*Délutáni sejtelmek. Óráknak azon tengere, hol a a fenti víz vörösessé, véz áztattá vál. Mennyei pára és derengés. Virágok ezrei nyitják meg magukat egy utolsó végszó gyanánt. Az éjszaka belepé majdan a fellegeket, halált hoz a "harangokra" s megnyugvást a dolgozókra. Mindennapos körforgás ez Soul Society történelmében. Bár az idő járás nem mindig ilyen egyöntetű, de a shinigamik sem. Nem vagyunk egyformák és talán soha sem leszünk. Nincs isten ki bírná ezt a káoszt teljes valóságában rendbe tenni. S nem is akarja, nem is hagynánk. Az utcák zsivajjal teltek. Őrosztagok csapatok tízeit küldik ki az éjjeli őrváltás levezetéséhez. Mindenkinek meg van a maga kötelessége és jól beosztott helye. Ebből azonban én most kilógok valamelyest. A restem máshová szól. A Kagami birtokon vagyok hivatalos, hogy Ritsu apját s egyben mondhatni mostoha apámat ellássam. Nehéz idők ezek mindannyiunk számára. Még is a magam ürességét félre taszítom minden egyes nap, hogy békét és jó kedvet hozzak a házba. Egész jól ki jövök már vele, néha ugyan a gyógyszer beadásoknál van egy kis csetepaté, lényegében viszont simán megy. Van már erre is egy kidolgozott praktikám, nem a legtisztább dolog, de hatásos. Ismerem már a betegeket, nagyon is jól. Tudom miként kell velük bánni, ha valamit nem akarnak engedelmeskedni az előírásoknak. Ugyan, vannak kik elítélik módszereimet, de ha zsaroláshoz kell folyamodnom az érdekükben arról csak is ők tehetnek. Ki az a balgatag személy aki nem felgyógyulni akar, hanem a halált követni? Lehetetlenség. Éjjel amég élnie kell, élvezze perceit s majd ha el jön az idő, előtte semmi esetre sem. Viszont az itteni szolgálataimnak a délután eljövetelével vége szakad. El kell hagynom a birtokot, hiszen éjszakára sosem maradok, hiába kérnek. Bár ez a munkám, még is szeretnék a saját osztagomban is elvégezni a teendőimet. Ha nincs más, akkor az aktákat nézem át, esetlegesen készítek statisztikát a hadnagynak, hogy az alapján tudjon jelentéseket tenni a kapitánynak. Még utoljára komoly mimikával arcomon hátra tekintek, hogy láthassam rendben hagyom e itt az idős Kagamit, s majd elindulok ki felé a birtokról. Hatalmas ház még hatalmasabb birtokkal övezve. Minden egyes alkalomkor, mikor elhaladok a tó felett egy kis híd segítségével megnézem magamnak a tanácstermet kívülről. Nem hazudtolja meg magát, ahogyan a ház sem, hogy ez egy főnemesi család. Éppoly fényűző és gondosan megmunkált építmény és szobrok sorakoznak itt mint a Kuchiki- háznál. Egyszer voltam ott s bár maga a ház feje kissé idegenkedő nekem, még is a környezet, amelyben él lenyűgöző. Sok még a dolgom, támad is egy fajta fusztráló érzés bennem, így hát mielőtt a kapukat elhagynám két őr mellém szegődik, hogy hazáig kísérjenek. Noha igen, a titok az mindig is titok marad majd az idős Kagami előtt. De a személyzet mind tudja, hogy mit is jelentek a ház feje számára. Bár engem nem érdekel, hogy kísérnek- e avagy sem. Teljességgel mellékes, hiszen megtudom magam védeni, más részt meg nem bízok ebben a kettőben. Nem tudok bennük úgy megbízni, ahogyan Ritsu teszi. Ámbár ő ebbe nevelkedett bele, én még csak nem olyan rég érkeztem, talán ezért is tartózkodom ettől. Lassú és kimért léptekkel haladok végig az úton. Nem sietek sehová, másrészt ez a kedvenc napszakom ami azt illeti. Mindig is szerettem figyelni az izzó horizont vonalat, hogy miként is változik. A napra azonban sosem néztem még fel. Ennek is meg van a maga rejtélye. Mögöttem, már jócskán ingerültek kezdenek lenni, bizonyára állandó sietésben lehetnek, amiért szokatlan lehet ez a fajta "menetelés". De nem érdekelnek, ha annyira feszültek akár itt is hagyhatnának, nem zavarna.* ~ Ki idegelnek engem ezek itt... Nem sokára megérkezünk, légy türelemmel...~ *Fuhaku indulatosabb felszólalása töri meg a bennem lévő csendet. Fél szemmel a hátam egészén elterülő, fél oldalasan a vállam felett kibukó nodachi-ra pillantok. Egy ideje már, kezd egyre szeszélyesebb lenni. Pár hónapja csinálja ezt, mióta történt az a bizonyos. Előtte nem volt ilyen, vagy csak én változhattam meg valamelyest. Mindenesetre a helyzet nem ugyanaz mint régebben volt. Tény, hogy a láncot és a shurikent már sokalda jobban használom. Ilyen alapon pedig még is megérte Vexel az a csata, de a véleményem sosem fog változni. Egy arrancarnak halnia kell. Undorítóak, egytől egyig. Megállok az osztagom területén bevett egy kanyarnál. Nem megyek tovább, egy ide nem valósi idegen reatsut érzek a levegőben. A mögöttem lévő kettő is érzi már, ezért a katanájukat ki is húzzák. Jó magam nem vagyok ilyen hirtelen típus. Világoskék yukatámban csak állok egy helyben, ahogyan a szél ide oda fujkálja a hajam s ruhám szegleteit. Rideg tekintetben figyelem a távolt, amiben hamarosan egy alak kezd körvonalazódni. Hosszanti haja ellenére rögvest le lehet szűrni, hogy egy férfi. A védelmem ugyan már támadna is, oldalvást kinyújtom kezem ezzel jelezve, hogy szükségtelen egyből ilyet tenni, ha nem ismerjük a szándékot.*
- Mit keresel az osztag területén, shinigami?
*Határozott és komoly, már tőlem megszokott hanglejtéssel szólok előre az idegennek. Bármi is legyen az ok, ha nem gyógyításért jött, keresni valója aligha van. Ugyanakkor meg tudom, hogy sokan szeretik derogálni az osztagom. Gerilla akciókat pedig nem tűrök. Bár a kapitányom és a hadnagyom szívét kenyérre lehetne kenni, én nem tartozom közéjük. Pár lépést teszek előre és várom a választ. Közben végig mérem magamnak, nem ez az első, hogy egy idegennek tűnő személlyel futok össze. Legutóbb, egyenesen a Kidoushuu kapitánnyal volt ilyen élményem...*

*Maga a környezet is kezd ettől a szituációtól valamelyest feszültebb lenni. A köd tisztán jelzi a valamiféle belső lappangás kiteljesedését. Mintha e késői órákban a természet is kifejezné nemtetszését e felé az alak felé irányulóan. Nem illik bele a környezetbe. Se a pozíciója, de még a szándékai sem lehetnek oly' tiszták amitől bizalmat gerjesztene bennem. Nem tűröm az ilyen személyes jelenlétét az osztagom területén. Van egy olyan sejtésem vele kapcsolatban , hogy hátsó szándék vezérelte mikor megindult erre felé. Ki kell derítenem mi az, vagy megakadályozni ebben. Ez már teljes bizonyossággal birtok háborításnak bizonyosul szemeimben. Tekintetemet nem emelem le róla, csak egyre inkább tekintek lélektükreimen át lelkébe. Szemei csillogása pedig csak is ürességet sugároznak felém, semmi többet. Az viszont előfordulhat, hogy én értelmezem félre ezt a jelenséget s valójában bele látok olyasmit, amit nem kéne. Nem cselekszem semmit, csupán várok türelmesen. Kezdésnek bemutatkozásra való invitálást kapok, de ezt elutasítom a neve nem elmondása végett. Nincs semmiféle indíttatásom arra, hogy megadjam az alapvető tiszteletet. Nem szolgált irányomba olyan jelekkel, hogy rákésztettek volna erre. Meg sem rezzenek, hisz bizonyára ezt követően cselekszik majd. Elmegy vagy marad, ettől fog függeni az, hogy milyen szándékai is volnának. De hiába is csitítottam őreim azok elindultak engem kikerülve. Ellenségnek statuálták a velem szemben lévő meglehetősen közelembe férkőző személyt. Nem csodálom, tán magam is megtámadtam volna, ahogy látom kardja előkerülését. Ettől én higgadtabb vagyok, hagyom, had végezzék el dolgukat. Ridegen, pár lépést hátra lépve nézem végig ahogyan az őreim betámadják őt, de pórul is járnak ezért. Meg sem mozdulok, hogy esetlegesen segítsek nekik, hiszen nem restem. Ők indultak bele ilyen meggondolatlanul, mindenesetre még is zavar a tudat...Ritsu őreiről van szó. Más részt alul képzetteknek nevezte. Vajon tényleg azok? Kidou specialistákról van szó, lefegyvereznek egy hadnagy szintű shinigamit is ha arról van szó. Nem hinném, hogy alul képzettek lennének, de mivel sikerült ennek itt legyőznie őket, elgondolkodok azon, hogy kik is kísértek el engemet idáig. Szúróbb pillantásokat veszek a shinigamira. Arrogáns, nagyon is az.*
- Rikujoukourou..Sokatsui!
*Szóra sem méltatva fordulok feléje, s kihasználom az alkalmat, amiért ennyire elbízza magát. Túlságosan nagyra képzeli magát, ha azt hiszi ennyivel el végezte a dolgát. Ám az őreim szavakba mérten ellenkeznek a dolgokat illetően, én még sem hallgatok rájuk. Megtudom magam igazán védeni, nem kell hozzá egy sebesült segítsége. Jól láthatóan nincsenek egy ilyen csatához megfelelő állapotban. S még lezártam ellenfelem egy hatrudas börtönbe, melyet a kék lánggal kevertem némi füst zavarja a ködhöz még látásom. Zavar egy kissé ez a fusztráló természeti jelenség. Kihúzom végre a zanpakutomat helyéről.*
- Tokase Fuhaku Yashi, Saijin wo Mamore...
*Halkan suttogom az éterben a lélekpengém hívó szavát. A penge 14 fénylő gömbre hullva indul meg a sebesültek felé s majd a megfelelő szavakat elsuttogván meggyógyítom őket, de csak olyan szintre, hogy ne essen nehezükre a biztonságos mozgás. Rájuk pillantok és egyenesen az osztagom irányába mutatok nekik. Tehát kiadom a parancsot, hogy a következő utuk nem más, mint a 4. osztag betegszobája. Egyébként is csak hátráltatnának ebben a helyzetben, nem kellenek több sebesültek ide.*
- Tudd a helyed shinigami! Ha megölöd a Kagami főnemesi ház őreit azt nem úszod meg büntetés nélkül.
*Mutatok az esetleges árulásra, mert hát az is benne van a pakliban, hogy esetlegesen ez árulásnak legyen felvéve. Amit ugye senki sem venne fel jó néven. AZ nem igazán érdekel, hogy esetlegesen velem kezdene ki ez az alak, de az őröket én a helyébe nem bántanám, mert Ritsunak igen csak bizalmasairól van itt szó. Teszek előre pár lépést még kardom vissza generálja magát.*
- Szándékod? *Komolyan pillantok rá, nincs időm vele játszadozni, ha nincs rá különösebb okom..*

*Éjszaka. A köd lassacskán felszáll az ég felé, hogy a Hold nyújtotta sápadt fénynek ne adjon utat. Bár az itt- ott keletkező hűvös szél még mindig lehetőséget ad a szórványra, ahonnan majd úgy is szórványos utat szel magának. Ahogyan az égen, úgy a földön is mindig lesznek kis kapuk, ez egy olyan hasonlat, amely legalább oly' erős, mint a jó és a rossz. Mindennek meg van a maga ellentéte s valóban nem élhetnek egymás nélkül, különben az élet sivár és semmilyen volna. Ám a magam részéről azért boldog volnék, ha az összes aljadék (értve itt az arrancarokra) kipusztulna világunkból vagy legalább számottevően érzékelhető lenne a munkánk gyümölcse. Hiába is láthatjuk ezt Rukongaiban avagy az emberi világban, azért gyakorta, ha nem is egyenlő arányban, de mindenkinek a fejében megfordul, hogy még is miért csináljuk ezt. Miért, miért és miért.. S most itt van ez a tetőtől talpig arrogáns shinigami, aki a "miért"-eket próbálja oly' módon eltiporni, hogy joggal hihetném róla, hogy lenézi a Yonbantait úgy, ahogy van. Nem volna helyén való, ha itt bocsátkoznék nyílt harcba, azonban azt nem hagyhatom, hogy egy osztag becsületét a sárba tiporja azzal a gondolattal, mi szerint ide jön a Juuichibantai általi mentalitással, hogy majd ő legyőz egy párat s valóban bebizonyítja a maga igazát. Ez egyáltalán nincs az ínyemre, se az- az otromba modora, amelyet megenged magának.* - S úgy gondolod, hogy az szórakoztató, ha shinigamira támadsz és halálba tiprod? *Egyáltalán nem értek egyet ezzel az elvvel, de még tippelnem sem kell, honnan vehette ezt az ostobaságot. Ám, még ha magam se volnék jobb, akkor sem vetemednék, olyan áttétes árulásra, hogy társaimat próbáljam lekaszabolni. Ez egy merő balgatag felfogás, amit a magam kárán kellett megtanulnom, amikor a saját hadnagyomra támadtam. Most már belátom, hogy elvakult voltam és többet ilyet nem tennék, még akkor sem, ha bármely felettesem munkájával nem értenék egyet. Az ilyesfajta gondolkodás legyen azoké a gyengéké, akik nem tudnak túl tenni bizonyos dolgokon. Ilyen pl. a harc. Két egymást követő kidout küldök feléje, hogy végre eltántorítsam a maga hülyeségétől, de ki tudja milyen csellel, kivédte a bénítás ellenére is a kidoumat. Szokatlan vagy talán irreális nekem, hogy egy hatrudas börtönnél még arra is képes, hogy megmoccanjon a keze és reatsut használjon. Általánosságban a lélekenergia nagy mértékű felszabadításával kiszabadulna belőle vagy esetlegesen megroppantanná a börtönt, de nem ő kidout használ és evvel hárítja a kék lángomat. Fusztráló a legbizarabb mértékig. Tudom kell, még ennek ellenére is a hidegvéremet megtartani.* ~ Csak egy söpredék...csak egy söpredék...~ *Jelen álláspontomban még Fuhaku sem szólal hozzám, mert gyakorlatilag ő is tisztában van azzal, ha most hozzám szól robbanni fogok és azt lehet, hogy az- az átkozott fal, amelyre felugrott nem fogja sokáig bírni. Viszont folyvást mondogatnom kell magamban, hiszen eléggé furcsán nézne ki, ha pont én vetemednék olyan küzdőstílusra, amelyben már az Akadémián se túlzottan jeleskedtem. Hakuda...pedig most lassacskán nagyon ott van az a cérnaszál, hogy szakadjon és kedvem legyen beverni ennek a nagy szájú senkinek a képét. Nagyot sóhajtok s egy pillanatra behunyom a szememet, hogy lelki szemeimmel természetesen a külvilág felé tudja tekinteni anélkül, hogy bármibe is kezdenék. Azért az eszem megáll egy pillanatra, hogy még a lélekenergiámat is fel kellett szabadítanom ahhoz, hogy azt a gyengére sikeredett hadout lepattintsam magamról. Nem tudom mit gondol magáról, de itt volna az ideje, hogy cselekedjek. Hallom, ahogyan a lélekölőjét hívja s shikai szinten támadásba is kezd. Kinyitom szemem és abban a pillanatban, ahogyan meglátom a felém repülő vörös színű "energianyalábot" arrébb shunpozok, hogy egy az egybe kitérjek belőle. Nos, ha már lúd, akkor ezennel kövér is lesz.* - Sai! Kuukanten’i! *Nem vagyok rest, azonnali ellentámadásba kezdeni, de úgy, hogy esélye sem legyen a bénítás elől kitérni. De, hogy ne nekem kelljen még oda shunpozni hozzá magamhoz teleportálom. Eredetileg mást akartam, de azt hiszem támadt egy jobb ötletem ennek a shinigaminak a megleckéztetésére.* - Rakurai tama! *Lélekenergiát gyűjtve a kezembe egy szikrázó gömb jelenik meg, amely általában a hakuda kedvelőinek egy közkedvelt hadou technikája. Noha én nem vagyok annak a küzdő stílusnak a híve, most még is ezzel vágom hasba az alanyt majd a hajánál fogva rángatom bénításában úgy, hogy a szemembe kelljen néznie.* - Hakufuku! *Aligha volna e mellett más lehetősége, mint hogy a bénított teste a maga meredt állapotában szépen álomba merüljön, miként a virágszirmok lehullottak mellette és kényszerrel a szemembe kellett néznie.* - Sayonara...Shinigami! *Suttogom még fülébe, hogy végszóként ezt hallhassa, ahogyan az "édes" álmok tengerére hajózik ki önkénytelenül. Undorító, hogy nekem kell elvégeznem ezt a munkát, de hát magam küldtem be az őreimet, ugyanakkor férfiak, nem hinném, hogy Kohaku-san elengedné őket. Így magam kapom fel ezt az ostobát és még alszik szállítom le gobantai-ba Akane taichou, illetve Kohaku-sannak, hogy majd ott ők kellőképp kezelésbe vegyék....*

//Vége és köszi//