Valahogy éreztem, hogy megkapom a magamét Ai-chantól a kényelmes érkezésért, de ezen a pár percen nem fog múlni semmi, így bűntudatot sem éreztem, amikor rosszalló pillantásokat vetett rám. Még új az osztagnál, a legtöbben már megtanulták, hogy ha valahova érkezni kell, akkor én mindig néhány perccel a megadott időpont után jelenek meg, még akkor is ezt teszem, ha éppenséggel odaérhetnék időben is. Egyfajta babona ez nálam, meg hát meg is untam a pontosságot eddigi életem alatt, elég sokszor megkövetelték tőlem, és pontosan tudom mennyire idegesítő, ha akár egy másodperc késés miatt is leszidnak. Ha valakinek ez nem tetszik, hát lelke rajta, én most a... sokadik lázadó korszakomat élem, ez van.
Mindenesetre így, hogy mind a ketten hiánytalanul megjelentünk, útnak is indulhattunk az ostrom szívébe. Egy dolog a jelentés és egy másik, ha az ember a saját szemével is látja a a pusztítást. A lidércek száma minden képzeletemet felülmúlta, jó darabig el fog tartani, míg megtisztítjuk a terepet tőlük. Tenshit aktiválva egy-két percre a magasba is emelkedtem, hogy képet kapjak az ellenséges csapatok mozgásáról. A meglepetéstámadás következtében egyelőre a hollowok voltak fölényben, de úgy éreztem ez nem sokáig fog így maradni: mihelyst a teljes Gotei 13 aktivizálva lesz, a túlerejük megszűnik, és vissza kell hogy verjük őket. Nem sokáig térhettem azonban vissza 4. tisztem oldalára, ugyanis közénk rontott valami random lidérc. Ugyan nyúltam a kardomhoz, hogy segítek a lánynak, de ő intett, hogy egyedül is elbír vele, így végül magam mögött hagytam. Bíztam benne annyira, hogy tudjam, nem lesz semmi baja, ha ő úgy ítéli meg hogy egyedül is le tud győzni valamit.
Villámtáncom irányát az Akadémia felé vettem, ugyanis egy nagyobb csoport hollow arra tartott, és úgy sejtettem a tanároknak és a diákoknak el kellhet a segítség. Bár a Soukyoku hegy felől valami furcsa fényjelenséget észleltem, különösebb jelentőséget nem tulajdonítottam neki. Nem lepett volna meg, ha már oda is eljutott volna néhány arrancar. Most azonban az előttem álló feladatokra kellett koncentrálnom, ami az Akadémia körüli terület megtisztítása volt. Nem messze tőlem egy különösen magas, mi több, ismerősnek tűnő lélekenergiát éreztem meg, így arrafelé indultam el megérkezésemet követően. Az épületet megkerülve körülbelül két tucat kisebb-nagyobb hollow és egy arrancar került a látóterembe, utóbbit minden kétséget kizáróan láttam már valahol, míg a kezei között szorongatott vörös hajú lánnyal pedig éppenséggel napi szinten tartom a kapcsolatot. Hogy mit keresett itt Reika-chan, amikor a 12. osztagban kéne segédkeznie a senkai kapukkal, az egyelőre rejtély fog maradni előttem, viszont tudtam, hogy nagyon rosszul esne, ha valami baja történne.
- Hyouga Seiran.
Nyújtottam előre a tenyerem, a kicsapódó jégförgeteg pedig néhány másodpercen belül elsöpörte az összes alsórendű lidércet az udvarról. Akcióm hatására az arrancar is észrevett, és lassan felém fordult, miközben én közelebb sétáltam. A szavakra ráértem reagálni, viszont ha azt akartam, hogy Reika ne találkozzon a fallal, azonnal cselekednem kellett. Megfelelő kidou hiányában shunpóval kerültem a repülő lány elé, és még a kellemetlen randevú előtt sikerült elkapnom. Óvatosan tettem le a földre az eszméletlen shinigamit, fájdalmas arckifejezése láttán lélegzetem szaporává és felszínessé vált a belém költöző dühtől. Sokkal szívesebben néztem volna miközben békésen alszik, vagy ahogy a rá jellemző gyerekességgel fankodik valamire. Nem tagadom, tetszett a lány, nem egészen csak a tisztemet láttam benne. Így aztán kétszeresen is volt okom haragudni a gúnyosan mosolygó fiatal arrancarra. Sőt, háromszorosan is, ha arra gondolok, hogy a valódi nevemen szólított, bár ez most mellékes.
- Ohisashiburi, Eli-chan...
Pillantottam fel tőlem nagyon ritkán látható sötét tekintettel. Azonban nem vontam kardot, sőt még harcállást sem vettem fel, ahogy felegyenesedtem. Haragudtam, igen, de azt sem felejtettem el, hogy tettem a lánynak egy ígéretet még az 5. osztagos rövidke pályafutásom idején, és ezt az ígéretet nem óhajtottam megszegni... legalábbis egyelőre.
- Ha arra vársz, hogy megtámadjalak, csalódást kell okoznom. Tudod, régebben mondtam valamit egy kislánynak, aki kísértetiesen hasonlított rád. Tarts bolondnak, de én nem dobálózom szavakkal felelőtlenül. Nem fogok neked ártani, hiába bántottál valaki olyat, aki kedves számomra. Adok viszont időt, hogy gondolkodj kicsit, ugyanis valamit akkor, azon a tetőn te is mondtál. Hátha segít visszaemlékezni a látványom. Bakudou no rokujuusan, Sajou Sabaku.
Közöltem Elivel komoran, majd arra gondolván, hogy a saját fegyverével etetem meg, rászabadítottam a sárga kidouláncokat. El fog tartani egy darabig, míg kimászik ebből a kötésből, addig megpróbálhatom észhez téríteni az arrancart, aki most egy kicsit sem emlékeztetett arra a lányra, akit anno megismertem, hiába nézett ki ugyanúgy. Láthatja rajtam, hogy már nem csak egy egyszerű tiszt vagyok, ahogy a lélekenergiájából én is úgy sejtettem, hogy ő sem egyszerű katona Aizen seregében.
- Nos, itt az ideje hogy elmeséld mi történt veled, mióta utoljára találkoztunk... Eli-chan.
Sétáltam hozzá közelebb, ám egyszer még visszanéztem Reikára. Öklöm összeszorult az ájultan fekvő, bájos alak láttán, de igyekeztem megőrizni a nyugalmamat, és hogy türelmem meg is maradjon, zsebemből előkotortam egy szál cigit, és rágyújtottam.

A cigaretta íze segített valamelyest lecsillapodnom, így megkísérelhettem racionálisan felmérni a helyzetet. Soha nem gondoltam volna, hogy Eli-channal pont most és pont ilyen körülmények között fogok találkozni. Igazán szerencsétlen fordulása ez az eseményeknek, ő volt az egyetlen létező arrancar, akivel nem akartam összefutni ma. Kidoum adott egy kis időt arra, hogy megpróbáljak valami békés megoldást kitalálni, ám a lány nem úgy tűnt, hogy hallgatna valamilyen kompromisszumra. Volt valami a tekintetében, amitől kirázott a hideg... vérszomjként lehetne talán definiálni. Mintha egyfajta torz lepel ereszkedett volna arra az ártatlan teremtésre, akit az emlékei egészen emberivé tettek annak idején.
- Számomra az általad sötét foltként kezelt éned, a szánalmas önmagad sokkal inkább tűnt a sajátodnak. Nem állnak jól az ilyen szavak egy olyan ártatlan kislánynak, mint amilyen te vagy. Ha az espadaság tette ezt veled, jobb is ha Aizen a fűbe harap. Talán észhez térsz, és ismét rálelsz önmagadra, ha nem lesz ki manipuláljon téged.
Közöltem a véleményemet békésen pöfékelve, ám tekintetemet szokásommal ellentétben határozottan rászegeztem Elire, így kihangsúlyozva mennyire komolyan gondolom, amit mondtam. Furcsa fintora a sorsnak, hogy míg ő espada lett, addig én kapitányi rangra jutottam, bár én ettől egy fikarcnyit sem változtam, legalábbis azt hiszem. A fogságból relatíve könnyen kiszabadult, ami különösebben nem rázott meg, és egyben felkészültem arra, hogy védekeznem kell. A felismerés azonban, ami akkor tört rám, amikor rádöbbentem, hogy a bara röppályája nem felém tart, kis híján letaglózott. A váratlanság miatt csak annyira tellett, hogy saját testi épségemet feláldozva vessem magam az energiagömb útjába. Összeszorított fogakkal viseltem a fájdalmat, ami a találkozással járt, a lány szavai hatására pedig ismét úgy éreztem, hogy kezdi átvenni felettem az uralmat a düh, amit fokozatosan elsötétedő tekintetem jelzett.
- Még egy rossz szót szólsz, és esküszöm megbánod, hogy képes vagy a beszédre, espada. Őt mindenáron meg fogom védeni, nem habozok megszegni az ígéretem, ha az életére törsz. Ha ezt akartad elérni, gratulálok, sikerült.
Szavaim halkan és fenyegetően hangoztak, immár nem akartam Elit másképpen kezelni, mint aki valójában volt. Nem fogom hagyni, hogy Reikának baja essen, és ha ehhez ezt az arrancart kell megölnöm, akkor őt fogom. Lélekenergiám felszabadulásának köszönhetően az espada gyenge barái lélekrészecskékre estek, ez a torz nő talán még szórakoztatónak is fogja találni sötét aurámat. Hátam mögé lesve aktiváltam saját készítésű pajzsom módosított változatát, úgy döntöttem azzal fogom megvédeni a tisztemet a további támadásoktól, majd tekintetemet ismét Elire szegeztem.
- Harcolok veled, ha ennyire ezt akarod. De akkor is, ha nem. Tehetetlen ártatlanokon fitogtatod az erődet? Hová süllyedtél? A neveletlen kislányokat el kell fenekelni.
Mondtam csendesen, majd hezitálás nélkül előrelendültem, és egy villámtánccal kerültem a "trón" mellé, hogy kardomat előrántva egy fejmagasságban indított vágással nyissak. Legutoljára akkor éreztem így, amikor az elődömmel harcoltam. Eli meg fogja keserülni, hogy előhozta belőlem ezt az énemet.

Belegondolva a helyzetbe, fogalmam sem volt, hogy mire is számíthattam Elitől harc terén. Ott voltam amikor elnyerte fegyverzetének jelenlegi formáját, ám azon túl, hogy láncok, semmi mást nem tudtam róla. Ahogy a nyitócsapásomat védte, abból kiindulva talán egyfajta extra végtagokként használja őket, ami nem kecsegtetett sok jóval a közelharcot illetően. A képességeimben viszont bízok, elvégre rengeteget tréningeztem az utóbbi időszakban, és ennek biztosan lett eredménye. Morcos lennék, ha a semmiért dolgoztam volna ennyit, amikor sokkal kevésbé megerőltető dolgok is léteznek az érdeklődési körömben. Kár, hogy mindezt Eli-chanon kell kipróbálnom, de be kellett látnom, hogy ez már nem az a lány, akit megismertem. Talán ha ismét súlyosan megsebesítem, akkor észhez tér, bár jobb szeretném kevésbé drasztikus módszerrel visszahozni azt az énjét, ha lehetséges. Ám azt mégsem hagyhattam szó nélkül, hogy Reikát becsmérelje, elgondolkodtató, hogy miért is dühítettek fel a szavai, melyek egyértelműen provokációnak minősültek. Azt hiszem ha másról beszélt volna így, akkor nem így reagáltam volna.
- Nem tudlak sajnálni. Nem ez lesz a legsúlyosabb sérülésed, ezt megígérhetem. Ha kell, addig kínozlak amíg sírva nem fogsz könyörögni az életedért... vagy amíg észhez nem térsz.
Közöltem a lánnyal hűvösen. 5. espada. Feltételezem erre akart utalni a kis mutatványával. Valószínűleg nem gyenge, ha ilyen komoly rangot tudott elérni, ám engem sem szabad alábecsülni, főleg ha ennyire beleélem magam valamibe, mint most. Nagyon ritkán használok ilyen hangnemet, talán életemben háromszor, legfeljebb négyszer ejtettem ki ehhez hasonló fenyegetéseket a számon. Határozottan úgy éreztem, hogy a tudat, hogy meg akarok valakit védeni, több erőt ad, mint amennyi máskor a rendelkezésemre áll. Most már erről is tudom, milyen érzés.
- Van egy rossz hírem számodra. Ha én elvesztem a türelmem, azzal az ellenfelem nem jár jól, így te sem. Nem engedem, hogy hozzányúlj Reikához, ahhoz előbb engem kell megölnöd. Kétlem, hogy képes lennél rá, espada.
Könnyebbség volt számomra, hogy láncait karddá alakította, ám óvatosnak kellett lennem, hiszen akármelyik pillanatban kihasználhatta fegyvere sokrétűségét. Ki tudja melyik összecsapásnál fogja ismét körbetekerni a kardomat, netalántán kirántani a kezemből. Döfési kísérletét fordulás közben térítettem el kardommal, majd szinte azonnal vissza is vágtam, de nem voltam elég gyors ahhoz, hogy ne tudja kivédeni a suhintásom. Következő vágása azonban már jóval komolyabb volt, ki kellett rendesen támasztanom, hogy felfogjam az erejét teljesen, majd a kardját felfelé tolva ellöktem magamtól, és hátraugrottam. Itt volt az ideje, hogy megkóstoltassam vele kidouim valódi erejét, így időnyerés céljából egy gyenge Hainawával gúzsba kötöttem a kezét, majd kettős idézésbe kezdtem, aminek a végén két legerősebb démonmágiám nevét ejtettem ki, leszámítva persze a saját találmányaimat.
- Bakudou no nanajuukyuu, Kuyou Shibari! Hadou no rokujuusan, Raikouhou!
Így röviddel azután, hogy az őt mozgásképtelenné tevő fekete lyukak megjelentek körülötte, tenyeremből egy méretes sárga villám csapott ki. Ez majd megtanítja arra, hogy nem szabad engem lebecsülnie, ráadásul a hadout megspékeltem egy kis ajándékkal is: egy pecséttel, amely instabillá teszi a reiatsuáramlását és ezáltal detonálja a technikáit, bármivel is próbálkozik.

Kissé feszülten fürkésztem a porfelhőt, amit a támadásom okozott, meglehetősen komoly eredményre számítottam találat esetén. Persze nem arra, hogy ennyivel el is döntöttem a harcot, és ahogy a sötét árnyék kibontakozott, nyilvánvalóvá vált, hogy ha tudat alatt reménykedtem is benne, nem jött össze a dolog. Viszont annál kellemetlenebbül ért, hogy néhány enyhe égési seben, meg a ruhája megpörkölésén kívül nem sok eredménye volt az akciómnak. Elégedetlenül sóhajtottam fel és vakartam meg a tarkómat, keményebb ellenfél lett Eli-chanból, mint gondoltam. Provokálására inkább nem reagáltam, éppen elég ideges voltam már amúgy is, és a szavai egyáltalán nem tettek mérgesebbé, szóval nem is volt mit mondanom. Amíg engem szid és gyaláz, addig rendben van, ahhoz megvan minden joga és nem is zavar. De amiért Reika-chan életét fenyegette, azért meg fog lakolni, és nem vagyok hajlandó eltűrni, hogy a szájára veszi. Naiv és ártatlan lány, aki az égegyadta világon semmiféle bűnt nem követett el, szemben velem. Egyáltalán nem érdemli meg, hogy egy jött-ment alak, aki már nem is önmaga, rosszat mondjon róla. És ha ahhoz, hogy bosszút álljak egy ilyen vétekért, meg kell szegnem egy ígéretet, hát legyen. Azt különben sem az előttem álló nővel tettem.
- Gyorsan rájöttél, hogy mi a probléma, szép munka.
Szólok "elismerősen" a felfedezéséről teljesen közönyös hangon. Kár, hogy csak barákat próbált rám kilőni, így nagy kárt nem okozott magának, de legalább annyi már biztos, hogy talált a mágiám, és amíg nem áldozza fel magát néhány erősebb támadás keretéig, nem is fog a pecséttől megszabadulni. A másik lehetősége az, hogy egyáltalán nem használja a cerót és társait, ami nekem szintén jó, hiszen akkor kilőném egy harcstílusát.
- Számodra valószínűleg gyatra is lenne, hiszen nincs szíved. De ezek után, ha a lábamat csókolgatva könyörögnél is, akkor sem részesítenélek még csak fele olyan elbánásban sem, mint Reika-chant.
Feleltem komoran, kardomat pedig ismét megemeltem, jelezve, hogy készen állok a támadására. Tekintete határozottan más lett, miután behunyta a szemét, majd ismét kinyitotta, megvolt benne az a gyilkos ösztön, az a tűz, ami eddig hiányzott belőle. Halálosan komoly volt, úgy sejtettem, már nem fogom látni azt a nemtörődöm gőgöt, amit eddig megkaptam felőle. Homlokomat ráncolva vártam a következő lépését, ám miután kiejtette a technikájának nevét és megláttam, mi az, enyhült az arckifejezésem. Ijesztgetésére is laza fejcsóválás volt csak a válaszom, és a megjelenő kígyókat ignorálva csak a lány csapásaira figyeltem. Amikor két kard összecsap, az ember képes rezonálni az ellenfelével, és én most azt éreztem, hogy ezekben a támadásokban nincs komoly szándék, csak tessék-lássék csapkod.
- Vétettél egy hibát, amikor levontad a következtetést a pecsétemmel kapcsolatban.
Szólaltam meg unottan, miközben az első kígyókat kerültem el egy-egy villámtánccal. A technika valószínűleg jó bonyolult volt, azonban mikor reménytelen helyzetbe látszottam kerülni, hiszen föld alól kitörő hüllők jelentek meg a talpam alatt, végre megtörtént amire vártam. Kezem azonnal a másik katanám markolatára csúszott, és gyorsan reiatsut adagoltam a mágikus kőbe, hogy miközben felizzanak körülöttem a kígyók, én szárnyaimat használva a magasba emelkedhessek.
- Idő van.
Figyelmeztettem az espadát, aki talán nem érti, hogy mi történik, de pillanatokon belül megláthatta. A magasba reppenve figyeltem, ahogy az állatkák egytől-egyig felrobbannak, méretes detonációt kreálva az udvaron, és mivel Elihez még jó néhány kígyó csatlakozott, így ő is kivehette a részét a mókából. A Kuchidashi nem csak azokat a technikákat teszi instabillá, amiket a kezével használ, hanem az összeset. Bolond nő Míg talajt fogtam kissé távolabb, újabb cigarettára gyújtottam rá, és elégedetten fújtam ki a füstöt. Feltételeztem, hogy ez a skill gyengítette a pecsétet, mivel elég erősnek tűnt, szóval úgy számoltam, hogy már csak két erős képesség bevetése kell hozzá, hogy megszűnjön. Mindenesetre ha az előző kidou támadásom nem benne nagy kárt, akkor ez sem fog, úgyhogy újabb kettős idézésbe kezdtem.
- Hadou no sanjuuni, Oukasen. Hadou no nijuukyuu, Aka Fenikkusu!
Indítottam el két mágiámat, az egyik, széles hatótávjával eltakarította a porfelhőt amellett, hogy nehéz elkerülni, a másik pedig repült utána, hogy ha esetleg az elsőt sikerül elkerülnie, akkor majd az eltalálja. Egyik sem volt magas szintű, de a valódi akciómat a kardommal kívántam végrehajtani, és amint megpillantottam a lányt, azonnal odashunpóztam mellé, és egy erélyes, ám mégis laza, alulról felfelé tartó, átlós vágással leptem meg, hátha megint sikerült felszabdalnom a mellkasát. Illetlenség vagy sem, nem a lapos, nemlétező melle érdekelt, hiszen van nekem egy barátnőm, szépséges keblekkel, hanem a sérülés amit okozok.

Még ha a robbanások nem is viselték meg a lányt, sok kicsi sokra megy alapon a lassan gyűlő sérülések előbb-utóbb ki fogják kezdeni az ő állóképességét is, és előbb-utóbb legyengül. Fölényben éreztem magam, ő egyelőre nem tudott komoly támadást indítani, hiszen rossz taktikát alkalmazott azzal, hogy hollow-képességeivel ostromolt. Azokat szó szerint elpecsételtem egy időre, így kézenfekvő lett volna, hogy megpróbál minimum lekardozni, de mégsem. Pedig rengeteg lehetőség rejlett azokban a láncokban, szóval kénytelen voltam arra a következtetésre jutni, hogy az ellenfelem... ostoba. Hogy mikor lett Eli ilyen, az jó kérdés, de valami nagyon elromlott benne, mióta utoljára láttuk egymást. Máskor megpróbálkoznék vele, hogy kijavítsam, de a tettei azt sugallták számomra, hogy jobb, ha inkább engedek a dühömnek és hagyom a fenébe az egészet. Elvégre arrancar, mi több, espada... megérdemli, hogy jó alaposan elfenekeljem a rossz kislányt.
Idegesítő képesség ez a sonido, jobb lenne, ha megtiltanák a használatát. Nehéz így eltalálni a célpontot, ha össze-vissza ugrál követhetetlen sebességgel. Jobb lett volna egy bakudouval kezdeni a kombinációt, de most már késő. Ám ez nem jelentette azt, hogy megszívom, amiért Eli rálökött a saját kidoumra, mivel egyetlen apró gondolatfoszlánnyal semlegesítettem a madarat. Na majd pont a saját lélekenergiám fog majd ki rajtam persze
- Te meg ostoba.
Fordultam feléje, rámutatva az újabb rossz döntésére, és már lendültem is volna az újabb támadásra, de ő stoppot intett az ujjával. Felvont szemöldökkel fordultam az általa jelzett irányba, ám ekkor földbe gyökerezett a lábam. Fogcsikorgatva, mélyen lélegezve próbáltam nyugalmat erőltetni magamra, az aljas és tisztességtelen trükk csak még inkább felkorbácsolta az arrancar által iránt érzett dühömet. Még mindig talált rá módot, hogy pszichikai terror alá vessen, és mint kiderült, erőterem valójában semmit sem ért. A lehető legnagyobb hiba az lett volna, ha magamat okolom most, a hidegvéremet mindenképp meg kellett őriznem. Sötét, fenyegető tekintettel hallgattam a lányt, miközben Reika-chan sérüléseit vizsgáltam. Noha innen nem sokat tudtam megállapítani, de nem tűntek túl súlyosnak, jelenleg nem volt veszélyben. Az arckifejezése azonban nagyon-nagyon rosszul esett, és bármennyire is próbálkoztam ellenállni, mégis kihatott rám, hogy a lányt, akit minden áron meg akarok védeni, szenvedni látom.
- Ha a pecsétet érted trükk alatt, azt nem tudom megszüntetni. Felvette a lélekenergiád mintáját, anélkül, hogy ismerném annak a szerkezetét, nem tudok belenyúlni. Három erős technika dobja szét.
Közöltem ridegen, persze az, hogy kiiktathatatlan, az csak blöff volt. Reménykedtem benne, hogy nem olyan elmebeteg, hogy - teszem azt - két erős ceróval a levegőbe röpítse magát és Reika-chant is. Az, hogy a lányt használta pajzsként, már épp eléggé beszűkítette a lehetőségeimet. Nem különösebben védekeztem, amikor megtámadott, ütései könnyedén elérték a gyomromat. Szavai visszhangoztak a fejemben, hiába görnyedtem össze fájdalmas képpel, nem igazán éreztem, hogy most éppen két komoly ütést kaptam be. Egyfajta köd lepte be az elmémet, ami megakadályozott a gondolkodásban. Csupán egy dologra tudtam koncentrálni, arra, hogy minél erőszakosabb és brutálisabb módszerrel fosszam meg az espadát az életétől. Egy shunpo, és máris kellő távolságba kerültem tőle, hogy kényelmesen felszabadíthassam a lélekenergiám egészét. Szemeim vörösen felizzottak, ahogy az engem körülvevő reiatsu-köpeny láthatóvá vált, és az ég felé tört.
- Ban-kai... Sekishoku Kyorensei!
Ejtettem ki a bűvös szavakat, mire magam elé tartott lélekölőm szintén felvette a vöröses színt, megnyúlt, és kialakult egyszerű, de annál erősebb ikerpengés bankai-formája. A kardot a fejem fölé emeltem és csuklóm segítségével pörgetni kezdtem, így baljós, vibráló vöröses fénnyel lepte be alakomat.
- Meg fogod bánni, hogy kezet emeltél a szemem fényére. Ez a zanpakutou már sokkal erősebbé vált, mióta nem láttad.
Jegyeztem meg csendesen, majd meglendítettem a fegyvert és teljes erőmből elhajítottam. Hisara nevű technikám azonnal működésbe lépett, óriási forgási és haladási sebességet adva a lélekölőnek. Komoly kockázatot vállaltam, hiszen míg ezt a képességét a kardomnak tökéletesen uraltam, a bankai-only technikát még nem. Azonban nem volt kétséges, hogy ezt a szintet be kell vetnem ebben a harcban, elvégre mikor, ha nem most? Látszólag a pörgő ikerpenge, melyből jelenleg csak egy két méter átmérőjű vörös korong látszott, jól láthatóan félrehordott, én pedig igyekeztem elhitetni az espadával, hogy tényleg elrontottam a célzást. Ő nem tudhatta, hogy a fegyver felett immár teljes kontrollom van még a levegőben is, első harcunknál még csak azt láthatta, hogy utána kellett mennem, ha egyszer eldobtam. Nem, ez most szándékos volt, a célom pedig annyi, hogy egy váratlan fordulóval meglephessem Eli-chant, és ha már fizikai erővel nem megy, hát ezzel elvágjam a Reikát fogva tartó láncokat. Ha ez megtörténik, akkor villámtáncommal elragadom kincsemet a gonosz béklyók fogságából. Nem érdekelt, hogy amíg őt védelmezem, addig én kiszolgáltatott leszek ellenfelem támadásaival szemben, készen álltam rá, hogy akár a saját testemmel is megvédjem az én egyetlen vörös démonom. Kerül, amibe kerül.

Ez a támadás, pontosan a totális sikertelensége kellett ahhoz, hogy lehiggadjak kicsit. A szememet becsukva vettem néhány mély levegőt, túlságosan elragadtattam magam amiatt, hogy Reika-chant veszélyben érzem. Görcsössé váltam az akaratosságtól, a szándékom a visszájára sült el. Így esélyem sincs arra, hogy kimentsem az espada karmai közül. Normál esetben egy ilyen támadást nem küldök el a vakvilágba, noha nem érzem úgy, hogy a bankait elsietve hívtam volna elő. Ebben a pillanatban az erőfölény az én javamra kellett, hogy billenjen, hiszen ő még nem oldotta fel a kardja láncai erejét. A probléma csupán abban rejlett, hogy a bankaiom még gyenge, instabil, és nem tudom hosszú időn keresztül fenntartani, tehát ha most akartam elragadni a lányt, akit szeretek, és netalántán ha meg is akartam nyerni még a küzdelmet is, akkor sietnem kellett. Azonban amíg túszként maga mellett tartja Eli-chan Reikát, addig... addig nem tudom, mit tegyek. Túlságosan féltem attól, hogy a kincsem is megsérül, már így is látni lehetett az arcán, hogy szenved. Nem tett jót ez a látvány a nyugalmamnak. Valahogy szét kellett választanom őket anélkül, hogy kockáztatom Reika életét... de a komplex tervek kitalálása nehezen ment most. Minden idegszálammal arra kellett koncentrálnom, hogy ne menjen fel bennem újra a pumpa, ahogy az espada a szemem láttára alázza meg a jelenleg talán legfontosabb személyt az életemben. Úgy játszik vele, mintha csak bábozna... és én erről a boszorkányról úgy hittem, hogy nem olyan, mint a többi arrancar...
- Valahogy muszáj megfélemlítenem téged, Eli-chan.
Döntöttem oldalra a fejemet egykedvűen, miközben elkaptam a visszatérő kardomat. Bár beférkőzött a gondolataim közé annak az esélye, hogy feladom a harcot, de kötve hiszem, hogy az segítene rajtam. Azt akarja, hogy szenvedjek, és ahhoz ott volt nála a tökéletes eszköz. Lassan hát formálni kezdtem a fejemben valamiféle tervszerűséget. Abban biztos voltam, hogy jelenleg a pengém könnyedén átvágná a láncait, így ha megtámadom, vagy Reika-chant használná pajzsnak, vagy elsonidózna, másképpen nem tud védekezni. Ezt a két lehetőséget kellett kiiktatnom, akár a meglepetés erejével is.
- Bakudou no sanjuukyuu, Enkosen.
Mormogtam nyugodtan, így a "bábja" kardja a pajzsba csapódott, és nem állt fenn az esélye, hogy kárt teszek benne a bankaiommal, hiába jelent meg mögöttem túl hirtelen ahhoz, hogy kitérjek.
- Bocsáss meg, a méregtől nem hallottam, amikor azt mondtad, nem használhatom a mágiáimat. Beszélj hangosabban
Engedtem meg magamnak egy kis gúnyolódást, hátha úgy veszi, hogy az aduásza annyira nem is az, és felpiszkálom vele egy kicsit az espadát. De inkább most hátraugrottam, és hozzáfogtam az ellentámadásnak. Nem akartam neki időt hagyni arra, hogy beváltsa az ígéretét, így a lehető leggyorsabban cselekedtem. Újra megpörgettem és elhajítottam felé a lélekölőm, ezúttal egy olyan pontot célozva a testén, aminek a megvédésére nem használhatta Reikát. Ha nem olyan ostoba, hogy megpróbálja a fegyvert megállítani, akkor ki fog térni, én pedig azt a pontot kerestem, ahová a sonidójával érkezni fog, és amint megjelent ott, felé küldtem három nem túl erős, és csak látszólag veszélyes Soukatsuit figyelemleterelés gyanánt. Eközben a levegőben pörgő zanpakutoummal hátulról, nagy ívben, észrevétlenül közelítettem meg, én magam pedig elshunpóztam onnan, ahol álltam, és közben elrejtettem magam és a lélekenergiám egy Kyokkouval.
- Kaizou kidou hadou no rokujuusan, Ranshin Raikohou!
Ejtettem ki kombinált technikám nevét, mellyel a pengémre vezetem a Raikouhou erejét, majd szárnyaimat használva lendültem támadásba. Ha az időzítésem és a célzásom nem hibádzik, az érkező támadások irányából csak egyfelé tud menekülni, abba az irányba, ahonnan én (számára az utolsó pillanatig láthatatlanul) közelítek. Ha pajzsként próbálja meg használni a túszát, ezek a Soukatsuik nem fogják megsebezni a lányt, én pedig ugyancsak elérhetem a saját támadásommal a duót, míg a zanpakutoum érkezését nem fogja tudni időben észrevenni ahhoz, hogy egy olyan komplex mozdulatsort végrehajtson, amit egy élőpajzs felemelése jelent, és ha kitér, akkor megint csak nyert ügyem van. És hogy mi a célom? Tenshivel sokkal pontosabban tudok célozni, mint Kyorenseijel, és ezzel a kidouval megerősítve a katana van olyan erős, hogy elvágja a láncokat, így ellophatom Reika-chant, reményeim szerint. A tervem nagyon kockázatos, elég egy kis hiba a kudarchoz. De ha úgy látom, hogy nem sikerül, még mindig ott van mentsvárnak a kedvenc bakudoum, a Sajou Sabaku, amivel meg tudom kötni úgy őket, hogy Eli ne tudjon megmoccanni egy kis ideig. Még így is rossz előérzetem van azonban...

Az espada szavaira nem figyeltem, minden idegszálammal arra koncentráltam, hogy elég gyors és pontos legyen a támadásom, és folyamatosa védekezésre kényszerítsem a lányt. Ez tűnt az egyetlen esélyemnek arra, hogy kiszabadítsam Reika-chant, abban biztos voltam hogy ha meglengetem a fehér zászlót, attól még nem kerülne biztonságba. Be kellett látnom, hogy ez az alak előttem ugyanolyan szívtelen arrancar, mint a többi, nem különböztethettem meg őt azért, mert egyszer régen mutatott magából egy emberibb szeletet. Nyilván nem véletlenül vált Aizen tíz legfontosabb harcosának egyikévé, hanem azért, mert elég erős hozzá, és mert az egykori kapitány elég megbízhatónak tartja. Egy olyan sebezhető kislányt, akivel nekem volt tapasztalatom, nem tett volna oda. Ostobaság lenne azt hinni, hogy Eli-chan még mindig ugyanolyan ártatlan... nekem pedig gyengéim az ilyen ártatlan teremtések :/
Egyáltalán nem lepett meg, hogy a tündérkémet használta pajzsként a kidouim ellen, ezért is támadtam olyanokkal, amik nem fognak sérülést okozni még neki sem. Elvégre csak a mozgását akartam limitálni, és a figyelmét akartam elterelni az ellenfelemnek velük. Azonban az eltökélt arckifejezésemen átmenő változások jól érzékeltették, hogy valamire nem számítottam. Lassú voltam. Ijedtségből sokk, sokkból aggodalom, aggodalomból gyűlölet. Kontrollálatlan kiáltás szakadt fel a torkomból, ahogy megláttam a Reikát átszúró kard pengéjét a mellkasából kiállni, utolsó mozdulatomat, mellyel elhelyeztem egy mély vágást az arrancar testén, már a düh vezérelte. Máskor követném a sérült ellenfelemet, de most nem tudtam másra gondolni csak arra, hogy Reikát biztonságba helyezzem. Így az espadát a törmelék alatt hagyva azonnal a Kincsem mellett termettem és óvatosan magamhoz öleltem az ájult testét. Kavargó gondolataimnak köszönhetően rengeteg érzelem ülhetett ki az arcomra, tőlem szokatlan módon. Remegő kézzel simítottam végig az arcán, majd nyugalmat erőltetve magamra néztem végig rajta. Rossz állapotban volt, nagyon rosszban. Úgy éreztem muszáj foglalkoznom a gyógyításával, legalább annyira, hogy stabilizáljam az állapotát... de valahogy kételkedtem benne, hogy az ellenfelem nyugodtan végignézné és megvárná, amíg én végzek. Így két választásom maradt: vagy hátráltatnom kell Eli-chant, vagy pedig gyorsan le kellene győznöm. Azonban tisztában voltam vele, hogy ha felfoldja a resurrecciónját, akkor a sérülései is begyógyulnak, így ha el is indítok felé egy végzetes erejű támadást, nem fogom vele tudni megnyerni a párharcot.
- Ne is próbáld az én hibámnak beállítani, amit te tettél. Mindenképp megtetted volna, ezt le sem tagadhatod...
Válaszoltam a piszkálódására halk, fenyegető hangon, majd a zanpakutoumra néztem. Miért ilyen gyenge a bankaiom? Volt alkalmam több, mint 50 év alatt látni néhányszor más kapitányok lélekölőjének legmagasabb szintjét, azokhoz képest az enyém ereje elhanyagolható. Miért nem lehetek olyan erős, hogy meg tudjam védeni azokat, akiket szeretek, akik fontosak számomra? Összeszorított fogakkal csuktam be a szememet. Nem csak az arrancarra voltam dühös, de magamra is. Nem vagyok vezetőnek méltó, ha ennyire sem vagyok képes.
- Akkor hát miért nem próbálod meg felfedezni a benned rejlő potenciált?
Az ismeretlen visszhang hallatán felpattant a szemem. A belső világomban találtam magam, megannyi csillag között lebegve, előttem pedig zanpakutoum lelke állt. Legalábbis csak ő lehetett, noha még nem láttam ebben a formájában.
- Hogy érted ezt, Rensei? - tettem fel a magától értetődő kérdést. Nem teljesen értettem, mire akar kilyukadni.
- Kérdezek máshogy. Biztos vagy benne, hogy az, amit a kezedben tartasz, az a bankaiod? A támadásaid, a kardod képességei ugyanazok, mint a shikai-szinteden. Miért feltételezed azt, hogy ez a valódi bankaiod? Miért álltál meg, miután ráléptél az ösvényre, amelynek a végén ott a teljes erőm? Akárcsak a shikai esetében, a bankait is gyakorolni kell, Kawashima. Ne hidd, hogy korlátok közé vagy szorítva!
A lelkesítő válasz valamiféle megmagyarázhatatlan hatással volt rám, amit nem is megvilágosodásnak neveznék, hanem talán... reménynek? Mély levegőt vettem és az alkonyodó égnek emelve a tekintetemet az ajkamba haraptam, mikor visszakerültem a valós világba. El kellett látnom Reika-chant, valahogy fel kellett tartanom az ellenfelemet. Képek villantak a fejembe, alighanem Rensei küldte őket. Ha megemelem a reiatsumat, talán másképp fog reagálni a zanpakutoum? Csak egy mód volt arra, hogy ezt kiderítsem. A lány elé álltam védekezően, és határozottan ránéztem az espadára, miközben reiatsum az égnek szökött, kardomat pedig pörgetni kezdtem magam előtt.
- Fogalmam sincs, mi fog történni, de azért nem sok jót jósolok neked, arrancar. Uchuusen Arashi...
Suttogtam el a fejemben pattogó szavakat, és vártam, hogy történjen valami. Valami, amivel el tudom őt foglalni legalább tíz percre. Vagy le tudom győzni. Vagy bármi, ami segít nekem! De nem történt semmi, legalábbis látszólag.

Bár semmi sem történt, a támadásnak működnie kellett, mivel éreztem, hogy fogy tőle az erőm. Azonban jó pár pillanatig kételkedtem abban, hogy valóban hatásos volt, az pedig különösen zavart, hogy nem tudtam, mit is szabadítok az espadára. Feszülten vártam, de végül aztán a lány furcsa arckifejezése és bőrének alig látható elvörösödése, valamint a vakarózása nyilvánvalóvá tette, hogy valami azért történt. Tekintve hogy ennek egy bankai-szintű támadásnak kellett lennie, így arra gondoltam, hogy valamiféle súlyos rombolást okozhatott a szervezetében, de az arcára kiülő őrület arról tanúskodott, hogy meg se kottyant neki, nem hogy időt nyert volna legalább nekem. Nyilván nem is sikerült tökéletesen, elvégre most használtam először. Sokkal többet kell edzenem ezzel a szinttel, ha valóban fel akarom venni a versenyt egy ilyen erős ellenféllel vele. Tétován pillantottam a fájdalmak között fekvő Reika-chanra, hiszen sokkal szívesebben törődtem volna vele, mint Elivel, viszont az időnyerési kísérletem kudarcot vallott, habozásom pedig csak veszélybe sodorja. Határozottabbnak kellett lennem, és mivel úgy tűnt nincs más választásom, először az arrancar legyőzésével kellett törődnöm.
Már-már visszafordultam volna az ellenfelem felé azzal a határozott, tüzes arckifejezéssel, amit erre a gondolatra felvettek a vonásaim, de hamar meglepetéssé változott mindez. Az előttem termő espada kezében már ott fejlődött a cerója, holott a pecsétem még mindig rajta volt, vagyis ha már ő robban, engem is magával akart rántani. Izmaim megfeszültek, ahogy elrugaszkodtam, és villámtánccal megkíséreltem elkerülni a támadást, de így is elkapott a robbanás szele, és mire a szédelgésből felocsúdtam, újra ugyanez a látvány fogadott.
- Nem vagy... normális...
Nyílt tágra a szemem a súlyos sérülésektől hemzsegő lány láttán, amint éppen arra készült, hogy egy újabbat okozzon magának... és persze nekem, aki ezúttal már nem tudott menekülni. A detonáció engem is messzire repített és hozzácsapott egy fának, így nem csak melegem lett, de a hátamban is pokoli fájdalmat éreztem. A vér fémes ízét éreztem meg, ahogy lecsúsztam a földre, és a köhögésem csak újabb adagot lökött a számba. Fájdalmas arccal pillantottam fel, ekkor láttam meg az arrancart resurrecciónba váltani. Hát persze, így begyógyulnak a sérülései is, és teli energiával folytathatja a harcot. Beteg tyúk... Reika-chant megpillantva azonban összeszorítottam a fogaimat, és a fájdalmamat semmibe véve tápászkodtam fel a földről. Le kellett győznöm a lányt, hogy biztonságban tudjam az én kis tündérkémet. Görcsösen ragadtam meg a kardom markolatát, fénye bevilágította az arcomat. A vöröses szín különösen fenyegető tónust adott gyilkos pillantásomnak, mellyel Elit méregettem.
- Tévedsz... a kötelék, ami Reika-chanhoz fűz, az ad nekem erőt ahhoz, hogy újra és újra talpra álljak, és harcoljak ellened. Ezt csakis az érzelmeimnek köszönhetem, semmi másnak. Persze ezt te nem értheted, hiszen te nem tudsz... érezni.
Hallattam a hangom újra. Én már nem Seireiteiért küzdöttem, nem az arrancarok ellen. Csak az érdekelt, hogy megmentsem a kincsemet és megbosszuljam a szenvedését. Valamilyen szinten köszönettel tartozom Elinek, amiért ráébresztett, hogy amit Reika iránt érzek, az nem puszta testi vonzalom, hanem annál sokkal-sokkal több. Csakis az iránta táplált mély érzelmek vittek előre most.
Az espada újabb cerója jóval erősebbnek tűnt, mint az eddigiek, így muszáj volt előle kitérnem, és bár nehezebb volt ezt kivitelezni, mint gondoltam, végül sikerült elkerülnöm a pusztító energiasugarat, mely kivilágította az éjszakát. Kardomat habozás nélkül elhajítottam felé azzal a céllal, hogy Hisarámat használjam, de a zanpakutou pörgését látva eszembe jutottak lélekölőm szavai. Úgy kezelem a bankaimat, mintha még mindig shikait használnék... Túl lassú. Az ikerpengés fegyver túl lassú, sokkal nagyobb sebességre is képes lenne, csak a shikaihoz szokott elmém korlátokat adott neki. Ezeket a korlátokat szabadítottam most fel, a zanpakutou sebessége pedig rögtön megugrott, ám ahhoz még így is lassúnak bizonyult, hogy eltalálja Elit, aki ismét előttem termett, kezében egy kaszával. Már nyúltam is volna a másik kardomhoz, de remegő kezem elvétette a markolatot, a suhintás elől pedig nem tudtam időben félreugrani. A rajtam keletkező seb nem volt vészes, de pillanatokon belül több tucatnyi másik is keletkezett rajtam legnagyobb döbbenetemre. Ám volt egy előnye is mindennek. Már nem kellett visszafognom magam, és a legerősebb támadásaimat későbbre tartogatnom, hiszen a lány már aktiválta a resurrecciónját.
- Hadou no hachijuusan, Chigatana!
Ezekkel a sérülésekkel már alig-alig tudtam talpon maradni, de arra még volt energiám, hogy támadjak, és kihasználjam a saját sebeimet. A kaszájára, ruhájára, bőrére fröccsent vérem ebben a pillanatban felizzott, és egy méretes robbanásban ellenfelem ellen fordult. Ennek egyszerűen muszáj volt végre hatnia, elképzelhetetlennek tartottam, hogy elkerülje, vagy hogy ne sérüljön belőle. Próbáltam kicsit összeszedni magamat, hiszen ezt kevésnek éreztem ahhoz, hogy le is győzzem. Kellett még valami, valami ennél is erősebb. De addig is, amíg ezt kitaláltam, megembereltem magamat, és a zanpakutoumat megmarkolva megtámadtam az immár két vörös pengével felfegyverezett espadát. Igazán látványos lehetett ahogy ő két karddal védi az én duplapengés támadásaimat, villódzó csapásaim egymás után érték a lányt, ahogy csuklómmal hol egyik, hol másik pengém suhant feléje. A ceróból készült fegyverek elég erősek voltak ahhoz, hogy ellenálljanak a lélekölőmnek, de arra meglepetésre nem számíthatott az ellenfelem, amit bankaiom különleges képessége adott nekem. Ezúttal nem törekedtem arra, hogy Eli közelében legyek, látszólag csupán tessék-lássék indítottam el a támadásom, mint aki ár nincs is teljesen magánál. Ez részben így is volt, alulról felfelé haladó diagonális vágásommal valóban nem tudtam már célozni a fáradtságtól és a fájdalomtól. A penge nem volt elég hosszú ahhoz, hogy elérje őt, de ez csak addig volt így, amíg hirtelen meg nem nyúlt a zanpakutoum.
- Taiyoufuera... - szólt a bankai-támadásom neve. Nem tudom mennyire lesz hatásos ez a technika, de bíztam a meglepetés erejében, amit a fegyver váratlan megnyúlása okozott. Ennél jobb ütőkártya jelenleg nem volt a kezemben. Ám én mégis úgy éreztem, hogy még több kell.

Végre a támadásaim célt értek. Hogy én léptem-e szintet, esetleg az a tudat akadályozott, hogy Reika-chan a karmai között van, vagy csak egyszerűen annyira elborult az agya, hogy már nem figyel a védekezésre... nem tudtam, de nem is számított. Lehet, hogy egyik sem, de az is lehet hogy mind. Ennyire eltökélt azonban még sose voltam, még akkor sem, amikor elődömet kellett letaszítanom a jelenlegi pozíciómról. Kurosawa pusztán az elveivel és aljasságával érte el nálam azt, hogy fellépjek ellene, itt azonban jóval többről volt szó. Elire a mai nap előtt úgy gondoltam, mint egy érzésekre képes arrancarra, akit - legyen ez bármilyen abszurd - talán barátomként is említhettem volna. Nagyobbat azonban nem is tévedhettem volna. Egymásnak tett ígéretünk értelmetlenné vált és semmivé foszlott abban a pillanatban, ahogy az espada kezet emelt az egyetlen személyre, akiért képes lennék bármikor ölni. Ez a heves érzés tőlem nagyon messze áll, hiszen jámbor embernek tartom magamat annak ellenére, hogy milyen múltam van emberként, de most kétségtelenül bennem van: nem adom fel ezt a harcot amíg Elit nem látom tehetetlenül a földre kerülni, legyen ennek bármi is az ára. Mindezt azért, hogy Reika biztonságban legyen. Egyedül ez adja az akaratosságomat, hiszen égési sérülések borítanak, tucatnyi sebből vérzek és talán egy-két bordám is eltörött. Normál esetben már rég erőtlenül kéne fetrengenem, de most erőt adott az, hogy azért harcolok, akit... szeretek. Ha most feladtam volna, akkor őt is elveszítem, nem csak a küzdelmet, és ez olyasmi volt, amit nem engedhettem meg.
Szinte már-már önkívületi állapotban ugrottam el az újabb cerója elől. Fröcsögésére feleslegesnek éreztem válaszolni, minden benne volt elszánt tekintetemben. Teljesen biztos voltam benne, hogy ennyi cero után már ellenfelem az ereje jelentős részét felhasználta, és ami azt illeti, elég volt egy pillantást vetni rá ahhoz, hogy megerősítsem magamban mindezt. Ahogy én is, lassacskán ő is elérte a határait. Immár mindketten beleadtunk mindent, amink csak volt, ő is legalább annyira le akart győzni engem, mint én őt. Ám nekem igazságosabb okom volt erre, hiszen én nem magamért küzdöttem, hanem valaki másért. Eli számára ez persze semmit sem jelenthet, nem értheti meg, hogy miért ad ez nekem több erőt, mint neki az ő személyes bosszúja. Az espada már alig bírt megállni a talpán, de én még mindig éreztem magamban az erőt arra, hogy küzdjek.
Mikor a láncai megindultak felém és egy ketrecet képeztek körülöttem, déjá vu érzésem támadt, hiszen Kurosawának is volt egy hasonló képessége. Ha ez is olyasmi, akkor nem volt értelme megpróbálnom kiszabadulni. Leengedtem a kardom és lihegve néztem a másik szemébe, de a kapcsolat megszakadt, amikor elkapott a köhögés. Újra megéreztem a vér ízét a számban, biztosan volt valami belső sérülésem. Azonban még mindig nem találtam ki, hogy mit kéne tennem a győzelemért. A lélekölőm szavaiból kellett kiindulnom, szabadjára kellett engednem a fantáziámat és az erőmet ahhoz, hogy elszakítsam a láncokat. Nem azokat, amik most fogva tartottak, hanem azokat, amik az elmém béklyóit alkotják. Ám az arrancar láncai ismét mozgásba lendültek és a következő pillanatban a nyakam körül szorultak. Szabad kezemmel reflexszerűen kaptam oda, hogy megpróbáljam lefejteni a fegyvert a nyakamról, de mindhiába. Fulladozni kezdtem, de azt is éreztem, hogy a lábaim már a levegőben vannak. Talán csak az oxigénhiánytól kezdtem hallucinálni, de a fejemben Reika-chan biztató hangja csendült fel. Hallottam a nevetését, ahogy lelkesen magyaráz valami teljesen képtelen dologról, beugrott az az emlék is, amikor először találkoztunk a Kidoushuu ebédlőjében, és ő ujjongva ölelt át a kezdeti félénkségét elfeledve, mindezt egy tál rizsgombóc miatt. Soha nem fogom elfeledni azt a pillanatot, amikor először éreztem a haja illatát, a bőre puhaságát... Boldog lennék, ha ezekkel az emlékekkel a fejemben halhatnék meg. De ennek nem most volt itt az ideje, hisz' még akartam érezni a közelségét! Ahogy egyre jobban elgyengültem, az édes, csilingelő hang eltorzult és átalakult Rensei érdes, szigorú hangjává. "Tárd ki a tudatod, mint egy gömböt", mondta, én pedig becsuktam a szemem, és elengedtem a lélekölőmet.
- Chou...shin...sei... - nyögtem ki, és ahelyett, hogy a fénypengéimet csak egy irányban terjesztettem volna ki, ezúttal mint egy gömböt próbáltam meg elképzelni. Mikor résnyire kinyitottam a szememet, szinte semmit sem láttam a vörös gömböktől, melyek körülöttem növekedtek, de ezzel egy időben megszűnt Eli technikája, én pedig levegőért kapkodva, végtelenül elgyengülve zuhantam a földre. Erősen köhögtem, alig voltam már magamnál, de ködös tudatom ellenére mégis megéreztem, hogy Reika-chan veszélyben van. Utolsó erőtartalékaimmal kreáltam köré egy kidou-pajzsot, hogy megvédjem a saját bankaiomtól. Ahogy legutóbb, most sem egészen tudtam, hogy mi történik körülöttem, de a fejemben lejátszódó képek segítettek megérteni, hogy minek is vagyok tanúja. A hatalmas, vörös gömbök lassan zsugorodni és fehéredni kezdtek, míg végül egy a talajt is megrázó robbanásban értek véget. Hiába csuktam be a szemem, a vakító villanás még így is szivárványszínű hullámokat rajzolt a látásomba, igaz ez akár az oxigénhiányos állapottól is lehet, ami a fulladozásom közben lépett fel. Hogy Eli-chant elkapta-e a támadásom, az még előttem is rejtély volt, de nem is számított. Nem maradt több erőm harcolni, zanpakutoum is egyszerű katanaként feküdt mellettem. Csak egyetlen célom maradt, odaérni az én kis tündérkémhez, és gyógyítani őt, amíg ide nem ér a 4. osztag. Meg kellett mentenem az életét, akár a sajátom árán is.