Engedélyek (5. karakter és kaszt): Van, Vera jóvoltából =)Név: Sakamoto Karin
Nem: Nő
Kaszt: Quincy
Foglalkozás: Tanuló (Karakura High School)
Szül. ideje: 1993. július 15.
Kor: 18 (lesz)
~ Előtörténet- Chh...ne már...*Hangzott el a szó néhány perccel ezelőtt a házban, majd ezután csak annyit lehetett hallani, hogy csapódik az ajtó. Nem egészen kicsi kellett ahhoz, hogy ne csapjam be annyira, hogy az kerettel együtt beszakadjon. Nem vagyok erőszakos, sosem voltam az, de a szüleim ez egyszer kihozták belőlem és elszakadt a cérna. Nem értem, mi ez a baromság a költözködésekkel? Persze megértem, hogy Quincy-nek lenni nem könnyű, de két évente utazgatunk a világban mindenfelé és lassan már nincs is olyan ország, ahol ne hagynék valakit ott, aki fontos volt a számomra azokban a hónapokban. Nem fer, egyszerűen nem fer, hogy most is utazni kell!
A helyzet ezúttal azért teljesen más, mert kivételesen ki lett találva, hogy Karakurába kell visszatérnem a gyökerekhez. Meghalok, ne már... A nyelvet sem beszélem rendesen, olyan akcentusom van, hogy kifognak nevetni. (T_T) Vajon beszél ott valaki németül? Nem hinném, maximum abban az iskolában a nyelvtanár beszélhet úgy, már ha tanítanak németet ugye.
Kezdek letargikus állapotba kerülni és elvesztem az önkontrollomat testem felett. Most mi lesz velem egyedül egy akkora városban? Van fogalma valakinek milyen kínos, hogy egyedül kell elutaznom, mert állítólag nekem "érdekem", hiszen az ottani iskola kiváló lehetőségeket nyújt? Ugyan egy szimpla gimnáziumban mi lehet más, mint itt München-ben? Lerogyok és hátamat az ajtónak döntöm, majd egyszerűen csak fejemet az ölembe vetem, mint holmi teher. Nem tudok megoldást és veszekedni sem akarok a két Sakamotoval. Ehelyett inkább hasznos elfoglaltságot választok néhány perccel később mihelyst bevillan a kép, hogy netán ha rajzolásba levezetem a feszültséget akármi is összejöhet. Kihegyezem a grafitom, megrajzolom a kockákat s elmesélek rajzommal egy nagyon régre visszanyúló történetet ezzel bemutatva a Sakamoto-k útját... (Legalább is annak indult)
Zord éjszaka, hátborzongató hangok, kaján nevetések. Kell e a klasszikus horror történet ide? Nem- nem, most nem akarok elvont dolgokat rajzolni csak olyat, ami elmeséli, hogy még is hogyan kezdődött az egész. Ez egy időben nem elhelyezhető történet, amely a távoli múltra tekint vissza. Nem tudom pontosan, hogy akkortájt az emberek még is miféle öltözetet viseltek, vagy mik voltak a szokásaik, de azt igen, hogy voltak idők, mikor a quincyk és a shinigamik szövetségben éltek egymás mellett. Ebben a quincy családban volt megtalálható a néhai ősöm is, kinek mai napig millió köszönettel tartozom azért, hogy élhetek és részt vehetek ezekben a csodákban mik körülvesznek. Felnézek rájuk, akár csak szüleimre is és távoli rokonaimra, akiket a folytonos hely kiugrások miatt nem volt alkalmam rendesen megismerni. Tehát béke volt és szeretet, a kedvencem.
Sosem értettem igazán, hogy miért is baj a hollowok megölése? Persze nekik biztosan baj, de hát miért kell felzabbantani az emberek lelkét?
Úgy kell nekik, nyilat rájuk, hadd vesszenek!
A ceruzám pedig kiontott magából pár karddal csapkodó shinigamit, néhány quincyt és agyon nyilazott hollowot. Nyíl...egyszerűen csodálatosak. Személy szerint én már sokat hallottam édesanyám legendásan szép materializálódott nyilairól, amely egyszer még az édesapámmal való megismerkedésnél életet mentett. No igen, akár csak egy szerelmi dráma, amelyben a férfi megmenti a nőt és az hozzá megy feleségül.
Nos, itt valahogy fordítva sült el, de valahogy apám sosem szégyenkezett amiatt, hogy anyám erősebb quincy, mint ő. Mindketten felnézünk rá, mert ha ő nem lenne, valószínűleg szétszakadt volna már ez a renegát família, aminek tagszáma nem haladja meg a hetet. Nagy a ház elférünk, csak ne lenne négy testvérem és a nagyszüleim, akik gyakorta belekotorásznak a cuccaimba.
Jó akarok lenni, ugyanolyan jó, mint anyu, hogy büszkék lehessenek rám. De vajon lesz e valaha is olyan szélsebes helyváltoztató technikám vagy nyilaim? Erősen kételkedek benne. A hajamat már nem is sorolnám ide, mert ez a zöld kazal elbújhatna reggelente. Anyué bezzeg mindig fényes és gyönyörű. Áááá....
Megint túl buzgott a gondolatom, de most olyan brutálisan, hogy ebből a rajzból nem lett más, csak egy halom quincy contra shinigami háború, középen egy trónszékkel, amelyen egy hollow ül és szőke haja lobog a szélben kihangsúlyozva kaján vigyorát. Dobok egy hátast a székemmel szégyenembe, hogy ilyesmire vetemedtem és elpirultan pillantok rá anyumékra, akiknek pont ebben a pillanatban kell benyitniuk.
Sürgősen vágom magam haptákba sunyin meg széttépem cafatokra a lapot, hogy még csak bizonyíték se legyen arról, milyeneket rajzolgatok.*
- Sakamoto Karin...még nem pakoltál össze? *Beállnak elém, de úgy mintha valami hatalmas esemény lenne. Ha csak egy kislány lennék tuti bebújnék az asztal alá, de rég kinőttem már ebből a koromból.*
- De nem akarok menni...itt vannak a barátaim és különben is nem ismerek ott senkit sem! *Egy világ omlott össze bennem most elbizonytalanodásom végett. Igen vicces, hogy a hollowoktól nem félek, de minden nemű gyökeres változás kiveri nálam a biztosítékot. Sajnos mindenki jól ismer engem ebben a családban és ezt most ki is használják.*
- Karin...szeretnénk, ha elvégeznéd Karakurában az iskolát és...te még fiatal quincy vagy, nincsenek olyan kötelezettségeid és a képességeid fejlesztése sem kötelező. Azonban szeretnénk, ha adnál egy lehetőséget Karakurának, hiszen még is csak...- Még is csak ott vannak a távoli rokonaink, akiket azért nem ismerhettem meg, mert ti kényszeresen utazgattok a munkátok miatt. *Sóhajtottam rájuk egy kisebb lelkesedést beleadva majd kihúztam a hátizsákom az ágyam alól. Most mattot kaptam, mert össze voltam már rég készülve erre az utazásra és vártam is már egy ideje, de az úgy nem állapot, ha nem vihetem magammal a barátaimat! :/ *
Persze a szokványos búcsúzkodás után be kellett látnom, hogy vissza út aligha van. Remeg minden porcikám s alig indult el a repülőgép én már ötven lapot tele rajzoltam csupa- csupa hülyeséggel, ami kipattant a fejemből. Karakura, Karakura...csak el ne tévedjek léccike és el ne hagyjam a mobilomat...
~ JellemFiatal élete "kezdetén". Egyszerűen klassz dolognak tartja a Quincy-séget, de ember barátairól sohasem feledkezne meg. Az élet minden területére kiterjesztett tudásszomjjal rendelkezik. Szokatlan kíváncsisága és jó tanulási készségei miatt kiváló jegyei lehetnének, ha kimondottan az iskolára figyelne. Egy igazi művészlélek, aki ha meglát valami érdekeset, akkor azt le kell rajzolnia vagy valamilyen úton, módon megörökítenie. Rajzai az esetek 90%-ában kifejeznek egy történetet vagy a jelenlegi lelki állapotát, emiatt kicsit szürreálisak vagy elvontak lehetnek ezek. Közvetlen típus és bizakodó másokkal szemben. Szinte akármiről szeret beszélgetni akárkivel, viszont a veszekedéseket nem szereti, mert akkor mindig úgy érzi, hogy a lelki békéje felborul. Ha ez megtörténne tipikus mozdulata, hogy kárt tesz egy adott berendezésben és idegbeteg képpel fenyegeti meg társait. Szeret a szabadban sétálni, egy fa alatt könyvet olvasni, hangszeren játszani vagy egész egyszerűen a barátokkal lenni. A képességei mellett teljesen átlagos életet él azzal együtt, hogy gyakorta szétszórt és előszeretettel hagyja el a dolgait, mint a legtöbb fiatal.
~ KinézetKissé feltűnő kinézetű lány. Szereti az egyedi ruhadarabokat, sőt van, hogy maga dekorálja ki a régi ruhákat ezzel feldobva őket. Mindenféle ruhát hord, ezért nem igen lehetne egy kategóriába besorolni, de leginkább a lányosabb punk divat követője. A maga 165 centijével nem kimondottan magas, viszont még fiatal így elképzelhető, hogy nőni fog még. Alakja karcsú, de formás, hiszen szeret sportolni. Haja színe alapjába véve zöldes árnyalatú, azonban ritkán található benne ettől eltérő festésű csík. Szeme színe zöld, amelyhez alkalmanként szemüveget is visel. (Igazából csak akkor, ha eszébe jut, hogy azt is hordania kéne.)
