Fúúú, volt pajzs nincs pajzs. Sejtettem Én régen, hogy semmi haszna sincs a városnak, erre a madárketrec védelemre. Hisz most is mily’ könnyen megsemmisítették esküdt ellenségeink. Szeretnék autogramot kérni attól, akinek még nehezére sem eset ennek az akadálynak az áttörése. *3* Ehh… komolyabbra szándékozott gondolkodásom helyet mégis a lazább vizek felé eveztem elmémben, melynél még egy tapstól sem voltam rest megfosztani végül a távolban sikeresen beözönlő ellenséget. Hatalmas vigyorral az arcomon nézek Keo-báró-samara, majd amint végigmondta nekem azt a bizonyos szent feladatot, aminél valójában nem igen értettem, hogy ezt átvitt értelemben gondolta, avagy szó szerint, így az előbbi álláspontnál maradva könyveltem el a célomat: egy pékség megkeresése és rágógumik kisütése. Könnyű feladat ez! Haptákba vágva magamat nagy katonás előadással leadok egy „igenis-t”.
- Uff, nagyfőnök~! Kéz és lábtörést! – jegyeztem meg amolyan búcsúszövegként szánva a dolgot, miközben oldalra fordultam és egy nagyugrást indítottam a föld felé. Bár öngyilkos attrakciónak látszódhat ez külső szemlélőnek, viszont jómagam tudtam, hogy semmi bántódásom nem fog esni, legalábbis azt hittem. – Hadou no……… elfelejtettem a kidou számáááááát! – ejtem el a nagy zuhanás közepette, ahol egy teljesen ismeretlen tiszten értem földet. Még az életben nem láttam és remélem nem is fogom ezután, amint felépült és kiengedték a Yonbantaiból. Zavartan megvakarva a fejemet szállok le az idegenről, majd egy siker jelet mutatva a főnöknek jelzem, hogy semmi bajom, majd ismét belekezdek a mágiaidézésbe, ami az imént nem ment oly’ zökkenő mentesen, ahogy Én asztat gondoltam.
- Hadou no… hadou no… ehh… mindegy -.-’’ – adom fel reménytelen próbálkozásom után, mert még mindig nem jutott eszembe a szám. Ez van, marad az ócska közlekedési mód a pékség felkutatásához: a gyaloglás. A labirintusszerű utcákat járva haladok előre, egyre inkább azon törve fejemet merre is találhatom a pékséget, de elmémben mindig arra a kikövetkeztetésre jutok, hogy még mindig nem ismerem Sereteit eléggé, bár talán előbb a tenyeremmel kellene megismerkednem… lesek jobb mancsomra, majd arra figyelek fel, hogy egy Shinigami kardot rántva rohamoz meg. Döbbenten hátra hőkölök, amiért nem tudom hova tenni e furcsa viselkedését kollégámnak, s eszement nekifutását egy oldalra lépéssel elkerültem, majd életképtelen kardforgatásának inkább véget vetek. Hátulról, egyenruhájának a nyakrészénél megragadva felemel, s megrázom, hogy a fogpiszkálóját kiejtse markaiból.
- Mondd, csak nem tudod, merre van a pékség? – kérdezem tőle cseppet sem fennakadva azon, hogy az imént fegyvert rántott rám, viszont az sokkalta inkább bántott, hogy nem méltatott válaszolni. Elhúzott szájjal tekintek rá. Ha, nem hagy más megoldást, akkor muszáj lesz ezt megtennem. Lehunyt szemmel felemelem, majd fejem fölött elkezdem megpörgetni. Pörgetem, pörgetem, mint egy helikopterpropellert, oszt’ mikor úgy gondoltam elég lesz, elengedem, hagy repüljön. Megfelelő iránytű lesz belőle, hisz mint mondják, minden ember a saját gyomra után megy, így megtudhatom, melyik úton kell mennem, hogy megleljem a keresett pékséget. *-* Nagy szemekkel lesek az elhajított Shinigami irányába, hogy láthassam hol ér földet, mely valamerre arrafelé meg is történik.
- Ezer köszönet az útbaigazításért, majd a jövőben meghálálom! *3* - jegyzem meg utólag átlépve az alak fölött, majd kisebb sétába kezdve türelmesen araszolok előre a poros utakon. Jobbra, balra, előre, hátra – főleg akkor, amikor zsákutcába botlok -… de azt a fránya pékséget csak nem találom! TToTT
Ráadásul most egy elágazáshoz kerültem, ami fölvet bizonyos egyszerűnek tűnő, mégis létfontosságú kérdéseket… jobbra, avagy balra? Szívem szerint földhöz vágnám magamat és vergődnék, mint egy partra vetett hall a béna tájékozódó képességem miatt, pedig még egy követ , vagyis egy tisztet is megröptettem a pékség meglelésének érdekében. Leeresztett fejjel lépek előre párat, amikor hirtelen ismét átfut gondolatomon a röptetés szó. Csillogó szemekkel nézek cipellőmre, miközben felötlik elmémben az a cselekvés, amit anno láttam Karakurában a fiataloktól. Cipőjüket dobták el, hogy a jó szerencse mutassa nekik útjukat. Talán nekem is sikerül! *-*
Nagy lelkesedéssel lazítom meg a bal lábamon lévő cipőt, majd nagy lendülettel rúgok egyet a levegőbe azon lábammal, hogy a magaslatokba szálló lábbelim megmutassa nekem merre is mennyek. Felrepül, s esik… esik… esik… zuhan… esik és paff, landolt egy idegen arcába. Remek, balra! *3* Várjunk… e… egy idegen és egyenest az arcába.
Hápogva emelem fel jobbomat, döbbenten az idegen felé bökve mutatóujjamat, hiszen ha akartam volna, biztosan nem sikerült volna ilyen precíz cipőtámadást indítanom más ellen. De a legnagyobb problémám mégsem ez volt a sokkos állapotom során, hanem az, hogy egyáltalán nem Shinigami egyenruhát viselt, mely persze nem is lett volna probléma, hisz akkor a ruházatában itt olyan lenne, mint a fehér varjú, szó szerint. De a bal szeme körül felelhető csont, ami általában csak Arrancaroknál honos, nos… az miatt tudtam kiszúrni, hogy igen ám’ ez nem egy Halálisten, ahogy Én. Nyelve egyet, zavartan megvakarva tarkómat lesek körbe, hogy van e a környéken valaki, ki láthatta ezt a non plusz ultra cipőleszállást, de szerencsére nem, így megkönnyebbülve felvont szemöldökkel nézek az előttem állóra ismét. Eléggé idegesít ez a feszült némaság, így úgy gondoltam talán jobb lenne, ha megtörném….
- Aszta mindenit! Ki lehet ez a tróger Shinigami, aki lesből cipőbombákat indít a járókelőkre? Há’ normális ez? – teszem fel a kérdésemet, teljesen beleélve magam, mintha az a bizonyos cipellő nem is az Én tulajdonomba állna. Viszont rájövök, hogy e szövegem kicsit sántít így, hogy nagyban ott ficánkol a nadrág alól zoknis lábacskám, ezért inkább jobb lábam mögé kezdem rejteni, nehogy észrevegye, ha eddig nem fedezte volna fel ezt. Viszont ez az átkozott feszültség itt köztünk csak nem csillapodik. :/ Oké… tudom, hogy háború van az Istenit, de nem kellene ennyire karót nyeltnek lenni! >.>
Nagyot szippantva, fölényesen kihúzva magamat, karba tett kezekkel, a mindentudó csillogás jelenik meg szememben. Pár pillanatig tartó kínos csendet pedig jómagam ismét megtöröm, hogy előhozakodjak egy zseniális ötlettel.
- Fekete Péterezzünk! *>* - kapom elő a semmiből a nagy kártyapaklit, amit valójában az égvilágon fogalmam sincs, hogy honnan szereztem, de nálam volt. Az előttem álló reakcióját meg se várva erre előhozakodok egy másik alternatívával is, hogyha esetleg ez nem tetszene neki, vagy nem ismerné, ezt a játékoz. Hiszen, ha már van választási lehetőség, ne maradjon titokban. – De akár Unozhatunk is, hogyha a Fekete Péter nincs ínyedre, az Uno legalább hasonlít a Spanyolra. *3* - hozakodok elő a másik játék paklijával és nyújtom a jó pár lépés távolságra lévő alak felé. – De, ha van, jobb ötleted hallgatom! =3 – nézek rá nagy kíváncsian, hogy mit reagál ötletemre, hiszen jobb, mintha egymás torkának ugranánk és tépnénk egymást, mint két tinédzser. Így legalább hasznosan elüthetnénk az időt, megmozgathatnánk az agyunkat a kártyázás során meg ilyenek… *_*

Oké … ha se Fekete Pétert nem szeretne játszani, se Unot akkor… vágom Én a dörgést (*-*), szóval nem szeret kártyázni, de sebaj! Ismerek Én még játékokat. *3* Csak vajon melyiket szeretné játszani? Na, mindegy majd Ő választ, ha már annyi lehetőséget ismerek, amit még egy gyerek is megirigyelne. *.* Persze ezt a nem szeretne kártyázni ötletet is okkal állítom, amiért semmi értelmes reakciót nem adott – ez alatt értem mondjuk… egy bólintást, esetleg egy örömteli mosolygást a sok lehetőséget halva -.
- Oké, ha nem szereted a kártyajátékokat akár ugráló kötelezhetünk, igaz nem tudom, hogy kötelet honnan szerezhetnénk, de megoldható, sőőőt hulahoppkarika! *>* Vagy~ legyen kő, papír, olló? *-* - sorolom tovább a lehetőségeket, miközben az imént még az Ő „életét” veszélyeztetett cipőm most az Én arcomban landolt, ezáltal belém fojtva a szót. Igaz a cipellő ugyebár az enyém csak próbáltam erről a témáról elterelni a figyelmét – melybe sikerült tökéletesen beleélnem magamat - mivel kicsit ciki lett volna – meg egó romboló is – hogyha tudott volna arról ki is küldte a cipellőbombát. Meg, hogy sikerült volna vele a random ismeretségszerzős próbálkozásom, ha tudta volna, hogy jómagam támadtam be ilyen aljas módon? Sehogy. Bár így is milyen nagyszerűen sikerült védenie ezt a váratlanul érkező cipőtámadást (*-*), ami nekem viszont nem sikerült. -.-’’ Felvont szemöldökkel nézek a sarumra, ami a földre esve landolt végül a képemről, miközben az utána hagyott szép vörös nyomott dörzsölgetem, hátha eltűnik.
- Nem kell? – kapom fel a földről a cipőmet végül, mintha nem is hozzám tartozna, hanem Ő dobott volna el egy kevéske ryout. Persze az nem fájt volna ennyire és nem is gondoltam komolyan a kérdést, mivel mégiscsak mit kezdene már egy fél pár cipellővel? Igaz, ha szépen kért volna odaadtam volna neki a másikat is, szuvenírként hazavihette volna, de ha nem, hát nem. Nem vagyok semmi jónak az elrontója. Letudva magamban a dolgot, fél lábbon pattogva igyekeztem felhúzni a mezítlábas sétálókámra a visszakapott sarut, persze ez cseppet sem volt túl könnyű kivitelezés, hiszen semmibe nem tudtam megkapaszkodni ez közben, így jó párszor – több mint tízszer – tettem volna egy oldalra dűlést, akárcsak egy dili dominó. Így a sikeres kivitelezés érdekében engedély nélkül ugyan, de megkapaszkodtam az épp lassú léptekkel tovább araszoló Arrancarban. Remélem, elnézi, hiszen a szükség mégis csak megkövetelte.
- Fuh… kösszi~. – törlöm meg a homlokomat az igazán izzasztó munka miatt, majd az előbbi fél lábon való ugrálásom után eszembe jut még egy játék. – De hallod, akár ugróiskolázhatunk is! *-* - hozakodok elő az eddigieknél is jobb játékötlettel, melyet még anno Karakura Townban láttam a gyerekek által űzni ezt a szórakoztató játékot. Közben, azért elengedem az Arrancart, miután felfigyeltem arra, hogy talán nem kellene csak úgy engedély nélkül a haját húzogatnom, mint valami póráz. Így mancsomat elvéve vörös frizurájától kezdem el a tenyeremre tapadt „egy-két” tűz piros hajszálat lehámozni. Zavarodottsággal átitatott, fél vigyort ejtek el közben irányába, s míg figyelmemet másra összpontosítottam régi ismerősöm által küldött Fehér Villám közeledésére csak utólag kapcsolok, mely igencsak nagy sebességgel közelít az Arrancar… vagyis már felém. O_o
- - azon nyomban a kivédésen kezdek agyalni, de semmi használható nem jut eszembe, ezért megfordul elmémben a futás lehetősége, de ahhoz sincs már elég időm, ráadásul milyen szégyenteljes megoldás már az! Így marad a számomra egyetlen kivitelezhető dolog, ugrás balra! Vagyis jobbra! *>*”
Félrevetődve, emellett fel is törölve a jócskán poros utat sikerült megúsznom a fránya kidouval való találkozást, de mégis, miért támadott meg engem egy Shinigami? ToT Főleg, miért pont Kojiro-san? Vagy csak véletlen volt? Remélem! >.>
- Mohhohohoo, ha már ilyen gonossssz vagy, hogy nem játszol velem, akkor minimum annyi, hogy elmondod, merre találom a Pékséget! >.> - vergődők egy sort a talajon, majd végül, hogy hiteles legyen a követelésem az útbaigazítás miatt felkellek és mutatóujjammal felé bökve fejezem be mondandómat. – Vagy Te Kojiro-san, ha már így lesből lövöldözöl villámokat! >.> – mutatok ezúttal a kollégám irányába. Ha, küzdeni akarnak akkor a minimum az, hogy elmondják nekem a keresett helyszínt, hogy kisüssem Keo-báró-samanak azokat a bizonyos rágógumikat. Kojiro-sant úgy sem kell féltenem… asszem’ …

Anao, az első találkozásunkkor is észrevettem, hogy nem vagy a legkomolyabb személyiség. De azt nem gondoltam volna, hogy az „ellenség” haját is téped. Ez elég érdekes harcmodor. Megkopaszítod, hogy ha le is győz, akkor majd a paróka árába pusztuljon bele. Igazán kellemetlen lesz mindenkinek. Főleg Nekem, mert a harcban el fogja vonni a figyelmemet a kopasz feje búbja, ahogy megcsillan rajta a fény és elvakít mindent. Nem is lenne annyira rossz támadás, de megalázó is egyben. Remélem ténylegesen nem fog erre sor kerülni. Sajnos a belépőm azt hiszem túlságosan is nagyzolóra sikerült. Semmi köszönés, semmi fontos mozzanat, csak egy egyszerű Byakurai. Nem a legerősebb, de nem is a leggyengébb. Egy ideális kidou egy kevésbé barátságos helyzetben. Viszont azt kell hinnem, hogy ez a támadásom nem lesz nagyon hasznos, ha csak azt nem vesszem annak, hogy az Arrancar megszabadult Anaotól. Aki egy szép kis vetődéssel tért ki, míg az ellenség egy könnyed mozdulattal lép el. Hm, igazán tetszett az a nyugalom, amivel lereagálta a támadást. A véleményem szerint kiegyensúlyozót személy lehet. Miből következtetek erre? Nos, nem túl bonyolult, ha a 11. osztag mentalitását követné akkor már habzó szájjal vetülne rám, az se akadályozná meg ebben, ha esetleg a WC-n ülne. Kirontana letolt nadrággal, papírral a hátsójában és mindkét „Zanpaktouját” lobogtatná. De szerencsére nem tűnik annak. Nyugodt elmélkedésemet egy vékony női hang zavarja meg. Amiből nem lehet arra következtetni, hogy a tulajdonosa kifinomult és komoly. Ellenben igazán hirtelen személyiség. A viselkedése alkalmazkodott a fizikai megjelenéséhez. Egy szóval kifejezve: Gyerekes. Igen ez a megfelelő, Anao még lélekben egy kisgyerek. Aki reggel képes arra, hogy felkeljen és megnézze a TV-ben a reggeli rajzfilmeket, és ha nagyon brutális, akkor a Teletubet is. Arra a „mesére” mondanám azt, hogy beforgat. Egyszer megnéztem, nos, már eljutottam addig, hogy megvettem a kötelet, amire felköthetem Magamat. Az oka amiért túléltem, egy másik rajzfilm adta vissza az életkedvemet. Igazán felüdülés volt, az első show után olyan volt, mintha elektromossággal sokkolták volna a péniszemet, de ez a Dinos mese, mintha egy Onahole lett volna. Nem mintha használtam volna valaha is, á soha, csak egyszer egy beszélgetésben hangzott el, aminek véletlenül a fültanúja voltam. De ismét sikerült elterelnem a gondolataimat. Térjünk vissza az Anao témára. Ténylegesen nem veszi komolyan a jelenlegi helyzetet, pedig jól tenné. Nem messze Tőle van egy Arrancar, támadás érte a várost, és csak valami ostoba pékséggel foglalkozik. Azt hiszem, ideje lenne az arcomat a tenyerembe temetni, amiért a társam nem teljesen felnőtt. Az enne a legjobb, ha szépen megkérném arra, hogy üljön inkább a kispadra. Megvan rá az esély, hogy útban lesz, és véletlenül megsérül. Nem sok ingerem van jelenleg ahhoz, hogy hallgassam a sírást. Habár erre csak abból következtetek, amit hallottam és természetesen az is közrejátszik, hogy felém mutogat és a Pékség helyéről érdeklődik. Sajnos nem tudom merre is találhatja, se a helyrajzi számát, se semmit. Azért annyira nem vagyok udvariatlan, hogy ne közöljem ezt Anaoval. A hangom olyan amit megismerhetett, közönyös, ellenben a tekintetemmel, mert a szememből kilehet olvasni, hogy mérges vagyok Anaora.
- Sajnálom kedves Anao-chan, de nincs a birtokomban a Pékség lelőhelyét illetően semmi információ. De szerintem nem éppen megfelelő az amit jelenleg művelsz. Ha nem látnád megtámadták a várost, kapd össze magad, vagy inkább távozz. – ezt letudtam, sajnálom hogy ezt kellet mondanom, de olyan társra nincs szükségem aki nem veszi ezt komolyan. A saját életem nem érdekel, de mivel Anaoval most egyszerre kellene harcolni, egymás mellet, ezért érte is felelősséggel tartozok. Mondhatni a csatatéren egy századba tartozunk. Most pedig foglalkozunk a harmadik féllel. Ránézek a kifejezéstelen tekintetemmel. Majd nyugodt hangnemben szólítom meg az ellenfelünket. - Kérem bocsássa meg a faragatlanságomat. Úgy lett volna a megfelelő, ha elsőnek bemutatkozok. A nevem Kojiro Kuroda, a 2. osztag 5.-ik tisztje. – egy bocsánatkérő meghajlás, majd amikor felegyenesedek megpróbálok egyenesen az Arrancar szemeibe nézni.
- Ha nincs ellenére, akkor kezdeném. Rendben? – megvárom a beleegyezést, bár ha nem, akkor is támadok. A Zanpaktoum hegyét a talajon húzva rohanni kezdek felé. Egészen addig amíg nem érek elég közzel, akkor pedig egy egyszerű mozdulattal ívesen felrántom a kardomat, a Hollow előtt, megcélozva a mellkasát. Esetleges hárítás esetén vagy ha sikeres is a támadás, az utána következő dolog ugyanaz. El Shounpozok egyenesen Anao mellé(persze ha valami nem akadályoz meg benne). Aki remélem már összeszedte magát és képes lesz a komoly és normális harcra és felfogja, hogy a kislányos ostobasága és az aranyos kis feje most nem fogja megmenteni. Bár lehet csak rémeket látok, az is lehetséges, hogy egy olyan személlyel találkoztunk, Aki nem akar harcolni, nos, sajnálatos lenne, mert Én akarok.

Milyen gonosz, kegyetlen karót nyelt alakokkal hozott össze engem a sors keze, cipő formájában. Azt hittem, hogy beválik ez a praktikus trükk és megtalálom végre a keresett Pékséget, de nem. Idegen alakba ütköztem, aki még nem is szeretne játszani, ráadásul gonosz Kojiro-bácsi – mert ezúttal így fogom hívni, amiért aljas módon kioktatott - még ki is szeretne hagyni az egész partyból. T-T Nem, mintha annyira leszeretnék állni harcolni, szóval nem is bánom, viszont amiért nem adtak pontos találóhelyet a Pékségről, ezért…
- Grrrrrr…. >.> - ejtem el az egyöntetű nem tetszésemet, apró morgás formájában és csúnya nézéssel egybekötve, amint végighallgatom az aprócska bemutatkozásukat. Kapok pár ostoba ürügyet és azt hiszik, hogy ennyivel megbékélek a Pékséggel kapcsolatban? Hát nem! Ezért… ezért megmutatom, nagyon, de nagyon megmutatom. De annyira megmutatom, hogy a végén rákényszerítem őket és trióban fogjuk megkeresni a Pékséget és együtt kisütjük Keo-báró-samanak a rágókat, aztán fel is szolgáljuk neki, hogy megmutassuk, milyen nagyszerű hatalma van a nagyfőnöknek. *-*
„Türelmesen” várom meg gonosz Kojiro-bácsi támadáskezdeményezését újdonsült haverom felé, hiszen hogyha közel vannak egymáshoz, akkor miért is ne használhatnám ki az alkalmat, a két legyet egy csapásra akció lebonyolítására? Erőtartalékoló és még talán össze is jöhet, míg egymással foglalatoskodnak, és nem jómagam vagyok a figyelem központjában.
Egy apró gúnyos mosolyt ejtek el, s kezeimet ökölbe szorítva kezdem el körülöttük áramoltatni a fekete-lila színárnyalattal gazdag lángszerű lélekenergiámat, majd ahogy gonosz Kojiro-bácsi karddal kezdte támadni az általam immáron játszópartnerként tekintett Arrancart, melléjük shunpozva egy – egy erőteljes Ikkotsut ejtek meg mindkettőjük felé. Magasságomat elnézve nagy valószínűséggel mindkettőjük gyomra az áldozata ütéseimnek, feltéve, ha összejön, mert ugyebár kissé elbíztam magamat a támadás sikerességével, amely nem biztos, hogy pozitív kimenetellel zárul. *>*”
- A pékségéééééééért! - persze az elmaradhatatlan csatakiáltást nem hagyhattam ki, így ezzel megfűszerezve tettem fényesebbé a technikám alkalmazását (*-*), ezáltal megmagyarázva cselekvésem egyik okát, míg a másikat kissé késve, de közlöm nekik, nehogy kimaradjanak már célszemélyeként belőle. – Khm… akarom mondani, Én is itt vagyok ám’! >.> - hozzáfűzve mondanivalómat, amelynek másod célja a figyelem felhívás volt arra, hogy jómagam is jelen vagyok, illetve részt kívánok venni a kezdődő buliban, ha már nem tudtam meg a Pékség pontos lelőhelyét. Vagyis semmi információt nem kaptam a Pékséggel kapcsolatban. -.-’’ No, de legalább a fiatalságomat kihasználva a buli lehetőségét nem halasztom el. *3* Legalább a ifjúságnak élek, hiszen hamar megöregszik az ember – mellékesen megjegyezve nagyon is remélem, hogy nem leszek ilyen karót nyelt fazon, mint Ők -. Majd ha lejátszottuk viszem őket Pékséget keresni. *3*
- Úúú… halljátok, halljátok! Játszunk, játszunk! Mármint fogadjunk, és azon keresztül játszunk! *3* Ha, Én nyerek, jöttök Pékséget keresni! *.* Nektek mi lesz a feltételetek? *-* - hozakodok elő egy játék lehetőségével, melyet a verekedésnél is futtatni lehet így pedig mindhárman jól járhatunk, hisz a végén teljesülne valakinek egy – egy „kívánsága” és meglenne egy afféle ösztönző cél.
Kérdésem felhozása során hátrálok villámtánccal pár lépést, hogy ne legyek a sarkukban és válaszukat várva nézek hol gonosz Kojiro-bácsira, hol pedig Arrancar barátra. Kisebb nevetést hallatok közben, ahogy az oldalamra rögzített Zanpakutom felé nyúlok, és megfogva annak lila markolatát rántom ki helyéről az ütött – kopott külsejű fegyveremet. Már megszoktam a rosszmájú sértegetéseket katanám felé a külsejét illetően, de azért remélem, most egy gonosz szóval sem fogják illetni, mert lehet, hogy a végén magamra veszem, és nagyon megbánják. Bár Hyozanryuu a legutóbb gonosz volt… lehet, hogy fülem botját sem mozdítanám a sértésre.
Amennyiben valamelyikük mégis gúnyolódna, a külsejével kapcsolatban hidegvérrel hajítom el felé katanámat, mellékelve mellé egy ördögien gonosz nézést, melyet produkálni tudok, kölcsönözve hátam mögé a Pokol tűzét, hogy mérgem kimutatása profi mód legyen. Persze, hogyha mellőzték a sértő megjegyzéseket, akkor a Pokol lángjait tartalékolom későbbre és katanám sem tesz repülőmanővereket.

Immár a birtokában vagyok annak az egy fontos információnak, ami számomra elengedhetetlen a harchoz. Az ellenfél nevének és rangjának. Bár a privaron espada cím számomra ismeretlen. Lehetséges, hogy amolyan hadnagyi jelzés lenne. Ezek szerint néminemű hasonlóságot észlelhetünk a két frakció közt. Nem is lenne túlzottan meglepő, hiszen három volt kapitány is az Arrancarok oldalára állt. Természetes, hogy valamennyire átformálták a rendszert, a már ismertre és megszokottra. De hogy ne lehessen egyértelműen plágiummal vádolni Aizent, ezért egy kis változást is eszközölhettek. Legalábbis gondolom, a Birodalom is a Köztársaság alapjaira épült, még réges-régen egy messzi-messzi galaxisban.
Kellemetlen igaz, de Anaot le kellet szidnom. Egy olyan személyiségnek, mint Ő, nincs helye a csatatéren. Sokkal inkább egy óvodában, a kertben játszva, mintsem a harcokban. Letudva ezeket az igazán szükséges dolgokat, ideje volt kezdeni a harcot is. Nekem jutott az a cselekvés osztályrészemül, hogy a támadást Én kezdtem meg. Nem volt célom, hogy azonnal véget vessek a harcnak, mivel ezt nem is tartottam lehetségesnek és természetesen a fő célom az volt, hogy egy kis szeletét felmérjem Tadeo erejének. Érdekes, hogy csak áll és nem mozdul, mint az a bizonyos testrész a lakodalomban. Mire készülhet? A nyugalomból kiindulva, ami Belőle árad, arra kell következtetnem, hogy kivárásra játszhat. Hm, majd kiderül, már csak pár méterre vagyok Tőle, a kardom már támadásra lendül….. Ahogyan gondoltam, hárít néhány pengével, ami a karjára van erősítve, (hm, csak nem Rozsomák személyesen?) és válaszol is. Keresztvágás egyenesen a mellkasom felé, remek, ha ez el is ér, akkor szőrtelenítésre nem lesz panasz. Túl nagy a lendületem, amivel megindultam, így a védekezés nehézkes lesz, annyit tehetek, hogy a szabad karommal taszítok egyet magamon. Méghozzá úgy, hogy Tadeo testét használom erre. Ellököm magamat róla és így nem túl mély sérülést kapok, de még szerencse, hogy ezt megcsináltam. Mert eljutott egy jelenleg idegesítő hang a fülemhez. Miszerint Anao még mindig azért az ostoba pékségért kampányol. Esküszöm, ha ezt túlélem, és minden rendbe is fog jönni, felkeresem azt a péksüteményeket gyártó létesítményt, és le fogom rombolni. Mintegy kéjes kielégülést okozva majd ezzel az érzéseimnek. Felháborít viszont az, hogy megtámadott, elméletileg Ő és Én egy oldalon állunk. Esetleg megfertőzte volna az elméjét az, ami már egy nem is olyan rég engem megtámadó shinigamiét is? Ha ez igaz, akkor a kis Anao elég komolyan a hatása alatt lehet, mivel elég ostobaságokat beszél. Habár ahogyan megismertem, akkor se lehetett teljesen épelméjű, vagy csak Én vagyok már túl öreg a világba? S teret kellene engedni az olyan fiataloknak, mint Anao? Chhh, nem, azt már nem, egy ocsmány és szörnyű világ lenne. A gyerekes shinigamik mellé szükség van olyanokra, mint Én, vagy mint az ellenfelünk, Tadeo, komoly személyiségekre, hogy ha szükséges a kellő irányba terüljük vissza az eltévelyedett bárányokat.
Tehát, megint csak elgondolkoztam. Jelenleg ott tartok, hogy sikerült valamennyire kitérnem Tadeo támadásától, és ennek köszönhetem, hogy Anao se talált el. Ahogy hátrálok suhintottam egyet a zanpaktoummal, nem titkoltan azzal a céllal, hogy a ható körében maradókat megvágjam. Nem érdekelve, hogy az egy ellenfél, vagy „szövetséges” lesz. Bár a mostani társamat is gondolhatom már ellenfélnek, amiért meg akart sebezni. Végre leér a talpam a talajra, de azonnal ugrok is hátra még egyet, biztos távolságba legyek. Csak sajnos a szavaitól nem vagyok elég messze.
Hogy lehet, kérdem azt, hogy lehet ez? Nem veszi komolyan a dolgot, és ezt is egy játékkal akarja elintézni? Ha így folytatja, akkor nem lesz kellemes az ébredése a felépített álomvilágból, amiben most él. Az élet korántsem olyan, mint egy vidám mese. Kegyetlen és rideg, idővel kiöl mindent a lélekből, nem hagyva utána mást, csak a szenvedést és a keserű ízt a szánkban. Rá kell jönnie arra, hogy az emberek nem cukorkák. Hanem hogy a legtöbb ember gazember! Gazember töltelék, gazember bevonat. Nem lesz mindenki kedves és jóakaró. De ez nem az Én tisztem elmondani neki, erősebb lesz a hatás, ha az Élet fogja az arcába tolni.
- Anao, ez az utolsó, hogy erre kérlek. Vagy harcolj normálisan, vagy hagyd el ezt a környéket és keresd magad a pékségedet. De ha maradsz, akkor számíts arra, hogy ha nem veszed ezt komolyan, akkor ellenségként foglak kezelni. Remélem érthető voltam? Ez a Te országod is, megtámadták, és meg kell védenünk, Neked is. Felejtsd most el a gyerekes dolgokat, harcolj. - nem voltam most ideges, csak a megszokót rideg nyugalom és közöny csendült fel a hangomban, az arcom is rezzenéstelen volt. Nem mutattam jelét, hogy milyen a lelkiállapotom vagy, hogy érzek-e fizikai fájdalmat a vágás miatt, amiből nagyon lassan folyt a vér.
Ránéztem Tadeora, aki valószínűleg az Én álláspontomon volt. Legalábbis hogy a Ceroja nem felém száguldott erre enged következtetni. Gonoszság vagy se, nem védem meg Anaot, talán ez a támadás észhez téríti. De addig is, itt az ideje kihasználni az alkalmat. Vízszintesen az arcom elé emelem a zanpaktoumat, ideje használni. Nem is tudom mikor volt utoljára, amikor megtettem. Éppen itt az ideje már.
- Donare, Denryuu /Kiálts, Villámsárkány/ - a parancs után a penge két oldalán meg jelen egy-egy villám, a keresztvas kör alakú és aranyszínű lesz, a markolat pedig egy sárkányra hasonlít leginkább. De végre ismét itt van Denryuu . Jöhet a második fázis.
- Shinotsuke, Ryuunamida /Zuhogjatok, Sárkánykönnynek/. - a penge több ezer kis kék darabra esik széjjel. Amik körülöttem kezdenek el körözni, de csak pár másodpercig. Utána a fele egyenesen Tadeo felé kezd haladni. Azzal a céllal, hogy minél több darab eltalálja, ha egy el is találja az ne lesz kellemetlen, mert inkább csak egy kis csípés lesz (mint amikor valami kis elektromos tárgy megcsíp), de ha már elég sok eltalálja, akkor az már nagyon is kellemetlenül fogja érinteni. Természetesen fent van annak a veszélye, hogy kikerüli, szerencsére képes vagyok arra, hogy gondolatokkal irányítsam a Könnyeket.(Természetesen Te döntöd el, hogy mennyi talál el, vagy kikerülöd/véded, vagy amit szeretnél csinálni a támadással)

Elégedetlenül döntöttem jobbra-balra fejemet, mintha csak görcsbe állt nyakamat akarnám kimozgatni, ahogy látom hakudával átitatott ütésem nem aratott bombasikert, de azért egy próbát megért. Igaz iménti bőbeszédű beszélgetésük során legalább EGY dolgot, méghozzá azt, hogy Arrancar barátot, hogy hívják. *.*
- Pit.. Pitvar... Privar... Privaron Espada! ÚÚÚ~ Várj, nem érten... Akkor most Taddeo... Teddy Dollar.. meu... bla... @.@... öh... hogy hívhatunk röviden tömören? o.o’’ – tettem fel a költői, de eget rengető kérdést, miután hátrább shunpoztam és elmerengtem ezen az apróságon, mely végül olyan kuszává vált számomra, hogy jajj. Sosem értettem, hogy lehet az Arrancaroknak ennyire bonyolult nevük, miképp képesek megjegyezni a fajtársaik több kilométer hosszan nyúló mássalhangzókkal teli megszólításukat? o.o’’ Remélem, ezzel nem haragítom magamra, mert nem szórakozni akartam vele, csak-csak, no~ nehéz nevén szólítani így inkább biztosra akarok menni, bár nem állítom, hogy megtudom jegyezni.
- Oh! Tényleg, az Én nevem Shiroichi Anao~, Juubantai roku... vagyis sanseki! *3* - esett le, hogy nem árt nekem is bemutatkoznom, mielőtt bármi mást tennék, hiszen ha már Ők is megtették, akkor Én miért ne? Nehogy udvariatlan legyek már, nem így neveltek. T>T De naná, hogy belekavarodtam megint a rangszámba. Soha az életbe nem fogom megjegyezni, érzem...
Az újabb játék lehetőség felvetése után kaptam elő sayajából Hyozanryuut afféle „női” megérzés kép, melyet valójában nem tudtam hova tenni, csupán egybekötöttem a játékkal, hogy talán ezért. Hiszen mi lehetne jobb egy harc közben folytatott szórakoztató játéknál? *>*
Vidám gondolataimat félbeszakítja gonosz Kojiro-bácsi aljas monológjával, melyben az egyöntetű nemtetszését nyilvánítja ki cselekedeteimről. Ridegség költözött egyetlen látó lélektükrömbe, mellyel Kojiro felé néztem. Szövegének végéig e hűvösséggel vizslattam felé, majd miután végigmondta egy játékos mosoly húzódott arcomra.
- Nahát, gonosz Kojiro-bácsi! Nem is tudtam, hogy tudsz ennyit beszélni! – vihorásztam egyet ezen, mint aki fel se fogta volna szövegének lényegét. De minek kell ilyen vérmesen komolyan kezelni egy küzdelmet? Hol hagyták a fiatalságot, szórakozást hozzá? Ehh... biztos kiveszett már a vén korukból, nincs mit tenni. T^T Fel kell élesztenem party hajlamuk, hogy hű legyek a tanultakhoz, nincs kedvem bevénülni mellettük, mert most ilyen ruci van rajtuk. Félvállról véve végül az iméntit, csendül fel egy ismerős technika neve, már láttam ez előtt is, s saját bőrömön tapasztalhattam meg miféle pusztításra is képes. Vízszintesbe vágtam magam előtt a katanámat, hiába fújunk egymásra jelenleg, nem érdekel, egy ilyen helyzetben csak nem hagy cserben Hyozanryuu. Főleg, hogy puszta kézzel érdekes lenne egy ekkora erejű technikát védeni...
- Sase, aratama Hyozanryuu! –Zanpakutoma a megszólítás során, elkezdte felvenni a shikai külsejét, így lehetőségem nyílt arra, hogy alkalmazzam védelmi technikáját, bár kötve hiszem, hogy van bárminemű esélyem hárítani teljes egészében a közelgő csapást. – Ishi no Hogo! – idéztem meg Zanpakutom pajzsát, maximális számban magam előtt. Kristályfalként materializálódva előttem, a vészesen közelítő Cerot igyekezték feltartoztatni, de mindegyiken könnyedén átvágtatott Teddy Dollar támadása. Vagyis a harmadik, negyedik védőfalamon már azért látszott rajta, hogy annyira mégsem lehetett erőteljes csapás, mert egész jól sikerült hátráltatnia Hyozanryuu védelme, így abban a fél másodpercben kihasználtam az időt és a nemrégiben kapott 3D-s szemcsit feltettem, hogy élet hűbb legyen az előadás. De hiába Hyozanryuu pajzsa még így is megkóstolhattam a sugarat. :/ Kérdem Én, mire van ez? Arcomat védve azzal, hogy bal karomat elé tartom, csúsztam hátrább egy kicsit a technika erejétől. S kissé megtépázva, apróbb égési sebekkel jöhettem ki a Cero közelebbi megismerése alól.
- Mohh... Teddy Dollar... TT-TT Egy igen is elég lett volna! *>* – mondtam hatalmas vigyor kíséretében, bár nem voltam meggyőződve arról, hogy felfigyelt eme szavaimra, amiért gonosz Kojiro-bácsi közel tűzbe keverte valami furcsa ízékkel… Megkíséreltem megközelíteni, de ezek miatt a tüskés valamik miatt nem jött össze így más alternatívával kellett megköszönnöm a Cerot. Viszont akadt egy kis problémám méghozzá az, hogy jómagam eléggé erősen közelharcra hajlok, így az egyetlen távképességem, ami nem más, mint a mágia (TTT_TTT) azok egyikét kellett volna használnom, csak ehh…
- Hadou no… no… oh, hogy folyton elfelejtem a számát… >.> - mérgelődtem, miközben bal kimono felsőmet felhúzva néztem meg a kezemre irkált szöveget. Majdnem el is felejtettem, hogy a legutóbb ide írtam fel a kidoukat, amikor Ai-san kérdezte ki tőlem ezeket. *3* - Hadou no sanjuuichi: Shakkahou! – tartottam ki üres kezemet magam elé, hogy az elkiáltott, végre sikeres számmal rendelkező kidoum rendesen célt találjon. A lánglabda jókorára nőve tenyeremben száguldott Teddy Dollar irányába, mert hát miért ne. *3* Bár lehet, hogy nem ártott volna néznem, hogy merre is postázom, mielőtt ellövöm…

Ai-san tanításait megszégyenítő hozzáállással nyúltam az általam kevésbé hatékony bevetéssel a shinigamik azon képzettségéhez, mely óriási gyengém: a kidoukhoz. Szinte egy csapásra feledtem el a tanultakat, mintha meg sem történt esemény lett volna az oktatásra szánt idő. Eeee~… azaz apró mondat, melybe sikerült előröl – hátulról belegabalyodnom az tehet róla, semmi más! Pedig csak viszonozni szerettem volna Arrancar bajtárs Cero-ját, lehetőleg minél messzebbről gonosz Kojiro-bácsi áramos tűitől, amit elég volt bőven egyszer megkóstolni. Ilyenkor akadnak problémáim a felől, hogy közelharcban sokkal inkább helytállok, mint a távolságiban, ez van…
Óriási nagy mákomra, hogy felkészültem az anno történt kidou kikérdezésre, karomra volt firkálva pár mágia száma és annak megnevezése. Áldom az eget a zseniális ötleteim miatt. Minden bizonnyal csak vergődtem volna továbbra is, ha nem fedeztem volna fel a karomra írtakat, de amiről nem tudnak, nem fáj és a meglepetés teljes erejével továbbra is élve - kapkodva ugyan - de ellőhettem a Shakkahout, amit akartam! *o* Óriási vigyorral arcomon lestem a piros tűzgömb után, hogy lássam hol, merre, meddig fog betalálni, mivel célozni elfelejtettem így csak a vak szerencsében bízhatok.
A vörös Arrancar irányába vizslatva vártam a fejleményeket, mely csalódásomra igen kevés sikert aratott, de legalább talált! Az Én kidoum! Talált! *_* Nagyot szippantva a levegőből, húztam ki magamat a hirtelenjében átjáró sikerélmény által hozott öröm hatására, mely kezdett némi önelégültséget kiváltani bennem, így előhozva némi figyelmetlenséget a részemről.
- Hopp, ez baj… o.o” – orrom alatt motyogva a rövid, de mindent magába foglaló szavakat a vörös szín gömbök láttán, melyet rekontrázásnak küldött felém Teddy Dollar, igyekeztem az elkerülés elméletét minél sebesebb gyakorlati végrehajtásba átitatni, hogy kevésbé járjam meg a gömböcskékkel a találkozót. Gyors shunpoba fektetett elugrással tértem ki az első támadása elől, de a szinte egyszerre, egymásutánban becsapódó gömbök miatt nem állhattam meg csakúgy nézelődni, csupán megérzéseimre hagyatkozván, bukfenccel, majd kézállásból elrugaszkodott szaltóval próbálkoztam meglépni előlük. Viszont így sem úsztam meg teljes egészében a folyamatot, mert a gömbök becsapódása során keltett porfelhő és kőzettörmelék zuhatagokat, illetve Hyozanryuu is akadályoztak az utolsó fordulatnál, s bár csak felületi égési sérülést szereztem bal karom nagyobbik felére, ez mégis silány előadás volt tőlem és valószínűleg hátráltatni fog a játék megnyerésében! >->
Fortyogva a dolgon, mely eme pillanatban tudatosult elmém egyik sötét zugában, ezzel felvilágítva azt a dárkos szakaszt gondolataimban. Nem szabad elvesztenem a játékot, mert akkor nem lesz meg a Pékség, és ha nem lesz meg a Pékség, akkor Keo-báró-sama minden bizonnyal csalódni fog, amiért nem viszek neki kisütött rágókat vagy mi a szöszöket. T.T” S nem rágódhatok ezen túl sokáig, mert csodás fantáziadús elmémen kívül csak úgy pörögnek az események, melyekbe aligha sikerült becsatlakoznom.
Kissé megkésve ugyan, de még a hideg is kiráz, ahogy Teddy Dollar mögülem kíván lesújtani azzal a több kilométeres szablyájával gonosz Kojiro-bácsira. (O.o) A fagyasztó helyzetből pedig gonosz Kojiro-bácsi rángatott ki egy kidouval, amely tökéletes megtántorodásra kényszerített még úgy is, hogy a már lesérült bal karomat reflexszerűen emeltem magam elé védekezésképp, bár ettől ilyen nyílt célpontként menekülni nem igen lehet. Bár gondolom ez nem igen volt szándékos a részéről, de eszem ágában sem volt további kereszttűzben maradni és ez által megkóstolni a következő csapások kimenetelét, ezért azon nyomban shunpo általi egyik erősségemhez fordultam. Utsusemi, a kabóca vedlése. Való igaz, utóképem dettóra azt a hatást kelti, mintha ostoba mód ott maradtam volna a csapások közvetlen közelébe, hogy benyeljem azokat, pedig aztán lehet, hogy kicsit szétszórt vagyok, de ennyire nem vagyok lökött. De ezt akár ki is használhatom! *-*
Aprócska reménysugárként látom meg a játék kimenetelével kapcsolatos győzelmemet, ahol lelki szemeim előtt trióban kutatjuk a Pékség hollétét. Micsoda csodálatos összkép, hehe.
Gondolatfoszlányaimat gonosz Kojiro-bácsi szavai kergetik el, aki az újfent felém intézet mondata nem is voltak annyira gonosz, mint a legutóbbi. Bár nem is értem miért kéri a segítségemet mikor Ő is nagyon jól boldogul? De a Pékséget csak nem hagyhatom bukni! Mindent a játékért! *w* Vidáman kacarászva fedem fel valós kilétemet, ezzel megmutatván a jelen maradt Anao az csak egy másolat volt, semmi több, s jómagam már rég elhúztam a csíkot. Hogy gyávaság-e ez? Nem. Bölcs visszavonulás volt, míg Ők elintézték az agresszív véleménycseréjüket.
Villámtánccal lerövidítve Arrancar pajti, s köztem lévő távot, azért pár lépésre tőle szúrtam bele a földbe Hyozanryuut, hogy a futás során felgyűjtött lendülettel a Gyémántsárkány markolatát alkalmazva egy röpke félkörös átpördülésre vegyek egy nagyobb erejű lendületet a jobb lábammal kivitelezni kívánt rúgásomhoz. Spiccbe tartva lábamat, szabadon reppent célszemélyem oldalának irányába, miközben minden erőmmel azon voltam, hogy az Ashige technikám lehetőleg minimálisan is akár, de betaláljon. Bár célzó képességem igencsak romokban leledzik a bal karomon nagyobb felületben tátongó égési sebek miatt, mellyel átlendítettem magam. Még jómagam is észrevettem - nehéz lett volna nem észrevenni -, hogy a hirtelen karomba nyilalló fájdalom hatására kis híján kizökkentem a támadássorozatomból. S hiába próbáltam leplezni azzal, mintha semmi baj se lenne és gond nélkül tovább csináltam a rúgást, ennek ellenére lehetséges, hogy Ők is észrevették, ami nem túl biztató, mert így nem biztos, hogy Én nyerem a játékot... neee~ a Pékség~… T^T

Spoiler:

Bár imbolygok, s karom miatt némileg kilátástalan volt csapásom sikere, mégis támadásom nem várt „maximális” sikert arat. Rúgásom mondhatni telibe találja, valamiért vagy valahogyan mégis sejtette, hogy aljas mozzanatokra készülök és megkísérelt némiképp védekezni, karjaival feltartani csapásomat. Cseppet sem örültem ennek, mert így kockáztatva lett a Pékség megtalálása számomra. :/ Ráadásul fent állt annak veszélye is, hogy karomba nyilalló, éles fájdalom, melyet igyekeztem leplezni a többiek előtt, jócskán csak fájdogál még most is, s nem tudtam rendesen elvonni felőle figyelmemet, amiért a szúró érzés egyre inkább erősödött, semmint elmúlott volna végre. T-T
A gravitáció önző földhöz taszítását kívántam volna épp átvészelni, amikor Arrancar bajtárs, akit már kevésbé van szívem e jelzővel illetni, gazdagított egy pluszcsapással megkeserítve ezzel landolásomat. Kardjának éles pengéje olyan hirtelen jött, hogy nem volt időm reagálni becsapódására, s így lábszáramon tett jókora sérülést már nem tudtam megakadályozni. Éreztem, ahogy a hideg penge másodpercek töredékei alatt, végighalad a húsomban, már – már érintkezve útba eső csontommal. Alsó ajkamba harapva sikerült visszafognom egy fájdalmas kiáltást a vágás közben.
Többszöri sérüléseket átvészelt balomra csapódva, csúszva egy keveset a poros talajon sikerült landolnom. Jobb lábam lüktetett a fájdalomtól, szinte éreztem, hogy a vér beteríti elszakadt fekete öltözetemet, illetve eddig is sajgó karom is kezdte megadni magát. Fél percig tartó sziszegések közepette igyekeztem legyűrni fájdalmaimat, mely két irányból is sugárzott. Tudom, hogy bírnom kellene a fájdalmat halálistenként, de már jócskán elszoktam az ilyen naaaagyon fájdogáló sérülésektől. T.T
Nehézkesen ülőhelyzetbe löktem magam, s egy karnyújtásnyira leledző kardom irányába tekintettem. Védtelennek és kiszolgáltatottnak éreztem magam fegyver nélkül, lesérülve. A fájdalom, szinte egy csapásként kergette el játékos céljaimat, melyet mindhiába próbálkoztam újra és újra elismételni elmémben, hogy eltereljem vértől ázott lábam, illetve sajgó balomról figyelmemet nem igen jártam sikerrel. Ekkor gonosz Kojiro-bácsi lépett színre ki segített némileg hátrább kerülni az arrancartól, s készen állt nyugodt szívvel megvédeni. Alsó ajkamba haraptam, amiért elérzékenyültem, milyen hőstettet is hajt végre Kojiro-bá’! T3T
- Hát… volt már jobb passzban is, de túlélhető. – feleltem kérdésére, minden erőmet összeszedve, nehogy bárminemű érzelmi ingást fejezzek ki. Hyozanryuu szüntelen üvöltözött elmémben okoskodásait visszhangoztatva, minden egyes szavával újra és újra felhívva figyelmemet, hogy ez most egy vérre menő csata akár tetszik, akár nem és muszáj összeszednem magam, bármily nehéz is. Jó kis ösztönzésnek bizonyult pár fenyegetése, melyben a citromos sütemények elvételét elmelegedte és társai, ezek egyszerűen nem hagytak nyugodni! T-T Zavart lelkületemből Kojiro-bá segített kikászálódni. – Köszönöm TwT… - motyogtam hálám jeléül, elvéve a ruhaanyagot, majd gyors, rutinmozzanatként végrehajtottam egy apró kötést a lábamon tátongó mély vágásra. Ugyan sokat nem segít, csodára egy kötés sem képes, de legalább szebben nézett ki lábam, mint újkorában.
Épp, hogy nem szíven ütött Kojiro-bá szövegelésének vége, amit közben szónokolt nekem, miszerint kiállna addig a küzdelemben, míg elhúzom a csíkot. Tekintve, hogy a feladatom a Pékség megtalálása Keo-báró-sama parancsát illetően, de csak nem haragszik meg egy kis kitérő miatt! A rágógumik kisütése bőven ráér, vagyis először elintézek egy utamba kerülő rágógumit. Valahogy mégis meg kellene hálálnom Kojiro-bácsinak, hogy segédkezett összekaparni. >-<
- Ne beszélj zöldségeket, Kojiro-bá! - igyekszem álló helyzetbe kényszeríteni magam Hyozanryuu közreműködésével, szerencsémre kitűnő támaszt nyújtott a felálláshoz. – Harcosnak képeztek minket, miért ne lennék képes folytatni ezt a… küzdelmet? – teszem fel reprodukálva költői kérdésemet Kojiro-bának, miközben kihúzom magam, s nem tetsző arckifejezéssel keresem meg az arrancart hűvös tekintetemmel. – A Pékség ráér, előbb beszéljük rá kedves „haverunkat”, hogy neki is jönnie kell! – jobb öklömet, bal tenyerembe csapom magam előtt, kisebb gúnyos vicsorítással az arcomon. Hyozanryuu bőszítése hatalmas elszántságot keltett fel bennem, s bár játékosan szónoklók, annál több komolyság rejtőzik elhatározásomban, bármennyire nem is tetszik, hogy harcolni kell. Ki jöttem a rutinfeladatokból, ez van. :/ Bár az összedolgozás puszta gondolatától kiráz a hideg, eddig kevés alkalom volt, hogy egy húron kellett pendülnöm egy másik halálistennel és meg kell, hogy mondjam rendkívül nehéz feladat ez. S most is az lesz. Ezt biztosan tudom! Kisebb fejtörés kíséretében próbálok összedobni valami összehangolt támadást, hogy egy keveset jómagam is sziporkázhassak ész terén. Az mellékes hozzátevője lesz, ha sikertelenül járunk.
- Mondd csak… Kojiro-bá’… kérhetem a segítségedet? – hajolok közelebb hozzá, hogy minél halkabban konzultálhassak vele elmémben kirajzolódott ötletről, melynek becses neve A Terv. – Nem tudom, hogy hívják a kis villámló támadásodat, de… be tudnád vetni? A többit bízd rám, van egy ötletem. – zárom le ezzel, s csak remélni tudom, hogy ennyi infó elég lesz Kojiro-bácsinak, hogy bevesse azt a technikáját, amelyre gondoltam, melyet kicsit nehezemre esett körbeírni. :/ De nem kockáztathattam, hogy ellenfelünk hallja tervezéseimet és aztán felkészülten érje a dolog.
Tekintve sérüléseimet, igyekeztem minél inkább erőségemre támaszkodni. Villámtánccal közelítettem meg a vörös arrancart, azon belül is szeretett klóntechnikámat alkalmazva. Amint elég közel értem felfedtem magam a technika alkalmazásával egyetemben plusz három élethű másolattal rajtam kívül. Ugyan spontán egyszerű megtévesztésre alkalmasak klónjaim, ez is bőven elegendő előny számomra jelen állapotomban. A másolatok támadásra készen indultak, a reményeim szerint Kojiro-bá támadása alá vetett arrancar felé, s míg eme jelenségekkel foglalkozik – bár aljas mozzanat lesz – lecsaphatok rá. A másolataim között magam is szabadjára indítok egy technikát, mellyel felfedhetem magam, viszont előnyömre van a sebességem. Ötletem szerint igyekszem minél nagyobb gyorsasággal végrehajtani, mielőtt rájöhetne a turpisságra a klónok és a Kojiro-bá technikája között, így lehet egy kis esélyem. Mögötte bukkanok fel, s lélekenergiám áramolni kezd ökölbe szorított jobbom körül, majd egy erőteljes ütést mérek háta irányába, miután átdobtam bal markomba Hyozanryuut, hogy ne akadályozzon a támadásom során.
Ikkotsu, Szimpla Csont. Ugyan nem kevés koncentrációt igényel, de a kimenetele hasznos több szempontból is, főleg ha sikerült bevinnem, akkor akár szerezhetünk egy kis előnyt. De ha elszámoltam ötletezésem során valamit, akkor kicsit kellemetlen helyzetbe kerültem… itt állok egy minden bizonnyal felbőszült arrancar előtt. Kit érdekel?
- Hehehe... a Pékség bosszúja~ - dalolom gúnyosan, épp annyira, hogy az arrancar hallhassa. Várva eközben az eljövendő fejleményeket, túlontúl elbízva magamat valami kolosszálisan eget rengetőnek hit sikeremben.

Kacarászni tudnék Kojiro-bá aprócska fenyegetésén, csupán nehéz megtenni miközben éles fájdalom hasít lábamba és karomba egyszerre. S mindhiába kötöttem le komolyabban sérült testrészemet, ez sem mulasztja el. Mégis mosolyt csal arcomra Kojiro-bá aprócska szópoénja, melyet ugyan nem néztem volna ki belőle… De na, ez is megmutatja, hogy még nem igen ismerem! Pedig nem ártana, hiszen most össze kellene dolgoznom vele. Reménytelennek tűnő, nehéz feladat lesz ez, de állok elébe! Még a pékséget is félredobom azért, hogy rendre intsem, és ezzel együtt felvilágosítsam az arrancart itt előttünk arra, hogy veszélyes játszmát űz!
- Ugyan, ugyan Kojiro-bá’ ne dicsérgess, mert a végén zavarba jövök! De tégy egy szívességet és ne temess ilyen hamar… :/ - morgom, elhúzott szájjal mikor már a bosszúról papol Kojiro-bá. Nem igen hajlok arra, hogy itt hagyjam a fogamat, szóval remélem, megérti ezzel szembeni visszakozásom. Túléljük! Maximum a Yonbantai barakkjában fogunk nyaralni. Mondjuk, van ott koszt, kvártély, höh, kész dőzsölés vár ott ránk! Nem lesz gond! No, meg nekem még ízét is kell csinálnom a Pékségben vagy mi a szösz, már elfelejtettem… uff ._. … szemem sarkából az ég felé nézek, hátha megadja az a választ, mit is kell majd ott pontosan csinálnom. Nagy törekvésem a Pékség megtalálásához, majd annak se perc alatt történő félredobása már oda vezetett, hogy megfeledkeztem mit is akartam ott! °o°” Mindegy. A lényeg, hogy dolgom van ott és a kis megálló után ott a helyem ám’, szóval lehetőleg sétafikáló állapotban kéne majd elpucolnom innét, szóval khm…
Elhessegetve gondolataimat vázolom fel aprócska ötletem töredékét Kojiro-bának, így is sokat időztem a fantáziám vízén, amit csoda, hogy nem használt ki a kedves arrancarunk, ki nem akart velünk játszani. Legalábbis e játéknál békésebb elfoglaltságban részt venni. Csupán reménykedni tudok, hogy ötletem nem lesz túl sikertelen és Kojiro-bával is össze tudok dolgozni. De majd kiderül vagy beborul, bár inkább derüljön, mintsem boruljon!
Mit volt mit tenni, az erősségeimre kellett támaszkodnom sérüléseim miatt, s míg arra koncentráltam nem szenteltem komolyabb figyelmet „ellenségünk” húzására, melynek célpontja Kojiro-bá volt. S hiába vettem egy pillantást minderre tudtam, hogy nem merülhetek most bele még jobban, ki kell használnom az átmeneti előnyömet, mielőtt Kojiro-bá sebesülése fölöslegessé válna. De a tudat alattiimban felcsendülő halk bűntudat hangja rendkívül zavaró tényező. Épp, hogy nem billenek ki a nagy összpontosításból miatta! >.>”
Ugyan jócskán csak alap trükknek számít egy erősebb ellenféllel szemben a szerepek megosztása, mint a mostani ötletem, amit Kojiro-bával próbálok összehozni. Akadémián is volt nem egy hasonló szimulációs gyakorlat, meg anno a régi osztagokban is, amikor együtt kellett működni más halálistenekkel, szóval nem haboztam innen meríteni egy csipetnyit. S annak ellenére, hogy jobb szerettem betölteni a hátvéd szerepét, most mégis a támadó félt játszottam el, hiszen ki tudja, hogy sikerülni fog e, amit akarok, no meg Kojiro-bá zanpakutoja is inkább távolsági képességekkel van felruházva, így ez tűnt a legmegfelelőbbnek…. De arra nem számítottam, hogy megsérül! T-T
Amint láttam, hogy klónjaimnak bedőlni látszik kis arrancar barátunk, azonnal félbehagytam gondolatbéli önmarcangolásomat, s már készítettem is jobb öklömet az ütésre, mert hát szabad a pálya! *o* Elégedett aprócska vigyor bukkan fel arcomon és röppen is öklöm. De az arrancar, a fegyverek egyikét, amit a kezében tartott, s nem hajított Kojiro-bá felé, igaz megpróbálta vele felfogni ütésemet, de az Ikkotsu annál erősebbnek bizonyult, hiszen könnyű szerrel haladt át rajta öklöm. De így nekem is volt részem kisebb horzsolások beszerzésére, pedig azt hittem sértetlenül megúszom… mohh… |-(
Míg csak az apró karcolásokkal voltam elfoglalva váratlan mód ér visszavágása, nem számítottam arra, hogy visszacsap az előbbi ütésem után. Hisz, az Ikkotsu rendkívül csontrepesztő hatását éreztem öklömben és hallottam a reccsenést is, melyet a bordájának törése hallatott, mégis megerőlteti magát? Fe – le – lőt – len! >.> Vagyis… nem tudom, nekem ez csak rossz, minek kell sérülten pattognia mámo! >-> Hyozanryuu figyelmeztetése mindent megért számomra, talán nem is kapcsoltam volna időben, ha nem szól, melynek eredménye egyértelműen mínusz egy jobb kar lett volna! Na, még mit nem… elég hátrány számomra, hogy bal karomat így sem tudom rendesen használni. :<
A vágóeszköz útjából sebtében igyekeztem elkapni karomat és ezzel egy időben hátrább lépni, de a jobb lábamba hasító fájdalom miatt, mely felszólalkozott a váratlanul végrehajtani kívánt mozdulatsorozat során, nem tudtam kivitelezni. A kínzó érzés hatására csupán fél térdre sikerült rogynom, mintsem meghátrálni, ahogy eredetileg akartam volna. Így sikerült kisebb vágást hagynia jobb alkaromon fegyverével, aprócska darabot kivájva belőlem. De mindez elegendő áldozat volt ahhoz, hogy még, úgy ahogy az újonnan lesérült kezembe vegyem Hyozanryuut, s tőle származódó védelmemet felhúzhassam, mielőtt még egyszer végtag megspékelésére hajtana a vöröske itt előttem.
- Ishi no Hogo… - kristály védelmem fölöttem bontakozott ki, s a sérülés miatt adódó rossz koncentrálásomból született roppant törékeny kristálypajzsom, csak feltartoztatta támadásának második felvonását. Kevés, de értékes másodperceket nyertem vele, mert így sikerült hátra vetődnöm ez által el tudtam kerülni az újabb vágását, melyet rám mért az arrancar. Így csak a földet nyársalhatta fel helyettem, amint keresztülhaladt kristályvédelmemen, bruhahaha. De… a kavicsgyilkos hétszázát nekije, ezért még megkapja! TT_TT
Meglepetten nézek Kojiro-bá hirtelen felbukkanó valójára, s igyekeztem tekintetemet elrejteni az arrancar szeme elől, mely veszélyeztethetné a Nibantai tiszt trükkjének lebukását. Bár kétségtelen, igen merész húzás, mégis csak egy szívós arrancart sikerült kifognunk a sokból, nem lepne meg, hogyha számítana a hátbatámadásra. Így míg reményeim szerint Kojiro-bával foglalkozik – mind szüntelen bedobom szerencsétlen partneremet a mélyvízbe… – Fukuzei technikával kerülök a föld alá, eltűnve szemük elől, hogy meglepetés csodás mámorával élve bukkanjak fel ismét a harctéren.
Levegőbe pattanva, pörgést kezdeményezve közelítem meg az arrancart. Csupán fájdalomtól átjáró lábamnak nem jött be ötletem a felől, hogy Kuchinukival kívánom megközelíteni a Pékséget ignoráló ellenfelet. S a rúgásról szóló ötletemet emiatt hamar elvetve zanpakutommal próbáltam meg egyensúlyozni az átmeneti hibát. A levegőben megfordulva, s a pörgés során szerzett lendületet kihasználva az Ishi~chiri no Hanabi technikát aktiválva fegyveremnek próbáltam meg fentről, jobb vállát célba venni támadásommal. A penge körül tekergő csillámló kőzettöredékekből, ha egy kevés is, de rá tud tapadni testére már az is jó lenne a szénánkat elnézve. Hisz az utána összeálló kis virág és abból származódó robbanást eddig senki sem tudta elkerülni, bár ő igen eszes, így nem kizárt, hogy megpróbál kilógni valahogy alóla. :/
- Hadou no ichi: Shou! – mutatok rá bal mutatóujjammal, miközben meghátráltatni próbálom a hirtelen elmémben felötlő mágiával. Valahogy nem kívánom, hogy a közelemben legyen, miközben a gravitáció hatalma eluralkodik rajtam és szép lassan a talajon kötök ki.
Rongybaba módjára landolok a kemény földön, rendkívül kiszolgáltatott állapotba kerülve ott, a lábamba nyilalló, keserves fájdalom miatt. Mégiscsak egy küzdelemben fontos végtagom került mínuszokba, melynek sajgása felülmúlja karjaimban lüktető fájdalmat. Remélem, Kojiro-bá nincs ilyen rossz passzban, mint én. :/

Spoiler:

Fájdalomtól sajgó lábamat, ha tehetném, tőből levágnám és elhajítanám azt üvöltözve, hogy egy újat akarok, mert ez már nem működik, de ez nem ilyen könnyű. T_T Még a vörös kis Teddy Dollar is keresztülhúzta elszámolt számításaimat, mert hát éppen most támadt kedve célba dobást gyakorolni. |-( Azt kell, hogy mondjam ÖTÖS! Most le is ülhetne és maradhatna a fenekén, hatalmas telitalálat lett! Jön nekem egy új csípőcsonttal a kavicsos csidicsudiba már, szeretettel várom a nem létező folyószámlámra vagy mi a szöszömre a zsózsót érte! T_T
Áldom még a nagy királyt is, hogy sikerült eszembe jutnia egy hasznos mágiának, mellyel kissé távolabb kerülhettem tőle a földön landolás során. Bár azt nem mondom, hogy nem örültem volna akkor, hogyha a padlóval való közelebbi megismerkedést elhalaszthattam volna valamiféle csoda folytán. Esetleg semmiből felbukkanó pihe-puha párnák segítségével vagy valamivel, de na. Tudom, ez nem kívánsághangverseny, pedig állítom, biztos győztes lennék ott jelen pillanatban! T^T
Vérző jobb oldalamat fájlalva kapom oda kevésbé sajgó kezemet, melyből rögtön megtudhattam, hogy csont talán nem törött, talán, amennyit én értek ehhez. De olyannyira, de annyira fáj, hogy áúúú… T3T Hát ér ennyit az a vacak Pékség, Keo-báró-sama? TT_TT Főleg úgy, hogy már arra sem emlékszem mit kell ott csinálnom? ._.”
Egyetlen dolog, ami még tartja bennem a lelket az a csontnélküli telitalálatom, mert hát sikerült és rátapadt pár szem kristály a karjára, így reszkethet a robbanástól, amit okoz, hogyha feltöltődik, nyehehe! Csak ne lenne ilyen piszok lassú a töltődése! T-T Nem elég, hogy most adtam be a kispados pihenőmet és nagyban napozok itt a földön, mintha jobb dolgom nem lenne, de még Kojiro-bá hasznára sem válhatok a kényszerlustulásommal? T_T
~ Gratulálok, Kiscsillag! Lassan már diplomát is kaphatnál az önsajnálat mesterségéről. De vennéd a fáradságot és kinyitnád végre a csipádat? Vagy sokáig tartana hazatérned az önsajnálat mezejéről? |-( ~ a felettébb sértő szavak Hyozanryuutól olyan váratlanul jöttek, mint egy olyan reggel, ahol full meglepetésszerűen derül ki, hogy nem várható papírmunka mára, így emiatt Ördögűzéstelen napnak nézhetünk elébe. Így a legnagyobb értelmetlenséggel arcomon veszem a fáradtságot, hogy elnézhessek arra, amire nem túl kedvesen felhívta figyelmemet. Bár megérdemelné, hogy fülem botját sem mozdítsam rá. |-(
Ha az arcomra kiült döbbenetet lehet tetézni, ha nem, akkor is lényegtelen, mert nekem egytől – egyig sikerült! Ráadásul nem kevés pánikot jelző mimika is felbukkant mellette. A felém száguldó veszélyes fegyverek, melynek testvérei nem kis sebeket hagytak rajtam, most pontosan irányomba vesznek repülőgyakorlatot. Hová máshová, ha nem felém, mi? °o°”
Sem kitérésnek, sem védekezésnek, sem semmit nem tudok kihozni jelenlegi helyzetemből. Talán ha eddig nem emlékeztem vissza olykor – olykor roppant unalmas, hol pedig rendkívül eseménydús pillanatokra a múltamban, akkor most megtehetném. De még elmém sem pörög! Pedig azt hallottam, hogy a vég közeledtével minden ember előtt lepereg az eddigi élete, mi shinigamik is emberek voltunk, szóval gondolom ránk is igaz ez, nem? T_T
A rajtam eluralkodó döbbenet, amint látom Kojiro-bát felbukkanni előttem, hogy elállja a felém közelítő éles pengék útját, egyszerűen jobban lefagyaszt, mint az, amikor én voltam komolyabb életveszélyben. Szinte lassított felvételben láttam az eseményeket, mintha esélyem adódna arra, hogy meghiúsítsam a történteket, hogy eszement Kojiro-bá helyett én sérüljek meg, ahogy az eredetileg le van írva a forgatókönyvben! De egyszerűem meg sem tudok mozdulni a fájdalomtól, melyet egy apró mozzanat hatására is érzek szétáradni testemben.
Tehetetlenül nézem végig, ahogy Kojiro-bán keresztülhaladnak azok a fránya pengék, mindeközben szidva önön gyengeségemet, mely miatt semmit sem tudtam tenni, hogy megakadályozzam azt, azt, hogy segítsek jelenlegi társamnak kitüntetett shinigaminak! T.T Egy jó barátnak, kinek most tartozok egy élettel, egy képtelennek tűnő viszonttartozással. Megrökönyödve hallgatom végig elhalt szavait, melyre csupán hebegve motyogok teljesen összefüggéstelen dolgokat, amiért egyszerűen nem találom a megfelelő szavakat, melyet most ki kellene ejtenem a számon. S nem tudom, hogyan, miképpen, de egyszerűen nem nézhettem végig azt ez mellett, hogy a koszos földre is zuhanjon! Minden nem létező és meglévő erőmet összegyűjtve vetődtem, hogy Kojiro-bá mozgásképtelen testét elkaphassam és megakadályozhassam a poros talajra való erőszakos landolását.
- A nem létezőbe is Kojiro-bá, miért pont most kellett hősködnöd? T_T És, és, miért dobtad el csak úgy a testi épségedet? Normális vagy? És… és, hogy mondhatsz ilyet… még, hogy „rám bízod”? Megőrültél? Meg ne merj halni, mert, mert esküszöm, hogy utánad megyek és én foglak visszarugdosni onnan! Hallod? Felfogtad? Kojiro-bá! T^T – zaklatottan kezdem el rázni elhadart mondataim során, hátha kapok némi reakciót is tőle, mely alátámasztja azt, hogy, hogy kutya baja, csak egyszerűen egy kis pihenésre van szüksége és utána tovább segít. De mindezen áhítozásom reménytelenség homályában akart elveszni. Zaklatottságom kezdet hamar idegeskedésbe átcsapni, mely egyre inkább felvitte az amúgy sem normál helyzetben ingadozó vérmérsékletemet. Dühödt pillantásokat vetettem az arrancar irányába, melynek következménye zanpakutomon lévő nagyobb kristály hamarabbi feltöltődése lett. De nem csak rá voltam mérges, hanem magamra is, amiért Kojiro-bán nem tudtam időben segíteni… olyan, de olyan béna vagyok! T_T Miért bízott rám ekkora feladatot Kojiro-bá? Lehet, tényleg sikerülne? De hát ez teljes egészében kizárt! T_T
Egyre és egyre mérgesebb lettem, lassacskán annyira, hogy észre se vettem, már a következő lépésemen merengek elmémben, amit véghez akarok vinni a vöri arrancar ellen. Még az sem tűnt fel, hogy a kristálytöredékek, melyek a vöröskére tapadtak lassan felveszik a virágalakzatot és bekövetkezik a robbanás, mely vele jár. De pechemre megtalálta az egyetlen gyógyírt, mely ellene használható. Azzal, hogyha időben eltávolítja magáról, akár esélye van elkerülni a robbanást, mely számomra nem lenne túl előnyös! Hogyha élni akarok Kojiro-bá által rám bízott feladat sikeres kivitelezésével, akkor nyomban kell cselekednem és nem lazsálhatok!
Elhatározottságomból és mérgemből született némi magabiztosság segítségével bátorkodtam meghiúsítani, hogy csak úgy leválassza magáról a kőzettöredékeket. Erre kitűnő lépésnek véltem a Seikyomai technikát. Szinte csak pörgött elmémben annak kivitelezése, hogy gyakorlatba is átültethessem. Villámtáncom leggyorsabbikával, mely jelen helyzetben kivitelezni tudok a testemen tátongó sebeim mellett rohamozom meg, míg figyelmét a kristályok eltávolítására szenteli. Hyozanryuu markolatát görcsösen szorítva, már – már torkomban érezve hevesen dobogó szívemet, fektetem erőm kisebb hányadát a kivitelezésbe. Hiszen nem kell már sok ahhoz, hogy Hyozanryuu feltöltődjön, csupán ki kell várnom! Még ha nagyon hosszúnak is tűnik ez a kis pillanat, mely már az őrjítő határt is súrolja, és még ha gyűlölök is várni, most mégis meg kell tennem! Ha szándékomban áll bevetni a „titkos ütőkártyát”, ahogy a nagykutyák mondanák.
Szemtől – szembe kerülve vele, csupán remélni tudom, hogy sikerül a „táncot” kellő sebességgel kiviteleznem, s kevésbé látja a lépéseimet, mely jócskán csak nagy előnyt jelentene nekem. Mert akkor nagy lépést tennék Kojiro-bá kérésének beteljesítése felé. Bár nem tudom, mennyivel leszek csigább a vérző sebeimmel… >.>” De ezek miatt most nem tántorodhatok meg!
Hogy is vannak a tánclépések? Első hopp elölről: gyomor; második hopp jobbra, ja, nem… másik jobbra: máj és végül a harmadik hopp hátulról, átkeringőzve mögé: a tüdő. Mert az van ott ugye? ._.” Ha jól emlékszem, annak kell ott lennie, nem másnak! (rád bízom, hogy hogyan mennyit, miképpen hárítasz, nyitva hagyom a lehetőségeket, a folytatást sikertelenség esetében is véghezviszi >-<) Majd a Seikyomai eltáncolása után pár lépést még előre szökkenek, hogy elsősorban szemrevételezhessem Hyozanryuu feltöltődési állapotát, nem is szentelve nagyobb figyelmet arra, hogy miképpen sikerült kiviteleznem az előbbi rohamomat. Túlontúl sikertelenül vagy fél sikerrel, esetleg telitalálattal? Kit izgat? Sokkal eredményesebb dolog tárul elém, amint Hyozanryuu kristályaira vettem egy pillantást. Apró, kissé már mondhatni ijesztő kacarászásba kezdve adom tudtára váratlan örömömet, mely ennek látványa hozz fel bennem. Mindeközben nagy felelőtlen módon nyitva hagyva az esélyeket vöröske arrancarnak a visszacsapásra…

Spoiler:

*Egyeztetés alapján Kojiro Kurodával a sorrend megcserélve

Kárörvendésemmel eléggé elhamarkodtam a dolgot. Lehet, hogy a Seikyomai eltáncolásával egész jól jöttem ki, de jómagam is megjártam az egészet. Az első csapásom sikerét meghiúsította a ceroval, mellyel a kristály törmelékeket kívánta leszedni magáról. Ugyan nem volt olyan hatalmas erejű eme csapása, mégis karom, mellyel az ütést mértem, szépen oda pörkölődött tőle. A másiknál pedig hatalmas kardjával akadályozta meg a tiszta ütés kivitelezését, s ha nem lett volna a bennem túltöltődött adrenalin, talán az utolsó lépést végig se tudtam volna csinálni. De tudtam, hogy meg kell tenni Kojiro-báért, Sereteiért és a Pékségért!
Az ütés követő fél minutum elteltével ernyedve ejtem le magam mellé a támadás során megspékelt karomat. Látásom is kezd elhomályosulni, miközben lábaim is éppen kezdik feladni a szolgálatot. Remegve, csupán akaratom miatt tartanak már csak meg, azonban a fél térdre rogyást még ilyen erőteljes akarással se tudom elkerülni. Ráadásul az összes benyelt sebemből egyszerre sugárzik a kínzó fájdalom, melyet alig tudok elviselni. Szememnél felbukkanó könnyek is remekül alátámasztják, hogy a fájdalomtűrés határom most omlik össze véglegesen. Kínomban már Hyozanryuu pengéjét a talajba szúrva támaszkodom, pedig a feltöltődését jelző kristályok gyönyörű ragyogása megmutatja, hogy itt lenne a lehetőségem alkalmazni a második szintjét és megadhatnám a kegyelemdöfést Teddy Dollarnak.
- Ban… - csak ki kellene mondanom, mégis képtelennek érzem magamat rá. Nem csak az akkor felszabaduló energiától félek, avagy attól, hogy nem tudnám rendesen kordában tartani a Ban-kait, mivel még nagyon is új kezemben a második szintje. Hanem az is megtántorít, hogy elvegyem a vörös arrancarnak az életét, miközben már így is alig van benne élet. Egyáltalán nem lenne fer tőlem, hogyha fegyvertelen állapotában sújtanék le rá. Sajnálom Kojiro-bá nem vagyok képes megtenni! T_T”
Bűntudat elevenedett fel bennem cselekedetem miatt, mikor puszta akaratommal hagytam zanpakutomat visszaváltozni eredeti kopottas külsejére, s elhelyeztem tokjába. Nem tudom eldönteni, hogy helyes az, amit tettem vagy pont ellenkezőleg? Egyszerűen a maradék életkedvem is elmegy attól, amint ebbe belegondolok. Emiatt nehezen is veszek erőt magamon, hogy felálljak és odamehessek Kojiro-bához, hogy megnézhessem, jól van e? Ellenfelemet hidegvérrel ott hagyva, hiszen ismerem az arrancarok menekülési módszerét, biztos van benne annyi szufla még, hogy visszatérjen otthonukba. Bántani más shinigamit már biztosan nem fog, e felől nem kételkedem, ezért is bátorkodom nem törődni vele tovább, s figyelmemet inkább társamra szentelni.
Lassú, esetlen léptekkel, olykor – olykor többször elesve a kis távon, mely köztünk volt, a végén már szinte a földön csúszva alázkodtam meg, hogy odaérjek még idén, mielőtt a vérveszteség miatt eszméletemet veszteném. Látva, hogy Kojiro-bá még enyhén lélegzik némi boldogság és megkönnyebbülés egységes csillanása jelent meg szememben az örömteli „még túlélheti” reménykeltő szavak hatására elmémben. S ennek biztosítását a 4. osztag tagjai elérhetnék, viszont mégis, hogy értesíthetném őket?
Kissé kétségbeesve tekintettem körül, amikor egy halálisten sziluettjét láttam kirajzolódni a távolban, mely egyre közelebb és közelebb jött felénk. Nehézkesen ugyan, de sikerült odaszóltam neki, mielőtt fogja magát és egy teljesen más irányba elszelel. Nem hittem volna, hogy a rajtam úrrá levő erőtlenség miatt már szinte alig van arra is kapacitásom, hogy egyáltalán beszélni tudjak. De még így is sikerült felhívtam magunkra figyelmét, s lehetőségem volt megkérni arra, hogy üzenjen minél előbb a gyógyító osztagnak. Remélem, hogy nem késlekednek, és minél hamarabb ideérnek, mielőtt már túl késő lenne.
- Tarts ki, Kojiro-bá! Hamarosan jön a segítség. – Hyozanryuu tokját görcsösen szorítva, kókadva ülök mellette, míg el nem kezd forogni körülöttem a világ és dűlök el a sok vérveszteség és fáradtság együttes hatására a földön. Mély álomba szenderülve a sötétséget felváltó Belső Világomba induló gyors látogatásra, ahol magával a Gyémántsárkánnyal találkozhatok. Szinte már hallom előre sértegetéseit a történtekkel kapcsolatban... :<

Spoiler: