Szokatlan az előadás, mely a nézők elé tárul. A közönség nevet, ujjong, éljenez, a mutatványos pedig önmaga könyörög, hogy legyen vége, mert nem bírja tovább. Zaklatottan emeli fejét a mesterséges fény felé, jobb karján pedig ott vigyorog műsorszáma, mellyel teljesen elkápráztatja a közönséget. Káprázat… Valóban káprázat csupán? S mennyit érhet a hírnév? Mennyit érhet a gazdagság?

Egyáltalán nem volt kiszámítható, hogy éppen engem bíznak meg a feladattal. Már amennyire megbízásnak tekinthető, hogy ajánlva lett, legyek készen arra, hogy az emberi világba induljak egy nyomozás miatt. Nem érzem magam a legmegfelelőbb személynek arra, hogy ezt az ügyet boncolgassam, az pedig még kevésbé érdekel, hogy miféle energiacsomó az, amit ebben a színházban holmi kijelzők látni véltek időnként. Meg lettem rá kérve, ezért itt vagyok, ennyi! Nem szeretem, ha csak úgy belerángatnak dolgokba. Azonban inkább vállalom ezt, mintsem hogy hagyjam magam felrángatni abba az állítólagos laboratóriumba.
Még mindig kiráz a hideg a puszta gondolattól is, hogy a Primera Espadával kell együtt társulnom az ügy megfejtéséig. Mégis bevárom őt Las Noches egyik folyosóján ácsorogva, s unottan pislogok felfelé a hófehér mennyezetet vizslatva. Néhány ponton egészen másfajta fehér, ha elég jól figyeled, mintha itt-ott még világosabb lenne, mint máshol. Ám lehet, csupán figyelmem elvonásának kóros hajszolása miatt képzelem ezt? Megeshet, semmi sem kizárt, még sem hagyhatom azonban, hogy az a nőszemély úgy játszadozzon velem, mint macska az egérrel. Valamiért pedig én igencsak kisegérnek érzem magam, ha a közelében tartózkodom.
Az a mosoly, amit meglátok, ijesztő, így aztán éppen csak rápillantok és hunyorítok egyet zafír színű íriszeimmel, mielőtt elkapnám róla fejem s ismét a plafont bámulnám. Kifejezetten feszélyez a puszta ittléte is, s bánom, hogy eszembe jutott hagyni magam belerángatni. Biztos vagyok benne, hogy meg fogom bánni ezt a kalandot.
- Én készen állok, indulhatunk, Salazaar-sama. – szándékosan kerülöm tekintetét, sajátomat már inkább a főbejárat felé irányítom.
- Csak lehetőleg ne karoljon belém. – indulok meg a megfelelő irányba, kezeimet hanyagul lóbálva magam mellett. Attól félek, ismét azt követeli majd nekem, hogy szerezzek neki pillangókat, pedig erre igazán nincs időnk. Nem értem, miért ő a Primera. S végképp nem értem azt, hogy miért ráz ki mindig a hideg, ha csak meglátnám. Pedig külleme igazán nem félelmetes, de mégis… talán túl közvetlen, igen, ez lehet az. Én nem bírom tartani vele a tempót egyszerűen.
Hajam ezúttal leengedve hordom, de még így is kikandikál a fülbevaló álcát felvevő maszkmaradványom, mely egészen hasonlít egy kígyóra, tán resurrecciónomra utalva. Az egyetlen extra változás csupán egy ezüstlánc, mely az egyik karomon lóg, s mely egyben cuerpomként működik, ha aktiválom. Hagyom, hogy Natalie nyissa meg a gargantát az Emberek Világába, s csupán nyomában indulok, esetleges provokálásával nem foglalkozva. Legfontosabb dolgom, hogy összeszedjem magam, tisztáznom, rendszereznem kell gondolataim, hogy ne viselkedjek szégyenletesen s nevetségesen.
Miután megérkezünk az Emberek Világába, aktiválom cuerpomat, s ezáltal magamra öltöm emberi testemet is. Karakura Belvárosában vagyunk, s csupán egy néhány perces séta eljutni abba a színházba, ahonnan Natalie állítólagosan furcsa reiatsut és ismeretlen jeleket fogott. Hogy pontosan miért, azt ő maga sem tudja, az viszont bizonyos, hogy – ha jól vettem ki mondandóját – teljesen megzavarta a rendszerét, amikor ráirányított. Biztosan ki akarja deríteni, miért történhetett, én pedig egyszerűen megígértem, hogy elkísérem és segítem…
Kényelmes, utcai viseletre cserélődik öltözetem, nem különösebben feltűnő, a helyszínhez pont megfelelő. Lassacskán esteledik is, s itt az ideje egy hasbeszélő előadásnak. Ha Natalie olvas emberi újságokat, bőven hallhat jókat a feltörekvő csillagról, ki újonnan elkápráztatja nézőit szokatlan előadásstílusával.
- Két jegyet kérek. – adom meg magam egy sóhajjal, s a kasszánál megveszem a számunkra szükséges jegyeket, melyek nélkül nem léphetünk be. Nem akarok gálánsnak tűnni, azonban nincs más választásom, ha meg akarok tőle valaha is szabadulni. Bár be kell valljam, kicsit talán érdekel, miért lehet ez az előadás olyan szuper.

*Pereg a homokóra, az én kezem pedig egy tapogató kesztyűben pörög a holopanelen. A mai nap ezen szakaszában egy új dolgon dolgozom, amelynek eredményeivel egyre közelebb kerülhetek legújabb kutatásom végkimeneteléhez. Legalább is ebben reménykedve egyre jobban keresem azt a dolgot, ami majd segít megtalálni az utolsó hozzávalót. Jelenleg Szayel hajdani könyvtárában kutatva próbálok rá jönni, hogy azt a plazmát hogyan is kellene ionizálni ahhoz, hogy fel ne robbanjon. Kiyot most nem zaklatom ilyen dolgokkal, de a fúziót még ma le kell vinnem, vagy kukába tehetek egy régi kísérletet. A számsorok szépen futnak a hatalmas projektoron lefelé, a robot pillangók szállnak a levegőben radar alatt tartva a labor teljes területét. Éppen csak egy pittyegéssel kezdődik az egész, amikor hirtelen vörös szirénás s.o.s. jelzés áll fenn. A kamerák azon nyomban az emberek világának egy kijelölt pontjára irányulnának, azonban hirtelen megszakad a kapcsolat az ottani műholddal. Kikerekedő szemekkel billentem oldalra fejemet.*
- Nani?! >.> *Kezeimet nyomban a helyzet magaslatára irányítom, ám a különös reatsu forrásról csupán az utóbbi adatokat tudom kinyerni. Nagyot sóhajtok, és megpróbálom bemérni inkább a fracciónomat, hogy diskurálhassak vele a jelenlegi állásról. Viszont a Kiyoba ültetett nanorobotok éppen Seth tróntermére utalnak vissza nekem, amitől szürkén sóhajtok fel. Hát mégis nekem kell elmennem egy ilyen helyre? De jó kaland lesz! *_* Egy pillangót küldök el Desmondhoz, azzal az üzenettel, hogy jöjjön el velem Karakurába, mert fontos. Desmond *__*, igen ő lesz a legmegfelelőbb társ nekem egy ilyen kalandhoz. Mindenképpen kíváncsi vagyok erre az esetre, mert olyan még nem fordult elő, hogy valami ennyire bezavarta volna a műszereimet. Ezek amúgy is érzékeny berendezések, minden kilengést képesek bemérni, ám a legkülönösebb az egészben, hogy ilyesmivel még nem találkoztam. Talán érdemes lenne behozatnom? Feltehetőleg igen. Miután átöltözöm egy egyszerű uniformisba, már is gyors ütemre kapcsolva kandikálok kifelé irányban a laboromból. Ideje útnak indulni. Azért a biztonság kedvéért egy néhány kisebb műszert rejtek el a ruhám alá, valamint Mariposat is magammal hozom. Ügyesnek kell lennünk, mert ki tudja? Lehet, hogy ez kell nekem pontosan a kutatásaim záradékának? Dúdolászva térek ki az épületből, amit a kesztyű panelem segítségével lezárok. Azt követően már csak percek kérdése az egész, hogy megérkezek az említett személyhez.*
- Desmond- kun *___* *Hatalmas, csillogó szemekkel meglátva az egyik folyosó kanyarulatából; már jó nagy távlatokból ugrok rá, hogy üdvözöljem. Természetesen az akcióm oly mértékben kivitelezhetetlen, hogy előre bukva kell bukfenceztem. Olyan jó érzés újra látni. Legszívesebben beölelgetném, de most erre nincs időnk. Minél előbb oda kell érnünk a helyszínre, vagy a támadó marslakócskák behamizzák előlem a kísérletet. T.T Azt még szép, hogy nem hagyhatom. Ezért is hoztam magammal Desmondod. Ő okos, erős, meg férfi. Biztosan tud valamit kezdeni a helyzettel, míg én a tudományos megállapításokkal vagyok elfoglalva.* - Remek páros leszünk, én tudom! *.* Erre..erre.. *Lelkesen tapsikolok a kialakult szituációra, s majd kicsit siettetem is. De csak gyors sétálási tempót diktálok, félő, hogy sonidoval jól lehagynám. Most pedig sajnálatos módon nem fogócskázni jöttünk. Pedig őt is el akarom ám vinni a hueco mundoi hollow erdőbe. Emlékeim szerint az ott élő hollowok közt is találhatóak egészen különleges példányok. Egyszer majd elmegyünk levadászni őket. Mindenesetre, ahogyan kiérünk egy puszta terepre, még visszafordulok, hogy rá kacsintsak. Ugye, hogy mennyire izgatott lehet? Olyan cuki arcot vág! *.* *
- Siessünk, hogy elérjük az előadást. Nem tudom még, hogy mit keresünk, de bezavarta a rendszeremet. Bocsánat, hogy nem hoztam neked cukorkát! T.T *Szipogok egyet, hiszen neki olyan szívesen adnék. Ezúttal sikerült elfelejtenem hozni; minő veszteség. >.> Tehát megpöccintve ujjamat, nyitok egy garganyát, egyenesen Karakura belvárosába. Egészen forgalmas kis helyre érkezhetünk, de én már innen érzem azt a bizonyos szagot. Nagyon nagy lesz bennem a kísértés, hogy mikor átveszem az "emberi" porhüvelyem, akkor ne sétáljak el a fagyishoz. Egy idősebb nénikére pislogok nagy szemekkel, míg Desmond ruhájába kezdek el kapaszkodni.* ~ Hű, de félelmetes O.o"~ *Érthetetlen lesz számomra, hogy egy néni miért kezd el bámulni, de fejemet akkor rázom meg, amikor végre a jegyváltóhoz érünk. Ama pillanatban "egészen véletlenül" megfogom Desmond kezét, és vigyorogni kezdek a fiatal férfire.* - Ugye milyen aranyos barátocskám van? *__* *Szorongatom meg az én társikámat, majd aztán orromat megint azaz illat köti le. A marslakócskák adják, mit kell nekem megpillantanom? A nénike, aki engem nézett, kiejtett a táskájából egy kulcsot. A kulcs nem is lenne lényeg, de azon egy pillangós kulcstartó található. Háh, oda kell mennem. Oda is settenkedek, de amikor venném fel, lebukok.*
- Pillangós kulcstartó! *_* *Áhítattal ejtek ki számon a tárgy nevét, mintha csak elvarázsoltak volna. Színes, pillangó és ráadásul kicsi helyen is elfér. Kell ennél jobb? Most már világomat sem tudom, hogy megpillanthattam ezt a tárgyat. Tuti, hogy elveszik tőlem; pedig én szívesen megtartanám ám. T.T*

Már azelőtt sejtettem, hogy olyan dologra vállalkozom, amire nem vagyok képes, még mielőtt beleegyeztem volna a kíséretbe, most viszont rá kell jönnöm, hogy nem is sejtettem, valójában ez mit jelent majd. Egy visszakozó mosoly kíséretében nyugtatom meg, hogy egyáltalán nem bánom, hogy nem hozott nekem cukrot, persze azt nem közlöm vele, hogy én nem bírom azt megenni. Nem emlékszem ugyan életem minden szegletére, pontosabban többre emlékszem, mint amennyi valójában megtörtént, de amióta visszanyertem öntudatom, abban biztos vagyok, hogy nem volt olyan, amikor bírtam volna nem húsból álló táplálékot enni. Egy alantas kígyóvá váltam, ez a lét mindenre kihat, ami az életemmel kapcsolatos, bár tulajdonképpen ez a része cseppet sem zavar. Vannak kellemetlenebb aspektusai is evilági tengődésemnek, melyet nehezebb megszokni, mellyel nehezebb együtt élni. Én mégis kénytelen vagyok felvenni vele a harcot, egyszerűen csak azért, mert nincs más választásom.
Torkomban egy hatalmas gombóc keletkezik, amikor Salazaar-sama rám kacsint, nem igazán tudom hova tenni őt. Én azt hiszem, félek tőle, egy kicsit, talán, lehetséges. Amitől pedig a leginkább félek, hogy keserű keselyűként meg is érzi ezt, mint vadász prédáján a rettegés szagát, márpedig én nem akarok vad lenni, azonban önmagam egyedül tehetetlen vagyok. Csupán egy reményem van, hogy távol tartsam magam tőle. Ez pedig a misszió tudatában egyáltalán nem lesz egyszerű.
Nagyot sóhajtok, ahogyan a kasszához lépek, az Espadának egyértelműen célja porig rombolni eddig sem túltengő önbizalmam és önképem. Arra számítana az arrancar, ha már azt szeretné, kísérjem el útjára, hogy kiderítsük, mi okozott számára az imént olyan sok fejtörést, megkönnyíti munkám és eléri, segítségem tényleg segítség legyen, ne kényszer. Szabad világban magam sem értem, miért ábrándoztam, eme világ csak kitaszítja magából az ábrándozóakat és az arra méltatlanokat. A legrosszabb s legfájdalmasabb az egészben pedig, hogy én magam is ábrándozó vagyok, én magam is méltatlan vagyok. S Natalie vajon mi lehet? Vajon ő szokott-e ábrándozni? Nem, nem hinném, ahhoz gondolkozni is tudni kell. Ő nem gondolkozik, csak cselekszik. Cselekszik, mielőtt akár egy lépését is megfontolná.
Kezemet homlokom irányába emelem, s gondterhelten dörzsölöm meg homlokom Salazaar-sama mondandója és viselkedése után. Fenyegetve érzem magam rózsaszín terror tettetett vagy természetes édességétől, ő maga pedig olyan, mint egy cukormázzal meghintett csótány, ki addig tűnik szépnek, míg mozgásával el nem árulja magát. Pillangós kulcstartók? Mi nem ezért jöttünk ide. S az öreg hölgy maga is tele lehet emlékekkel, nem kell! Visszasétálok hát az espadához, hogy jobb belátásra térítsem, nekünk itt ugyanis nincs helyünk. Mégis, amikor megpillantom a kulcstartókat, meglátok köztük egyet, mely megmagyarázhatatlanul emlékeztet engem az ismerősen ismeretlen arcra. Miután Natalie mellé állok, felveszem a kulcstartót jó modorral és az idős nővel nem foglalkozva, s lerántom róla a kulcstartókat.
- Valamiért Kiyo jutott róla az eszembe. – ejtem vissza a kulcsot a földre, a pillangós és a baglyos kulcstartókat pedig Natalie kezébe nyomom. Magam sem értem irracionális viselkedésem, egyszerűen csak valami erre ösztönzött, valami ismeretlen erő. Hiszen számomra még oly sok minden ismeretlen…
Az iménti incidenst feledve visszalépek a kasszához, ahol kifizetem és átveszem a jegyeket. A pillantásokat mindvégig kerülöm, ahogyan belépek a színházba. Megannyi színházat láttam már, ez azonban mindegyiknél kisebb, mint amikre emlékszem, vagy amikre éppen sikerül emlékeznem. Csupán egy kisebb közönségnek megfelelő építmény, azonban ha jó az előadás, így is teltház van.
Az ételek illata nem csábít, egy furcsa, szokatlan energiát viszont így is megérzek a levegőben. Mégis, a gyomrom nem hogy megkordulna rá, inkább felfordul, ahogy a bűzös reatsut megszagolom. Azonban csak egy múló illanás az egész, csak egy gyors minta, egyelőre semmi különös. Natalie önmaga sem érezhet ennél többet, egy azonban bizonyos: egészen biztos, hogy jó helyen járunk, s a titoknak meglehet itt a nyitja, miért viselkedtek úgy Salazaar-sama berendezései.
Az előadás kezdetéig egy teljes óránk van, a közönség viszont már most izgatottan várja, hogy elérkezzen az idő. A legtöbben utcai ruhákban vannak, nem nagyon látni kiöltözött embereket, legfeljebb néhány hölgy az, ki jobban adott magára a szokásosnál. Hiszen nem színelőadást készülnek megnézni, hanem csupán egy paródiát, egy feltörekvő hasbeszélőt, ki a csillagok közé akar emelkedni. A hírnévhez viszont közönség kell, a hírnévhez siker kell. A nézők mostani lelkesedéséből ítélve pedig nyilvánvaló, hogy minden adott ennek megvalósításához. Kérdés, a hasbeszélő miféle produkcióval áll majd elő.

*Hű, ez aztán móka a javából. Azért mekkora volt az esélye annak, hogy ennél a néninél majd egy csodaszép kulcstartó legyen? Nagyjából egy a nagyon sokhoz. Fejben most nehéz lenne lefolytatnom a kellően szükséges valószínűség kiszámítását. Ahhoz sajnos kevés információval élek. Tropára ment a kapcsolat műholddal, pedig kideríthetném a mobilom segítségével, hogy hány személyt bír el a színház, vagy éppen mennyien vannak jelenleg itt? Az mondjuk nem lenne rossz ötlet. Sosem lehet tudni, hogy a marslakócskák mikor szeretnének eventet szervezni egy ilyen épület ellen. S mint felpillantok rá, emlékeimben néhány kép át fut. Mintha csak valamikor szerettem volna ilyen helyekre menni. De tényleg így lett volna? Lehet, hogy ez csak egy csalás..mégis az érzés valahogyan elfog. Teljesen izgatott leszek attól, hogy egy előadásra jöttünk, annak ellenére is, hogy ez céllal történik. A lehető legjobb személyt hoztam magammal ide. *.* Desmikusz egy nagyon kedves arrancar fiú. Még a jegyet is kifizette helyettem; pedig adhattam volna neki pénzt is érte. Valahogyan mindenképpen meghálálom neki. Majd sütök otthon sütit, vagy megkeresem már a kedvenc cukorkámat, hogy boldog legyen tőle. Valahogyan mindenképp meg kell köszönni neki, hogy elkísért. Így illendő! *_* Kiyo biztosan szomorú most. T.T Remélem nem haragszik meg túlságosan azért, mert elloptam tőle a bátyát. Nem ez volt a tervem, becsszó. Én csak társat akartam egy ilyen küldetésre, mert egyedül nem fogok vele megbirkózni.
Még sokáig nézegetem a kezembe keveredett kulcstartót. Majdnem dobok is egy hátast, amikor Desmikusz csak úgy oda jön, hogy jól megnézze magának a kulcscsomót. Tuti tetszik neki is. *.* Szívesen oda nyújtom neki, még úgy is, hogy a néni feje már nagyon nagy. Legalább úgy mutathatunk, mint egy idegbeteg és két cuki nyuszika, akik kulcsikát nézegetnek. Olyan meghitt hangulatom lesz tőle, hogy mihelyst hozzám nyújtják azokat, rögvest Desmi nyakába ugrok.*
- Ez olyan kawaii! Köszönöm! *_* *Borzolom fel a hajá az arrancarnak. Egyre kedvesebb velem, még a végén nem lesz mivel meghálálnom neki azt, hogy elkísért. T.T Ha haza értünk, mindenképpen megkeresem ezzel majd Kiyot, hogy adjon tippeket; elvégre is ő a testvére, nem? Mikor leszállok róla s beleszippantok a levegőbe, újra megérzek egy nagyon különleges illatot. Csak néhány másodpercnyi "élvezetet" nyújt igazából, de ez elegendő arra, hogy kicsit összehúzzam a szemeimet. Ezek szerint valóban jó helyen járhatunk, ha alkalmanként ilyen élénken észlelhető az illető reatsujának bűze. Egészen felkeltette a figyelmemet ez az egész. Hiszen a kutatásaim által már rengeteg lénnyel találkoztam, de ennek a lénynek a reatsuját nem sikerült analizálni. Tán egy egészen új dologgal van dolgunk? Ettől még lelkesebb leszek a témát illetően. Ritka azaz eset, mikor új dolgot lehet találni ebben a világban. Jobbjára olyan érzés, mintha a dolgok vesznének ki belőle. Rejtőzködnek a felálló hatalmak elől, s ha egy morzsa el van szórva, akkor szinte kötelező utána ugrani. Kíváncsi vagyok erre a dologra. Különösen azért is, mert Seth egy terve szerint Vasto Lordekat akar megtalálni. Na most már, egyáltalán nem biztos, hogy ők Hueco Mundoban találhatóak meg. Különös, de nincsenek róla adatok Szayel könyvtárában sem. Így egy ilyen alkalom többszörösen összetett az én szememben. S ebben a feladatban azt hiszem, Desmikus az egyik legmegfelelőbb társ. Valójában nem is őt választottam volna valószínűleg, ha ismerném.
A színházba végérvényesen betérve, - mikor ellopjuk a nénike kulcstartóit - lelkes közönséggel találjuk szemben magunkat. Mi azért szerencsések vagyunk abban a tekintetben, hogy erkélyre tettek minket. Így a kilátásunk egyszerűen mesés. Többször is csillogó szemekkel nézek végig az ember tumultuson, valamint a fényeken. Noha ez a technika az én szemeimben már elavultak, mégis szépnek találom. Pontosan az emberekhez illő, nekik biztosan nincs szükségük mindenből a legjobbra. Egyszer még Desmikuszra is mosolygok, s csak aztán nézek végig még egyszer a közönséges. Furcsának találom ezt a tolongást. Még mindig azaz érzésem, hogy valami itt egyáltalán nincsen rendben. A lenti közönségben pedig sikerül felfigyelnem egy alakra, aki éppen a másik helyén hepajkodik; mintha csak Las Nochesben lennénk. Ám a következő pillanatban egy kislány ül mellém, aki egy barbie babával a kezében játszik. Érdekesen billentem oldalra a fejemet, ahogyan figyelem.*
- Szépek a babáid! *.* *Oda súgom neki a véleményem, habár lehetnének ám fésültebbek is! Mindenesetre éppenhogy kommunikálásba kezdenék, máris elsötétül a színház. Úgy pillantok fel a mennyezetre, mintha csak az maga alá szeretne temetni. Kicsit kibillenek oldalra, hogy Desmi fülébe tudjak súgni; mégha ilyenkor állítólag ez már nem is illendő. De nem akarok én senkit megzavarni egy ilyen környezetben.* - Hű, de félelmetes! O.o" Te is érezted nem olyan rég azt a reatsut? Fogd meg a kezem, és ha érzékelsz valamit szorítsd meg. Muszáj kommunikálnunk az előadás alatt. *Nagyon halkan súgom oda neki. Bár magától az ötlettől is izgatott leszek, ettől függetlenül még hasznos. Kénytelenek vagyunk ezt a fajta közlésmódot alkalmazni. Ez a legátlagosabb, senkinek sem feltűnő. Biztosan félelmetes előadásnak nézünk elébe, sötét van. Már nagyon kíváncsi vagyok.*

Számítottam arra, hogy egyáltalán nem lesz egyszerű dolgom. Nem ismerem a primera gondolkodásmódját, s ami azt illeti, még a magamét sem eléggé, így nem tudom, konkrétan mit tervelhet, egy azonban bizonyos, ezen a helyen csak-csak megcsap egy olyan lélekenergia, ami nem csalogat ki belőlem csábító éhséget, inkább undort, de azt töményen. Még sosem éreztem ehhez hasonlót, akárhogyan is cikáznak fejemben az emlékek, nem emlékszem egy olyan érzésre is, ami megegyezne ezzel, legfeljebb csak hasonlít. Undor. Lelki szemeim előtt egy olyan kép áll, melyen csontvázra tapadt inakból, s elhasznált zsebkendőnek tűnő darabokból összegyűrt alakzat lépked felém hosszú, gusztustalan ujjaival állát simogatva. Nem akaródzik egyáltalán megérteni sem, mindenesetre esélyes, csupán fantáziám szárnyalta túl a realitás talaját. Néha megesik ez ugyan, de sosem tudom biztosra.
Az erkély láttán megtorpanok, pedig tisztán emlékszem arra, hogy én magam kértem az erkélyre a jegyet. Hirtelen tudatomba szövődnek régi, sosemvolt emlékek, melyek mindannyian csupán egyben bizonyosak: én jelenleg, ebben a szentségtelen, átkozott pillanatban én tériszonyos vagyok. Különös módon eddig sosem szédültem meg, még akkor sem, ha a tornyok egyikének magaslatán kellett egyensúlyoznom, vagy épp egy gargantából kijövet pillantok le az alant elterülő, ízletes, ám keserű lelkek nyüzsgő kálváriájára, most azonban a puszta gondolat is, hogy fel kell mennem oda, elég ahhoz, hogy póttestem gyomra összeránduljon. Eddig sosem, legalábbis mióta lidérc létre kárhoztam, nem fordult velem elő ilyen. Most azonban biztos vagyok benne, hogy én nem akarok felmenni oda.
- Nem gondolod, hogy jobb lenne az első sorból nézni? – kelletlen, elkeseredett próbálkozás, hogy lecsaljam, vagyis marasztaljam, ámde mintha meg se hallaná, egyszerűen túl késő. Alig láthatóan még lábaim is beleremegnek, ahogyan a lépcsőkön megtesszük a kellő kerülőutat, hiába állítom, nekünk ez nem kellő, kényszerítenek hát kelletlen kellemetlenségre, nehogy kényelmesen érezzem magam. Mindez azonban egyáltalán nem feltűnő, a lépcső mellett felfutó korlátban kapaszkodván sikerül elkerülnöm, hogy bármi is feltűnően látható jelen eme eddig nem tapasztalt tüneteimből.
Első dolgom leheveredni az erkély-menti székre, fejemet pedig hátrahajtom, szemeim lehunyom, s hosszú másodpercekig csak gondolkozom. Két kezemmel halántékom masszírozom át kissé körkörös mozdulatokkal, mintha a fejem fájna, bár valóban mintha segítene számomra, hogy kellőképpen összeszedjem magam. Én sem értem már, egyáltalán miért vállalkoztam, pedig tudhattam volna, pokoli túra lesz. Pedig csak az imént érkeztünk, nemde?
Eltelik a kellő idő, az előadás hamarosan kezdetét veszi. A kislány, ki Natalie mellé ül az apjával, kedvesen elmosolyodik és kicsit fel is nevet a dicséretre. Szereti a barbiejait, sokat is foglalkozik velük, még akkor is, ha a mű-hajak kicsit gubancosak. Ez azonban nem a barátkozás ideje, a fények ugyanis kihunynak a nézőtérről, s ugyanakkor fel is villannak a reflektorok, hogy a vörös függönyöket világítsák ki. A függönyök mögül pedig ki is lép az, amire befizettük magunkat; Ohba-san és Mugoi Ken produkcióját nézhetjük végig.
Még mindig nehezemre esik kinyitni szemeim, pedig tudom jól, hogy az előadásra kéne koncentrálnom. Vagy legalábbis arra a gusztustalan lélekenergiára, mely közvetlenül a színpad felől árad felénk. Natalie is érezheti a reiatsut, s akárcsak engem, őt is kétes érzések kaphatják el. Nyilvánvaló, hogy szokatlan az energia, azonban hiába tudós, nem tudhatja, melyik lenne a helyes. Elkapni, befogni és kísérletezni rajta, vagy éppen messzire menekülni előle. Mert ugyan a reiatsu hatalmas, szokatlan, ettől függetlenül nem csak a tudósokra jellemző kíváncsiságot csalogathatja ki Nataliból. Tömény undor fogja el, ha megpróbálkozik a reiatsura koncentrálni. Ha magára az előadásra figyel inkább, akkor ez az undor csökken, s tűrhető lesz az ittlét, de ha reiatsuként gondol az alant lévő hasbeszélőre, s Kenre, a bábjára, újra és újra elfogja őt ez az iszony, melynek miértjét nem is érti talán. Nem félelembe taszítódik, s nem az energia nagysága az, mely ezt a reakciót váltja ki belőlünk, inkább annak mikéntje, összetétele. Még sosem láthattunk olyan lényt, melynek ehhez hasonló lélekenergiája lehetett. Talán Natalie sejtései igazak lennének? Talán köze lehet a Hasbeszélőnek a Vasto Lordokhoz? Hiszen az ő reiatsujukról sem tudni semmit, legfeljebb sejteni. Annyi bizonyára nyilvánvaló, hogy sötét, megfoghatatlan, mély és borzasztó lehet az övék is.
Összerezzenek kissé Natalie kérésére; én nem akarok hozzáérni, nem akarom megfogni a kezét. Tán csak nevetni szándékozik rajtam? Meglehet, valóban szerencsétlenül festhetek, hogy alig merem kinyitni a szemem, s még mindig csak hunyorítok az alant elterülő színpadra, erre még ez a reiatsu is készül kikészíteni. Kezemet automatikusan elhúzom, holott ha másért nem, azért talán esetleg úgy egészen véletlenül talán mégis csak jó lenne, hogy ne kelljen az iszonytató magasság miatt rosszul éreznem magam. Dacom azonban fontosabb, én pedig biztos vagyok benne, hogy nem akarok hozzáérni Nataliehoz. Kezem éppen ezért elhúzom, s ölembe teszem. Egy valamire vagyok hajlandó, amikor már úgy érzem, a reiatsu megfojtani készül. Kicsit oldalra billenek, s vállam összekoccan Natalie vállával, mintha éppen a székéről akarnám őt ledönteni. Ezután viszont továbbra is egyenesen ülök, mintha az imént nem készültem volna megmerényelni a Primerát, még véletlenül sem. Időnként beletúrok hajamba, s hátrasöpröm azt, hiszen Natalie hozzáért, tönkretette, muszáj hát igazítanom rajta. Különben sem kérte engedélyem, hogy egyáltalán hozzám érjen...
Az előadás csak egy egyszerű bemutatkozással kezdődik, s mókásnak tetsző mutatvánnyal rukkol elő Ohba-san a bábjával. A fickó meg-megremegő hangon adja elő, hogy őt hogyan is hívják, Mugoi Ken azonban közbevág, miszerint az ő nevét kéne először ismertetnie. A közönség felkacag Ohba-san és Mugoi Ken apróbb vitájára, pontosabban a hasbeszélő bocsánatkérésére a játéktól. Valóban elég szerencsétlenül fest szétálló, ősz hajával, középen egy nagyobb, kopasz folttal, összességébe pedig olyan hatást kelt frizurájával, mintha belenyúlt volna egy konnektorba. A báb pedig leginkább mintha egy yakuza tagot próbálna kiparodizálni; köpcös kissé, széles pamutvállain szürke öltönyt visel, arcán egy csúnya sebhely húzódik végig, fejét pedig fekete kalap fedi. Kérdés, a hasbeszélő egyáltalán látja-e azt a sebhelyet vastag okuláréival, vagy sem.

*Most már tényleg izgatottá kezdek lenni attól, hogy előadásra érkeztünk. Ne csupán az előadás, de maga a lény felfedezése is érdekel ugyebár; mindazonáltal biztosan érdekes lehet. Elvégre is miért érkeznének ide az emberek csak úgy? Mi is szórakozni akarunk! *.* Én azért reménykedem benne, hogy nem mindhiába fizette ki a jegyünket Desmikusz. Ha így lenne, nem is lenne olyan boldogságos, az pillangót megszégyenyítő volna. De mikre is gondolok én? Biztosan jó lesz! *.* Már eleve azzal megéri, hogy a mellettem ülő kislány rám nevet. Hát nem aranyos? *.* A lehető legnagyobb pillangó jelmezekbe képzelem bele, most lenne kedvem átváltozni valamire. De sajnos nem lehet, azzal megijeszteném az emberusokat. T.T Nem is vagyunk mi olyan félelmetesek. Csontos az arcunk, vastag a bőrünk és van egy lyukunk a testünk felületén. Ezek olyan dolgok, amik valójában nagyon könnyen megszokhatóak.
Nagyokat pislogok Desmikuszra, mikor érzékelem, hogy rosszul van a magasságtól. Fúú, ha ezt tudtam volna, akkor nem akadékoskodok a magaslati ülőhelyért. Én tényleg azt hittem, hogy innen lesz a legjobb az előadás. No meg az is benne van, hogy innen minden belátható. Tehát, ha valamiféle különös mozgás előfordulna, azt azon nyomban felfedeznénk; nem igaz? Akkor most már csak a kérdés az, hogy az a lény hol is lesz igazából. Mert, ha a közönség berkeiben, akkor nehéz lesz ám. Mert a szagot vissza kell vezetni a célszemélyhez. De ha meg a színpadon lesz, akkor vetekedhetünk, hogy mit is csináljunk ezt követően. Gondolataim szinte pattanás szerűen kapcsolódnak ki, amikor felvillan egy nagyon nagy vörös függöny. Vörös függöny! O.o Akaratlanul is eszembe jut ettől Eras nénivel folytatott mázolmányunk Las Noches falát illetően. Jaj, milyen jó móka is volt az. Ő biztosan értékelné ezt a függönyt, majd egyszer megajándékozom vele. Nem is tudom, most, hogy ismeretlen tényezővel kerültem szembe...máris előjött az ajándékozós énem. Legközelebb kell egy kosár sütit vinnem espuda gyűlésre, biztos is. Körbe pillantok a sötétségben az embereken, és sóhajtok egyet. Vajon mekkora az esélye annak? S mi fogja majd eldönteni?
Ekkor éppen hogy visszavezetem tekintetemet az előadásra, máris megérzem megint azt az érzést. Előrébb dőlök, tátott szájjal, hogy áthatóbban figyelhessem meg az előadót, és a bábját. Csodálatos, mondanám én, ha nem érezném ezt a bizonyos bűzt. Mintha csak egy kiégett kísérletet éreznék, akárhányszor a reatsujára kezdek el koncentrálni. Egy lény, amiről nincs információm. Mivel is kezdhetném? Kiszipolyozom a vérét, és lombikba teszem? Felboncolom, gépre csatolom, operálom. Összefut számban a nyál, s nyelek egyet. A bűze fojtogatni kezd, megrázom fejem. Elmosolyodok, ravaszul. Sötéten, szürkén, érdeklődve..igen a kíváncsiság tüzével pillantok az előadásra. Igen, pontosan ezért nem ültünk mi az első sorba. Bármi is történik majd tarolja el az embereket. Kacsintok egyet a mellettem ülőkre, érdekel ez az előadás. Már csak azért is, mert ha valakinek ilyen reatsuja van, annak milyen előadása lehet? Mi van ha ez egy legújabb manipulatív kísérletnek az egyik komponense lesz? Azta, ez annyira ritkaság! *_* Nyelek még egyet, és oldalra pillantok Desmondra, aki éppen ebben a pillanatban dől nekem. Megszeppenve pislogok rá, majd lassított felvételben kezdek el dőlni az ellenkező irányba. De nem a lány felé, hanem egyenesen a föld irányába.*
- Desmikus! *Halkan csattan ki belőlem, mi alatt kapálózva próbálok belé kapaszkodni. Milyen gonosz cselekedet ez tőle! T_T Szipogva ülök hátsó fartájékomra, amikor földet érek. Meg is dörzsikélem szemeimet a lentiséget érezve, s arra is figyelmes leszek, hogy a pillangós kulcstartóm is elcsúszik a padlón.* ~ A pillangósan megfestett, pillangó alakú pillangóság ááltal felszentelt pillanguszaim! ~ *Nagyra nyílnak szemeim, és mit sem törődve Desmikusszal, négykézláb kezdek el tapogatózni a kulcsokért. Közben természetesen össze is húzom magam, hogy míg előre haladok, addig ne tegyek kárt senki lábában. Egyszer majdnem sikerül elnevetnem magam az előadásra, amikor az ülések rései között, meg- megpillantom a hasbeszélőt. Tényleg, neki is babája van, mint annak a lánynak. >.> Most esik le a dolog, pedig mindeddig nyilvánvaló volt, hogy miből is árad az a bűzike. Én csak tapogatózok, amikor hirtelen az egyik ülés alatt találok egy mobiltelefont. Valakinek biztosan kiesett a zsebéből. Az emberek nagyon mereven figyelik ám az előadást, így lehetőségem nyílik arra, hogy kimásszak a sötét falhoz, hogy megnézhessem legújabb szerzeményemet. Egy kis turpissággal át is szerelhetném arra, hogy később hasznát vegyem. Mondjuk azt nem értem, hogy miért nem tudom eldönteni ezt az egészet? Le kéne támadni, vagy esetlegesen menekülni kéne? Különös, s még különösebb, hogy össze- vissza érzem magam. Lehet igaza volt Desmikusz hősömnek, lent jobb lett volna. T.T*

Nem érzek bűntudatot, amiért testi s alkati fölényem kihasználva löktem egyet vállammal Natalien. Ő kérte, ha bármi furcsát észlelek, jelezzem azt számára, így hát megteszem kérését, rajtam ne múljék. Minimális testi kontaktus, én ugyanis nem akarok hozzáérni az Espadához. Semleges ábrázattal figyelek előre, s csak későn észlelem azt, ahogyan Natalie a ruhámba kapaszkodik, s magával ránt a mélybe. Egy röpke pillanatra felvillan előttem a kép, hogy könnyedén leeshetek az erkélyről, úgy érzem, mintha rezegne alattam a léc, valójában azonban csupán a földre esem, karommal pedig időben támasztom ki magam, hogy a sérülést csökkentsem. Szemeim behunyom, míg úgy nem érzem, hogy minden rendben, igaz, az ismeretlen erőforrás miatt kifejezetten az a megállapításom, hogy semmi sincs rendben. Nem értem, miért hagytam magam belemenni a dologba, hagyhattam volna, hogy Natalie egyedül jöjjön ide, esetleg mással, ha ennyire fontos neki, bármi is történik itt. Hiszen ő a Primera Espada; nem hinném, hogy jómagam bármiben is segítségére lehetnék. Így is kicsit kétségbeesetté válok, hisz az esés folytán volt egy olyan pont, amikor kénytelen voltam az ő szemeibe nézni; persze azonnal igyekeztem továbbmellőzni a szemkontaktust, már csak azért is, mert elburjánoztatta nevem. Nem vagyok szobanövény, nem vagyok Desmikusz…
- Megkérnélek rá, hogy a nevemen... szóval a nevem... Nem vagyok Deszmikusz. - kérem ki magamnak kétségbeesetten, megalázónak tartom ugyanis, hogy képtelen megjegyezni nevem.
A műsorszám folytatódik, azt ugyanis nem szakítják meg afféle lényegtelen tényezők, hogy Natalie az új szerzeményével van elfoglalva. Mivel a telefonokat előadások kezdetén illendő kikapcsolni, így a mobilt is kikapcsolt állapotban találja meg az Espada. Amennyiben valahogyan mégis sikerül eltalálnia a pin kódot – tudósunk előtt ez nem lehet akkora akadály - , úgy azt tapasztalja, hogy térerőt a telefon nem érzékel. Hiszen ha az a műhold sem működik itt, amivel Natalie próbált a helyszínre kapcsolódni, akkor ez a többivel sem fog működni. Igaz, ha az espada csupán kleptománkodni szeretne, s jelenleg nincs kifejezett célja a telefonnal, ez olyan mindegy…
- Egyáltalán mit képzelsz magadról, hogy nem Engem mutatsz be először? Mit gondolsz magadról, ki vagy te? – a kicsi, köpcös alak agresszív morgolódását Natalie valahol az egyik szék alatt hallgathatja, miközben új szerzeményével szöszöl.
- Ne haragudj, bo-bocsáss meg... tényleg nem volt szándékos... esedezem... könyörülj... – valóban szokatlanul kezdődik az előadás, azonban felettébb mókásnak ígérkezik. A Primera tetszését talán elnyeri majd, valamiért kinézem belőle, hogy tetszenek neki az ilyenek. Én eközben teljes nyugalmamat magamra erőltetve tápászkodom vissza székemre, s derekammal kissé előrehajolok, hogy ne zavarjak senkit a kilátásban. Igaz, mögöttünk senki sem ül, hiszen az erkélyen vagyunk, csupán a kislány az apjával tartózkodik az előadáson.
- Hah! Szánalmas emberlény... Majd ha a földön csúszol előttem, te féreg. – a közönség felkacag az agresszív bábu beszédére.
- Ne, kérlek! Légy irgalmas! Legközelebb észben fogom tartani, csak kérlek... most az egyszer bocsáss meg nekem! – könyörög számára Ohba-san, mire a bábu drámaian felsóhajt. Mozdulatai s minden mimikája igazi profizmusra vall a hasbeszélő felől. Hihetetlen, mennyi érzelmet képesek az emberek egyetlen bábuba rakni. A sóhaj, s az, ahogyan a bábu a homlokát kezdi el dörzsölgetni, egészen viccesnek hat, a közönség felnevet.
- Te mindig ilyen hangos vagy? – a fejét fogva pillant vissza gazdájára, aki ezután azt a kezét, amivel nem a bábut fogja, meg se mozdítva hajol meg előtte sűrű bocsánatkérései közepette. A műsorszám már most sikert arat, bár még csak most kezdődött el. A kislány, mely velünk van az erkélyen, fel-felkacag tetszésének jelét mutatván.
- Vissza a műsorszámhoz. Miért nem meséljük el a közönségnek, Ken, hogyan is találkoztunk először? – felvidult arccal, mosolygós hangnemben kérdezi meg a bábutól kérdését, aki azonban erre keresztbe fonja karjait és ingatni kezdi fejét.
- Már megint ezzel a szánalmas történettel akarod untatni a közönséget? Semmi érdekes nincs benne, csupán a te sorvadt elméd gondolja úgy, hogy bárkit is megnevettet! Csak illemből kacagnak rajta!
- Csak egyszer hadd maradjunk a megbeszélteknél! Megígérted, hogy azt játszuk el, amit begyakoroltunk. – mosolya azonnal lehervad, miután a válaszát megkapja.
- Te pedig legutóbb, amikor elfelejtetted a szöveged, megígérted, hogy bármit megteszel nekem cserébe a segítségemért, mégse lőttük le a rivális hasbeszélőt! – fejét elfordítja, szemeit pedig lehunyja, sértődöttnek, dacosnak tűnik. Még én is elmosolyodom erre, értékelem én a humort, éppen csak nem értem. A közönség kacagása után néhány másodpercig csendben marad a hatásszünet kedvéért, mielőtt folytatná. – Látod, látod, mennyire őszintébben nevet a közönség? Nem kellenek senkinek az ócska poénjaid. – a nevetés még hangosabbá válik erre, a kislány is izgatottan csapkod tenyereivel.
Az előadás tovább folytatódik, ilyen, s ehhez hasonló viccekkel fűszerezi meg a hasbeszélő némi mókával a nézők életét. A siker nyilvánvaló, mindenki teljesen lehidal a bábuját kezelni alig tudó, kétségbeeső Ohba-san, s az agresszív Mugoi Ken produkciója. Talán senki sem tudja, mi az, ami igazán teljessé teszi a képet. Ohba-san gyalázatos pislogása s rémült pillantásai, vagy a bábu gyötrően nyers stílusa, kemény attitűdje gazdájához képest. A reiatsut továbbra is érezzük mind a ketten, s nem hogy csökkenne, de egyre fokozódik, ahogyan az előadás egyre csak halad.
Nem értem azonban, Natalie hol késlekedik. Egy darabig még kényelmetlenül egyensúlyozom székemen, s amíg az Espada nincs itt, megigazítom az ő ülőhelyét is – igaz, néhány centivel távolabb is tartom önmagamtól. Remélem, még egyszer nem akar hozzám érni. Elégedjen meg azzal, hogy hajlandó voltam engedni egyszer, hogy a vállaink összekoccanjanak. Bár azt hiszem, én már örök szenvedésre kárhoztattam magam; Natalie-sama elesett, a Primerát én löktem meg, igaz, nem az elesése volt eredeti szándékom. Azt hiszem, ma egészen biztosan meghalok, végleg. Azt hiszem, én félek.

*Az emberek szokásait már időtlen idők óta szemmel követem úgymond. Tisztában vagyok a szokásaikkal, és azzal is, hogy miképpen képesek mulatni a dolgokon. Mulatni olyan dolgokon, amelyek valójában egyáltalán nem viccesek. Csak mosolyogva bólintok egyet Desmondnak, majd valahol máshol a sarok sötétjébe beülve kezdek el a mobil telefonnal foglalkozni. Ez egy fontos eszköz lesz most a számomra. Megnyomom gombját, és bekapcsolom. Egy bonyolult számsort ütök bele, amivel zárolom a benne lévő chippet. Ezt követően ruházatom alól előveszek egy másikat, hogy belehelyezzem. Ezzel működtetve a telefont egy kicsiny operációs rendszert hozok létre, amitől speciális módon akarom működtetni. Szinte láthatatlanul emelem magam elé, hogy felvegyem az adott műsorszámot egy széknek a takarásából. Talán ez az információ később jól fog jönni. Felvenni egy telefonon keresztül mindent amit mond, tesz, gesztikulál. Mindazonáltal a chip még a légköri dolgokból is szív fel egy igen keveset. Erről nem lehet nehéz mintát venni egy speciális eljárás útján.
Tekintetem az előadás előre haladtával kissé szürkévé avanzsálódik. Mégis miről beszélgetnek ezek az emberek? Szinte már kezdem elnyomni magamban az érződő reatsu érzését. Ennek helyébe pedig egy furcsa gondolat költözik. Mi van akkor, ha ez az egész darab egy az egyben az igazságot írja le? Mi van akkor, ha az a bábú nem is az? A férfi megalázkodik előtte, megalázkodik a saját bábúja előtt. Akarva, akaratlanul eszembe jut valami hasonló dolog, ami az én életemben is jelen van. Ettől a racionális gondolkodásom némelyest gátlódik. Eszembe jut Seth és Szayel esete, midőn Szayelnek bábúja Seth volt, majd valóban a találmány túl szárnyalta a mesterét. Akárhogyan is beszéljen Seth, én valahol mélyen érzem, hogy hogyan gondolkodik. Érzem, hogy sokunkat eltaposna, hogy rettenetesen kevély. Mindenek felett önmaga, ami igazából még egy tökéletes arrancarra is utalhatna. Ám mi tudósok tudjuk, hogy a tökéletességet elérni unalmas. Ha valami tökéletes, azzal már elveszik a kíváncsiság. Akkor már nincs miért érdekeljen az adott tárgy, vagy élőlény..nem igaz? A számítógépek sem teljesen tökéletesek, ezért addig építjük; míg tökéletesebb nem lesz. Tán pontosan ezért számít nekem különlegesnek ez az előadás. Magán a bábún is van seb, az előadó személyiségében is találhatok hibát. S ez az egyre kaotikusabb reatsu is tökéletlen, mégis hatalmas. Esetleg eljuthatok arra a szintre, hogy az embereket érdekesnek fogom vélni? Habár a féktelen nevetésük, nekem kezd egyre idegesítőbbé válni. Undorítónak vélem, hogy ilyen dolgokon nevetnek. Vagy csak én kezdenék már megzavarodni ettől az egésztől? Én csupán a telefon képernyőjén át figyelem az eseményeket, de még így is hatással van rám. Azonban azt is kezdem már érezni, hogy valamit tennem kell. Nem ülhetek itt tétlenül, mert különben meg fog fojtani. Egy darabig még várok, s aztán támad egy ötletem. Visszakúszok a készülékkel Desmikuszhoz, hogy megrángassam a gatya szárát. Remélem figyelni fog rám.*
- Desmoond, gyere velem! *Hirtelenjébe súgom oda neki, hogy aztán a készülékembe egy kódot kezdjek el beütni. Ez azért egy kicsit tovább tartó mozzanat, viszont meg kell, hogy tegyem. Nem bírom ezt az előadást tovább elviselni, valahogyan el kell üldöznöm az embereket. Az utolsó sor előtt még Desmondra nézek, és mutogatok neki, hogy menjen a falhoz. Ha ezt megteszi, akkor a telefont minden előzetes nélkül lehajítom az erkélyről, ami repülés közben felrobban. Egy kisebb tüzet generálva ijesztheti meg a közönséget, amelyre a színház tűzvédelmi szerkezetei természetesen bekapcsolódnak, vizet szórva az adott területre. Én ez alatt a mutatvány alatt már erősen Desmondhoz megyek, hogy a fal mellé passzírozzam magunkat. Másokkal ellentétben nekünk itt kell maradnunk. Valahogy érzem, hogy ezzel még nincs mindennek vége. De már ideje volt ennek véget vetni. Fényt akarok deríteni rá, leginkább azért; mert az előadása..kiborító. Remélhetőleg csak várnunk kell egy kicsit arra, hogy mi fog történni. Azért nem veszítem szem elől a közönséget sem. Lényegébe véve az volna a cél, hogy a célszemély még bent maradjon mondjuk azért, hogy a tűzoltókkal beszéljen. De, ha nem is így volna, nekünk látnunk kell honnan is szeretne távozni. Ha pedig akár egy pillanatra is szabad lesz a színház, - s csak ő marad bent - akkor mi értelme volna továbbra is szintetikus testben maradnunk? A saját alakomban több mindent kideríthetnék, különösen mert a kézi panelem is mindig nálam van egy kesztyű formájában. Mintát mindenképpen szerezni akarok. Még szerencse, hogy az előadást tartalmazó chipet kivettem, mielőtt elhajítottam a telefont. Az meg, hogy melyik ember hogyan sérülhetett meg, nos ilyen helyzetben egyáltalán nem érdekel. Szegények! *_* *

Gyalázatos, botrányos előadás lenne? A közönségnek tetszik, s bármily alpári is, még engem is egészen megmosolyogtat, ahogyan Ohba-san a bábuval veszekszik. Meg kell valljam, Mugoi Ken hozzá illő nevet kapott; valóban embertelen, ahogy gazdájával viselkedik. Azonban számomra ez csak egy előadás, fantáziám nem szárnyal túl úgy, hogy olyan dolgokat képzeljek bele, amik ott sincsenek. Én csak egy hasbeszélőt látok a bábujával, akik olybá tűnik, jól szórakoznak, és még remekebbül szórakoztatnak. Bármily groteszk is, tán pont ez a morbidság az, ami tetszik, mely megragadja figyelmem, mely magával ragad, mely megnevettet. Holott valódi nevetés nem hagyja el ajkaim, legfeljebb kissé bárgyún elmosolyodok, ahogyan a történetszálra figyelek.
Már-már egészen megfeledkezem Natalieról, ha nem rángatná nadrágom szárát apja érintéséért kuncsorgó csecsemőként, fel sem figyelnék rá. Mosolyom azon nyomban lehervad arcomról, amint megérzem, hogy valamit megint akar. Hagyom, hogy hajam előreomoljon, arcomra sötét árnyékfüggönyöket borítva. Vajon megint mit akarhat? S miért követeli, hogy menjek vele?
Sóhajtok egyet, nincs más választásom, s nem szeretném, ha tovább akaratoskodna. Vontatott mozdulatokkal tápászkodok fel a székről nem foglalkozván azzal, hogy tartásom nem egyenes. Arra azonban nem számítok, hogy Natalie megunván az előadást nem nézi azt végig velem. Pedig még a jegyét is fizettem, mit akarhat még? Azt pedig ugyan nem látom ki, mi az, amit bedobott a közönség soraiba, a robbanás hangja éppen elég ahhoz, hogy tudjam, hamarosan eluralkodik majd itt a káosz.
A színpadon az előadás csúcspontjához érnek épp; Ohba-san a közönségnek rimánkodik és könyörög azért, hogy szedjék le róla a bábuját, mert nem bírja tovább. Néhány olyan mozdulatot tesz, mellyel megpróbálja leszedni magáról Kent; azt játssza el, hogy képtelen levenni magáról a bábut, s könyörög a közönségnek, valaki szánja meg, segítsen rajta. Megdöbbentő, morbid, újszerű, felkavaró, mégis mulattató, egyszerűen zseniális! Bár valóban csupán egy előadás lenne? Valóban csupán színészkedne, ahogyan a földön csúszik, vergődik és rimánkodik? A közönségnek mindenesetre tetszik, hahotázva ünneplik őt, aki bearanyozza humorával napjukat. Megkapta, amit akart, elérte élete célját, sikeres lett, s híres. Hiszen erre vágyott egész életében, s mit neki megalázkodás, ha cserébe megkapja azt, melyre egészen fiatalkora óta vágyódott? Egy életcél beteljesülését látjuk, eredményét annak, hogy megfelelő kitartással bárki elérhet bármit, csak egy a lényeg, pörögjön bármennyire az idő, tartson akár évtizedekig is, fújjon szembe bármilyen szélorkán, ne adjuk fel.
A telefon robbanásakor a tűzjelzők azonnal megszólalnak, néhány ember sérülése pedig még inkább fokozza a káoszt. Van, aki csupán a robbanás hangjától ájul le székéről, s van, aki ténylegesen, komolyabban sérül, azonban eszméletét megtartja, s vérével nem foglalkozva kezd el menekülni. A tömeg a vészkijárat felé kezd el rohanni, az ájultat megtaposva mentik nyomorúságos életüket, a kiáltások, sikongatások még nagyobb pánikot keltenek. Tűz azonban nem keletkezik nagy, csupán néhány ülés perzselődik meg, a kisebb lángokat azonban a beépített füstjelzők és vízszórók azonnal eloltják. Még a mi póttestünk is kellően elázik ennek köszönhetően. Ohba-san pedig tehetetlenül ácsorog a színpad közepén, a reflektor ugyanis a képébe világít; látja a mozgást, de nem tűnik fel neki különösebben, mi oka lehet. Túl nagy sokk éri jelenleg ahhoz, hogy ezzel foglalkozni tudjon.
Zavarba jövök attól, ahogyan Natalie a falhoz nyom, hiába minden fenntartásom, azt hiszem, férfi vagyok, igaz, azt is tudom, milyen lehet nőnek lenni, éppen csak nem szeretek rágondolni. Arcomról azonban zavarom ellenére is ugyanaz az apátia tükröződik, mely eddig is jellemzett. Szemeimmel az övéit figyelem, nincs nagyon más, amit láthatok, hacsak nem azt, ahogyan domborulatai préselődnek mellkasomnak. Kellemetlenül kellemes, ugyanakkor szánalmas is tőlem. Végül csak oldalra fordítom fejem, igaz, ettől nem szűnik meg az érzés, ahogyan csípőm az ő derekához ér. Megkönnyebbülés, mikor a tömeg elúszik, szemeim lehunyom és felsóhajtok, még mindig érzem azt, ahogyan a lábai hozzáértek az enyéimhez. Szemeim csak egy pillanatra akarom lehunyni, hogy visszatérjek a jelenbe, ám így is több másodpercbe telik megállapítani, hogy Natalie immáron – akire jelenleg ránézni is alig merek – nem a cuerpojában van.
Észlelem, mit kell tennem, így én magam is visszaváltok eredeti lélektestemre, s követem Nataliet a színpad felé. Kezeimet zsebembe mélyesztem, fejemet lehajtom, s unottan siklok vele. A földön lévő, egyik ájult ember láttán megfogan bennem a táplálkozás ötlete, s már meg is indulnék felé, hogy megegyem, hisz frissítőnek tökéletes, azonban mikor észreveszem, hogy nem ezért vagyok itt, mégis csak Natalie mögött egy méterrel kullogva baktatok utána. Kedves tőle, legalább már nevemen szólít.
- Szóval nem tetszett az előadás? Szerintem jó volt. – hangom inkább zúgó morajlásként hallható, Natalie talán – ha szerencsém van – ki sem veszi, mi az, amit mondtam.
Az előadásnak vége… A hasbeszélő azonban még mindig óbégat. Tovább veszekednek, ezúttal arról, hogy mégis kinek a hibája, hogy ez megtörtént. Egyikük sem számított erre, felkészületlenek voltak az efféle vészhelyzetekre. Mugoi Ken azonban mintha nem is vészhelyzetként tekintene az imént történtekre. Elfojtottan kacag, s dünnyögi, mennyire szórakoztatja őt mindaz, ami az imént történt. Szitkok áradatát küldi a menekülő emberekre, haragját azonban mégis a hasbeszélőre tartogatja legfőképpen. S mikor a hasbeszélő akadékoskodva próbálná meggyőzni Mugoi Kent, hogy nem lehet ilyen kegyetlen, segíteniük kell, a bábu hallgatásra inti őt. Arcán jól látható a vérmes mosoly, mely lassacskán megjelenik, nyakát pedig irreális módon tekeri ki úgy, hogy fejét szembefordíthassa velünk. Kalapja alatt gonosz mosoly, mellyel minket illet, ám nem szól egy szót sem, csak figyel. Elhatalmasodik bennünk az undor, gusztustalan az egész reiatsu, mely már nyilvánvalóan a bábuból árad.
- Mi az? Ki van ott? – pislog nagyokat a hasbeszélő, és kémleli a levegőn túl a termet; biztos benne, a távolban lát valakit a bábu, talán a szemközti ajtóban, tekintete csak úgy átsiklik felettünk. Saját szemeim hatalmasra kerekednek, ahogyan a jelenet részesévé válok. Ken azonban csak újra hallgatásra inti a hasbeszélőt, fejét pedig visszafordítja úgy, hogy mesterét nézhesse újra, s színpadon kívül folytassa vitáját, jobban mondva kínzását az újdonsült hírességgel.

*Eddig tarthatott, és nem tovább. Úgy éreztem, hogy lépnem kellett, mert megőrülök. Kevés olyan dolog van, ami úgy, de úgy felbosszant...de msot nem bírtam. Túlságosan olyan emlékek fészkelték be magukat az elmémbe, amik úgymond gyenge pontjaimnak számítanak. Néha elgondolkodok ezeken, hogy miképpen kéne megállnom őket, ám ezúttal nem mentek. Lehetséges, hogy ez annak az eredménye, hogy a környezet és a társ is más? Ha Desmondra gondolok, nos igen; ő egy kicsit más. Kiyo feltehetőleg már rég megtette volna ezt helyettem, de akár a legtöbb arrancarról elbírom ezt képzelni. Desmondot figyelve, ő inkább végig nézné az előadást, és utána tenne valamit, ha kellene. Éppen ezért préseltem a falhoz egyrészt, azért csak nem hagyhatom, hogy letarolják..nem igaz? Kifordítom arcomat, hogy ez alatt a lenti színpadot nézzem. Viszont alkalmanként mégis kénytelen vagyok rá nézni. Ezeken az alkalmakon mindig mosolygok egyet, s szemeim valamiféle -más fajta - tükröt adnak vissza neki. Valójában még sosem néztem meg ilyen közelről ezt az arrancar férfit. Vajon tudja-e, hogy milyen szép szemei is vannak? *.* Kipréselem magamból a levegőt, aminek folytán hajamból egy jelentős rész kezdi eltakarni arcomat. Jobb is így, még a végén elfelejtek mosolyogni, és csúnyácska leszek itten. T.T Pláne azért lenne csúnya, csúnya dolog, mert éppen nagyon közel vagyok hozzá. Nem szeretnék banyácskaként élni továbbra szemeiben. Igazából sosem érdekelt, hogy mit gondolnak a külsőmről, vagy arról, hogy miként viselkedek; de lehetséges, hogy még mindig van bennem az a bizonyos tulajdonság? Mostanában egyre gyakrabban jön elő bennem ama érzés, hogy nem vesztettem el minden személyiség jegyemet. Vagy legalább is nem mindenki irányába vagyok képes úgy viselkedni, ami csak a túlélésért szükséges. Bonyolult dolog ezt megmagyarázni. De tudom, - tudósként leginkább - hogy a saját dolgainkat a legnehezebb megmagyarázni. Csak is azért ám, mert képtelenek vagyunk objektíven tekinteni önmagunkra. Na mindegy, eltolom magam Desmontól, még mielőtt túlságosan kellemetlen helyzetbe hoznám. Nem szeretném őt bántani; sőt. Az a sőt, viszont továbbra is az én kicsi kis titkocskám lesz, amiket a pillangók őriznek egy pillangós dobozban, pillangós papírokon. >.> *
- Jaj..gomen..legközelebb óvatosabb leszek! T.T *Bánatos arcocskát vágok, amikor megindulunk lefelé, és véletlenül sikerül telibe találnom a lábát. Desmond közelében olyan ügyetlen vagyok! Biztosan megszálltak a marslakócskák, vagy nem is tudom már én. Megrázom fejemet, hogy most már erre a reatsu bűzre kezdjek el koncentrálni. Óvatos léptekkel haladok lefelé, miután kiléptem a "műtestemből". Egyből kényelmesebbnek érzem magam az itt-ott felvágott, arrancar uniformisomban. Mindkét kezemet egy fekete kesztyű borítja be, amit meg- megmozgatok, hogy lássam mennyire gémberedett el. Ez az eset egyre kiborítóbb kezd lenni, erre akkor jövök rá, amikor rápillantok a hajamra. Móó, tiszta kócos vagyok. Egyáltalán hogy nézhetek ki? Ha Szayel-nii-sama így látna...lehet már halott arrancar lennék?! T.T Őszinte kihágásomat hirtelen meg sem bírnám magyarázni. Még egy fésű sincs nálam, banyus. >.> Most mit csináljak? Ujjacskáimmal kezdem fésülgetni hajacskámat, míg a lépcső segítségével lassacskán a színpadhoz közeledünk. Azért nem kerüli el figyelmemet a reflektor fény ilyen térű erőssége. Az ekkora fénytől, ráadásul védő szemüveg nélkül, nem szeretne esetleg megvakulni? O.o Én nem bírnám ki az is biztos. Próbálok úgy haladni, hogy azért Desmond se maradjon le, meg tudjak arról, ha van valami. Még mindig nem teljesen üres a terem, s a zsibongás okán nem teljesen hallom meg Desmi szavait.*
- Hűű de morcus itt valaki. Pedig egyedi voltam! T.T ~ Legalább a bűzös bábú értékelte a mutatványomat. Csak, hogy ez normál esetben nem volna helyén való. Még egy ok arra, hogy azt gondoljam e mögött az ügy mögött több lehet, mint gondolnám. ~ *Magamban konstatálok néhány jó ízű gondolatot, míg azért a társikámra is pislogok. El jött az a pont, hogy lassan bekerülünk a célszemély látóterébe, és akkor minden eldől. A magam részéről egy kicsit bátortalanul lépdelek előre. Nem azért, mert félnék, csak éppen ez a reatsu nagyon zavaró. Már nagyon kíváncsi leszek a puszta gondolattól is, hogy mi lehet a lény. A panelemet megnyitom, hogy mintát szerezzek a kibocsátott energiából, s a gépem analizálni tudja. Nem valószínű, hogy valaha volt Szayelnek, vagy nekem dolga ilyesmivel..de azért hátha, vagy nem? Szóval teszek még néhány lépést előre, amikor hirtelen szembesülök a lény groteszk vigyorával. Elkerekedő szemekkel billentem oldalra a fejemet, egészen addig, míg le nem esik, hogy mi az ábra. Abban a pillanatban az első reakcióm, hogy azon nyomban beugrok Desmi mögé, és ruháját fogva pislogok ki mögüle a lényre, aki olyan hátborzongatónak hat.*
- Ano..talán valami baj van? Olyan ijesztően nézett ránk az előbb. *Aztán visszabújok a férfi mögé.* - Félek tőle. *Jelentem ki suttogva Desmondnak a helyzetet. Kicsit valóban megijesztett. Mármint én sok mindennel találkoztam már, de ez még nekem is ismeretlen. Na meg a reatsuja is..váá, ez olyan..olyan nemsi tudom milyen. Mióta félek én bármitől is? Mióta van bennem ez, hogy félelem? Mióta jutnak eszembe olyan dolgok, amiket jó mélyre szoktam elzárni? S miért vagyok ennyire nyugtalan, amikor hoztam magammal valakit? Neki döntöm a homlokomat az arrancar hátának, és azaz ötletem támad, hogy nekem dalolásznom kell. Igen, pontosan egy ilyen helyzetben kell énekelnem, ahhoz, hogy lenyugodjam már. Ha nii-sama itt lenne..szégyellem magam. T_T*

Az előadást nem értem, miért nem tudtuk végignézni; a magam részéről élveztem az otromba poénokat, s van bennem valami, ami azt követeli tőlem, hogy szenvedni lássam a hasbeszélőt. Gyakorlatilag ő volt az, ki nevetség tárgyaként kínálta fel magát, alakítása pedig sokkolóan megtévesztő, számomra igazán tetszetős. Ritkán találni bárhol is efféle tehetséget, én pedig értékelem a művészetet, hisz művészféle volnék én is, legalábbis igyekszem ezt bizonygatni magamnak minden nap, holott tehetségem kifejezetten még nekem sincsen.
Nem állt szándékomban ily módon véget vetni az előadásnak, ám a primera maga döntött így, nekem ebbe már beleszólásom úgy sincs, hiszen nyilvánvaló, nem tudnék ellene utólagosan tenni semmit sem, az idő felett oly keveseknek van hatalma. A kerék megindult, visszafelé pörgetni pedig lehetetlen. Marad hát az elfogadás, más választásom úgy sincsen.
A bábu pillantására meghűl ereimben a vér, egyáltalán nem számítottam arra, hogy látni fog minket „testünkön” kívül is, s kiül arcomra kihűlt ábrázatom, ahogyan rácsodálkozok az egészre. Azonban mindezek ellenére nem rettenek meg. Fejemet enyhén oldalra billentem, s inkább kíváncsian figyelem a bábut azt kérdezvén magamtól, hogy ez vajon mi lehetett, ez most mi volt? Még a bábu reakciójánál is jobban meglep azonban, amit Natalie produkál. Mint egy sírós kislány, bújik hátam mögé. Oltalmat s védelmet keresve? Nem értem. Összezavar az, ahogyan érzem homlokának koccanását gerincem vonalával, s ahogyan aszimmetrikus felsőmet markolja, kissé összegyűrve a fehér leplet. Azon kezemet, melyen ruhám ujja hosszabb, a magasba emelem, s homlokomhoz érintem, egyszerűen fájdalmas ez a helyzet. S miután Natalie énekelni kezd, valóban, mintha sajogni kezdene a fejem. A hangja meg-megremeg, s tulajdonképpen kedvesen csengő, lágy hangja van, de akárhogyan is, én érzem, itt valami egyáltalán nem stimmel. Fáj a fejem… Valamiért nagyon sajogni kezd a fejem. S ez a szag, ez az undorító, gusztustalan bűz egyre csak erősödik. Egyszerűen elviselhetetlen.
A bábu konstatálja, hogy észrevették őt, még sem tesz semmit ellene, mint ahogy nem is szól hozzánk egy szót sem. Mintha teljesen természetesnek venné azt, hogy mi, két arrancar itt vagyunk és figyelünk rá. Vagy éppen őt figyeljük? S ő vajon figyel-e minket? Vagy ő csupán a hasbeszélőt figyeli? S a hasbeszélő, ő csak tetteti, hogy nem figyel minket? Figyelmét ennyire lekötné a bábu? Vagy valóban nem észlel minket, valóban csak saját nyomorúságára figyel?
Az ének betölti a termet, igaz, a hang halk is egyben, éppen ezért a terem túlsó végében már nem is hallani azt. Félelem szülte dal, mely örömöt, boldogságot hoz. Felcsalogatja az egyén azon emlékeit, melyeket életében – vagy azon túl – a legboldogabbnak tart. Vajon mi lehet a hasbeszélő legszebb emléke, legszebb öröme? Vajon megváltást talál-e rá karrierjének legsötétebb pontján? A keserűség már úgy tűnt, felemészti őt, most azonban mégis bárgyún mosolyog, mintha egészen megfeledkezne a jobb kezén tetszelgő báburól. Kegyetlen Ken faarcával vészesen vigyorodik el, mintha neki is lennének emlékei. Sötét, zavaros, embertelen emlékek, mégis, mint az övé, arra pedig éppen elég, hogy lassacskán szabadjára engedje a káoszt. De a legfőképpen annak örül, hogy gazdája – már ha nem ő a gazda – örül, boldogságot érez. Ennek pedig sürgősen véget kell vetnie. Külön öröm lesz számára, hogy akkor hozhatja el számára a legnagyobb szenvedést, amikor ennyi idő, ily hosszú hónapok után végre ismét boldog, legalábbis úgy érzi magát. Igen… Mugoi Kennek ez élete legszebb pillanata. Pedig már azon volt, hogy megszabaduljon az öregtől. Így azonban az egész még mókásabb. Hiszen érzi, hogy boldog, ismeri az emlékeit. Másként nem is lenne képes ilyen tökéletesen megalázó előadásokra.
A bábu hirtelen irányt vált, ezúttal azonban nem a feje az, amit megcsavar, hanem egész testét – Ohba-san karjával együtt. Könyöktől lefelé kicsavarja Ohba-san fél karját, nem foglalkozik azzal, hány csont s ín szakad el, nem foglalkozik azzal, milyen gusztustalan, undorító, roppanó hangokat kever a dalba, s így ebből az irreális pózból, a meggyötrött karú hasbeszélő karjáról csüng tovább. Az énekbe egy velőtrázó, kínkeserves üvöltés vegyül, ahogyan a fájdalomtól összeroskadó férfi a földre rogy, azonban hiába a fájdalom, hiába a kín, Natalie dalát akkor is hallja, ha tulajdonképpen őt nem is látja. Könnyei potyognak, teljesen összetört, mindemellett a dal megteszi rajta hatását. Vajon tekintheti-e gyógyírnak a generált boldogságot? Fájdalma vajon csillapodik-e tőle?
Fejem egyre csak sajog, bárhogy is dörzsölöm fejem, az nem múlik el. A dal hatására újabb és újabb emlékek törnek fel, számtalan, millió, temérdek, megszámlálhatatlan. Szemeim lehunyom s nagyokat, mélyeket lélegezve próbálom csillapítani, ami történik, a boldog emlékek kálváriájába pedig egy üvöltés keveredik. Csupán pillanatokra villannak fel, eközben pedig lassacskán elfeledem, ki vagyok, hol vagyok. Olyan, mintha valaki belerántana a víz mélyébe, s nem hagyna kijutni, nem hagyna levegőhöz jutni. Érzem, ahogyan szépen lassan összeroppanok, érzem, hogy nem bírom. Végül egyik karommal hátracsapok, nem tudván hirtelenjében azt sem, hogy pontosan ki áll mögöttem. Erős ütést mérek a mögöttem lévőre, ha nem figyel, az eredménye az lehet, hogy kibillen egyensúlyából, rosszabb esetben a falnak csapódhat.
- ELÉG! – kiáltom tehetetlenül, és roskadok össze a földre. Túl sok az emlék… Túl sok a jó emlék. Nem akarom feledni kilétem, nem akarom elfelejteni, ki is vagyok, s hol is vagyok. De még mindig csak özönlenek, ebbe pedig teljesen belezavarodok.

*Félelem adta érzések okán csendül fel bennem a dal, amely mások számára igen veszélyes. Mert ez a dal nem arról szól, hogy valaki a félelmét űzné el. Ez a dal nem adja meg másokra azokat a gyötrelmeket, amikre vágynának. Ez a dal annál sokkal nagyobb gyötrelmet kíván a másikba belevezetni. Rég elhagyott boldog emlékeket idézi fel, olyanokat, amiket már nem biztos, hogy valaki megkap. S mi volna a legsanyargatóbb annál, hogyha valamire vágysz, azt nem kaphatod meg? Mi volna a legszörnyűbb annál, hogy nem érzed a fájdalmat sem a boldog emlékek bódulatában? Ezeket az érzéseket akarom másokba belevetni. Mert ezek által nyugszik meg lelkem olyan irányba, hogy míg mások "boldogok", addig én is az lehetek. Míg mások nem zavarnak össze, addig minden a legnagyobb rendben lehet. Az énekem magától tör elő. Lágyan csengő dallamom talán a tér valamely részét kitöltheti, s érzékeim szerint sikerrel. Desmond lélekenergiája is mintha pillanatok alatt megváltozna. Egy sűrű kálváriát kezdek el érezni, ami azt illeti. Nem csak a lény, de Desmond is..s mindez egyvelege nyomán sikertelen az a momentum, hogy felfigyeljek az arrancar csapására. Felsikkanok az ijedtségtől, amilyen erő folytán csapódok neki a falnak. Némi levegő szorul a tüdőmbe, amitől úgy érzem, mintha fulladoznék. Sűrű köhögésem, kikönnyező lélektükreim alatt pillantom meg a lény jelenlegi állapotát. Azon nyomban megállok minden tevékenységemben, s tátva marad a szám a jelenlegi helyzetre.* ~ Vagy úgy! ~ *Csak nézem őt, és a rimánkodó ember. Pillanatok leforgása alatt megértem azt az állapotot, mely szerint egy a lény nem tartozik az emberhez. Eddig nem lehettem biztos ebben az egészben, de most már teljesen biztos. Nem csupán a kettő nem ugyanaz, de még képes azt a szerencsétlent nyomorgatni is. Tehát ebből a képből kiindulva szinte teljesen egyértelmű lesz, hogy ez nem egy parazita. Annál sokkal fejlettebb, és elviselhetetlenebb lény lehet. Egy nagyobb levegőt veszek erre.*
- Mattaku..yare,yare.. nagyon gonosz bábnak tetszik lenni, ugye tudja? *Hajtom le fejemet, míg lépdelek előre, egyenesen Desmond mellé. Ajkaim ez idő alatt fokozottan kezdenek felfelé ívelni, hogy egy jól mutató őrült mosoly kerekedjen azon. Lehunyom szemeimet, s egyik kezemet az oldalamon lévő kardra helyezem. Ügyet sem vetek arra az emberi lényre, aki immáron a dalom nélkül nem a boldogság tengerében, hanem a pokoli fájdalmak kereszttüzében lehet. Akármi is okozta ezt a kelletlen helyzetet, kell nekem ennek a lénynek a kódolásai. Információkat akarok, mintát akarok, a lényt akarom. Ezt az információt pedig képes vagyok brutális módszerekkel is megszerezni. Elvégre is életemet a tudomány tárházának szentelem, számomra nem létezhet a becsület, mint szó. Ha valamit meg akarok szerezni, azt bárhogyan megtehetem; mert az elveim ezt diktálják. Lélekenergiám rózsaszín tüze pillanatok leforgása alatt felgyúl, s némiképp bosszúnak szánom, hogy előzetesen nem szólok Desmondnak. Rossz fiú, de még így is olyan kis cuki. *.* *
- A su vez hacia abajo, la Joya de la Mariposa! *Pörgetem be magam felett a kardomat, amely a feloldás következtében porrá foszlik a kezemben egy villanás keretében, és kesztyűként kezemre materializálódik. Szemeim természetesen rózsaszínre színeződnek, s valamiféle állati pupillákat kölcsönöz nekem ez a resurreción forma. Ám magát a folyamatot itt még nem fejezem be, hiszen tudom, hogy addig kell elkapnom, míg van rá lehetőségem. Az idő szorításának okán pedig nem zavartatom magam attól, hogy Desmond meglátja a resumat. Mondhatni nem ettől leszek veszélyben, ha lehet mondani. Ha nem vigyáz, úgy is el fog aludni tőle, s akkor majd nem lát semmit. Tehát először a lény felé mutatok mindkét kezemmel, majd ezt széthúzom magam mellé irányulóan.* - Collección, Arullo! *Elmosolyodva a helyzet krízisén, máris megidézem az ezer darabból álló gyűjteményemet, ami bizonyára bizarr lehet egy ilyen helyzetben. Másra várna feltehetőleg mindenki, mert az én resurrecciónom általában szórakoztató szokott lenni, mintsem elrettentő. Legalább is azoknak, akik még nem tapasztalták meg azt a képességemet, amit valószínűleg most fogok először éles helyzetben kipróbálni. A dal pedig ismételten felcsendül, s bizonyos körben az összes plüss közre zárja a célpontot.*
- Engedd meg, hogy gratuláljak az előadás miatt. Különösen tetszett az a rész, amikor ráugrottál erre az intelligenciában nem éppen túlcsorbuló emberi lényre. *Más aspektusban leledznek szavaim nem igaz? Komolyan szóltam hozzá, ezzel szóval tartva őket, míg szépen lassan álomba merülnek. Azért mielőtt ez megtörténne, jelzek Desminek, hogy csináljon valamit magával.* - Jó éjt, Desmooond! *_* *Szólok neki, teljesen ártatlanul integetve. Mindenesetre csak ki kell várnom a megfelelő alkalmat, hogy azok elaludjanak. S ha ez megtörténik, odalépek az emberhez, valamint a lényhez is. Kezemet a bábúra helyezem, hogy kezdetét vegye az egyik titkos technikám. Valójában szeretem is, meg nem. Nem szeretem, mert rettentően kimerítő; szeretem, mert nagyon hasznos. Csak kevesek engedhetik meg maguknak, hogy betörjenek egy célszemély tudatába álmain át, s közvetlen onnan jusson információkhoz.* - Enigmatico de forastero! *Hunyom le szemeimet, s elszavalom egészen halkan ezt az aprócska lehetőséget. A plüsseimnek azonban, - hogy a technika hatásos legyen - körénk kell fonódniuk. Amint ez megtörténik, úgy érzem magam, mintha csak egy feneketlen sötétségbe zuhannék. Lábaim alatt a föld meg- megremeg, s tudatom a fellegekbe lebeg. Bizonytalan lét, bizonytalan forma. Émelyítő paradoxonok, amelyekben nem vagyok otthon. Egy világban vagyok, ami nem az enyém; egy világ, ahol nincs titok előttem. Egy betolakodó, aki ellen a tulajdonos nem tehet semmit.*
- Milyen lény vagy te? Mit akarsz az embertől? Mi érdeked van ebben a világban lenni? Honnan jöttél? Mesélj nekem! *Kérdések sorozata után szólítom fel őt. Habár már most érzékelni tudom, hogy ez ezúttal másabb, mint a többi. Egyáltalán nem érzem magam biztonságban, mikor tudom, hogy nem eshet bajom. Legalább is abban a hitben vagyok, hogy nem eshet. A külvilágban pedig, ha Desmond felkel, csupán annyit láthat, hogy a plüssök egyre fojtogatóbban csavarodnak körénk; mintha csak maga a technika haladna előrébb.*

Tudatot bénító fájdalom környékezik be, jóformán megszakítva minden kapcsolatom a realitással és a külvilággal. Holott a realitáshoz többnyire ragaszkodom annak ellenére, néha képes vagyok túlzottan elmerülni abban, amiben nem kéne. Most azonban úgy süllyedek, hogy én nem akarok, s levegőért kapkodok. Mégis, bárhogyan is kapálózok felfelé, az emlékek áradata csak húz lefelé, húz tovább, s végül, végül elérkezik az a pont, amikor már nem bírom tovább. Nem észlelem azt, hogy megütöm Nataliet, semmit sem észlelek abból, ami történik. Az emlékek fel-felvillannak, majd eltűnnek, egészen addig, míg a különös fáradtság maga alá nem temet. Érdekes, pedig hideg sincs, én mégis álomba merülök. Pont úgy, ahogyan a hasbeszélő, s látszólag maga a báb is teszi.
A külvilág semmivé foszlik Natalie előtt, az álomvilág, ahová cseppen, pedig egészen más, mint az eddigiek. Ritkán használta ugyan eme képességét, de ez talán még sosem fordult vele elő. Olyan, mintha végtelen, fehér, üres lapra rajzolták volna őt, mintha hófehér vászon előtt ácsorogna, csupán nem csak a vászon fehér, hanem a föld és a levegő is, már ha ebben az álomvilágban létezik föld és levegő. A messzeségből egy távoli alakot vél megpillantani, elegáns frakkjában magabiztosan lép előre Natalie felé, s mikor látótávolságon belülre ér, olyannyira áhított s sóhajtott arcot láthat teremtője által. Kicsit hosszúkás arca, extrém rózsaszín haja s markáns szemüvege könnyedén felismerhetővé teszi számodra azt, hogy ki is lehet ő. Gáláns mosolyával üdvözöl téged, kellemes hangján pedig a tőle megszokott, ám egoizmusát újfent megcsillogtató hangnemében köszönt téged.
- Mesét, mesét… valóban mesét szeretnél? – továbbra is feléd sétál, azonban ezen a ponton olyan, mintha nem lenne képes tovább haladni. Mintha futószalagon lépdelne előre, jár, de nem halad. Azonban láthatóan ez nem zavarja.
- Vagy csupán magányos vagy? Sajnálom, nem foglalkoztam veled eleget. – ekkor rózsaszín füstté változván oszladozik el, mint a homály, mintha sosem lett volna ott. Ugyanakkor közvetlenül melletted jelenik meg Desmond, zafír színben csillogó íriszeit azonban ezúttal nem veti le rólad. Széles vállai talán eddig még fel sem tűnhettek neked, milyen biztonságot nyújtóak is lehetnek.
- Nem kell örökké magányosnak lenned. – a mély tónusú hangból ezúttal nem érzel ki feszültséget, ami eddig olyan jellemző volt az arrancarra. – Ha szeretnéd, örökké veled lehetek. – a hosszú, göcsörtös ujjak arcodhoz közelednek, hogy félresöpörjék az oda belógó tincseket, azonban pont, mielőtt hozzád érnének, újra feloszlanak, ezúttal Desmond sötétzöld reiatsujának színében. Hiába forgatod fejed, nem látod, csak a fehéret, az örökös fehéret mindenfelé.
- Csak mondd, mit kívánsz, s teljesítem. Bármit megadok neked. Többé nem kell egyedül lenned. Ha akarod, veled lehetek. – borzasztóan kellemes hang, azonban ezúttal nem hasonlít se Szayelére, se Desmondéra. Komoly, erőteljes, érett, biztonságot nyújtó. S ami a legfontosabb, hogy szinte a lelkedbe lát ez az álomvilág. Persze ha szeretnéd, nem kell többé álomnak lennie. Nem kell többé szenvedned. Torkodon különös melegség fog el, jóleső érzés, ahogyan a melegség szétárad testedben. Szinte katarzisban részesülsz tőle, bár te magad sem tudod, miért lehet, mi történhet.
A kínzó emlékek kálváriája csillapodni kezd, s lassacskán visszanyerem én magam is eszméletemet. Álmodtam volna? Széttekintve észlelem, a színházban vagyok, tehát mindennek megtörténtnek kell lennie. Nem emlékszem afféle lényegtelen dolgokra, hogy Nataliera egy ütést mértem, egyelőre pedig józan eszem és észlelésem visszaszerzésére van szükségem. Szükségtelen ehhez azonban koffein, elég, amikor megpillantom a rózsaszín szőnyeget elterülni a színpadon. Nem, nem színpad az… valami más, reiatsujukból ítélve pedig Nataliehoz tartozik.
- Könyörgöm… Hagyd abba… Ölj meg… Nem bírom… – keserű rimánkodás, fájdalmas zokogás, magatehetetlen sírás; a hasbeszélő ép kezével a számára teljes mértékben láthatatlan Natalie torka felé nyúl, s kedvére fojtogatja – már ha valóban a maga kedvére teszi ezt. Mintha nem lenne tisztában teljesen helyzetével, nem csak félelmet, szenvedést, de zavart is látok megbújni szemében. Annál fontosabb azonban számomra, hogy nem engedhetem ezt tovább.
A rózsaszín textildaraboktól bevallom, okkal tartok, hisz ki más lenne veszélyes, ha nem a Primera? Nem feledem azonban azt sem, hogy védtelennek tűnik, s szánalmas lenne, ha egy efféle tehetetlen korcs végezne vele. Korbácsom kezembe véve sonidozok Ohba-san felé, s csapok rá a kezére, hogy a fájdalom – másik karja állapota miatt valószínű, alig érzi meg – majd jobb belátásra térítse, ez azonban nem történik meg. Csak még keservesebben óbégat, számomra pedig ez kellemetlen, kicsit elegem van. Letérdelek a földre, s puszta kezemmel próbálom eltávolítani a Natalie torkára fonódott, szorító ujjakat. Egyáltalán nem néz ki jól, s én magam nem értem, mi történhetett. Miután sikerül eltaszítanom a szánalmas öregember kezét, ölembe fektetem Natalie fejét, s sorsára hagyom a hasbeszélőt, sorsa nem érdekel. Finoman pofozgatni kezdem arcát, hogy ébredjen fel. Nevén is szólongatom, hisz számomra úgy néz ki, eszméletlen. Vissza kell nyernie tudatát, így nem vihetem vissza városunkba.

*Ebben a világban többé nem lehet egy maga. Ezt a világot most már meg kell, hogy ossza velem. S ha jól viselkedik, akkor majd nem fogom bántani. Mert az álmai által, a tudatába törve szerezhetem meg a nekem szükséges információkat. Felkeltette a figyelmemet az egész előadásával, olyannyira, hogy ezért hajlandó vagyok kockáztatni. Egyáltalán nem biztos, hogy odaát majd az vár, amire számítanék. Az én elképzeléseimben egy álomvilág többféle lehet, viszont minden esetben annak tulajdonosát visszatükröző értékű. Éppen ezért kétséges, hogy ezúttal mire kell majd számítanom. Fogalmam sincs mire számíthatnék, de bízok a képességeimben;amelyeket hosszú évtizedeken keresztül fejlesztettem ki. Bízok abban, hogy próbálkozásomat majd siker zárja, s megszerzem azt, amit tudni akarok. A világ, amire számítanék, azonban más lesz. Egy teljesen más létben kezd tudatom ébredezni. Olybá tűnik, mint a halál, amit már egyszer átéltem. Meghalni pedig cseppet sem közömbös érzés. Olyan, mint egy felüdülés; megszűnnek a fájdalmak, s vele együtt a gondolatok is. Az ébredés pedig általában mindig fájdalmasak. Egy fehér lét fogad, amiben magamat is fehérnek érzékelem. Egy végeláthatatlan üresség jut erről eszembe, hogy a semmi és senki közepén vagyok. Csodálatos! Miféle lény lehet az, akivel dolgomban? Hogyan dönthetném meg ezt a világot, és uralmam alá vonhatom-e? Megannyi megválaszolatlan kérdés öltődik fel bennem, addig a pillanatig, míg meg nem látom Őt. A személy, akinek életem s létem köszönhetem. Fagyottá avanzsálódik tekintetem, s ajkaim kitárulkoznak. Végig pillantok áldott haján, szemeim. A hangja úgy ivódik belém, mint valami ellenállhatatlanul erős energia. Testem megremeg tőle, s fájdalmas boldogság költözik belém jelenlétére. Ajkaim remegni kezdenek tőle, lépni akarok felé.*
- Nii-sama! Tényleg te vagy az? *Elakadó hangon szólítom meg bátyámat, Szayelt. Ez egyszerűen lehetetlen. Lehetséges az, hogy Szayel lett volna? Van olyan titok, amit nem tudok róla? Pontosan úgy beszél, ahogyan emlékeimben is élt, s élni fog mindig is. Az egoista hangneme üdítő, akárcsak mosolya, ami felé nyúlnék. Nyúlnék érte, de ő hiába jön, nem közeledik felém. Ettől visszahúzom karom, és bánatosan hajtom le. Talán valami rosszat tettem volna?* - Nem a te hibád..bátyám. *Azonnal az egész eset áldozatává válok, ahogyan az elevenemre tapintanak. A lelkem legmélyén fekvő gyenge pontra; a magányra. Hueco Mundo végtelen sivatagain át kutattam már, Las Nochest végig kutattam már..de semmi és senki. Nincs lény, aki pótolhatná a bátyám után érzett űrt. Ugyan ki értene meg úgy, ahogyan ő? Ki tudná minden egyes rezdülésem értelmét, s érezné át azt, amit én is? Úgy vélem nincs olyan személy, vagy ha volna is, nekem még nem sikerült megtalálnom.* - Ne menj el! >.> ~ Ne hagyj itt...megint! T.T ~ *Kétségbeesve rohannék oda szertefoszló alakjához. Csapásként élem meg újboli eltűnését, s értetlenül torpanok meg a fölém magasodó Desmond képére. Úgy állok előtte, mint egy magatehetetlen nő. Szánalmasan pillantok fel rá, s nyelek egyet lényére. Magas, erős..a hangja pedig valóban jóleső, akárcsak a szó, amit kiejt ajkain át.*
- Megtennéd? * Ám a varázs csak is addig tart, amíg szinte rémülten pislogva rá várom, hogy arcomhoz érjen; de a kezei szertefoszlanak. Sokkosan kezdem el venni a levegőt, ami talán a külvilág felé is kimutatkozik. Meleget érzek nyakam tájékán, ahová kezeimet is illesztem. Körbe- körbe pillantok, de nem látok semmit. A puszta fehérség vizében evezve leginkább elveszettnek, gyengének érzem magam. Undorító érzés költözik belém, a magány bontakozik ki. Futni akarok, menekülni előle, de itt nincs semmi. Senki és semmi. Egyedül vagyok, nincs ki megmentsen, s azért, hogy szabaduljak bármire képes lennék. Gondolnám ezt addig, míg a lény érdes hangja fel nem kelt édes "álmomból". a lelkem ezen titkát senki nem tudhatja. Senki nem tudhatja Szayelen kívül, hogy mennyire is vágyhatok dolgokra. Most pedig, hogy feleszmélek erre a borzadalomra, máris szertefoszlik egy álom. Amit talán egy kicsit is a valóságnak hittem, semmivé lesz. Először Szayel, majd Desmond. Pedig Desmond, majdnem meggyőzött. Majdnem sarokba szorított a képe. S mi lett volna akkor, ha megteszi?*
- Segíteni szeretnél rajtam? *Halkan magamhoz szorítva mindkét kezemet kérdezem. Félek, minden porcikámmal félek. Félelem...őrjítő érzés. Gyűlölöm, utálom, elveszek. Meglelem, süllyedek, fázom. Nem ismerem, nem szeretem. Nem szabad, akkor mit tegyek? Felszökik bennem az adrenalin.* - Na és mi a helyzet az öcsémmel? *Ingatagul kérdezek rá Sethre. Talán rá nem vágynék? Nem vágynék arra, hogy megölhessem? De, pontosan vágyok rá. El akarom törölni a föld felszínéről, hogy megbosszuljam a találmány elszabadulását. Szayel találmányai éppen úgy jók, ahogyan vannak; nem kell, hogy túlságosan tovább fejlesszék magukat.* - Meg akarom őt ölni. Segíts nekem! *E közben, viszont ez a világ is halványodni kezd. A fehérség szürkülete kap el, s halványodik, egyre jobban elsötétedik. A hangok tompán érnek el, mégis értem őket. Lassacskán, de biztosan, majd villanásszerűen ér az ébredés. Zilált állapotban, megcsökkent lélekenergiával ébredek. A helyzet, - ami ér - pedig letaglóz. Vagy is még haloványan pislogni kezdek, szinte világomat sem tudom. A kép kitisztulásakor pedig elmosolyodom.*
- Desmond! *__* *Ülök fel gyorsan, s kedvesen pislogok rá; holott jól tudom, hogy mindez csupán a kegyetlen irónia. Minden, amit mondott odabent a kívánságokról, azokat magam is láthattam, hogy nem gondolta komolyan. Komolyan azt hitte, hogy így visszatérve majd azt fogom gondolni, hogy nekem úgy volna jó. A magányban élek inkább, de valósan..a realitás talaján. S ettől az átveréstől pedig szemeim vészjóslóan csillannak fel.*
- Rohadék! *Nincs túl sok erőm, de ezzel a kicsivel is képes leszek elérni. Akkorát ütök belé, amekkorát csak tudok. Most már az sem érdekel, ha nem sikerül megszereznem. A gyenge pontomba taposott bele ez a csótány, a holttestét egy boncasztalon kívánom szétzúzni. *

Ahogyan öcsédről kérdezed, mint egy szaggatott filmben, úgy jelenik meg a képe előtted; látod, amint holtan fekszik a lábaid előtt, hogy nem mozog többé, s elérted célod, te ölted meg. Szemei azonban egyenesen rád pillantanak, mintha azok még mindig életben lennének, holott biztos vagy benne, hogy már rég halott. Talán nem biztos, hogy feltűnik neked emiatt, hogy egyetlen sérülést, egy árva karcolást sem látsz öcséden, sehol egy vérfolt, csupán a holttest, sebek és mocsok nélkül. Talán annyira a mozgó szempárra koncentrálsz, hogy nem veszed észre, mi az, ami fivéred kezében is van. Nem látod pontosan, olyan szögben fekszik lábaid előtt, hogy kicsit meg kéne kerülnöd a képzeld holttestet. Ami pedig ennél is zavaróbb, hogy szaggatottan jelenik meg az egész kép, csak fel-felvillan, majd elillan, mielőtt még bármit is kezdhetnél vele.
- Vajon a halála elűzi-e a magányt? Mondd el, mit kívánsz… Kívánj tőlem bármit, megteszem, a tiéd lesz. – a melengető, fojtogató érzés egyre szorosabb, egyre erősebb lesz, s már érzed, hogy valami nincs rendben; a fojtogatás azonban megszűnik, s lassacskán felemelkedik a tudatodat ellepő fátyol, mely mindeddig a kétségbeesés és a vágyak homályába taszított téged. Erődből irreálisan sokat veszítettél, igaz, ritkán adódik alkalmad arra, hogy ezt a technikádat használd, s nem tudod biztosra, hogy ennek valóban így is kellett lennie, vagy a lény, kinek álmában jártál, az átlagnál több energiát igényelt számodra, hogy barangolhass világában.
Felkelésed után vegyes érzelmek lesznek úrrá rajtad; a kép, melyet láttál, igen képlékeny volt, ám jelenleg Sethnél nagyobb problémád van, mellyel foglalkozni kívánsz. Ez a lény a vesédig látott, pontosan tudta, mi az, amire igazán vágyódsz, amire tényleg szükséged van. Talán azért nem fivéred meggyilkolása volt ajánlata, mert pontosan tudta, hogy álmaid netovábbja nem efféle felszínes tervek megvalósítása? Döntésedet meghoztad azonban, s te úgy látod és úgy hiszed, a bábu többé nem tud veled beszélni.
Amint azt látom, hogy szemeit kinyitja, sikerül kissé elmosolyodnom, igaz, mimikámból nem veszek észre semmit. Ez most talán lényegtelen… Visszanyerte eszméletét, ez éppen elég. Igaz, olyan hirtelen ül fel, hogy kis híján fejünk összekoccan, ám sikerül időben elhajolnom, hogy elkerüljem a balesetet.
- Örülök, hogy végre nevemen szólítasz, Salazaar-sama. – tápászkodok fel a földről. Tulajdonképpen csak ekkor tűnik fel, hogy Natalie kissé másképp fest, mint általában, eddig ugyanis nem igazán értem rá ilyesmikkel foglalkozni. Hát ilyen lenne a Primera resurrecciónja? Egyáltalán nem ijesztő, teljesen másra számítottam.
Az öregember továbbra is szánalmasan óbégat, igaz, nem foglalkozok vele. Bár bevallom, kicsit idegesítő, s igencsak fontolom, hogy véget vetek szerencsétlen pára nyomorúságos életének, jelen pillanatban jobban magára vonja figyelmem Natalie viselkedése. Valamiért a bábut kezdi el ütlegelni, azonban ezt teljesen feleslegesnek és haszontalannak tartom. Nem értem, mit akar elérni vele.
A bábu az ütésekre egyre csak nevetni kezd, mintha a közönség egy része lenne csupán, aki a mai előadást jött volna megnézni. Hátborzongót kacagására még a legbátrabb embernek is inába szállna a bátorsága, Natalie ütésére pedig ugyan széttörik a baba feje, a nevetés nem marad abba. Az öreg hasbeszélő csak még keservesebben rimánkodik, elméjét teljesen megtörték a megpróbáltatások, a mai még a szokásosnál is több volt neki. Mindeközben Natalie, egy mondatot hallasz suttogni fejedben. ~ Mondd csak ki, mit kívánsz…~ Talán mindez nem elég ahhoz, hogy végezz vele, már ha végezni akarsz vele. Talán a porhüvely elpusztítása nem elég hozzá. S hogy mindezt tovább tetőzze, bizonyítékképpen a bábu egy nagyobb rántással fogja magát, és elszakad testétől. Nem foglalkozik azzal sem, hogy a félbetört csontok kiállnak a karmaradványon, mely kilóg bábruhája alól, sőt, látszik rajta, remekül szórakozik. A kis kabátját és kalapját megigazítva kezd el őrjöngve futkározni a színpadon körbe-körbe.
Látván Natalie kirohanását úgy érzem, cselekednem kell. Ennek így semmi értelme, habár lassacskán kezdem érteni, miért is teszi. Nem tudom, mi történt addig, amíg nem voltam eszméletemnél, s Natalie sem úgy nézett ki, mint aki rendben van, most azonban lépnem kell, mielőtt a dolgok elfajulnának. Nataliet megragadom a hasánál és elhúzom a bábutól, melyről lassacskán összeáll a kép, hogy miféle szerzet lehet. Annyit legalábbis biztosra tudok, hogy ez a hasbeszélő sokat szenvedett miatta. Mielőtt azonban tehetnék valamit, a bábu szó szerint elszakad testétől, hátrahagyva a hasbeszélőt. Engem azonban sokkal jobban érdekel a hasbeszélő; nem leszek az emberiség megmentője, de túl sok kegyetlenség érte. Annyit szenvedett már… Nataliet elengedve odalépek a férfi felé, ki lassacskán – hisz már amúgy is halál közeli állapotba került – elkezdi látni a körvonalainkat is.
- Köszönöm…. Köszönöm… – rebesgeti gyenge hangján, én pedig végigsimítok sok szenvedést megélt, ráncos arcbőrén, mintha nem is egy öregembert, hanem a szeretőmet látnám. Egy nagy reccsenéssel vetek véget emberi életének, eltöröm nyakát. Lelke kiszakad testéből, s léleklánca is elszakad, mely összekötötte azt testével. Tekintetem ezúttal a lélekre vetem. Éhes vagyok… Éhezem.

*Egy megmagyarázhatatlan kép fogadott ama pillanatban, midőn a pokoli lényt Seth feltérképezésére kértem fel. Sosem hittem volna, hogy öcsémet valaha így is láthatom. Gyengének, éllettelennek tűnik. Haldokló egyedként fogom fel, de szemeinek rángása természetellenesek. Már hogy ne lennének azok? Hiszen ő egy találmány. Mégis különös, s magyarázatot követelő állapot. Leginkább a kép vibrálása az, ami zavaró jellegű. Zavarja a látásomat abban, hogy jobban körül járhassam őt, s új dolgokat tudjak meg. Minden önön érdek ellenére vágyam megölni Őt. Ezt gyakorlatilag senki nem értheti, csak is én. Csak is én tudhatom, hogy lelkemet mennyire kínozza a tudat, hogy trónon ül. Életben van, s magasabbra emelkedett. Elviselhetetlen ártalom ez számomra, amelyet igazából nem is rajtam ejtett. Egyenesen a bátyámba taposott bele úgymond; ezt nem hagyhatom.
A kép megszakadásával mérhetetlennek látszó düh szabadul fel belőlem. Igaz nem volna helyes ennyire felhúznom magam a dolgokon. De mégis sikerül. Ostoba, irracionális cselekedet, de nem érdekel. Olyan dolgokba lépett bele, amit nem csak, hogy nem néztem volna ki belőle; de egyenesen indulatot keltőek. Valójában pedig elismerésre méltó, még ha ezzel a felszínre hozott bizonyos dolgokat is. Mélyen magamban tudom azt, hogy mennyire nagyszerű lény. Ritkaságnak számít olyan entitás, mely képes olyan "parazitaként" élni, hogy mindent ki tudjon az illetőből csalni. Bármennyire is nevet a baba, akármennyire is fokozódik ez a hatás, nem tudom abba hagyni. Már önmagában a kérdése is feldúl, hogy ezek után képes tőlem megkérdezni, mire is vágyom. Nem rég tudta meg, akkor miért kérdezi? Miért akarja, hogy kívánjak? Mit akarhat ezzel? Hogyan ölhetem ki ezt a kényszert belőle? Vagy nincs módszer minderre? A kaotikusba váltó gondolatok egyre fokozódnak bennem, s párhuzamosan az ütéseim gyorsasága is. Nem bírom abba hagyni, akkor sem, ha tudom, hogy semmi értelme. Bután viselkedek! >.> De jön az én megmentőm, és a pocimnál fogva tesz arrébb, hogy ne üssem tovább. *-*
Enyhén meglepődve pislogok a tettére, de még meghökkentőbben ér a bábú kiszakadása a testből. Na, hát..milyen undorító! Mondjuk észre vettem volna azt is, hogy ember is ott van még. Csodálkozom azon, hogy még nem halt meg. O.o Legalább is csodálkoznék, hiszen Desmond megszabadítja a szenvedéseitől pillanatok alatt. A bábú rohangálni kezd a színpadon..gyakorlatilag még összezavaróbbá válik a helyzet. Mégis mi ez az egész most már? Mármint értem a helyzetet, csak váá...idegesen túrok bele a hajamba. Lehunyom szemeimet és veszek egy hatalmas levegőt. A ruhám alá nyúlok, majd egy egyszerű szemüveget veszek elő. Egyszerű, de nekem sokat jelent; mert nem az enyém. Csak egy átlagos szemüveg, amely Szayelé volt. Magamra helyezem, pontosan úgy nyitom fel lélektükreimet, ahogyan ő tenné, ha itt lenne.*
- Azt kívánom.. *Kezdek bele mondandómba, hogy ezzel megállítsam a bábút. Ám amikor megáll mégsem mondok semmit. Csak nézem őt, nézem a benne rejlő lehetőségeket. Láttam azt, hogy mit tett az emberrel, s láttam azt is, hogy mit volna képes nekem megadni; ha kérném rá. Tekintetem egy pillanatra végig fut Desmondon is, majdan mérlegelni kezdek. Két kezem ujjait összekulcsolom magam előtt. Felteszem magamnak a kérdést. Mi az, amire leginkább vágyok? Mire is vágyhat egy arrancar? Képek ugranak be nekem egy csatáról. Egy véres, rendkívülien nehéz csatáról. Hónapok nehézségei után megvívott küzdelmek, melyekben megannyi társam bukott el. Azok a lehetőségek..milyen kár értük. S milyen kár az is, hogy ezekről egy shinigami tehet. Halálisten nénik és bácsik egyaránt. Hosszú percek után körvonalazódik bennem csak a döntés, hogy mit is akarok valójában.*
- Menj Soul Societybe, ott jó gazdákra találsz. Ez volna a kívánságom. *Mosolyodom el végül. Végtére is azt már tudhatom, hogy egy ilyen eszköz mekkora károk okozására képes. Én pedig arrancar vagyok, egy bukott hatalom vesztese. Ilyen történésekkel a hátam mögött csak természetes, hogy fűt a bosszú. Szenvedjenek, ugyanúgy..ahogyan mi is szenvedtünk. Szenvedjenek, amiért elvették tőlem Őt, amiért elvették tőlem a bátyámat. Mert shinigamik tehetnek róla, hogy magányossá váltam...vagy nem?*

Kívánság, amit kért, s amit teljesíteni ígér; nem hazudik, valóban megteszi, amit kérsz. A színpad maga különösen morbid látványt nyújt a füstjelző működésével s az ezzel járó, mesterségesen záporozó esővel, a sorokban fekvő ájult emberrel, a színpadon szőnyegként elterülő Jigglypuffokkal, a megkínzott, öreg hasbeszélő holttestével, s a körbe-körbe rohangászó bábuval, melyből még mindig ott csüng kifelé a hasbeszélő fél karja. Láthatóan nem zavarja őt a sok kiálló csontdarab, vihogásából ítélve a megkergült bábu még élvezi is, amit tehet. Mégis, mikor kimondod kívánságot, abbahagyja egy csapásra kényszeredett kacagását, fejét pedig még egyszer, utoljára kifordítja úgy, hogy téged nézzen. Vigyorából sejtheted, hogy elégedett azzal, amit elért, holott lehet, te már nem leszel tőle olyan boldog. Végül a baba a földre hullik, s nem mozog többé.
Eltűnt? Vége lenne? Meghalt volna? Vagy csak szó nélkül teljesítené a kívánságod? Erőd úgy érzed, egyre csak csökken, s nem csak resurrecciónod az, mely visszavált. Kedvelt plüssállataidnak még csak pillangó nyomát sem látod, eltűnnek, mintha soha nem léteztek volna. A csontjaidig hatol egy eddig nem ismert fájdalom, s pillanatokra pontosan úgy érzed magad, mintha ismét meghalnál. Hiszen még emlékszel arra, milyen volt ez az érzés. Valóban meghalnál? Valóban így lenne? Vagy csupán egy újjászületés részesévé válsz?
Olyan reiatsut érzek, ami egyáltalán nincs ínyemre. Natalie… mintha megváltozna. Éppen a hasbeszélő lelkének felfalásával vagyok elfoglalva, amikor megérzem, hogy baj van. Érzem, tisztán érzem, hogy Natalie reiatsuja az, mégis, valahogy hiányzik belőle az a pikánsság, mely azzá teszi őt, aki. Furcsának vélem azt is, hogy az idegesítő kacajnak vége szakad, azonban annál jobban piszkál az, hogy olyan reiatsut érzek, amivel nagyon nem akartam találkozni itt, az Emberek Világában. Szerettem volna elkerülni a harcot, csupán kísérőnek jöttem, semmi másért. Azonban amikor megfordulok, olyan látvány tárul szemeim elé, ami talán örökké beleivódik emlékeim, átkozottan áldott emlékeim közé. Natalie már nincs resurrección formájában, de még csak arrancarnak sem tűnik. Maszkját nem látom semerre édesen rózsaszín hajkoronáján, s ruházata is feketévé változik. Arcának egyik oldalán – ugyanúgy, ahogyan Mugoi Kenen is – egy heg látható. Natalie Salazaar, a Primera Espada… shinigami lenne?
Érzed magadon, hogy megváltozol. Nem érzel éhséget, sőt, kifejezetten jól érzed magad a bőrödben. Ha végigtekintesz önmagadon, shinigami egyenruhát látsz. Talán rémisztő lehet számodra a felismerés, hogy megszűntél a Primera Espada, Natalie Salazaar Granz lenni, s hogy mindez illúzió volna, vagy valóság, azt ebben a pillanatban nehéz lehet eldöntened. Tény azonban, hogy elméd mélyén egy ismerős kacagást hallasz, egy ismerős, kellemes férfihangot, mely azonban ezúttal nem biztos, hogy kellemes érzetekkel kecsegtet neked. Karodat úgy emeled, hogy nem is te emeled, mintha nem tudnád irányítani tested, legalábbis nem teljes egészében. Ugyanekkor egy senkai kapu fénylik fel előtted; jól ismered, hogyan működik, s pontosan tudod, hová vezet. Mi célja lehet így veled a pokollénynek, ki birtokba vette tested?
~ Kívánságod számomra parancs. ~ hallod magadban a hangot, s emellé további hahotázást is hallat. Mintha befészkelte volna önmagát agyad egy szegletébe, az pedig egészen bizonyos, hogy sokáig maradni szándékozik. Valami célja van, valami biztosan van. Biztosra veheted, ki fogja használni azt, hogy kívántál. Shinigami erőd pedig ott lappang benned, s érzed azt is, hogy ezzel együtt olyan ösztönök is kezdenek megszületni benned, amik eddig nem léteztek – legalábbis nem ilyen formában. Még nem igazán ismered őket. Lábaid automatikusan a senkai kapu felé akarnak indulni.
Döbbenten meredek rá továbbra is Nataliera, és a semmiből előtűnő, fényes senkai kapura. Tudom, hogy van valami, amire eddig nem jöttem rá, valami, amiből kimaradtam, talán addig, amíg elaludtam, holott eszemben sem volt a küldetés kellős közepén álomba szenderedni. Álom, álom… ugyanakkor valóban megjelenik lelki szemeim előtt egy álom. A lélek, akit felfaltam, újabb emlékekkel áraszt el, amikre nekem már igazán nincs szükségem, de mégis hagyom, hogy megtörténjen, megszoktam. Néhány pillanatra önkéntesen a karomhoz kapok, ahogyan fel-felvillannak előttem az emlékek, melyek nem hozzám tartoznak. S végül, ahogyan a hasbeszélő tudtán kívül megmutatja számomra, mi történt, kezdem végre megérteni a lényeget.
Esős, borús nap volt, amikor Ohba.san újabb sikertelen előadására ürítette ki újra szakés poharát. A technikája profi, igaz, vízivással még sosem sikerült előadnia magát, valami azonban még mindig hiányzott előadásából. Látok egy barátot, akivel csalódottan lehorgasztott fejjel iszogat tovább, emlékszem az ígéretre, mely minden szenvedést kiváltott. Az ígéret, a kívánság, mindent tudok, mindent látok, minden világos! Ugyan nem teljesen fogom fel, Natalie miért néz ki így, miért tűnik ilyennek, de nagyjából értem, azt hiszem. Viszont nem hagyhatom, nem engedhetem. Natalie nem arra a világra való.
- Állj! – hangom magabiztosan szól, holott én magam rendkívül bizonytalan vagyok. Kívánjam vissza? Cseréljek vele helyet? Mit tegyek? Túl nehéz, túl erős nekem.

*A harc, mit megvívtunk nem volt más, mint egy előre elrendeltetett bukás. Már az indulásnál éreztem, hogy az a shinigami a halálunkba küld. Szürke tekintettel néztem végig a legalább menos szintjén álló lidérceken. Rohamos ütemben gyülekeztek a találkozó pontokhoz. Az eget kémleltem s olyat láttam, amire örökké emlékezni fogok. Egy espada csoport vált ki a tömegből, s gargantan keresztül indultak meg más irányba. Aizennek talán más terve volt velük. Akárhogyan is volt, akik eleget tettek egy shinigami parancsának, azok mind a halálba rohantak. Bábuk voltak a király kezében, s ezek a bábuk vesztek el. Erre gondolva a kívánságom éppen miért ne ez lett volna? Miért is ne kívánhattam volna, hogy azok, kik bizonyos szenvedéseimről tehetnek; azok bűnhődjenek? Az én döntésem éppen úgy jellemző, mint bármelyik gyarló emberre. Mert badarság, hogy a bosszú rossz, hogy a bosszú nincs jelen. Akit megbántanak, az előbb utóbb úgy is bosszút áll a másikon. Az eszközök pedig kihúzzák ezeknek az idejét. Így hát megtettem, amit éreztem, tudtam, hogy meg kell tennem. S bár úgy gondolnám, hogy ennek semmiféle következménye nem lesz..tévednem kell. A groteszk kifordulásra savanyú gunyort vágok. Mintha csak nem bírnám az őszinte mimikákat visszatartani. Nem nézek rá jó szemmel, s már azt várom, hogy mikor szándékozik távozni. Menjen, és csinálja ki őket. Menjen, és tegye azt, amitől valahol majd boldog leszek. Lépek előre párat, hogy a baba pukkanását követően ellenőrizzem azt. Tényleg csak néhány lépés az egész, de ennek végeként az egész testem pulzálni kezd. Éles fájdalom tör belém, de sikítani nem tudok tőle. Egyik kezemet torkomhoz illesztem, s szemeim tágra nyílnak.* ~ Nani? ~ *Értetlenül meredek magam elé, eme fagyott állapotra. Olyan érzésem van tőle, mintha csak béklyóba zárnának. Fokozódni kezd az egész, egészen míg aztán erőm lassacskán elhagy. Gyengülni érzem önmagam, de testem megáll a maga lábán. Mi történhet most?*
Eme események forgatagában Natalie egyáltalán nincs egyedül. Bár önmagában egy arrancar jelenléte még nem jelenti azt, hogy biztonságosabb mellette..mégis az átváltozás menete alatt Desmondon eluralkodik egy érzés. Maga is érzi a változás, látja a hasbeszélő emlékeit. De az emlékek nem csupán képekben jelentkezhetnek meg. Érzések fogják el az arrancart. Hiszen ő is látta, hogy Ohba-san mennyire szenvedett az bábegyezsége alatt. Tisztán érzékelheti a lelkének gyötrelmét. Tán meg-megremeghet a férfi teste ettől az érzéstől. Úgy érezheti, hogy szabadulni kíván ettől. Nem akar többé szenvedni, inkább a halált választaná. Szabadulnia kell, ki kell szabadítania önmagát. Így érezhet, nem igaz? Önmagát azonban nem veszti el, s maga is tudja, hogy amin a Primera átmegy, az rettentő. Nem kelt félelmet benne, de ellentétes érzeteket igen; mind lénye, s mind Ohba-san által kapott emlékek iránt. Valóban egy shinigami áll előtte? Ha igen, akkor gyakorlatilag nem mindegy az, hogy hogyan cselekszik majd? Ő is tudja már, hogy az egyetlen módja a véget vetésnek az, hogy megöli a Primera Espadat. A kérdés ezen ügyet érintően az eszközök jellege. Mivel kívánja majd Desmond megölni Nataliet? Egy emlék adja hangot hallhat meg elméjében. - Ölj meg, ölj meg kérlek..kegyelmezz nekem. - Ohba-san hangja az, amely a halála előtti gondolatot adja vissza. Desmond rögvest felfoghatja, hogy Natalie talán mire is gondolhat ebben a pillanatban.
*Tán egy pillanatra el is veszíthetem az eszméletemet. Ez abban a pillanatban történik meg, amikor az arcomba egy mély kaparást érzek. Mire felkelek viszont egy új kép tárul szemeim elé. Nyomban öltözetemre tekintek, teljesen máshogyan érzem magam. A kard, amelyet kezembe érzek idegen nekem. Akárhogy tartom kezemben, hozzám tartozik. Egy mély, rettentően félelmetes köteléket kezdek érezni. Kötelék, mi ez az érzés? Ő én, én pedig ő? Szerelem volna? Vágyódás? Mi ez? Miért nem ismerem ezt az érzést? Miért érzem a lélekenergiámat olyan pezsgőnek? Teljesen más, mint amihez hozzá szokhattam volna. Elég csak az öltözetemre, a kardomra néznem. A kardom felületén át pedig érzékelem, hogy a maszkom eltűnt.*
- Mi történt? Mi a... *Elhűlten jövök rá a dolgokra, amint Desmondra pillantok és különleges ösztönök fognak fel. Én vagyok a Primera Espada, most mégis gyilkos ösztönök törnek rám, ahogyan egy arrancar közelében vagyok. Már készülnék is kardomat lendíteni, amikor testem nem mozog. Felemelkedik egyik kezem, s egy senkai kapu nyílik meg. Hoygan csináltam? Bakana, ez lehetetlen! A levegőt is máshogyan érzem, nincs éhségem sem. A testemet erőlködök, de nem tudom mozgatni. Csak a hang hívja fel a figyelmem arra, hogy mi is történt valójában.* ~ Yamero yo! Ne..hagyd abba..nem én nem akarok oda menni..vagy is, oda akarok menni, de nem. Mit csinálsz? >.> ~ *Erőlködök azon, hogy visszatartsam attól, de testem magától elindul a senkai kapun át. Egy hangot vélek felfedezni magam mögül. Desmond- kun *___* Rémültségemben - elvégre azért ijesztő a helyzet - szinte megörülök a hangjára. Ugyanakkor keserves érzések is elfognak. Shinigamivá váltam, s ez az entitás belém költözött. Kifordítom felé saját fejemet, egy komorabb tekintettel meredek rá, amiből azért sok minden leszűrhető.*
A távolból lassacskán feltűnnek a sziréna hangok, de az ajtót bármennyire is ütlegelik, azok nem nyílnak ki. A hangok hatására viszont az ájult emberek közül az egyik felébred. Talán a fejére mért ütéstől lehetséges, de meglátja kettőnk körvonalát s hangosan felordít a felfedezésre. Sokkos állapotba kerülve húzódik be az egyik ülés mögé, fején látható sérülésekkel. Az egyik mobil darab épp úgy találta el, hogy az beleállt az agyi koponyájába. Vélhetően menthetőnek látszik, de egyértelműen őrültnek fogják diagnosztikálni. Szerencsétlen, mindez egy előadás miatt.

Gyakorlatilag számítottam arra, hogy megtörténik, hiszen mindig megtörténik. Újra végigperegnek szemeim előtt azok az emlékek, melyek nem az enyémek. Örömről, bánatról, boldogságról, boldogtalanságról, igazságról, igazságtalanságról, vágyakról és gyötrelmekről, gazdagságról és szegénységről, egyúttal minden keserűségről, mely valaha is a hasbeszélő szívében leledzett. Nem csak emlékei az enyémek, nem csak emlékei tartoznak immáron hozzám, hanem érzései, kimutatott s mélyen titkolt érzésvilága is az, mely mostantól részemet képzi. Úgy, ahogyan azon több százezer lélek emléke s érzése is, immáron ez is az enyém. Mégis képes vagyok tartani önmagam. Képes vagyok rá, holott jól tudom, hogy minden apró újabb emlékmorzsával valami újat vesztek önnön univerzumomból, saját magamból, s tisztában vagyok vele, egyszer eljön a pillanat, amikor minden sok lesz, amikor nem bírom majd tovább, amikor az érzések, vágyak, csalódások, emlékek s személyiségek kitörlik énem utolsó darabjait is, s végképp elfeledem, ki vagyok. Az ösztönök azonban gyakran felülkerekednek a racionalitáson, nem foglalkoznak a félelmekkel, ha már muszáj, most pedig úgy éreztem, muszáj, holott pontosan tudtam, mire vállalkoztam, mikor a szenvedésétől megszabadított hasbeszélőnek lelkét magamba olvasztottam. Kellett a fizetség jótételemért, kellett számomra az, hogy csillapítsak valamit abból az örökkön mardosó, szűnni nem akaró éhségből, kínok forrásából, a végtelen, fekete, betömhetetlen űrből, mely úgy tűnik, mindent elnyel.
Emlékszem azonban. Emlékszem arra a könyörgésre, mellyel a hasbeszélő óbégatott, minden keserves próbálkozására, szenvedésére s gyötrődésére, nekem pedig elég csak egyszer rápillantanom a Primerára, hogy tudjam, ebben a pillanatban ő is oltalmat kér. Oltalmat kér, feloldozást, s hogy szabadítsam meg azon kínoktól, melyeket a bábu mér rá. Vajon mennyit szenvedhet? Vajon mennyire fájhat neki? Vajon tényleg shinigamivá akart válni? Minden olyan zavaros, térdeim pedig pár pillanatra felmondják a szolgálatot. Fejem még mindig nem tisztult ki, egyre csak a hasbeszélő hangját hallom, amint azért könyörög, öljem meg. Megtettem már, mi mást kíván?
A zavar azonban lassan tisztul; a távoli szirénazaj cseppet sem izgat, hiszen minket úgy sem látnak. Szerencsétlen párák még csak fel sem fogják, mi történt. Én azonban már mindent értek. Összetörtségemből felegyenesedek, fejemet pedig oldalra billentem, hogy mint a kulcstartón a bagoly, pisloghassak szűk, karikás szemeimmel a sebhelyes Natalie felé.
- Várj. – szemeimből kihűlni látszik a riadalom fénye. Többé már nem félek. – Én még nem kívántam. – lépek előre kettőt. Nem hagyhatom, hogy tovább menjen. – Nekem is vannak vágyaim… beteljesületlen álmaim. Meg sem hallgatod? – kiropogtatom vállaim, korbácsom pedig kezembe veszem. A senkai kapu és Natalie elé sonidozok, a semmiből termek előtte, a korbáccsal pedig közvetlenül lábai elé csapok. Ártani ezzel különösebben nem tudok, azonban arra tökéletesen elég, hogy megijesszem, s ne akarjon tovább menni.
- Még meg sem kérdeztem Natalietól valami fontosat. Úgy nem mehet el, hogy nem tudom róla. Tudnom kell válaszát. – jelentem ki, majd leengedem korbácsom.
- Nispidayati, Sarpá! – suttogom a szanszkrit szavakat, minek hatására korbácsom három kígyóvá válik szét, melyek mindannyian más-más aspektust testesítene meg. A kígyók azonban nem ontják mérgüket a shinigamivá avanzsálódott Primerán, lévén rendeltetésük egészen más. Az én testem az, melyet körbevesznek, s mindannyian egyszerre marnak meg. Érzem, ahogyan az éles tűfogak belém marnak, s az ezzel járó fájdalmat is, azonban mindez tűrhető, sőt, mondhatnám, természetes számomra. Tisztában vagyok azzal, ha hagyom Nataliet átkelni a senkai kapun, azzal Soul Societyben eddig soha nem látott káoszt okozhatnék, de azt is tudom, hogy nem hagyhatom a Primeránkat veszni hagyni. Rá Las Nochesben van szükségünk. Éppen eléggé meggyengült az Espada… Nem veszíthetünk még egyet.
Átváltozásom megtörténik, Natalie pedig az első arrancar, aki láthatja resurrecciónomat. Derekamtól lefelé kígyótestem lesz, mellyel a látszat ellenére sokkal gyorsabban tudok mozogni. Fegyverem eltűnik, ebben az alakomban a puszta erőmet használom ki. Egy ceroval azonban elpusztítanám Nataliet, hiába erősebb cerom ebben az alakomban, nekem pedig más tervem van. Ha felfalom, vissza kell változnia. Ha nem… Akkor én erős leszek. Nem veszíthetek. Különben is volna egy kérdés, amit mindenképpen fel kell tennem.

Ezen a szent pillanatban nem gyötör különösebb éhség, mégis úgy érzem, gyönyöröm úgy nyerhetem el, ha megteszek mindent azért, hogy Nataliet megmentsem. Hiszen tudom és érzem, hogy bajban van. Mindent értek. Hatalmam van olyan tudás felett, melyet senki sem birtokolhat, még akkor is, ha az egész zavaros, szinte átláthatatlan, képlékeny s veszélyes, ez mind az enyém. Ha pedig sikerül meglátnom az összefüggéseket, az egész világ az enyém, ahogyan az enyém az a tudás is, melyet megannyi lélek felfalásával magamévá tettem. Most nem az a lényeg, ki vagyok, most az a lényeg, ki lehetek, ha ennek véget vetek. Mert én átlátom végre, mi történik, s átlátom azt is, mi történhet, ha cselekszem. Így aztán cselekvésre kényszerülve oldottam fel minden erőmet, hiszen szükségem is lesz rá. Más helyzetben természetesen eszembe sem jutna, hogy egyedül, saját erőmet használva támadjak rá a primerára, hiszen én nem vagyok ellenfél neki. Most azonban nem kell félnem. Biztos vagyok benne, hogy képes lehetek arra, hogy legyőzzem őt, az ő érdekében. Én most a könyörület hírnöke vagyok, az irgalom elhozója, a kíméletesség megtestesítője, s szent küldetésem beteljesítése a legfőbb célom. Nem, nem magam miatt teszem. Nem magam, hanem Las Noches, valamint Natalie Salazaar érdekében.
Natalieról úgy hírlett, a legokosabb Espada, még ha gyakran egy ostoba libának is tűnt viselkedése alapján. Most azonban saját szememmel győződhettem meg róla, hogy egyik sem igaz, csupán naiv, ettől pedig könnyedén átverhető, még akkor is, ha ő maga is tudja azt, hogy csak kihasználják. Nem értem azonban, ezt miért hagyta, amikor látta és sejtette, ez miért is történhetett. De most már talán lényegtelen is. Habár egyáltalán nem illik hozzá az a feslett férfihang, mely annyira távol áll tőle. S hogy én mit kívánok? Valóban, van, amikor én magam is ostoba vagyok. De nem most. Nem hagyom magam átveretni azzal, ami nyilvánvaló.
Gyorsaságom majdnem kétszerese jelenlegi szintemen a rendesnél, s testi erőm is nagyjából ennek arányában válik nagyobbá. A legyengült, shinigami erejét nem ismerő Nataliet gyerekjáték ekképpen béklyómba csalogatni. Köré tekeredek, jóformán egy szemvillantás alatt kígyózok körülötte úgy, ahogyan egy kígyó a patkánya körül. Kígyószerű testemet sikamlósnak érezheti, s nem engedek számára teret, nem engedem őt szabadulni. Törzsem valamivel Natalie felé helyezem úgy, hogy a fejem néhány centivel legyen csak felette. A kérdéseim, valóban. Nem feledtem el, hogy van még, amit fel kell tennem neki. szorításom egyelőre nem túl erős, azonban annyira éppen elég, hogy ne tudjon mozogni. Karjait s lábait, valamint egész törzsét leszorítom, hisz nem engedhetem elfutni étkem. Mindezt irgalomból teszem. Az ő érdekében… ezt remélem, megbocsájtja majd, s nem feledi el.
- Natalie… – még egyszer körbetekeredek körülötte a biztonság kedvéért, így már egészen biztos, hogy nem tud majd mozogni. – Mi volt életed legszebb és legrosszabb emléke? – teszem fel számára kérdésem, midőn ismét megállapodok úgy, hogy szemben legyek vele. Ekkor már homlokomat az övének döntöm, zöld íriszeimet pedig nem veszem le az övéiről. Az a heg az arcán, az a csúnya heg… Annyira oda nem illő.
Miután megkapom válaszom – ha kapok rá választ - , újra a magasba emelem törzsem, s szorításom még erősebbé, még durvábbá válik. Nem tudni, előbb a csontok azok, amik roppannak s összetörnek, vagy a levegő az, amit kipréselek belőle. Régebben mindig így vadásztam, most pedig csak abban különbözök, hogy felsőtestem még mindig emberi marad. Nem kínzom azonban túl sokáig, nem szeretném, ha túl sokat szenvedne, így aztán amíg még van benne élet, elkezdem őt befalni. Érzem azt a pokollényt is, ami benne van, érzem tiltakozását és szabadulni akarását, azonban még nem jutott el Soul Societybe. Mégis hogyan szabadulhatna a testből, ha a gazda kívánságát még nem teljesítette? Béklyóba kötöttem, s lévén nem sikerült eddig valóra váltania Natalie kívánságát, nem képes kimászni belőle. A saját csapdájába esett, én pedig nem tartva bármiféle következménytől falom be őt is, amíg a shinigamivá avanzsálódott Primera testében élősködik. Hisz nem teljesítette álmát. S amíg azt nem teljesíti, nincs joga megszökni. Sajnálom, Natalie, nem akartalak bántani. Remélem, nem fájt annyira. Igyekeztem úgy csinálni, hogy ne legyen olyan rossz neked. Ugye, megbocsájtasz?

*Ugyanaz a rémálom forgatgat, s csavargat egyfolytában, amin már egyszer átmentem. Érezhetem magam kimúlni. De nem, nem Desmond szorítása okán, annak semmi köze ehhez. Ez leginkább ahhoz köthető, hogy az események kálváriájában kezdek megfulladni. Hallom elmémben a vészkiáltást, hogy szabadulni akar a lény, mi megszállt. S hallom Desmond kérdését is, amint zafír szemei közelednek hozzám. S én csak nézem őt, látom őt teljes valójában. Talán utoljára is láthatom őt, mielőtt elnyelni. Mert tudom, hogy mire készül. A lénnyel ellentétben, én nem teszek semmit. Még tehetnék érte, még akarhatnék élni, még letéphetném magamról. Ám annak is mi értelme lenne? Mert mi értelme volna shinigamiként létezni tovább? Las Noches szebb napjait az újdonsült Primera Espada által szeretném inkább látni. Vajon láthatom-e ő általa? Tudhatom- e, hogy mi fog történni? S ő majd mit tud belőlem azután, hogy megtette? Remegni kezdek tőle, valamint fázni is. Az Ő szemeiben nem látom meg azt, amit máséiban más számtalanszor megláttam. Annyira más, olyan magával ragadó. Láthatóan próbálok felé közeledni én is, hogy gondolataimat még utoljára, suttogva mondhassam el neki.*
- A legszebb emlékem a halál, s legrosszabb pedig az ébredés. *Szokatlan gondolat lehet ez tőlem, viszont teljes mértékben őszinte. Csak is én tudhatom, hogy emberi létemben a halálom hozta el számomra a végső megnyugvást. Emlegethetnék megannyi más tényezőt, de a halálom volt mindig is, amire legszívesebben visszaemlékszem. Egy ritka, és halálos betegségben szenvedtem egészen fiatalon. Akkor keresett fel egy rózsaszín hajú, gáláns fiatalember azzal a megszólítással, hogy tudja az ellenszert a gondjaimra. Elmondása szerint úgy talált rám, hogy megtalált egy általam elhagyott holmit, amit mindenképpen visszaakart juttatni nekem. Fontos is volt, benne volt a fél életemet körülölelő gondolatok halmaza. Egy injekciós tű által haltam meg, s az utolsó kép, melyet láttam a halálom előtt, egy tavaszi virágra repülő pillangó volt. Gyengéden szállt le a betegszoba ablakában levő virágra, ugyanígy hajlította be a növény lágy szárát. Egy hatás érződött bennem akkor, és megvilágosodtam. A halálom pillanata oly' mértékű bölcsességgel ruházott fel, hogy java részt istennek éreztem magam a halandóság között. Ez volt a pillangóhatás érzete. Mert ha nem hagyom el, nem találnak meg, nem egyezek bele..akkor nem halok meg, és nem leszek "isten". Csodálatos, és magával ragadó érzés volt, amihez hasonlót tudom, hogy soha ne élhetek át. Hacsak nem most fogom újra átélni a halálom pillanatában. Bár annál többet már úgy sem tudhatok meg, amennyit jelenleg tudok a világról. A tudomány által az ismereteim szerte ágazóak lettek, s valahol ebben a folyamatban arra is rá jöttem, hogy mindig van egy végpont. A dolgok egyáltalán nem végtelenek. Minden pontnak van egy határa, és ha túl akarja szárnyalni ezt a határt, akkor el kell hagynia önmagát. Ez történt Sethel, s ez történik manapság valamennyinkkel is, akik mohón hajszolják a túléléshez szükséges erőt. Egyszer mindannyian el fogjuk hagyni önmagunk, s halálunk alkalmával kívánom azt, hogy sokak jöjjenek rá, mi is az a pillangóhatás.
A legszörnyűbb élményem az ébredéssel járt. A fizikai fájdalmak ellenére - bár az is rettentően rossz volt - inkább a csalódás érzete volt a legrosszabb. Úgy éreztem magam, mint akit tökéletesen átvertek. Felébredtem egy sötét teremben, gépekre rákapcsolva, s egyre csak arra bírtam gondolni, hogy elvették tőlem a megnyugvás lehetőségét. Emberként élni akartam, de ami fogadott az egészen más volt. Valóban én önmagam voltam Szayel asztalán kifeküdve? Mennyire is lehettek azok a gondolatok igaziak, s nem hamisak? Szánalmasan kiszolgáltatottá váltam. Ebben a kiszolgáltatott helyzetben a magány érzete lett a legsúlyosabb. Csalódottan vettem tudomásul, hogy az ébredésemet magányosan kellett eltöltenem. Lelkembe űr keletkezett, s égetőnek hatott a fekvés. Magam magányától kívántam menekülni, azt akartam, hogy legyen valaki a létben, aki majd megért. Aki majd felém nyújtja kezét, ha azt kívánom; s puszta mozzanataimból is tudja, hogy mire gondolok. Mindenkit képes vagyok átverni, ha nagyon akarom. Színlelhetek cukiságot, kislányiságot..de én nem ez vagyok valójában. A fájdalom ekkor roppantja össze testemet, bordáim átszakítják felső testemet. Ajkaim kivéreznek, tükörként fogadom a halált. A megüdvözülés pillanatában lelki szemeim előtt egy fürdőszobai tükörben látom önmagamat, ahogyan képem lassacskán semmivé foszlik. Minden, ami volt, minden amit egy pillangó szárnyának rezgése okozott..most szertefoszlik. 26. arrancar, Slarin Sleryrrlyn'dreskel fracción, a Primera Espada voltam.*
Valahol a sivatagban Las Noches tornyain egy lágy dallam szólal fel ebben a pillanatban. A szél úgy csapja meg az épületet, mintha egy durván csilingelő hangot hallatna. E szakban dalol a lány, s dalol vele az épület is. De egyedül van, csak a távolba tekinthet. Tekintetéből leíródni látszék az őszinte igazság, hogy mennyire is magányosnak érzi önmagát. Gondolataiban bátyának szavai cikáznak, szürke nosztalgiázás tör rá. Ezt a dalt viszont felkapja a szél, s egy ismerős espada fülébe juttatja. Hivogatja, idegesíti. De csak addig, míg rá nem talál; egy könnyed beszélgetés után pedig meg is állapodnak. - Natalie Salazaar vagyok..Slarin-chan! *_* *Tapsikol az ismerős lány, majd felkel, hogy rögvest megölelgesse a kissé morcosnak ható espadat. Ez volna az egyik jellegzetesebb kép, amit láthatsz Natalie emlékeiből. Ebben az emlékben találkoznak ők először, s az érzések szerint egy féle remény keletkezik a lányban, hogy még van kiút. A további emlékekből megtudhatod a Szayel és Natalie kapcsolatot; hogy Seth és Natalie testvérek; majd a lány minden vágyát, és álmát egyaránt. Tudás és társ, a pillanatok, amiket más arrancarokkal töltött - s ezekben mit is érzett - . Még azt is megpillanthatod lelki szemeid előtt, hogy Natalie egyáltalán nem ölte meg a néhai Primerat azért, hogy azzá váljon. Minden apró emlék beszökik, de lassacskán arra is rá kell jönnöd, hogy valami nincsen rendben. Túl sok az a lélekenergia, amit magadba akarsz gyűrni. Egy időután fájdalmas, és elviselhetetlen lesz. Ez nem a te szinted, de mégis megváltoznak a dolgok. Ugyan kínok árán legyűrheted, de alig egy-két perc elteltével egy görcs összeroppant, amitől a földre kerülsz. Egy hányás fog el, de nem jön ki semmi eleinte. Aztán egy lélekenergia gömb kerekedik ki, amelyben sejtek ezrei kezdenek el újra osztódni. A hosszadalmas folyamat után pedig Nataliet pillanthatod meg ismételten a földön, ezúttal már démoni szarvacskákkal imitált arrancar maszkkal. Kétségtelenül valami megváltozott, de nem csak benne, hanem önmagadban is. Egy pillanatra megérezheted, amit ő érez. Beugorhat a kép, hogy mit látott ő akkor, mikor felfaltad. Sőt..az érzékeid azt is megmutatják, hogy a nő lélekenergiája megváltozott. Súlyosabb, undorítóbb, és egyelőre még ismeretlen lett. Ennek ellenére azt is érzed, hogy a te saját lélekenergiád is megnövekedett. Felfaltad, de a jelenlegi állás szerint érezheted, mintha egy darab belőle..benned maradt volna.

Falni kezdem az összeroppantott testet, holott most, most ezt egyáltalán nem éhségből teszem. Míg adjuchas voltam, bármit megtettem volna azért, hogy egy ekkora reiatsu sűrítményre tekeredhessek rá, s felfalhassak belőle mindent, amit csak lehet, azonban most nem hajt az éhség, nem hajt a vágy, csupán a cselekedni akarás. Ugyan nem ismertem igazán Nataliet, s magam sem értem, miért, de mindig is tartottam tőle valamiért, pláne nem értem, Kiyo hogyan képes így viselkedni vele, egy azonban biztos, neki nem Soul Societyben a helye. Így most én vagyok az irgalmas, én vagyok maga a könyörület. Mondhatni, bármilyen groteszkül is hangzik, de feláldozom magam érte. Szívességet teszek, hiszen bennem tovább élhet. Bennem láthatja még a fehér tornyok ragyogását, hallhatja a sivár folyosók kongó csendjét, érezheti a sivatag száraz, szikkadt levegőjét, megtapasztalhat mindent, mely otthonához fűzi.
~ A halál és az ébredés… mindkettő csodálatos, mindkettő rémisztő. ~ gondolatban válaszolok csupán, miközben azon fáradozom, hogy mindent eltüntessek belőle. Gyorsan habzsolom, s kifejezetten gusztustalan látványt nyújthatok, azonban nincs más választásom. Gyorsan akarom csinálni, hogy hamar vége legyen. Érzem, hogy működik, emlékei csak-csak elöntenek engem. Kezdem megismerni vágyait, s talán ezek a vágyak, az élni akarás vágya az, mely segít nekem abban, hogy a rosszullét ellenére folytassam. Érzem ugyanakkor a pokol küldöncét is, amint tiltakozik, s próbálja elérni szabadulását, kapálózása, visongása viszont hiábavaló, hasztalan. Nem ér vele semmit.
Fájdalmas, ahogyan tovább habzsolom, fájdalmas és elkeserítő, azonban meg kellett szabadítanom szenvedéseitől, ez az egyetlen dolog, amivel segíthetek. Nem, nekem nem az erő kell, nekem a felszabadítás kell. Fel kellett szabadítanom a pokollény uralma elől, s ez volt az egyetlen dolog, amivel megtehettem mindezt. Magamévá teszem minden örömét, bánatát, érzékiségét és fájdalmát, még több fájdalmat, hogy végül az utolsó falattal elszakítsam őt a legutolsó kötelékétől is ettől a világtól. Émelygek, s mélyeket lélegzek, mindvégig pedig egy olyan mantrát szavalok el, amit nem is igazán tudom, honnan ismerek. Tiszteletadásra használják a holtak után, s én pedig ekképpen tisztelgek a hajdani Primera Espada előtt.
Rosszullétem elhatalmasodik rajtam. Ahogyan Natalie emlékeit járom, megértek mindent, hogy ki ő, mi ő, mit miért tesz, felfogom ezáltal egész lényét, s azt hiszem, én válok ezáltal az első olyan lénnyé, aki azt mondhatja, ismeri őt. Vágyaira elmosolyodom, látom, amint bemutatkozik hajdani Espadájának, s látom ugyanakkor magányát is. Szenvedést, még több szenvedést, ám ugyanennyi mosolyt is, mintha csak a világnak akarna ezáltal elmosolyodni. Pillangók? Azt hiszem, szeretem őket én is, bár nem vagyok benne biztos. A lényeg, hogy értem. Megértem Nataliet, s elmondhatom, biztosra állíthatom, többé nem félek tőle. Hiányozni fog.
A hajdani Primera teste porrá omlott, nyomtalanul eltűnt, s ebben a röpke két percben, míg végigpörög elmémben minden mozzanat, az élet, a halál, s az, ami azon túl várt rá, úgy érzem, sikerül elfogadnom őt. Ám ő, ő talán nem fogad el engem? Vagy csupán reiatsuja az, ami túlnyom engem, s amit nem bírok tovább? Továbbra is resurrección formámban maradok, felsőtestem azonban kis híján a földre dől, csupán karjaimmal támasztom ki magam időben. Gerincem morbidan görbévé válik, s hangosan köhögni kezdek. Csak véletlenül kinyitott szemeimnek köszönhetem, hogy észreveszem, miféle dolgot is öklendezek ki. Undorító, szánalmas és gusztustalan látvány lehetek. Azonban az élet maga is undorító, akár csak a halál. Nem érzek emiatt bűntudatot. Előttem nem ismert ez a szó.
A rózsaszín reiatsu kiöklendezése után kimerülten rogyok le a földre, alakom azonban nem váltom vissza. Mert erőm még mindig van, sőt, ahogyan rákoncentrálok, úgy veszem észre, mintha sokkal több erőm lenne, mint eddig valaha is volt. Natalie már nincs bennem, résnyire nyitott szemeimmel, s oldalra hajtott fejemmel látom őt materializálódni. Reiatsuja ugyan megváltozott, de már nem olyan, mint shinigamiként. Arrancar lett ismét. Tehát sikerült. Tehát mégis csak láthatja még Las Noches fehér falait. Tehát mégis csak hallgathatja a néma folyosókat. Mégis csak érezheti a szikkadt, sivatagi levegő illatát.
~ Pillangók?~ csak egy gondolatfoszlány, ám különös módon Natalie hallhatja gondolataimat. Ahogyan én is az övéit. Mellkasom szaporán mozog fel és le, még nem dolgoztam fel a sokkot. Pedig erő dúl bennem bőven, s mi sem bizonyítja ezt jobban, hogy érzem, hogy reiatsum magasabb, mint eddig?
~ Nem akartam fájdalmat okozni. Remélem, megbocsájtasz, Primera. ~ újabb gondolatom suhan Natalieba, ezután pedig hosszú percekig nem láthat mást, mint képeket. Képeket önmagamról, valódi életemből, szeretett húgomról, akiért mindent eldobtam, s a magyarázatról, miért viselkedem úgy, ahogyan. Holott idegenek emlékeit nem láthatja, az érzést, ahogyan a lelkek emlékei elnyomják és maguk alá temetik, már megtapasztalhatja. Látja félelmem, hogy egyszer beleőrülök, belerokkanok és végleg elvesztem önmagam. Látja vágyam, hogy ismét felszabadulhassak, hogy tudjam, érezzem, ki vagyok. Látja az álmaimat, s idegen nyelvű mantrákat hallhat. Érzi szenvedésem, érzi éhségem, érzi kétségbeesésem. S én… én azt látom, milyen volt az ő szemében az, amikor köré tekeredtem és összeroppantottam őt.
~ Azt hiszem, értelek, még ha önmagam nem is. ~ szuszogok tovább, bár magam sem értem, miért csak gondolok erre. Natalie azonban különös módon pontosan hallja azt, ami a fejemben megy. Hallja, érzi, kapcsolódik. Többé már nem lehet magányos.

*Néhány kultúrában úgy tartják számon, hogy a halál csupán a kezdet. Mintha csak egy örök veszejtőn át barangolna a lélek, amely minden egyes síkon újjászületik. Ezt mi tudhatjuk pontosan, hogy mennyi igazság is rejtőzik benne. Hiszen mi meghaltunk, majd lelkünk két felé mehetett. A kardok harcosaivá válhattunk, vagy egy kietlennek tűnő táj magányosaivá. Mindkettő út valahol sem jó, se nem rossz..inkább lehetőség. Lehetőség arra, hogy amit emberként elrontottunk, azt lélekként visszaadhatjuk még a világnak. Nos, hihetek-e abban, hogy halálom után nekem is lesz lehetőségem választani? S ha így lesz, akkor elölről fogom kezdeni? Emberként? Az milyen jó is lenne! Milyen jó is lenne újra emberként megszületni, s megtartani az előző életedben szerzett emlékeket. Születés, felnövés után feltárni, és felhasználni a további élet alakításáért cserébe. Megölném magam, hogy holowwá változzak. Felfalatnám magam egy gilian szintű menossal, csak is azért, hogy utána belőlem legyen a legújabb adjuchas.
Briliáns ötlet volna, csak éppen kivitelezhetetlen. Mert ki gondolna arra, hogy előző életével foglalkozzon, amikor kapott új lehetőségeket? Az emberi lét kiváltságait még mindig nem sikerült megértenem. Arrancarrá változtattak, sosem érthetem meg igazán az emberi viselkedés lényegét. Legalább is arrancarként nem foghatom fel azokat az alakító tényezőket. Viszont nem vagyok már arrancar, de lassan shinigami sem. A kettő között létezve valahol ebben a pillanatban a legcsodálatosabb katarzison megyek keresztül. Lelkem szétzilálása alatt megértek valamit, amit eddig sosem értettem meg. Bár kissé elvont dolog, mégis elképesztő felfedezés. Nem az arrancarok, s nem is a shinigamik lennének a világ legmagasabb teremtményei. Nem mi lennénk azok, akik vészes korlátok alá kerültünk, s lelkünk csak egy meghatározott intervallumban képes létezni. Az emberek volnának a világ legcsodálatosabb teremtményei, hogy miért? Lelkük tiszta, akár a hegyoldalról levonuló tiszta gleccseri patak. Érintetlen lelkük tisztán önmaguk. Belőlük születünk mi, s belőlük születik még a shinigami is. Emberből ember születik, holtával pedig valami mássá lesz. Ők volnának a pillangók az univerzumban, s tetteik világokat befolyásoló lehet. Hiszen haláluk után a fejlődés értelmében tettek születnek. S a tettek burjánzása alatt még nagyobbat, míg ez a pont eljut odáig, hogy a tettekre emlékezni fognak. Az emlékek pedig befolyásolják az egyéneket. Ennek a mérhetetlenül furcsa tudásnak a birtokában már nem is félek meghalni. S nem is kell, hiszen nagyon hamar megtörténik. Olyan hamar, hogy mire észbe kapok, a lelkem már ott úszik megannyi másik között. Az arrancar férfi némi nehézséggel, de sikeresen felfal, hogy magáénak tudjon egy újabb lelket.
A világ "véletlenszerűségeinek" értelmében a magasabb lét eltörlése viszont sosem lehet ilyen egyszerű. Megszünt a lét, az értelem, a lény. De mint sejteni lehetett, egy pont mindig egy meghatározott intervallumban leledzhet Ahhoz, hogy tovahaladjon ebben a létben, - ha elérte a végpontját - el kell vesztenie valamit ahhoz, hogy valami újat kaphasson. S hiába nem tetszhet neki ez az új, attól lesz ő hatalmasabb és egészebb. Valami új, valami nem ismert születik ebben a pillanatban. Lelkem összefonódik egy pokollénnyel, a világ purgatóriumának ádáz szörnyetegével. S a lény utolsó sikításának okán a lét megkegyelmez. Undorító, elviselhetetlen érzés; ez volna az ébredés. A lélek burkaim valamely rétegébe zárva önmagát, testemet és lelkemet felébreszti. Ez által kíván továbbra is élni. De ő már nem a pokol szülötte, hanem ő lett én, én pedig ő. Létünk eggyé vált, de céljaink valahol még mindig szerteágaz. Éles érzés vág belém, ez az impulzus kelt fel mély "álmomból". Szemeim rohamos ütemben felpattan, látásomat viszont nem érzem már az igazinak. Noha nem azért, mert másképpen látnék, egyszerűen érzem, hogy megváltozott valami. Halkan nyöszörögve tolom el magam a földtől, hogy ülő helyzetbe kerüljek. Fáj a fejem, sajog. Hozzáérek, s egy új maszk érzete fogad először. Elkerekednek szemeim az érzésre, kell egy kis idő, hogy felfogjam mi is történt. Tán egy percig teljes emlékezet kiesésem is lehet.* ~ Hol vagyok? ~ *Kérdezem saját magamtól, de ez a kérdés egyértelműen Desmondhoz is eljut. Ezekben a másodpercekben, még a történések okozta sokk alatt állok. Gyakorlatilag nem áll össze a kép sem magamról, sem arról, hogy mivé váltam.* ~ Primera? ~ *Ahogy a gondolat megszületik a migrénes hullám a földre csap, s ezzel emlékeim tengere átfut az agyamon. Minden, ami voltam; s minden, ami nem hozzám tartozik. Nem csak az én emlékeim jutnak az eszembe. Egy idegennek tűnő világ történései, történelme..a lény felszínen elkövetett tettei. De azt is felfogom, hogy valahol ő mélyen bennem él tovább. Elkap a hányinger erre, nagyokat kell lélegeznem. Kifordulok oldalra, s Desmond zafír szemei azok, melyek fogadnak. Hallom őt, érzem őt. Látom az emlékeit, érzem a lelkek közt való dúlását. Félelmet keltő összefüggések jutnak erről eszembe, egyik kezemmel felé nyúlok. Ő volna a fracciónom testvére?*
~ A halál volt a legcsodálatosabb, nem megmondtam már? ~ *Elmosolyodom, majdan felülök, hogy megmozgassam vállaimat. Egy pillanatra a testem ugyan megfeszül, s érzem azt is, hogy többszörösen nem vagyok egyedül. Jelenleg azonban fája fejem. Hasogat, mintha csak szét akarnák roppantani. Nagy levegőket veszek, és a férfire pillantok, aki valahol az ülések mögül reszketve bámul ránk.* ~ Tetszett az a robbanás, amit az előadás alatt csináltál. ~ *Nyilall belém az ismeretlen gondolat. Oldalra billentem fejemet, mosolyra kel arcom. Három ujjamat összeérintve mutatok az emberre. Ujjaim végénél egy rózsaszín gömb kezd el materializálódni, majd a gömb nagy energiával robban ki.*
- Cero! *Valóban, az előadás alatt a robbanás még nekem is tetszett. Természetesen a kívánt hatás még nagyobb is lesz, mint kellene. Tehetősen rombolódik le az épület, valamint az ember is ennek áldozatául esik. Másik kezemet megpöccintve nyitok egy gargantat.* - Haza akarok menni!

Úgy érzem magam, mintha mosolyognék, holott arcomon semmiféle mimika nem látható. Ugyanaz a megkövült faarc mered a világba, ami mindig, ami máskor is. Emiatt néha talán úgy tűnhet, mintha nem lennének érzelmeim, holott ez nem igaz. Görcsösen ragaszkodom ahhoz, hogy megtartsam őket, még akkor is, ha vannak pillanatok, amikor észre sem veszem, mennyire eltorzulnak új élményeim hatására. Ahogyan torzulnak most is, vele együtt pedig egész lényem. Nem tudom már, ki vagyok, nem tudom már, félek, hogy elfelejtettem mindent.
Akármilyen bizonytalan is létem, érzem, hogy valamit megtartottam Natalieból, s jóformán olyan, mintha kicsit ő maga lennék. Nem tudom irányítani, azonban erőlködöm azért, hogy önmagam maradhassak, ehhez viszont szükségem van arra, hogy elfogadjam ezeket az emlékeket és érzéseket. Némelyikük, különösen, amik hozzám kapcsolnak, valamit megpendítenek bennem, annyira hirtelen ér, annyira sokkolóan. Természetes dolog, hogy az ember nem képes önmagával objektív lenni, s most újfent egy szubjektív, ám az enyémtől lényegesen eltérő nézet az, amit megtapasztalhatok. Megtekinthetem önmagam más szemében látva. Szokatlan, felkavaró, biztonságomból megzavaró, ám mégis melengető. Valamiért elégedett leszek, még akkor is, ha nem is igazán értem, csak egyszerűen látom és érzem. Tehát ilyen vagyok, amikor nem én vagyok. Tehát ilyennek látnak engem.
Furcsa, érdekes, földön túli tapasztalat, azonban ugyanígy földöntúli mindaz, ami ezekben a pillanatokban történik velünk. Ezek megfoghatatlan, megmagyarázhatatlan dolgok, s költsek hát bármilyen litániát, vessek vászonra bármilyen festményt, nem lenne elegendő. Marad hát az elfogadás, mellyel élnem kell, hogy felkelhessek, s tovább járjam utam. Ez csupán egy újabb megpróbáltatás, melybe ha belebukok, a keserűség önmaga nyel majd el ismét, ahogyan tette azt megannyiszor ezelőtt. Hisz én nem másnak köszönhetem, hogy itt lehetek, mintsem a keserűségnek, s annak, ahogyan az maga alá temetett. Ha másként, csak egy kicsit másként történt volna… Még sem bánom, vállaltam hát mindezt abban a reményben, hogy a személy, kiért mindent feláldoztam, majd jobb életet nyer. Csak az arcára emlékeznék… Csak az arcára szeretnék.
Natalie egy ceroval robbantja fel a színházat, én pedig azonnal felegyenesedek, hogy elkerüljem a törmelékeket. Különös módon azonban jóformán semmi bajom sem esik; ez lenne hát az új erő? Ez lenne hát az ajándék, melyet Natalietól kaptam? Bár én magam sem tudom, hogy kaptam-e, vagy csupán elvettem azt. Vagy talán csak a véletlenek okozták? Nem tudom, nem tudok semmit. Még mindig zavaros az egész.
A színház elé kiérkezett mentősök és tűzoltók kétségbeesetten pánikolnak, nem számítottak ugyanis robbanásra. Nem is baj, legalább a hasbeszélő becsülete megmarad. Hadd higgyék, hogy a robbanásnak köszönheti karjának eltűnését.
Visszaváltok emberi alakomba, kígyótestem pedig eltűnni látszik, ugyanakkor az ostor ismét kezemben terem. Natalie nyomában térek be a gargantába, hátrahagyok mindent, amit okoztunk ezzel a felfordulással. Nem is igazán számít, hiszen nekünk már nincs itt dolgunk. Visszatérünk hát Hueco Mundoba, s közvetlenül az Éji Palota főbejárata előtt lyukadunk ki, a hideg homokkal lábunk alatt. A kísérteties csendbe a már jól ismert, távolban kóborló lidércek üvöltése vegyül, szomorú, fájdalmas dallamot hallatva számunkra. Mégis, mindezek ellenére nekünk ez mást jelent. Hazatértünk, s eljött a pihenés ideje. Kérdés ugyan, meddig pihenhetünk, nekem azonban szándékomban áll kiadni magamból azt, amit kell.
- Ismered már lényem, ismered életem. – ezúttal hangosan szólalok fel. Zafír színű íriszeim a palotát méregetve tündökölnek, s mindvégig nem emelem pillantásom Nataliera.
- Azonban én is ismerlek téged. Ismerem félelmeid, ismerem vágyaid, láttam álmaid. – végül úgy fordulok, hogy szemben legyek vele. Ezúttal nem kerülöm el pillantását. Elé lépek, s ugyanúgy, ahogyan abban az álomban, kezemet arcához emelem, hogy félresöpörjek pár tincset. Csak a reakciókat akarom tudni, csak azt akarom látni. Mozdulataim pont olyanok, mint abban az álomban, amit láttam. Láttam… érzem, de nem értem. Miért én jelentem meg? Miért engem látott? Ez felfoghatatlan számomra, tényleg nem értem.
Ezúttal azonban kezem hozzáér bőréhez, állától pedig felfelé simítok végig, míg kezeim füle mögé nem érnek. Csak érteni akarom, miért. Csak érteni, mert nem értem.
Másik kezemmel is megfogom arcának másik felét, arcom pedig közel húzom az övéhez. Éppen csak nem érintem fülét, ahogyan közel hajolok hozzá, hogy belesuttogjam búcsúszavaim.
- Ne aggódj, titkaid megőrzöm magamnak, biztonságban vannak. – hangom akkor is csak ő hallaná, ha mások is lennének körülöttünk. Ezen szavakkal indulok vissza a palotába, hiszen rám többé már nincs szükség. Ugyanúgy, ahogyan nekem sincs szükségem Nataliera. Vár rám emlékeim csarnoka, vár rám a tárház, melyet egyedül én ismerhetek. Vár rám az, amit nem oszthatok meg senki mással. Még akkor sem, ha súlyát sikerült ismertetnem.