Mit ér a kötelék, ha nem érzed magadhoz közelinek? Igen, talán én voltam, aki hagyta eltávolodni a másikat, talán arroganciám valóban vesztemet okozta, ám belefáradtam abba, hogy minden sérelem engem érjen. Bármit is tettem volna, úgy se lett volna jó vége. Élénken emlékszem az elrontott nyaralásra, mely teljesen természetesen az én hibámból romlott el. Ahogyan minden más is, még ha ebben nem is értek egyet Natsukival. Hiszen minden bajom forrása! Mennyire más volt, amikor még New Yorkban éltem boldog életemet? Mennyire könnyebb volt csupán és egyedül azt a felelősséget elvállalni, amiben nem csak az érdekem, hanem az érdeklődésem is benne volt? S mára elhalmoztak azon kötelességek is, amiket hátam közepére sem kívánnék. A munkám szenvedélyemmé, a nyilak pedig szükséges rosszá váltak, s már az edzések is mindennaposak – igaz, továbbra is olyan kedvvel állok neki, mint amikor a lepattogott flittereket kell megtalálnom a szőnyeg alatt. Minden pedig egy személyhez eredeztethető vissza. Miatta nem család többé a család, nem válik nyaralássá a nyaralás, a szülinapok sem telnek el üdítő, alkoholtól és örömtől mámoros boldogságban, s még az igazi, velejéig romlott és tiszta szívből gyűlölt ellenséget sem utálhatom kedvemre. Pedig a fél szemem adtam érte, megpecsételve ezzel a köztünk lévő viszonyt, s szerezve egy gyűlölhető személyt önsajnálatom kiteljesítéséhez… S még sem lehettem szabad, még sem utálhattam kedvemre, még az érzések jogát is elvette tőlem… Megfosztott minden vigaszomtól, s érthető, ám gyerekes féltékenységével pedig kis híján Kamill-chant is elkergette mellőlem. Azonban a sarkamra állok, hisz ha már arra vagyok kárhoztatva, hogy a vámpírok elfeledett, legendák és éji sötétség mögé burkolózó népét vezessem ki a fénybe óvva őket az elkövetkezendő rossztól, akkor személyes kis problémáimat is félre tudom tenni, talán csak egy kis időre, talán örökre, de minden esetre el, messzire, ne is lássam. Hadd meneküljek bele a munkába problémáimtól, hadd legyek kicsit magányos, ám végre szabad! Nem löktem el magamtól a család béklyóit, azok el nem szakadnak, csupán a lánc nyúlt meg néhány szemmel, ekképpen keltve illúzióját annak, hogy nagyobb a látó;-és mozgóterem. Csak a cövek, melyhez a másik vége hozzáerősít, az vezethető vissza mindig ugyanoda, ugyanarra. Ám a kutya így is boldog… Az étket így is megkapja, s ha szépen, csendben, lázadás nélkül várja, még a jól megérdemelt buksisimit is megkapja, hogy boldogan csaholva fogadja vissza azt, aki a cövekhez erősítette. Az én esetemben azonban idő kérdése, mikor szökök meg végleg. Az érzelmek még mindig odafűznek, ugyanis a mindennapi, friss ételről csak a hülyék mondanak le. Ám lehet, én épp elég őrült vagyok és vakmerő ahhoz, hogy megkockáztassam az új életet. Igaz, étel és simogatás, de egyben láncok nélkül is.
Így történt, végül megtettem, amit tennem kellett. Másfél év alatt sikerült elrontanom a testvéri viszonyt, s szereztem inkább unszimpatizánsokat, akár magánéletről, akár munkáról, vagy éppen a médiáról van szó. Új, végre kultuszomhoz illő otthon, még ha nem is érzem magam benne kifejezetten otthonosan. Hisz engem mindenhol csak megtűrtek, a szüleim is, Natsuki is, Zed is, még New York, sőt, a Quincy Tanács is… Igaz, sosem tagadtam, milyen az attitűdöm a hagyományokat illetően. Nem csak egyenesen nem szeretem, de szégyellem is származásom, hisz sosem adott nekem semmit, amire valaha is büszke lehettem volna. Inkább csak kínokat hozott, rettegett gyermekkort, fóbiát és gyávaságot. Meg persze tömény depressziót s önsajnálatot.
Mégis, bármennyire megvetem magam gyávaságomért, s bármennyire is önt el tömény szégyenérzettel, bármikor quincy keresztemre vagy az állandóan magamnál hordott gintoukra pillantok, ellátogatok a birtokra, szembenézni saját magammal. Azzal, akit mások akarnak látni bennem, akit akarnak, hogy legyek, válljak azzá. Még ha sem fizikailag, sem lelkileg nem vagyok képes rá.
Csupán gintou táramat szerettem volna felfrissíteni… Alig egy tucattal maradt nálam, s tapasztalatból tudom, hogy jobb felkészülni minden eshetőségre. Nem mintha olyan tapasztalt lennék, de ha a múltkori rémálmot valami csoda folytán – bizonyára a puszta szerencse okozta megmenekülésemet – gyakorlatilag csupán fél szemem elvesztésével megúsztam, azt hiszem, valamiféle tapasztalatról erős túlzással ugyan, de csak beszélhetünk.
Stílusos bőrcipőmet, melyet a legmenőbb férfidivatáruházból szereztem a napokban, amit csak Karakura plázájában megtaláltam, a többi mellé teszem le, hisz a szabály az szabály, valamint a hagyomány is hagyomány marad. Ennyivel megtisztelem a háztartást, hisz az én bejárónőm – nálam most már az is dukál – is biztosan kiakadna, ha valaki összesarazná a padlót. Na nem mintha akár egy porszem képes lenne megfogni azt a cipőt, amit én viselek…
A jó kedélyű nevetés régebben talán csalt volna egy őszinte mosolyt a számra, most azonban csak az illem és a tiszteletadás kedvéért erőltetek magamra egy hamis mosolyt. Rossz szemem gödrét takaró szemkötőm megigazítom az egyik ablak tükröződő felületébe, majd a forró napsugarat egy pillanatra beszívva magamba, mintha tőle várnám az energiát, felegyenesedett tartással indulok el a szobába, hogy ismét találkozzak azokkal, akiket akkor kerülök, amikor csak tehetem. Tisztában vagyok, mi a véleményük rólam… De a segítséget még egy magamfajtától sem tagadhatják meg.
Minden bátorságomat összeszedve osonok az ajtóhoz, felkészülve a nem feltétlenül szíves vendéglátásra, amivel majd megörvendeztetnek. Mégis mozdulatlanná dermednek ezüst gyűrűktől nem mentes kezeim a tolóajtó szélét fogva. Amit az imént még nevetésnek hittem, inkább hangzik most épp halálhörgésnek. S csupán szerencsémnek köszönhetem, hogy árnyékom a figyelmetlen elkövető nem vette észre. Míg én láttam valamit… Egy körvonalat, pontosan egyenesen hátrafeszülő, fél kart, majd pendíti húrját, hogy végül az utolsó test is hangosan puffanjon a gyülekező terem kényelmes padlóján.
Magam sem értem, mi játszódott le a fejemben akkor. Ahogyan azt sem, mennyi időbe telt egyáltalán észhez térni, felfogni a dolgot, hogy itt valami baj történt. Egy baj, amit ha gyors vagyok és elég jó, könnyedén megelőzhettem volna. Vagy én is holtan végzem, mint a többiek. S ugyan visszatartott lélegzetemnek hála az idegen, ki talán nem is annyira idegen, nem fedezi fel hollétem, a kéztartáson s a lobogó hajon kívül jómagam sem fedezek fel róla semmi többet. A percek, bármennyi is legyen, pedig egy pillanat alatt eltelnek anélkül, hogy észrevenném. Szoborrá dermedve neszelem meg az idegen eltávozását köreinkből, ki minden bizonnyal annyira nem is idegen, mint amilyennek mutatja magát. Hisz a mi vérünk, a mi felelősségünk. Mégis olyat tett, amire a quincyk történelmében ezelőtt sohasem volt példa. S ugyan neveznek engem gyávának, a quincy nép szégyenének, Raident pedig egyszerűen elvakultnak és túlzottan agresszívnek, felelőtlennek, meggondolatlannak, ehhez hasonló tettre még senki sem folyamodott közülünk. Bár nem tagadom, volt egy pillanat, mikor én is azt hittem, meg fogom őt ölni.
Végül megtörik a jég, és kinyitom az ajtót, hogy a vér és a friss holttestek látványa próbálja magát örök életemre befészkelni tudatom legborzasztóbb emlékeivel telített kis vackába, melyeket kedvemre előszedegethetek, hogy a nyomottság felszabadító érzését élhessem át újra és újra.
Néhány gintout körberakok a tüdőn lőtt quincy felé, akit első pillantásra – mivel mozog a szeme – még menthetőnek találok. A gyógyítási folyamat elindítása azonban már túl késő; csak ruhám lesz mocskos, ahogyan a vérhez tapad, a padlón kirajzolódó szimbólummal pedig nem is foglalkozok.
Hiába a precíz technika – hisz a gyógyítás afféle specialitásom, mármint a futás mellett - , a sebet már esélyem sincs begyógyítani. Csak annyit tudok megtenni, hogy halálát fájdalommentessé varázsolom. Én, minden quincyk szégyene. Ki fél a harctól, fél a vérontástól, fél önmagától, s az erőtől, melyet képvisel.
Túlzás lenne azt állítani, hogy megtettem volna minden telhetőt. Gondolkozni az eseten úgy teljes egészében elfelejtek, jobban mondva inkább képtelen vagyok rá. Maga a sokkélmény, melyet nem tudok feldolgozni, a vér s a hullák párolgása pedig hamarosan elhomályosítja tudatom, hogy elájulva hulljak bele a vörös nedvtől mocskos és ragadós padlóra.
Végül mégis felkelek; hangos neszt hallok, valaki érkezett. Valakik. Valakik, akik most ide fognak jönni. Lehet, értem jöttek, hogy engem is kivégezzenek. Vagy az is lehet, hogy nem. Lehet, Natsuki az, aki szépen be fog lépni az ajtón és meglát itt, a sok holttest között, melyekhez nekem semmi közöm! Igen, igen, biztos, hogy Natsuki az… Ő hinni fog nekem, hinnie kell nekem, biztosan hisz majd nekem! Hiszen én vagyok a bátyja, az ő öntörvényű, pökhendi, arrogáns és szeretni képtelen bátyja! Biztosan hisz majd nekem!
A legrosszabbtól tartva engedem el az egyik gyógyításra felhasznált gintout, mely éppen a kezembe akadt, hogy megpróbáljam összeszedni magam. Akár Natsuki az, akár nem, nem hagyhatom, hogy olyan állapotban lássanak. S bár a zöld hajú tinédzsert látásról, de ismertem – mostanában gyakran megfordult itt gyakorolni és nevetgélni a többiekkel, miközben én a kötelező gyakorlatokkal bizonyítottam be ismét magamnak, milyen tehetségtelen is vagyok - , a másik kilétéről semmit sem mondhatok, hiszen egész valója ismeretlen. Az pedig cseppet sem meglepő, sőt, kifejezetten logikus, hogy én vagyok az első, akin számon kérik a történteket. Azt azonban még sem fogom hagyni, hogy egy nálam jóval fiatalabb kis tinédzser fogja meg a grabancom és beszéljen így velem. Különben sem szeretem, ha quincynek neveznek… Világhírre szert tett divattervező és stylist vagyok, az én nevemet az egész világon ismerik.
- A feltételezést is kikérem magamnak. Éppen ellenkezőleg… Én megmenteni akartam őket, kisasszony. – ragadom meg rendkívül finoman, de azért határozottan kezét, és szedem le azt grabancomról jelezve ezzel, hogy már így is eléggé tönkretette a sok vér a ruhámat, nincs szükségem arra, hogy még össze is gyűrődjön.
- Nem tu-tudom, mi történt… A-amint felfogtam, mi történik, b-bejöttem, de már késő volt. Ne-nem bírom nagyon a v-vért. – próbálok parancsolni ízületeimnek, hisz ugyan lassan a huszonhatodik életévemet is betöltöm, még mindig képtelen vagyok arra, hogy a trauma hatására bekövetkező remegést leállítsam.
- Azt h-hiszem, a legjobb le-lesz, ha ti inkább hazamentek… Majd én szo-szólok Natsukinak, ő úgyis olyan o-okosnak hiszi magát, ő bi-biztosan tudja, mit kell ilyen he-helyzetben cs-csinálni. – próbálok feltápászkodni, hogy kitereljem őket a nem korabeli lányoknak való helyről, bár a lábaim még mindig nem engedelmeskednek. Tulajdonképpen fogalmam sincs, mit tegyek, hisz nem volt még példa erre, amióta élek, bár sajnos tapasztaltam már olyan dolgokat, amihez átlag embernek nincs szerencséje, jobb esetben, persze. Azt viszont biztosra tudom, hogy a két lány jobb, ha most hazamegy és elfelejt mindent (már amennyire ezt el lehet felejteni), akkor nem kerülnek veszélybe, hisz az ilyen esetekből mindig valami nagyon rossz sül ki a végén. Igen, igen, Natsuki… Na majd ő megmondja nekem, mit kell tenni.

Ugyan korántsem rendelkezem megfelelő mértékű önismerettel, még így is vannak bizonyos tájékozottságaim negatív jellemvonásaimat illetően. Tisztában vagyok önnön szadista mivoltomról, valamint tudom, gyakori drámakirályi mivoltom csupán szimpátiát kicsikarni akaró önsajnálat valamint figyelem,-és szeretetéhség hiánya végett történő kilengés. Tele vagyok hibákkal, s már-már igazán nemes jellemvonásokat sem fedezek fel magamban, hisz hiába a gálánsság és az udvariasság, ha a mézes máz mögött egy rothadt lélek lakozik. Hiszen én is csak ember vagyok. Gyarló, s tökéletlen, gyakran hibázok, túl sokat, túl nagyokat, s egyre hatalmasabbakat. De a feltételezést továbbra is kikérem magamnak, hiszen mindezek ellenére gyilkos még nem vagyok. Az is nehézséget okoz, hogy egy egyszerű hollowra emeljem nyilam, s ugyan New Yorkban túléltem egy-két bajos éjszakát, elsősorban a manhattani klubok látogatása által, jómagam sosem emeltem kezet másra, hisz a gyávaság már ilyen szinten fészkelte belém magát: visszaszólni ugyan merek, de ütni, bántani sosem. Legalábbis sohasem tettekkel. S az, hogy rokonaimnak csupán szavaimmal fájdalmat okozok, valamiért minden viszontagság ellenére képtelen izgalomba hozni. Számomra teljesen lényegtelen, épp miféle érzelmeket viseltetnek irányomban, hiszen egyikük sem különbözik a másiktól. Igaz, talán nem mutatják, de a sajnálat és a lenézés mindannyiukban ott lappang, ahogyan a szánalom és a megvetés, a fellengzősség is. A tudat, hogy jobbak nálam, jobban mondva azt hiszik, hogy jobbak nálam, még ha mindez teljesen hamis is, nem törölhető ki senkiből sem. Akkor hát én miért ne élhetnék az arrogancia jogával? Még ha csak általam egyéninek kikiáltott látásmódommal és gondolkodásmódommal a figyelmet szeretném is megkapni, s elérni, hogy szeressenek, hallgassanak, ez nem változtat azon, hogy viselkedésemen a jövendőben sem szándékozom változtatni.
Jelzésem a hölgy irányába – kit hajszíne miatt ugyanarra a sorsra kárhoztatnék, mint amit Kouta unokatestvéremnek is szánok egy doboz barna színű hajfesték segédletével – sikeresnek bizonyul. Ezeket az amúgy cseppet sem olcsó göncöket már így is dobhatom ki a szemetesbe, hisz ezek a vérfoltok úgy sem tudnak eltűnni belőle, pedig igazán szerettem őket annak ellenére, hogy legtöbb ruhámat csupán egyszeri használatra vásárlom. Ugyan kivételt képeznek saját kollekcióm darabjai, azonban azok becses kincsek és emlékek, verejtékes munkám és szenvedélyem gyümölcse. További gyűrődés általi alázását azonban nem viselem el. Így is túl sok volt a mai nap, még ha nem is fogtam fel teljes mértékben, mi is történik körülöttem.
- Én tényleg nem tudom… – motyogom orrom alatt, fél szememmel kerülve a hölgyemény tekintetét, mintha attól félnék, a vesémbe lát, hogy megtapasztalja azt a belső ürességet, melyet kitölteni nem lehet.
- Tény, hogy nem voltam jóban a tanáccsal, mivel nem vagyok elkötelezett híve ennek a degeneráltságnak, amit Ti világmegmentés néven folytattok. – próbálok feltápászkodni, s ha szerencsém van, nem pillantják meg remegő kezem. S talán nekem sem kell szembenéznem azokkal a mozdulatlan, vérbe fagyott testekkel sem…
- I’d be glad if it was only ketchup, milady, but I’m afraid you have to face the truth. Altought it would be better if you just forgot everything that happened here, I can’t confirm to you that everything you just saw is a huge lie. By the way, glad to see a fellow English-speaker. I’m Touma Shihuru. How do you do. ^^ – ejtem meg a bemutatkozást, bár eltérve a megszokott formalitásoktól. Az idegen lány láthatóan jól beszéli az angolt, és kifejezetten jól esik második kedvenc nyelvemet használni a bemutatkozásra. Más körülmények között bizonyára egy kézcsókkal üdvözöltem volna, hiszen mindig is rajongtam a gáláns angolok modoráért, azonban jelen helyzet miatt nem engedhetem meg magamnak ezt a luxust, kénytelen vagyok hát egy egyszerű bemutatkozással – foglalkozásom és második otthonom megnevezése nélkül – beérni. Igazán puritán jellegű volt tőlem, holott kifejezetten szeretek elkérkedni azzal, honnan is származom, és miféle munkakörökben dolgozok, igaz, aki rendszeresen olvassa a magazinokat, úgyis megtalálja a nevem. Arról persze fogalmam sincs, miféle Connanról beszél, hiszen én leragadtam Sherlock Holmes-nál és Colombonál, mint az utóbbi évtizedek két legnépszerűbb nyomozóalakja, de nem követek nyomon minden franchise-t, amúgy sem szerettem soha a krimiket, nem az én világom.
- Nem hiszem, hogy neked kéne kötelezned arra, hogy mondjam el az igazat – eddig sem hazudtam. És… Mit mondtál? Koszos az arcom? o.O – fogadom el a zsebkendőt, majd megkeresve a szoba egyik hátsó végében lévő tükröt kezdem el mániákuam dörzsölni arcom. Belepillantva a tükörbe kénytelen vagyok elkönyvelni magamban, hogy tényleg úgy festek, mint aki a vágóhídról érkezett, mindez pedig jelentősen ront külső megjelenésem állapotán, ezt pedig nem hagyhatom!
- Néhanapján még én is ellátogatok ide, hogy feltöltsem gintou készletem. Ha pedig edzek, azt bizonyos megnevezhetetlen indokok miatt mindig éjjel teszem, Karin-chan. A munkaidőmet pedig én magam osztom be. Ha a fiúknak nincs klipforgatásuk vagy turnéjuk, nincs kötött időpontom azzal kapcsolatban, mikor szeretnék bemenni dolgozni. – foglalom el magam azzal, hogy a lehető legtisztábbra sikáljam frissen borotvált arcomat. Így is elég, hogy a ruhám mocskos lett, na meg ez a felfordulás… Talán ma se kellett volna felkelnem.