Szigorú arcvonásokkal futottam-shunpóztam a tetőkön keresztül, módszeresen rá-rátámadva az utamba akadó arrancarokra. A lábamon lévő eszköz jóval könnyebbé tette a harcot ellenük így, hogy megerősítette a rúgásaimat. Persze tisztában voltam azzal is, hogy ezek gyengébbek, mint azok akikkel eddig összehozott a sors, másképp nem tudtam volna legfeljebb néhány nem túl megerőltető perc után, pusztán hakudámat használva összetörni a maszkjukat és legyűrni őket. Ami azonban az igazi káoszt okozta, az mégis az a furcsa jelenség volt, ami miatt mi shinigamik is valamilyen különös oknál fogva egymásnak estünk. Időnként egymással harcoló halálistenek láttán kellett beavatkoznom, szerencsére nem okozott nehézséget megállapítani, hogy ki bolondult meg és ki nem, hiszen aki jobbára csak védekezett, annak nyilván nem volt semmi baja. Az ilyen áldozatoknak igyekeztem besegíteni és közösen kiütni, majd valami kidouval lekötni a megkergült társaikat. El tudom képzelni, hogy valakinek ez nehézséget okozott morális tekintetben, mármint bajtársak ellen harcolni, de 2. osztagosként én már hozzá voltam szokva, hogy nem agyatlan lidércek ellen küzdök, így különösebb fenntartások nélkül tudtam fellépni a saját fajtám ellen. Amúgy is, néhány óra fel fognak ébredni egy kiadós fejfájással és remélhetőleg tiszta elmével. Nagyon kíváncsivá tett, hogy mégis mi okozta ezt a bolondériát, ami miatt a saját erőink is gyengültek. Nem mintha nem lett volna elég bajunk a sok arrancarral
Időnként vissza-visszatértem az osztag területére is ellenőrizni, hogy minden rendben van-e. Az Omnitsukidouban a fejetlenség hál' istennek minimális volt, a legtöbben fegyelmezett rendben és alakzatban igyekeztek egyik helyről a másikra. Egy kicsit viszont meg kellett pihennem, hiszen azért lassan fáradtam én is. A veríték már erősen gyöngyözött a homlokomon, és a megerőltetéstől a levegőt is nehezebben vettem. A fel-felcsapó lángok és a robbanások zaja azonban arról tanúskodott, hogy az ostromnak még koránt sincs vége. Képzelem az 1. osztagnál most mi lehet, hiszen nekik kell rendet tenniük ebben a zavarban és továbbadni a megfelelő parancsokat a stratégiánkról az osztagoknak. A hírvivő alakulatnak biztos rosszabb, mint mondjuk nekem ._.
- 'ttaku, mit nem adnék azért, hogy újra élő ember lehessek most ^^" - panaszkodtam, inkább csak magamnak, mint bárki másnak, lévén nem hallhatott senki. De tényleg, aludhatnék otthon a pihe-puha ágyban ehelyett az őrület helyett :/ Ilyenkor szörnyen hiányzik a családom, remélem a szüleimnek valahol Rukongaiban nincs semmi baja... Hitomint nem féltem, csak abban reménykedek, hogy nem keveredett valamilyen úton-módon bele ebben az egészbe. Vagy akár valami másba is, annak a... Sierashinak köszönhetően Felsóhajtottam, aztán újfent útra keltem inkább, ezúttal a Soukyoku-hegy irányába indultam el. A falak tetején könnyű volt közlekedni, és azt sem bántam hogy felhívtam magamra vele a figyelmet, elvégre az volt a dolgom, hogy lezúzzam az arrancarokat, nem pedig az, hogy bujkáljak előlük. A fehér csizmaszerű eszköz, ami a hierrójukat volt hivatott csökkenteni, már kicsit megviselt volt, de még bírta az intenzív kiképzést. Talán nem fog szétesni rögtön az első használat alkalmával :/ Mindenesetre igencsak besötétedett már, így a látási viszonyok is rosszabbak voltak, és ez nem nekem kedvezett. Lopakodó technikák ide vagy oda, ahhoz hogy lesből lecsaphassak valamire, nekem is jól kéne érzékelnem a lélekenergiát, hiszen anélkül nem tudhattam, hogy éppen a közelben tartózkodik egy arrancar Azonban a kisebb reiatsu-forrásokat szinte egyáltalán nem éreztem, ahhoz legalább egy espada kellett, hogy bekopogtasson a fejembe a vészjelzés egy hollow közeledtekor Na nem mintha hadnagyként nagy vágyam lenne egy espadával harcolni, semmi esélyem nem lenne.
Ám mikor megpillantottam egy shinigamit, akinek a hátán egy erősen megtépázott haorit véltem felfedezni, hirtelen az is kétségessé vált, hogy egy espada jelenlétét meg tudnám-e érezni :/ Azért ha egy kapitányról nem vágom le, hogy közel van, az már elég súlyos problémának tűnik. Valamit kezdenem kéne ezzel a bajommal, mert ez így nem mehet tovább. Kérdés hogy mit és hogyan? Meg hogy egyáltalán van-e arra esélyem, hogy valaha az orrom előtt felbukkanó óriás reiatsukat megérezzem? Mindegy, most sokkal fontosabb volt, hogy a kapitány nem festett valami túl jól a szerelése alapján, ráadásul elég bizarr látványt nyújtott egy öngyújtóval és egy krokodilos úszógumival kapálózva Egészen addig, amíg a két tárgy össze nem találkozott.
- Taichou... jól van, minden rendben? - kérdeztem óvatosan, noha valójában fogalmam sem volt róla, hogy kivel is beszélek. A haori hátán lévő számot nem láttam annak meglehetősen hitvány állapota miatt, de még akkor se biztos, hogy fel tudtam volna idézni a nevét :/ Közben karjaival megölelte a hasát... lehet, hogy megsérült volna?
- Taichou, ha megsérült, tudok elsősegélyt nyújtani, ismerek gyógyító kidout! - ajánlkoztam, miközben közelebb merészkedtem a férfihoz és megpróbáltam magam mentálisan felkészíteni arra, hogy démonmágiát alkalmazzak. Közel sem voltam olyan ügyes, mint egy 4. osztagos, de ha még képes állni a kapitány, akkor talán annyira nem lehet nagy baja, hogy ne tudnék elbánni a sebével

Hál' istennek a kapitánynak a válasza alapján nem esett baja, csak... Krokinak. A pukk alapján úgy gondoltam, hogy az úszógumira célozhatott, jó kérdés hogy mit kereshetett a harcmező közepén, ilyen megtépett állapotban egy úszógumival a kezében Meg hogy miért világít öngyújtóval? Végül is nem olyan fontos, hogy miféle körülményeknek is lett az áldozata, lényeg hogy jól van. Nem is tudom, miért aggódtam annyira, mégis csak egy kapitányról volt szó, őket meg aztán nem olyan könnyű térdre kényszeríteni. Különben is, ennyi arrancar között mekkora esélye volt, hogy esetleg egy espadába futott bele? Minimális, egy közönséges arrancartól meg egyáltalán nem féltettem az osztagok vezetőit. Ugyan fogalmam sincs, mekkora erőt képviselhetnek az espadák, de valahogy a kapitányaink győzelmében nem tudtam kételkedni. Remélem nálam is eljön majd az az idő egyszer, amikor nem fognak olyan kemény küzdelemre kényszeríteni az arrancarok, úgy érzem akkor az Omnitsukidounak is sokkal hasznosabb tagja lehetnék.
- Ennek örülök, taichou! - mosolyodtam el, és megnyugodva fordultam el végül, hogy a környéket pásztázzam, mielőtt újra útnak indulnék. Azonban a kapitány eddig is furcsa viselkedése azt hiszem tovább súlyosbodott, legalábbis ahogy hebegve-habogva magyarázni kezdett... Nem láttam rendesen, de mintha hátrált volna, mintha fenyegetve érezte volna magát tőlem. Kérdőn húztam fel a szemöldököm a jelenetre, ennyire azért talán nem vagyok félelmetes... sőt, az egyenruhám is egészben volt rajtam, szóval csak nem jött zavarba semmitől sem. Egyre inkább úgy véltem, hogy hiába tagadja, valami baja mégis csak kellett, hogy legyen ^^"
- Miféle kihívás? o.O" - értetlenkedtem újra a férfi felé fordulva - Biztos minden rendben van? - jött a gyanakvó kérdés részemről, mert nekem nagyon úgy tűnt hogy nincs. Ami azt illeti, egy szavát sem értettem a taichounak, mármint azt, hogy miről magyaráz olyan nagyon. Szerintem rosszul hallottam, vagy nem is tudom... sőt, lehet hogy azt próbálja elmondani, milyen harcba is keveredett bele? Akkor lehet mégis van valami baja Hátba támadták, lehet hogy őt is a saját tisztjei próbálták megölni, és ettől sokkot kapott, és ezért éli most magát bele úgy... vagy mi ^^" Megpróbáltam újra közelebb merészkedni, de csak hátrálást kaptam válasznak, miközben amennyire ki tudtam venni, valamit csinált a kezével.
- Taichou, én nem... - kezdtem volna bele, hogy megnyugtassam a férfit, csakhogy váratlanul energiapengék tucatjaival találtam szembe magam. Annyira váratlanul ért a támadás, hogy esélyem sem volt elkerülni. Mire megpróbáltam kitérni, addigra már rég telibe kaptak a reiatsukések, éktelen fájdalmat okozva azzal, ahogy felhasították a bőrömet. Fájdalmas nyögés szakadt fel belőlem, miközben elveszítettem az egyensúlyom a fájdalomtól és a földre zuhantam. Nehezeket lihegve igyekeztem minél gyorsabban talpra állni, de még mindig nem fogtam fel, hogy egy kapitány megtámadott. Ennyire nem veszíthette el a józan eszét attól, hogy ellene fordultak, hacsak nem... hacsak nem neki is ugyanaz a baja, mint azoknak, akikkel el kellett bánjak azután a villanás után o.O" 'ttaku... sokba kerülhet, ha nem figyelek Megpróbáltam egy gyakorlattal helyreállítani a légzésem. Szerencsére a fájdalmat jól viseltem, de azért megéreztem a mozdulataim közben a sok kisebb-nagyobb sebet. Talán nem is jön rosszul, hogy nagyrészt a meglepetés miatt ennyire eltúlzott reakciót adtam, a fájdalom mértéke csökkent csökkent is azóta.
- Gomennasai taichou, azt hiszem nincs más választásom - nyögtem ki, majd ha kicsit bizonytalanul is, de mozgásba lendültem. A legjobban a jobb kezem sérült, így annak a használatát minimálisra kellett csökkentenem, de azt leszámítva annyira nem voltak vészesek a sebeim, csak egy kicsit befolyásolták a mozgásom... legalábbis egyelőre. Nem hittem volna, hogy egy kapitányra kell kezet emelnem, de ki kellett ütnöm, és a legjobb esélyem addig volt, amíg a kardját nem vette elő. Ami a hakudát illeti, Veracchin kívül nem sok shinigami vette fel velem a versenyt, és most is ezt igyekeztem kihasználni, ahogy lendületből indulva megpördültem a bal lábam lábam körül, a jobbal pedig a levegőbe lendítettem magam, hogy végül a bal lábfejemet megfeszítve megcélozzam a taichou fejét tornádó rúgásommal. Ha találok, attól garantáltan el fog szédülni és gond nélkül kiüthetem. Nem fogtam vissza magam, fogalmam sem volt, milyen képzett az ellenfelem ezen a téren. Ha elkerüli, akkor talpra érkezve villámtánccal kívántam az oldalához kerülni, és onnan a bal karomat hátralendítve tarkón vágni; ha pedig blokkolni tud, akkor amint talpra érkezem, megkísérelem kigáncsolni és ha elesik, akkor ráugorva megpróbálhatom egy fogással megbénítani. Ha viszont valahogy máshogy válaszol, például kidouval, akkor azt hiszem bajban vagyok Annak az előbbinek elég tekintélyes ereje volt :/

Lassan el kellett fogadnom, hogy életemben másodszor egy kapitánnyal kellett megküzdjek a saját és Seireitei biztonsága érdekében. Az első alkalommal alig tartottam ki néhány percig, és azt hiszem csak Micchan taichounak és az akkor még hadnagyként szolgáló Veracchinak köszönhetem az életemet. Naraku taichou és köztem hatalmas erőkülönbség volt, ráadásul akkor még nagyon tapasztalatlan voltam harc terén, nem volt nehéz dolga a hollow erejétől megőrült férfinak Azóta viszont rengeteget fejlődtem, képzettebb és erősebb vagyok, illetve éles küzdelmekben is volt részem bőven. Viszont még is csak egy kapitány állt velem szemben, az ő erejük és tapasztalatuk pedig még kétségtelenül meghaladta az enyémet, ráadásul én már túl vagyok néhány kisebb-nagyobb küzdelmen ma. Különösen az ikerpár jelentett komoly megterhelést, ám harci segédeszközeim elegendő előnyt nyújtottak kettejükkel szemben.
A taichou viselkedését nem teljesen értettem, de zavartságát betudtam annak, hogy nem volt magánál, akárcsak azok a halálistenek, akiket annak a fénynek a felvillanása után ártalmatlanítottam. Tekintetem komoly volt, ábrázatomon látszott az összpontosítás. 2. osztagosként egy cseppnyi ellenérzés sem volt bennem aziránt, hogy shinigamira kell kezet vagy kardot emelnem, számtalanszor megtettem már. Így hát minden erőmet bevetve zúgott a rúgásom a kapitány felé is, és úgy tűnt a keze reflexmozdulatából, hogy sikerül meglepnem, ám váratlanul el- majd lehajolt a lábam elől. A kezdeti reakció után kicsit meglepett, de a gyors mozgása nem ígért könnyű menetet, és késlekedés nélkül váltottam a lábsöprésre, mihelyst szilárd talajt ért a talpam. Már indítottam is a forgó mozdulatot leguggolva, ám a taichou felkészült volt. A kezében villanó kidou láttán kénytelen voltam elrugaszkodva felugrani és beszüntetni a támadást, így néhány méterrel odébb egy szaltó után értem földet. Roppantul gyorsan gondolkodott, és mintha számított volna arra, hogy mit teszek. 'ttaku, nemhiába kapitány Még annak sem örülhettem, hogy sikerült elkerülnöm a kontráját, mert csak néhány pillanatnyi szünetem volt a következő támadása előtt, amíg a földön tapogatózott. Nem tudom, de kezdtem úgy érezni, mintha a taichou részeg lett volna, legalábbis a zavart beszéd és a mozgáskoordinációs zavarok erre utaltak... harc közben viszont felettébb eleven volt ehhez képest. Lehet a részeges stílus kiszámíthatatlanságával van dolgom? :/ Újabb kidouja elől egy tigrisbukfenccel tértem ki, szerencsére elegendő távolság volt kettőnk között ahhoz, hogy időben reagáljak.
- Kávéautomata? o.O? - jelentek meg apró kérdőjelek a fejem felett a hadoválására, egyszerűen nem illett bele a kontextusba sehogy sem. Azt hiszem el kellett könyvelnem, hogy a férfi egy szavát sem értettem, legalábbis minden amit mondott, teljes nonszensznek tűnt számomra. Lehet valami kódbeszéd? Vagy csak én vagyok túl buta, hogy megértsem? ._.
- Taichou, térjen magához! Magának nem én vagyok az ellensége! - kiáltottam felé, noha nem fűztem hozzá sok reményt, hogy sikerül szép szóval kirántanom ebből az állapotból. Azért egy próbát megért, végül is vesztenivalóm nem volt vele. Ám úgy tűnt, hogy tényleg nem hatott, ugyanis már reppent is felém a következő kidou, ezúttal egy fehér villám. Balra tértem ki a gyors energiasugár elől, és felkészültem arra, hogy visszatámadjak, azonban a kapitány ekkor hirtelen feltűnt mellettem immár kardjával a kezében lendített felém egy vágást. Franc, elkéstem, ezzel elúszott az a minimális előnyöm, ami talán megvolt >.> Bal kezemmel rántottam le övemről a baseball-ütőmet és egy hatalmas, fémes csattanással eltérítettem a shinigami pengéjét mielőtt elérhetett volna vele. A gyors, és kicsit kapkodó mozdulattól hátratántorodtam és nem tudtam egyből visszatámadni, így inkább hátrébb ugrottam. Ha már így alakult, lélekenergiámat felszabadítottam, és zöldes fehér reaitsutornádó vett körbe néhány másodpercen belül.
- Hikkake, Mayoi Neko! - kiáltottam újra miután előhúztam a kardomat, aktiválva ezzel shikaiom erejét. Egy kapitány ellen meg kellett tartanom a lépéselőnyt, muszáj volt kardom erejét is bevetnem. A karomra kerülő fémkesztyűknek csak az egyikén voltak karmok, bal kezemben egy wakizashi díszelgett, melyet fordított fogással markoltam. Harcstílusom ilyenkor is hakudára alapszik, ehhez pedig kényelmesebb volt ez a kardtartás. A penge körül lassan megjelent az alig átható szélburok is, mely néhány centivel hosszabbá és szélesebbé tette a fegyvert. Ám mielőtt lecsaptam volna, el kellett terelnem a férfi figyelmét. Idézést kezdtem el hadarni, és ha szükséges volt, akkor villámtáncomat használva igyekeztem távolabb kerülni az esetlegesen közbetámadó kapitánytól.
- Bakudou no rokujuuichi, Rikujoukouru! - intettem ellenfelem felé, és megpróbáltam hatrudas fénybörtönebe zárni. A hat sárga energiabigyó összezárulásával egy időben indítottam egy újabb villámtáncot, és a taichou fölé-mögé kerülve lendítettem a fejem fölé a jobb lábamat, hogy miután sarkamba reiatsut koncentráltam, egy Axe Kickkel sújtsak le a halálisten fejére. Az offenzív erő kedvéért a védekezésre nem figyeltem egyáltalán, így ha sikerül elkerülnie a támadást, akkor nyílt felületet nyújtok számára egy visszatámadásra, ám bíztam benne, hogy sikerült elkapnom a bakudoummal és nyerek vele annyi időt, hogy véghez vigyem a rúgást. Akármi történjék is, a lehető leggyorsabban újabb támadást indítottam, ezúttal rövid kardomat használva. Egy ütésszerű mozdulattal céloztam a pengémmel az arca felé, csupán annyival elvétve a támadást látszólag, hogy az éles szélburok szegélye súrolja a kapitány bőrét, ne pedig az acél, és utána a törzsem forgását továbbvezetve fordultam meg, hogy jobb lábammal egy erőteljes hátrafelé induló kirúgással törzsön találjam. Talán kicsit óvatlan voltam, de úgy éreztem minél tovább tart a küzdelem, annál kevesebb az esélyem arra, hogy kiüssem, így nem volt időm arra, hogy felmérjem az erejét. Csak reménykedni tudtam benne, hogy a hakudára építkező támadásaim sikerrel járnak, illetve hogy egyáltalán megfelelő módszert jelentenek egy nálam képzettebb és rangosabb shinigami ellen, elvégre ez volt az erősségem.

Nem éreztem magam valami jól, amiért ezt kellett tennem. Kerültem már olyan helyzetbe, mikor nem tűnt számomra helyesnek erőszakkal megállítani egy-egy shinigamit, de Onmitsukidousként többnyire parancsként volt kiadva a feladat. Mikor még sanseki voltam, viszonylag gyakran találkoztam olyan halálistenekkel, akik látszólag ártalmatlannak tűntek, mégis el kellett fognom őket. Most a helyzet annyiban volt más, hogy a döntés az én kezemben volt. A taichou nyilvánvalóan nem volt beszámítható állapotban, így ésszerű megoldásnak tűnt kiütni, mielőtt valakinek árt rajtam kívül is, mégis volt benne valami furcsa, ami nem hagyott nyugodni. Több, mint különösek voltak a tettei, most is, mintha meg se próbált volna védekezni, akadálytalanul találtam be. Már-már sajnáltam is a kapitányt, és az, hogy egy ilyen tiszta találat után magánál maradt, vagy arra utalt, hogy önkéntelenül is visszafogtam magam, vagy arra... hogy sokkal szívósabb, mint gondoltam. Talán nem véletlenül van haori a hátán, még ha most ez a ruhadarab inkább hasonlít egy rongyra jelen pillanatban Az egész annyira zavaró volt, hogy előjött belőlem az óvatosság, és inkább taktikusan visszább vonultam, nehogy meglephessen valamivel. Tartottam tőle, hogy el akarja hitetni, milyen fölényben vagyok, és mikor már elkényelmesedek, akkor lep meg egy kivédhetetlen támadással. Máskor nem töprengenék ilyenen, de az ellenfél különös körültekintést igényelt. Nem voltam kifejezetten tapasztalt shinigami. A rövid pihenő és a kivárás azért is jól jött, mert a sérüléseim nem engedték meg, hogy túl sokat mozogjak egyszerre. Az a kidou, ami eltalált, elég kellemetlenül érintett, sajgott minden porcikám tőle egy ilyen komoly mozgékonyságot igénylő támadás kombináció után.
A probléma azonban ott kezdődött, hogy a férfi lélekenergiája váratlanul felszabadult. A reiatsu nyomása nem volt olyan vészes, mint gondoltam, az viszont már annál inkább aggasztó volt, hogy a taichou fegyvere megváltozott. Wakizashimat magam elé tartva a hátsó lábamra helyeztem a súlypontomat, és megkíséreltem felkészülni arra, hogy megküzdjek egy shikaijal. Innentől kezdve egyértelmű volt, hogy hátrányban leszek, akármit csinálok. Nem volt semmi, amivel válaszolhattam volna erre az erőfeloldásra, az pedig egyértelmű volt, hogy az ő kardja erősebb az enyémnél. Nem volt más választásom, habozás nélkül előhalásztam Izomnövelőmet, majd miután felcsatoltam, egy Erőkristályt is széttörtem a pengémen. A levegő immár vörös színben kavargott körülötte, egészen különös külsőt kölcsönözve neki. Csak reménykedni tudtam benne, hogy elegendő lesz ennyi erősítés a támadásai felfogásához. Nem spórolhattam az erőmmel, nem sajnálhattam az ellenfelemet, az akár végzetes is lehetett volna a számomra. Tisztán emlékeztem még arra a napra, mikor Naraku taichou kis híján megölt őrületében.
A felém indított kidou elől balra kíséreltem meg kitérni. Számítottam rá, hogy el akarja terelni a figyelmemet vele, de arra már nem gondoltam, hogy nem jó ötlet a démonmágiáról levenni a szemem. A hirtelen fellobbanó lángcsóva előttem ismeretlen hatása volt ennek a kidounak, aminek a nevére nem emlékszem ugyan, de már biztosan láttam. Túl későn esett le, hogy a kapitány lélekölője az enyémhez hasonlóan szél természetű, és ez növelte meg a tűzgolyó méretét. Tehetetlen voltam, már nem tudtam elkerülni, a lángok pedig elnyeltek. A perzselő forróságban úgy éreztem, meg fogok sülni, és mikor egy elkeseredett erőfeszítéssel végre kiugrottam az eleven pokolból, a fájdalomtól a földre rogytam. Minden mozdulatomat heves és égető fájdalom kísérte, egyenruhám több helyen is megperzselődött, leégett rólam, szemem és szám pedig kiszáradt. Négykézláb, fél szememet becsukva, a kínoktól torz arccal néztem fel, a taichout azonban sehol sem láttam. Itt hagyott volna? Nem. Jellegzetes, korábban már hallott hanghatást észleltem oldalról, ismét pengék repültek felém. Ugyanaz a kidou, amibe egyszer már belenéztem.
- Hadou no... gojuu, Rei no Kuron! - kiáltottam. Nem volt időm idézni, és gyengének is éreztem a klónomat, ami egyvalamire volt csak jó: pajzsnak. Amíg hasonmásom felfogta a mágiát, addig én odébb gurultam, persze a fájdalomtól hangos kiáltással. Szinte megbénultam tőle, annyira sajogtak tagjaim, de ha túl akartam élni, el kellett viselnem.
- Megvagy! - jeleztem, hogy észrevettem az újabb adag lélekpenge forrását, és lábammal kitámasztva előreszökkentem, egy újabb löket fájdalom árán megakadályozva a találatot. Tekintetem maradt végig a homályos körvonalú alakon, ideje volt visszatámadnom. Elvégre a legjobb védekezés a támadás, menekülésnek pedig nem sok értelme lett volna a jelen állapotomban. Csak bízhattam benne, hogy előbb-utóbb érkezni fog a segítség, az erősítés. Összeszorítottam a fogaimat, és miután megidéztem Kazehougan nevű technikámat, rávetettem magam a szélgömbre és jóformán kilőttem magam a shinigami felé. A levegőben átfordulva egy erélyes, bár legjobb képességeimhez mérten gyenge félköríves rúgást eresztettem meg a taichou feje felé - legalábbis arra, amerre a fejét sejtettem - majd talajt fogva egy széles suhintással támadtam rá wakizashimmal a mellkasára. A mozdulat végén pedig jött a meglepetés, a jobb kezemben lévő kardot kiejtettem, és a balommal megragadva teljes erővel szúrtam ellenfelem felé vele. A két mozdulat között alig telt el a másodperc töredéke, hittem benne, hogy elég gyors leszek. Nem maradt sok erőm, kételkedtem már abban is, hogy egy ellentámadást képes leszek kivédeni. A sebeim és égési sérüléseim okozta kínoktól már a könnyem is kicsordult, de tűrtem. Tűrnöm kellett. Muszáj volt.

Nem fűztem sok reményt ahhoz, hogy ebben az állapotban sikerre vezethetem a támadásomat. Elgyengültem, testem pedig tele volt kisebb-nagyobb sebekkel, ahhoz hasonlított az érzés, mikor még Naraku taichou ellen tartottam a frontot. Sőt, ez még talán annál is rosszabb volt. Nem lettem sokkal erősebb pedig, csak kitartóbb talán, köszönhetően a sok edzésnek, mellyel állóképességemet növeltem, de ez lehetséges, hogy elég ahhoz, hogy most talpon tudjak maradni még éppen annyi ideig, míg valahogy pontot teszek ennek a harcnak a végére, vagy megérkezik az erősítés. Bíznom kellett magamban, és el kellett érnem a kitűzött célt, máskülönben sok ártatlan shinigami megsérülhet. Mégis csak egy kapitánynak ment el az esze, már az is kész csoda, hogy nekem, egy hadnagynak sikerült vele felvenni a küzdelmet. Igaz, számomra elég egyoldalúnak tűnt, hiába tettem meg mindent, mégis én voltam az, aki megsérült.
Már szinte minden mindegy alapon támadtam, fejjel a falnak. Nem volt vesztenivalóm, képes lettem volna feláldozni magamat azért, hogy megóvjam a társaimat a veszélytől. Ezt a mentalitást éreztem a leginkább a sajátomnak, hiába törekedett rá Neko, hogy kiölje belőlem az önfeláldozást. Annyi kívánságom volt csak, hogy ha én bukok, akkor hadd rántsam magammal a taichout, és mire magunkhoz térünk a 4. osztag kórtermeinek egyikében, már semmi bajunk se legyen se testileg, se lelkileg... Fogcsikorgatva, minden maradék erőmet beleadva vittem át a lendületet és rúgtam. Láttam, ahogy emeli a kezét, és az eddigiek alapján azt vártam, hogy ezzel vége. Blokkolni fogja, és hiábavaló lesz az erőfeszítésem. Azonban... nem így történt. Kezei között átcsúszott a lábam, és bár tompította a rúgást, mégis eltaláltam a fejét, a kapitány pedig nem kis meglepetésemre röppályára állt a találat erejétől. Értetlenül bambultam az épület falát is átszakító alakra. Ennyit jelentene az izomnövelőm és a shikai technikám okozta erőtöbblet?
Csakhogy elképedésre nem volt idő, esélyt kaptam, amit vétek lett volna nem kihasználni. Vonásaim eltökéltté váltak, erőt vettem magamon és utánaszökkentem, hogy kardommal vessek véget a harcnak, és végre ártalmatlanítsam az ámokfutót. Talán azonban túlzásba vittem, legalábbis inkább én ijedtem meg, mikor váratlan húzásom után wakizashim akadálytalanul hatolt a férfi mellkasába. Tudat alatt talán arra számítottam, hogy ki fogja védeni, bennem volt, hogy kapitány ellen küzdök. Ezért nem is fogtam vissza magam, pedig miért is viselkedne másképp kótyagos fejjel, mint bárki más? Ugyanolyan shinigami, mint én. A meglepetéstől lefagytam, hiszen nem akartam ilyen súlyosan ártani a taichounak. Még az is megfordult a fejemben hirtelenjében, hogy életveszélybe sodortam a felelőtlenségemmel.
Mikor felocsúdtam, sietősen rántottam volna vissza a karomat, azonban váratlanul egy kéz fonódott a csuklómra. Felkaptam a fejem, az előbb még reszketeg kéz most úgy szorított rám, mintha nem is lenne magánál, és talán nem is volt teljesen. Nem hittem volna, hogy képes lesz mozogni ezek után, de ismét csak bizonyosságot nyert, hogy egy kapitányt nem érdemes alábecsülni. A tekintete egészen fura volt, mintha transzba esett volna, vagy nem is tudom... A rémület akkor fogott el, mikor a másik kezében megláttam egy kidout villanni. Ilyen távolságból esélyem sem volt kivédeni, sem pedig elkerülni, pedig kétségbeesetten próbáltam kirántani a kezem az övéből. Az előbbi felerősített Haien után a Shakkahou is telibe kapott, ezúttal pedig már arra sem volt erőm, hogy egy szökkenéssel elugorjak a tüzes reiatsu fergetegből. Izmaimat megfeszítve kúsztam-másztam ki a robbanás felhőjéből, majd újonnan szerzett sérüléseimtől szenvedve gördültem odébb még egy kicsivel. Köhögés jött rám, egyébként is erősen ziháltam. A fáradtságtól már a látásom is homályossá vált, csupán elmosódott foltként érzékeltem a kapitányt a sötétben, kinek szakadt haorija jelezte csak számomra a hollétét. Itt lenne az ideje, hogy feladjam? Nincs az az isten, hogy én képes lennék ártalmatlanítani valakit, aki ezek után is képes állva maradni. Alig bírtam megmoccanni is, nem éreztem a végtagjaimban az erőt. Nem voltam rá képes, hogy megállítsam, ahogy Naraku taichou ellen is gyengének bizonyultam. Egyetlen dolgot tudtam már csak tenni, ehhez pedig felemeltem remegő kezemet és feléje nyújtottam.
- Bakudou no rokujuuichi... Rikujoukourou - nyögtem ki, ujjamból pedig sárga energiakötél távozott, mely aztán gyorsan hatfelé vált és hat irányból csapott le a shinigamira abban a reményben, hogy le fogja bénítani, és talán nem szabadul ki addig, amíg nem idézek meg még egy kidout.
- Soushite... Juugeki byakurai - irányítottam ujjamat ismét a férfi felé az idézés befejezésével, de ahogy a vörös villám elhagyta a kezemet, úgy éreztem, hogy a lélekenergiámat se fogom tudni használni már. Shikaiom is megszűnt, elmémre pedig jótékony zsibbadás telepedett, mely aztán elnyomta a lélekjelenlétemet is, és minden... elsötétült.