Bár imbolygok, s karom miatt némileg kilátástalan volt csapásom sikere, mégis támadásom nem várt „maximális” sikert arat. Rúgásom mondhatni telibe találja, valamiért vagy valahogyan mégis sejtette, hogy aljas mozzanatokra készülök és megkísérelt némiképp védekezni, karjaival feltartani csapásomat. Cseppet sem örültem ennek, mert így kockáztatva lett a Pékség megtalálása számomra. :/ Ráadásul fent állt annak veszélye is, hogy karomba nyilalló, éles fájdalom, melyet igyekeztem leplezni a többiek előtt, jócskán csak fájdogál még most is, s nem tudtam rendesen elvonni felőle figyelmemet, amiért a szúró érzés egyre inkább erősödött, semmint elmúlott volna végre. T-T
A gravitáció önző földhöz taszítását kívántam volna épp átvészelni, amikor Arrancar bajtárs, akit már kevésbé van szívem e jelzővel illetni, gazdagított egy pluszcsapással megkeserítve ezzel landolásomat. Kardjának éles pengéje olyan hirtelen jött, hogy nem volt időm reagálni becsapódására, s így lábszáramon tett jókora sérülést már nem tudtam megakadályozni. Éreztem, ahogy a hideg penge másodpercek töredékei alatt, végighalad a húsomban, már – már érintkezve útba eső csontommal. Alsó ajkamba harapva sikerült visszafognom egy fájdalmas kiáltást a vágás közben.
Többszöri sérüléseket átvészelt balomra csapódva, csúszva egy keveset a poros talajon sikerült landolnom. Jobb lábam lüktetett a fájdalomtól, szinte éreztem, hogy a vér beteríti elszakadt fekete öltözetemet, illetve eddig is sajgó karom is kezdte megadni magát. Fél percig tartó sziszegések közepette igyekeztem legyűrni fájdalmaimat, mely két irányból is sugárzott. Tudom, hogy bírnom kellene a fájdalmat halálistenként, de már jócskán elszoktam az ilyen naaaagyon fájdogáló sérülésektől. T.T
Nehézkesen ülőhelyzetbe löktem magam, s egy karnyújtásnyira leledző kardom irányába tekintettem. Védtelennek és kiszolgáltatottnak éreztem magam fegyver nélkül, lesérülve. A fájdalom, szinte egy csapásként kergette el játékos céljaimat, melyet mindhiába próbálkoztam újra és újra elismételni elmémben, hogy eltereljem vértől ázott lábam, illetve sajgó balomról figyelmemet nem igen jártam sikerrel. Ekkor gonosz Kojiro-bácsi lépett színre ki segített némileg hátrább kerülni az arrancartól, s készen állt nyugodt szívvel megvédeni. Alsó ajkamba haraptam, amiért elérzékenyültem, milyen hőstettet is hajt végre Kojiro-bá’! T3T
- Hát… volt már jobb passzban is, de túlélhető. – feleltem kérdésére, minden erőmet összeszedve, nehogy bárminemű érzelmi ingást fejezzek ki. Hyozanryuu szüntelen üvöltözött elmémben okoskodásait visszhangoztatva, minden egyes szavával újra és újra felhívva figyelmemet, hogy ez most egy vérre menő csata akár tetszik, akár nem és muszáj összeszednem magam, bármily nehéz is. Jó kis ösztönzésnek bizonyult pár fenyegetése, melyben a citromos sütemények elvételét elmelegedte és társai, ezek egyszerűen nem hagytak nyugodni! T-T Zavart lelkületemből Kojiro-bá segített kikászálódni. – Köszönöm TwT… - motyogtam hálám jeléül, elvéve a ruhaanyagot, majd gyors, rutinmozzanatként végrehajtottam egy apró kötést a lábamon tátongó mély vágásra. Ugyan sokat nem segít, csodára egy kötés sem képes, de legalább szebben nézett ki lábam, mint újkorában.
Épp, hogy nem szíven ütött Kojiro-bá szövegelésének vége, amit közben szónokolt nekem, miszerint kiállna addig a küzdelemben, míg elhúzom a csíkot. Tekintve, hogy a feladatom a Pékség megtalálása Keo-báró-sama parancsát illetően, de csak nem haragszik meg egy kis kitérő miatt! A rágógumik kisütése bőven ráér, vagyis először elintézek egy utamba kerülő rágógumit. Valahogy mégis meg kellene hálálnom Kojiro-bácsinak, hogy segédkezett összekaparni. >-<
- Ne beszélj zöldségeket, Kojiro-bá! - igyekszem álló helyzetbe kényszeríteni magam Hyozanryuu közreműködésével, szerencsémre kitűnő támaszt nyújtott a felálláshoz. – Harcosnak képeztek minket, miért ne lennék képes folytatni ezt a… küzdelmet? – teszem fel reprodukálva költői kérdésemet Kojiro-bának, miközben kihúzom magam, s nem tetsző arckifejezéssel keresem meg az arrancart hűvös tekintetemmel. – A Pékség ráér, előbb beszéljük rá kedves „haverunkat”, hogy neki is jönnie kell! – jobb öklömet, bal tenyerembe csapom magam előtt, kisebb gúnyos vicsorítással az arcomon. Hyozanryuu bőszítése hatalmas elszántságot keltett fel bennem, s bár játékosan szónoklók, annál több komolyság rejtőzik elhatározásomban, bármennyire nem is tetszik, hogy harcolni kell. Ki jöttem a rutinfeladatokból, ez van. :/ Bár az összedolgozás puszta gondolatától kiráz a hideg, eddig kevés alkalom volt, hogy egy húron kellett pendülnöm egy másik halálistennel és meg kell, hogy mondjam rendkívül nehéz feladat ez. S most is az lesz. Ezt biztosan tudom! Kisebb fejtörés kíséretében próbálok összedobni valami összehangolt támadást, hogy egy keveset jómagam is sziporkázhassak ész terén. Az mellékes hozzátevője lesz, ha sikertelenül járunk.
- Mondd csak… Kojiro-bá’… kérhetem a segítségedet? – hajolok közelebb hozzá, hogy minél halkabban konzultálhassak vele elmémben kirajzolódott ötletről, melynek becses neve A Terv. – Nem tudom, hogy hívják a kis villámló támadásodat, de… be tudnád vetni? A többit bízd rám, van egy ötletem. – zárom le ezzel, s csak remélni tudom, hogy ennyi infó elég lesz Kojiro-bácsinak, hogy bevesse azt a technikáját, amelyre gondoltam, melyet kicsit nehezemre esett körbeírni. :/ De nem kockáztathattam, hogy ellenfelünk hallja tervezéseimet és aztán felkészülten érje a dolog.
Tekintve sérüléseimet, igyekeztem minél inkább erőségemre támaszkodni. Villámtánccal közelítettem meg a vörös arrancart, azon belül is szeretett klóntechnikámat alkalmazva. Amint elég közel értem felfedtem magam a technika alkalmazásával egyetemben plusz három élethű másolattal rajtam kívül. Ugyan spontán egyszerű megtévesztésre alkalmasak klónjaim, ez is bőven elegendő előny számomra jelen állapotomban. A másolatok támadásra készen indultak, a reményeim szerint Kojiro-bá támadása alá vetett arrancar felé, s míg eme jelenségekkel foglalkozik – bár aljas mozzanat lesz – lecsaphatok rá. A másolataim között magam is szabadjára indítok egy technikát, mellyel felfedhetem magam, viszont előnyömre van a sebességem. Ötletem szerint igyekszem minél nagyobb gyorsasággal végrehajtani, mielőtt rájöhetne a turpisságra a klónok és a Kojiro-bá technikája között, így lehet egy kis esélyem. Mögötte bukkanok fel, s lélekenergiám áramolni kezd ökölbe szorított jobbom körül, majd egy erőteljes ütést mérek háta irányába, miután átdobtam bal markomba Hyozanryuut, hogy ne akadályozzon a támadásom során.
Ikkotsu, Szimpla Csont. Ugyan nem kevés koncentrációt igényel, de a kimenetele hasznos több szempontból is, főleg ha sikerült bevinnem, akkor akár szerezhetünk egy kis előnyt. De ha elszámoltam ötletezésem során valamit, akkor kicsit kellemetlen helyzetbe kerültem… itt állok egy minden bizonnyal felbőszült arrancar előtt. Kit érdekel?
- Hehehe... a Pékség bosszúja~ - dalolom gúnyosan, épp annyira, hogy az arrancar hallhassa. Várva eközben az eljövendő fejleményeket, túlontúl elbízva magamat valami kolosszálisan eget rengetőnek hit sikeremben.

Kacarászni tudnék Kojiro-bá aprócska fenyegetésén, csupán nehéz megtenni miközben éles fájdalom hasít lábamba és karomba egyszerre. S mindhiába kötöttem le komolyabban sérült testrészemet, ez sem mulasztja el. Mégis mosolyt csal arcomra Kojiro-bá aprócska szópoénja, melyet ugyan nem néztem volna ki belőle… De na, ez is megmutatja, hogy még nem igen ismerem! Pedig nem ártana, hiszen most össze kellene dolgoznom vele. Reménytelennek tűnő, nehéz feladat lesz ez, de állok elébe! Még a pékséget is félredobom azért, hogy rendre intsem, és ezzel együtt felvilágosítsam az arrancart itt előttünk arra, hogy veszélyes játszmát űz!
- Ugyan, ugyan Kojiro-bá’ ne dicsérgess, mert a végén zavarba jövök! De tégy egy szívességet és ne temess ilyen hamar… :/ - morgom, elhúzott szájjal mikor már a bosszúról papol Kojiro-bá. Nem igen hajlok arra, hogy itt hagyjam a fogamat, szóval remélem, megérti ezzel szembeni visszakozásom. Túléljük! Maximum a Yonbantai barakkjában fogunk nyaralni. Mondjuk, van ott koszt, kvártély, höh, kész dőzsölés vár ott ránk! Nem lesz gond! No, meg nekem még ízét is kell csinálnom a Pékségben vagy mi a szösz, már elfelejtettem… uff ._. … szemem sarkából az ég felé nézek, hátha megadja az a választ, mit is kell majd ott pontosan csinálnom. Nagy törekvésem a Pékség megtalálásához, majd annak se perc alatt történő félredobása már oda vezetett, hogy megfeledkeztem mit is akartam ott! °o°” Mindegy. A lényeg, hogy dolgom van ott és a kis megálló után ott a helyem ám’, szóval lehetőleg sétafikáló állapotban kéne majd elpucolnom innét, szóval khm…
Elhessegetve gondolataimat vázolom fel aprócska ötletem töredékét Kojiro-bának, így is sokat időztem a fantáziám vízén, amit csoda, hogy nem használt ki a kedves arrancarunk, ki nem akart velünk játszani. Legalábbis e játéknál békésebb elfoglaltságban részt venni. Csupán reménykedni tudok, hogy ötletem nem lesz túl sikertelen és Kojiro-bával is össze tudok dolgozni. De majd kiderül vagy beborul, bár inkább derüljön, mintsem boruljon!
Mit volt mit tenni, az erősségeimre kellett támaszkodnom sérüléseim miatt, s míg arra koncentráltam nem szenteltem komolyabb figyelmet „ellenségünk” húzására, melynek célpontja Kojiro-bá volt. S hiába vettem egy pillantást minderre tudtam, hogy nem merülhetek most bele még jobban, ki kell használnom az átmeneti előnyömet, mielőtt Kojiro-bá sebesülése fölöslegessé válna. De a tudat alattiimban felcsendülő halk bűntudat hangja rendkívül zavaró tényező. Épp, hogy nem billenek ki a nagy összpontosításból miatta! >.>”
Ugyan jócskán csak alap trükknek számít egy erősebb ellenféllel szemben a szerepek megosztása, mint a mostani ötletem, amit Kojiro-bával próbálok összehozni. Akadémián is volt nem egy hasonló szimulációs gyakorlat, meg anno a régi osztagokban is, amikor együtt kellett működni más halálistenekkel, szóval nem haboztam innen meríteni egy csipetnyit. S annak ellenére, hogy jobb szerettem betölteni a hátvéd szerepét, most mégis a támadó félt játszottam el, hiszen ki tudja, hogy sikerülni fog e, amit akarok, no meg Kojiro-bá zanpakutoja is inkább távolsági képességekkel van felruházva, így ez tűnt a legmegfelelőbbnek…. De arra nem számítottam, hogy megsérül! T-T
Amint láttam, hogy klónjaimnak bedőlni látszik kis arrancar barátunk, azonnal félbehagytam gondolatbéli önmarcangolásomat, s már készítettem is jobb öklömet az ütésre, mert hát szabad a pálya! *o* Elégedett aprócska vigyor bukkan fel arcomon és röppen is öklöm. De az arrancar, a fegyverek egyikét, amit a kezében tartott, s nem hajított Kojiro-bá felé, igaz megpróbálta vele felfogni ütésemet, de az Ikkotsu annál erősebbnek bizonyult, hiszen könnyű szerrel haladt át rajta öklöm. De így nekem is volt részem kisebb horzsolások beszerzésére, pedig azt hittem sértetlenül megúszom… mohh… |-(
Míg csak az apró karcolásokkal voltam elfoglalva váratlan mód ér visszavágása, nem számítottam arra, hogy visszacsap az előbbi ütésem után. Hisz, az Ikkotsu rendkívül csontrepesztő hatását éreztem öklömben és hallottam a reccsenést is, melyet a bordájának törése hallatott, mégis megerőlteti magát? Fe – le – lőt – len! >.> Vagyis… nem tudom, nekem ez csak rossz, minek kell sérülten pattognia mámo! >-> Hyozanryuu figyelmeztetése mindent megért számomra, talán nem is kapcsoltam volna időben, ha nem szól, melynek eredménye egyértelműen mínusz egy jobb kar lett volna! Na, még mit nem… elég hátrány számomra, hogy bal karomat így sem tudom rendesen használni. :<
A vágóeszköz útjából sebtében igyekeztem elkapni karomat és ezzel egy időben hátrább lépni, de a jobb lábamba hasító fájdalom miatt, mely felszólalkozott a váratlanul végrehajtani kívánt mozdulatsorozat során, nem tudtam kivitelezni. A kínzó érzés hatására csupán fél térdre sikerült rogynom, mintsem meghátrálni, ahogy eredetileg akartam volna. Így sikerült kisebb vágást hagynia jobb alkaromon fegyverével, aprócska darabot kivájva belőlem. De mindez elegendő áldozat volt ahhoz, hogy még, úgy ahogy az újonnan lesérült kezembe vegyem Hyozanryuut, s tőle származódó védelmemet felhúzhassam, mielőtt még egyszer végtag megspékelésére hajtana a vöröske itt előttem.
- Ishi no Hogo… - kristály védelmem fölöttem bontakozott ki, s a sérülés miatt adódó rossz koncentrálásomból született roppant törékeny kristálypajzsom, csak feltartoztatta támadásának második felvonását. Kevés, de értékes másodperceket nyertem vele, mert így sikerült hátra vetődnöm ez által el tudtam kerülni az újabb vágását, melyet rám mért az arrancar. Így csak a földet nyársalhatta fel helyettem, amint keresztülhaladt kristályvédelmemen, bruhahaha. De… a kavicsgyilkos hétszázát nekije, ezért még megkapja! TT_TT
Meglepetten nézek Kojiro-bá hirtelen felbukkanó valójára, s igyekeztem tekintetemet elrejteni az arrancar szeme elől, mely veszélyeztethetné a Nibantai tiszt trükkjének lebukását. Bár kétségtelen, igen merész húzás, mégis csak egy szívós arrancart sikerült kifognunk a sokból, nem lepne meg, hogyha számítana a hátbatámadásra. Így míg reményeim szerint Kojiro-bával foglalkozik – mind szüntelen bedobom szerencsétlen partneremet a mélyvízbe… – Fukuzei technikával kerülök a föld alá, eltűnve szemük elől, hogy meglepetés csodás mámorával élve bukkanjak fel ismét a harctéren.
Levegőbe pattanva, pörgést kezdeményezve közelítem meg az arrancart. Csupán fájdalomtól átjáró lábamnak nem jött be ötletem a felől, hogy Kuchinukival kívánom megközelíteni a Pékséget ignoráló ellenfelet. S a rúgásról szóló ötletemet emiatt hamar elvetve zanpakutommal próbáltam meg egyensúlyozni az átmeneti hibát. A levegőben megfordulva, s a pörgés során szerzett lendületet kihasználva az Ishi~chiri no Hanabi technikát aktiválva fegyveremnek próbáltam meg fentről, jobb vállát célba venni támadásommal. A penge körül tekergő csillámló kőzettöredékekből, ha egy kevés is, de rá tud tapadni testére már az is jó lenne a szénánkat elnézve. Hisz az utána összeálló kis virág és abból származódó robbanást eddig senki sem tudta elkerülni, bár ő igen eszes, így nem kizárt, hogy megpróbál kilógni valahogy alóla. :/
- Hadou no ichi: Shou! – mutatok rá bal mutatóujjammal, miközben meghátráltatni próbálom a hirtelen elmémben felötlő mágiával. Valahogy nem kívánom, hogy a közelemben legyen, miközben a gravitáció hatalma eluralkodik rajtam és szép lassan a talajon kötök ki.
Rongybaba módjára landolok a kemény földön, rendkívül kiszolgáltatott állapotba kerülve ott, a lábamba nyilalló, keserves fájdalom miatt. Mégiscsak egy küzdelemben fontos végtagom került mínuszokba, melynek sajgása felülmúlja karjaimban lüktető fájdalmat. Remélem, Kojiro-bá nincs ilyen rossz passzban, mint én. :/

Spoiler:

Fájdalomtól sajgó lábamat, ha tehetném, tőből levágnám és elhajítanám azt üvöltözve, hogy egy újat akarok, mert ez már nem működik, de ez nem ilyen könnyű. T_T Még a vörös kis Teddy Dollar is keresztülhúzta elszámolt számításaimat, mert hát éppen most támadt kedve célba dobást gyakorolni. |-( Azt kell, hogy mondjam ÖTÖS! Most le is ülhetne és maradhatna a fenekén, hatalmas telitalálat lett! Jön nekem egy új csípőcsonttal a kavicsos csidicsudiba már, szeretettel várom a nem létező folyószámlámra vagy mi a szöszömre a zsózsót érte! T_T
Áldom még a nagy királyt is, hogy sikerült eszembe jutnia egy hasznos mágiának, mellyel kissé távolabb kerülhettem tőle a földön landolás során. Bár azt nem mondom, hogy nem örültem volna akkor, hogyha a padlóval való közelebbi megismerkedést elhalaszthattam volna valamiféle csoda folytán. Esetleg semmiből felbukkanó pihe-puha párnák segítségével vagy valamivel, de na. Tudom, ez nem kívánsághangverseny, pedig állítom, biztos győztes lennék ott jelen pillanatban! T^T
Vérző jobb oldalamat fájlalva kapom oda kevésbé sajgó kezemet, melyből rögtön megtudhattam, hogy csont talán nem törött, talán, amennyit én értek ehhez. De olyannyira, de annyira fáj, hogy áúúú… T3T Hát ér ennyit az a vacak Pékség, Keo-báró-sama? TT_TT Főleg úgy, hogy már arra sem emlékszem mit kell ott csinálnom? ._.”
Egyetlen dolog, ami még tartja bennem a lelket az a csontnélküli telitalálatom, mert hát sikerült és rátapadt pár szem kristály a karjára, így reszkethet a robbanástól, amit okoz, hogyha feltöltődik, nyehehe! Csak ne lenne ilyen piszok lassú a töltődése! T-T Nem elég, hogy most adtam be a kispados pihenőmet és nagyban napozok itt a földön, mintha jobb dolgom nem lenne, de még Kojiro-bá hasznára sem válhatok a kényszerlustulásommal? T_T
~ Gratulálok, Kiscsillag! Lassan már diplomát is kaphatnál az önsajnálat mesterségéről. De vennéd a fáradságot és kinyitnád végre a csipádat? Vagy sokáig tartana hazatérned az önsajnálat mezejéről? |-( ~ a felettébb sértő szavak Hyozanryuutól olyan váratlanul jöttek, mint egy olyan reggel, ahol full meglepetésszerűen derül ki, hogy nem várható papírmunka mára, így emiatt Ördögűzéstelen napnak nézhetünk elébe. Így a legnagyobb értelmetlenséggel arcomon veszem a fáradtságot, hogy elnézhessek arra, amire nem túl kedvesen felhívta figyelmemet. Bár megérdemelné, hogy fülem botját sem mozdítsam rá. |-(
Ha az arcomra kiült döbbenetet lehet tetézni, ha nem, akkor is lényegtelen, mert nekem egytől – egyig sikerült! Ráadásul nem kevés pánikot jelző mimika is felbukkant mellette. A felém száguldó veszélyes fegyverek, melynek testvérei nem kis sebeket hagytak rajtam, most pontosan irányomba vesznek repülőgyakorlatot. Hová máshová, ha nem felém, mi? °o°”
Sem kitérésnek, sem védekezésnek, sem semmit nem tudok kihozni jelenlegi helyzetemből. Talán ha eddig nem emlékeztem vissza olykor – olykor roppant unalmas, hol pedig rendkívül eseménydús pillanatokra a múltamban, akkor most megtehetném. De még elmém sem pörög! Pedig azt hallottam, hogy a vég közeledtével minden ember előtt lepereg az eddigi élete, mi shinigamik is emberek voltunk, szóval gondolom ránk is igaz ez, nem? T_T
A rajtam eluralkodó döbbenet, amint látom Kojiro-bát felbukkanni előttem, hogy elállja a felém közelítő éles pengék útját, egyszerűen jobban lefagyaszt, mint az, amikor én voltam komolyabb életveszélyben. Szinte lassított felvételben láttam az eseményeket, mintha esélyem adódna arra, hogy meghiúsítsam a történteket, hogy eszement Kojiro-bá helyett én sérüljek meg, ahogy az eredetileg le van írva a forgatókönyvben! De egyszerűem meg sem tudok mozdulni a fájdalomtól, melyet egy apró mozzanat hatására is érzek szétáradni testemben.
Tehetetlenül nézem végig, ahogy Kojiro-bán keresztülhaladnak azok a fránya pengék, mindeközben szidva önön gyengeségemet, mely miatt semmit sem tudtam tenni, hogy megakadályozzam azt, azt, hogy segítsek jelenlegi társamnak kitüntetett shinigaminak! T.T Egy jó barátnak, kinek most tartozok egy élettel, egy képtelennek tűnő viszonttartozással. Megrökönyödve hallgatom végig elhalt szavait, melyre csupán hebegve motyogok teljesen összefüggéstelen dolgokat, amiért egyszerűen nem találom a megfelelő szavakat, melyet most ki kellene ejtenem a számon. S nem tudom, hogyan, miképpen, de egyszerűen nem nézhettem végig azt ez mellett, hogy a koszos földre is zuhanjon! Minden nem létező és meglévő erőmet összegyűjtve vetődtem, hogy Kojiro-bá mozgásképtelen testét elkaphassam és megakadályozhassam a poros talajra való erőszakos landolását.
- A nem létezőbe is Kojiro-bá, miért pont most kellett hősködnöd? T_T És, és, miért dobtad el csak úgy a testi épségedet? Normális vagy? És… és, hogy mondhatsz ilyet… még, hogy „rám bízod”? Megőrültél? Meg ne merj halni, mert, mert esküszöm, hogy utánad megyek és én foglak visszarugdosni onnan! Hallod? Felfogtad? Kojiro-bá! T^T – zaklatottan kezdem el rázni elhadart mondataim során, hátha kapok némi reakciót is tőle, mely alátámasztja azt, hogy, hogy kutya baja, csak egyszerűen egy kis pihenésre van szüksége és utána tovább segít. De mindezen áhítozásom reménytelenség homályában akart elveszni. Zaklatottságom kezdet hamar idegeskedésbe átcsapni, mely egyre inkább felvitte az amúgy sem normál helyzetben ingadozó vérmérsékletemet. Dühödt pillantásokat vetettem az arrancar irányába, melynek következménye zanpakutomon lévő nagyobb kristály hamarabbi feltöltődése lett. De nem csak rá voltam mérges, hanem magamra is, amiért Kojiro-bán nem tudtam időben segíteni… olyan, de olyan béna vagyok! T_T Miért bízott rám ekkora feladatot Kojiro-bá? Lehet, tényleg sikerülne? De hát ez teljes egészében kizárt! T_T
Egyre és egyre mérgesebb lettem, lassacskán annyira, hogy észre se vettem, már a következő lépésemen merengek elmémben, amit véghez akarok vinni a vöri arrancar ellen. Még az sem tűnt fel, hogy a kristálytöredékek, melyek a vöröskére tapadtak lassan felveszik a virágalakzatot és bekövetkezik a robbanás, mely vele jár. De pechemre megtalálta az egyetlen gyógyírt, mely ellene használható. Azzal, hogyha időben eltávolítja magáról, akár esélye van elkerülni a robbanást, mely számomra nem lenne túl előnyös! Hogyha élni akarok Kojiro-bá által rám bízott feladat sikeres kivitelezésével, akkor nyomban kell cselekednem és nem lazsálhatok!
Elhatározottságomból és mérgemből született némi magabiztosság segítségével bátorkodtam meghiúsítani, hogy csak úgy leválassza magáról a kőzettöredékeket. Erre kitűnő lépésnek véltem a Seikyomai technikát. Szinte csak pörgött elmémben annak kivitelezése, hogy gyakorlatba is átültethessem. Villámtáncom leggyorsabbikával, mely jelen helyzetben kivitelezni tudok a testemen tátongó sebeim mellett rohamozom meg, míg figyelmét a kristályok eltávolítására szenteli. Hyozanryuu markolatát görcsösen szorítva, már – már torkomban érezve hevesen dobogó szívemet, fektetem erőm kisebb hányadát a kivitelezésbe. Hiszen nem kell már sok ahhoz, hogy Hyozanryuu feltöltődjön, csupán ki kell várnom! Még ha nagyon hosszúnak is tűnik ez a kis pillanat, mely már az őrjítő határt is súrolja, és még ha gyűlölök is várni, most mégis meg kell tennem! Ha szándékomban áll bevetni a „titkos ütőkártyát”, ahogy a nagykutyák mondanák.
Szemtől – szembe kerülve vele, csupán remélni tudom, hogy sikerül a „táncot” kellő sebességgel kiviteleznem, s kevésbé látja a lépéseimet, mely jócskán csak nagy előnyt jelentene nekem. Mert akkor nagy lépést tennék Kojiro-bá kérésének beteljesítése felé. Bár nem tudom, mennyivel leszek csigább a vérző sebeimmel… >.>” De ezek miatt most nem tántorodhatok meg!
Hogy is vannak a tánclépések? Első hopp elölről: gyomor; második hopp jobbra, ja, nem… másik jobbra: máj és végül a harmadik hopp hátulról, átkeringőzve mögé: a tüdő. Mert az van ott ugye? ._.” Ha jól emlékszem, annak kell ott lennie, nem másnak! (rád bízom, hogy hogyan mennyit, miképpen hárítasz, nyitva hagyom a lehetőségeket, a folytatást sikertelenség esetében is véghezviszi >-<) Majd a Seikyomai eltáncolása után pár lépést még előre szökkenek, hogy elsősorban szemrevételezhessem Hyozanryuu feltöltődési állapotát, nem is szentelve nagyobb figyelmet arra, hogy miképpen sikerült kiviteleznem az előbbi rohamomat. Túlontúl sikertelenül vagy fél sikerrel, esetleg telitalálattal? Kit izgat? Sokkal eredményesebb dolog tárul elém, amint Hyozanryuu kristályaira vettem egy pillantást. Apró, kissé már mondhatni ijesztő kacarászásba kezdve adom tudtára váratlan örömömet, mely ennek látványa hozz fel bennem. Mindeközben nagy felelőtlen módon nyitva hagyva az esélyeket vöröske arrancarnak a visszacsapásra…

Spoiler:

*Egyeztetés alapján Kojiro Kurodával a sorrend megcserélve

Kárörvendésemmel eléggé elhamarkodtam a dolgot. Lehet, hogy a Seikyomai eltáncolásával egész jól jöttem ki, de jómagam is megjártam az egészet. Az első csapásom sikerét meghiúsította a ceroval, mellyel a kristály törmelékeket kívánta leszedni magáról. Ugyan nem volt olyan hatalmas erejű eme csapása, mégis karom, mellyel az ütést mértem, szépen oda pörkölődött tőle. A másiknál pedig hatalmas kardjával akadályozta meg a tiszta ütés kivitelezését, s ha nem lett volna a bennem túltöltődött adrenalin, talán az utolsó lépést végig se tudtam volna csinálni. De tudtam, hogy meg kell tenni Kojiro-báért, Sereteiért és a Pékségért!
Az ütés követő fél minutum elteltével ernyedve ejtem le magam mellé a támadás során megspékelt karomat. Látásom is kezd elhomályosulni, miközben lábaim is éppen kezdik feladni a szolgálatot. Remegve, csupán akaratom miatt tartanak már csak meg, azonban a fél térdre rogyást még ilyen erőteljes akarással se tudom elkerülni. Ráadásul az összes benyelt sebemből egyszerre sugárzik a kínzó fájdalom, melyet alig tudok elviselni. Szememnél felbukkanó könnyek is remekül alátámasztják, hogy a fájdalomtűrés határom most omlik össze véglegesen. Kínomban már Hyozanryuu pengéjét a talajba szúrva támaszkodom, pedig a feltöltődését jelző kristályok gyönyörű ragyogása megmutatja, hogy itt lenne a lehetőségem alkalmazni a második szintjét és megadhatnám a kegyelemdöfést Teddy Dollarnak.
- Ban… - csak ki kellene mondanom, mégis képtelennek érzem magamat rá. Nem csak az akkor felszabaduló energiától félek, avagy attól, hogy nem tudnám rendesen kordában tartani a Ban-kait, mivel még nagyon is új kezemben a második szintje. Hanem az is megtántorít, hogy elvegyem a vörös arrancarnak az életét, miközben már így is alig van benne élet. Egyáltalán nem lenne fer tőlem, hogyha fegyvertelen állapotában sújtanék le rá. Sajnálom Kojiro-bá nem vagyok képes megtenni! T_T”
Bűntudat elevenedett fel bennem cselekedetem miatt, mikor puszta akaratommal hagytam zanpakutomat visszaváltozni eredeti kopottas külsejére, s elhelyeztem tokjába. Nem tudom eldönteni, hogy helyes az, amit tettem vagy pont ellenkezőleg? Egyszerűen a maradék életkedvem is elmegy attól, amint ebbe belegondolok. Emiatt nehezen is veszek erőt magamon, hogy felálljak és odamehessek Kojiro-bához, hogy megnézhessem, jól van e? Ellenfelemet hidegvérrel ott hagyva, hiszen ismerem az arrancarok menekülési módszerét, biztos van benne annyi szufla még, hogy visszatérjen otthonukba. Bántani más shinigamit már biztosan nem fog, e felől nem kételkedem, ezért is bátorkodom nem törődni vele tovább, s figyelmemet inkább társamra szentelni.
Lassú, esetlen léptekkel, olykor – olykor többször elesve a kis távon, mely köztünk volt, a végén már szinte a földön csúszva alázkodtam meg, hogy odaérjek még idén, mielőtt a vérveszteség miatt eszméletemet veszteném. Látva, hogy Kojiro-bá még enyhén lélegzik némi boldogság és megkönnyebbülés egységes csillanása jelent meg szememben az örömteli „még túlélheti” reménykeltő szavak hatására elmémben. S ennek biztosítását a 4. osztag tagjai elérhetnék, viszont mégis, hogy értesíthetném őket?
Kissé kétségbeesve tekintettem körül, amikor egy halálisten sziluettjét láttam kirajzolódni a távolban, mely egyre közelebb és közelebb jött felénk. Nehézkesen ugyan, de sikerült odaszóltam neki, mielőtt fogja magát és egy teljesen más irányba elszelel. Nem hittem volna, hogy a rajtam úrrá levő erőtlenség miatt már szinte alig van arra is kapacitásom, hogy egyáltalán beszélni tudjak. De még így is sikerült felhívtam magunkra figyelmét, s lehetőségem volt megkérni arra, hogy üzenjen minél előbb a gyógyító osztagnak. Remélem, hogy nem késlekednek, és minél hamarabb ideérnek, mielőtt már túl késő lenne.
- Tarts ki, Kojiro-bá! Hamarosan jön a segítség. – Hyozanryuu tokját görcsösen szorítva, kókadva ülök mellette, míg el nem kezd forogni körülöttem a világ és dűlök el a sok vérveszteség és fáradtság együttes hatására a földön. Mély álomba szenderülve a sötétséget felváltó Belső Világomba induló gyors látogatásra, ahol magával a Gyémántsárkánnyal találkozhatok. Szinte már hallom előre sértegetéseit a történtekkel kapcsolatban... :<

Spoiler: