Egy egyszerű egyemeletes ház, amit a nagyi hagyott hátra és a legidősebb gyermek örökölte meg a családban, vagyis én. A ház szépen karbantartott és igényes. Tartozik még hozzá egy garázs is, továbbá a hátsó kertben egy kisebb építmény, ami régebben a nagypapa autószerelő-műhelye volt. Most egyszerű szerszámos "kamra"-ként funkcionál, ahol az izzótól elkezdve a csőkulcson át a fűnyíróig mindent megtalálni.
A ház konyhával, fürdőszobával, mindkét szinten vécével, spájzzal el van látva. A földszinten van a nappali és a konyha, az emeleten pedig a fürdő és hálószoba.

- Francba, már el is fogyott a vakolóanyag? - mérgelődik az üres zsákot szorongatva a kezeim között, amire szép nagy zöld betűkkel rányomták, hogy harminc kilós. Álmomban sem gondoltam volna, hogy ennyi anyagot meg fog enni szerszámos házikó egyszerű villamossági korszerűsítése. Bizony régi épület már, a korábbi rendszert még a nagypapa húzta be, de az idő kikezdte már a vezetékeket és a fal sem volt tökéletes, így bele kellett kezdeni a felújításába.
Ledobtam a spaknit az üres zsák mellé, amiből ha a szél kicsit belekapott, még mindig szállingózott kifelé a vakolatpor. Nagy a rumli, a zsákot elég lesz később kidobni a szemétbe, a kuka amúgy is tele van, csak arra várok pár órája, hogy a kukásautó erre tévedjen és elvigyék azt, ami eddig felgyülemlett.
Bemasírozok a házba azzal a gondolattal, hogy felkapok valamennyi pénzt és átugrom a tüzépre még egy zsákért. Rövidesen megtalálom az ütött-kopott tárcát, amit már legalább egy éve vettem egy kirakodó vásáron. Nem bírtam ellenállni az aranyos lánynak, aki kínálgatni kezdte, mikor meglátta, hogy csak úgy a zsebemben hordozgatom magammal a lóvét.
Elhúzom a tárcán a cipzárt és akkor megcsap valami. Nem tudom szavakba önteni ezt az érzést, ha valaki hirtelen megkérdezné, hogy mi van velem, azt mondanám semmi, nem érzek semmit. Nem hallom a város moraját és a szomszédok zaját sem. A nap fénye egyenletesen kandikál be az ablak elé húzott sötétítőn át, s a lenyugvó nap sugarai ily' módon narancssárgára festik a szobát, de mégsem teljesen narancssárga... Mintha lenne benne valami sötét is. Leülök az asztalhoz az egyik székre és a pénztárcára nézve gondolkodóba esek. Napok óta nem történt semmi figyelemre méltó esemény. Egy szörnyet sem láttam és azóta a képességemet is hanyagolom. Miért lehet ez? Talán azért van, mert ösztönösen érzem, hogy ha nincs mi ellen használni, akkor annak sincs értelme, hogy legyen. Nem használhatom fel önös érdekért, nem ezért kaptam, legalábbis én ezt hiszem. Egy hős legyen elszánt, tettre kész és bátor, de ugyan akkor tudja azt is, hogy mikor és mire kell használni a képességét. Biztos elfogult vagyok a "hős" szó kapcsán.
Úgy érzem örökké a székben tudnék ülni, de dolgom van, nem engedhetem meg magamnak, hogy eltunyuljak. Az agglegénységnek bizony elég nagy hátulütője ez. Az ember ilyenkor hajlamos elkényelmesedni, holott nincs körülötte senki, aki gondját viselje. Talán csak a nagy "ő" hiányzik az életemből...
Feltápászkodok a székből, a tárcából kiveszem a megfelelő bankót, majd felkapok egy kulcsot is. Bezárom kulccsal a bejárati ajtót, teszek pár lépést az utca felé, utána viszont eszembe jut, hogy nem-e nyitva hagytam egy ablakot.
Mind zárva van, nincs mitől félni. Meg ha úgy is volna, ez nem olyan környék. Itt az emberek figyelnek egymásra...
Megfordulok, s tekintetemet az utcára szegezem, pillantásomat megjáratom jobbra és balra. Sehol senki. Mintha egy zárt térben lennék. Itt vannak a házak, az autók, a fák, csak éppen az emberek nem. Mindenki otthon ül, bent a házban. Tévét néznek, főznek, játszanak, fürdenek, az utca pedig ki van halva.
Kigyalogolok a járdára.