Magánküldetés
Résztvevők: Haiiro Kira és Hishikawa Keiko
Felügyeli: Cande Jaegerjaques




A 12. osztag a Dangai{Köztes világ}-jal foglalkozó részlegének kutatói valamiféle furcsa anomáliákat véltek felfedezni a Dangaiban. Mivel fogalmuk se volt, hogy az anomáliák, hogy hathatnak az áthaladó shinigamikra ezért azonnali hatállyal beszüntették a Senkaimonok használatát. Ám így sok halálisten ragadt az Élők Világában és még többen vannak azok, akiknek fontos küldetéseik lennének ott, de nem tudják elhagyni Soul Society-t. Mivel a problémát gyorsan orvosolni kell a kutatási részleg vezetője öt kutatót küld a Dangaiba, hogy megvizsgálják a már említett anomáliákat. A napok csak teltek, de a kutatókról nem jött hír. A 46-ok tanácsa úgy dönt, hogy egy felkutató egységet küld a kutatók után. Az egység egy nap múlva vissza tér, de nem üres kézzel. Négy tetemet találnak mind csontvázzá aszódtak és vélhetőleg az elveszett tudósok viszont az ötödiket nem találták meg. A tetemeket a negyedik illetve a tizenkettedik osztag hoz küldték kivizsgálásra, hogy kiderítsék miért nem estek szét lélekrészecskékké miután meghaltak.
SS és a 46-ok tanács tehetetlen nem tudják, hogy feloldják-e a tilalmat a senkaimon használata fölött vagy sem. Újabb napok telnek, el mire a tanács dönt. Az utolsó Dangai specialistát is beküldik, ám most rendelnek mellé két shinigamit is, akiket véletlenszerűen választanak ki.

Keiko és Kira:
Felvirradt a reggel. Már napok óta érezhető a feszültség a már majdnem két hete tartó zárlat miatt. Az utolsó Dangai kutatót ma küldik a köztes világba ám azt, hogy kik lesznek a mellé beosztott shinigamik azt még nem tudni.
Kira és Keiko mit sem tudva arról, hogy mi vár ma rájuk, végzik reggeli teendőjüket. Egyszer csak egy fekete pillangó látogat meg mindkettőtöket a következő üzenettel.
~ Az elmúlt hét incidensei nyomán a 46-ok tanácsa úgy döntött, hogy egy háromfős csoportot indít a Dangaiba. Hishikawa Keiko és Haiiro Kira, önöket osztották be a feladatra, hogy vigyázzanak és segítsék a csoport harmadik tagját a kutatásban. Készüljenek fel az azonnali indulásra. Amint elkészültek a pokollepke elvezeti önöket a kijelölt Senkaimonhoz.~
Majd elhallgat és vár, hogy elkészüljetek. Lazsálásra nincs, idő minél hamarabb el kell készülnötök és indulásra készen kell állnotok. Ha elkészültetek a lepke útnak indul, hogy kövessétek. Utatok a keleti Senkaimonhoz vezet ahol már vár rátok egy fehér köpenyes férfi és az ő elég méretes csomagjai melyeket nagy valószínűséggel nektek kell majd cipelnetek. Mikor megérkeztek a férfi mindkettőtöket végig mér, mielőtt még megszólalna.
- Nagyszerű egy létra és egy törpe ráadásul még nők is... – motyogja elég jól érhetően. – ... Na mindegy gyorsan essünk át a formalitásokon. A nevem Ootori Kyouyaku és vezetem a küldetést. Lehetőleg ne akadályozzanak a munkában. Fogják meg a két táskát és hozzák utánam. Vigyázzanak fontos és törékeny műszereket tartalmaznak. – fejezi be érzelemmentes hangnemben mondandóját és, amint ti is túl vagytok, a bemutatkozáson a kapu már nyílik is.
- Ne féljenek a Koutostu {Szellemi erő vonat} nem fog akadályozni bennünket. Gyerünk, jöjjenek… - jegyzi, meg még egyszer a férfi majd belép a sötét és kihalt világba.

Kira(vagyis én):
Na, megint szép kis reggellek keltem. Ookami-chan mostanában még inkább nem bír magával, ami elég zavaró számomra. Mintha nem lenne elég a mostanában történt furcsa és egyben zavaró dolgok. A fiúk az osztagban már oly annyira nem bírnak magukkal, hogy tegnap egész napom azzal ment el, hogy a nagyszájú izom emberkéket nyomtam le egymás után. Azt hiszem, ezek után még meggondolják, hogy kihívjanak egy küzdelemre. Olyan nagyon elvannak maguktól, állandóan azt hajtogatják „ők a legerősebbek, ők az istenek˝ aztán mi van? Szinte még meg sem tudtak izzasztani, egyetlen ember volt, aki három percnél tovább bírta, de ő is, csak azért mert már előtte vagy hatot elintéztem. Néztek is mikor egymás után vertem le őket. A végén már ujjongtak és mikor indultam hazafelé mind azt akarták, hogy még küzdje meg valakivel.
- Bocs fiúk ma már nincs több, majd holnap. – csak ennyit válaszoltam majd elindultam hazafelé.
Na, de visszatérve a reggelemhez. Még egy kicsit fáradtan és nyűgösen kelek fel Ookami-chan csintalan perverz piszkálódására, amit most inkább nem részleteznék. Első mozdulatom, hogy ellököm magam mellől és csak ez után dörzsölöm ki szememből az álmosság maradékát. Halk nyöszörgést vélek felfedezni mely a szomszédos szobából, hallatszik. Ez a szoba eddig üresen állt ám pár hete már két személynek is otthont ad. Miután zanpum csendre intem, halkan beosonok a kis szobácskába. Némán suhanok el Keiko ágya mellett, hagyom aludni. Úti célom végül elérem és így megállapodom a bébi ágyánál. Ő is korán kezdett úgy néz ki. Mikor meglát, elmosolyodik és kezecskéivel felém nyúl. Nem is húzom, az időt benyúlok érte és kiveszem az ágyikójából.
- Szia, kicsi Ninsei-kun. Na, jól aludtál? – kérdésemre egy újabb mosoly a válasz a kis édestől. Kicsit kiviszem a nappali/hálószobába és játszok vele egy kicsit. Ám nem telik bele sok idő kb fél óra és egyre nyűgösebb lesz. Éhes. Mikor felveszem, egy kicsit elcsitul és így is marad, mihelyt elindulunk anyucija felé. Belépek, a szobába majd lehuppanok az ágyra.
- Hékás anyuci éhesek vagyunk. – szólok Keikonak viccesen ezzel is siettetve a felkelésben. Amint felkel, én lepasszolom neki a babát és elindulok a fürdő felé.
- Rendben én most elmegyek fürdeni aztán majd még, átveszem, hogy te is el tudj készülni. – fejezem, be majd hagyom hagy etesse meg a kicsit.
A kádból kilépve egy látogatónk érkezik egy kicsiny fekete pillangó formájában. Az üzenet melyet közöl, velem mindkettőnknek szól. Hűha, egy csapat a Dangaiba. Várjunk azonnal elkészülni? Gyorsan rohanok is öltözni és útközben ráparancsolok a zanpumra hogy ha végzett az etetéssel, akkor vegye át Keikotól a kisfiút.
- Gyerünk Keiko siess még találni kéne egy bébi szittert is a gyereknek.
Végre elkészülünk, és már indulunk is. A lepke vezet minket az úton és végül egy Senkaimon előtt állapodunk meg. A férfi, aki már ott vár ránk nem igen tetszik főleg a beszédstílusa.
- Kit nevezel te létrának?! – a férfi rám se hederít inkább csak megállás nélkül folytatja mondandóját.
- Tch… én Kira vagyok és nem örvendek a találkozásnak. – teszem meg bemutatkozásom kissé mérgesen. Ez meg minek néz málhás szamárnak. Nagyra van ám magával a fickó. De nincs mit tenni ő a csoportvezető. Felkapom a nagyobbik csomagot és a férfi után indulok. Megnyugtatásként ér mikor említi a Koutestut bár a hangneme elég idegesítő.
- Elbírod Keiko? Ne segítsek? – kérdem, a mellettem haladó lányt miközben belépünk a Dangaiba.

Beköltözésem óta ezen éjszaka azon ritka események közé tartozott, amikor nyugodtan aludtam, plusz még szépet is álmodtam, ami még ritkább. Előző este gyorsan álomba zuhantam és már is egy gyönyörű szép amerikai stílusú parti apartmanban találtam magam. Ott is egy ágyban fetrengtem, de egyedül a hófehér óriási takaró alatt és a kedvenc hálóingem volt rajtam, a fekete. Az álomvilágban felkeltem és felültem az ágyon majd vártam valamire. Valaki nyitja az ajtót. Ninsei! Egy tálcán a kedvenc reggelimet nyújtja felém azzal az ellenállhatatlan mosollyal az arcán. Leül mellém és elkezdi nekem felvágni a palacsintát és szépen lassan... na jó, beletömte a számba. Ezen nagyot nevetünk, majd ledőlünk az ágyra. Csak nézünk egymás szemébe, semmi zaj, csak madárcsicsergés... Tökéletes pillanat... Átfogja derekamat, közelebb húz magához, majd magára húz és átölel. Én csak a nyakát tudtam átölelni, máshoz nem fértem hozzá, de úgy gondoltam ez is megteszi. Egyre szorosabban ölel, míg teljesen átszellemülök és átjár az a bizsergés, ami ilyenkor szokott. Nagyon romantikus volt a pillanat, aminek tetejébe belesúgta a fülembe, hogy "Szeretlek", amire én teljesen elolvadtam és még el is pityeredtem egy picit. Hirtelen váltott, rácsapott a fenekemre, amire én leugrottam róla és visszabújtam a takaróm alá. Ott biztonságban éreztem magam. Úgy gondolta ő is befekszik mellém és megint ilyen gyönyörű momentumot idézett elő. Finoman végigsimította az arcomat és egy lágy csókot lehelt az ajkaimra. Megint az a hülye pityergés és teljesen meghatottan átöleltem derekánál, magamhoz rántottam és szenvedélyesen átöleltem, felkúsztam a füléhez és bele is kezdek mondókámba: "Szeretle..." És nem tudtam befejezni. Minden megszűnt, csak feketeség. Kinyitom szemem és mit hallok meg látok? Pici Ninsei nyűgös lett. Jajj, te kisgyerek, ha tudnád mennyire szeretni fog téged az apukád... Megígérte és én számítok rá. Bárcsak egy átlagos család életét élhetnénk... Akkor tuti, hogy egy tökéletes család lennénk, abban biztos vagyok, csak kellett Ninsei-nek ilyen feledékenynek lennie... Ha nem felejti el, most ez az álmom megvalósulna, de ez most mindegy. Pici Ninsei éhes, kajcsizni akar. Át is veszem Kirától, aki elment közben lefürdeni. Helyet csinálok a babának és nekikezdek az etetésnek. Milyen éhes a picike... de most már nyugodt és akkor én is az vagyok. Ez az elégedett arckifejezés nagyon is hasonlít az apjára... Úgy látszik a grimaszok apuci érdemei. Ezzel meg is volnánk, elpakolok. Pici Ninsei jól lakott, kis pihi, aztán jön a móka. Kira még mindig fürdik és Ninsei már nagyon aktív, szóval lefoglalom valamivel. Ráültetem a hasamra és elkezdünk pacizni. Hogy is van a mondóka? - Gyí, paci, paripa, nem messze van Kanizsa! Odamegyünk délbe, libapecsenyére! Ezt nagyon szereti, nagyokat nevet közben. Várjunk csak... ááá a kedvence, amit Ninsei tanított neki... - Kicsi kocsi, három csacsi, döcögő, döcögő. Rajta gyerek, kicsi gyerek, gügyögő, gügyögő. Nagyon örül a játéknak, imádja amikor pacizunk. Éppen ahogy megpuszilom, berepül hozzá egy pokollepke. Megfagyok egy pillanatra, mit hozhatott? A következő másodpercben Kira már rohan is öltözni, közben közli a feladatot, amit kaptunk. Dangai? Csapat? Harmadik tag? Azonnali indulás? Nem gondolnak a gyerekre? Ki fog rá vigyázni? Most viszont nem csak ezen kell agyalnom, rohannom kell tusolni, közben odapasszolom Ookami-channak Ninsei-t. Amint végeztem egyből megrohamozom a bőröndömet - mivel még nem sikerült kipakolnom belőlük - és a munkaruhám kibányászása közben fél szemmel figyelek hogy mi történik a fiammal. Megvan! Aya! A kislány! Ő jó lesz! Kuroi-chan majd segít neki, hogy kell egy kisgyerekre vigyázni, legalább is remélem, de benne megbízom.
- Kira! Kérlek, amíg öltözök vidd el Ninsei-t Aya-nak! Úgy sincs olyan messze és én még nem vagyok kész!
Már a fürdőszobában vagyok fésülködni, amikor észreveszem, hogy Ninsei nincs itt és Kira most lépett be a házba. Gondolom, hogy akkor elvitte a kijelölt bébiszitterhez. Kész is vagyok és már rohanunk is a pokollepke után, aki elvezet minket a kijelölt Senkaimon-hoz, ahol már vár ránk egy fehér köpenyes csávó. Elég észrevehetően végig mér minket, amíg én a méretes csomagjait veszem figyelembe.
- Még hogy törpe? Cöhh... - persze, már csak ez a cinikus hajlam kellett neki, már csak hiányzott.
~ Hé, ennek hasonló neve van, mint nekem! ~ szólal meg felháborodottan Kyouaku teljesen érthető okokból.
- Nyugi van, inkább biztass, hogy el fogom bírni ezt a csomagot... Őőő elnézést, én Hishikawa Keiko vagyok, már amennyiben ez érdekli... - vetem oda az unszimpatikus fazonnak, majd ránézek kiguvadt szemekkel a táskára... te jó szagú Mari néni. Na, essünk neki. Anyám, ez nem piskóta, mi van ebbe, tégla? Teszünk pár lépést... háhh már nem is olyan nehéz. Belépünk a Dangai-ba. Hát itt se jártam még sűrűn...
- Elbírod Keiko? Ne segítsek? - kérdi Kira aggódóan tőlem, feltehetőleg a termetemre való tekintettel.
- Persze, ez semmiség, legalább erősödök.
Hát eddig nem tűnik valami vidámnak a séta. Senki nem szól semmit, főleg az idegesítő csávesz nem, de jól is teszi. Kirával ott hátul elpusmogunk, hogy sikerült-e sikeresen elvinni Ninsei-t és még hasonló méretű problémákról. Elmeséltem neki az álmomat. Nem tudom mennyire érdekelte, de végighallgatta. Ez volt az eddigi egyetlen fénypont a Dangai-ban történő utunk során...

Mesélés:
Mióta beléptetek a köztes világban a férfi ügyet sem vet rátok. Egyfolytában a kezében lévő táblagépet nyomogatja, és néha meg-megállva néz körül, hogy utána megint csak a táblán pötyögtesse. Hosszú és unalmas napnak néztek elébe, amit csak a cseppet sem barátságos vezetőtök élvez.
Eme sötét helyen még azt sem lehet pontosan megállapítani, hogy milyen napszak van épp csak abban lehettek, hogy már órák óta járkáltok. Az út elég fárasztó lehet számotokra a két böhöm nagy táskát cipelve ám ekkor a tudós, aki már jóval előrébb jár, mint ti hirtelen megtorpan. Körülnéz, majd a táblagépére tekint. Felétek fordul és el is indul irányotokba, közben a földet és a falat figyeli. Előttetek pár méterre áll csak meg majd a földre mutatva megszólal.
- Itt megállunk. A táskákat óvatosan tegyék, le oda ahol állok. Önök is pihenjenek még hosszú út áll előttünk… - elcsendesül és ismét a ketyeréjére tekint, majd lassan odébb sétál, ám még előtte újra felszólal. – Lehetőleg a falakhoz ne nyúljanak, ha csak nem akarják, hogy a Kouryuo {„gátló folyam”} elnyelje magukat. – majd ismét csak elcsendesül és tovább járkál és pityeg a gépén.
Míg pihentek Keiko figyelme hirtelen megakad egy fehér köpenyes férfin. Nem látod, tisztán ezért úgy döntesz, hogy közelebb mész hozzá ám a titokzatos férfi ekkor hátat fordít neked és elindul. Utána eredsz és a többiek figyelmét is felhívod a látott személyre így követni kezdenek. Amint Kira és Kyouyaku beérnek, a férfit szem elől téveszted és helyette a mind hármatok által érzékelt fény tűnik fel előttetek 100 méterre, ami nagy sebességgel közeledik. A csapatot vezető férfinek nem kell sokat gondolkoznia, hogy rájöjjön mi is az, ami felétek tart.
- Fussanak! – kiálltja el magát a félelemtől ittas hangján és visszafelé veszi az irányt. Nincs mit tenni ti is utána eredtek ám nem bizonyultok valami gyorsnak ugyan is az, amit eddig mozgó fénynek gondoltatok hamar utolér titeket így már ti is láthatjátok, hogy ez nem más, mint a Koutotsu.
- Mozogjanak nem szabad, hogy utolérjen! – figyelmeztet, benneteket miközben menekültök. A két táska mely elvileg nagyon fontos dolgokat tartalmaz, épp ekkor válik a hatalmas monstrum áldozatává. A vonat egyre közelebb és közelebb ér hozzátok és rá kell jönnötök, hogy ha most nem tesztek valamit, akkor titeket is elnyel a Koutotsu.
A hatalmas gépezet megállítását Kira vállalja magára ám bármit is tesz tudnia, kell, hogy ő maga nem érhet hozzá a szellemi erő vonathoz különben azonnal végetek.

Kira:
Nagy sietség és öltözködés közepette hallom csak meg Keiko kérését Ninseijel kapcsolatban. Nincs is időm gondolkodni csak gyorsan elkapom a gyereket és shunpoval a második osztag területe felé veszem, hogy leadjam a fiút Aya-channak. Szerencsére hamar megjárom az utat és mire visszaérek Keiko is indulásra kész így már csak a lepkét kell követnünk a célállomáshoz. Odaérve találkozunk a csapat vezetőjével és egyben a megvédendő személlyel. A férfi nem valami rokonszenves bár ez nálam nem csoda. Amikor megszólal ez meg is mutatkozik beszéd stílusában. Az a kis… na, majd én mindjárt ellátom a baját…
~ Nyugalom nehogy megöld, mert akkor fuccs a küldetésnek…~ tudom, tudom, de akkor is, hogy lehet valaki ekkora bunkó bár nem is tudom, mire számítottam egy férfitől. A hatalmas táskákat felkapva útnak is indulunk a Dangaiban.
Hogy múlassuk az időt Keikóval a férfitől pár lépésre lemaradva beszélgetni kezdünk, persze azért még rajta tartjuk a szemünket. Most hogy már nem kell sietni eszembe is jut valami, amiről reggel említést akartam tenni, de a nagy sürgésforgásban nem tudtam.
- Mmm, Keiko tudom, ez hülyén hangzik, hogy így utólag teszem fel ezt a kérdést, de biztos jó ötlet volt Ayára bízni a gyereket. Nem mintha nem bíznák benne, de az, amit tőled hallottam róla… hát nem épp bébi csőszködére született. – teszem fel aggodalmasan kérdésemet. Nem örülnék, ha valami történne vele, főleg hogy az ifjabb Ninseit jobban kedvelem, mint az apját. Na, de tovább haladva azért más téma is felvetődik nem csak ez, így azt is megtudom, hogy Keiko mit álmodott az éjjel. A Ninseijel (az idősebbikkel természetesen) kapcsolatos dolgok nem igazán keltetik fel a figyelmem, de azért figyelmesen hallgatom, amit mond, viszont a hálóinges rész azért megmozgatja a fantáziám és nem csak az enyém, de még zanpum elégedett hümmögése is azt jelzi, hogy az ő figyelmét is felkeltette a dolog.
A beszélgetésünkön kívül nem igazán történik nagyon fontos esemény az utunk során. Ez a sötét is kietlen átjáró elég unalmas és persze fárasztó is. Persze nem fogok én most itt hisztizni, hogy nehéz a táska meg mindem, mert az hogy nézne már ki. Végül is nincs, mit tenni megyünk előre tekintetem pedig hol Keikon, hol a tudóson időzik. Hosszú idő telik el mire végre történik is valami. Nem olyan fontos, de azért nem is rossz ugyan is végre megállhatunk és lerakhatjuk ezeket a csomagokat. Gyorsan és persze óvatosan meg is szabadulok a túlsúlytól a kijyelölt ponton és megmozgatom egy kicsit a vállaimat.
- Na így már mindjárt más. - Szólalok, fel jókedvűen majd a férfire pillantok. Miután meggyőződöm róla, hogy jól elvan, és nem csinál semmi olyat, amivel veszélybe sodorhatná magát, Keiko irányába fordulok.
- És Keiko… - kezdenék bele mondókámba, de észreveszem, hogy barátnőm nem igazán figyel rám majd hamar fel is áll és elindul előre.
- Hékás hová mész?! – szólok, felé mire ő csak int egyet. Nincs mit tenni a csomagokat hátra hagyva indulok el utána a tudoskát is magammal húzva. Szerencsére hamar beérjük.
- Beléd meg mi ütött Keiko? Mi a fenéért jöttünk el idáig? – teszem fel kissé mérgesen a kérdéseim és érthető is hogy miért hisz így most vissza kell majd mennünk a csomagokért, ha tovább akarunk haladni. Na, nem is tudok sokat bosszúskodni ezen ugyan is a távolban vakító fény tűnik, fel majd rövidesen a karmaim közül kiszabadul a tudóska és visszafelé kezd el futni majd nekünk is ezt ˝tanácsolja˝.
- Ó franca. – jegyzem, meg mikor rájövök ez nem jelent valami jót majd Keikót is megindítva futni kezdek. Csak futunk és futunk ám a z a valami, ami felénk tart, nem hogy távolodna, hanem még inkább közelebb ér hozzánk. Amint a táskákat is elhagyjuk, egy pillanatra hátra tekintek, hogy megtudjam, mi elől is futunk.
- Te idióta nem azt mondtad, hogy a Koutotsuval nem lesz problémánk?! – ordítok rá a férfira. Kisebb zörej a hátam mögött adja a tudomásomra, hogy azok a, hű de fontos felszereléseket most nyelte el a gépezet.
~ Ha nem siettek utol fog érni. ~ nem mondod. Ez aztán a megállapítás. De igazad van, nem sok hiányzik ahhoz, hogy utolérjen.
- Ez nem jó. Fussatok gyorsan! – szólok rá a többiekre. Egy terv kezd el körvonalazódni az agyamban, ami talán elég ahhoz, hogy ha megállítani nem is, de lelassíthatja az üldözőnk. Lelassítok, hogy egy kicsit lemaradjak a többiektől. Egy nagy levegőt veszek, majd amilyen gyorsan csak tudok a koutotsu felé fordulok és a jobbomon lévő alkarpáncélt feléje fordítva elkiáltom magam.
- Tatte! – a parancsszó elhangzik, majd ezzel egy időben a páncél fényleni kezd és másodpercek alatt egy kék reiatsu burok jelenik meg körülöttem. A burok tágulni kezd és már majdnem olyan széles, hogy eléri a Dangai két oldalát mikor is a koutotsu beleütközik. Remélhetőleg ez elég a megállításához vagy legalább a lelassításához, mert ha nem akkor most pazaroltam el egy rakás lélekenergiát a semmire.

Cöhh... ez aztán a magának való csávó. Csak megy, azt nyomkodja a kis gépecskéjét. Izgalmas út elé nézünk, azt már előre megállapíthatom. Nincs annál érdekfeszítőbb, mint menetelni előre, cipekedni, mint a málhás szamarak 100 kilós törékeny műszereket és még csak azt se tudjuk mikor állunk meg legközelebb. Szerencsére a beszélgetés nincs megtiltva, így hát Kirával lemaradunk egy kicsit, majd elkezdem kifejteni álmomat. Nem igazán érdekelte a dolog, de az egyik rész azért látszólag megmozgatta a fantáziáját. Haladunk tovább ugyanúgy, semmi nem történik, majd Kira benyög egy kérdést, amire az első reakcióm az volt, hogy hogyan jön ez ide, majd a következő gondolat az volt, hogy van benne valami...
- Mmm, Keiko tudom, ez hülyén hangzik, hogy így utólag teszem fel ezt a kérdést, de biztos jó ötlet volt Ayára bízni a gyereket. Nem mintha nem bíznák benne, de az, amit tőled hallottam róla… hát nem épp bébi csőszködére született. - morfondírozott el ezen sorstársam. Úgy tűnik, aggódik a pici miatt. Végül is a keresztanyja... ez az egyik dolga.
- Hát az biztos, hogy nem fog unatkozni mellette Ninsei. Legalább bírja majd a gyűrődést. Majd az a Kuyoi vagy Kuroi vagy isten tudja milyen chan majd segít neki... remélem. - próbálom biztatni Kirát, hogy egész jó kezekben lehet most Ninsei. Biztos megnyugodott valamilyen szinten, de utána hosszú kínos csend következett. Csak rakosgatom egymás utána a lábaimat, jobbat a bal után és nem történt semmi érdekes. Idegesítő, kínos csönd állt be, csak a férfi nyomkodása törte meg a csöndet. Mi lehet abban a kis gépben, ami ennyire érdekes? Próbálok egyszer-kétszer oda lesni, mondjuk nem sok sikerrel. Inkább visszazárkózok Kira mellé, közben Ninsei-re gondolok. Éppen nagyban elmélkedek, hogy milyen hülyeséget művelhetnek, amikor egyszer csak megtorpan a férfi, aminek hatására nekimegyek és felbotlok benne. A falakat és a földet fürkészve vizsgálja. Lassan megfordul, közben mérgesen végigmér, majd teljesen felénk néz és a földre mutat.
- Itt megállunk. A táskákat óvatosan tegyék, le oda ahol állok. Önök is pihenjenek még hosszú út áll előttünk… - szólal meg váratlanul a prof, majd egyből belemerül a mini gépecskéjébe. Ez már kezd idegesítő lenni. Mintha mi csak eszközök lennénk… Cöhh… Minden esetre inkább lepakolok, a végén még sérvet kapok ezektől a hatalmas csomagtól. A drága ketyeréjével odébb sétál, majd még visszafordul, hogy figyelmeztessen minket egy olyan dologra, amivel tisztában voltam már egy ideje.
- Lehetőleg a falakhoz ne nyúljanak, ha csak nem akarják, hogy a Kouryuo elnyelje magukat.
Ez komolyan azt hiszi, hogy kezdőkkel van dolga? Hát ilyet… Most tényleg úgy nézünk ki? Nevetséges ez az ember…
~ Hát te az aprócska méreteddel egy kis 10 éves gyereknek nézel ki… - szólal meg váratlanul Kyouaku, aki mondandója végén egy gonosz kacajjal spékelte meg sértését.
- Te csak maradjál csöndben, oké? Így is elég ideges vagyok… - szidom le indokoltan Kyouaku-t, akinek a nevére gondolva egyből az utálatos pasas jut eszembe, aki bele van bolondulva a gépébe és tudomást se vesz rólunk, ha meg igen, akkor lenézően közli velünk mondandóját. – Mindjárt hányok ettől az embertől…
~ Akkor légyszi, inkább tüzet okádj a kedvemért, kíváncsi vagyok milyen, amikor egy ember pörkölődik meg, olyat még úgy sem láttam és a hollowok füstös képe már unalmas… - fejti ki véleményét már megint ez az idióta.
- Asszem, inkább erre nem mondok semmit. Csak annyit, hogy azért jusson eszedbe, hogy nem én vagyok a sárkány… - zárom le a kis vitánkat, majd leteszem a földre azt a bazi nagy csomagot. Nem is tudom mért nem tettem le eddig. De hülye vagyok, na, de most már mindegy. Leülök a földre, majd felmegyek hídba kiropogtatni az ízületeimet. Már ülnék is vissza, amikor észreveszek valami furcsát. Vagy inkább valakit. Ki lehet itt rajtunk kívül? Gyorsan talpra ugrok, és jobban szemügyre veszem. Egy fehér köpenyes, ősz hajú, szakállas férfi, de nem látom tisztán… Közelebb megyek. Néz még egy darabig, majd hirtelen hátat fordít és elindul. Utána kell mennem, valami nem stimmel vele. Érzem, hogy valami köze lehet az eltűnésekhez. Utol kell érnem és elkapnom, majd kikérdeznem tud-e valamit.
- Hékás, hova mész?! – kérdi tőlem sebtében Kira. Intek neki, hogy jöjjön velem. Húzza magával a tudósunkat is. Biztos, hogy tud valamit, nagyon siet. Én is gyorsítom lépteimet, majd hátra nézek, hogy hol vannak a többiek, de amikor újra keresem pillantásommal a furcsa férfit, ő már eltűnt. A többiek beértek, de csak értetlenül néztek rám.
- Beléd meg mi ütött Keiko? Mi a fenéért jöttünk el idáig? – tette fel kérdését dühösen Kira.
- De az előbb még ott volt… egy fehér ruhás csávó… ott volt… - dadogom meglepődve és keresem a megfelelő szavakat, nem túl sok sikerrel, mert gondolkodásomat megzavarja egy vakító fény.
- Ó, a francba… - káromkodja el magát Kira.
Mintha a… na neee, nem lehet. A tudós akárki azt mondta, hogy nem lesz vele bajunk!!
- Fussanak! Mozogjanak, nem szabad, hogy utolérjen!
- Na, nem mondod, azt mondtad, hogy el van intézve!! – ordítok Kyouyaku felé, aki úgy betojt és olyan fal fehér a félelemtől, hogy úgy kotor, mint egy egér, amikor a macska kergeti.
- Te idióta nem azt mondtad, hogy a Koutotsuval nem lesz problémánk?! – erősíti meg felháborodásomat barátnőm.
Futunk, ahogy a lábunk bírja, de a Koutotsu gyorsabb, mint mi és lassan kezd minket utolérni. Elhagyjuk a nagy bőröndöket is, majd nem sokkal később már halljuk is a csörömpölést is, miszerint azokat a műszereket sem látjuk többet. Kyouyaku azért a táblagépét még szorongatja… ki gondolta volna. Már a sarkunkban van vonat! Tennünk kell valamit, vagy nekünk annyi!!
- Ez nem jó. Fussatok gyorsan! – adja az utasítást Kira. Kezd leszakadni tőlünk. Ez nem lesz így jó, mit akar csinálni?
- Kira! Siess, a végén még elnyel a Koutotsu!!
Mit csinál ez? Megáll, majd elkiáltja magát… Mit tervez?
- Tatte! – hangzik Kira szájából, majd fényt vélek felfedezni a hátam mögött. Egy hatalmas lélekenergia burkot látok előtte megjelenni, amibe beleütközik a Koutotsu és ennek köszönhetően reméljük nyerünk egy kis időt.

Mesélés:
Mind megálltok, ugyanis számotokra úgy tűnik mintha Kira reiatsuból készített pajzsa képes visszatartani a Koutotsut ugyan is az beleütközve lassulni látszik ám csak pár másodpercig. Hirtelen újra megindul maga előtt tolva Kirát és az erőteret. Keiko-ék épp, hogy feleszmélnek már majdnem be is éri őket az erőtér. Futásnak eredtek miközben társatok az erőtéren belül próbál kitartani bár nem sokáig, bírja, ha ez így folytatódik. Keikót és Kyouyakut eközben a reiatsu erőtér elől próbáltok menekülni ám hiába, utolér benneteket. Abban a pillanatban, hogy az erőtér hozzátok ér hirtelen mindhármatokat egy erős fény vakít el majd egy erős lökés kíséretében egy pár pillanatra minden elsötétül szemetek előtt.
Hirtelen újra fény vakít, el benneteket majd arra lesztek figyelmesek, hogy nagy sebességgel zuhantok a föld felé. Jó lesz, ha mi hamarabb kitaláltok valamit a sebességetek csökkentésére ugyan is, ha ilyen ütemben zuhantok tovább, akkor hamar vége szakadhat halálisteni pályafutásotok. Minden esetre azt már láthatjátok, hogy a tudós társatok hamarjában megoldja a gondját. Köpenye egy belső zsebéből egy pálcát húz elő, ami egy esernyő melyről hiányzik, az áthúzat. Ezt a feje fölé tartja majd az ernyő bordái között reiatsu áthúzat, jön létre így lassítva le az esési sebességét. Ám rád Keiko nagyobb feladat hárul ugyan is nem sokkal a sötétségből való kikerüléskor Kira a nagymennyiségű reiatsu vesztés miatt eszméletét vesztette így őt is neked kell épségben lejuttatnod.
Miután leértetek Kyouyaku oda lép hozzátok.
- Nahát, látom önök is sikeresen földet értek… hát vele meg mi törtét? – kérdi az eszméletlen Kirára mutatva. Eztán ha körül néztek ismerős kép bontakozhat ki előttetek. Rukongai egy körzetében értetek földre, melynek érkezésetekkor teljesen kiürült az utcája. A házakból észrevehettek néha felbukkanó szempárokat, akik titeket kémlelnek. Halk nyöszörgésre lesztek figyelmes, Kira ugyan is felébredt. Kissé még kábán ébred körülnéz, ám úgy tűnik, nem sokáig ücsöröghet a földön. Shinigamik tűnnek fel, shunpoval könnyen és gyorsan kerítenek körbe benneteket még kardot rántani sincs időtök. Majd egy hadnagyi karszalagot viselő alak lép közelebb hozzátok.
- Abukara Hirokichi vagyok a 10. osztag hadnagya. El kell fognunk önöket Seireiteibe való illetéktelen behatolás miatt. Ne tanúsítsanak ellenállást különben meg kell ölnünk magukat. -teszi jobb kezét katanájára.
- Micsoda miről beszél maga, de hisz mi is halál… - próbál mentegetőzni a 12. osztagos ám ekkor félbeszakítják.
- Elhallgass behatoló! – szólal, meg egy másik tiszt a hadnagy mellett miközben előveszi kardját.
- E… ez csak valami félreértés lehet… nézze… - nyúl Kyouyaku a köpenye zsebébe. Ezen megmozdulására a kardját kezében tartó tiszt rátámad. Mielőtt még azonban a penge elérné a férfit a fáradtságtól erőteljesen lihegő Kira vág be közéjük és egy mozdulattal vissza is veri a támadót.
- Haiiro-san? - A hadnagy ezt látván rögtön kiadja a parancsot, hogy végezzenek veletek. Túlerőben vannak ráadásul Kira is alig áll a lábán így nincs mit tenni, menekülnötök kell. Ám menekülés közben újabb hátráltató tényező lép fel, Kira ismét összeesik.

Kira:
Hatalmas megkönnyebbülés mikor látom, hogy a Koutotsu lassul, és már majdnem meg is állt. Megkönnyebbülve fújom, ki a levegőt mikor érzem, hogy elindulok hátrafelé. Feleszmélve látom, hogy mi is történik. Lassan csúszok hátrafelé, ahogy a tisztító vonat tolni kezdett maga után. Lábammal a talajon próbálok ellent tartani a hatalmas erőnek, de nem megy.
- Fussatok! – ordítok hátra Keikoéknak. Már majdnem beértem őket mikor futásnak erednek. Hogy megpróbáljam lassítani magamat a katanámat is előkapva és a talajba szúrva próbálom lassítani magamat. Nem sok sikert érek, el vele ráadásul még gyorsulunk is és érzem amint a reiatsum is gyorsan fogy.
Egyre fáradtabbnak érzem magam. Nem tudom, meddig tudom fenntartani az erőteret. Franc, franc, franc. Fussatok gyorsan. Látom, hogy majdnem beértem már a többieket. Ekkor éles fény vakit el és hirtelen lökést érzek a testemen. Mi volt ez? Áttörte volna a lélekenergia pajzsot és elütött? Nem az nem lehet. És ho… hol vagyok? Nem látok semmit pedig nyitva a szemem. Fáradtnak érzem magam, pihenni akarok. Szemem lecsukódik így már csak homályosan észlelem az újra felvillanó fehér fényt.
Érzem, amint a szél fújja a hajam az arcomba, de azt nem tudom, hogy ez nem szél, hanem én zuhanok. Teljes sötétsébe borulva zuhanok tovább.
Már nem érzem a szelet. Hangokat hallok, de nem értem mit mond. Ki lehet az? Lassan a sötétség kezd szertefoszlani. Szememet kinyitva nézek körbe. Hol vagyok? Olyan ismerős ez a hely. Megpillantom társaim.
- Keiko jól vagy? Hol vagyunk? Mi történt a Koutotsuval? – kérdem, miközben felülök. Egy pillanatra megszédülök, mikor végre felülök és fel próbálnék állni. Olyan fáradtnak érzem magam. Amint felállok, máris lábaim összecsuklanak. Teljesen kimerültem, mintha egy teljes napon át edzettem volna. Ennyit kivenne belőlem a pajzs fenntartása? Hát persze ez várható hisz a párja hiányzik, így kétszer annyit kell, energiával tud csak ugyanolyan erős pajzsot alkotni.
Hirtelen idegen reiatsut érzek. Vendégeket kapunk. Csak egyet pislantok és már körbe is vettek. Jé shinigamik. De mi ez a nagy felhajtás? Behatolók?! Értetlenkedek gondolataimban pont, úgy ahogy azt társam is az imént tette. Ez nem néz ki valami jól. Lassan felállok. Most sikerül megállnom, de ki tudja, meddig bírom. Még érzem, hogy van bennem egy kevés reiatsu, de ha itt harcra kerül a sor, akkor én esek el leghamarabb. Bár lehet, hogy a prof még nálam is előbb fog a földre kerülni.
Na lám mit mondtam. Már rá is rontanak. Na, de mit állok itt hisz az a feladatom, hogy megvédjem. Utolsó erőmből még a férfi elé shunpozok majd a katanámat előkapva verem vissza a támadót.
- Ne olyan… hevesen… haver. – lihegek, miközben karjaim a föld felé lógnak, lábaim pedig a fáradságtó remegnek. A franc. Ránk rontanak az eddig körben álló shinigamik. Karon fogom a férfit és egy keskeny utca felé indulok el. De még mielőtt odaérnék…
- Bakudou 21: Sekienton! – idézem meg a füstfelhőt. – Keiko err… - ismét összeesm. Teljesen kimerültem és mivel a maradék reiatsumból idéztem meg a füstöt az nem elég sűrű.