Jelszó: nkh iku

~ Adatlap

Név: Nakahara (ナカハラ) Hikaru (ヒカル)
Nem: Nő
Kaszt: Shinigami
Szül. ideje: Március 20.
Kor: - Emberként: 17
- Lélekként: 15

Előtörténet:

Egy szép, tavaszi napon születtem, 1978-ban. Édesanyám és édesapám áldásnak vették a születésemet és nagyon boldogok voltak, akárcsak én. Viszont nagy elvárásaik voltak, amiket teljesítenem kellett, nehogy csalódást és bánatot okozzak nekik. Apa „lángésznek” nevezett, mivel minden szorult helyzetből sikerült kimásznom. Édesanyám a születésem után nagyon megbetegedett, de nem mutatta felém azt a bánatot, amit átérzett, hiszen tudta: nem volt sok ideje hátra, de addig is megpróbált a boldoggá tenni. Mikorra 15 éves lettem, elmondták az igazságot, hogy anyám haldoklik. Nem akartam elhinni az igazat, ezért egyre kevesebbet beszéltem a szüleimmel, sőt, még az emberekkel sem álltam szóba.
Abban az évben, mikor betöltöttem a 17. életévemet, egy őszi napon édesanyám elvitt sétálni. Az idő viharosnak és esősnek ígérkezett. Az utcákon senki se járt, talán ennek így kellett lennie.
- Hova megyünk? – Kérdeztem tőle csendesen, ám nem kaptam választ. Csak rám nézett és tovább gyalogoltunk. Egy ideig mendegéltünk az esőben, lassan elázva, míg meg nem álltunk egy lakatlan, nyílt terepen. Nem messze tőlünk egy sírt vettem észre, amin egyetlen írás se volt. A kőlapot leemeltem, ám senki se nyugodott benne.
- Mit jelentsen ez? Miért vagyunk itt? – Mélyen az édesanyám szemeibe néztem. Az ábrázata szürke, a pillantása halottnak tűnt. A szeméből eltűnt az az élettel teli láng, mely mindig örömre bíztatott. Hátborzongatónak és bánattal telinek nézett ki, főleg az, hogy egy szót se szólt eddig.
- Itt fogok végső nyugalmamra lelni… Itt kezdek bele az örök alvásomba…
- Hogy érted ezt? – Még mindig nem értettem, miről van itt szó, pedig nem voltam egy ostoba lány.
A szemeiből kihunyt az a maradék fény, teste elernyedt, végül ráborult a sírboltra, holtan. Még fel se fogtam, mi történt, hatalmas dörrenést hallottam mögülem. Megfordulva egy óriási szörnyeteget láttam, ami egyenesen az édesanyám felé tartott.
Hiába próbáltam az útjába állni, a nagy mancsába fogott és azután minden elsötétült egy pillanatra. Mikor újra fölébredtem, ismét megláttam a bestiát, de már holtan hevert a földön. Az élettelen test előtt egy fekete kimonós idegen állt, egy karddal a kezében.
- Jól vagy, kölyök? – Kérdezte. Tekintetében a hidegség tükröződött
Bátortalanul biccentettem, mert még így is féltem tőle. Hiszen aki el tud bánni egy olyan szörnnyel, ami végezne egy emberrel, az veszélyes. – De ugye nem fogsz megölni?
- Megölni? Egy ártatlan lelket? – Nagyot kacagott, mintha most hallotta volna az élete legjobb tréfáját.
- Én? Lélek? Ezek szerint… - A számhoz kaptam a kezemet, annyira megrémített a gondolat.
- Igen, halott vagy, nézz oda! – Kezével egy pontra mutatott, méghozzá a lidérc mellé. Az élettelen test karmaira felszúródott személy nem volt más, mint én! Sejtettem, hogy ezt fogja mondani.
- És mi lesz most velem? – Kíváncsiskodtam még mindig félénk hangnemben.
- Ne aggódj, gyermekem! Olyan helyre mész, ahol nem eshet bajod. – A mondata végeztével a kard markolatának végével a homlokomhoz ért, majd eszméletemet veszítettem. Miután magamhoz tértem, egy idillbe illő helyen voltam. Így kerültem Rukongaiba.
Az ott töltött napjaim unalmasan és egysíkúan teltek el, viszont napról napra, percről percre éhesebb lettem. Nehezen találtam ezen a furcsa helyen ehető dolgot, de mikor azzal végeztem, kielégítettem az étvágyamat. Már hónapok teltek, s közben egyre több élménnyel gazdagodtam, miközben egy öreg hölgy történeteit minden áldott nap hallgattam. Mikor közelebbről megvizsgált, különleges és nagy mennyiségű Lélekenergia hordozójának vélt. Ezért felajánlotta, hogy menjek a Shinigami-k akadémiájára, annak irányításának megtanulásának céljából. Először elutasítottam az ajánlatot, mivel nem akartam ugyanolyan szörnyekkel, nevük szerint Hollow-okkal küzdeni. Azok után, amik történtek velem, megérthetnék. Ismét olyan időszak érkezett a lélekként töltött ciklusomban, amikor rám tört az az iszonyatos éhség, és semmivel sem tudtam csillapítani. Noha az öregasszony még mindig a jelentkezést javasolta az akadémiára, ám akkor is tágítottam. Ekkor megelégelte a makacskodásomat, és az engedélyem nélkül hurcoltatott a Shinigami akadémiára. Már akkor megbántam a rossz döntésemet, amikor beléptem az épületbe. Érdekesnek bizonyult a kiképzés, ezért attól fogva pozitívan álltam a dologhoz. Viszont a Shinigamivá válásomnak kezdőévei kemények voltak: a tanárok többsége drákói szigorral fegyelmeztek minket, diákokat. Egyesek fellázadtak, de megvoltak azok az eszközök, amikkel helyre pofozták őket. Ez a durva rendszer 6 éven át tartott.
A végső próbatétel gyanánt visszaküldtek az emberek világába két társammal együtt. A feladat egyszerűnek bizonyult: meg kellett találni és megölni egy Hollow-ot. Nem sokkal a felbukkanásunk után a szörnyeteg már ránk is támadt. Sokkal hatalmasabbnak és erősebbnek bizonyult, mint a korábbi társa. Biztosan lelkek után vadászott, mert látni lehetett azt a rombolást, amit maga után hagyott. Gondolataimban átismételtem az akadémián tanultakat. A Hollow vadul csapott le társaimra, akiket rögtön kiütött, így egyedül kellett küzdenem vele. A harc hevében lelassultnak éreztem az időt, s hirtelen az életem összes pillanatai lepörögtek a szemeim előtt. Váratlanul a Hollow és a város. Napfénnyel teli erdőben, egy vízesés mellett találtam magamat. Túlságosan nyugodtnak és békésnek tűnt mindez, hogy igaz legyen.
- Hol vagyok? – Kérdeztem a végtelennek tűnő nyugalomban. Egy ideig nem jött válasz, ám hirtelen valami elhúzott a fejem fölött.
- Ott, ahol lenned kell… - Szólalt meg hirtelen ugyanaz a hang, amelyik a kórházban is. Ám most megmutatta magát: hihetetlen, de egy hófehér sárkány szállt le elém. Szárnyait behúzva egy huszonéves, ezüstszürke hajú, mélykék szemű, délceg férfi alakját vette fel.
- Gyere velem, beszélnünk kell… - Megfogta a kezemet, és ismét sárkánnyá változott. Ijesztőnek gondoltam egy ilyen lény hátán utazni, de nem mutattam ellenvetést. Az idegen könnyedséggel röppent fel velem az égre, ami szintén nyugodtnak tűnt.
- Elmondanád végre, ki a fene vagy te? És hogy kerülök ide? – Tört ki belőlem az elfojtott düh, amiért semmiről se tudok. A sárkány halkan fölhorkant.
- Túlságosan türelmetlen és meggondolatlan vagy. – Mondta mély hangon. – Szerinted ki vagyok?
- Te vagy… a Zanpakutom lelke? – Eszembe jutott, amit az akadémián beszéltek: minden Zanpakuto-nak van lelke, nem ismernek olyat, melynek nincs.
- Sokáig tartott, Hikaru… - Halkan, türelmetlenül suttogta, s leszállt egy sziklára.
~ Mit gondol ez a hülye sárkány? Ő az apám? ~
- Hallottam ám! Nem verhetsz át! Hallom a gondolataidat is! – Kiáltott fel kissé kuncogós hangon. Erre nem tudtam mit mondani. A sárkány ismét emberi formát öltött fel.
- Ha szükséged van rám, szólíts a nevemen! Kiálts az ég felé és használj!
A hely elsötétült, és ismét a Hollow-al találtam szembe magamat. Az óriási karmát belém akarta döfni.
~ Kiáltsd az ég felé a nevemet…! ~
- Hakai shiro, tenkirin! – A Zanpakuto-n az írások azúrkéken fölizzottak. Gyors rohammal levágtam a Hollow támadó kezét, mely a földre hullott.
~ Végre tudod a nevemet… ~
- Igen, Kaimetsutekina Kyrin.
~ Tudod, mit kell tenned, hát csináld! ~
- Dansudoragon! – A Zanpakuto-t körül ölelte egy mélykék színű energiasugár. A magasba ugorva ketté szeltem a Hollow-ot, ami rögtön eltűnt. A próbát kiálltam, így már hivatalosan is Shinigami-vá váltam.


~ Kinézet:
Világos bőr, mélykék szemek és haj. 168 cm körüli, vékony testalkatú. Barátságos, kedves és ártatlan tekintete van.

~ Jellem:
Az emberi életemből megmaradt traumák ellenére barátságos, kedves, viszont ingerlékeny, ha a múltjáról faggatják. Ám ennek ellenére nyugodtabb típusúvá vált.

~ Zanpakuto

Neve:
- Japánul: Kaimetsutekina Kyrin - Pusztító Kirin (A kirin a kínai mitológiában olyan lény, ami félig sárkány, félig főnix)
Fajtája: Fény
Shikai parancsa: Hakai shiro tenkirin – Pusztíts, mennyei kirin
Shikai kinézete: Teljesen eltér az általános formájától: a markolata úgy néz ki, mint két szárny, a pengéje szélesebb és japán írás ékítik (írás: かいめつてきな – Pusztító), amely mélykéken izzik.
Lelke: A zanpakuto lelke egy hófehér sárkány, mélykék szemekkel. Ritkán mutatkozik Hikaru tudatában, viszont szinte mindenben egyet értenek. Ám gyakran változik „emberi” alakba, ha arra kerülne sor. Ilyenkor egy délceg férfiként jelenik meg, ezüstszürke hajjal, fekete-fehér köpenyben.
Támadások: Dansudoragon – Táncoló sárkány
Hikaru a Shikai-t a magasba tartja, ami mélykéken felizzik, amin egy ugyanolyan színű lángsugár jelenik meg
Shishi mōru – Marcangoló fenevad
A Shikai-t maga elé tartja, támadó pózban, majd egy hirtelen lendülettel egy azúrkék sárkánykígyó alakjában támadja meg az ellenfelét, de csak annak erejéig!

~ Szeret
• Társaságban lenni
• Sárkányok
• Egy nyugodt helyen a fűben szundítani
• Rajzolni, alkotni

~ Nem szeret:
• A régi életéről beszélni
• Káromkodás
• Felkelés
• Túlórázni

Kijavítottam ^^