Felettébb izgalmas és tartalmas napját szakította meg Mai azzal, hogy gargantát nyitott, és az Emberek Világába utazott. Sosem volt kifejezetten társasági lélek, de ezen a napon a szokásosnál is magányosabb volt, egész idáig egyedül, magában elmélkedve létezett a szobájában, miközben az ágyán feküdt és a plafont bámulta. Bár alapjában véve nem volt különösebb problémája az efféle befordult napokkal, hiszen ilyenkor át tudta gondolni, hogy valójában mit ért el eddig, és hová is tart az élete, most mégis inkább valamiféle történésre vágyott, így egyfajta unaloműzőként döntött úgy, hogy elhagyja Las Noches falait, s visszatér a világba, melyet halálakor elhagyott. Tulajdonképpen céltalanul lépett ki a sötétség szájából, nem feltétlenül a bajt kereste, bár azt sem bánta volna, ha a képességeit tudja tesztelni, elvégre erre nem volt túl sok alkalma az utóbbi időben. Míg Hueco Mundo sivatagában minden nap meg kellett küzdenie a túlélésért neki és társainak, Aizen-sama keze alatt legfeljebb a többi arrancarral különbözhetett össze, ám még ezeknek a konfliktusoknak sem volt meg a valódi éle. A sivatagba legfeljebb táplálkozni járt ki, az ingerszegény élet pedig nem kifejezetten tett neki jót - legalábbis ő így érezte. Hiába a nagyobb erő, ha azt nem tudta kihasználni, éppen ezért nem lett volna ellenére, ha át tudja mozgatni egy kicsit a rozsdás tagjait, arról nem is beszélve, hogy a shinigamik különösen finom ínyencfalatnak számítottak az ő világában.
Egyelőre azonban semmilyen harc nem volt kilátásban, így jobb dolga nem lévén, kicsit szétnézett ott, ahol már hosszú évek óta nem járt. A forgalmas helyeket úgy kerülte, mint macska a forró kását, hiszen emberek ide vagy oda, a férfiaktól a hideg is kirázta, még mindig. Iszonyának okát nem tudta pontosan, csak annak az érzése maradt meg, hogy valami nagyon szörnyű dolgot tettek vele a régmúltban, és hogy nem tudná elviselni, ha megérintené egy férfi. Ösztönös félelem volt ez, ami tapasztalata szerint csak benne volt meg, hiszen más lányarrancarok nem hátráltak idegesen egy pasi láttán, egy-két kivételes esetet leszámítva. Mindenesetre emiatt inkább a tetőkön közlekedve járta az utcákat, és csalódottan vette tudomásul, hogy nem sok minden változott. Eszébe jutott, hogy megkóstolhatna valami olyan ételt, amit még sosem próbálhatott ki - hisz Mai számára nem csak a lelkek voltak laktatóak - ám erről az ötletéről letett abban a pillanatban, hogy megpróbált emberek közé menni. A legegyszerűbb az lett volna, ha egyszerűen megöl minden férfit a környéken, de félelme miatt még erre is képtelen volt. Szánalmasnak érezte magát, de tudta, hogy nem ő tehet róla, hanem az a múltbéli esemény, amelynek a következményeit most viselnie kellett.
Rájővén, hogy itt, Karakurában sem tud semmi hasznosat tenni, inkább vadászatra indult, és körülbelül negyed óra keresgélés után talált is egy ízletesnek tűnő lelket, aki meglehetősen magas lélekenergiát árasztott magából halott létére. Ráadásul a neme is stimmelt, egy fiatal nő volt, talán 18-19 éves lehetett, és kétségbeesésében elmerülve kóválygott az utcán. Elég volt csupán azt megvárni, hogy feladja az élőkkel való kapcsolatteremtést és rájöjjön, hogy inkább magányra vágyik. Amint ez megtörtént, és egy elhagyatott környékre ért, Mai azonnal akcióba is lendült. Bár eszébe jutott, hogy csapdába is csalhatná a bizonytalan nőt, nem volt most sok kedve szenvedni a prédával, így csak szimplán eléje toppant a magasból, és ravaszul villanó szemekkel szólt hozzá.
- Szerencséd van, ha engeded hogy felfaljalak, elmulasztom a bizonytalanságod. Bár így jobban belegondolva nincs szükségem az engedélyedre sem, így is-úgy is az ebédem leszel.
Indult meg feléje kényelmes tempóban, szoknyája alól pedig előhúzta az egyik tőrjét, csak hogy érezze a fenyegetést. Mai legnagyobb sajnálatára nem a félelemtől ledermedő típus volt, hanem a menekülős, így mihelyst felfogta az arrancar szavainak a jelentését, azonnal futni kezdett. A lány száját fáradt sóhaj hagyta el, és sonidójával azon nyomban a lélek elé került, aki a döbbenettől persze megtorpant és hanyatt esett, ahogy minden hasonlóan megkoreografált harcban. És persze ilyenkor szokott megérkezni a felmentősereg a nap hőse személyében is...

Bár az elkényelmesedés talán még nem fenyegette, azért régen egyáltalán nem tartotta fárasztónak áldozatai becserkészését, legyenek azok bármilyen gyengék és védtelenek. Talán csak megunta, hogy az ilyen kevés ellenállást tanúsító prédákat hosszú percekig hajkurássza, hiszen egy-egy kihívást jelentő, majd végül diadalmasan végződő harcban azért még örömét lelte, és szíves-örömest megdolgozott az ízletesebb falatért. Mostani áldozata azonban semmi veszélyt nem jelentett rá, csupán egy egyszerű lélek volt, mindenféle hókuszpókusz vagy képesség nélkül. Ám mielőtt a halálra rémült nőt Mai bekebelezhette volna, szeme sarkában sárga villanást érzékelt, és pillanatokon belül hat fényrúd fogta őt körbe szorosan a derekánál fogva, mozdulatlanságra ítélve a lányt.
- Oh...
Fejezte ki meglepetését a váratlan történés láttán, de ha nem lett volna nyilvánvaló, hogy egy kidou ejtette fogságba, akkor is tudta volna, hogy egy shinigami érkezett a helyszínre. Érezte a szagát, a jellegzetes, undorító lélekenergiát, és ahogy besétált a látóterébe, úgy megpillantotta az eltéveszthetetlen uniformist is. Enyhén leszegett fejjel vetette a betolakodóra gyűlölettől villogó tekintetét, bár belül egy kicsit örült, hiszen imája meghallgattatott, kapott egy erős ellenfelet. Összefutott a nyál a szájában a gondolatra, hogy felfalhat egy shinigamit, fellobbanó étvágyát pedig szája szélének megnyalásával jelezte. A jelentéktelen lélekhez képest egy halálisten sokkal ízletesebb falat, arról nem is beszélve, hogy egyfajta trófeát jelentenek lidérckörökben. Minél többet győznek le, annál nagyobb hírnevet szereznek.
- Hm... nem tudom eldönteni, hogy vajon most lusta vagy, esetleg csupán degenerált, hogy képtelen vagy saját belépővel előrukkolni, shinigami.
Cukkolta egy kicsit ellenfelét, miközben lélekenergiáját szabadjára engedte, hogy megtörje az őt fogva tartó bakudout. Bosszantotta, hogy figyelmetlenül belesétált a csapdába, ahogy az is, hogy az orra előtt küldik át a másvilágra prédáját, elvégre attól még, hogy itt van egy halálisten, nem kellett hogy lemondjon a lélekről sem. Az lett volna az előétel a főfogás előtt, ám a nő nem így gondolta, és aljas módon elvette tőle azt. Pedig mogyoróbarna szemein látszott, hogy nem érdekli a lélek sorsa, szavai azt tükrözték, hogy nem azért van itt, hogy a lelket megmentse. Hanem azért, hogy megölje a lidércet.
- Igazán hagyhattad volna, hogy megegyem, hogy fogok így jól lakni? Tartok tőle, hogy fél fogamra is kevés leszel :/
Szólalt meg ismét, és izmai megfeszítésévek végre darabokra törte börtönét, így visszanyerte a szabadságát. Ostoba, vagy talán csak túlságosan bizakodó az ellenfele, hogy hagyta, hadd törjön ki Mai a kidou fogságából. Pedig kétségkívül képes lett volna megsebezni, amíg le volt bénítva. Miközben előhúzta másik kését is, Mai arra gondolt, hogy mindenképp meg fogja büntetni a shinigamit azért, hogy így lebecsülte őt. Tőrjei markolatát úgy fordította kezében, hogy pengéjük lefelé nézzen, majd mindenféle felvezetés nélkül sonidóját használva került a halálisten elé, és arca felé ütött. Csak felé, hiszen nem öklével, hanem késével kívánta felsérteni a lány csinos pofiját, ezt követően pedig a mozdulatát folytatva megpördült a tengelye körül, és egy erőteljes rúgással célozta meg a másik gyomrát.
- Mai Cabaniz, 61. arrancar. Hogy hívnak, puhány?
Mutatkozott be egy pillanatnyi szünetet kihasználva, aztán felugrott, és méteres magasságból csapott le a tőreivel, mint ahogy a ragadozó belemélyeszti a szemfogait áldozatába. Arcán elszántság látszott, remélte, hogy a shinigami méltó ellenfél lesz számára, és hogy nem egy névtelen valakivel akadt össze, akinek fogalma sincs, hogy mibe vágta a fejszéjét amikor egy arrancarral kezdett.

*Kellemes pihentető délutánnak szántam a mait. Mostanában sok dolgom akad, még is az ilyen küldetések jelentenek alvás helyett pihenést. Hiszen rajtam kívül van még itt ebben a városban halálisten. 4. osztagosként minden esetben csak kisegítő céllal lehetek itt. Többnyire ez a hozzá állás nem lenne ínyemre az osztagommal szemben, azonban néhány shinigaminál meginog a bennem lévő ellen érzet, hogy nincs igazuk a többi osztagnak. Igen, belátom én is, hogy van pár stikkes nálunk is, de azért akadnak olyanok is, akiket nem kéne lebecsülni. A pihenésemet mindössze ez az arrancar törte meg. Egészen lényegtelen, egy ilyen természetadta mutáns lénytől nem is várhatnék mást. Nem hiába írtjuk őket, nem valóak erre a világra. Érdekes, hogy nélkülük nekünk se lenne túl sok, vagy egyáltalán dolgunk. Azonban mindenki tudja, lidércek mindig lesznek. Új ember születésével dupla annyi halhat meg s ennek is csak 50 %-a juthat Rukongaiba. Vagy is a maradék az vagy lidércé váll, esetlegesen lidérc falja fel őket. Örökös körforgás, a mi dolgunk pedig az, hogy az-az 50 % biztos legyen.*
- A belépő azoknak való, kik hősnek hiszik magukat.
*Felelem a nyamvadéknak sokkal komolyabb és nyugodtabb hangsúlyban a véleményemet. Talán ha arra pályázik, hogy oly könnyen kizökkenthet, akkor tévedni fog. Kivételesen nyugodt, igaz bal lábbal kelő hangulatomban vagyok. Az már egyszer biztos, hogy a lélekenergia felszabadításával csak annyit ér el nálam, hogy még jobban alul kezeljem. Olyan ez mint egy friss levegőbe bocsájtott gyárkémény füstje.* ~ Csak egy szenny, de még az erejét is ebbe az intervallumba sorolnám.~ *Lesújtón sóhajtok egyet s megrázom fejemet egy egészen kicsit. Amennyire tudom, legutóbb nálam kétszer olyan erős arrancarral küzdöttem, még is taktikával elértem, hogy erősen lesérüljön. Tehát nem szabad csak úgy lebecsülnöm. Hirtelen váltott véleményemmel egyetemben kívül is látszódik egy kis elgondolkodás rajtam. Ezt a gondolkodást pedig felváltja a hűvös tekintet, azonban ajkaim egy szeglete felfelé kezd el ívelni. Cinikus beszéde szórakoztatóan érint. Még, hogy egy ilyen arrancar legyen fenyegető a számomra...egészen halkan, de kárörvendően felnevetek.*
- A zanpakutom szerint arra sem leszel jó, hogy kiélezze magát. Remélem előtudsz valami olyasmivel rukkolni, amivel lefoglalsz...
*Különösen azért, mert nincs kedvem ilyen hamar visza térni Soul Societybe. Másrészt még mindig bennem van az-az egy ösztön. Hiába is, ott szolgáltam ahol. Ennek ellenére könnyíthetnék a lelkemen egy kicsit, ha egy arrancart oda küldhetem ahová való. Nem kelt bennem félelmet, hogy vele kellene megküzdenem. Más részt pedig cinizmusa még szórakoztató is az ő szintjéhez képest. Lépek párat előre, egy pillanatra körbe nézek, hogy vannak e itt mások is. Nyilván elvinném innen, ha lennének. Szerencsére nem egy mozgalmas hely, így egy harcnak ideális környezet, hiszen emberek nem fognak talán megzavarni. Ha megtennék kissé problémásabb lenne nekem a helyzet. Egy arrancarnak nem jelentene gond, azonban nekem vigyáznom kell a koloncra, ha elém teszik. Vissza helyezem tekintetemet, hogy követhessem az esetleges felém irányuló mozgását. Sonidoját kissé nehezen de még éppen hogy követni tudom. Gyorsabb nálam, ezt le kell szűrnöm az első megmozdulásából, de nem lehet sokkal gyorsabb. Pupilláim össze szűkülnek a tudattól, hogy nem feltétlen a lélekenergia szint fogja megadni az esetleges végkimenetelt. A saját tapasztalataim alapján tudom, hogy nem pont ez lesz a lényeg. Megint az arcom, ez valami begyöpösödött szokás lehet valószínűleg az arrancaroknál, az előző is ezzel próbálkozott. A mostaninak is sikerült betalálnia. Gyors reagálásomnak köszönhetően a rugáját sikerül tompítanom azzal, hogy a shurikenemet magam elé tartom. Hátrébb tántorodok.* ~ Gyors és a fizikai ereje többszöröse lehet az enyémnek. Meg kell találnom a módot, hogy távol tartsam magamtól, esetlegesen...~ *Rövid idő alatt futtatom le a lehetőségeimet, hogy hatékonyan küzdhessek ellenfelem ellen. Veszek egy nagy levegőt, még mielőtt elborulna a fejem mondatán. Nem voltam kíváncsi egy cseppet sem, hogy hányadik és, hogy mi a neve. Sosem fogom megérteni, hogy még is miért várják el, hogy bemutatkozzak nekik, elsoroljam a rangom és a nevemet. Ez egy teljesen mellékes dolog, ha nem sokára megfog halni, ha pedig gyáva mód elmenekül, akkor meg pláne nem leszek rá kíváncsi az elkövetkezendőekben. A pejoratív jelzőjére meg sem rezzenek. Tudatában vagyok a képességeimnek. Sőt, annak is, hogy a felém tartott zuhanása közben nem fog tudni sonidozni.*
- Bakudou 01: Sai!
*Eredetileg támadt volna még egy ötletem is, amivel egyensúlyozhattam volna a közelharci hátrányomat, de valahogy sokkal kielégítőbb megoldásnak tűnt, hogy zuhanás közben megbénítsam. Ettől eltérően azért még shunpoval arrébb megyek, hogy kitérjek. Az ég tiszta, a nap pedig egyre jobban halad a horizon irányába, hogy végre valahára elérhesse a neki kiszánt megközelítőleg 12 órás vég. Nos, vajon milyen lehet Mainak a zuhanás utáni érzés, esetlegesen hogyan oldja meg? A felszálló por, még eltakarja a látványt, addig intézek egy kis óvintézkedést.*
- Hadou 50: Rei no kuron, Bakudou 70: Meimei Kamen
*Egymás után két idézést hajtok végre egészen halkan. Nem tudom, hogy ennek az arrancarnak milyen jó a hallása, de feltehetőleg a por miatt a látása minden bizonnyal tompa lehet. Mindössze egy lélek klón jelenik meg mellettem, azonban, hogy ne legyen olyan könnyű a dolog, magamat elrejtem egy Meimen Kamennel. Egyenlőre arrébb shunpozva veszem fel a megfigyelő szerepét, még a klónt irányítani kezdem, de úgy, hogy meg legyen annak látszata, mi szerint az eredeti. Tudni akarom, hogy milyen ellenféllel állok szemben, ehhez pedig bizony taktikázni kell. Szerencsére kidouban nem vagyok rossz...*

Mai úgy vélte, egy harcban fontos, hogy az ellenfél reakcióit tanulmányozza. No nem mintha különösebben kedvelte volna a taktikát, sőt: úgy hitte puszta erővel minden harcot meg lehet nyerni, ha elég nagy a különbség, az észre nincs is szükség. Ugyanakkor nem ártott, ha tisztában van azzal, hogy fel lehet-e piszkálni az aktuális ellenfelet, illetve hogy miféle érzelmeket is vált ki abból provokatív stílusa, hiszen egy forrófejű alak könnyebben hibázik. Saját maga legtöbbször higgadt tudott maradni küzdelem közben, így egy ész nélkül nekirontó harcos hibáit ki tudta használni. Ám jelen esetben úgy tűnt, hogy a shinigami meg se rezzent a cinikus vagy sértő megjegyzésektől, hűvös és nyugodt tudott maradni. Ez persze nem jelentette azt, hogy abba fogja hagyni a pejoratív jelzőkkel való dobálózást, egyrészt azért, mert hosszútávon még kihozhatta a nőt a sodrából, másrészt azért, mert szerette volna továbbra is kifejezni utálatát iránta. A gyűlöletet, amely természetes velejárója a lidérc-halálisten ellentétnek, no meg a személyes ellenszenvet, hiszen nem is tagadta, hogy mennyire nem volt számára szimpatikus ez a citromba harapott, agresszív liba.
- Hm? Szóval maradsz névtelen? Annyi baj legyen, úgyis jobban szeretek beceneveket aggatni a magadfajta bunkókra, kono kusottare!
Reagált a shinigami hallgatására a bemutatkozása után, kicsit emelve jelzői durvaságán. Ellenfele arroganciája, ha lehet, csak még jobban felingerelte, ennyi minimális tiszteletet elvárt volna azért egy halálistentől, de ebbe a hölgynek semmiképp sem nevezhető nyomoroncba még ennyi se szorult. Épp ezért ült ki széles vigyor az arcára, amikor pengéje felsértette a lány arcát, mint ahogy az is bebizonyosodott ezzel, hogy minden bizonnyal fölényben volt ellenségével szemben, legalábbis ami a gyorsaságát illeti, és mivel hiába tompította rúgását, mégis hátratántorodott, talán erőfölényről is lehetett beszélni. Felvillanyozta ez a felfedezés, így magabiztosan csapott le rá a levegőből, azonban a shinigami ekkor újra egy kidouhoz nyúlt, mellyel sikeresen hátrakötötte Mai kezeit, akinek emiatt kiestek a kezéből tőrei. A meglepő fordulat ellenére azt azért sikerült elérnie, hogy talpra érkezzen az esésből, noha a sekély kráter, mely a becsapódása nyomán keletkezett, nem kevés port kavart fel.
- Ha nem használod a zanpakutoud, akkor persze hogy nem fogod tudni megélezni rajtam, bakayaro! Különben is, mi ez a gyenge kidou? Csalódást okozol, shinigami!
Kiáltotta a porfelhő rejtekéből, miközben könnyedén széttépte a láthatatlan bilincset, késeit pedig kissé morogva felvette a földről. Nem tetszett neki, hogy démonmágiával akarja felvenni vele a küzdelmet a csaj, pedig az eddigiek alapján ez valószínű volt, hiszen csak nem hülye annyira, hogy ne vegye észre a köztük lévő különbséget. Jólesően pörgette meg a pengéket kezében, majd egy határozott suhintással szétoszlatta a körülötte terjengő felhőt. Ellenfele hűvös pillantásokkal méregetve őt állt az út közepén, és mivel úgy tűnt, hogy nem szándékozik átvenni a kezdeményezést, így Mai nem habozott magához ragadni azt, és sonidójával tüntette el közöttük a távolságot. Ezúttal a halálisten mellett jelent meg, és egy félfordulattal lendületet szerezve hátba szerette volna rúgni. Nem volt rest kihasználni a gyorsaságát és erejét, így miközben tőreivel igyekezett vágásokat ejteni a lányon, elsősorban azokra a testrészekre célozva, amelyek kevésbé tűntek védettnek, több alkalommal is sonidóval változtatott helyet, így próbálva kiszámíthatatlanná tenni a mozgását. Úgy tűnt, a shinigami megpróbálja felvenni a kesztyűt közelharcban, de ütéseit és vágásait egy-két kivétellel könnyedén elkerülte kiváló reflexeinek és mozgékonyságának köszönhetően, teljesen egyértelművé vált, hogy kettejük közül ki az agilisabb.
- Gyenge vagy és ostoba. Vége a játszadozásnak, bakainu!
Szólalt meg suttogva egy pillanatnyi összeakaszkodást kihasználva, majd egy villámgyors mozdulattal pördült félre, hogy kirúgja a lány alól a lábait. A terve az volt, hogy a gánccsal egy időben megragadja a shinigami ruhájának ujját, egyensúlyából kiborítva a földre viszi úgy, hogy karját a háta mögé feszíti, és szabad kezében egy cerót idéz meg, amivel szó szerint lerobbantja ellenfele fejét a helyéről. Nem akart neki esélyt adni az életben maradásra, túl gyengének tartotta ahhoz, hogy játszadozni kezdjen vele. Ez nem az az egér volt, amelyikkel érdemes lenne szórakozni kicsit.

*Csak egy átlagos délutánnak indult, nem számítottam semmire. Talán ez is volt benne már az unalmasabbik része. Állni egy villanypózna tetjén és azt figyelni, hogy vajon mikor bukkan már fel egy hollow. Csak most kezdem valahogy megérteni, hogy nem lenne olyan szórakoztató állni és figyelni a naplementét csak úgy. Mindig kell valami mozgás, mindig kell valami izgalom, hogy... A shinigamit ezt hajtja előre, a harc. Még engem is, hiszen az ilyen alantas népet, mint a hollowok és arrancarok mind gyűlöljük. Legalább is a társadalmunk értelmesebbik fele, a többiekről inkább szót sem emelnék. Persze ez nem azt jelenti, hogy nekik nem lehet igazuk, vagy hasonló, azonban én ezt a feltevést, hogy ilyenekkel barátkozni...elvetem s megvetem. Ebből a melankolikusnak tűnő délutánból ki lettem zökkentve egy sikollyal és a betámadó arrancar jó voltából. Nem bánom, igazán nem. De nem kellett volna erre a területre betévednie, hibát követett el. Bármennyire is nem látja be itt előttem és fél vállról vesz hamarosan majd szembesül a maga ostobaságával. Addig is belülről derülten hallgatom végig a pejoratív megszólalását, amire ügyet sem vetek. Semmi esetre sem venném fel egy arrancar sértegetését.*
- Akkor bizonyára már sok hozzám hasonló szemében sem voltál érdemes az alapvető tiszteletre..
*Lesújtó sóhajtás keretében közlöm vele meglátásomat. Hiába is próbálna ilyenekkel felpöccintenie, nem sikerülne neki. Éppen olyan nyugodtan fogom fel a dolgokat mint eddig. Nem különbözik ez sem a többitől, tehát nem adom meg neki ezt az örömöt. Valahogy nem vagyok képes az ilyenekre, az megint más kérdés, hogy a zanpakutom most is a fejemben arról ordibál, hogy mindjárt kinyírja és társai. Nem jó érzés, de pont kapóra jön. Így legalább, hogy a lelkem egy része nem nekem kell nyílvánosan ezt meg tennem. Feltehetőleg elég nagy hülyét is csinálnék magamból, ha neki állnék toporzékolni meg hadonászni a semmibe.* ~ Szegénykém... kinyíro..ki nyííírom..idézz már meg..mi lesz már... nem és nem..~ *Felelem neki és ha egy kicsit is ismer tudja, hogy a nemet nem arra mondtam, hogy nem nyírhatja ki. Felőlem aztán azt csinálhatna amit akarna ezzel a söpredékkel, de ennek még nem jött el az ideje. Hidegvérrel kell egy csatába menni, nem pedig fejjel a falnak. Egyenlőre még nem tudom milyen képességekkel rendelkezik ez az arrancar, de hamarosan, ha minden igaz megfogom tudni, lévén, hogy nem az a megfutamodunk fajta, amit mellesleg kinéznék belőle. S még ő a klónommal találhatja szemben magát, addig én messziről, rejtetten figyelem az eseményeket. Mérlegelek és az első amire rá jövök, hogy gyorsabb nálam, de penge forgatásban ennél jobb vagyok. Talán esetlegesen a fizikai ereje az, amire ki kéne találnom valamit.*
- S még is egy ilyen gyenge kidou miatt kellett zuhannod...
*Mondatom a másolatommal. Valóban szórakoztatónak találom az otromba modorát és azt, mennyire is ellenkezünk. Semelyikőnk sem veszi komolyan ezt a dolgot, talán jobb is így meg lephetem majd. Sok minden van még, amit látnom kéne ahhoz, hogy magam mennyek egy csatába. Egyébként is ráérek, másfelől semmi pénzért nem hagynék ki egy ilyet. Gyűlölöm az arrancarokat és egynek külön van elszámolni valóm. Egy nap talán arra is sor kerül. Végre aktívabban kezdem el irányítani a klónomat. Nos, shunpoban elmarad az ellenfelétől, de a vágásokkal azért próbálkozok. Engem is fáraszt azért, de vagyok már olyan gyakorlott a kidou használatában, hogy ez meg se kottyanjon. Azért nem árt ha figyelek, hiszen elég egy kicsi baki és rá jöhet, hogy trükk van a dologban. Sokáig tudom ezt még így húzni, de csak elkapja a klónomat. Ravasz mosoly jelenik meg arcomon ekkor és egy időben a klónom is felveszi ezt a mimikát. Ugyan hatásos támadás, de a szabad lábakra nem igazán figyelt. Gyors szabaduló mozgással megsegítve megrúgatom az arrancart, hogy érezze a törődést, majd úgy irányítom a klónt, hogy eltudjon hajolni a cero-tól. Tisztában vagyok azzal, hogy teljes mértékben ugyan nem lesz képes kivédeni, de a keletkezett detonáció gyanánt a klón ki szabadul és repül pár métert a földön surlódva.*
- Valóban vége, vagy a szád jár...arrancar?!
*Ha én lettem volna a klónom helyébe is ugyanezeket a szavakat hangoztattam volna. Túlságosan elbízta magát, hamar volt még ilyen szavakat kimondani a száján. Talán most majd rá jön, hogy mi is a helyzet. Ha nem az már nem az én bajom. Léptetek előre pár lépést mutatván, hogy nincs semmi félelem. A dachi láncát kezdem el forgattatni még nem a kellő pillanatban a shurikennel az élen felé vágom, hogy abba feltekeredhessen. A felszálló por végett, azonban nem sok mindent látok én az egészből, hogy feltudjam mérni, még is mennyire sikeres támadást hajt végre a klónom, viszont a kidouból nem engedek. Várom még, még várok a megfelelő pillanatra, hogy lecsaphassak...*

*Klónomtól méterekre, a szellemi részecskéket használva a "levegőben" állok. Komoly, szinte pattanásig feszülő merevséggel bámulom a klónom és az arrancar közti harcot. Lelki szemeimmel, azonban egy kicsit mélyebbre tekintek. Látni akarom, ahogyan ez a hollow benyeli a támadásaimat és megpusztul. Olyan lény e világon, amelynek nem szabadna léteznie. Még i létezik s csak pusztítja a lelkeket, akik ki tudja mily' ártalmakon ment keresztül, mielőtt lecsapott rá a halál. Nem hiába gyűlöljük mi annyira őket s igen, okot is adtunk rá, hogy ez fordítva is így történjék. Lépek előre egyet, hogy láthassam egy kicsivel közelebbről az átkozott arcát, mikor lekezelésemmel szembesül. Egy ilyen alja nép egyáltalán nem érdemli meg, hogy nevemet megtudja, mikor úgy is megölöm. Bár gondolataim eléggé elbizakodottak vele szembe, még sem bánom. Helyes avagy nem helyes így gondolkodnom a lényegen úgy sem változtat, egy arrancarnak halnia kell. Ez egy olyan alapvető elv, amit ideje lenne már minden shinigami fejébe bele verni. Csak, hogy sokan nem képesen belátni és túl látni azokon az elvakult filozófiákon, hogy csak fennmaradás meg hasonló dolgok. Az arrancarok vagy inkább nevezzem őket hollowoknak veszélyt jelentenek a halálistenek számára. Aki pedig velük barátkozik, az- az ellenséggel traktál. Nem is kell tovább firtatnom, hogy ha ezt előttem művelné egy shinigami, azon nyomban rátámadnék haza árulás vádjával. Ravaszul kezdenek fel ívelni ajkaim a "nő" szavait hallva. Úgy néz ki, hogy sikerült egy kicsit bele- bele kapnom az indulataiba. De nem szabad elfelejtenem, csak egy arrancar...*
- Ellenség? Miért kéne tisztelnem ellenfelemet, mikor a szándékaim nem éppen tiszteletre méltóak vele szemben? Ostobaságokat beszélsz, szavak helyett inkább támadhatnál...arrancar...
*Két lábon járó szerencsétlenség lehet feltehetőleg, ha ennyi miatt képes kikelni magából. Az emberek közt van is erre egy mondás, mely szerint, "amelyik kutya ugat, az nem harap". Noha ez a fajta mindkettőre képes, csak nem mindegy milyen szinteken. Harapni lehet nagyot, vagy kicsit. Jelen állás szerint és a lélekenergia, amit nála érzékeltem egyenlőre nem mutatja nekem azt, hogy olyannyira óvatosnak kellene lennem vele szemben. Ennek ellenére még most is méterekre állok a klónomtól s csak megfigyelőként veszek részt igazából, ebben a harcban, egyenlőre. Nem fedem fel egy ilyen jelentéktelenség előtt a technikáimat. Ha még mindig követném a juuichibantai mentalitását, valószínűleg már most zanpakutoval a kezemben harcolnék nem félve megmutatni lélekölőm erejét és igazi alakját. De nem, már kinőttem az ilyen primitrív barbárságból és inkább a zanpakutomat meghagyom azoknak, akikkel már nem bírnék el a kidouimmal. Hátrébb állok, hogy még véletlenül se kockáztassam be a reatsum észre vételét s inkább készenlétbe helyezem a klónomat. Annak ajkai tőlem irreálisan el is vigyorodnak sötét aspektusban. Csak egy klón, nem kell vele teljesen magam szerint tennem, hiszen nem is ismeri a küzdő stílusomat ez a liba. Erre gondolva pedig tudnék magamnak ebből előnyt kovácsolni.*
- Na gyere, de ezúttal teljes erőddel... *Vállat rántva feleltetem neki majdan a klónom kardjának lánca s az végett a shurikenem is megindul felé. Egy egyszerű dolgot akarok ezzel elérni, de jól láthatóan az arrancar fizikuma helytálló a feladathoz, hogy kivédje a támadásom. A kikerekedt klón szemei mellett a gyorsaság ellenére azért az én szemem még látja a támadásának első sorát. Én valóm, már nem hiszem, hogy követni tudta volna. Arrébb léptetem a klónomat, hogy csak a vállát súrolja valamelyest a bemért rúgás. S még ha ezt aránylag okosan is tudtam kivédeni, attól még a tényen nem tudok változtatni, hogy a puszta rúgásainak valamennyiét nem tudom kivédeni. Más technikába kezdek, igyekszem kihasználni a felbukkanási helyeinek valószínűségét, hogy ellenkező irányba ugorka, ha nem is teljesen, de részben a támadások blokkolódjanak. Csak tompítás, semmi több. Elhúzom számat a látványom, hogy a klónomat szanaszét verik. Az utolsó csapás, ezzel már nem is törődök a pillanatban, mikor bevégződik, hanem a láthatatlanságom okozta meglepetésként mögé shunpozok néhány méterre.*
- Raikouhou! *Komoly s szinte monotonitással spékelt szavaim hallatszanak fel a semmiből. Természetesen a klónom ez idő alatt szépen eltűnik az arrancar szemei elől, de akár tűnhet neki egy fajta érzéki csalódásnak is. Elvégre mely shinigami képes csak úgy elhitetni valakivel, hogy sikerült leszúrni? A magam vizuális látszatát viszont még mindig tudom egy kicsiny ideig tartani, még ha képes voltam a kockázat szempontjából elsütni egy kidout.*
- Magad is észre vehetted...nem vagy elég erős ahhoz, hogy csak pusztán harcolj ellenem... *Szavaim, valahol a levegőben szólalnak fel felé. Amilyen ostoba, sosem fog rá jönni, hogy miért kezdtem bele ebbe a macska egér játszmába....*

- Tch... egy ilyen szánalmas senki nem érdemli meg, hogy teljes erőmmel rontsak neki. Előbb bizonyíts, bakayaro!
Reagált a lány szavaira rohama közben, és vigyora egyre szélesebb lett, ahogy ütései, rúgásai és vágásai szépen sorban betaláltak. Ellenfele csak annyira volt képes, hogy a súlyosabb sérüléseket elkerülje, de arra is csak egyre kevésbé, ahogy a szaporodó sebek okozta fájdalom lassította a mozgását és a reakcióidejét. És mihelyst Mai úgy érezte, hogy elég a játékból, megindította az utolsónak szánt kombinációját, mellyel a harc közben felfedezett legnagyobb védelmi rést célozta. Az ikerpengék akadály nélkül száguldottak a shinigami torka felé, hogy elmetsszék az érzékeny torkot. Rémült arc, szanaszét fröccsenő pirosló, meleg vér, halálhörgés. Miközben a lány összeesett, megrészegült arccal nyalta le egyik tőrjéről az életet jelentő folyadékot, így adva át minden érzékszervének a gyilkolás okozta végtelen örömöt.
- Megmondtam, nyomoronc, vége.
Szólalt meg már-már eszelős vigyorral, ám mintegy parancsszóra érkezett ekkor háta mögül az ismerős hang. Ahogy testén áthatolt a kidou, úgy kerekedtek el a szemei meglepetésében. Hogy? Mikor? Miért? Ezek a kérdések visszhangzottak elméjében, miközben megtántorodva hátrafordult, és megpillantotta a sértetlen halálistent. Azaz mégsem, arcán ott éktelenkedett egy seb, amit még harcuk legelején okozott. Illúzió? Klónozás? Vagy valami más? Nem tudta, nem tudhatta, de már értette, miért volt olyan furcsa az imént legyőzött hamisítvány harcstílusa. Talán felmérte a képességeit vagy csak fárasztani akarta? Előkészített egy meglepetés támadást? Vagy mindhárom egyszerre? Bármi is a válasz, örült, hogy még szinte semmit sem mutatott valódi tudásából, ugyanakkor a becsapottsággal járó düh is egyre inkább felszínre került érzelmeiben. Csúnyán átverték, és ez bizony alaposan felpiszkálta.
- Úgy tűnik mégis csak meg kell mutatnom neked valamit a képességeimből, te rühes kurva... Nem is tudom miért várok tiszteletet olyasvalakitől, akinek nincs is benne a szó a szótárában. Az ilyen... nem harcos, csak egy lelketlen, erkölcstelen gyilkológép. Elég szánalmas, hogy egy arrancarba is több becsület szorult, mint beléd...
Suttogta fenyegetően, lehajtott fejjel, miközben alakját rózsaszín lélekenergia borította be, ahogy felszabadította reiatsuját. Késeit pörgetni kezdte kezeiben, és mikor néhány másodperccel később megállította a fegyvereket, már másképp álltak a kezében, mint eddig, hagyományos fogásban tartotta őket. Karjait és velük együtt fejét lassan felemelte... és egy gyors mozdulattal erőteljesen belevágta a tőröket a saját fülébe.
- Odokase, Gato Monstruoso!
Kiáltotta resurrecciónja aktiváló parancsát, mire teste furcsán halványodni kezdett, egy pillanatra eltűnt, és amikor újra megjelent, már új formájában pompázott. Sápadt bőr, hófehér haj, sárga szemek és csontos macskafülek, valamint ugrásra kész testtartás, és gyilkos tekintet. Fegyver nem volt nála, ám farkának lángoló vége épp elég veszélyesnek tűnt, és ahogy arca elé emelte a jobbját, apró karmokon csillant meg az utcai lámpa fénye.
- Nyahhahaaa~ Nyincs esélyed, ebben a formában nyem kell félnyem semmitől, sebezhetetlen vagyok. Terremoto!
Nevetett fel nyávogva, majd lábával váratlanul dobbantott egyet, mire a föld erősen remegni kezdett. Nem csak lehetetlenné tette a talpon maradást, de a közeli villanypózna alatt is felrepedt a talaj, és a súlyos oszlop pont a shinigami felé kezdett dőlni. Mai nem sokáig figyelte az arrancar technikája által alkotott mesterművét, hanem megnövekedett gyorsaságával egy pillanat alatt ellenfele mellé szökkent, és pontosan arra a momentumra időzített, amikor a lány az oszlopra figyelt. Legyen reakciója kitérés vagy a pózna elpusztítása, ő pont akkor indította a támadást, amikor a halálisten nem figyelhetett rá. Karmaival a mellkasa irányába kapott abban a reményben, hogy meg tudja karcolni, majd nagy erővel a gyomra felé rúgott, hátha átrepül az izmos lábnak köszönhetően egy-két falon. A kis fruska még csak shikaiban sincs, nem tarthatta a lépést a valós erejét felmutató Maival, legalábbis a bakeneko így gondolta. Nem szándékozta visszafogni magát azok után, hogy ilyen csúnyán becsapták, mindenképp meg akarta bosszulni a megaláztatást, amit elszenvedett.

A piszkálódás bár megérintette, annál több esze volt hogy engedjen a dühének és leereszkedjen elméjére az a bizonyos vörös köd. Inkább egyfajta motivációt jelentett számára a cukkolás, be akarta bizonyítani a nőnek, hogy igenis, ő a jobb, az erősebb, a talpraesettebb, ha harcról volt szó. Nem mintha szüksége lett volna rá, hogy egy nyamvadék shinigami elismerje a tudását, inkább magának akarta megmutatni, hogy a nagyszájú ribanc nem jelent neki ellenfelet semmilyen téren, még verbálisan sem. Ez a fruska úgyis csak akkor fog rájönni a kettejük között lévő különbségre, ha a halál kapujába kerül... megint. Még egyszer nem fog ilyen piszkos trükknek bedőlni, most hogy megmutatta valódi formáját, majd meglátja, hogy mennyivel jelentősebb az ereje így. Azt a klónt már egyetlen rúgással ketté tudná szakítani... legalábbis így gondolta abból a feltételezésből kiindulva, hogy az gyengébb volt valamivel a valódinál.
- Biztos megviselnyek téged a szavaim, ha ennyire a lelkedre veszed őket. A gyűlöleted ugyanyolyan gyűlölet, mint az enyém, nyem leszel attól nyemesebb, hogy bizonyos szavakat nyem monydasz ki. Ponyt ezért vagyok rosszul tőled és minyden shinyigamitól. Jobbnyak hiszitek magatokat annyál, amik vagytok.
Felelte pajkosan, játékos magabiztossággal. Alig várta már, hogy ráfagyassza a fölényes és hűvös ábrázatot a ribi pofájára, a lelkesedés teljesen felvillanyozta elméjét. Széles vigyorral az arcán, valódi élvezettel ugrott neki a védtelenné váló halálistennek, ám elmaradt a várakozásától az eredmény. Valamilyen úton-módon sikerült ellenfelének reagálnia a támadására, lehet alábecsülte őt egy kicsit. Viszont ez nem jelentette azt, hogy belesétált volna a késbe, azaz jelen esetben a shurikenbe. Mind a négy végtagjával tudott markolni, így lábával ráfogott a fegyverre, és arról rugaszkodott el, hogy elkerülje a felé szálló kék labdákat. Elégedetlenül nyugtázta, hogy az erős kidouk megpörkölték egy kicsit a vállát, ahogy félreugrott, a rohadék démonmágiái sokkal nagyobbat ütnek, mint eddig bármelyik másik shinigamié, akivel találkozott. Méltatlankodása megengedte a nőnek, hogy egérutat nyerjen és egy közeli ház ablakát betörve behatoljon az épületbe. Mai sonidójával az ablak elé került és rövid úton megkínálta ellenfelét egy a szájából induló tűzlabdával, de nem ment utána. Még.
- Micsoda gyáva alak, először a klón, most meg elfutsz, minyt egy egér a macska elől. Szányalmas vagy, nyem mersz szemtől-szembe kiállnyi velem.
Szólt fennhangon, míg a benti por, amit technikája becsapódása okozott, elült. Persze a halálisten már sehol sem volt. Mai jó néhány pillanatig vacillált, hogy valóban menedéket keresett-e a jéghideg teremtés vagy inkább csak be akarta csalni a számára kedvezőtlenebb területre. Harcstílusa viszonylag sok teret igényelt ahhoz képest, hogy pusztakezes harcra épült, mivel blokkolásban nem volt túl jó és azt is tudta magáról, hogy a hierrója gyengének számít. Ha szűk folyosókon kényszerítik harcra, az nem feküt neki. Ugyanakkor a másik démonmágiás mániájának sem kedvezett a zárt tér, egy-egy robbanás könnyen el tudná kapni a technika megidézőjét is. Mindent egybevetve végül arra a következtetésre jutott, hogy előnye lenne, ám annak mértéke kisebb, mint kint, a szabadban.
- Milyen szerenycse, hogy nyekem nyem kell aggódnyom az épületek épsége miatt, minyt egy shinyigaminyak...
Vigyorodott el, majd becsukta a szemét és az ujját hozzányomta a házhoz, hogy pesquisája segítségével kiderítse, merre is van pontosan ellenfele. A találatot szemhéja felpattanása jelezte, és az aktuális emelethez sonidózva kitátotta a száját, amiben egy türkizkék energiagömb kezdett el formálódni lassacskán. Amint a cero elérte a megfelelő méretet, az ismerős hanghatás kíséretében elhagyta az arrancar száját, és az épület falain áttörve vette célba az olyannyira gyűlölt célpontot.

*Elmélkedni kezdtem abban a pillanatban, mihelyst az arrancar mutatott valamit a resurrecciónjából. Nem nyom el félelemmel a tudat, hogy gyorsabb és fizikailag rátermettebb, mint én. Hiszen arrancarokon kívül is, tudtam mindig is hogyan javítsak az esélyeimen. Mindössze annyi, hogy meglepett a hirtelen sebességugrása. Egyszerűen ezt láttam a legmegfelelőbb, és kézen foghatóbb megoldásnak. Noha a zárt tér nem igen javít az esélyeimen, ha azt nézem, hogy ugyanannyira még engem is korlátoz. De valóban így volna? Odabent a kisebb tér, és a szerkezet miatt bizony igen csak magam oldalára állíthatom az előnyöket. Nem számít, hogy gyors vagy fizikailag képzettebb, ha enyém az előny attól a pillanattól fogva, hogy beléptem ide. Tehát nem félek rejtőzködni, még úgy sem, hogy alapvetően egy részben sérti a büszkeségemet ez a megmozdulás. Valahogyan, azonban rá jöttem, hogy olykor- olykor igazán a szemetesbe seperhetném a büszkeségemet, mert azzal nem nyerhetek mindig. Így sincs meg teljesen az esélye, viszont több lehetőséggel indulok. Egy arrancarnak pedig nem fogom megengedni, hogy porba taszítson, s véremmel áztassa be a talajt. Neki pontosan ott a helye, ahová szerintem ő maga is kíván. Így hát, ha tisztességesen állok hozzá a dolgokhoz, csupán azt kapná, amit tán ő maga is visszakíván. Talán lehetnék kegyetlen is, megérdemli. Meg, minden egye szenvedést, amelyet más lelkeknek talán többszörösen is ad.
S mikor bevetettem magam a sűrű fal "rengetegbe", már akkor eldöntöttem, hogy nem fogom oly' bá könnyen adni ezt a külzdelmet még annyira sem. Így néhány falat kispécizek magamnak shunpozás közben, és neki látok egy igen csak fáradalmas, de kétségtelenül hasznos műveletnek. Először is az általam haladt helyeket egyetlen egy szál fushibi "kidou "kötéllel" fonom be vízszintesen, s majd ezzel párhuzamosan rejtem el magam egy Meimei Kamennel, hogy, ha ezen kötélnek esetlegesen vége szakadna is úgy tűnjön, mintha a falhoz tapasztották volna. Azonban ez a trükk itt még nem igazán ért véget. Számtalan pontos a shunpozásaim közben magába a "kidou kötélbe" bizonyos más kidoukat rejtek bele. Első szakaszban úgy öt méterenként egy sokatsui és seki követi egymást, még pedig azzal a logikával, hogy ha esetleg éppen úgy érne a fushibihez, ahol a sokatsuik helyezkednek el, akkor a robbanást a seki pajzsok közre fogják. Ez tulajdonképpen egy térileg összesűrített és koncentráltabb csapdarendszert jelenthet. De ha ezen még is túljutna, akkor egész egyszerűen egy folyosón találhatja magát, ahol ugyanezen kötél össze- vissza helyezkedik el gátolva a mozgás terét, s a kötélbe egyetlen egy shakkahout belerejtve. Ezeknek a felállítására ugyan nem sok időm van, és kicsit le is fáraszt a fenntartása, ami mondhatni a Meimei Kamenem itt ott megtörését jelenti, de még vizuálisan így sem láthatna, ha hirtelen előttem teremne. Talán a körvonalaim derengenének, de azok se oly' mértékben, hiszen figyelnék nyilván. Tehát egyelőre két szakasz, s amikor megtalálom egy lépcsőn a helyem, akkor jut eszembe, hogy a fennlévő falat tele aknázzam egy souren sokatsuival (előzetes fushibi hálózás segítségével). Magam könnyítésére pedig megszüntetem a láthatatlanságomat okozó kidout és eme falnak dőlök neki, hogy pihenjek, illetve koncentráljak a kidouk fenntartására. Talán ennyire komplikált kidou zónát még nem is alkottam sosem. Valahogyan eddig célszerűbbnek találtam, hogy ha szemtől szembe, avagy hátba támadjak valakit egy- egy ilyen csinos technikával. Most viszont igen csak rá vagyok kényszerítve arra, hogy taktikával győzzem le az ellenfelem. A zárt tér amolyan egérjárat a számomra, vagy is még azt gondolnák slamasztikába kerültem mert szűkebb tér, ő közelharcos előnyére, addig ez nem feltétlen igaz. Nagyjából mondhatni pont ebből tudok előny kovácsolni a magam számára, hiszen a kidoukat többféleképpen lehet alkalmazni. Így hát, amikor váratlanul megemelkedett lélekenergiát kezdek el érezni, azon nyomban ellököm magam a faltól. Először némi morajlásra leszek figyelmes, s majdan a velem szemben lévő fal teljes mértékű kiszakadására. Azt hiszem életemben elég cerot láttam már ahhoz, hogy megtudjam különböztetni az átlagost az átlag felettivel. Valami eltér ebben a ceroban, valami, amit addig észre sem veszek, még el nem shunpozok a magam mögött lévő faltól és abba bele nem vág ez a technika. Tehát az ő ceroja képes volt magát átrobbantani az amúgy is robbanó kidouimra, s most ezzel még nagyobb robbanást generálni. Amit érezni lehet az a föld megremegése, a tűzorkán hullámszerű löketei és a falak, tetőzet beomlása. Egész egyszerűen olyan mértékben eltúloztam a tecnikámat, hogy a ceroja, amolyan szikraként hatott, amitől egy szép nagy robbanásnak lehetünk a szemtanúi. Nem kérdéses, hogy a löket engem is kivág az ablakon. Ilyen az, hogy ha valaki nem számol valamivel, a kidoukat könnyű eltúlozni, ami már a használó részére is veszélyes lehet...
Néhány pillanatnak el kell telnie, mire magamhoz térek a beetonzatom, amely kis híján csúfos véget vetett nekem. Szerencsére a reflexemnek köszönhetően éppen jól érkeztem, azonban a fejemet sikerült bevágnom. Rövidesen érezni is kezdem, hogy egy darabom a bőröm ezt megsínylette, így vérezni is kezdek. A meleg vérem kis mértékben csak úgy csordogál az oldal arcomon, de valahogy nem tudok most ezzel foglalkozni. Sokkal inkább érdekel, hogy az- az arrancar merre van. Legjobb az volna, hogy ha ennyivel végül is be lett volna fejezve az egész, viszont van egy olyan sejtésem, hogy még mindig él. Nehezen tudok most reatsut érzékelni, ráadásul már igen csak kezdek fáradni. Tehát ezzel nem is igazán törődöm, hanem a kezembe szorongatott zanpakutomat magam elé emelem. Könnyebb lesz suhintani vele, amint megérkezik.* - Azt hitted, hogy a kevesebb légtér lekorlátozza a képességeimet? tévedtél...arrancar... *Sóhajtok lesújtón a végére egyet. Ennek a nyomorultnak valószínűleg most is csak a szája fog járni, amint meghallja mondatom. Balgatag, és tulajdonképpen még csak kislány. Könnyen merem róla feltételezni, hogy az több oly' szempontból, amit felesleges is volna megemlíteni. Elshunpozok a közelben lévő füves területre, ahol szél fel- fel fújja a megtépázott ruhám szegleteit. Csak ekkor érzem leginkább a fejsérülésemet, amely enyhe bódulatba ejt ugyan, de talán reflexeim most még elég erősek arra, hogy feltudjam venni a versenyt.* - Tokase! *Suttogom magam elé. Szinte undorító eset, hogy shikai-ra kell váltanom az arrancar miatt. Bár, ha úgy fogom fel, hogy én robbantottam fel az épületet, akkor magam miatt idéztem meg, és már is jobban érzem magam tőle. A zanpakutom pedig 14 élénken izzó gömbökre hull, amelyek gondolatomnak azonnal reagálva a fejemhez tapadnak.* - Saijin wo mamore! *S ahogyan a vér csordogálni kezdett, úgy áll el most. Lassú és időigényes zanpakuto technika, de a gyógyulás folyamatával a nodachim pengéje is regenerálódik vissza. Így mikor a sebem teljesen begyógyul, akkor a penge teljesen visszakerül a helyére. Ekkor már teljesen kitudom venni az arrancar helyét, mert szerencsére a bódulat is kezd elmúlni. Felé vágom a láncomon függő shurikent...*

Elkótyavetyélni egy ceróhoz szükséges energiát egy ilyen fapinára... kicsit talán túlzásba esett, de tény és való, valahogy ki kellett csalogatnia a másikat az épületből, és ennek a legjobb módja az volt, hogy a fejére bontja az egész szerkezetet - az pedig barákkal nem nagyon ment volna. Különösebben nem zavarta persze, hogy mi van, ha a házban nem csak a shinigami tartózkodik, nem is figyelt erre egyáltalán. Gyenge és jelentéktelen élők, akik még tápláléknak sem elég ízletesek és zamatosak... olyanok voltak, mint a hamburger, csak úgy tudsz jóllakni belőlük, ha megeszel egy csomót egyszerre. Áh nem, a hamburgernél rosszabbak, annak jó volt az íze legalább, az emberi lélek bezzeg sótlan és íztelen. Mit törődne ő ilyen semmirekellő élőlényekkel? A prédája most egy sokkal kívánatosabb falat volt, egy halálisten, aki ráadásul még elképesztően idegesítő is volt az arroganciájával és az ahhoz társuló gyávaságával. Ennél rosszabb talán nem is lehetett volna, semennyi tiszteletet nem érdemelt a nő. Még ha erős lett volna, akkor talán, de még ez sem volt rá igaz. Csak arra volt jó, hogy tart vele egy kis testedzést, aztán a fáradtságból származó energiaveszteséget egy finom lakomával tölti vissza. Nem bánta, ha egy kicsit meg kell dolgozni ezért a vacsoráért, legalább kerül némi izgalom ebben a napjába.
Szóval ördögi vigyorát megfestette a kék energianyaláb fénye, miközben ő azt figyelte, ahogy a reiatsujából alkotott sugár úgy tört át a falakon, mint kés a vajon, és egyenesen a nyomorék célpontja felé tartott, elvileg. Ám ahogy megremegett az épület és feljebbről furcsa morajlás és pukkanások zaja hallatszott, úgy érezte hogy valami nem stimmel. És valóban, a váratlanul bekövetkező detonáció nem volt tervbe véve, ennyire azért nem erős a cerója. Fogalma sem volt, hogy mi történt, de reagálni sem nagyon tudott, a légnyomás simán távolabb repítette a faltól, egyenesen a szemközti épület oldalának. A méteres magasságból való leesés nem, de a fejét illetve a hátát ért ütés eléggé megviselte. Mindenféle fehér és fekete színben pompázó foltokat látott, forgott körülötte a világ. Tudata ködös volt, csupán a hátában keletkezett fájdalom érzése jutott el az agyáig.
- Kusssoo...
Szitkozódott mérgesen, fájdalmas arccal, miközben kezével megpróbálta megtalálni a bizsergő tarkóját. A sérült felület érintése azonban csak fokozta a fájdalmát, minden bizonnyal zúzódás... Így inkább a halántékára szorította a tenyere tövét, és a fal mellett támaszodva megpróbálta felhúzni magát, miközben a világ kiegyenesítésével küszködött. Tétova lépésekkel indult el arra, amerre ellenfelét érezte, hangja és ereje felszabadulása segített neki, hogy kitisztuljon a feje.
- Mi a franycot csinyáltál, te kis kurva?
Sziszegte indulatosan, bár így, hogy visszanyerte a látását, úgy tűnt a másik fél is megszenvedte a robbanást. Ő is kissé kótyagosnak tűnt és a feje is vérzett, bár ez utóbbit éppen eltüntetni készült. Gyógyító zanpakutou? Mekkora szánalom ez már? Semmi normális harctudás nincs ebben a libában? Még a lélekölője ereje sem offenzív, semmit nem tud csak mágiázni.
Vett egy mély levegőt és tekintetét a nő sziluettjére szögezte. Még mindig kóválygott egy kicsit, de kellő koncentrációval már legalább figyelni tudott anélkül, hogy kettéállt volna a szeme. Állapota azonban nem könnyítette meg a dolgát, reakcióideje is lassult, így a felé vágott shuriken elől nem sikerült teljesen kitérni, oldalát felhasította a fegyver pengéje. Annyi lélekjelenléte azonban volt, hogy a támadás hibáját ki tudja használni, a benne fortyogó düh pedig erőt adott neki, hiába érezte magát tompának. A láncot elkapva durván maga felé rántotta azt, nem számított hogy a fegyvert a tulajdonosával, vagy anélkül ragadja el. Ha jön a shinigami is vele együtt, akkor megkísérli fordulatból a luvnya mögé juttatni a lábát és így tarkón rúgni, miközben felé mozog. Ha pedig elengedi a fegyvert, vagy ellenáll a rántásnak, akkor szájából újabb tűzlabdákat lő feléje, és csak ezután rohamozza meg úgy, hogy szó szerint nekiugrik azzal a célzattal, hogy térdét a gyomrába mélyessze, miközben könyökével lesújt a feje tetejére.

Nem különösebben lepődött meg, hogy az ostoba shinigami egy ilyen lassú és átlátszó támadással kínálta meg. A jelekből ítélve nem lehetett valami képzett semmiben a hókuszpókuszon kívül: lassabb volt, nem tudott verekedni, a lélekölője is gyógyító erővel bír, most meg ez az offenzívának nem nevezhető valami. Ha nem lettek volna ezek az aljas trükkjei, nagyon könnyű dolga lett volna, így azonban kénytelen volt megszenvedni a táplálékkal. De megérte számára a fáradság egy shinigami lelkéért, elvégre ez volt a legfinomabb étek a lélekétlapon egy arrancar számára. Friss, ropogós halálisten-lélek, még egy adjuchas íze és tápértéke sem múlta felül. Ez adta neki a legtöbb erőt, csak kár hogy ilyen ritka étek az étrendjében. Sajnos kevés elfogyasztható shinivel hozta össze eddig a sors, hiszen legtöbb idejét inkább Hueco Mundóban töltötte, és amikor át tudott rándulni az Emberek Világába, akkor inkább csak a humanoidok gasztronómiai csodáit csócsálta meg, nem törődött vadászattal. Viszont most, hogy egy ilyen ínyencfalat sodródott az útjába, nem akart róla lemondani, inkább megdolgozott érte, és akkor már két legyet üt egy csapásra, hiszen a napi testedzés is megvan.
Mikor nagyjából, egy felszínes sérülést beszedve kitért a shuriken elől és megragadta a láncot, arra számított, hogy a shinigami foggal-körömmel fog ragaszkodni a fegyveréhez, és a közük lévő izomkülönbséget tekintetbe véve maga felé tudja rántani a másikat. Emiatt persze arra készült, hogy komolyabb erőkifejtésre lesz szüksége, és ennek megfelelően rántotta meg a láncot. Ehhez képest azonban csak a kard indult el feléje, méghozzá a rántás ereje miatt váratlanul gyorsan. Hangos káromkodással adta a másik nő tudtára, hogy nem tetszik neki a fejlemény, mivel ahelyett hogy elkaphatta volna a markolatát, kénytelen volt elhajolni a repkedő nodachi elől, ami nehezebb feladatnak bizonyult, mint gondolta. Meglehetősen mély vágást kapott be a combjára, és ezt ismét a szédelgésének számlájára írta. A lánc ugyan még megmaradt a kezében, ám előbb kitátotta a száját, hogy megajándékozza a szemtelen ribancot pár tűzlabdával. És ahogy eddig szinte mindig, most is azzal a nyavalyás kidouval menekült, egy szélforgatagot irányítva feléje és támadása ellen. A tornádó ereje jó néhány méterre elrepítette amellett, hogy eltérítette támadását, de Mai feltalálta magát, és amikor kikerült a légáramlatból, a távozó forgószélbe beletette a másik zanpakutouját, ami így jó messzire elrepült.
- Nyesze, ezt hozd vissza, kutya!
Vigyorogva ért földet, persze talpon, bár az egyébként is kótyagos fejét csak még jobban összekavarta a kidou. Megrázta a fejét, mielőtt újra rohamra indult, ezúttal jöhetett az, amire resurrecciónjával specializálódott. Még ebben az állapotban is volt annyi fölénye, hogy miután egy sonidóval eltüntette közülük a távolságot, felugorva a térdét a halálisten gyomrába vágja, és azzal egy időben a könyökével fejbe vágja. Hiába kapta el cserébe egy kék energiagömb, a kombináció jól láthatóan hatással volt ellenfelére. Elég durva is lett volna, ha nem szédül meg és esik össze egy ilyen támadástól. Mai is térdre kényszerült azonban a kidoutalálat és lába sérülése miatt, lihegve mérte fel a kárt. Amíg benne volt az adrenalin, addig nem tűnt fel a fájdalom, most azonban, hogy szünet állt be a harcban, már megérezte a mély seb okozta kínt. A megerőltető mozgás csak súlyosbította a lába állapotát, úgy érezte hogy ezzel nem fog tudni megfelelően talpra állni. Ettől függetlenül feladni nem adta fel, szóval felállt, még ha testsúlyát kénytelen volt csak az egyik lábára koncentrálni, és újra támadott. Itt volt az ideje megmérgezni a nőt karmaival, legalábbis ő így tervezte. Azonban sérülése kellően lelassította ahhoz, hogy a shinigami shunpójával el tudja kerülni őt, ha pedig tűzlabdákkal próbálkozott, azokat ismét azzal a kékesfehér kidouval védte, vagy valami egyéb mágiával. Végül bekövetkezett az, amitől a legjobban tartott, elkapták egy bakudouval, méghozzá úgy tűnt, egy nagyon erőssel. A harc elején még ki tudott törni abból a fogságból, most viszont bárhogy erőlködött, képtelen volt szabadulni.
- Enygedj el, szuka! Arrrrrrrrrr!
Tehetetlensége olyan szavakra késztette, melyeket rögtön megbánt miután kimondta őket, és inkább a földre köpött mérgében. Nem volt még kifogyva a lehetőségek tárházából, hiszen bár rendesen mozogni nem tudott ezeknek a fekete lyukaknak köszönhetően, a fejét még forgathatta.
- Nyem tartozom senykihez, nyinycs olyan espada, aki megfelelnye minyden igényemnyek, akire fel tudnyék nyéznyi, akit eléggé tisztelhetnyék az erejéért...
Felelte pulykavörösen sziszegve, arcából pedig kifújta a tincseit. Gyűlöletes tekintettel bámulta az arrogáns, ám nyilvánvalóan fáradt shinigamit. Talán nem számított rá, hogy még van a tarsolyában olyasmi, amivel támadhat így, lebénítva, de számára úgy tűnt, hogy nem teljesen van lélekben a harcmezőn. Ezt a pillanatot kihasználva tátotta ki ismét a száját, hogy türkizkék cerójával újfent megkínálja a nőt. Elvégre ellensége nem tudhatta, hogy neki honnan jön a legfőbb fegyvere, amikor először használta, akkor éppen néhány fal választotta el őket egymástól.

*Mind ezek a pillanatok előtt már rég volt dolgom egy arrancarral. Ha azt nézem, hogy manapság milyen gyakori egy ilyen harc, akkor mindig eszembe jut, hogy ehhez képest én egészen keveset küzdök arrancarokkal. Feltehetőleg én egy olyan személy lehetek, akinek a sors nem oszt akármilyen ellenfelet. Még úgy is így gondolom ezt, hogy alapvetően egy arrancarban nincs is semmi tisztelni való. Csak egy olyan lélek, aki lehetőleg élete végéig arról fog ábrándozni, hogy eltiporják. Mocskos egy szerzet, s én még kardomat sem akarom piszkítani vérével. Fuhaku valószínűleg ki is akadna, ha egy ilyen alantassal kóstoltatnám meg az élét. A magam részéről sem szeretnék ilyenekbe bonyolódni. Különösen azért nem, mert a rejtett harmadik shikai képzettségemet egy valakinek szánom mindössze. Az - az arrancar némileg más, mint a többi. S erre gondolván látásom is kiélesedik a harc ezen hevében. Nosztalgikus érzések jutnak el hozzám, ám meggyőződésemmé vált, hogy legközelebb majd más hogy történnek a dolgok. Akkor majd nem én leszek az, aki a földön fekve fog heverni addig, a még én elsétálok mellette, és hagyom meghalni. Jó magam is majdnem meghaltam, de végül is az akkori kapitányom mentett meg ez alól az ítélet alól. Akkor tanultam meg igazán, hogy végül is mit jelent az élet, amelyet a sors nekem szánt. Sosem lesz könnyű, és sosem ígérhet semmit, de a küzdelem iránti elhatározás lesz mindig is az, amely segíthet egy- egy csata győzelmében. Némileg meglepő a számomra, hogy a kardomat elrepítve egyenesen neki meg az arrancarnak. De nem is baj, jobb ez így. Még úgy is, hogy egyáltalán nem számítottam ekkora fokozatú ostobaságra. Komolyan képes volt neki menni a zanpakutomnak? Ez esetben inkább a nodachimat sajnálnám. Kissé elhúzott ajkakkal fedem fel előtte gondolatomat a lépést illetően. Elég fizikális terhelést kaptam már arra, hogy joggal mondjam megérdemelte. Ebbe pedig még bele sem vettem természetesen a faji mi voltja felé irányuló ellen érzetemet. Mindenesetre éppen a tűzlabdái kivédésére szolgáló tenranomat idézem meg, amikor történetesen ez az ostoba a kardomat teszi bele a forgószélbe, repülése közben. Rideg pillantásokkal illetem, hiszen még is csak a zanpakutomról van szó, ez pedig egyáltalán nem tetszik.
Ám a zanpakutommal már nem volt időm törődni a nő fizikai merénylete miatt. Tulajdonképpen lassacskán kezdem megutálni, hogy nem tartozik erényeim közé a hakuda, avagy a shunpo képzettség. Természetesen az utóbbiból szépen felkészülhetnék, mert testalkatomnál fogva "engedélyezetten" nevezhetném önmagam fürgének. De a kidouk jobban fognak le, és jobban is fognak. Egyetlen olyan dolog, amelyben megtaláltam a valódi énemet. A zanjutsus edzésekből sajnos már kiestem. Van ezzel egy olyan gondom, hogy mióta elhagytam a Juuichibantait, egyszerűen a tudásom megporosodott. Magamra vessek mind ezért, de nincs mit tenni. Ha a kidou volna az egyetlen fegyverem, akkor ezt fogom kihasználni. Miért vetemednék olyan eszközökhöz, amelyben voltaképpen nem is jeleskedem? Érdekes gondolatok ötlődnek fel bennem abban a pillanatban, amikor elindul felém ismételten. Képes még azokkal a sértett lábakkal is rám támadni. Pontosabban, képes még jobban tönkre tenni a lábát ahhoz, hogy harcolhasson. Valahonnan mintha láttam volna már ezt. Tán csak éppen a bennem keletkezett deja vu érzés miatt vagyok képes kitérni a támadása elől egy villámlépéssel. De még így se tudom felidézni azt az esetet, amikor pontosan így támadtak rám. Mindenesetre elég nagy szerencsémnek könyvelhetem el, hogy a támadóm tűzlabdáira vissza tudok térni a jelenbe. Az egyik sikeresen el is találja a lábamat, a többit meg egész egyszerűen visszaküldöm egy tenrannal, ha éppen nem morzsolja el a forgószelem. Hátrébb tántorodom, eléggé messze a zanpakutomtól. Ez az egyetlen dolog jelenleg, ami miatt frusztráltan érezhetem magam. Ennek érdekében pedig egy Kuyo Shibarival bénítom meg, hogy esélyem legyen a fegyveremhez menni. Soha nem hagynám ott egy csatában a zanpakutomat. Gyakorlatilag a shinigami zanpakuto nélkül nem is shinigami. Így Fuhaku hátra hagyása a büszkeségem hátra hagyását jelentené. Egy arrancar pedig annyit nem érdemel meg, hogy élve hagyhassam. A fölösleges kiindulására megtorpanok lépéseim közbe.* - Fölösleges. Nem foglak elengedni...arrancar. *Nyugodt ridegséggel adom tudtára szándékomat vele szemben, s indulok el ismét az irányába, hogy kikerülhessem őt fegyveremért. Ám az újonnan kimondott szavait hallva ismételten megállásra kényszerülök. A szó, amely elhagyja szánalmat keltő ajkait, súlyosak, eléggé azok.* - Souka...tehát te magad is beismered, hogy az arrancarok alantasak. Csak egy szánalmas egyed vagy, aki önön fajtáját képes lealacsonyító jelzőkkel illetni. Az arrancarok mindig csak arról beszélnek, hogy a túlélés szempontjából ölnek. De kérdem én. Azért ölöd meg társad, hogy túl élhesd? Azért derogálod le saját fajtádat, hogy hiúságodnak eleget tégy? *Mind e közben sétálok felé. Természetesen a kérdéseimre egyáltalán nem várok értékelhető válaszokat. S ekkor megtörtént, amire mindvégig számítani lehetett. Sikerült az arrancart olyannyira felidegesítenem, hogy számomra még nem látott támadással próbálkozzon. Vagy is inkább fogalmazhatnék úgy, hogy az ő támadását nem láttam. Talán, ha nem volnék elég tapasztalt ellenfél egy arrancarnak, akkor bedőlnék ennek, és hankival próbálkoznék. Egyszer viszont már eléggé megbotlottam egy ilyen kísérletbe, így egy sokkal hasznosabb kidouval reagálok ezen támadásra.* - Bakudou hachijuuichi, Danku! *Ejtem ki jellegzetes hanglejtéssel eme idézést, amelyre szó szerint egy hasító üresség, azaz "üvegfal" áll a cero, és közém. A kidou, védelme után halványodni kezd, és a keletkezett füst lassacskán száll fel, ezzel rendes látvány nyújtva arról, hogy a támadását hatástalanítottam. Magamhoz teleportálom végül a kardomat, s kezembe pihentetve a fegyvert sokkal magabiztosabb leszek, és ez ki ül tekintetemre is.* - Sai, Rikujoukourou! *Vízszintesen elhúzva először kezem, majd egyik ujjamat előre pöccintve erősítem meg a nő lekötését.* - Teszek neked egy szívességet. *Nem szívesen időznék most már itt, azonban egy elég aljas módszerhez szeretnék folyamodni. Pontosan olyanhoz, ami méltó volna egy arrancar megöléséhez. Elé shunpozok, hogy a szemeibe nézve süssek el hakufuku, még a teste körül virágszirmok hullanak le.* - Sayonara..arrancar! *Milyen érdekes nem igaz? Végül a bennem tengő mérhetetlen arrogancia, mi az arrancaok felé irányult még is csak győzedelmeskedett. Nem árultam el neki nevemet, sem azt, hogy még is melyik osztag tagjai közé tartozom. Mindenesetre egy okom volt arra, hogy ezzel tettem pontot végül a harcunk végére. Egy senkai kaput nyitok meg még úgy is, hogy nem tudom végül is mennyi erőm lesz átfutni a dangai-on. Remélhetőleg ennyire még képes leszek. Azonban a hátam mögött hagyott arrancar csak egy valami miatt maradhat életben. Csak abban az esetben, ha a testén lévő hármas kötésem valahogyan feloldódik, még mielőtt más shinigamik találnák meg. Noha sikeresen elaltattam, de lényegtelen. Egy arrancarnak halnia kell, s remélem nem követtem el hibát egy elvem okán. Az én kardom többé nem fog alantas szerzetekkel összecsapni...*