Karakura Közkórház

Tárgy: Karakura Közkórház Vas. Május 22, 2011 2:53 am

Mint minden városban, innen sem hiányozhat egy Közkórház. A Matsukura Kórház lerombolása után épült fél évvel később.
Kedves nővérek, és szakképzett orvosok munkálkodnak azon, hogy minden egyes betegük egészségesen távozhasson! Az információs pultnál segítőkész asszisztensekkel találkozhat, illetve az újonnan felújított váróteremben kényelembe helyezheti magát! Az intézményben jól felszerelt mosdók és büfék üzemelnek minden egyes szinten.

Karakura Közkórház KarakuraKzkrhz

Tárgy: Re: Karakura Közkórház Csüt. Nov. 29, 2012 10:05 pm

Játék Nagisa Sachikoval
/Keresgéltem, hogyan szoktak ilyet kezdeni, de mindenkinél máshogy láttam. Remélem így jó/

Esős délelőtt. Vízcseppek kopogtak az ablakokon, a Nap felhők sűrű függönye mögött rótta megszokott útját, Emi közérzete pedig az átlag felett kicsivel volt jellemezhető. Ez annyit jelentett, hogy elmaradt a reggeli spontán nyomasztottság és így csupán külső behatás törhette volna össze hangulatát, amire... azért volt lehetőség bőven. Ez volt legegyszerűbb oka annak, hogy szobája magányát választotta most is, hiszen ilyenkor bárkivel összetalálkozhatott odakint. Nem állhatta őket már úgy általánosságban véve is, nem értették vagy nem is foglalkoztak vele. Pedig saját látványa némelyekben sajnálatot is ébresztett, ám gyenge próbálkozásaik csak még jobban szélesítették a közte és köztük levő szakadékot. Sokszor fontolgatta hogy beszél a titkáról megint, azonban túl sok volt az ezzel kapcsolatos sikerélményeinek a hiánya ahhoz, hogy elrettentse. Mert az emberek tekintete és hangtónusa olyan nyilvánvalóan árulta el, hogy mikor füllentenek neki ezen kérdéssel kapcsolatban, hogy emiatt nem is tartotta érdemesnek az újbóli próbálkozást...

A mai nap pedig csendesnek bizonyult, már korán felébredt és átesett a reggeli elintéznivalókon, segítséggel persze. Aztán inkább a tolószékében maradt és a szoba ablakán át figyelte a kinti világot, de inkább csak az esőcseppek függönyét. Olyan volt akár egy szobor, egyedül szemei pislantottak néha ahogy nézett kifelé mások által üresnek tűnhető tekintettel, résnyire nyílt ajkaival melyek mögött csupán apró fogai fehérje látszott. Némely embereket megbabonázott ez a fajta arcjátéka, aranyosnak és szeretetre méltónak találták. Ő azonban ezt nem igazán érezhette át, de ha tudta is volna sem vett volna fel valamilyen komorabb maszkot, még ha úgy kevesebben is szólították volna meg! Rajzfüzete és a kicsi bőrtok melyben ceruzái voltak, most is ott pihentek az ölében, örökké türelmesen várva hogy ismét kézbe vegyék őket.

Aztán egy hűs fuvallat és sóhaj felébresztettél csendes merengéséből, s mivel feje könnyed mozdulataival nem látott meg semmit vagy senkit a szobájában, kezeit a szék kerekeire csúsztatta és kicsi kezdeti erőlködést követően megfordult. Megemelte tekintetét, mert tudta hogy nem a "megszokott" magasságba kellett keresgélnie, hiszen az a valaki nem a padlón állt. Néhány centiméterrel emelkedve meg a földtől figyelt egy hajlott hátú, idős úr, mellkasa lánca pedig valahová az ajtón túlre vezethetett, amin az imént átjutott a maga módján. Emi pupillái egészen aprót kitágultak, de egyáltalán nem a rémülettől vagy enyhe ijedtségtől hanem sokkal inkább az izgatottságtól, ahogy kezei az ölében tartott eszközökért nyúltak és egy sebész ügyességével helyezte el őket kényelmesen, alig egy rövid pillanat alatt. S már mozdult is gyöngéd óvatossággal ceruzát tartó keze, hogy meghúzzon néhány halovány vonalat és aztán egy zsírosabb ceruzára váltva kezdeti tónusozást satírozzon. Az ember megjelenése beleégett a tudatába és ha elment volna is könnyedén végezhette volna a dolgát, azonban vonzotta a látvány és így néha fel-felpillantott a papírról és akár perceken át is méregette volna. Ám alig jelent meg a szobájában és kezdett el rajzolni, nyugalma nem is olyan sokára megingott, talán éppen az ajtó hirtelen vagy éppen lassú nyílásának következményeképpen?

Tárgy: Re: Karakura Közkórház Pént. Nov. 30, 2012 11:59 am

Látlak ám!

Kicsit zavartan mentem végig a teljesen egyforma folyosókon. Valamelyik rossz irányba kanyarodtam valószínűleg, így fordulhatott elő, hogy az előbb még lelkes eszmecserét folytató Himo~jiisan és a főorvos már nem haladt előttem. Próbáltam segítséget kérni, azonban valószínűleg mindenkinek ebédszünete volt, mert senki nem volt hajlandó beszélni velem, vagy egyáltalán nem is találkoztam senkivel. Himo~jiisan! TwT Telefonon azért nem szerettem volna zavarni, mert nem illene a kórházban a betegek között, meg nem szerettem volna, hogy kinevessen, amiért lemaradtam és eltévedtem. >w> Így hát folytattam az utam, remélve, hogy egyszer csak meghallom az ismerős hangot, ahogy hangosan megkordul a riporter gyomra.
Közben persze fényképeket készítettem, mert attól függetlenül a cikkel kész kellett lennünk estére, külön Kyou~chantól kikaptunk volna. Velem még sosem kiabált, mert mindig kész voltam időre, de nem is szerettem volna, hogy veszekedjen velem, mert a többiek azt mondták, hogy olyankor nagyon félelmetes! O_O Pedig én kedvesnek szeretem Kyou~chant! Persze szigorú olyankor is, de nem kiabál, és rám mindig mosolyogni szokott, szóval egyáltalán nem szeretnék a hangos énjével is találkozni…
Maga a téma nem volt túl izgalmas, de Himo~jiisannak kellett róla írnia, és nem nekem, így nem is foglalkoztam vele, csupán kattintottam mindenre, ami kicsit is érdekesebbnek tűnt. A nővérekre, akik nem tudtak nekem segíteni, sőt azt sem tudták, hogy riporter van a kórházban, de néhány beteget is lefényképeztem, amikor megpillantottam valami furcsát. Az idős úr repült! O.O

Hatalmasra tágult szemekkel figyeltem, amit rajtam kívül senki sem látott. Leeresztettem a fényképezőgépemet és utána eredtem. Csak a folyosón lebegett, én közben próbáltam úgy követni, mintha arra lenne dolgom, és nem egy láthatatlan lényt követtem volna, aztán egyszerűen eltűnt. Csalás, ma mindenki itt hagy. >w> Továbbigyekeztem, mert a szerzetesek azt tanították, hogy az efféle itt ragadt lelkeknek segítségre van szükségük ahhoz, hogy átkeljenek, s mivel én látom őket, az én feladatom segíteni nekik. Minden terembe benyitottam, egészen addig, míg ismét meg nem pillantottam a szellemet.
Elégedett mosolyra húzódott szám, hiszen lám micsoda nyomozó vagyok, még egy szellemre is ráakadtam, mindenfajta segítség nélkül! Cool

Közelebb lépdeltem, és próbáltam nem megijeszteni a szellemet, mert azok ilyenkor nagyon sokszor megrémülnek, hiszen még nem tudják, hogy nem élnek. Közel hajoltam, és nyugtató hangon kezdtem hozzá beszélni, így először észre sem vettem, hogy a kórterem, ahol ráakadtam, nem üres. Néhány pillanattal később már csak azt láttam, hogy magától visszaindult arra, amerről jött, s remélhetőleg hamarosan a megboldogult szeretteivel lehet.
Mosolyogva pillantottam az ablak felé, ekkor fedeztem fel a kislányt, aki valószínűleg a távozó szellem után nézett. Lehet, hogy kissé félreértettem a reakcióit, de mintha ijedtséget láttam volna rajta, így lehajoltam hozzá, hogy őt is megnyugtassam.
- Nem kell aggódnod, nem bánthat. Mostmár olyan helyre megy, ahová tartozik ^w^ - Mosolyogtam rá barátságosan, remélve, hogy viszonozza azt, és nem rémítettem meg nagyon. – Az én nevem Nagisa Sachiko. Téged hogy hívnak? – Nyújtottam felé a kezem, s közben azon gondolkozdtam, hogy egy ilyen fiatal lány, mért van egyedül itt, a kórházban. Surprised

Tárgy: Re: Karakura Közkórház Pént. Nov. 30, 2012 1:08 pm

Az idős úr nem mozdult onnan, mintha valamit keresett volna vagy kimondottan valakit? Emiko nem igazán értette, s most éppen nem is efféle gondolatok forogtak az elméjében. Ceruzája gondos mozdulataival lassan megtöltötte részletekkel az addig élettelen papírlapot. S valahányszor felpillantott alkotása mögül, a helyét nem találó idegen tekintetével találkozott össze. Valami bántotta? Lassan de biztosan a rajz is kezdett alakot ölteni, ő pedig mintha egyre gyakrabban tartott volna szünetet, hogy belenézhessen abba a zavart szempárba. Végül képtelenné vált a munka folytatására és még egyszer rá emelte tekintetét, néhány pillanattal később azon kapva magát hogy elveszett benne. Szomorú volt, ebben még Emi is egyre bizonyosabbá vált, s ahogy visszanézett rá, úgy motoszkált odabent egyre nyugtalanabbul a kíváncsiság. Miért volt szomorú? Félre pillantott, nem volt tapasztalt beszélgetés kezdeményezésben, s ez nem csupán az élő emberek esetében volt igaz. Mert hát, emberek voltak ők is... voltak, de ettől függetlenül ugyanúgy emberek és ezt ő jól tudta. Amikor még nem érdekelték őt, talán éppen azok közé tartoztak akik nem hittek, vagy nem hittek volna neki. Ezért is volt ritka hogy megpróbálta megszólítani őket, az pedig még ennél is ritkább volt, hogy válaszoltak neki bármit is. Most azonban úgy érezte - nem kétség az egymásba forrt tekintetük miatt - hogy ezzel az idős emberrel talán sikerülne néhány szót váltania...
Némán pislantott, majd szembogarai apró mozdulataival körbejáratta fókuszát a szobán, mintha attól tartott volna tudat alatt, hogy valaki előlép egy szekrényből és megkérdőjelezi, amit éppen tenni készül. Talán éppen ezért nyelt egy nagyot, s nyitotta szóra ajkait hosszú pillanatok csendjét követően, ám... szó nem hagyta el száját, mert az ajtó kitárult.

Nem igazán fogta fel az az után történteket, vagyis... felfogta de ugyancsak hiányosan, mintha csak félig lett volna ott egy külső szemlélőként. Ami azt illeti, kissé így is volt ez. Szinte védekező reakció volt a fiatal nő érkezésére, hogy füzetét becsukta és óvón magához ölelte miközben ceruzája az ölébe pottyant. Nem változott arckifejezése most sem, csupán tekintete vált üresebbé és kevésbé fókuszálttá az előtte folyó halk párbeszédre. Ha frusztráltabb lett volna, akkor talán rá sem ébredt volna arra ami igazán számított. Percek teltek el mire szemei megrebbenve vették tudomásul: a párbeszéd résztvevői az itt ragadt úr és az a hölgy volt, aki tulajdonképpen megijesztette. Lassan szedte csak össze magát, hogy ne csak nézzen maga elé hanem lásson is, lássa és hallja is ami ott történt. Persze, megérteni már egészen más kihívás volt. Rövid életében ugyan csak ritkán beszélt emberekkel, amikor édesapja még élt is szinte csak ővele, most márpedig nem volt itt már hosszú ideje. De ami ezekben a percekben történt meglepte, mert első alkalom volt arra hogy úgy érezte, abban ami most már az egyetlen támpontot jelentette az életében, nem volt egyedül. Talán? Talán. Mert sok mindenről lemaradt, alig nyitotta ki képletesen szemeit és hegyezte fülét, máris véget ért. Az idős ember elment onnan és a nő, lány pedig ott maradt. Szemei most rá szegeződtek, Emi pedig még összébb húzódott és rajzfüzetét még szorosabban ölelte magához. Mondhatni megszeppent a hirtelen figyelemtől, a szavak pedig összefolytak fülében. Nem is igazán fogta fel őket, csupán önmagával küzdött mindeközben hogy pillanatokkal az idegen hölgy szavai után képes legyen sajátjai megformálására
- L... - kezdte el erőtlenül, azonban mérlegelni kényszerült egy pillanatra, mielőtt tényleg kimondta - látta... ő-őt?
Sikerült, csupán a szemeibe nézni nem... egykönnyen, mert sajátjait oda-odakapkodta de a barátságos tekintetet most még nehezen állta. Tudni szerette volna...

Tárgy: Re: Karakura Közkórház Vas. Dec. 02, 2012 11:25 pm

Látlak ám!

Nem nagyon értettem, hogy mitől tart továbbra is, hiszen a szellem elment, valószínűleg már át is kelt. Kicsit félrebillentettem a fejem, hogy jobban szemügyre vegyem, úgy saccoltam, hogy nagyjából Ruriko~channal lehet egyidős. Ennek ellenére nem láttam semmi olyat a kis szobában, ami a családjára emlékeztette volna, talán csak a nála lévő füzet volt az egyedüli saját tárgya, minden más kórházi felszerelés. Kicsit meg is sajnáltam, hiszen ha Ruriko~chan kerülne kórházba, nem fog, mert sosem engedem, hogy baja essen! >w> De ha mégis valami efféle történne, én biztosan elhalmoznám a kórtermet mindenféle értelmetlen plüssel, meg lufival, mert a színes lufikat szerette, itt pedig semmi hasonlót nem látni.
A kérdése is meglepetésként ért, bár csak kicsit. Elmosolyodtam, valószínűleg még senki nem beszélt vele a szellemekről, ő pedig nem is nagyon tudja, hogy kicsodák, vagy éppen micsodák ezek. Én is ilyen voltam, amíg az egyik szerzetes el nem magyarázta, hogy tulajdonképpen kik és mik ők, addig rettegtem tőlük, amiért követtek, és néha éjszaka is felkeresnek az otthonomban. Talán most is félnék tőlük, ha nem tudnám pontosan, hogy csupán segítségre szoruló lelkekről van szó, akik egyedül képtelenek tovább lépni, ezért olyanok segítségére szorulnak, akik látják és megértik őket.
- Igen, láttam őt, és minden más szellemet is látok. – Feleltem barátságos hangon és egy mellette lévő ágyra ültem, hogy ne kelljen sokáig lehajolva maradnom. – Ez egy áldás, a szerzetesek, akikkel együtt laktam, azt mondták, hogy azért ajándékozták nekem az istenek, mert a tökéletesség jegyében születtem. Érdekes, nemigaz? ^w^ - Próbáltam barátságos hangot megütni.
Igazából erről a dologról még csak Takuo~kunnal beszélgettem, aki szintén hasonló képességekkel rendelkezik, még Himo~jiisannak sem tudtam bevallani, hogy milyen képességeim vannak, mert nem akartam megijeszteni. Igen, valószínűleg teljesen bepánikolna, és oda lenne a mozi kedd, és talán a szerkesztőségben is kerülne. Vagy írna rólam egy cikket, mint feltörekvő médiumról, pedig ilyesmiről szó sincsen, mert nem idézek szellemeket, vagy ilyes, csupán akik itt maradtak, azokat látom. Ez egyáltalán nem olyan, azt hiszem.
- Nem kell megijedned tőlük, ők nem ártószándékkal vannak itt – Folytattam a magyarázatot. – Tudod ők inkább itt ragadt lelkek, akik segítség nélkül képtelenek arra, hogy átkeljenek a túlvilágra, de egyáltalán nem gonoszak. – Vagyis a legtöbbjük nem az, de azok a nagy szörnyek, akiket Takuo~kun hollownak nevezett, na ők aztán tényleg gonoszak! – Nem mindenki láthatja őket, bár erre már nyilván magadtól is rájöttél, de az, hogy látod, nem jelenti azt, hogy furcsa vagy, vagy ilyesmi, csupán annyit, hogy különleges!
Próbáltam megerősíteni benne a biztonság érzetét, mert látszott, hogy nem igazán tudja, hogy mit is kellene kezdenie a helyzettel. Nyitott jellememből adódóan sosem okozott gondot, hogy új emberekkel ismerkedjem meg, és akár teljesen idegenekkel folytassak csevegést, de ezzel sokan másként vannak.
- Nem árulod el a neved? ^w^ - Próbálkoztam ismét, hátha mostmár kicsit bátrabb lesz.

Tárgy: Re: Karakura Közkórház Hétf. Dec. 03, 2012 7:10 am

A válasz meglepte Emit, holott be kellett vallania, ezért tette fel kérdését mert a konkrét válasz kézenfekvőnek tűnt, s mindössze megerősítést szükségeltetett. Nem tudott azonban hirtelen mit kezdeni az újdonsággal, viszont így legalább fel sem tűnt igazán neki, hogy az idegen már le is ült a szomszédos ágyra. Vagyis, Nagisa Sachiko ahogy őt hívták, igaz nem volt kimondottan nagy jelentősége a jelenlegi helyzetben. Ellenben beszédes volt, nem csupán választ adott hanem már el is kezdte azt jóízűen magyarázni, amit persze Emi nem értékelt kimondottan. Vagyis... ő nem értett a szerzetesekhez és vallásos témákhoz, még ha foglalkoztak is néha az eltávozottak lelkeivel. Valamiért nem tudott sosem párhuzamot vonni közöttük és azok a dolgok között, melyeket saját szemével látott. De aztán kérdést kapott... persze, nem olyat amire választ is szoktak várni, azonban Emi éppen ezt a részét értette félre, s mivel válaszolni esze ágában sem volt, inkább zavarodottan félre pillantott. Mert hát nem tartotta érdekesnek, mármint azt, hogy istenek ajándékokat osztogatnak és kicsoda milyen csillagjegy alatt született.
Azonban tévedni emberi dolog, s ahogyan Emi tévedett az aprócska kérdés mögötti szándékokat illetően, úgy sikerült tévednie a hölgynek a lány ijedtségét illetően is. Mert az emberek azt tartották normálisnak, hogy ha egy kislány valami furcsát lát akkor megijed, s nem azt hogy valójában az teljesen normális a számára, s ijedelmének tárgya egy teljesen normális ember váratlan felbukkanása volt. S ami ritka volt Emi szemeiben és arcán, az az alig kivehető bosszúság volt, ahogy szemei megvillantak a Sachiko nevű vendég szavainak hallatán. Így hát Emit kicsi gerincesség szállta meg, s noha ugyanolyan halkan mint ahogy kérdését is feltette, úgy szólalt meg ismét...
- N-nem félek... tőlük! - mondta védekezően - Tudom... kik ők... és...
Elhallgatott, nyugtalanság töltötte el amiért ilyen sok dolgot próbált egyszerre elmagyarázni, miközben abban sem volt biztos hogy az megértette álláspontját. Túl vidám volt és nyitott, míg ő vele szemben annak szöges ellentéte. Az igazat megvallva pedig követni is nehéz volt, s leginkább így azon szavai kötötték le, melyek a látottakkal kapcsolatosak voltak. Ezzel szemben éppen ezért vált végül maga Emi is érdeklődővé, hogyan tudott egy ilyen ember is látni ugyanolyan dolgokat, mint ő? És mit tudhatott, amit ő még nem? Pislantott, majd visszanézett rá, újra pislantott és megint csak félrenézett. Latolgatta, vissza nézett és már el is kapta ismét a tekintetét. Pislantott, félre nézett, vissza, félre, vissza, félre... s aztán végül megint vissza,
- Emi - mondta ki végül.

Tárgy: Re: Karakura Közkórház Kedd Dec. 04, 2012 2:25 pm

Látlak ám!

Elmosolyodtam a válaszára. Akkor már többet tud, mint én tudtam ennyi idősen. Persze továbbra sem értettem, hogy mi keres itt egyedül, de úgy tűnt, hogy nem igazán barátkozós típus, azért én nem adtam fel. Főként azért nem, mert igenis mindenkinek szüksége van a társaságra, akkor is, ha úgy gondolja, hogy nem! ˇ^ˇ Ezért vagyunk emberek, mert társas kapcsolatokat alakítunk ki! >w< Takuo~kunnak is hiába magyaráztam, ős is mindig úgy tett, mintha nem is hallaná, amit mondok, pedig olyan kedvesen próbáltam tanítgatni, hogy igazán figyelhetett volna. T^T
- Értem. ^w^ - Mosolyogtam rá, aztán a füzetére tévedt a tekintetem. – Írsz? Titkok vannak benne? – Billentettem félre a fejem, és próbáltam nagyon ártalmatlan arcot vágni.
Nem éreztem fenyegetőnek a közeledésem, és reménykedtem benne, hogy ő is elhiszi majd, hogy egyáltalán nem szeretnék ártani neki, csak segíteni. Bár talán rá sem szorul, de akkor azt igazán elmondhatná. .__. Megkereshetném Himo~jiisant is egy gyors búcsú után, de van valami ebben a lányban, ami azt súgja, hogy bizony itt kell ülnöm, és beszélgetnem vele, már ha sikerül rávennem, hogy beszélgessen velem. Mondjuk legalább a nevét elárulta már, ami jó jel, talán végre belátta, hogy nincs oka félni tőlem. *w*
- Akkor Emi~channak hívlak, rendben? Engem szólíts nyugodtan Sachikonak, vagy, ahogy szeretnél. ^_^
Kicsit hátrébbdőltem az ágyon, hogy szóhoz jusson, ha szeretne, meg hogy több teret hadjak neki, és ne érezze fenyegetve magát. Vele ellentétben nekem semmi feszültséget nem okozott a helyzet, az utóbbi időkben furcsábbnál furcsább emberekkel hozott össze a sors, teljesen véletlenül… Vagy az is lehet, hogy szándékos volt, de nekem ugyan nem szólt senki. .__. Szóval már hozzászoktam, hogy sokszor teljesen idegenek szólítanak le, éppen ezért inkább érdekesnek találtam, mint zavarónak. Persze sokszor én is megijedtem elsőre. Takuo~kun is ijesztőnek hatott, pedig igazából csak egy nagyra nőtt kamasz! Surprised

Bár azt nem értettem, hogy tőlem mért félt, mert az egyértelművé vált már számomra, hogy tőlem tart, hiszen nem volt más a szobában, mégis olyan riadtan nézett. Nem éreztem magam sem fenyegetőnek, sem pedig riasztónak! T_T
- Hogy-hogy egyedül vagy itt? – Kérdeztem végül rá arra, ami egészen eddig foglalkoztatott. – Tudom, hogy ez kicsit tolakodó, de egy ilyen idős lány mellett kellene, hogy legyen valaki. Miattam pedig ne aggódj, ártatlan fényképész vagyok! ^3^ - Mosolyogtam tovább. – Tényleg! Várj, maradj így! – Szóltam neki izgatottan.
Aztán felemeltem a nyakamban lógó gépet, és állítottam rajta kicsit, majd kattanás hallatszott, villant a vaku, és kész is volt a kép. Reméltem ez majd felvidítja, általában szeretik az emberek viszontlátni magukat a képeken.
- Kíváncsi vagy, milyen lett? ^_^ - Emeltem felé, és ha bólintott, akkor a képet is megmutattam a digitális kijelzőn. Ez igazán ártalmatlan gesztus, de talán így látni fogja, hogy nincs okom ártani neki. Surprised

Tárgy: Re: Karakura Közkórház Szer. Dec. 05, 2012 10:46 am

És talán a lehető legkellemetlenebb kérdés hangzott el. Nem szeretett a füzeteiről beszélni, akkor csak játszották az érdeklődőt és egészen mást forgattak a fejükben. Nem tudott olvasni mások gondolataiban, viszont a tapasztalat eme meggyőződése mellett állt. Látta a halott embert, ugyanakkor a füzet mégis olyasvalami volt mely más kezekben számára tabu volt. Nem válaszolt a vele kapcsolatos kérdésekre, inkább szorosabban húzta magához.
Sachiko érdeklődő fajta volt, s egyre inkább ezt bizonyította halmozódó kérdéseinek növekvő száma, akárcsak azok a magazinos emberek évekkel ezelőtt, ő mindössze valamivel őszintébbnek tűnt. Azonban talán éppen ez volt benne a riasztó pont: megbízhatóbbnak tűnt az átlagnál, ugyanakkor sokkalta kíváncsibbnak és beszédesebbnek. Az ellentmondás pedig félelmet keltett benne, hiszen aki hozzá sokat próbált beszélni mindig a szokásos dolgokat hozta fel, s most ez megint csak nem alakult másképpen. Miért volt egyedül? Illetve az elnagyolás, ahogy idős jelzővel illették mintha csak bátorítani akarnák a megtörése érdekében. Arra persze nem gondolt, hogy az "ilyen idős" akár apró méretére is utalhatott, viszont ez a megszokás miatt volt. A hölgy pedig most is gyors volt, sietősen váltogatta mondatait és inkább jobban összezavarta Emi gondolatait, mint hogy sikeresen egy hullámhosszra terelte volna vele.
Hallgatott is volna tovább, mint a sír. Ezt azonban a fényképezőgép nem tette lehetővé, hiszen az utolsó dolgok közé tartozott, hogy kitegyék megint valahova és akkor tele legyen a látogatási idő őt látogató emberekkel. Már pedig az minden volna csak nem segítség, tulajdonképpen akadályozná mindenben, legfőképpen a rajzolásában! És az nem lenne jó egy kicsit sem, mert rajzain és a látottakon kívül nem akadt igazán vonzó foglalkozás, még az étkezési időket sem szerette hiszen tudta már, hogy akkor biztosan jönni fog egy ápoló hozzá!
- Mit akar vele... csinálni? - bökte ki aggodalmasan mocorogva
Ezért adták fel viszonylag könnyen, bevett módszere volt ignorálni olyan témákat és kérdéseket melyek nem foglalkoztatták, vagy nem aggasztották. Viszont a fényképezés kényes téma volt, ha pedig Sachiko valóban egy fényképész volt akkor kellett dolgoznia valakinek, nem? Vállalat, sajtó, intézmény és ezeken kívül ki tudta mi lehetett az, talán egy alapítvány megint? Zavaró volt, ha egy gyűjtéshez használták fel olyan betegség alatt melyben nem is szenvedett. Alattomos dolognak tartotta, hogy tisztázatlan kórlapja másokat arra ösztönözzön, hogy a saját számlájukra gyűjtsenek vele legálisan pénzt. Egyáltalán miért kellett pénz mindenhez? És miért kezdett el ilyesmin gondolkozni? Ez az idegen olyan dolgokkal töltötte meg agyacskáját, melyekre nem szokott vagy szeretett gondolni!

Tárgy: Re: Karakura Közkórház Pént. Dec. 07, 2012 1:53 pm

Látlak ám!

Nem igazán értettem, hogy mért fogta szorosabbra a füzetet, hiszen csak kíváncsi voltam, nem állt szándékomban elvenni tőle. ^_^” Persze én is hasonlóan reagálnék, ha Himo~jiisan megtalálná a feljegyzéseimet, vagy a kézirataimat. O_O Fénysebességgel vetülnék rá, és kitépve a kezéből a sarokba vonulva szorosan ölelném, mintha az életem függne tőle. Talán függne is. Nem kérdezgettem hát tovább róla, mert láttam, hogy nem igazán fog róla többet elárulni.
Egyetlen kérdésemre sem akart válaszolni, és talán ennyiben kellett volna hagynom, de ritkán találkoztam olyanokkal, akik hozzám hasonlóan látják ezeket a dolgokat, ráadásul Emi~chan olyan gyámoltalannak tűnt, természetes volt, hogy felkeltette anyai ösztöneimet. Ismét rámosolyogtam és azzal próbáltam kifejezni ártalmatlanságom, amiben a legjobb voltam, a fényképezéssel. Csak egy gyors kattintás volt, és a képen nem is nézett olyan riadtan, mint utána, így egész jól sikerült, bár talán egy mosolygós jobban tetszene, de az nem illene a hangulathoz. Mért mosolyogna valaki egy kórházi képen?
- Tegezz nyugodtan! ^w^ Hogyan érted? – Billentettem félre a fejem.
Általában csak a saját szórakoztatásomra használom el azokat a képeket, amik nem a Naruki Postnak kellenek, érdekesek, és szépek, kiválóak a gyakorlásra. Mert nem csinálhatom mindig azt, amit szeretek, ettől függetlenül a meglévő képeket úgy válogatom, vagy éppen montázsozom össze, ahogy nekem tetszik. Van is egy hatalmas plakát a lakásomban, ami semmi mást nem ábrázol, csak embereket a parkban. Régi képekből vágtam össze, és nekem nagyon tetszett, bár kétségtelenül a legnagyobb előnye az volt, hogy elfedett egy nagyon széles repedést a nappali falán.
- Ne aggódj, nem a munkám miatt fényképeztelek le! – Nyugtattam aztán meg, mert valószínűnek tartottam, hogy attól rémült meg, hogy talán egy újságban látja viszont magát. – Az igaz, hogy egy újságnak dolgozom, de a munkatársam az új traumatológia osztályról ír cikket, és ahhoz már készítettem ott képeket. ^o^ - Még szerencse, hogy ezzel kezdtük, mert most már biztosan nem találtam volna vissza, hogy anyagot készítsek. – Szeretnéd megnézni, hogy milyen lett?
Ez szinte mindig bejött, ha nyitásról volt szó, valahogy a fényképekkel könnyebben tudok kommunikálni, mint a szavakkal. Az, amit látunk, valahogy egyértelmű, mégis mindenkinek mást jelent, míg a szavakat tisztázni kell. A képek minden nyelven ugyanazt mondja el, akkor is, ha sokan nem értik. Megnyomtam néhány gombot a gépen, majd anélkül, hogy közelebb mentem volna, egyszerűen átnyújtottam neki. A saját arcát láthatta viszont a digitális kijelzőn. Nem véletlen maradtam a helyemen, jól tudtam, hogy ilyenkor jobb nem megsérteni a másik személyes terét, hiszen azzal csak még inkább megrémiszteném, pedig ennyire sem szerettem volna. Vagyis semennyire. >w<
- Ha szeretnéd, neked is hívok elő egy példányt. Biztosan szívesen örülne neki valaki a családodból, ha neki adnád. ^_^ - Próba szerencse, talán így többet tudok meg a családjáról, és róla, bár nem tűnt túlontúl lelkesnek...

Tárgy: Re: Karakura Közkórház Hétf. Dec. 10, 2012 10:23 pm

Emi szemei zavartan rebbentek meg. Nem értette? Az nem lehet, akik fényképeztek általában tudták, hogy miért csinálták a képeiket és mire kellettek. De való igaz volt az is, hogy Sachiko energetikusabb személynek tűnt és talán ezért feledkezhetett meg a részletekről, néhány pillanatra. Emi pedig szabódott, hogy válaszoljon neki vagy sem. Végül szerencsére erre nem volt szükség, mert a fényképész szabadkozni kezdett, ugyan nem mondta meg a fénykép célját, legalább azt igen hogy elméletben mi az, amire nem akarta használni. Új traumatológiai osztály mellesleg, annyira nem foglalkozott az itteni dolgokkal hogy meg sem lepődött azon, hogy most először hallott róla. Persze nem is most fogják elkezdeni érdekelni őt a hasonló változások, nem volt bennük olyasmi ami vonzotta a kíváncsiságát
A képpel kapcsolatos kérdést ugyan el tudta terelni hallgatásával, az orra elé nyomott digitális fényképezőgépet már nehezebb volt ignorálni. Félre pillantott ugyan, de aztán vonakodó lassúsággal visszafordult és megnézte a benne tárolt képet. Ő volt rajta, persze ezen nem lepődött meg igazán. Ellenben tükörbe is ritkán nézett, így azt meg tudta állapítani hogy nyúzottabbnak nézett ki annál, mint ami a memóriájába volt égve. De ez sem volt éppen meglepő, amit eddig is érzett az aligha lett volna új számára amikor meg is látta szemeivel. Mélabús ábrázat, egészségtelen vonások, beesett szemek és erőtlen tekintet. Kétségtelen hogy nem volt erős és fitt alkat, sőt mi több egyébként sem volt termete kifejezetten nagy, talán mint egy átlag kilenc éves ázsiai lány, csak hogy ő már rég nem volt kilenc éves. A serdülés is minimálisnak volt nevezhető, sőt mi több inkább a félbemaradt jelző illett ide. Elég volt kívülről ránézni, még ha csak azt is ismerték el hogy törpe volt, tizenhárom évesen már valamivel feltűnőbb fejlődő felsővel is rendelkezhetett volna. Mellesleg ott volt a belső is, aki orvos volt vagy szakértő az onnan már igazán megállapíthatta a félbemaradt kategóriát. Az iskolában tanult biológiát, így hát azt is hogy némi természetes és hosszan tartó kellemetlenségtől kíméltetett meg. Igaz, de meddig? Ahogy végtére is az állapotának változása indikálta, aligha fog megtörténni. Ellenben ez talán megkönnyebbülést is jelentett számára, hiszen így is elég fájdalom kínozta néha, de eggyel több talán nem is lett volna különbség. Bár... ott... azt azért nem akarta, az ilyesmi még az ő számára is eléggé kínos téma volt, hogy bármi szót ejtsen róla! Inkább kimenekült e gondolatok közül, s mielőtt maga is ráébredt volna, a menekülésként az aktuálisan elhangzó kérdésre adott választ
- Nem ismerek senkit - mondta ki, majd nála ritka energetikus ijedtséggel már javítani próbálta magát - v-vagy... igen, akarom m... chu... már nem ismerek senkit!
Félrehúzta a száját, a javítási kísérlet végül mégis abba torkollott, hogy elismerte az őszinte válaszát. A baj ebben pedig az volt leginkább, hogy éppen az ilyesmi hatására kezdtek el jobban érdeklődni iránta. Át kellett esni pedig a tűzkeresztséges, s ennek egyetlen módja volt: egy rajz, ami azon kevesek közé tartozott melyen semmi különös nem volt. Sőt, igazából egy átszkennelt és kompjúterrel újraszínezett kép volt az. A rajzolt eredetije a füzetben volt, ahogy az átszínezett verzió is a lapok között. Gyors megfontolásból pedig résnyire kinyitotta a füzetet, s belelapozott míg nem kiszúrta a keresett lapot. Minél hamarabb túljutott a múlt kínos témáján, annál jobb volt. Csak le ne ragadjanak. Így hát vonakodva húzta elő a képet és nyomta Sachiko kezébe. Nem volt nehéz kitalálni, hogy kiket ábrázolt. De az is igaz, hogy nem is feltétlenül érthette egy idegen

Tárgy: Re: Karakura Közkórház Szomb. Dec. 29, 2012 4:37 am

Látlak ám!

Mosolyogva vártam, hogy mit is szól a géphez, de olyan hallgatagon szemlélte, hogy nem tudtam igazán eldönteni, hogy ez most a szituációnak szól, vagy a kép nem tetszett neki. Pedig nem sikerült rosszul a szobában egészen jók voltak a fényviszonyok, a fehér falak kiválóan visszaverték a napfényt, bár való igaz, hogy törékeny, és kissé halovány alakja szinte elveszett a hatalmas helyiségben, ettől függetlenül nem lehetett belőle ebben a pillanatban többet kihozni. Sajnáltam is, mert a gyerekekről úgy kell képet készíteni, hogy nevetnek és játszanak, azok a képek ellenállhatatlanok, sajátos bájuk van. Ruriko~chanról is akkor készülnek a legjobb képek, amikor teljes beleéléssel csinál valamit. ^w^ Szóval igen, nem ez volt a legmegfelelőbb környezet, és talán ő sem érezte itt a legjobban magát, meg én továbbra sem értettem, hogy mért van egyedül, még a felnőttek mellé is kell társaság, hogy ne legyenek magányosak! Surprised

Nem csoda, hogy ilyen félénk, és zárkózott, ha nincs kivel beszélgetnie! Persze most itt vagyok én, de ez sem ugyanaz, olyanra lenne szüksége, aki vele egykorú, vagy akit ismer, mert azzal biztosan tudna jókat beszélgetni, nem úgy, mint egy idegennel. ^o^”
Félrebillentettem fejem a válaszára. Nem igazán értettem, hogy lehet, hogy ilyen fiatalon már nem ismer senkit? Surprised

Biztosan vannak osztálytársai, még ha a szülei nem is élnek, legalábbis legelőször arra gondoltam, hogy ezért mondta ilyen zavartan… Először nekem is nehéz volt beszélnem, amikor anyukám meghalt, még jól emlékeztem, hogy napokig senkivel sem voltam hajlandó szóba állni, mert azt hittem, hogy hazudnak nekem, mert az én anyukám nm halhatott meg. Mélyet sóhajtottam az emlékekre, és zavartan megigazítottam a hajamat.
Elvettem a felém nyújtott lapot, és elég sokáig nézegettem. Magát a kislányt egyből felismertem, pedig most csak árnyéka volt a képen látható, nevető gyereknek, a mellette lévő férfi pedig minden valószínűség szerint az apukája volt. Megsimogattam a képet, de a tapintásából nem látszott rajznak, pedig a vonások inkább tűntnek kézzel készítettnek, mint fényképnek, szakmámból adódóan ehhez nagyon jó szemem volt.
- Ő az apukád, igaz? ^w^ - Mosolyogtam rá, és visszaadtam a képet, majd a fényképezőt letettem az ágyra, amin ültem. – Hasonlítunk egymásra, nekem sem élnek már a szüleim… - Kezdtem bele a mesélésbe, arra gondoltam, ha én megnyílok, talán neki is könnyebb lesz. – Amikor anyukám elhunyt, akkor még fiatal voltam, alig tizenkettő, utána az apukámhoz kerültem. Anyukámmal sosem voltak házasok, apukámnak másik családja volt, és így lett egy kishúgom, akit nagyon szeretek. ^o^ De mi sosem voltunk ennyire boldog kapcsolatban, mint te a tieddel, tudod ő nagyon sokat dolgozott, hogy egy nagy házban élhessünk. Azonban néhány éve már ő sem él, a mostohaanyámmal együtt ők is elhunytak… Ruriko~chan, a kishúgom, most velem lakik, talán csak egy évvel, ha idősebb nálad! - Gondolkoztam el, közben a szemem az ablakra tévedt, amin keresztül beszűrődött a napfény. – Nem lenne kedved kimenni kicsit az udvarra? Kitollak, ha szeretnéd! *w* - Mondtam lelkesen, elvégre biztosan ő is rosszul érzi itt bent magát, elég nyomasztó a hely. Neutral

Tárgy: Re: Karakura Közkórház Vas. Dec. 30, 2012 6:42 am

És elkezdődött... vagyis, elkezdődött de nem egészen ugyanúgy folytatódott, mint ahogyan azt elsőre elképzelte. Bólintott és visszavette a képet, lopva csúsztatva vissza a füzet lapjai közé. A szavak pedig csak folytak kifelé az eltévedt látogató ajkain, de ezúttal Emi kíváncsibban fülelt. Nem tudta elképzelni hogy milyen lehetett valakinek egy anya, azonban szembesülnie kellett azzal a ténnyel, hogy Sachiko nem beszélt róla. Amilyen mosolygós és pozitív személy volt, annyira nehéz volt kitalálni a mimikája mögött énjét, hisz talán csak az ő megfigyelési képességei hagyták ezúttal cserben, amiért őszintének tűntek arcán a mosoly sokféle megnyilvánulásai. Nem tudhatta át milyen lehetett neki elveszíteni az édesapját is, ha már két ember is itt hagyta akkor három pedig még annál is inkább frusztráló lehetett.
Emi legalábbis úgy vélte, hogy ha egy anyuka is hasonlít az apukához, akkor akinek három is volt belőlük már elképzelhetetlenül rossz lehet. De ő mosolygott, végig mosolygott és ez volt ami igazán összezavarta, ha az édesapja távozása mellett még két édesanyja is ugyanezt tette, akkor nem lehettek annyira jók? Azt mondta, nem volt olyan jó a kettejük közötti kapocs mint az ő esetében, de ezt hogyan mondhatta mikor nem is beszélt neki a saját édesapjától? Ilyenek voltak az emberek, olyan nehéz volt megérteni őket amikor ilyen sokat beszéltek! Ráadásul egy húga is volt, ami Emi számára már valami egészen idegen dolgot jelentett, valamit amiről még annyi elképzelése sem volt mint egy anyáról...
Kényelmetlenül húzta összébb magát, képtelen volt szó nélkül hagyni az elhangzottakat és mégsem volt biztos a dolgában, évek óta nem beszélgetett senkivel ilyen sokáig és most sem ő volt a szószóló kettejük között...
- N-nem tudom milyenek ők... - mondta bizonytalanul, majd egy pillanatra élesebben - nem tudom!!! N-nem ismerek Imouto-sant és Okaasant... nem tudom érteni... a-amit mond. Ilyet nem tudok... ilyenek nekem nem voltak, n-nem ismertem senki hasonlót!
Gondterhelten fordította fejét az ablak irányába, a napsütés azonban meggyőzte arról, hogy inkább itt bent volt a helye. A fejét rázta, de néhány pillanat múlva mégis szavakat szőtt belőle
- Nem akarok... süt a nap, nem szeretem!

Tárgy: Re: Karakura Közkórház Vas. Jan. 13, 2013 1:19 pm

Látlak ám!

Nem értettem először, hogy mire is gondolhat, hogy nem ismer se húgot, se pedig anyát, de azt hiszem szépen lassan leesett számomra is. Mélyet sóhajtottam, azt hiszem nem véletlen, hogy inkább a szellemek felé fordult, mint élő emberek felé, hiszen egyetlen közeli élő rokona sem lehet. Surprised

Legalábbis az elmondottak alapján nem tartottam valószínűnek, hogy bujkál még valahol egy nagyszülő, vagy keresztszülő a tarsolyban. Amikor ilyesmivel találkoztam, egyszerűen mindig elfogott a szomorú kétségbeesés, hogy mégis hogy lehet egy ilyen fiatal gyerek egyedül? Senkinek nem szabadna egyedül maradnia, de egy felnőtt, vagy idősebb gyerek könnyebben talpra áll, és talán meg is birkózik a dolgokkal, de egy tinédzser… Ráadásul lányként most lenne a legnagyobb szüksége egy anyára, ezt mostanában Ruriko~chanon is éreztem, és csak reménykedni tudtam benne, hogy meg tudok neki adni minden olyan támogatást, ami tényleg szükséges ehhez.
Jól emlékeztem azokra az időkre, amikor én voltam ennyi, és elveszítettem anyut. Mosolyogva mesélek róla, mindig, annak ellenére, hogy iszonyatosan fáj a hiánya, de úgy gondoltam, ha odafentről figyel rám, inkább mosolyogni lásson, mint sírni. Ráadásul a legtöbb emlékem, ami hozzá kapcsolódik, nagyon szép, és kedves, éppen ezért nem írhatok, amikor rá gondolok, vagy éppen mesélek róla.
- Értem… - Nyugtáztam a tiltakozását, amit nem nagyon értettem, de úgy tűnt, nem is igen fogom egyhamar. De nem fogom magára hagyni, egy gyereknek szüksége van a támogatásra, és azt hiszem az a szellem sem véletlenül vezetett ide, ennek a sors kezének kell lennie! >w< - Mit szólnál akkor, ha mesélnék róluk? – Vetettem fel.
Azt hiszem, mintha érdeklődést láttam volna rajta, amikor a családomról meséltem, de persze nem lehettem benne biztos, de egy próbát mindenképpen megért, nekem pedig nem jelentett gondot beszélni róluk.
- Amikor először láttam a húgomat, egy icike-picike baba volt még csak, biztosan láttál már babát! De nekem ő volt a legaranyosabb, annak ellenére, hogy mindig sírt. Igen-igen, éjszaka folyamatosan arra ébredtünk, hogy hangosan sírdogál, mert nem tud aludni, vagy csak éhes. Ennek ellenére senki sem haragudott rá, mindenki a csodájára járt, mert amikor mosolygott, úgy festett, mint egy bájos angyalka, és ez ma sincsen máshogy. Tudod néha még ma is olyan kisbabának látom, annak ellenére, hogy ő már nagylány mostmár, egyszerűen mindig gondoskodni akarok róla, hogy ezentúl ne kelljen sírnia, soha többé…
Valóban, talán túlságosan is anyáskodom néha felette, ahelyett, hogy önállóságra nevelném, de óvni akartam attól, hogy olyasmiken menjen át, hogy olyasmiket tegyen, amiket én tettem… Bár ez a veszély nem fenyegeti, mert ő sokkal okosabb, és azt hiszem érettebb is, mint én voltam az ő korában. Azt hiszem, le kell ülnöm vele egy komolyabb beszélgetésre, és meghallgatni minden dolgot, ami szívét nyomja, és nekem is elmondani a dolgokat, hogy ne legyenek titkaink egymás előtt, mert a család nem titkolózik, mindig ott van, ha támaszra van szükség.
- Az anyukám nagyon kedves volt, még nálam is kedvesebb, és ha valakire rámosolygott, az nem bírta ki egyszerűen, hogy ne mosolyogjon vissza, még a legmorcosabbak is mosolyszerű grimaszt vágtak a közelében! – Nevettem fel hangosan. – Nagyon sokat tanultam tőle a szeretetről és gondoskodásról, de akkor még nagyon kicsi voltam, hogy felfogja, ez mit is jelent. Tudod, ő árva gyerekeknek tanított. Sose hallottam kiabálni, pedig én nem voltam a legjobb gyerek, folyton csínytevéseken törtem a fejem, vagy amikor nem, akkor éppen megvalósítottam a terveket. ^_^” – Igen, rendkívül szerencsés voltam azért a néhány évért is, amit vele tölthettem, hiszen az ott lakó gyerekekkel szemben, nekem volt valakim az iskolán kívül is. – Nem lehet szavakba önteni, hogy milyen egy anyuka, vagy egy húg, de apukáddal biztosan nagyon szerettétek egymást. Szóval képzeld el úgy, hogy rajta kívül másokat is nagyon-nagyon szeretsz, és megbízol bennük, és ők is szeretnek téged. Ez a család. ^w^ - Vagy valami ilyesmi…
Nem volt időm tovább taglalni a dolgokat, mert ekkor felrikoltott a telefonom, én pedig kénytelen voltam válaszolni rá, mert Himo~jiisan számát jelezte ki, és még a számjegyeket is mérgesnek láttam. confused

Szerencsére szó sem volt ilyesmiről, csak ennyi idő után neki is feltűnt, hogy nem követem, éppen ezért megbeszéltük, hogy a bejáratnál találkozunk, hogy visszainduljunk a szerkesztőségbe.
- Sajnálom, de nekem most mennem kell. Nagyon örültem a találkozásnak! – Mosolyogtam rá még egyszer, felvettem a gépem, és ekkor belém hasított a gondolat. Nem hagyhatom így itt! – Tudod mit? Megadom a számom, így bármikor fel tudsz hívni. Bármikor, rendben? ^o^ Akkor is, ha csak szeretnéd, hogy meghallgassanak, nem kell feltétlen bajnak történnie ám! – Azzal előkotortam egy névjegykártyát a zsebemből, ami kicsit gyűrött volt ugyan, de jól olvashatóan szerepelt rajta a mobilelérhetőségem. – Aztán ne habozz hívni! Szia!
Szinte szaladtam a földszintig, és majdnem eltaroltam Himo~jiisant is, de úgy éreztem, futnom kell egy kicsit, hogy kitisztuljon a fejem… Remélem hívni fog, nem lenne jó, ha végképp magába fordulna, egy gyereknek játszania kell, és boldognak lenni… Ez a világ rendje! Ha nem, akkor egyszerűen azzá tesszük…

Spoiler:

Tárgy: Re: Karakura Közkórház Szer. Jan. 16, 2013 8:12 am

- Szabad - adta meg a zöld lámpát.
Annyira nem érdeklődött irántuk, mindössze egy kicsit keltette fel a kíváncsiságát a dolog, ha már Sachiko felajánlotta, hogy mesél róluk. Tekintetét viszont elfordította, inkább a kinti világon pihentette szemeit, miközben füle felfogta mindazt, ami hallható volt. Ő pedig mesélt. Először a húgáról, hogy egyszer még baba korában mennyit sírt és mégsem zavart vele igazán másokat, míg Sachiko máig ugyanazt látta benne, még ha sírás helyett most inkább mosolygott is. Ez furcsa volt, ő mindössze egyféleképpen tudta elképzelni édesapját, annak az embernek, aki mindig is volt egészen addig, míg elváltak útjaik. Bárcsak itt lenne...
- Itt sokan szoknak sírni - mondta, amikor talán szünetet tartva Sachiko egy picit elhallgatott - valamijük fáj, valakijük elmegy, vagy meghal. De a babák csak úgy sírnak, de ha felnőtt már, akkor miért sírna?
Költői kérdés volt, vagy csupán véletlenül hagyta el az ajkait, nem tudta. Egyedül ez a néhány tényszerű mondat jutott eszébe, az egyetlen dolog, amit az elhangzottakhoz képest volt kötni, ráadásul tudtán kívül irreleváns. Sachiko pedig folytatta, hogy mennyire jó és nagyszerű a kishúga, mennyire érett és ugyanakkor mennyire beszélni kell vele. De ha érett, miért szorulna támogatásra? Emi maga sem hitte el, hogy ilyen dolgokon törte közben a fejét, miközben máskor egyáltalán nem foglalkozott velük. Talán édesapja emléke túl erősen éledt fel? Hát még, amikor a lány felhozta és a saját családjához hasonlította őket. Emit pedig nem érte el a célzás, ahelyett hogy az összefüggést értette volna meg, inkább odabent mérges lett. Mi az, hogy másokat hasonlít össze az ő édesapjával?! Senki sem lehet olyan, mint amilyen ő volt! Rosszallóan vonta össze szemöldökét, de persze ő nem látta, hiszen egészen másfelé nézett.
- Rajta kívül... - kezdte volna, de alakadt...
Nem tudta hogyan folytassa, ellenben Sachiko telefonja kihúzta a saját maga által ásott gödörből, hiszen amint letette, bejelentette hogy most már mennie kell. Emi megkönnyebbült, nem volt egy kínzókamra a beszélgetésük (nem mintha tudta volna, milyen egy kínzókamrában szenvedni), mindenképpen kényelmetlen pántokat feszegetett. Felnézett rá, ő pedig egy használattól csócsált névjegykártyát adott át neki, s egy búcsú sziát visszakiáltva úgy futott el, mint akit puskából lőttek volna ki. Emi merengve nézte meg a papírt, majd egykedvűen a füzete lapjai közé bújtatta.
- Nekem nincsen telefonom... - mondta magának az igazságot, mintegy ürügyként, hogy ne kellejen visszahívnia.
Ahogy azonban ismét kinézett az ablakon, szívéről nagy kő gördült le: az ég beborult, s lassan szemerkélni kezdett az eső.

Spoiler: