Jelszó: aaoh ohr

Adatlap

Név: Bayakoshi Toshiro
Nem: férfi
Kaszt: Shinigami
Születési idő: kb 53 évvel ezelőtt
Kor: 53 év
- Emberkén: 46 év
- Lélekként: 7 év

Előtörténet

Cseresznyevirág.

A tokiói házam ablaka előtt volt egy cseresznyefa. Alig két éves voltam, amikor még a szüleim ültették. Velem együtt cseperedett, növekedett és erősödött. Oly sokszor ültem alatta, mikor az elemi iskolából hazaérve, megpihentem árnyékában. Amikor középiskolás bizonyítványomat haza hoztam és örömmel mutattam szüleimnek, hogy szín ötössel végeztem, felmásztam rá és világgá kiáltottam: Ötöst kaptam! Mikor az egyetemről hazaértem a menyasszonyommal és diplomámat lobogtattam, szüleim a cseresznyét szüretelték. Hányszor gondoltam: cseresznyevirág. Hányszor takart be virágaival a fa, mikor alatta feküdtem. Sosem értettem. De valahogy mindig is szerettem azt a fát. Sosem értettem a filozófiai összefüggést köztem és a cseresznyevirág között. Olyan volt számomra, mint bármelyik másik virág. Ahogy az élet is olyan volt számomra, mint bárki másnak. Éltem boldog családi életemet. Azután, lassan kezdett megváltozni minden. Először apám halt meg, majd rá két évre anyám. Ekkor már 35 éves voltam és két boldog fiúgyermek apja. Vagy két fiúgyermek boldog apja? Hmm. Nem. Egyáltalán nem voltam boldog. Világéletemben kíváncsi ember voltam. Ezért lettem gyógyszerész. Szüleim halála és kutatásaim sorozatos kudarca miatt, nem voltam túl boldog. Úgy éreztem elfáradtam. Egyre inkább úgy éreztem, közeleg valami. Valami, ami még nem volt, mióta áll a világ.

Lehulló Cseresznyevirág

Be is következett, amitől tartottam. Nem csak apám és anyám esett áldozatul, a világunkat megnyomorító betegségnek, amelyet úgy hívnak rák. Ezt a förmedvényt nálam is diagnosztizálták. A gyerekeim és a feleségem nagyon aggódtak miattam. Én nyugtatgattam őket. A kutatásaim a rák kezelésére irányultak. Most már volt alanyom, aki mindenféle papír nélkül vállalja a kísérleteket. Állapotom rohamosan romlott, pedig az elmélet jó volt. De, ha az ember mindkét szülőjétől örökli a rákra hajlamosító géneket, hát nincs megállás. Elindulsz a lejtőn és alig néhány hónap leforgása alatt egy kórházi ágyban találod magad. Nem túlzottan felemelő érzés. Igazából pocsék, irdatlanul pocsék. Testem rohamosan haladt az enyészet útján, hogy végül valami bűzlött, megcsonkított torzóként végezzem. A csontrák miatt, mindkét lábamat térdből amputálni kellett. Az orvos azt mondta, ez az egyetlen lehetséges gyógymód. Szörnyű dolog lábak nélkül, egy tolókocsiban ücsörögni, életed hátralévő részében. Nem csináltam mást, csak naphosszat ücsörögtem a cseresznyefa alatt. Elmémben tudatosult, hogy ebből már semmi jó nem fog kisülni. De lélekben reménykedtem, hogy a halál után, valahol egy jobb világ vár rám. Mit is mondhatnék? Nem tévedtem. A rák kiújult. Ezúttal többszörösen áttétes. Szenvedtem, fájdalmaim voltak. Az orvosok lemondtak rólam, azt mondták nem tudnak segíteni. Kegyetlenek lettek volna? Nem. Csak őszinték voltak. Megkértem őket legyenek őszinték. Haza vitettem magam és az ágyamat befordítattam a cseresznyefa felé. A családom persze mellettem volt. De nem tudtam mit mondani. Örültem, hogy levegőt kaptam, nem hogy beszéljek. S azért a pár kortyért is keservesen megküzdöttem, minden átkozott pillanatért. Az utolsó pillanataim különösek voltak. A fájdalom kezdett elmúlni, ahogyan a hűvös érzet lassan kezdett végig kúszni rajtam. A cseresznyefára pillantottam és amint az utolsó cseresznyevirág lehullott, úgy szűnt meg a szívem dobogni. 46 évesen, a halál eljött értem. Hideg ujjával megérintett s én halott voltam.

Fura álmom volt. Újra és újra azt álmodtam, hogy élek. Dobog a szívem, lélegzek, járok! De valahol másutt voltam. Nem Tokió nagyvárosában, de valahol éltem. Újra és újra felkeltem minden nap és találkoztam másokkal is. Boldog egyhangúságban tengettem immáron új létemet, amikor egy nap összeestem. Az új ismerőseim mind körém gyűltek s kérdezték mi bajom van. Közöltem éhes vagyok. Éheztem. Sosem érzett éhség tombolt belsőmben, mintha csak ki akarna lyukadni a mellkasom. Csak ekkor tudatosult bennem, hogy nem álmodom. Valahol másutt vagyok. Sosem hittem a mennyországban s lám, most mégis ott vagyok. Ez különös volt számomra. Leginkább az, hogy társaim nem éreztek éhséget. Milyen mennyország az, ahol egyesek éheznek, másoknak nincs ilyen problémája? Ez vajon, valami büntetés? De hiszen egész életemben az emberekért dolgoztam, miért büntetnének. A földön fetrengtem és üvöltöttem az éhségtől, kérdeztem miért büntetnek, mi rosszat tettem? Valaki ekkor egy adag ételt rakott elém és azt mondta, hogy nem büntetés, amit érzek. Hanem egy lehetőség jele. Egy olyan lehetőségé, ami nagyon keveseknek adatik meg. Hát nagyon jól gondoljam meg, hogy élek e vele. Megkérdeztem, miről beszél. Ekkor ébredtem csak fel igazán. Ekkor mondta el, hogy a lelkek világában vagyok. Az emberek a haláluk után, jobbik esetben ide kerülnek. Nyugodtan és zavartalanul élhetnek, de vannak olyanok, mint én is, akik érzik az éhséget. Azt mondta, hogy az ilyeneket összegyűjtik a Lélektovábbképző Akadémián és tanítják őket. S a dolguk az lesz, hogy megvédjenek más lelkeket. Valahol, egy másik világban, pont ez volt a dolgom. Ugyan ezt csináltam, hát miért ne tehetném most is? Új gondolat született a fejemben. Kiválasztott vagyok. Megannyi hozzám hasonló lélek közül pont én vagyok, akinek megadatik ez a lehetőség. Mi más ez, ha nem kiválasztottság?
Tanulni kezdtem. Mindig is jó képességű gyerek voltam, hát most is ment a tanulás. Persze az akadémián egyáltalán nem találkoztam olyan tárgyakkal, mint életemben. Igazából kezdtem elfelejteni az életemet. Egy új világban voltam, tele érdekes dolgokkal. Betegség nélkül, rák nélkül. S a tudást, szinte szívtam magamba. Olyan dolgokról hallottam és olyasmiket kellett megtanulnom, amikről korábban sosem hallottam. De miért lepődnék meg? Elvégre ez már egy másik világ. Más szabályokkal, más törvényekkel. Az évek alatt, amit az akadémián töltöttem, érzékeim kiélesedtek, gyorsabb lettem. Úgy tűnt társaimhoz képest jóval gyorsabban tanulok. Egyetlen hiányosságom volt, amit a mestereim is felróttak nekem és azzal fenyegettek, hogy el fogom bukni a vizsgát. Zanpaktou. Néhány évfolyamtársam, ha tökéletesen uralni nem is tudta még, de már nem egy közönséges katanával sétált. Az nem lehet, hogy mikor végre eddig eljutottam, elbukjak. Nem engedhetem meg magamnak.

Cseresznyevirág Ébredése

Elhatároztam, hogy összeszedem minden igyekezetem és addig fogok kutatni, amíg meg nem lelem a kardomat. Kutató munkámat azzal kezdtem, hogy végig kérdeztem a társaimat, hogy milyen módon találkoztak a kardjukkal. Mondhatom volt, aki azt mondta jöjjek rá magamtól, de volt néhány használható válasz is. Érdemesnek találtam arra, hogy elinduljak rajta és megtaláljam a helyes utat. A kiindulópont, azaz elmélet volt, hogy veszélyhelyzetben a kard megszólítja gazdáját, elvégre sorsuk összefonódik. Ennek köszönhetem, hogy megismertem a 12. osztag egyik tagját. Fura egy ipse volt. Megismerkedésünkről csak annyit, hogy éppen az akadémia parkjának homokjában feküdtem, miután kísérletem sikertelennek bizonyult és a túlerőben lévő évfolyamtársaim alaposan helyben hagytak. Megállt fölöttem és megkérdezte.
- Mond, te örömmel fetrengsz a porban? Figyellek egy ideje. Sokkal jobb képességű vagy, mint azok négyen, mégis mindig itt kötsz ki.
- Köszönöm, hogy aggódik értem – mondtam miközben felkeltem a porból. - Igazából kísérletet végzek.
- Nocsak, mesélj! Kíváncsivá tettél.
Elmondtam neki, hogy miről is van szó. S azt az elméletet kutatom, hogy veszélyben a kard megszólítja a mesterét. Közölte velem, hogy egyeseknél így működik. Ez azonban nem mindenkire igaz. S próbálkozzak meg más lehetőséggel, mint például a meditáció. A fickó hihetetlen nagy koponya volt. Ezt pusztán abból a megfontolásból gondoltam, hogy igaza volt. Egy éjszaka kiültem a parkba meditálni. Elcsendesítettem elmémet behunytam a szememet s igyekeztem elérni a tökéletes nyugalmat.
Hirtelen, ismerős női hang ütötte meg a fülemet. A hang lágy volt és kedves, de mégis tartalmazott valami megmagyarázhatatlan feszültséget.
- Végre. Már azt hittem, sosem látjuk egymást.
Kinyitottam a szemem és körülnéztem. Egy gyümölcsös ligetben találtam magam. Mindenhol cseresznyefák, végtelen sorban, zavaró szimmetriával. A Nap, végtelen örömmel ontotta magából narancs sugarait. Langyos szellő borzolta arcomat. Egy rózsaszín kimonóba öltözött nő állt előttem nem is olyan messze tőlem. Ő volt a hang gazdája.
- Örvendek a találkozásnak, a nevem ...
Félbe szakította a mondanivalómat.
- Ismerlek. Tudom a neved, tudom ki vagy. Tudom, mire vágysz. A kérdés, te ismersz-e?
Haboztam a válasszal, elvégre, most láttam először. Bár megvolt az a sejtésem, hogy a Zanpakutom. Az viszont baj. Beszélgettem olyanokkal, akiknek már volt Zanpakutoja. Egyáltalán nem szeretik, ha nem ismerik meg őket. A neve azonban nem nagyon jutott eszembe. Érezhető volt a levegőben, hogy ennek nem lesz túlságosan barátságos végeredménye, ha valamit nagyon gyorsan ki nem találok.
- Öhmm… - rossz válasznak bizonyult, mert a kezében megjelent egy tejfehér pengéjű katana. – Nem beszélhetnénk meg?
A támadás olyan hirtelen jött, hogy fel sem tudtam ocsúdni, máris éreztem a karomon lecsorgó vért. Nem is láttam, mikor vágott meg. Kezdet racionalizálódni előttem egy emléklap, amit halálom után kiállítanak: meditálás közben elhunyt. Nem tartottam túl jó lehetőségnek, nem volt kedvem elpatkolni. Agyamban zakatoltak a gondolatok, vajon mi lehet a neve? Jobbnak találtam közben arra figyelni, hogy kitérjek a csapások elől.
- Meghalsz.
Közölte hűvös nyugalommal és hazudnék, ha azt mondanám akár utólag is, hogy nem hittem neki. Meg volt minden ereje hozzá, hogy egyetlen csapással megöljön. De úgy tűnt, hogy játékos kedvében volt és lassan akart megölni. Hát ez igazán kedves, gondoltam akkor magamban. A fene gondolta volna, hogy saját lelkem egy darabkájának, áldozatul eshetek. A következő vágás a térdhajlatomat érte és összerogytam. Megállt fölöttem és cseresznye vörös ajkával rám mosolygott. A magasba emelte a kardot és lesújtani készült. A szemem sarkából megpillantottam valamit hullani a föld felé. Emlék villant és abban a pillanatban kimondtam.
- Sakura. Sakura! Cseresznyevirág. Hát, hogy is felejthettem volna el ezt a csodálatos nevet? Gondolod, hogy elfelejtem? Igazából csak teszteltelek, hogy milyen erős vagy.
- Pofátlan egy alak vagy. De remekül meg fogjuk érteni egymást. Emlékezz.
- Mire?

A következő pillanatban ismét a parkban voltam. Este volt és sajgott a karom és a térdhajlatom. mellettem pedig a földön ott feküdt Sakura. Egy remek katana, egyszerű kardhüvelyben. Semmi dísz, semmi cicoma. Felvettem a földről s olyan érzésem támadt, mintha hiányzó darabkámra leltem volna. Mintha valami, ami korábban hiányzott, most megkerült volna. Gondoltam is, hogy másnap ismét találkozom a barátaimmal. Akikkel eddig egy héten keresztül majdnem minden este elverettem magam. Hátha meghallom kardom hangját. Most már nekem is volt Zanpakutom. Elérhetem a célomat, hogy segíthetek más lelkeknek… pontosabban a vizsga után. De még várt rám a holnapi nap, amikor a többiek is megpillanthatják Sakurát. Eljött hát a következő éjszaka, általában az volt a menetrend, hogy találkozunk és ők igyekeznek ellátni a bajomat.
- Toshiro, biztos vagy benne, hogy megint el akarod veretni magad? Előbb utóbb unalmassá válik és aggódunk az egészséged miatt.
- Sikerülni fog. Ti csak figyeljetek. – előhúztam a katanát és kimondtam a nevét. Nem történt semmi. – Toshiro, én inkább innék a srácokkal. De a kedvedért. Fiúk, kapjuk el.
~ Mondtam, hogy emlékezz, idióta. ~ Hallottam a hangot a fejemben. Ahh, elfelejtettem. A négyfős társaság, gyakorló botokkal megindult felém. Sakura hegyét feléjük tartottam, arcomra kiült egy mosoly és kimondtam a hívó szót.
- Shinobe Sakura!
Sakura pedig eljött. Mondanom sem kell azon az éjjelen, nem volt problémám a srácokkal. Igaz, fel kellett őket kaparnom. Én legalább annyira meglepődtem, mint ők, hogy milyen hamar kifeküdtek. Sokat kellett még tanulnom a Zanpakutoról. A vizsgám is sikerült. A szorgalmam meghozta a gyümölcsét, akár csak az életemben. Annyi idő után, ismét boldog voltam.

Kinézet

Magasság: 170 cm
Súly: 73 kg
Szemszín: fekete
Hajszín: fekete
Arca forradásmentes és mimikája mindig hangulatának megfelelő. Testalkata arányos, meglátszik rajta a számtalan edzés. Frizurája rövid, tépett. Öltözéke a finom eleganciát vegyíti a már-már különc viselettel. Mindig éppen aktuális kedve szerint öltözik. De, általában fekete ruházatot visel, fehér övvel. Kezén fehér, ujjatlan kesztyűt visel, melyet ritkán hajlandó levenni, még kézfogás esetén sem. Kimondottan hivatalos eseményeken hajlandó eseményhez illő ruhát ölteni.

Jellem

Határozottan különc. Nyugodt és nehéz kihozni a sodrából. A sértéseket szinte fel sem veszi. A dicsérteket viszont meghallja. Ügybuzgó és érdeklődő, ha valami leköti a figyelmét. Unatkozni nem szokott, amikor nincsen dolga, többnyire drámát olvas. Időnként szokása az általa olvasott művekből idézni, mintha szórakoztatná magát, valójában csak azért, hogy a többieket bosszantsa. A rangban felette állóknak megadja a tiszteletet. A vele, egyenrangúakkal azonban hajlamos pimaszkodni. Remek humorérzéke van és időnként szórakozott. A harcban azonban teljesen megváltozik. Fegyelmezetté, hűvösé és kimérté válik. Teljes egészében a harcra koncentrál.

Zenpakuto

Neve: Sakura/Cseresznyevirág
Fajtája: Mágikus
Shikai parancsa: Shinobe Sakura/Emlékezz Cseresznyevirág
Shikai kinézete: Amikor elhangzik a parancs, a Zenpakuto pengéje tejfehérré változik. A penge mentén kékes derengésű, lélekenergia kisülések cikáznak végig.

Támadások:
Meiun no Manto/ Végítélet Köpenye
Az áldozat körül egy vöröses, feketés aura jelenik meg. A hatás negyedóráig áll fenn és blokkolja a lélekenergia áramlását, az ellenfélben. Ezzel sérülést ugyan nem okoz az áldozaton, de ahhoz elég, hogy a shikai használója végleg felülkerekedjék, vagy vesztes helyzetből, legalább a menekülésre lehetőséget kapjon.
Sora no Tate/ Mennyeknek Pajzsa
A shikai használója előtt egy átlátszó, de aranyló fényben tündöklő energiapajzs keletkezik. A használó ellen irányuló lövedékeket kitéríti. A nagyon erős támadás azonban átüti a pajzsot, de gyengébb sérülést okoz, mintha a pajzsot nem használták volna.

Szeret
- olvasni
- másokat szekálni
- alkotni
- újítani
- harcolni

Nem szeret
- unatkozni
- részegeket
- minden féle förmedvényes jószágokat
- veszekedni
- ha nem az övé az utolsó szó

Felszerelés
- dráma könyvek
- másokat irritáló ruhák