta eldönteni, nevessen, vagy lekeverjen egy nyaklevest a törpének, bár utóbbi bizonyára sokkal szimpatikusabb megoldásnak tűnhetett. Bőgőmasinánkat ennek ellenére cseppet sem érdekelte, mi a nagy harci helyzet, csak azon volt, könnyein át összevadássza földre küldött barátját. Veszett küldetés volt a javából, és szándékolt pofon meg is kapta törpekirálylány egyenes úton a padlótól. Olyat mosott be neki, egyből elfelejtette, hogy bőgött, de még azt is, kicsivel korábban még ágyáért, alvásért harcolt.
- Tattusz uuhhhhhúúúúúr! (~.~) – terült ki plüsse mellett remegő szájjal, sírásból visszamaradt könnyes szemekkel. – Tattusz uuhhúr, ne haragudj, úgy sajnálom! ~(TOT)~ nem atartalat lelötni, csat pisztáltat, és-és… hüpp… Aztán csat láttam, hogy… Tattusz úr! (T.T) – szörnyű rémkép volt ez kicsi fejében, ami huhuhuhogva kísértette. Milyen elhagyatottan feküdt a padlón Kaktusz úr, és milyen szomorú, riadt tekintettel nézett fel rá az ágyra, mikor észlelte, micsoda gaztettet hajtott végre hű bajtársa ellen. Megkísérelte elvenni életét, pedig pont érte csapott hatalmas patáliát.
Úgy sajnálta, nem is értette, miért nem várhat a fontos valami, míg szépen bocsánatot nem kér egy engesztelő teadélutánnal Kaktusz úrtól. Majdnem megint bőgni-visítani kezdett, de szeme elé úszott a szörnyű rémkép kicsi cicáról, kinek gomb szeme hiányzott, mosolygós szája lefeslett, egyik lába elveszett a „Kacatok Végtelen Éterében”, pocakján rojtos szélű lyukak éktelenkedtek, karjának varrása kilazult. (p_p) Majd összeroppant benne hangosan dobogó szíve, és úgy rántotta ölelő karjai közé Kaktusz urat, mintha Miyozilla, vagy Mochi óvóbanya jelentenék rá a legnagyobb veszélyt.
Alig, hogy kidörzsölte szeméből az utolsó benne felejtődött csipát is, már egészen szépen hallgatta, miről megy a kiselőadás, bár majdnem megunta, mire a lényegre tértek. Készült is elővenni Kent és Barbiet, de nem jutott el addig, helyébe más furcsa dolgok épültek fejében.
- Rei-chan bulitája lesz? (OoO) – csivitelte teljesen leragadva Barbie és Rei-chan összeegyeztethetetlenségén. Hirtelen úgy hitte, Barbie szülte meg Rei-chant, aztán meg, hogy Rei-chan ma születik. De nem úgy van az, Nayokót nem lehet így átvágni a palánkon, tudja ő, mikor született Rei-chan, mert ő már akkor megvolt, és hát csak egyszer csak lett. Már nagyon régóta nem látta, de eddig csak az idegesítő Primpit hiányolta, nem mintha szeretné, de mostanában nem hallotta, mikor Rei-chan játék közben azt dünnyögi.
Valami nagyon nem volt kóser a napjában, ez már éppen akkor feltűnhetett volna neki, mikor Kaktusz úr rájuk rántott egy nagyon szúrós kaktuszt az ablakpárkányról. Persze nem haragudott se Kaktusz úrra, se Poke-ra, amiért öngyilkos mutatványt hajtott végre, csak az óta is teli a feneke szúrós, nagyon mini tüskékkel. (°`o´°) De aggodalomra semmi ok, majd Rei-channal kiszívatja a mérget, ha már szülinapja van, biztos, sokat nevetnek majd ezen… vagy mégsem. (-.-)”
- Netem nem is szóltat, nem atarját, menjet Rei-chan bulitájára. (ToT) – motyorogta szomorkásan, de inkább csak azért, mert Kaktusz úrnak nem tetszett az ajándékötlete. Kiscica lelkiismerete azt súgta Nayokónak, amit kellett, meg amit nem kellett, azt is mindig elmondta neki. Most sem volt ez másképp, megkapta égi üzenetet, ami tényleg fejére pottyant egy félig lelógó, gaz párna személyében. Szép ajándékot kellett keresnie, mert ő sem akarta volna, hogy Rei-chan elrontsa a bulitáját, attól nagyon szomorú lett volna.
Még szerencse, Miyozilla érte jött, meg Mochisonka elkísérte, mert így legalább volt, aki keressen neki ruhát, meg aggasson Nayokónak, mikor hatalmas rohanásban volt. Emlékezett rá, egyszer kapott egy nyuszikát, egy nagyon pici plüssnyuszikát, de nem szerette a nyuszikákat, és az óta sem szerette meg őket. Bőgve elhajította a nyuszikát, csak nem tudta, hova, hiába, hatalmas volt a szoba, meg sok a játék, nem lehetett benne akármit megtalálni. Azért minden katasztrófa ellenére akadt valami pozitívum is, amit meg kellett osztania alkalmi látogatóival, míg serényen kutatott.
- Hejuuréta! (@* 3 *@)// Megtaláltam Csöpit! (^o^) – újságolta el a nagyszerű hírt a célszemélyeknek, és egy mini cserépben haldokló kaktusszal együtt mászott elő az ágy alól. Egészen győzedelmes fejjel nézegette, mint aki jól végezte dolgát, ha Kaktusz úr vissza nem borul az ágy alá, nem is igen indul neki újra holmi tapsifüleseket kutatni, de nem volt mit tenni.
Kicsi dúrás után, félig már a játékos dobozában elnyelődve keveredett ki valamelyik főgonosz jószága bélését köpködve. Prüszkölt rendesen a sok-sok elhanyagolt játék, meg a nyelvére ragadt mindenféle pöszmet miatt, de akkor sem mondhatja neki senki, hogy gonosz, és majd vele is ilyenek lesznek a szülinapján. Legyenek csak olyanok, amilyen ő most, kedvesen kölcsönadott Rei-channak egy bulikát, és még ajándékot is visz neki.
Kaktusz úr is boldog volt, mosolygott rá, és bátorította, siessen, öltözzön fel, aztán induljanak ünnepelni. ︡ (* ω *)︠ Csak még egy apró simítás volt, miután végül felvette ruháját, ajándék nyuszikának ne nézd fogát, épp azért erőlködött becsomagolni, amit végül Mochi segítségével végre is hajtott, persze, hogy Nayoko precízebb munkát végzett, de hát elnézte Mochinak, hogy bénázik, elvégre öreg volt. (^_^)” Még került egyet a kekszes doboz körül is, kicsi zacskóba pakolt teasüteményeket, hátha tart majd Rei-chan is valamikor teadélutánt, aztán mindent összecuccolva készen állt az útra. Vagyis… csak állt volna, de eszébe jutott még valami, és addig-addig dolgozott, végül fél szütyőjét ki kellett üríteni, hogy Barbie nyakán éktelenkedő baleseti kötést elrejtse egy pofás kis masnival, mégsem engedheti, egy szem terhesBarbieja totál leharcoltan jelenjen meg egy ilyen eseményen.
Ami ezek után következett, tömény szenvedésként írható le. Ha nem minden második mondatában utasította Mochit, legyen a teherszállító tevéje, és vegye fel hátára, akkor bizony egyszer sem mondta neki, de nem kellett sokat kérnie, elég volt párszor megparancsolni, és minden további nélkül karavánozhatta végig az utat. Ha Mochi nem jó felé ment, vagy nem jó ütemben lépett, azonnal reklamált, ne részegeskedjen, mert megmondja a főhajorisnak, hogy sakét szürcsölget titokban. Elég ijesztő volt, talán épp a délutáni alvásának megzavarása végett, amit egyáltalán nem szeretett, de attól még elaludt, és ha egyszer aludt, akkor aludt volna tovább is, de Kaktusz úr nem volt rá büszke, kicsi híja volt, meg nem szökjön tőle.
Persze még idejében észrevette, hű társa menekülni próbál, és vagy öt percig könyörögve nyúzta a földön, mire szegény plüss leakadt a kiálló akadályról, és újra egymás mellett lehetett a két jó barát. Nayoko persze úgy vélte, bocsánatkérése volt olyan hatásos, amiért Kaktusz úr meghatottan vetette magát nyakába, de kicsi még, elnézhető neki, hogy nem teljesen százas. Így akadt le végül Mochi hátáról, és sétált végig Kaktusz urat cibálva, néha boldogan rámosolyogva, élénken karattyolva vele.
Végül nagyon megunta már a sétálást, folyton megérdeklődte, merre, meddig mennek még. Szamár szövegét is gyorsan lenyúlta, és ami meg nem közelítették a faház-építményt belülről, örökös kérdésként hangzott fel a jól ismert „Ott vagyunk már?”. Amint megérkeztek, szétnézhettek, Nayo-chancsi máris inkább elment volna, Rei-chan sehol sem volt, őt meg nem nagyon akarta ünnepelni senki sem, pedig hát lehetett volna, de Kaktusz úr akkor nagyon megharagudott volna rá, és azt nem akarta. Inkább leült egy szabad helyre, elővette szerelmes párját táskájából, és játszogatni kezdett, hogy elűzze unalmát, míg a megbeszélők által emlegetett Rei-chanrabló és Rei-chan meg nem érkezik bulikázni.

Miután Aoi-chan annyit áradozott nekem, micsoda meglepetéssel készült miniRei-chan szülinapjára, kezdtem egyre-egyree-egyrreee borzalmasabban érezni magam, hogy kicsi kislány hiába adta le követeléseit a szerelemgyárba, és hiába ismertetett meg Csicsi csodás dalocskáival, és hiába lehettem Pimpimkin barátja is, én egyszerűen semmiféle kedvességes édességet sem tudok felmutatni a számára, még azt sem, amit szeretett volna. (~.~) Borzalmasan boszorkányos voltam mindvégig, amit-semmit sem állt tudomásomban megcáfolni, és ahogy közelített a neves alkalom, úgy ásódtam el egyre sötétebb felhők alatt nyusziirataim kellős kupacközepében.
Legszívesebben meg is öregedtem volna ott, egyszerűen nem lehetett, hogy ilyen katasztrófálisan katasztrófa vagyok, hogy ennyire nem tudom egy cuki kislány kívánságát teljesíteni. Olyan explozíciót szerváltam, hogy csak na, azért is, hogy megmutassam, én vagyok a Jani a Sonka-gyárban, és nem gyűr le egy ilyen tuki-akció, bármi is legyen az a tuki, mert énnekem aztán kicsiny, halvány, se nem lila, de még áttetsző féle fogalmam sem volt, mi is az a tuki, eszik-e, vagy isszák, de feltett szándékom volt feltenni a netre is, hogy tukit keresek, hátha tudja valaki, mi lehet az. ^^”
Na igen ám, mégsem volt az olyan egyszerű, mint ahogyan nem hittem, hanem akkora túrát kellett csapnom, űztem a tukit napokon, éveken át, vagyis hát minden óra, ami eltelt anélkül, láttam volna picit, hogy Buu-chan nyugodtan pihenve szunyókál, és nem magát nyöszteti, hogy ébren maradjon és mindenféle papírt töltögessen kifelé, magába befelé meg kávét hektoszámra, szóval így, hogy biztosra nem tudtam, minden lépésem után nagyon agyaltam, tuki merre rejtőzik a sivatag mélyén, mert szomjan hólok, ha még egy centit kell kúsznom víz nélkül. Fuldokoltam tengeren hánykolódva törött hajóroncsdarabba kapaszkodva, meg viharban ácsorogtam egy szál esernyő alatt remegő kocsonyát játszva hitelesen, villámok között ijedezve, hurrikánban vidámparkoztam, míg körbe-körbekevert egy kukában rejtőzve, hogy kicentrifugázzon, de jó erősen. o__O
Kicsi nyuszikáim úgy ugráltak ki fejemből, mind menekültem ejtőernyővel hátán, még felmondást sem hagytak nekem, csak elmentek, vissza se akartak jönni, csak mikor hegyre fel, hegyről le, éjre éj, és napra nap, tábortűz mellett nyöszörgő nyuszihiányos énem haldoklott teljesen. Majdnem ott lett végem, annyi szerencsém volt, égi jelenés formájú Pimpimkin ugrándozott elém, halványan pislákoló teljesen vakító, ő mondta, nem adhatom fel, én meg nem adhattam fel, mert Pimpimkin, ő egy édi kishaver. Szóval Rei-chan kedvéért folytattam a nagyon életveszélyes küldetésem, és bármit megtettem, amit kellett, Voldemort ellen vívtam csatát, meg elvittem a gyűrűt az urának, és kerek asztalon kavartam csokissütit sütiszörnynek, meg édinyuszinézéssel szereztem csizmát Kandúrnak, aki Húk kapitány ellen harcolt, hogy elegye Pán Péter pezsgőjét, mert bizony a kalóz is gyerek, és nem bírja a rumot, ezt Nyuszikalóz-Kalóznyuszién is megtanulta egyszer.
Miután aztán sikerült visszatérnem a Hét-tenger habos-babos vizéről, amiben Ariel is lakott, és mosta Flippert harminc fokon, Tom is kristályosan csillogó hajón kergette Jerryt, szóval, hogy egér, az meg megijesztett, így estem végül vissza teljesen, pontosan egy olyan boltba zuhanva, amit még soha, de soha nem láttam, hallottam, szagoltam. Most meg kicsi kopó orrom szagot fogott, míg minden végigvizslattam, jól el is kopott, de akkor is meg kellett néznem, miféle helyre tévedtem, és ha bizony nem a Nyuszimennyország után létezhető legjobb helyre, akkor elvesztem a pokolban, csak hát a boltosbácsi nem nézett ki ördögnek, sokkal inkább volt Télapó, mert ilyen nagy pocakja volt, mint egy naaagy alma, csak nem piros ruhája volt, de még szakállas is volt, meg hahotázott is jó nagyot rajtam, mikor beborultam az egyik polcban felbukva, aztán egyenesen elterültem egy nagy felfújható állatot halálra pukkasztva. T~T
Szörnyű bűntettet követtem el, és már épp másztam is volna be egy ketrecbe,ami valami háziállatnak volt kikészítve, de a bácsi csak jól kinevetett, hiába gyászoltam én nagyon meggyőzően, meg tiszta szívből. ~.~ Addig nevetett, a könnye is kicsordult, én meg nem hogy vele nevettem volna, megharagudtam rá, hogy így nem sajnálja szegény Dumbó halálát, mikor még olyan fiatal volt, és én elvettem tőle a repülés lehetőségét, hiába ette meg a sárgarépát és növesztett ilyen hatalmas füleket. Nem értette meg a súlyos helyzet hatalmas fenekét, amivel agyonnyomtam ezt a szegény kis jószágot, és erre csak nevetés volt a válasz, hát úgy felszaladt bennem a pumpa, fejem is egészen nagyra dagadt, mintha Dumbóból kisajtolt levegő átzuttyant volna az én fejembe, csak hajlongtam jobbra-balra, meg teljesen vörös fejjel csápoltam.
- Ne tessék haragudni, de ne nevessen, mert én nem akarta kivégezni szegény kis jószágot, és gonoszság, hogy nem repülhet, és nem lehet Dumbó, és az anyukájának is biztos hiányzik… p~p – monológom végére már teljesen elszonytolodtam, úgy összeaszalódtam, mint egy hetén át szüntelenül napozó szőrös barack, és végül addig szerencsétlenkedtem, a bácsi olyat mutatott nekem, rögvest tudtam, megtaláltam egész utazásom Óperencián túli csodáját, amiért útra keltem sivatagot puputevéztem, viharokat imbolyogtam, meg padon haldokolva találkoztam kedves Pimpimkin cukornyuszival.
Olyan boldog voltam, egész úton rohangásztam, ugrándoztam, és hatalmas hepitájmot csaptam, mert hát csak az volt, hogy végre megvan tuki, amit olyan régen kért tőlem Rei-chan, és sajnos nem kisöcsi, de tuki van, lesz, szóval már ez is jó, és annyira remélem, hogy tetszeni fog neki, és tényleg tuki, mert szerintem az, és szeretném, ha Rei-channak tukiisztikus szülinapja lenne. \\(*ω*)// Pontosan ezért történt, hogy csak úgy elszárnyalgattam, az idő is velem röppent, meg minden, mármint nem láttam, szárnya lenne, de nem is volt fontos, mert nem kellett nyuszipapírok alatt rejtőzni, és nézhettem Buu-chan zenésztaichoumat is, amennyit csak akartam, vagyis nem, mert közben papírozni is kellett, csak hát na. ^^”
Így esett, hogy megesett, ami nekem is leesett, mikor Miyo-chan jött, a megbeszéltek szerint, és már kanalózdtunk is át a fél városon, vagy micsoda, hááát, nem tudom, merre mentünk, mert nem nagyon figyeltem, csak igyekeztem, hogy tuki titkosajándék nálam legyen, úgy fogtam a dobozos csomagolásában, amire persze én is rajzoltam nagyon élethű Rei-chan nyuszikákat méhecskecsíkos jelmezben, meg minden, és olyan kis finom fánkot is rá, szóval, hogy próbáltam minél Rei-chanosabbra csinálni az egészet, meg hát tuki volt benne, és arról nem tudhatott. Egyébként sem reklámoztam, hanem mindenkinek csak azt mondogattam, hogy nem tudom, mi Rei-chan ajándéka, mert a kis Nyuszilánynak olyan titokzatos ajándéka van, hogy még én se tudom, mi az, de nem csodálom, megtetszett neki tuki, mert tényleg olyan igazi kis tukis. *.*
Míg én tukiztam így gondolatban, kiderült, hogy Miyo-chan fantakisztus ötlete nagyon is buborékos, rózsaszínhajú kishercegnőt is magunkkal fogjuk, aztán csak visszük Rei-chanolni, meg bulizni, mert hát ő is ismeri Rei-chant, és biztos, hiányzik neki, mert nekem hiányzik a kislány, hogy együtt nyuszikázzunk a gyárban, meg csillámnyomdázzunk, és Csicsit bömböltessük végig az egész Szoszin, nyuszitáncoljon minden shinigami és nem shinigami. Persze nem számítottunk rá, hogy a nyolcadik osztag ügyeletes miniprimadonnája előadja a legijesztőbb és szívszaggatóbb műsort, amit valaha látott a világ, vagyis az én szívem már azért is megrepedt, mert ijedtem nem tudtam, hova rejtsem tukit, nehogy elszakadjon az édi ajándék csomagolása az éles sipákolástól. Komoly hisztisó egy pillanatra földhöz vágta kicsi lelkem, és díjbirkózó módjára fojtogatta: sosem akarsz gyereket, egyet sem, de vígan ugrándozó nyuszikák másodpercekkel később már kicsi babákkal hátukon száguldottak el szemem elől, és nem hagyták, veszedelmes műsor elvegye kedvem nagycsaládtól. ^o^
Szegény Nayo-chan, úgy tűnt, elég kis zakkant béka, de attól még ő is jönni akart, látszott rajta, és segítettünk is neki, mert hát muszáj volt, és mert indulni is akartunk, meg kicsi kislány, annak kell segíteni. De szó, mi szó, és abból száz is volt, nagyszerű felfedezés történt, megkerült Csöpi, aminek felhőtlen boldogsággal örvendtem, valószínű, kicsi lányok hatalmas szemeket mereszthettek ránk, mi is van, vagy mégis hogyan gondolom, amit, de nem tudom, tényleg így volt-e, mert épp eljártam egy boldoglufi-táncot.
Sajnos, lehet, korai volt előre örülni, de nagyon jó kis buli volt, kiélveztem addig, míg megzabolázott lovacskának nem titulált Nayo-chan, Mitsu volttaichou-chanom kicsi lánya, de tetszett a játék, csak hol attól rettegtem, tukinak esik majd baja, hol meg, hogy Nayoko fog leesni, aztán lesz ám hisztibe beborulás, meg Mitsu volttaichou anyatigristámadás, és az milyen félelmetes lehet, én nem akarok áldozat lenni, meg főleg, mert még Miyo-chancsira is én figyelek, és ha most az úgy lesz, hogy én figyelek rá, akkor nagyooon nagy bajban leszek, mert két anyatigris elől menekülni béna gazelláknak nem megy, én meg torokelharapott leszek. o_O Nem akartam kivégeződni, legalább mielőtt át nem adom Rei-channak tukit, meg nem ünneplek egyet Aoi-channal is, mert ő egy szuper kislány, és hát nem csoda, hogy szuper, mikor egy igazi híró a Karakura Raizereknek, és még fedőneve is van. ^.^ Olyan rég láttam már, hogy az nem is most volt, szóval mindenképpen siettem, hogy minden nyomorgatni való kiskölköt totálisan beszuttyongassak, meg aki nem kiskölök, azt is természetesen. >o<
- Megjöttünk! ^.^ - tipegtem be végül nagyon is járatos hadirokkantként, és egyből a sütikre mosolyogtam, mert bizony ma még nem is ettem, és hát összefolyt a nyál a számban, hiába féltem, hogy elnő a fenekem. Azért igyekeztem nem a süti közelében szocializálódni, és megismerni, akit még nem ismertem, meg hát figyelni a két kis törpémre, mert, hogy mi most elrablódtunk SS-ből nagyon precízen, hogy megbulizzuk a tukieseményt Rei-channal, és említettem nagyon körültekintően, hogy ha akármi baj is megesik a banzájon, muszáj lesz búcsút intenem Nyuci-channak és Buu-channak.

Boldogságos szülinapot, Rei-tan :3

Sok-sok dolog történt, mióta volt szülinapom, olyan sok, hogy talán felsorolni sem tudnám most. Egyvalakinek azonban szeretném elmesélni, az pedig Rei-tan volt, akit már régóta nem láttam, és nagyon hiányzott, mivel el kellett mennie Seireiteiből. Azonban neki is volt szülinapja, és meg akartam őt lepni, szóval addig kérleltem a mamit és a papát, hogy hadd mehessek, amíg el nem engedtek. Elvégre ő is eljött az én szülinapomra, és illik viszonozni a kedvességét. Ráadásul megvolt még az a belépő is, amit a kalapos kislány-tan adott a Karakuraizerek főhadiszállására, és a titkos információhálózatom azt is kiderítette, hogy ennek most lesz igazán haszna, mert ott lesz Rei-tan szülinapi bulija Előttem nincs olyan titok, ami fényre nem derülne, elvégre a mami az Omnitsukidou parancsnoka *.*
Bár vagyok olyan nagy már, hogy el tudnék találni egyedül is arra a főhadiszállásra, de mióta egy küldetésről betegen jöttem vissza, azóta Seireiteien kívül nem mehetek sehová sem egyedül. Szerencsére Michi nee-chan, mint a Gyerekegylet ügyeletes ragtapaszolója, örömmel magára vállalta ezt a roppantul szükségtelen feladatot, így olyan ostobaságok miatt nem maradok le a zsúrról, hogy nem tudok vigyázni magamra, meg ilyesmi ._. Így hát már csak az ajándék elkészítésén kellett gondolkodnom, de ezen sem töprengtem túl sokat. A mami és a papa szokott örülni, hogy ha rajzolok nekik, így a zsírkrétáimra és briliáns művészi vénámra bíztam az ajándék kérdését, és amint ezzel elkészültem, akár már indulhattam is volna Sajnos még aludnom kellett egyet, de reggel már korán felkeltem, hogy minél hamarabb végezzek a feladataimmal az osztagban. Otthon aztán a mami felöltöztetett szép ruhába, én pedig ragaszkodtam hozzá, hogy abban a topánkában mehessek, amit Hajime-kuntól kaptam, sőt, még a tőle kapott szemkötőt is eltettem, hiszen ki tudja mikor lesz szükség a kalózok vezérére!
Mire Michi nee-chan értem jött, addigra már készen álltam az indulásra, viszont előtte még tennünk kellett egy kis kitérőt, mert kijelentettem, hogy nem ketten fogunk átlépni a senkai kapun Michi nee-chant magam után húzva lódultam meg a 8. osztag felé, hiszen én egy tisztességes kalóz vagyok, és a galád briteknek is megengedtem, hogy képviseltessék magukat a túsztárgyaláson. Nayo-tannak is jönnie kellett, mert neki is nagyon örülni fog Rei-tan, és most az ő boldogsága volt a legeslegfontosabb! *.* Cserébe még az is türelmesen kivártam, amíg csigalassúsággal elkészült, sőt még igyekeztem egy kicsit segíteni is Michi nee-channak, pedig meg kéne már tanulnia Nayo-tannak egyedül felöltözni, ha egyszer hozzám méltó harcos akar lenni. Így a britek sosem lesznek izgalmas ellenfelek, márpedig riválisok nélkül unalmas a kalózélet, hisz nincs benne izgalom, csak gazdagság.
Michi nee-chant illedelmesen, kézen fogva követtem, lépteimet szaporázva az utcákon, Nayo-tan meg viselkedni is megtanulhatna már igazán, egészen méltatlannak minősítettem a jelenlétét kicsiny kompániánkban, ahogy be nem állt a szája és össze-vissza ugrált. Majd biztos meg lesz mondva Mitsu nee-sannak, hogy rossz kislány volt. Bezzeg én csendben, szót fogadva viselkedtem, mert láttam Michi nee-chanon is hogy ideges, és én nem akartam súlyosbítani az elmebaját. Biztos hiányoznak neki máris a nyuszikák meg Nobu nii-san és azért tűnik olyan riadtnak a tekintete. Ám én mégis inkább arra fogadtam volna, hogy Nayo-tan idegesítette. Akinek rózsaszín haja van, az nem normális, sőt, az se akinek vörös. Ha nagy leszek, biztos nem fogom ilyen színűre festeni a hajam, mert akkor én is olyan buta leszek, mint Nayo-tan vagy Tsuki-tan vagy Chichi nee-chan.
- Waaaaaaaaaai~ *.* - lelkesedtem Michi nee-chan szavaira, hiszen ha ő azt mondta, hogy megjöttünk, akkor annak is így kell lennie. Ám mikor megpillantottam, hogy hová is, leesett az állam! Káprázatos, csodálatos, lenyűgöző búvóhely, micsoda főhadiszállás! *.* Szörnyű irigység lett úrrá rajtam, hadat kell üzenni a Karakuraizereknek és elfoglalni a bázisukat! Bennük biztos méltó ellenfélre találna a csokikalózhajó legénysége, szemben a britekkel!
- Rei-tan hol van, Michi nee-chan? - rángattam meg kísérőnk ruháját, hiszen mikor beléptünk, akkor nem láttam őt sehol. Biztos csak belecsöppentünk a játék közepébe és éppen bújócska van! Fedezékbe! Gyorsan el is bújtam az asztal alatt és összehúztam magam kicsire, hogy biztosan ne találhassanak meg. Bár igazság szerint én most jobban szerettem volna Rei-tant látni, mint megnyerni a bújócskát...

Tukisztikus sülimüli napocskám

Úgy bizony, egy embernek egy évben egy szülinapja van ám. Sajnos csak egy, és én ezt egyáltalán nem értem. Pedig a nővérke is elmondta, meg a hős lovagom is elmondta, szóval nagyon sokan mondták, néhányan furcsán meg hosszan beszéltek ráadásul, hogy biztosan megértsem, pedig nem vagyok én buta attól még, hogy nem tudom, mit is jelentenek a kicsi bogarak a papírokon, meg nem csak a papírokon, hanem a nagy plakátokon, meg a boltokon is, például abban is, ahol én a tukit megláttam, ami már majdnem olyan csudijó dolog, mint egy kistesó. Azért egy kistesót jobban szeretnék, de most, amit még egy kistesónál is jobban szeretnék, hogy nagyon-nagyon megölelgethessem Miyoko-chant, meg Nayoko-chant, mert úúúúgy, de úúúúúúúúúgy hiányoznak, hogy nagyon! T^T Szóval annyira, hogy nagyon-nagyon, amennyire még a kistesó sem, akit még nem hozott a gólya, pedig már megmondtam én Misisonkának, hogy hozzon nekem, és az se baj, ha nem a gólya hozza, jöhet felőlem nyusziháton, igaz, a picinyuszik nem biztos, hogy elbírják ám, mert ők még picikék, még micikékebbek, mint a hupikék törpikék, meg mint Nayoko mamija, mert ő is nagyon Micike, biztosan nem véletlenül hívják Micukának, kár, hogy Nayokonak nem ilyen pici micis neve van, pedig ugyanolan kis pocok, mint a törpikék. Szóval ott tartottam, hogy már nem tudom, mert megint elvesztettem a fonalat, mint a kiscicák, ha olyan helyre görgetik, ahol nem szoktak játszani, mert bizony nem minden kiscica szeret az ágy alatt játszani, a két szememmel láttam! Amit pedig én látok, az úúúúúgy van, amit pedig nem látok, az nincs úgy, kivéve, amiben hiszek, mert a Mikulás is létezik, csak sajnos évente csak egyszer jön, az meg nagyon sok idő, én pedig nem tudok ám olyan sokáig fenn maradni. Már csak ezért is többször kéne ünnepelni a karácsonyt, mondjuk minden évszakban, és akkor mindenkinek lehetne több szülinapja is, meg a húsvéti nyuszik is gyakrabban csipognának a kiscsibékkel meg Pimpinkinnel, mert hát milyen húsvét az, amikor nem énekelünk együtt Pimpinkinnel? Nem, nem, Pimpinkin nélkül nincs húsvét, de még csak napocska sem mehet aludni anélkül, hogy legalább egyszer el ne énekeljem az egyik dalocskáját. Mert én szereten éneklni, mert az egy nagyon jó dolog, mert hát annyira, hogy nagyon. Mégpedig annyira nagyon, hogy ki is találtam bizony, hogy ha legközelebb valakinek születésnapi napocskája lesz, akkor nem ám gesztenyebábukat csinálok neki, nem is kisvirágokat fogok neki hajtogatni, és még csak nem is rajzolni fogok, meg szorgoskodni, mint a méhecskék, hanem énekelni, mint ahogyan a csiripelő kismadarak teszik azt minden reggel az új ablakom előtt. Mert bizony, nekem új ablakom van, és most már nem is a kabócák ciripelő hangjára ébredek, vagyis néha arra is, de sokkal többször a madarakéra, már amikor felébredek, mert van, hogy nagyon sokáig alszok, vagy visszaalszok, vagy csak úgy teszek, mintha aludnék, csak hogy ne kelljen felkelni, mert annyira más itt minden, meg nincs az anyu sem, hiába tudom, hogy nővérkéék játszanak velem meg megetetnek, azért az még sem az igazi, és nem olyan, mint amikor a mami csinál nekem fincsi macikávét, meg nyuszikakaót, meg cica alakú omlettet, meg palacsintatátetét, meg titít, de még csak cicamintotót sem ehetek itt, mert senki se tudja elkészíteni, és még Miyoko sincs, meg Nayoko sincs, hogy megoszthassam velük a legmincsibb kaját.
Szóval mondtam is Tütü-channak (Aoi), hogy nekem mennyire hiányzik minden, mert hogy én nem is akartam ide jönni, meg olyan furi-muri volt minden, hogy én még mindig morci vagyok, hogy egyik nap még az ágyikómban alszok, aztán Kiki-bánál (Keo) ragasztottam a leveleket, vagyis csak a mintájukat, hogy szép színes legyen, csak sajnos nem volt rózsaszín, ő pedig nagyon örült neki, mert azt hitte, túljárhat az eszemen, csak én annyit szoktam festeni, hogy tudom én, hogy ha a pirosat jól keverem be a fehérrel, akkor az bizony szép rózsaszín lesz, így tapasztottam ám a temperát oda, ahová csak találtam, még a nózimat is összekentem vele, de nem bántam, mert volt miért jó sok bubit kérnem a vízbe, amikor fürödni kellett, mert azt szeretem, ha jó szappanos minden, kivéve a szemem, mert az nagyon csíp, főleg a samponizétől, mert amivel most kutyulják össze a hajamat, az mindig belemegy a szemembe a sok habbal, aztán fáj meg csíp is, és én azt nem szeretem, de én akkor is hableány leszek egyszer, mert a tengeri habok nem olyanok, mint a tusfürdőhabok, meg azok nem szappanosak, mert akkor belefulladnának a halak.
Szóval tehát, festettem temperával leveleket, mármint nyomkodtam őket, amerre csak lehetett, meg amerre nem lehetett, bár igazából mindenhova lehetett, és Kiki bácsi semmiért sem haragudott ám, mert ő már csak ilyen bolond, mint egy bohóc, csak sokkal okosabb, meg nem olyan ijesztő, hiába vannak ám firkák a bőrén, amiket nem lehet leradírozni még szuperradírral sem, pedig azzal aztán mindent le lehet radírozni, még a tollat is, meg a tintát, csak tisztára kiviszi a papírt, meg kapirgálja kifelé, és csúnya lesz tőle, ezért nem használom inkább a tollat, amúgy is túl hamar kifogynak, vagy szétesnek, szóval mindig van vagy lesz velük valami baj.
Szóval aztán betoppant Miyoko, és olyan furcsán viselkedett, hogy nagyon furi volt, meg azt mondta, nem is ismer... Talán tényleg elfelejtett? Talán tényleg nem számítok már senkinek?
Szóval tehát, annyira sokat gondolkoztam ám ezen, meg azon is, hogy mi mindent fogok én elénekelni, ha valakinek legközelebb szülinapja lesz, hogy nem csak arról feledkeztem meg, hogy Misisonka tartozik nekem egy kistesóval, és nagyon fogom utálni, ha nem hoz nekem egyet, mert ő nyuszitündérkefelelős, és teljesítenie kell a kívánságom, amit lebogaraztattam a nyuszikás papírra egy nénivel, és még a tukiról is megfeledkeztem, pedig én tényleg nagyon szeretnék ám egyet, persze Pimpinkinről már nem feledkeztem meg, mert őt sohasem felejteném el, bezzeg a szülinapom, azt bizony elfelejtettem, de nagyon! Nem tehetek róla, állandóan nővérkémmel kellett lenni, meg megszokni mindent, pedig én úgy, de úgy vártam, hogy végre én is ünnepelhessek... biztosan az a buta ovi tehet róla! >_> Hiába mondtam én nővérkémnek, hogy én többé nem megyek oviba, mert nem akarok oviba menni, mert tele van az a hely buta emberekkel, főleg buta kislányokkal, akik kicikiznek, ha én csak kéket és mindig ugyanazt a kéket akarom felvenni. Ha ők is annyira szeretnék-meretnék a tengert, mint én, akkor ők is viselnék a kéket olyan szívesen, mint én.
Szóval az úgy volt bizony, hogy volt viszont, aki nem feledkezett meg róla, amíg én igen, meg amíg nem tudtam aztat, hogy hogyan, meg hogy akkor rólam is meg van-e feledkezve Miyoko vagy sem, viszont szeretem a szerepem, meg a szuperhősöset, meg a faházikós kirakósat a fa tetején, mert az milyen jó móka már, meg velük mindig lehet jókat játszani, főleg, hogy így meg tudom kérdezni Dede-chant (Kanade), hogy mit is kéne nekem énekelnem, ha valakinek szülinapja van, meg hogy miért hívják szülinapnak a szülinapot, mert én ezt sem értem, meg persze hogy miért nem lehet minden évszakban szülinapot, meg karácsonyt, meg húsvétot ünnepelni, egymás után, egyszerre. Így aztán, tehát meglepődtem ám a nagy felforduláson, mert mintha többen lennénk itt, mint amennyien szoktunk, pedig még csak nem is egy kiscicát kell lehozni a fáról, hanem csak valamiért van egy olyan fura érzésem, hogy nem tudom, mi, szóval... nem emlékszem, mi volt az. Azt tudom csak, hogy mindenki sürög, meg forog, úgyhogy én is forgok egyet, meg futizok ám oda Tütü-chanhoz, hogy megkérdezzem, mi történik, és ki, ez mi ez, az a csúnya bácsi, akinek szögek vannak a fejében, és nem fáj az neki, hogy tele van szögekkel? Mert ezt bizony már Kiki bácsitól is meg akartam kérdezni, de ennek a bácsinak még több szögecske van a fejében. Ha pedig azt mondja, nem fáj, lehet, hogy még én is kérek egyet, persze csak egy olyat, ami nem ilyen nagy, hanem olyan picike, mint az újszülött kisnyuszikák. :3
- Kiki-shan, Kiki-shan! - futizok oda, meg lihegek kicsiket, mert látom, hogy vagyunk, csak épp azt nem tudom, mennyien. De még mennyire, hogy nem tudom! Még nem látom a bújócskázó Miyo-chant, se pedig a Tattuszfant, de látom, én már látom aztán Misisonkát, és ha Misisonka itt van, az azt jelenti, hogy biztosan hozott nekem tukit vagy kisöcsit! *3*
- Kiki-shan! Dede-chan! Söges bássi! Bemutatom nektek a nyusik legnyusibbikát, Misisonkát! *o* - ragadom kézen, mert hát valahogyan oda kell vinnem mindenki máshoz, azzal pedig ráérek törődni, hogy miért ez a nagy herce, meg a hurca, meg a sok lufi, meg ilyen színes papírbogarak, amiket nem tudok kibogarazni, mert nem értem a betveket, de annyira se nagyon, mint a fiúkat, meg a felnőtteket, olyan izék mindketten, főleg, ha a fiúk még felnőttek is, na az aztán mindennek a teteje. Ezért is akarok kisöcsit, az majd mindig pici marad, mint az iiiiiiiihiciri-piiiiiiiiiiiiiiiiiihiciri nyuhuszikácskák. *w*
- Misisonka, ugye hozzám jöttél? Mondd, hogy hozzám jöttél! *-* Képzeld, megtanultam ám egy somó új daloskát, amíg nem láttál, és olyanokat, hogy te azokat bizti-mizti nem ismered ám. De ne aggódj, majd én megtanítalak rá, nehogy lemaradt róla. Ugye hoztál nekem kisösit? Én úgy seretnék egy kisösit! *q* - lelkesen csimpaszkodok, meg nyúzom a ruháját, meg húzom szét a kabátját, hátha alatta lapul, meg kukkantok a háta mögé, ne rejtegesse előlem a kisöcsimet, akire már annyira régóta vágyok, hogy csak nagyon. Még jobbat kapok viszont, sokkalta jobbat, mint amilyen egy kisöcsi, nézek bele, véletlenül kukkantok oda, szóval tehát meglátom a bokrocskát, a mellette ácsorgó Nayokócskát, meg a bokorban kuksoló Miyokót is. Felejtek mindent, amit kell, mert nekem ez nem kell, se a tuki, se a kisöcsi, mármint kell az is, de nem annyira, mint Miyoko, meg Nayoko, mert annyira hiányoztak nekem, annyira akartam, hogy itt legyenek, vagy én ott, meg nem is igazán értem ezt az egészet... T^T
- Miyo-shan, Nayo-shan... TTT__TTT - hüppögve esek a popómra, ha csak Misisonka, vagy Tütü-chan, vagy Dede-chan, vagy Szögesfejű bácsi meg nem tart, nehogy összekoszoljam a ruhám, ami nem a legszebb, nem a legtisztább már, de én nagyon szeretem, mert kék, azt pedig még jobban szeretem, mint a többi színt. Következő dolgom hát, úgy, de úgy megölelni mindkettejüket, ahogyan csak tudom, szorítom át őket a kezemmel, és mindkettejüket egyszerre magamhoz húzom. Tudtam, hogy az csak egy csúnya álom volt, Miyoko nem mondaná azt nekem, hogy nem ismer.
- Annyira, de annyira nem tudtam, mi van veletek! - meg azt sem, hogy velem mi van, de erre most nem érek én rá egyáltalán, ráncigálom őket a bulira, mert biztosan újratalálkozási buliról van itt szó, nem pedig másról. És aztán, most játszhatunk úgy, ahogyan régen? Vagy talán nekik is dalokat kell majd énekelnem? Mindent csinálni akarok, mindent, amit csak lehet. Misisonkának persze tartozok egy puszival, olyan jó cuppanóssal, mert a létező legszebb ajándékot hozta el nekem, elhozta nekem Miyokot meg Nayokot, és így végre újra együtt lehetünk! Szaladok vissza hozzá következőnek, hogy megkérjem arra, hajoljon le, és nyomok az arcára olyan puszit, amilyet eddig csak a mami kapott, meg nővérkém, és senki más, legfeljebb a kiscicák, ha nem futiznak ki a kezemből. Tudom, tudom, a popsijukat kell fogni, hogy ne fájjon nekik, de akkor is mindig elszökdécselnek. Misisonka azonban nem szökdécsel, főleg, mivel biztosan megjárta nekem még az Óperenciás tengert, meg még azon is túl, a viharokat, a nagy Özönvizet, meg a szivárvány végén a kincset, meg az Üveghegyet, hogy mindezt elhozza nekem.