Rendben, azt hiszem egy előnye van annak, hogy a 6. osztagban még mindig él a rendszer, miszerint a kapitány parancsa szent. Nem éppen a kedvenc szabályom sem volt eddig, mert tudtam, hogy az embereim képesek rá, hogy felmérjék a helyzetet és maradék nélkül el tudják dönteni, hogy mikor tehetik meg, ellent mondanak nekem. Most például ennek a helyzetnek a legkisebb közelébe sem kerültem, hiszen éppen az eddigi pályafutásom legszorosabb napját sikerült kifognom. Tudtam, éreztem, hogy Aizen nem fog szépen a fenekén megmaradni és eszébe fog jutni valamikor megtámadni Soul Society-t, de nem gondoltam volna soha, hogy képes ilyen erőt felsorakoztatni és ekkora pusztítást kezdeményezni abban a városban, ahol életének egy részét leélte. Talán a fal lehetett az oka, talán a bennem élő remény az iránt, hogy nincs még minden veszve, nem tudom, de bíztam abban, hogy ha végül még az én időmben el is jön a támadás napja, akkor is képesek leszünk visszaszorítani azt. De most nagyon nem ez a helyzet, a hollowok, arrancarok és az espada szinte ellenállás nélkül jutott be a világunkba, mi több, a városunkba is, és nagyon nem úgy néz ki, hogy azért jöttek, hogy körül nézzenek, majd egyszerűen elmenjenek. Nem, itt csata lesz, méghozzá a legnagyobb, amiben eddig részünk volt, és ha egy esély van rá, akkor még most meg kell próbálnunk megállítani az egyre inkább átözönlő lidérceket. Minél tovább engedjük őket, később annál nehezebb lesz megszervezni a város védelmét, és ez nem éppen az az időpont, amikor rizikózni kéne. Még nem vagyok tisztában vele, milyenek a városban maradt erőviszonyok, hiszen még korábban többen átmentek Karakurába az ottani támadás miatt és könnyen meglehet, hogy ezzel komoly hátrányt szereztünk magunknak, amit meg kell próbálni minél hamarabb orvosolni. Kezdetnek azzal, hogy megállítjuk az előre nyomulását a további lidérceknek, utána jöhet a többi is, amit csak el tudunk érni.
- Rendben, az újoncok és a nemesség kérem maradjon itt, és védje meg az osztagot a további támadásoktól. A többiek pedig jöjjenek velem, el kell foglalnunk a helyünket a védelemben! - szólítottam fel nehéz szívvel az embereimet, hiszen tudtam, hogy sokan meg fognak sérülni, és kizárt, hogy mi ezt a helyzetet emberveszteség nélkül túléljük. Nem, ahhoz túl sok itt a lidérc. Az erőviszonyokat ugyan próbáltam úgy rendezni, hogy az idősebb, már nehezen mozgó tagok, akik az osztagot tekintve főleg a nemesség köréből származnak, maradjanak a kevésbé veszélyes vonalon, és eszem ágában sem volt továbbra sem harcba küldeni azt a pár shinigamit sem, akik nem egész egy hónapja tették le a záróvizsgát az akadémián, és nem nagyon hiszem, hogy láttak valaha is arrancart, netalán espadát. A többiek mind harcedzettek, voltak már küldetéseken, és bízom az erejükben annyira, hogy tudjam, ha el is bukunk és nem sikerül tartani a várost, akkor is megtettek mindent, ami tőlük telt. Egyikük sem gyáva, és ha visszavonul, akkor biztos vagyok benne, hogy nem azért teszi, hogy magát mentse, hanem, mert át látja a helyzetet és nem tud jobb megoldást. Mindenesetre most már nem kellene itt állni, a többi osztag ránk is számít, így egy intéssel jeleztem, hogy a mozgó csapat azonnal jöjjön, majd elindultam a támadás centrumának irányába. Igaz, hogy shunpot használtam, de próbáltam lassabbra venni, hogy a többiek is követni tudjanak, miközben nem egy lélekenergia hullámot érzékeltem, amely áthaladt rajtam. Úgy tűnik a többi kapitány sem tétlenkedett és páran már bele is vetették magukat a harcba. A baj csak az, hogy itt most már nagyon sok helyen tömény ez az erő és nem hinném, hogy könnyű lenne eligazodni rajta. Igazság szerint eddig sem volt az, de mindjárt még rosszabb lesz, hiszen elértünk a centrumhoz. Itt már a pusztítás látszott, miközben a tisztek sorra próbálták visszaverni a hollowok támadásait. Érzékeltem, hogy a tisztek szóródnak szét és kezdenek elvegyülni a harcolók között, majd behunytam a szemem, hátha sikerül megtalálnom a vezetőiket is. Nem messze tőlem tényleg volt egy, a többinél erősebb energia, de nem úgy nézett ki, mintha most akarná bármi is feltartóztatni. Fogadni mertem volna, hogy espadához tartozik. Meg kellett állítanom! Shunpoval mentem be elé, és legnagyobb meglepetésemre egy egészen kislány szerű nő volt.
- Yurenai Mistique vagyok, a 6. osztag kapitánya, és nem engedhetem tovább, espada! - mondtam, miközben a kardomhoz nyúltam, hogy ha kell, azzal tartóztassam fel most rögtön. Nem engedhetem át, akkor már senki nem lesz, aki meg tudná állítani, és ez jobb ösztökélés, mint bármi más, amit csak tudok mondani...

Igazam volt, a nő rögtön reagált legalábbis, mikor beálltam elé, és nem éppen olyan képet vágott, mint akinek hű de kevés fogalma van arról, hogy mit is keresek pontosan itt és miért. Azt már elsőre láttam rajta, hogy nem közönséges arrancar, ahhoz már akkor túlságosan is fennhéjázó volt a viselkedése, amikor megpróbált átmenni a többiek között, mintha tudná, hogy belé senki és semmi nem fog belekötni, majd utána élve távozni. Nem tudom ezt pontosan honnan is láttam, lehet, hogy benyomás, de az biztos, hogy nem túl sokat tévedhettem vele, hiszen a nő ahogy érzékeltem is, egyértelműen jóval magasabb lélekenergiával rendelkezett, mint bárki más a környéken. Ráadásul mintha egyfajta gonosz aura is körbe vette volna, pontosan annak a fajtának néztem én, aki képes lett volna szemrebbenés nélkül megölni egy gyermeket is, ha a sors éppen vele szembe vezet akár egyet is. Talán jobb is, hogy az osztagom már megszokta, ha valamit parancsba adok, azt én halál komolyan is gondolom, mert ennek köszönhetően sikerült nagyjából minden egyes tisztemet a közelemből eltüntetnem. Hála az égnek, egy összecsapás az espadával nem az a fajta dolog, amit csak egyszerűen játéknak lehet venni, ráadásul pedig itt egyikünk sem fog a másikkal kesztyűs kézzel bánni, aminek köszönhetően nagy esély van rá, hogy nem csak a környezet szenved maradandó károkat, de a célt tévesztett támadások is komolyan veszélyeztethetnének minden céltalanul erre járót, akinek valójában köze nem lenne a harchoz. Ez egyre jobb lesz, azt hiszem igyekeznek kell nagyon gyorsan lerendezni ezt a nőt, ellenkező esetben hamarosan egy csomó nem kívánatos tényezőt is ki fogok kapni ide néző képében, ami nem hiányzik. Na, most mázli, hogy a kapitányok egyenruhájához tartozik a fehér haori is, mivel nyilván rájött, nem mezei tisztecske vagyok és ezzel együtt komolyan is veszi, hogy én leszek az ellenfele. Bár a kérdésétől majdnem sikerült így is padlót fognom, mégis honnan a fenéből jött ez a nőszemély? Tudtommal már ők is hallottak a lélekenergia érzékelésről, és képesek is rá, ha meg nem, hát akkor kénytelen leszek közölni vele, hogy nagyjából úgy világít az én szememben ezzel a mindenféle erővel, mint egy fekete tűz a sivatag közepén. Jól van, ennél jobb hasonlatot nem tudok, én komolyan ennek látom a jelenlétét, a többiek nyilván másnak, de ők nem én vagyok és nem is leszek, soha.
- Ugye viccel? Amilyen energiát áraszt én vakon is megtaláltam volna a gyenge lidércek között. - válaszoltam neki, miközben elkönyveltem magamban, hogy most sikerült egy hibát elkövetnem. De jó, hamarabb is használhatnám a fejemet, mert itt hamarosan nagyon nagy bajok lesznek, ha továbbra is ilyen szép elszólásokat produkálok. Nyilván már rájött ebből, hogy nagyon jó vagyok a lélekenergia érzékelésben, és ha van egy kis esze és tovább viszi a gondolatot, akkor az is le fog esni neki, hogy erre általában a gyengébb kapitányok képesek, akiknek nincs annyi lélekenergiájuk, hogy képesek legyenek felelőtlenül is megpróbálkozni egy harccal. Remélem nem olyan filozofikus alkat, mint én, mert a végén képesek leszünk a csata nagy részét fejben végezni, ami pedig minden, csak nem vezet gyors eredményhez. Szerencsére azonban nem kellett sokáig gondolkodnom a dolgom, mivel rögtön utána megszólalt a belső csengőm jelezve, hogy messze nem kézfogásra nyújtotta ő ki a kezét, hanem támadni akart. Nos, a dologból nem sokat érzékeltem, az biztos volt, hogy el is lőtt valamit, de a villámlépésem gyorsabb volt, mint az a mini ágyú, mivel rögtön utána már az egyik épület szélét vitte el a támadás. Na, ez a nő nem viccel, hát akkor én sem fogom megtenni. Remélem szereti a szőnyegbombázást, mert tőlem most megkapja a javából. Egyenlőre még a földön vagyok, de ez nem fog sokáig tartani, a gyorsaságom talán elég lesz kezdetnek, hogy elterelje a figyelmét, ha már ennyire ugrálni akar.
- Bakudou 01: Sai! - küldtem felé az első egyszerű technikát, amely hirtelen az eszembe jutott. Nem számítok rá, hogy el is fogja találni, ő ennél sokkal jobbnak néz ki, nem is becsülöm le ennyire, de fogadni mernék, hogy kimozdítja. Az alapján, ahogy támadt, az az irány biztos nem a bal oldala lesz, ott gyengébb, és nyilván nem is felém fog ugrani. Vagy ha igen, akkor ezt benéztem. Mindenesetre vagy jobbra, vagy hátrább fog lépni, én így gondolom, így nagyjából abba a pontba shunpoztam el, ahonnan mindkét irányt pontosan be tudom lőni egy kidou-val és nem is várva meg az előző eredményét, küldtem a következőt. - Shimoku! - suttogtam a kidou nevét, miközben célra tartottam, jelenleg még a levegő felé, de ha szerencsém van, mire ez a nő közelébe jut, az kilép elé. Ha meg nincs, akkor kifogtam egy akrobatát, de most a reakciója mindenképp el fog valamit árulni, ugyanis olyan mozdulatot használnák én a helyében dupla támadáskor, aminél biztos vagyok benne, hogy ki is tudom őket tényleg kerülni. Fordított pszihológia, remélhetőleg bejön...

Feladom. Na, én pontosan itt fogom az agyam szépen szólva is eldobni, ha ez a nő komolyan is gondolja a dolgokat, amelyeket eddig nekem mondott. Mert az még oké, hogy nem éppen egy észlény, és esetleg mondjuk sikerült neki szépen tartania a saját lélekenergia kisugárzását olyan szinten, hogy a legtöbb erre járó azt hitte, fáklyát akar játszani, de hogy utána ennyire ne jöjjön már rá a dolgokra, azért nagyon is elgondolkodtató. Talán nem éppen egy küzdelem kellős közepe a legjobb hely, hogy komolyabban elrágódjak a viselkedésén, és igazság szerint máskor sem nagyon szeretném ezt megtenni, de be kell vallanom magamnak és másnak is, hogy eléggé zavaró, ha nem tudom eldönteni, hogy most tényleg ennyire nincs semmi abban a színes fejében, vagy csak játssza, hátha ezzel csapdába tud csalni valamiképpen. Bár, ez utóbbi elég valószínűtlen, hiszen a legtöbben itt már nagyon régen itt vannak, egy espada pedig életében nem járhatott Soul Society-ben, így esélye sem lenne olyan csapdát felállítani, amelyet senki nem vett észre. Mondjuk úgy, a hazai pálya előnye, de biztos vagyok benne, hogyha figyelemfelkeltésnek tartotta volna ennyire fenn a lélekenergiáját, hogy egy kapitányt csaljon magához, arról már régen értesítettek volna engem az ösztöneim. Igaz, hogy nem túl erősek és kifejezetten zavaróak is ilyenkor, de még életemben egyszer sem sikerült komolyabb bajba kerülnöm, ha hallgattam rájuk, hogy éppen ott és akkor ne kezdjek el komolyabban harcolni, még akkor sem, ha a menekülés eléggé távol áll tőlem. Ahogy például a harcban a kezdeményezés is, de ez nem jelenti azt, hogy nem tettem még meg, amikor szükségem volt rá. Phuu, de remélhetőleg most már nem lesz, ez az egész itt kezd nagyon számított lenni. Mindegy, legalább az espadán látszik, hogy nem éppen a legjobb hangulatában van, ugyanis nem vette észre, hogy még véletlenül sem egyedi, hanem kombinált támadást hajtottam végre a javából. Pontosítsunk, utólag ugyan feltűnt neki a dolog, ami azt illeti, nagyon is, hiszen majdnem a fejét vitte le a lélekmérgező kidou, de ettől még a kedve nem lett sokkal jobb. Előtte is, utána is olyan lett, mint aki éppen most harapott bele egy extra adag citromba, igazán nem mondhatja, hogy nagyon sok újat tapasztalt. Maximum annyit, hogy amíg ő volt olyan kedves a nem létező logikáját megcsillogtatni, meg bemutatta nekem, hogy nem éppen a legjobb a csapdák felismerésében, addig én sajnos képes vagyok harc közben is gondolkodni és kiötölni mindenféle újabb kombinációkat. Kár, hogy egyenlőre úgy néz ki, a nőnek ha más nem is, a szerencséje még a helyén van, különben már réges régen képes lettem volna őt úgy telibe találni, hogy onnan egyhamar nem szabadul ki. Mindegy, még van esélyem, de szerintem nem sok jót értem el azzal, hogy őt zavartam meg, mivel most ugyan elvakultabb lesz, de kevésbé ésszerű is, ami nekem nem sok jól jelent. Csöbörből vödörbe, én egyre jobb vagyok, de komolyan. És sajnos az még kevésbé tetszik, hogy hiába próbálom meg elkerülni a támadását, az egyértelműen nem felém irányul, sokkal inkább az embereimre. Neee, na, ezt már nem engedem. Láttam, amint el akarja lőni a támadást és éles hangon kiáltottam oda nekik pár méterről.
- Mindenki félre most azonnal! - csak reménykedni tudtam benne, hogy van elég eszük ahhoz, hogy ezt a kérést szó nélkül teljesítsék is, mivel a támadás egyenesen feléjük tartott. Megakadályozni már nem tudtam volna, csak akkor, ha szépen felfedem a kardom erejét, de az túl nagy előnyt jelentene neki. Nehéz szívvel döntöttem, de láttam, hogyan ugranak félre a tisztek, minek hála nagyrészt nem érintette őket a támadás, maximum perzselte, remélem mindenki így járt. Nem véletlenül kaptak parancsot az újoncok a fenéken maradásra, ők még nem tanulták meg, hogy amit mondok, arra azonnal reagálni kell. Nem akarok visszanézni egyenlőre, félek, hogy valakit tényleg eltalált a támadás, de most szükségem lenne a hideg fejemre. Őt már láthatóan felhúzta, hogy sikerült egyszer túljárnom az eszén, ha képes leszek hideg vérrel végig csinálni a harcot, akkor előnyben leszek. Még akkor is, ha ez nagyon nehéz, meg kell tennem...
- Elég szánalmas, hogy ennyire nem vagy képes egyedül harcolni. Hány áldozati bárány kell, hogy elhidd, ezzel csak azt a kis erődet pocsékolod? - néztem rá szinte már olyan gúnnyal, mintha nevetni támadna kedvem az arcát látva, pedig jól tudtam magamban, hogy még egy ilyet én sem viselnék el. Engem támadhat, amennyit csak akar, nem fog zavarni, ezer örömmel hárítok és kerülök ki mindent, de az embereimre már ne merje a kezét emelni, mert a végén meg találom nyúzni őt. De túlságosan is ismerős volt az előző elterelő mozdulata, ezzel bukott le, bemutatta, hogy nem képes egyszerűen elviselni a tudatát, ha hibázik. Ennek pedig mi az oka? Általában az, hogy ezt felemlegetik neki és mélyen érinti, pontosan ezért választottam meg ennyire minden egyes szót, külön hangsúlyozva a jelzőt. Nem vagyok pszichológia fan, de lassan kezdek hálás lenni az unalomnak, hogy rávett, nézzek át pár könyvet a témában. Nem sok értelme volt, de talán bejött. Ha meg nem az, mindjárt kiderül. Erősségem a taktika, ez a mondat épp elég rágódni valót adott neki ahhoz, hogy most ne érzékeljen egy gyorsabb támadást. Amíg ő próbálja meg összekaparni a sérült önbecsülését, én egy elég gyors shunpoval az oldalához kerültem és próbáltam egy jól irányzott ütéssel a lehető legtöbb kárt tenni a bordáira. Nem vagyok túl jó közelharcban, így külön figyelnem kellett rá, hogy a karomat úgy tartsam, ha kivédi, kapásból ne tudja azonnal el is kapni, vagy legalábbis, ha sikerül neki, akkor biztosan kap mellé egy újabb jól célzott kidou-t is tőlem. Pontosabban most is megkapja, csak előtte akarok magamnak egy kis kárpótlást, amiért merészelt az embereimre támadni. A bal kezem már régen készen volt, hogy rá szabadítsa az egyik kegyetlen technikámat, amelyet már régen nem használtam, hiszen shinigami ellen nem akartam alkalmazni. - Hadou 17: Hebi no Ummei! - suttogtam szinte némán a szavakat, miközben csak annyit vártam meg, hogy a támadás mennyire tudja telibe találni, majd a zanpakutou-mra téve a kezemet hátráltam el tőle. Valami azt súgta, ha ő ebben kijut, nagy szükségem lesz rá.

Nem hittem, hogy a kedves kis szúrásom hatásos lesz különösebben a nő számára, hiszen csak próbáltam valami olyasmit a képébe vágni, amire bíztam benne, hogy harapni fog, méghozzá cápához méltó módon, ha már egyszer espada a lelkem. Igaz, úgy hallottam az utóbbi időben ezt a rangot gyakrabban sorsolják, mint osztják valamilyen érdemért. Talán megkérdezhetnék a következőre, hogy melyik megoldással jutott ő hozzá, mivel innen elég nehéz eldönteni ezt. Fogadni mernék, hogy attól szintén durranna egyet az agya, hiszen nem éppen úgy néz ki, mint aki képes elviselni a hasonló, cseppet sem palástolt lekicsinylő megjegyzéseket szó nélkül is. Nem, ahhoz nekem ő túl arisztokratikus kinézetre, meg viselkedésre is. De érdekelne, mennyi igazság lehet ebben a történetben. Bár, abban már régen biztos vagyok, hogy nem a legerősebb, így eléggé elgondolkodtatóvá teszi az embert az ilyen témákkal kapcsolatban. Talán ennek a szintnek is köszönhetem, hogy sikerült eddig viszonylag nagyobb emberi veszteség nélkül lefoglalnom a kedves királykisasszonyt. Legalábbis pár sérült tiszt nem éppen a világ vége, tekintve, hogy a legtöbb ilyen esetben, főleg, ha nem lennének a 6. osztagosok hozzászokva a fegyelemhez, akkor minimum komoly problémákkal lehetne számolni. Nem tudom melyik osztag tenné még meg, hogy a kapitánya első szavára félre dobja a feladatát és elugrik a helyéről, de hogy a 11-nek ezt egy évszázad alatt sem lehetne megtanítani, abban egészen biztos vagyok. Nekem viszont eszemben sincs feleslegesen szaporítani a 4. osztag amúgy is hatalmas munka adagját, amelyet egészen eddig nem sikerült megállítani, így ha egy esély van rá, akkor jobb, ha a tisztjeim feleslegesen nem sérülnek le. Érzem a közelben az erőket, nem semmi összecsapások folynak, lesz ott elég munka mindenki számára. A kislány ellenben lefoglal engem, és úgy tűnik, az önérzete komolyan megszenvedi még ezt az alkalmat.
- Tudod, a szememet még mindig gyorsabban takarítom el, mint ők... - válaszoltam neki a legkisebb jele nélkül annak, hogy mélyebben érintett a megjegyzése. Nem fogom a tisztjeimet feláldozni egy espada szeszélyeinek, főleg nem akkor, ha komolyan gondolja, hogy harcolni akar. Nem becsülöm le, de már régen megtanultam, hogy az ilyen megjegyzések valakinek a lelke mélyébe tudnak hatolni, ha komolyan is veszi őket. Én már régóta nem vagyok képes rá, a kedves kapitányok a kinevezésem után jó mély leckét adtak ebből, de azért a haszna megvan. Tudom, hogy ő egy espada, nem is becsülöm le, de szóban még megtehetem ezt. Ezzel csak ráveszem az agyvizét, hogy forrjon kicsit fel, és ha szerencsém van, hibázik is közben. Arra már nyilván úgyis rájött, hogy a tisztekkel nem tud zsarolni, mert akinek van esze, az azonnal reagál a parancsomra, a többiek pedig később elég lesz, ha a lelkemet kísértik. Nem hagyom, hogy elvonja a figyelmemet ez a dilis nőszemély, mert ha nem figyelek, akkor nagyon könnyen le tud győzni, ezt pedig nem köszönöm meg, még kevésbé tűröm el. Épp elég baj lesz az is, ha súlyosabb sebesüléseket okoz, de mindennek van határa.
A támadásommal kapcsolatban nem fűztem túl nagy reményeket a hatásához, így eléggé meglepett, hogy a nő szemmel láthatóan megérezte a kezén a rúgásomat, ha már egyszer eltalálta. Oké, nem éppen a testi erő mintaképe vagyok, de azt elmondhatom, hogy ha már egyszer támadok, akkor a gyorsaságomat használom ki, amivel nincsenek nagyobb problémák és soha nem is voltak. Elvégre a sorrend, pontosság, gyorsaság, erő, háromból kettő megvan, a legutolsót pedig szerintem nem lesz nehéz elnyerni, tekintve, hogy kis edzés kell majd hozzá. De úgy tűnik, nem én vagyok az egyetlen, aki szereti a trükköket, mert mire újra megnézem magamnak az espadát, már nem egy, hanem négy is van belőle. Nem rossz kezdés, az biztos. Egyet a technika természetesen telibe talált, de azt megnézve, hogy milyen könnyen esett darabokra, nem nehéz kitalálni, hogy bizony nem az eredeti volt. Remek, akkor itt az ideje, hogy kicsit elkezdjem komolyabban venni a harcot, mielőtt valamilyen súlyos sérülést gyűjtök be. A gúnyos mosoly az ajkán azonban elég határozott jele annak, hogy nagyon is jól szórakozik azon, hogy sarokba szorított. Rendben, legyen, de még mindig nem ez volt a legjobb kidou a gyűjteményemben, így igazán nem esik nehezemre egy hatásosabbat is találni. Csak kérdés, hogy melyikre lőjem el. Mindegy, megy majd mindre valami, egyik csak fog érezni fájdalmat is.
Miközben én megpróbáltam az erőmmel eldönteni, a három alak közül melyiknek van a legnagyobb lélekenergiája és így a legjobb ötlet támadni, ő is lendült, bár nem láttam, hogy bármit is küldött volna felém. Ellenben a susogó hang elárulta, hogy hátulról közelít valami, így volt időm félig kifordulva elhátrálni, miközben egy csomó törmelék kis része eltalálta az arcomat és egy helyen okozott kis sérülést is a bőrömön. Apró vérpatak indult ki a karcolásból, de még annyira sem találtam vészesnek, hogy egyáltalán oda nyúljak letörölni, helyette egyszerűen csak hagytam, hiszen nem okozott nagyobb gondot, ráadásul pedig alig pár perc alatt magától is beheged. Espadával szemben pedig a utolsó ép ötlet lenne valakinek egyszerűen elereszteni a fegyverét, és ez meg is adja a döntésemet. A kis szilánkok, amelyek eltaláltak, azonnal a föld felé indulnak, miközben az egyik alak kezéből több kicsi, fényes valami indul ki felém. A legtöbb egyszerűen nem talált el, de mivel úgy tűnt, nem robbanni fog és a kardom erősen tiltakozott ellene, hogy hozzájuk érjen, két-három darab még így is eltalálta a bal kezemet és valamiért megragadtak ott. Remek, velük ráérek akkor törődni, ha kiszámoltam, annak mennyi az esélye, hogy a valódi espada küldte felém a támadást. Reményeim szerint elég nagy ahhoz, hogy meg merjem kockáztatni egy hirtelen támadással. A lábam alig érinti a földet, miközben a levegőből célzom meg a hármasuk közepét és szinte azonnal, gyors egymásutánban kétszer is elküldöm az általam klónnak tartott lények felé az egyik legegyszerűbb kötést, amelyet ismerek. Ez csak tesz alapon nem akarom elpocsékolni az erőmet, így a Sai nevű technikát igénylem, miközben a szememet senki és semmi kedvéért nem venném le a harmadikról. Azt tudom, hogy ő most valószínűleg nagyon nem boldog, és kizárt, hogy képes csak ott állni, ezért megpróbálkozom az egyetlen technikával, aminek van esélye mozgó célpontnál is.
- Hadou 20: Kakeru Pjouma! - küldöm el biztonság kedvéért jobb kézzel a támadást, majd a lehető legrövidebb idő alatt, amelyet shikai nélkül vagyok képes a shunpomból kikényszeríteni, hátrálok egy kicsit, hogy láthassam, mennyire súlyosak a csillagok, amelyek eltalálták a kezemet. Eddig nem tettek semmi feltűnőt, azon kívül, hogy enyhén szikráztak, mikor megérintettem őket és mintha a bőröm részeivé váltak volna, mert bármennyire is próbáltam, leszedni nem tudtam őket. A csillagok egyenlőre nem tettek a testemben nagy kárt, de éreztem, ahogyan lassan kezdik a lélekenergiát elszívni. Fenébe, jobb ha figyelem, mert bankai nélkül az életben nem fogom tudni befejezni a harcot, ahhoz pedig erő kell. Mindegy, előbb talán le kéne redukálni az ellenfelek számát, így a két fogságba ejtett, remélhetőleg klón felé fordulok, majd megpróbálom egy gyors shunpoval azelőtt lekaszálni őket, hogy esetleg feleszmélhetnének...