Jelszó: ies adn

~ Adatlap

Név: Kitetsu Raiden
Nem: férfi
Kaszt: shinigami
Szül. ideje: ismeretlen
Kor: Látszólag 30 körül, valójában ő sem tudja mennyi.


~ Előtörténet


Ahogy oly sok éve minden nap, az aznap is ugyanolyan szép volt, ahogy a reggeli napfény vörös fényével meghintette a rózsaszínbe borult cseresznyefákat, melyek a Rukongai egyik szélén lévő erdő részét képezték.
Innen, az itt lakók, már megszámlálhatatlanul sok éve, kalapálás hangját hallották. Ugyan nem volt kellemes a szinte folyamatos kalapálás, mégsem tudtak rosszat gondolni a fák alatt megbúvó ház egyetlen lakójáról, lévén a kalapálás elengedhetetlen velejárója volt mestersége űzésének.
Akkor is, ahogy már hónapok óta, pár gyerek már kora reggel odalopódzott az erdőszéli házhoz, várva a pillanatot, mikor megjelenik a kovács, és még munkájának megkezdése előtt mesél nekik valamit.
Bár a szülők nem igazán örültek, hogy a gyerekeknek lassan a szokásává válik, az öreg reggeli zaklatása, amaz mégsem tudott a kicsikre haragudni, és sosem élte meg ezt gondnak.

Lassan egy óra is eltelt, a gyerekek, pedig kissé csalódottan, de visszatértek otthonaikba, minthogy hiába várakoztak, sehol sem találták a kovácsot.
Pedig nem volt ő sem már messze, ahogy a reggeli köd egyre gyérebbé vált, az utca végében felsejlett egy magas alak, lépéseit halk kopogások kísérték.
Egy szürke kimonót viselt, lábain egy pár geta papucsot, jobbjában egy teli szakés butykost tartott, balját az övébe tűzött fakardon nyugtatta, mert ugyan már igazi kardja a házában pihent, a megszokás azért nála is nagy úr volt.
Mire a hajlékához ért, ruháját, és haját is, aranyszínbe vonta az egyre magasabbra törő nap fénye. Behúzta maga után az ajtót, letette az egyik alacsony asztalkára a butykost, aztán megoldotta a kimonó övét, hogy átvegye a munkájánál használt, és már elég elnyűtt ruháját.
A nap pedig már rég elhagyta az ég alját, mikor begyújtott a kohóba, s míg az felmelegedett, felkötötte háta közepéig lelógó haját.
Öt perccel később, már csendült is a fémek hangja, és még vagy tíz perccel déli tizenkettő utánig se maradt abba.

- Rai’ bácsi? – jött egy halk hang, mely szinte azonnal elhalt a nagy kalapálás zajában.
A kovács annyira elmerült a munkájában, hogy csak akkor vette észre, hogy látogatója érkezett, mikor az meghúzogatta viseltes nadrágját.
Gyorsan oda is kapta a fejét, s azonmód el is mosolyodott. Egy körülbelül nyolc éves kislány állt a lábánál, kezecskéiben jókora kosárral, barna szemeivel félve pillantott fel.
- Bocsáss meg – mosolyodott el ismét, és szinte elhajította kezéből a kalapácsot – Kicsit elvette a munka az eszemet, alig hallottam meg a hangodat.
A kislány csak bólintott egy aprót, szája szegletében, pedig egy halvány mosoly jelent meg. A kovács elpakolta a kint hagyott dolgait, a kohót beoltotta, és a csöppséggel együtt ült le a háza erdő felőli részének magasított teraszán.

- Egek, Nisshou-chan, sosem fogom tudni megköszönni az ebédjeidet – nevetett fel, ahogy kioldotta a haját, és hozzáláttak a kislány által hozott ételeknek.
Az öregnek azonban feltűnt, hogy az amúgy is kissé visszahúzódó gyerek, aznap még szótlanabb.
- Látom, valami baj van – vetült Nisshou-ra a kék szempár. – Légy szíves mondd el, hátha tudok segíteni.
A kislány ránézett a hófehér hajjal, és szakállal keretezett arcra, mely olyan érzést keltett benne, mintha az apjával, vagy nagyapjával lenne éppen együtt.
- Tudom, hogy a többi gyerek is a meséid miatt jár ide, de…
- Szeretnéd, ha neked is mesélnék? – szólalt meg a kovács, mintha a kislány fejében olvasott volna.
A válasz csak egy kicsi bólintás volt, mire az öreg halkan felkuncogott.

- Te lassan már másfél éve jössz el hozzám minden nap, és hozod el a finom ebédedet nekem. – Szavai hatására a gyerek arcán rózsás pír futott végig. – Úgyhogy már csak ezekért sem mondhatok neked csak egy mesét.
Nisshou arca egy pillanatig csodálkozást türközött, majd gyorsan a csalódottság, és a szomorúság vette át a helyét. Lehajtotta a fejét, de az általa Rai bácsinak nevezett kovács, mutatóujjával az állánál felemelte a fejét.
A kislány csak még jobban csodálkozott, mikor meglátta az öreg mosolygó arcát.
- Hadd meséljen el, az életem történetét.
Ennél a pontnál Nisshou szinte teljesen leblokkolt.
- Hogy… elmeséled az életedet? – hebegte csodálkozástól tágra nyílt szemmel.
- Bizony – biccentett. – Persze csak egy dióhéjnyi változatát, ugyanis még dolgoznom kell, meg persze én sem emlékszem már mindenre.
Még bekapott egyet a kislány, külön neki készített, édes sushijából, aztán szembefordult Nisshou-val – aki ugyanígy tett –, és belekezdett.

Nagyjából csak a Lelkek Világában történt dolgokról mesélt, mert ahogy mondta, csupán egy dolog maradt meg neki az emberek világában élt életéből, ez pedig a kovácsmunka.
Miután a Lelkek Világába került, sok-sok évig ugyanúgy kovácsként dolgozott, egészen addig, míg az egyik nap azt a hírt hozták, hogy egy barátja, akivel odakerülése óta igencsak jóban volt, hirtelen eltűnt.
Sokan fel is háborodtak, mikor egyetlen ember miatt otthagyta az aprócska műhelyét, mivel a falusiak sokra tartották a tehetségét.
Hetekig kutatta a falukat, és az erdőket a barátja után, de a lakosok hírei egyre rosszabbak voltak. A barátját, valószínűleg egy lidérc rabolhatta el, ami feldúlt akkoriban egy-két falut. A kovács feje felett szó szerint gyülekeztek a felhők, ahogy elhagyta a falvakat, és az erdő felé vette az irányt.

Mikor egyik este szomorúan üldögélt egy terebélyes fa alatt rakott kicsi tűznél, valahogy érezte, hogy a barátját már nem fogja tudni megmenteni. Ez a gondolat egyre mélyebben vert gyökeret a fejében, a végére, pedig már azt sejtette, hogy ő sem biztos, hogy túléli, minthogy az erdő ki tudja, melyik részén van, és közel, s távol egy lélek sincs.
Rettenetes éhség kínozta, a szomorúság egyre jobban szétkúszott benne, s végül kezeibe temette arcát. Sajnos túl későn jött rá, hogy csapdába esett.
A lidérc, amiről a falusiak meséltek, pont a háta mögött kuporgott, egyik csápjával szinte már teljesen körbetekerte a melankóliába süllyedt kovácsot.
A szörnyeteg már elkönyvelte a sikert, de ahogy a számára jelentéktelen porszem, úgy ő is egy csapda áldozatává vált. A fejük felett gomolygó sötét felhőtakaróból, egy recsegve érkező, jégkék villám csapott egyenesen a dög csápjára, levágva azt.
A lidérc befolyása elhalt, a kovács pedig a feltámadó viharban, egy másik lélek alakját fedezte fel.
Nyurga volt, akárcsak ő maga, egy haori, és egy szamuráj páncél fura keveréke volt rajta, kezében pedig egy nodachit tartott, melynek pengéjére apró villámokból összeálló ostor tekeredett fel.
Nagy örömére, nem más, mint oly sokáig keresett barátja állt előtte. De annak arca dühöt tükrözött, és kristályfehér, derengő tekintetét is inkább a lidércre vetette.

- Sora Hibana! – a hang, amely barátja felől hallatszott, felét egy villám dörgése nyomta el, szavai után pedig egy pillanat múlva, a szinte kirobbanó, vakító fény miatt, lehunyta szemeit.
Több furcsa dolog azonban akkor tudatosult benne, mikor a fény már elhalt. Először is, hogy az a támadás, őt is simán eltarolta volna, mégis, egy karcolás, ha sok, annyi nem volt rajta. Másodszor, lehet hogy a képzelete játszott vele, de barátja hangja egy az egyben, az ő fiatalabb korából származó hangja volt.
A harmadik volt azonban a legsokkolóbb. Miután a fény elhalt, ő nem a fa lábánál ült. Hanem ott, ahol barátját a villanás előtt látta, kezében, pedig ugyanazt a nodachit tartotta.
Világosszürke penge, rajta jégkék minta, egy zömök kalapácshoz hasonló keresztvas, és szintén szürke markolat, valamint a markolat végét záró vas, mely az egész kardtól elütött, sötétzöld színével.

- Szóval, ekkor került először a kezedbe a zanpakutou-d? – csendült meg hirtelen Nisshou hangja, kissé kizökkentve a kovácsot a mélázásából.
- Ó, igen, igen, ez volt az első alkalom… habár azóta se nagyon tudtam meg többet róla – vakarta a fejét. – Ezek után persze könnyű volt látni, hogy mi történt, és miután annyit nyaggattak vele, megpróbálkoztam én is az Akadémiával.

A kislány csak ámult, ahogy hallgatta a férfi szavait. De már nem sok minden maradt, amit a kovács mondhatott volna. Elvégezte az Akadémiát, s bár összeismerkedett Kyoraku Shunsui-al, és Jushiro Ukitakével, az akadémiai évek alatt, és után is csak ismerősök maradtak számára, sem mint barátok.
Ő inkább csendesen meghúzódott a többi lélek között, és szabadidejében is inkább csak a kardvívást tanulta, vagy a mesterségét gyakorolta.
Aztán az akadémiai évek is véget értek, és elfoglalta a helyét, a Gotei 13-ban. Ahogy az elején meg is jegyezte, sajnos már nem tudta megmondani, melyik osztagban is volt. Arra viszont emlékezett még, hogy többször is megfordult az emberek világában, illetve, ahogy minden más shinigami, úgy ő is kivette a részét a lidércek elleni harcokból.

- De, akkor miért nem vagy még mindig shinigami? – tette fel a logikus kérdést Nisshou. Igaz, a faluban szinte mindenki tudta, hogy a férfi shinigami, ahhoz azonban nem volt merszük, hogy megkérdezzék, miért hagyott fel mindazzal.
Talán a gyermeki ártatlanság, és kíváncsiság volt az, ami által megadatott a bátorság a csöppségnek, hogy egy ilyen kérdést feltegyen. Az idősebbek, valószínűleg tiszteletlenségnek érezték volna, hogy a múltjában vájkálnak.
A kislány feszülten figyelt, hiszen a kovács biztosan valami bölcs dologgal fog válaszolni, amit jó lesz megjegyezni, akár egy életre is.
Nagy meglepetésére amaz csak kissé hátrább dőlt, és felnevetve, ennyit mondott:
- Így döntöttem.

Nisshou csak bámulni tudott, elkerekedett szemekkel. Sosem gondolta, hogy a férfi csak úgy otthagyta a Gotei 13-at, hogy kovácsként éljen Rukongaiban. Ennek ellenére, megértette, hogy a vele szemben ülő hajdani shinigami erős jellemmel rendelkezik. Elhatározta, hogy maga mögött hagyja a Seireitei-t, és felhagy addigi életével. És véghez is vitte, amit elhatározott.
A kislány ezt tudva, ragyogó szemekkel, és mosollyal köszönte meg neki a mesét, majd rendet raktak maguk körül, aztán a kovács magára kapott egy kopott, fekete haorit, és valami megmagyarázhatatlan, különös balsejtelem által vezérelve magához vette a zanpakotou-ját is. Elhúzta otthona ajtaját, végül együtt indultak útnak, hogy visszamenjenek Nisshou házához.
Azonban furcsamód, a falu lakói, akik legtöbbször mindig odaköszöntek neki, most szinte kőarccal, szomorú tekintettel fordultak el, ahogy végighaladtak az utcán.
- Nisshou, fogd meg a kezem, és ameddig haza nem érünk, el ne engedd, rendben? – pillantott le rosszat sejtve a férfi.

Amaz csak bólintott, de az ő arcáról is eltűnt már a jókedv. S bár a nap is még csak neki kezdett ereszkedni a horizont felé, annak fénye és melege eltompult.
A férfi immár tudta, hogy nem más, mint egy lidérc ólálkodik valahogy. Érezte a dögből áradó lélekenergiát, de az irányát betájolni nem tudta. Így sétáltak végig az utcán, miközben a szép nap, egyik pillanatról a másikra, szinte egy régi rémálommá vált.
Mikor pedig befordultak az utolsó sarkon, a volt shinigami mellkasán, és derekán, égető fájdalom lobbant fel. Régi sebek szakadtak fel, de túl későn jött rá, honnan volt olyan ismerős a falusiak, és Nisshou melankóliába süllyedt, szinte kőszerű arca. A lidérc már mögötte volt, és pont abba a kezébe mart bele, amellyel a kislány kezét fogta.
Jobb karját nem sokáig tudta használni már, úgyhogy a gyors gyilkolást választotta. A gyermeket a háta mögé terelte, ő maga szembenézett azzal a rémpofával, ami elindította őt, a shinigamik útján.

- A szemedből látom, hogy emlékszel még rám – hörögte a lidérc, és ha lehet mondani, repedezett, félig széttört maszkpofáján a mohóság terült szét. – Igazán kedves volt tőled, hogy elvezettél ide, miután gyávaságodban visszavonultál. Itt aztán van bőven felzabálni való lélek, persze a fő fogás te lesze…
Be sem fejezte, mikor egy harsogó villám belecsapott jobb karjába. Az leszakadt, majd szénné is égett.
- Nem fogom azt mondani, hogy azt hittem, meghaltál – csendült vele szemben egy, a viharokhoz hasonló, zúgó hang. – Most legalább biztos leszek abban, hogy megöllek!
Az addig bárányfelhőkkel szórt, gyönyörű kék eget pillanatok alatt ellepték a sötétszürke viharfelhők, a szél pedig olyan erősen kerekedett fel, hogy a kovács összefogott haját egy-kettőre kioldotta, véres cafatokban lógó haorija ujját pedig úgy vitte el, mintha az ott se lett volna.
A kezében ott volt az apró fehér villámokat hányó nodachi, melyet már harcra készen emelt. Hosszú évek után, ismét találkozott a lidérc, és a shinigami.
A távolban lesújtott egy villám, s abban a pillanatban a két ellenfél egymásnak rontott.

Pár Omnitsukidou tag eközben ámulva figyelte a gyorsan kialakult, és még mindig növekvő vihart. Valaki odakint talán már a shikai-át használja. Két tag a harci alakulatból előrement, míg a többi visszatért a második osztaghoz jelenteni az eseményt. Ez, igazából csak pár pillanatot jelentett, így mire a kapitány által kiküldött fél tucat shinigami odaért a vihar szeméhez, ott még javában folyt a vér, verejték, és a küzdelem.
- Tudod, arra gondoltam, hogy a kölyökkel kezdem – bökött Nisshou felé a lidérc, girbegurba, törött ujjával. – Abban a tudatban falom fel, hogy szinte a második apjának tartott téged. Ez csak még édesebbé fogja tenni…

A dög egyre vadabbul röhögött, szemlátomást már beszélni is alig tudott az őt felemésztő vad vérszomjtól.
A kovács lehunyta szemeit, sóhajtott egyet, eltette kardját, majd terpeszbe állt, s balját a markolaton nyugtatva, a szörnyetek szemüregeibe nézett. Arca érzelemmentes volt, szemei akár két szürkés jégdarab.
Pár shinigami hátán a hideg futkározott, nemcsak a vad időjárástól, de a zord kőarctól.
A kovács körül kör alakban kezdett táncolni a szél, felkapta a port, és minden kisebb törmeléket. Ujjak roppantak meg, ahogy a kéz megmarkolta a kardot. A volt shinigami alakja elhomályosult egy forgószél belsejében. A lidérc megunta a szemfényvesztést, és teljesen elborult elmével, vadállatias üvöltés közepette a férfinak ugrott. A forgószél abban a pillanatban elhalt, s akár egy kis nap, egy fehér villanás vette el szinte mindenki látását egy pár pillanatra.
Mikor már úgy-ahogy láttak, egy igen fura jelenet tárult a shinigamik elé. Mindkét fél megdermedve állt, akár a szobrok. A kovács kisebb terpeszben, és több méterrel ellenfele mögött állt, kinyújtott kezében a hidegen fénylő karddal. A lidérc groteszk, félig meddig ugrásra készülő testhelyzetben dermedt meg, kitátott pofával, melyre valahogy a hitetlenkedés vésődött rá. A dög képességének hatása elmúlt, s elsőként egy magas, vékony sikoly törte át a halotti csöndet. A lidérc szinte teljesen Nisshou fölé görnyedt, s bár nem mutatta jelét annak, hogy tud mozogni, vagy egyáltalán él-e még, a látvány mindenképp félelmetes volt.

- Hyakken no Sempuu – csendült a volt shinigami hangja, s a férfi visszacsúsztatta kardját, annak hüvelyébe.
Mikor a keresztvas halkan csattant a hüvely végén, a lidérc testén megszámlálhatatlanul sok vágás nyílt föl. A dög megnyikkanni sem bírt, csak hörgött, ahogy teste elporladt, mögötte pedig láthatóvá vált a halálra rémült kislány. A kovács már rohant is oda hozzá, hangosan csattogva, s térdre rogyott mellette, kérdezve, hogy nem esett-e baja. Ugyanis mikor meglátta Nisshout, akkor döbbent rá, mekkora veszélynek tette ki. Hiszen ha egy centivel is továbbjut a lidérc, a kislány valószínűleg meghalt volna. Persze a shinigamikat is észrevette, s fölállva kihúzta kardját az övéből, és felpillantott a közeli ház tetejére, ahol a csapat állt.
- Nisshou, figyelj, most el kell mennem velük, de ígérem, amint tudok, visszajövök – guggolt le a kislányhoz, mire amaz csak halványan elmosolyodott, bólintott, és átölelte őt.

A férfi meghökkent a számára meglepő gesztuson, s miután sután meglapogatta a csöppség hátát, fölegyenesedett, és könnyedén felugrott a tetőre, ahol már várták őt a shinigamik.
- Először lejárattok, aztán szétrúgjátok a seggem, és száműztök, ahogy Uraharát? – vetette oda pimaszul, miközben haorija egyik leszakadt darabjával megkötötte a haját.
Fél órával később azonban elkerekedett szemekkel, makogva ismételte a kapitányok döntését.
- Újra csatlakozni a Gotei 13-hoz… vagy életfogytig tartó börtön?!
A kapitányok természetesen zabosak voltak rá, hisz a vihara a Rukongai több részét szabályosan letarolta. Emlékeiben még mindig ott tombolt a vihar, afölött a kis falusi utca fölött. Vele szemben azonban nem a lidérc állt, hanem egy karcsú, fiatal nő, akinek a tekintete rémisztően ismerős volt. Nisshou állt vele szemben, s ahogy tekintetük összetalálkozott, a nő elmosolyodott, majd bizakodva bólintott egyet.

- Természetesen megtaláltuk a papírjait, az osztaga akkori kapitánya, mondhatni, csak ’jegelte’ magát, szóval, ha úgy dönt, hogy visszatér, ismét a nyolcadik osztagnál kerül elhelyezésre.
Az egyik kapitány monoton hangja kirángatta a fura révületből, s ahogy végighallgatta, már tudta, mit fog tenni. Napnyugtára, már a háza ajtaja előtt volt, azon gondolkozva, hogyan fog elköszönni. Másnapra pedig, már semmi más nem maradt, ami emlékeztette volna a lelkeket a tegnapi eseményekre, csupán pár emlékfoszlány, illetve egy-két romosabb ház. Mivel a nagy felhajtásokat sem szerette, így arra gondolt, hogy hajnalban hagyja el a falut.
Amikor a nap teteje még csak súrolta a horizontot, és rózsás fénnyel hintette be a hajnali eget, egy jókora batyuval lépett ki, erdőszéli házából. Az arcán lévő halovány mosoly azonban nem volt igazán őszinte. Azt gondolta, hogy végre megtalálta a helyét. Ott voltak neki a falusiak, a meséin örvendező kisgyerekek, és persze Nisshou, aki szinte az egyetlen volt, akit tényleg közel engedett magához. Apropó Nisshou, mikor már lépett volna, egy apró kéz húzta meg a kimonóját. A kislány arca még fáradtnak látszott, szemei azonban éberebbek voltak bármi másnál.

- Rai’ bácsi – motyogta, nagy barna szemeiben könnyekkel, arcán mosollyal. – Vissza kell majd jönnöd.
A fehér hajú shinigami leguggolt elé, így majdnem egy szintbe került a tekintetük.
- Nem foglak csak úgy elfelejteni – mosolygott rá, rózsás-acélkéken csillogó tekintettel, és magához ölelte a csöppséget.
A percek múltak, a felkelő nap, pedig úgy látta, mintha apa, és lánya ölelné egymást. A kislány kibontakozott, az ölelésből, és egy apró, durván faragott fa medált nyomott a férfi tenyerébe. Ahogy amaz közelebb emelte, elmosolyodott, és hálásan zárta markába, a kislány által faragott kicsi kalapács függőlegesen kettétört egyik felét.
- Mikor visszajössz, a kalapács is ismét egy lesz – mosolygott Nisshou, felmutatva a nyakában lógó medál-felet.
A shinigami bólintott, és még egyszer, akkor utoljára, megölelték egymást, majd a férfi felkapta a nagy batyut, és geta papucsain elklappogott a Seireitei felé. Minden nehézség nélkül jutott át a kapun, vagyis már az egész város tudhatott a visszatéréséről. Egyenesen az osztaga épületéhez ment, ahol két korai érkező egyből észrevette a szikár, szürke kimonós alakot. Mikor odaért, maga mellé dobta a zsákot, és halvány mosollyal nyújtott kezet.

- Kitetsu Raiden, kovács, és a nyolcadik osztag újbóli tagja.

~ Kinézet

Szikár, hosszú, fehér hajú, és szakállú férfi, vékony arccal, szürkéskék szemmel. Legtöbbször szürke kimonót visel, sötétzöld övvel, illetve geta papucsokat.

~ Jellem

Nem könnyen kiismerhető, bár társasági ember, és könnyen ismerkedik, keveseknek nyílik meg igazán, azokhoz viszont feltétlen ragaszkodik. Fehér haja, és szakálla miatt gyakran nézik öregnek, holott többször ugyancsak gyerekesen viselkedik. Szeret mértékkel iszogatni, és jókat enni, illetve a mesterségét űzni.

~ Zanpakuto/képesség

Neve: Sora no Muchi – Egek Ostora
Fajtája: Vihar
Shikai parancsa: Tengoku kara shinotsuke - Sújts le a Mennyből

Shikai kinézete: A nodachin egy apró villámokból összerakódó ostor tekeredik fel, forgatója szemei pedig halvány fehér fényben derengenek. A mesterségének köszönhetően, azonban Raiden át tudja változtatni a kardját, mégpedig az ostorral, ami előbb szétroppantja a pengét, ami azután új formában áll össze. Az alakváltás hátránya, hogy megterhelő, és még csak egy, elég meghatározhatatlan formát képes ölteni.
Támadások: Sora Hibana – Ég szikra
Maga Raiden is, csak egy jókora, fehér villanásként tudja beazonosítani, ami egy frontális, ágyúszerű támadást képez le.
Hyakken no Senpuu – Száz kard forgószele
Raiden terpeszben áll, bal kézzel a hüvelyében lévő kardját fogja. A támadás előtt egy kisebb forgószél veszi körbe, ami elhomályosítja az alakját, majd utána eltűnik, és tetszőleges irányból támad, több száz vágást ejtve az ellenfélen, egy szempillantásnyi idő alatt.

~ Szeret-nem szeret

Szeret:
- számára fontos személyekkel lenni
- iszogatás, evés
- szunyókálás, lustálkodás
- kendo
- zajos piacon, vagy egy csendes környéken sétálás (függ a hangulattól)

Nem szeret:
- túl sok papírmunka
- harc gyengébbekkel, vagy fegyvertelenekkel
- teljesen, minden szabályt betű szerint betartani
- a tiszteletleneket/nagyképűeket
- a kétszínűeket


~ Felszerelés(ek)

Kisebb, hordozható kovács eszközök; egy nagy, kopott, fa gyöngysor; egy félbetört, durván faragott fa kalapácsmedál.