Dédalo de la muerte - A halál útvesztője

Tárgy: Dédalo de la muerte - A halál útvesztője Kedd Jún. 29, 2010 7:42 pm

A napok monotonsága idegölőnek hathat, még egy olyan erős harcos számára is, mint Sawao. Egyre-másra szabadítja ki társait, azonban még mindig nem érte el a kellő hatást. Zeifer – vagy ahogy többen ismerik, Zel – még képzésre szorul, ezért is töltik minden percüket edzéssel. Viszont a fejlődés mértéke túl lassú, így más eszközökhöz kell nyúlni. Szerencsére a férfi a régi legendák és mítoszok nagy ismerője, ezért nem esik nehezére megtalálni azt a könyvet, ami segítségére lehet. Ősrégi, bőrkötéses kódex, mely talán Hueco Mundo létrejöttekor keletkezett. Benne elrejtve egy térkép, ami mutatja az utat a dimenziók egyik legveszélyesebb helye felé. Nincsenek róla feljegyzések, senki sem mesél róla. Talán érthetetlen, hogy évezredek alatt miért nem derült fény a hely titkára, azonban a válasz igen egyszerű. Nem volt még olyan létforma, amely élve képes lett volna visszatérni. Sawao szája a sorokat olvasva egyre feljebb görbül, s mire a leírás végére ér, arcát már torz vigyor csúfítja el. Nem fog szólni Zelnek, inkább meglepetésnek tartogatja, miszerint a biztos halál felé tartanak. Igazából nincs mitől tartania, egy olyan dolog része Ő, ami rosszabb száz halálnál is. Különös tisztelettel csúsztatja vissza a nyomdaterméket korábbi helyére, az egyik rozoga polc sötét sarkába. Az idő fogy, Neki meg sietnie kell.
A dimenzió fülsértő recsegés mellett szakad fel, ahogy egy garganta nyílik meg a semmiből. Mindennapos esemény ez a hollowok világában, ezért senki sem figyel az érkező párosra. Sawao hanyag kézmozdulattal zárja be az átjárót, azután nagyot szippant az állott, dohos levegőből. Bizony, a Menosok erdejét körüllengi az elmúlás bűze. Viszont ez a terület más, sokkal ősibb, sokkal megfoghatatlanabb, mint az erdő más részei. Félelmetes aura lengi körül a tisztást, ahova érkeztetek és a sötétség beljebb haladva egyre csak sűrűbb lesz körülöttetek.

- Kellemes környék… - jegyzi meg a férfi nevetve, hozzád címezve szavait. – Vajon a lakói mennyire lehetnek vendégszeretőek? Mindjárt kiderül!

Nagyobb mennyiségű lélekenergiát szabadít fel, ami egy ilyen helyen felér az öngyilkossággal, kivéve, ha nem vagy sokkal erősebb azoknál, akik az életedre törnek. Egy ideig semmi sem történik, már-már azt hinnétek, mégse járt sikerrel az akció. Ám ekkor több tucatnyi, apró, világító szem tűnik fel a semmiből, s Rátok merednek. Amint a fényre érnek látszik Rajtuk, hogy egyértelműen Adjuchasok. A további fejlődés lehetősége csalta őket ide és nem illetődnek meg attól a ténytől, mely szerint Ti arrancarok vagytok. Hiénaszerű nevetés hangzik, majd egy kutyaszerű lény tör előre a sorból. Valószínűleg Ő eme horda vezére. A gyengék régebben is szerettek nagyobb csoportokba tömörülni, mert így legalább egy kis idővel tovább élhettek. Sawao nem tétovázik, hatalmas buzogányát rögtön csatarendbe állítja. Támadóitok úgy harmincan-negyvenen lehetnek és egyre szorosabb körbe zárják kettősötöket. Minden menekülési útvonalat elzárták, jól látható, nem most csinálnak először ilyet. Viszont nem is menekülni jöttetek, szóval ez Nektek is kedvez. A hiéna parancsára 2-3 fős csapatokban vetik Rátok magukat, éles karmaikat és gigászi agyaraikat használva kívánnak végezni Veletek.

Nem mondhatom el magamról, hogy szerencsés vagyok. Először az a sok furcsaság most meg Sawao rejtélyes küldetése. Amennyire ismerem megint valami halálközeli helyre visz és csak akkor maradhatok életben, ha mindent beleadok. De nem számít. Hiszen én pont ezt szeretem! Minél erősebb ellenfeleket állít a sors elém, annál erősebbé válok én! Nem állíthatnak meg, főleg nem kettőnket. Mondjuk furdalja a kíváncsiság az oldalam, hogy vajon Sawao mekkora erővel is rendelkezik. A hetekig tartó edzés közepette mindig csak a szintemen korlátjain mozgott, de sosem mutatta meg teljes valóját. Kitudja, lehet, hogy ezúttal arra is fény derül.
-Szerintem is bájos. -tekintek körbe, bár nem igazán lehetett sokáig ellátni mivel mindent ellepett a sötétség. Bár ez nem gátolt meg a látásban, mivel több módszerem is volt arra, hogy áttekintsem a környezetet.
Sokáig gyalogoltunk előre, s úgy tűnt semmilyen Hollow nem tartózkodik a közelben. Kicsit csalódott voltam. Ám nem maradt ez sokáig így. Egy nagyobb területen már éreztem, amint több nagy mennyiségű lélekenergiával rendelkező lény csoportosult a közelünkben.
-Mégsem maradunk ki a harcból! -kiáltok fel, mikor a szemek feltűntek a sötétben, majd egy hirtelen mozdulattal előrántom kaszámat egy pillanat alatt, s felkészültem arra, hogy rám támadjanak bárhonnan. Sawao is hasonlóan tett, ám velem ellentétben ő rögtön az eltorzul hiéna szerű Adjucasok mészárlásába kezdett. Amire azonban nem számítottam, hogy az egyik ilyen dög frontálisan nekem ront, s bár kivédtem a felém érkező éles karmokat és agyarakat, a kaszám markolata a lidérc szája közt volt, s nem eresztette, így a földre tepert. Tudtam nem sokáig maradhatok így mert a többi azonnal rám veti magát, ha kínálkozik rá a lehetőség. Ezért gyors megoldásként megvártam míg maga engedi el a markolat részt és próbál belém harapni, majd mikor fejemet elrántottam a szája elől rögtön én is hasonló módszert alkalmazva leharaptam a fejét, majd lenyeltem. Felkelve rájöttem, hogy alábecsültem az erejüket, csak azért, mert Adjucasok, de többet nem óhajtottam hibázni.
-Gyertek csak! -török ki hangos nevetésben, majd kezemet magam elé tartom és az első rám támadó kutyát egy Ceroval kivégeztem. Majd, hogy ne legyen idejük kihasználni a védtelenségemet, kaszámat védekező pozícióba helyeztem, s kivártam az alkalmat arra, hogy egy kontrázással megint kioltsam az egyik Hollow életét. Azonban ezzel csak egy baj volt. Túl sokan voltak, így valahogy meg kellett gyorsítani a mészárlást. Épp ezért egy spéci támadási fogást alkalmaztam. A kaszát fejjel lefelé lenyomtam a földnek, majd a pengéje élére álltam, s egyik lábammal elrugaszkodtam, majd bepörögtem, hogy letaroljam egy kis csoportjukat a lidérceknek. Ha összejön, akkor a végén egy ugrásos mozdulattal lecsapok a kasza fejével és egy kisebb földrengést is tudok okozni, ami talán lelassítja a kutyákat.

A lények nem jelentenek számotokra kihívást, erre a horda vezetője is hamar rájön. Szitkozódva suhan el az erdő sűrűje felé, látszólag hátrahagyva társait. Sawao eközben serényen tiporja a porba ellenségeit, gigászi fegyverével egyszerre két hiéna koponyáját zúzva össze. Kedvtelen, száraz nevetése bezengi a területet, miközben elkapja a hátára csimpaszkodó egy lidérc nyakát és nemes egyszerűséggel kiharap egy darabot a fejéből. A hollow menekülni próbálna, azonban már hiábavalóak próbálkozásai. Ölj vagy megölnek, az a Menosok erdejének törvénye. A falka meghunyászkodni látszik, legalábbis hátrébb húzódnak Tőletek. Agyaraikat fenyegetően csattogtatják, viszont nem mernek közelebb menni. Az arrancar buzogányát vállának támasztva lépdel közelebb hozzájuk, melynek köszönhetően azok még tovább hátrálnak.

- Gyáva férgek! Mi van? Elment a kedvetek a vacsorától? – kérdezi gúnyosan, miközben szabad kezében már formálódik is egy fényesen izzó fénygömb. – Nesztek, ezt kóstoljátok meg!

Szavait követően hatalmas Cero robban ki a már fentebb is említett testrészből, ami egyszerűen porrá égeti a csoport egyharmadát. Úgy tűnik, ez a hely mégsem olyan veszélyes, mint amilyennek lefestették. Ám ekkor távoli morajlás hallatszik, mely nem ígér semmi jót. Te is abbahagyod a kaszabolást, Zel, s inkább a hang forrását keresed. Nos, hamarosan láthatóvá is válik mivel áltok szemben. Egy hatalmas farkas közeledik a fák között, bőrhártyás szárnyait az oldalához szorítva. Egy méretesebb ugrással érkezik meg a tisztásra, seszínű szemeiben a vérszomj lángja ég. Vállán ott kapaszkodik a csapat vezére, aki valójában nem elmenekült, csupán erősítésért ment.

Dédalo de la muerte - A halál útvesztője Demon_Wolf_by_sighthoundlady

- Most megtanuljátok, hogy nem szabad ujjat húzni az erdő hiénájával, Zo’ruchkal! – vakkantja Felétek a vezér, azután parancsot ad az újonnan érkezett lénynek. Eltörpülni látszotok mellette, pedig egyikőtök sem alacsony. Egy-egy foga akkora, mintha egymás nyakába ülnétek, s talán még akkor is kevesek lennétek. Kitáltja pofáját, amiből zöldes színű, mérgező gáz tör elő. Szerencsére mindketten immunisak vagytok a mérgekre, ám arra nem, ami ezután következik. Karmazsinvörös reiatsu összpontosul a farkasdémon állkapcsa és szájpadlása között, amely lassan egy kisebb busz nagyságát is eléri. Hangos vonyítás kíséretében lövi el felétek saját Ceroját, ami méretéből adódóan még gondot jelenthet.

Tekintetemben nagy mértékű düh és megvetés tükröződött vissza, mikor a korcs Hollowok megfutamodtak. Az egyikbe még bele is rúgtam egy jókorát, hogy elszálljon, s amelyik utána követte őt, azt pedig agyontapostam, ahogy visszaraktam a lábamat. Szégyen, és még ezeket tekintette Sawao komoly ellenfeleknek? Biztos vagyok benne, hogy ezt még ő sem gondolta komolyan, hiszen ezek a férgek arra sem voltak elegek, hogy megizzasszanak. Még a főnökük is csak úgy szedte a lábát, az erdőbe, pedig azt vártam, hogy valami kihívást okozhat talán. Ám mindjárt megértettük, hogy valójában nem menekültek, csupán segítség után néztek. A kisebbek hátrahúzódva várták, míg a vezér visszatér segítőjével. A hatalmas denevérrel keresztezett kutya kicsit váratlan volt és érdekes látványt nyújtott hatalmas mérete, ám ez csak pillanatnyi öröm volt a számomra, mivel ez csak annyit jelentett nekem, hogy végre talán egy erős ellenféllel van dolgom. A méreg láttán kicsit elnevettem magam, tudva, hogy semmit sem hat ránk, ám ekkor jött az, ami már komoly sérüléseket is tudott volna okozni nekem, ha betalál. Nem volt kedvem azonban ennyitől bemondani az unalmast, ezért újabb eszközhöz nyúltam. Nem igazán az elején akartam használni a sarlópengét, de nem volt mit tennem, mert könnyen lehet, hogy még több ilyen dögöt ide vonz, ha ez az izé itt letarol mindent. Összpontosítottam az erőmet, egyenest a kardba, majd a fekete reiatsu kezdett megjelenni, ami a kard ereje volt valójában. Egyetlen pillanatra vártam, hogy az az izé kilője ránk a Cerot. Abban a pillanatban én is elsütöttem a kard erejét, majd amint a két energia találkozott, hatalmas fényjáték keletkezett. Tényleg érezhető volt a Cero ereje, ám a kard erejéhez képest eltörpülő, s a fekete energia nyaláb szó szerint felfalta a Cerot, majd így haladt tovább a lidérc felé, ami azonban félreugrott, hála szárnyainak. A robbanás hatalmas mértékű volt és a kráter sem volt kisebb egy focipályánál. Néhány kisebb farkast is eltakarított az útjából, így újdonnal csak megcsapoltam a létszámukat. Mikor befejeztem úgy döntöttem, ha már ő is szárnyakkal növeli a gyorsaságát magam is kihasználom ezt a kis előnyt, így levettem fehér kabátom, majd szárnyaimat szépen lassan előszedtem testemből. A folyamat végén teljesen kitártam mindkettőt, majd hangosan felüvöltöttem, akárcsak a tiszteletet parancsoló bestia, mely minden körülötte lévőt megfélemlít erőteljes hangjával. Sebességem eben az állapotban körülbelül kétszeresére, egy sonidval pedig még talán háromszorosára növekedett, így már könnyebben vagyok képes kitérni egy hasonló erejű támadástól. Kaszámat vállamra kaptam, majd megkíséreltem a lény oldalához sonidozni, hogy majd felhasíthassam az oldalát, s kivéreztethessem. Ha ez összejön már könnyedén hozzáférek a vezérhez, hogy felfaljam és így talán még több erőhöz is jutok. Bár kíváncsi lettem volna még arra, hogy ő maga mire is képes, bár tekintve, hogy csak egy nagyobb lényt hívott maga mellé lehet, hogy ő maga ugyan olyan szánalmas szemét, mint a talpnyaló kutyái. Remélem gyorsan véget tudunk vetni ennek a kis korcs irtásnak, mivel Sawao azt mondta nekem, hogy még hosszú út áll előttünk, s egy barlang lesz utunk célja, melyben jóval erősebb ellenfeleket találunk, mint általánosságban bárhol.

Ugyan sikerült elkerülnöd a hatalmas Cero romboló erejét, azonban próbálkozásod, mellyel meg akarod sebesíteni a bestia oldalát, sikertelenül végződik. A lény egyik hártyás szárnyát rántja az oldalához, mely kinézete ellenére talán még a Te hierrodnál is keményebb. Egy csapással védi meg magát, ami Téged is eltalál, ennek köszönhetően több métert repülsz, s néhány fa letarolása után állapodsz csak meg. Sawao mérgelődve lendül a farkas felé, azonban egy karmos mancscsapás következtében ugyancsak íves röppályára áll. Prüszkölve ül fel, azután megvizsgálja a mellkasán éktelenkedő három párhuzamos karmolást. Nem valami mély vágások, ám ahhoz elegendőek voltak, hogy felsértsék a férfi bőrét. Úgy tűnik, kissé alábecsültétek a lény erejét, ennek köszönhetitek sérüléseiteket. Természetesen ezek nem halálos sérülések, valószínűleg egyáltalán nem fog akadályozni benneteket a mozgásban. Sonidója segítségével társad melletted terem, így már ketten nézhettek fel a hatalmas szörnyre, ami Titeket keres. Érdekes módon nem vesz észre benneteket, pedig pontosan szembe vagytok Vele.

- Ez a valami… vak… - vonja le a következtetést az arrancar, miközben gonosz vigyor terül el az arcán. – Biztos van egy erőtér a teste körül, ami érzékeli a mozgást. Ezért volt képes kivédeni a támadásainkat, pedig nem is lát! Talán, ha egyszerre támadnánk, képesek lennénk megzavarni…

Eszmefuttatása végén kérdőn néz Rád, s ha úgy döntesz, akkor egyszerre fogtok támadásba lendülni. Eközben a falka gyorsan eloldalog, nehogy még többen áldozatul essenek a kibontakozó csatának.

Már már azt hittem, hogy a kis manőverem beválik, azonban súlyos tévedésben éltem, s meg is tapasztaltuk a saját bőrünkön Sawaoval. Ám nem számított, se én se ő nem éreztünk fájdalmat, így könnyű volt feltápászkodni. Méretes szárnyaimmal lefújtam magamról a port, majd meghallgattam barátom észrevételét, s ezt magam is észrevettem, de csak ekkor tűnt fel.
-Mi sem egyszerűbb ennél. -jelentem ki, miközben méretes kaszámat az égbe hajítom egy kisebb ívben, így mikor visszatér pont az ostoba dög fejére érkezik. Sawao is szárnyakra kelt ekkor, amire nem is számítottam. Velem ellentétben fekete tollakba burkolózott barátom, s még méreteiben is jócskán lekörözött engem. Elképesztő látványt nyújtott, melyet egy kisebb mosollyal jeleztem. Milyen kár, hogy a böszme dögje nem pillanthatja meg, de most már úgy is mindegy volt.
Két irányban és más magasságokban indultunk felé. Én a háta mögül, Sawao pedig szemből. A bestia egyszerre fedezte fel jelenlétünket az aurájában, így nem tudta mitévő legyen, hát támadott valamelyik irányba. Sawao a támadást sikeresen hárította, s neki csupán ezt a szerepet kellett betöltenie, mivel én ekkor már egy finom ám de brutális mozdulattal felhasítottam a lény hátát borotvaéles körmeimmel, ahogy a szörny hátán felszaladtam, majd mivel tudtam, hogy ez még nem lesz elég, ahhoz, hogy végezhessek vele, így egészen a feje tetejére futottam, s ekkor érkezett meg a kaszám. Kezemet az égnek emeltem, majd éreztem, amint a hideg acél ismét markom közt van, s abban a pillanatban egy kivégző erejű támadással felhasítottam a lidérc koponyáját, s azzal együtt agyát is ketté vágta, ezzel pedig eggyel kevesebb gondot tudhatunk magunk előtt, hiszen ott volt, még az a randa hiéna falka vezér vagy mi a szösszenet, amitől már kezdett herótom lenni, így jobbnak láttam ha kivégzem, mielőtt megint hoz valami ilyesmi férget, nem mintha aggódnék, hogy mi kerülhet még az utamba. A hollow kutya megtartotta velem szemben a távolságot, nehogy elérjem valahogy a kaszámmal. Milyen ostoba gondolatokat képes szülni az agy. Vicsorogva tekintett rám, mire én csak elégedett mosollyal válaszoltam. Kaszámat kiemeltem az immár összecsuklott lény agyvelejéből, s kinyújtottam magam mellé. Nyakamat párszor megropogtattam, hogy még egy kicsit bosszantsam az ostoba adjucast, majd egy másodperc alatt nyolcszor suhintottam a méretes fegyverrel. Az első pár másodpercekben úgy tűnt semmi sem történt, s éppen ezért rögvest nekem is rontott, s én erre csak behunytam szememet. A lidérc nekem akart ugrani, ám mikor már úgy tűnt sikerül elérnie, az utolsó pillanatban hirtelen vagy hatvannégy apró cafatra szakadt, melyek kikerülték testemet, s még csak vér sem csöppent bőrömre, olyan gyorsan történt. Ki mondta, hogy a fegyverem kizárólag közelharcra alkalmazhatók? Tensivel akár nagy távolságból is képes vagyok kettévágni bármit, ami csak a penge által keltett léghullámba keltett, s még csak Debiru hullámait sem kellett alkalmaznom. Már majdhogynem túl könnyű.
-Ezzel meg is volnánk. -helyezem vissza vállamra az ormótlan fegyvert, majd Sawao mellé lépek. Amint a nagy lélekenergiájú hiéna eltűnt hirtelen egy másik még nagyobb erejű lény váltotta fel és ezt nyilvánvalóan Sawao is érezte.
-Egy pillanat és mehetünk! -kiáltok vissza neki miközben az óriási lidérc hullája felé lépkedtem, s belekezdtem felfalni egy részét. Mivel a dög túl nagy volt, hogy egyszerre felfaljam, így csupán a felét tudtam elfogyasztani. Amint ezzel megvoltam rögtön elindultunk, hogy újabb nagy erejű ellenfélt vadásszunk le és faljak fel.

Míg a késői uzsonna fogyasztásával vagy elfoglalva, addig a távolban egy új ellenség képe rajzolódik ki. Messze van, nem is vagytok képesek érzékelni jelenlétét. Szedett-vedett kövekből épített kör alkotja királyi udvarát, melyben egy hatalmas, kőtrónus pihen. Tucatnyi hollow tülekedik a „trónteremben”, s egymás ütlegelésével mulatják az időt. Az ülőalkalmatosságban pihenő lidérc unott arckifejezéssel szemléli a kibontakozó küzdelmet, már amennyit maszkja engedni láttat vonásaiból. Fekete, csuklyás köpenyt visel, mely akár a füst, úgy öleli körül alakját. Az agyagnak érdekes, furcsa esése van, mintha nem is szövet lenne, hanem valamiféle energia. Hatalmas kaszája az ölében, a szék karfáin pihen. Fásult sóhajtás kíséretében koncentrál némi lélekenergiát mutatóujja végére, ami ennek hatására aranyszín felizzik. Gigászi nagyságú Cero csap ki parancsa nyomán, amely rögtön letarolja az unalmas műsort szolgáltató hordát. Gonosz vigyor jelenik meg szája sarkában, ekkor érzi meg egyik legerősebb szolgájának pusztulását. Homlokán a ráncok értetlenkedve futnak össze, majd kesztyűs kezével elhúzza maga előtt az üres teret. Mozdulatának köszönhetően sűrű, fekete gőz tör elő a semmiből, azután egy keretszerűséggé áll össze. Hirtelen semmi nem történik, ám hamarosan kitisztul a jelenség, így láthatóvá válik a két behatoló, akik képesek voltak végezni a hiénák falkájával. Egy újabb intés után eltűnik a jelenség, így az ismeretlen magára marad gondolataival. Néhány perc elteltével a gyáván elmenekülő hollowok is befutnak, lihegve próbálják elmagyarázni mi is történt. A hadúr oda sem figyel magyarázásukra, egyszerűen feláll, majd légies léptekkel elindul alattvalói felé. Testéből a halál bűze árad, senki sem képes Neki ellenállni. Mezítelen talpai nem is érintik a földet, amikor lecsap.

Dédalo de la muerte - A halál útvesztője The_REAPER_by_vanillaDICE

- Érdekes fejlemények… - suttogja maga elé halkan, míg körülötte szellemi részecskék ezreire robbannak a feleslegesnek ítélt adjuchasok. Egyetlen gondolattal magába szippantja ezeket, ekképp növelve tovább erejét. – Érdemes lenne odafigyelni arra a kettőre, hátha szórakoztató műsorral tudnak szolgálni. Másképp kénytelen leszek Velük is végezni… Ejh, mennyi gonddal jár uralkodónak lenni!

Hátborzongató kacagása bezengi a területet, azonban Ti ezt nem hallhatjátok. Miután elfogyasztottad megérdemelt jutalmad, tovább folytatjátok utatokat a sötétség belseje felé. Sokáig senkivel sem találkoztok, az egész terület hangulatához illően, kihaltnak tűnik. A percek némán telnek egymás után, talán már órák óta is bolyonghattok az erdő legősibb részében, időérzéketeket már rég elveszítettétek. Már-már a visszafordulás mellett döntenétek, amikor egy monumentális kőfal állja utatokat. A bejárat valamivel arrább van, s ismeretlen nyelven egy feliratot véstek a kőzetbe. Nem tudjátok elolvasni, így nem is sokat törődtök vele, tovább meneteltek. Némi sétát követően már sikerül is rájönnötök, miszerint egy labirintusba keveredtetek. A kijutáshoz jó döntésekre van szükség, különben itt hagyhatjátok a fogatokat. Súlyos állkapcsok csattogása visszhangzik fel, valószínűleg már mások is észrevették érkezéseteket. Keselyűre emlékeztető hollowok egy egész armadája csap le Rátok, szájukban egy-egy Bara fénylik fel kísérteties ragyogással. Kétségtelenül egyfajta szőnyegbombázásra készülnek, amellyel még megnehezíthetik dolgotokat. Rajtatok áll a döntés, miképp is cselekedtek, de mindenképp gyorsan kell dűlőre jutnotok, mielőtt még szó szerint forró nem lesz alattatok a talaj.

Úgy tűnt nem igen fogunk további mulatságra bukkanni a kihalt erdőben. Mindenhol csak homok és fák, s azok is már-már kezdtek elporladni. Mégis mi lehetett az az ok, amiért Sawao iderángatott? A farkas? Aligha. Az a dög nem tartott tovább mint tíz perc, majdhogynem harcnak sem volt említhető, ráadásul a falkájukat is eltöröltük szinte maroknyi korccsá. Ekkor azonban megpillantottam a magam előtt feltornyosuló kőfalat, melyen a furcsa vésetek valamiféle különös írásra engedtek következtetni, de láthatóan Sawao sem értette mit róttak fel rá, így engem sem érdekelt. Sokkal inkább a hang, melyet a következő pillanatban hallottunk. Jelentős számú keselyű lidérc érkezett, hogy lecsapjanak ránk, ám volt bennük valami különös. Mint sok harcot átélt, s tapasztalt harcos felismertem, hogy alakzatuk rendezettségre utal, s ebből azt a következtetést vontam le, hogy feltehetőleg valakinek az utasításai által cselekednek, mivel egyszerű lidércek, főleg a keselyűk nem törődnek a csapatmunkával többnyire, így biztos, hogy volt valaki, aki hátulról mozgatta a szálakat, s az ő ereje talán végre egy kis kihívást jelenthet. Elégedett vigyor jelent meg arcomon, s egyáltalán nem izgatott a seregnyi vészmadár támadása. Szárnyam továbbra is elől van, kizárólag levontam, s úgy hordtam, mint valami fehér köpenyt, s látszólag tényleg az is volt, de, amint a bestiák eleresztették ismét felvontam, s egy burkot képeztem belőlük. Sawao sem kívánt máshogy tenni, mivel hiába volt hatalmas létszámuk, mit sem változtat azon a tényen, hogy a mi hieronkat nem töri át a Bara, legyen az bármennyi is. A porfelhőt kihasználva, mely a szőnyegbombázás által keletkezett, egy sonidoval felugrottam, s az élt vezető keselyű elé termettem. Kaszám már mozdulatban volt, ám nem vágni készültem, hanem eldobni a méretes pengét. A hajítás mozdulata által a kasza pörögve haladt előre, s apró cafatokra darálta a bestiákat. Mikor földet értem, kezemet a magasba emeltem nyitott tenyérrel, s a mozdulatra kaszám irányt változtatott, majd ismét visszatért kezembe.
-Úgy tűnik, valaki vár ránk. -mosolyodtam el, majd ismét visszaraktam fegyveremet hátamra. A labirintus falához lépve, vizsgálódni kezdtem, hogy vajon áttörhető-e a kemény kőzet, ám tekintve, hogy valószínűleg valami felsőbb rendű lénnyel lesz dolgunk ez az opció gyorsan elszállt fejemből, s meg sem próbálkoztam vele. Átrepülés nem jöhetett pedig szóba, mivel feltehetőleg számítanak rá, hogy megkíséreljük levágni a terepet, így maradt a gyaloglás a labirintuson. Csapdákra természetesen számítanunk kellett, s újabb próbálkozásokra is a megölésünkre. Ezt már szeretem! Végre egy kis izgalom is belecsöppent a kis kiruccanásunkba. Kíváncsi voltam vajon mikor kezdem el megérezni az ellőttünk álló ellenfél lélek hullámait, ugyanis nem szerettem volna ismét csalódni. Ám valószínűleg előbb még át kellett vágnunk a labirintuson, hogy harcra kerülhessen sor. Sawaot elnézve, mintha furcsa vigyor kezdett volna kialakulni arcán, s egyre jobban élvezte a csapdákat, melyeken áthaladtunk, az utunkba álló lidérceket, s be kell valljam engem is szórakoztatott a dolog. Ennyi felhajtás csak miattunk. Nem is emlékszem mikor foglalkoztak velem ennyit utoljára. Szóval tudtam, hogy meg kell, hogy háláljuk a szívességet. Egy tökéletes harc lehet erre a megfelelő ajándék házigazdánk számára! Elnézve a sok alantas lidércet biztos már ő is ki volt éhezve egy komoly küzdelemre és, ha figyelemmel kísérte utunkat, akkor biztosan ő is egyre izgatottabban várta a csatát, melyben végre kibontakozhatunk.

A keselyük csoportja sem tudott kárt tenni Bennetek, így az ismeretlen figyelő izgatottan dől előre trónján, miközben egy intéssel megnyitja maga előtt a földet. A nehéz kőlapok hangos robaj kíséretében csúsznak félre, ily’ módon fedve fel az alatta húzódó sötét vermet. Panaszos sikolyok hallatszódnak ki a gödörből, majd Hueco Mundo holdjának ezüst sugarai által övezve egy hullafehér kéz emelkedik ki. Az uralkodó csettintésére két adjuchas a karjánál rángatva egy egyszerű lelket vonszol be, aki valószínűleg katonai tisztséget tölthetett be életében. Kétségtelenül mindig tartanak itt néhány plust, ha netán külön vacsorára fájna uruk foga. A középkorú férfi arcán rémület látszik, amint a verembe pillant. Abban a pillanatban, ahogy a hollowok elengedik, fejvesztve menekülni kezd az egyetlen kijárat felé, azonban Sorsát nem kerülheti el. Fülsiketítő vijjogás kíséretében nyolc sötét árny ugrik elő, s szemmel követhetetlen mozdulattal vetik magukat áldozatukra.

Dédalo de la muerte - A halál útvesztője Fullmetal_Alchemist_-_51_-_Large_02

- Egyetek csak drágáim, legyetek sokkal vérszomjasabbak! – kiált alá a maszkos gyönyörködve a kialakuló étkezésben. - Különleges ínyencséggel készültem számotokra, remélem, elnyeri majd tetszésetek.

Szeretetteljesen végigsimít az egyik lény tar koponyáján, mintha csak valami különösen undorító háziállat lenne. A lakoma hamar véget ér, vértől mocskos pofájukat az ég felé fordítják, azután egy újabb üvöltés kíséretében rohanni kezdenek a labirintus felé. Ezen világ szülöttei, sokkal otthonosabban mozognak ezen a pályán, mint bármelyikőtök. Mit sem sejtve baktattok tovább az útvesztőben, miközben egy-másra bukkantok különböző elavult fegyverekre, azonban egyiknek sincs gazdája, már végeztek velük. Zel, Te elég csalódott lehetsz, hisz’ társad elmondása alapján sokkal veszélyesebb és lidércet próbálóbb kihívásokra számítottál. Nos, most megkapod, amire vágytál. Fürge léptek dobbanása visszahangzik a járatokban, a sötétség megelevenedni látszik. Első gondolatotok, hogy csak elmétek járatja Veletek a bolondját, ám amikor az egyik sarokból előugrik az egyetlen szemmel, viszont annál nagyobb szájjal rendelkező ellenség, rá kell döbbenetek, hogy ez bizony a rideg valóság. Akármilyen gyors is vagy, akármennyit is fejlődtél az elmúlt időben, képtelen vagy megakadályozni, ami most következik. A mutáns gondolkodás nélkül kiharap egy darabot a combodból, mintha hierrod ott se lenne. Halk vihorászás kíséretében tér ki és tűnik el esetleges csapásod elől, míg a sebből egyre erősödő, bíbor vérpatak csörgedezik alá.

- Ó-ó, jaj de jó, vérben fürdeni mámorító! – hangzik fel egyszerre több torokból is a dallam, amiből semmi jóra nem lehet következtetni. Az árnyéktánc véget ért, a folyosó átellenes szakaszában megpillanthatjátok új ellenfeleiteket. Jól láthatóan humanoid formával rendelkeznek, azokban egyiken sincs maszk, mégis jól érezhető hollow-aura árad felőlük, valamint a dögevők semmi mással össze nem hasonlítható bűze. Fegyvertelenek, ezért könnyű célpontot nyújthatnak kellően felszerelt kettősötök számára. Látszólag…

Fogyóban voltak az ellenfelek sajna, mivel unalmamban számoltam két ellenfél közti időket, s úgy éreztem immár több perces szünetek is voltak, végül aztán semmi. Gyanús csend ülepedett körénk, s ez már kissé nyomasztó is volt, tekintve, hogy eddig lelkesen próbálkoztak nagy ricsajjal megölni, s egyik pillanatról a másikra elszállt az ihletük. Ez általában azt jelenti, hogy készülnek valamire, avagy most jobban felmérnek minket, nem úgy mint ahogy eddig tették a többi férgek, melyeket már felfaltam. Finomak se voltak, erejük sem volt... fölösleges volt gyakorlatilag, de több mint a semmi, bár már nagyon reménykedtem benne, hogy ez valami előétel, nem valami ostoba játék az étvágyammal. Már baktattunk egy ideje a labirintusban, s úgy tűnt még nem igen lesz vége, mivel egy nagyobb területen képesek voltunk megállni egy pillanatra, hogy majd kiválasszuk melyik útelágazódáson folytassuk utunkat. Fegyveremről lenyalogattam a lidércek mocskos vérét, s ismét teljes pompájában csillogott az én drága Tensim, ahogy annak lennie kell. Miközben végeztem a dolgomat, furcsa szagokat véltem felfedezni a levegőben. Ám tekintve, hogy minden ami körülöttünk volt eléggé bűzös volt, így a dolgot csak pillanatnyi szellőnek könyveltem el, ami megcsapta az orromat.
-Ez kész! -kiáltok egyet, majd ismét vállamra csapom kaszámat, s felkeltem a földről, majd intettem, hogy indulhatunk tovább. Útközben elgondolkodtam bizonyos dolgokon, mint például azon, hogy mi lesz, ha véghez viszem azt a tervet, melyet még magam sem tudok. Bizony elég nehéz így megtenni valamit, amire már nem nyúl vissza emlékezet. Tudva, hogy mindaz mit eddig megértem csak képzelet szüleménye, s az, hogy Aizen szórakozás gyanánt beültette mindezt az elmémbe egyszerűen rémes. Nem emlékszem arra kivagyok. Vagy arra, hogy mi voltam egykoron. Egy emlék sem maradt meg belőlem, csupán képlékeny árnyéka saját múltamnak, melyet elnyomtak. S mit ebből a rémálomból felépítettem világos oldallá azt most szétzúzta saját vágyam arra, hogy ismét megismerjem a valót. A Soul Society, a Seretei, a Shinigamik... mind megbíztak bennem... Ám soha nem tartoztam közéjük. Nem vagyok közölük való, mégis elfogadtak. Nem is tartoztam saját fajtám árja csoportjába, de most úgy érzem magam sem vagyok jobb náluk, s akár én is elveszhetnék köztük, csakúgy, mint azok kiket eddig a pokolra küldtem. S akik mindig mellettem álltak most mintha fényévekre lennének tőlem valahol, s én egy kietlen sötétségben bolyongva keresem a kiutat, ám mindenhol csak falakba ütközöm. De nem! Miattuk akartam ezt! Miattuk akartam erősebbé válni, hogy végre eloszlassam a ködöt, s véget vessek a színjátéknak. Ők maradtak az utolsó reménysugaraim a sötétben mely most körülveszi elmémet, s megvédem őket kerüljön bármibe is! Hanae taicho, Suke, Hana, Kitsune, Cande, Chiyo... és Yuusuke. *Hmp* Ha belegondolok hiába ő az én örök riválisom, mégis ő az, kit a legbüszkébben nevezek igaz barátnak. Megfogadtuk egymásnak, hogy erősek leszünk, s egészen idáig csak neki sikerült beváltania az ígéretet, de én sem adhatom fel! Ez kell hogy szemem előtt lobogjon! Megígértem valamit és nem óhajtok se csalódást okozni, se szégyent hozni Yuusukera! Nem tudom, hogy vajon mi az ő álma, de remélem ő is azért néha vélekedik hasonlóképpen, s talán egy nap majd én is végre kikerülhetek győztesként a harcunkból, de addig még egy Arrancar labirintusa is előttem áll. Égre emeltem tekintetem, sűrű fák rengetege egyetlen sűrű masszát alkotva tornyosodott fejem felett, ám egy kis rést mégsem hálóztak be a zord ágak, s a Hold fénye acélkék színűen fénylett be rajta. Megálltam egy pillanatra, majd gyönyörködtem a fényében, mely engem világított meg fényével. Az érzés melyet árasztott erős volt és határozott, mégis nyájas és szelíd. Utoljára akkor éreztem ezt, mikor legutoljára találkoztam Yuusukéval. Nem is tudom miért, de tiszteletet éreztem abban a pillanatban, s ezt csak a fogadalmam beteljesítésével róhattam le.
-Mi a baj? -fordul vissza felém Sawao, ám nem reagáltam rá, csupán tovább szemléltem a Holdat. Arcomon halvány mosoly rajzolódott ki, de próbáltam szerényen kimutatni. Kezemet lassú mozdulattal a Hold irányába emeltem, s hatalmas lélekenergiát sűrítettem tenyerembe, s már jócskán túllépte a Cerok átlag nagyságát, de persze ez szándékos cselekedet volt részemről, majd mikor már úgy éreztem megfelelő a célra szabadon bocsátottam a vörös sugarat, mely egészen az égbe tört, s magam sem láttam meddig ment el, de kivártam, míg a hatalmas erőnyaláb szép lassan elenyészik, végül eltűnik. Mikor eltűnt kicsit szélesebb mosoly tűnt fel arcomon, majd égbe emelt kezemet ökölbe szorítottam, s halkan felszólaltam.
-Érted barátom...!
Továbbhaladtunk. Az előző kis show biztos könnyen bemérhető célpontokká tett minket, de nem számított. Eszményi értéke jóval nagyobb volt annál, mintsem hogy ezt nézzem. A labirintus végeláthatatlan folyosói már-már idegölő hatással is rendelkeztek ám, ekkor váratlanul furcsa árny képét szúrtam ki szemem sarkából. Időm se volt reagálni, mivel a furcsa lidérc kivételes gyorsasággal mozgott, s a lábamat célozta meg, hogy megbénítson. Háh... az kéne még csak. A lény rögvest eltűnt a combomból kivájt húsdarabbal, majd elcsócsálgatta kicsit arrébb. A módfelett rémes dal kicsit sem hatott meg. Ez nekik sérülés? Látnák a hátamat, vagy a mellkasomat. Ekkor lenéztem a harapott részre, s semmitmondó tekintetemmel ránéztem a förmedvény lényekre, melyek visszataszító jellege rosszabb volt még az átlag lidércekénél is. Nyelvemet lassan leeresztettem számból, majd végével nyalogatni kezdtem a lábamból áradó vért.
-Itt ti lesztek a hús, ami a tálcára kerül! -vigyorodom el, majd a következő pillanatban már kaszámat az egyik ilyen ostoba teremtmény felé hajítom, hogy lemetssze a fejét, majd egy sonidoval egy másik lény mellé kerülök, s körmömmel feltéptem a hátát, majd szétfeszítettem a mellkasát, végül két darabra szakítottam. Immáron kaszám is mellém érkezett, s a lendületét kihasználva tovább szálltam a fegyverrel, így egyszerre kettő ocsmánysággal végeztem, méghozzá egyiket kaszámmal, a másikat pedig egyszerűen beledöngöltem a földbe, majd a csapás vége gyanánt átszúrtam a koponyáját a kasza alrészével. Pillanatnyi szünetet tartottam, hogy felmérhessem a további ellenfeleket, s azok további lelkesedését, ám az esztelen lények továbbra sem hátráltak csak támadtak. Sawao eközben csak szemlélte az eseményeket, bár volt két ostoba teremtés, melyek megkísérelték megtámadni őt, ám egyetlen csapással elintézte őket, ahogy azt tőle elvártam. Végül egy sem maradt talpon, s csak a földön fekvő maradványokat hagytam meg, hogy majd könnyebben elfogyaszthassam őket, ám valami nem hagyott nyugodni, kicsit mintha túl könnyűnek éreztem volna a dolgot. Ilyen lényektől az ember valami nagyobb attrakcióra számítana, tekintve, hogy egy pillanat alatt képesek voltak Hierromat áttörni, majd megsebezni, végül eltűnni, úgyhogy még résen álltam arra, hogy itt még bizony valami történni fog.

Tetted ugyan tényleg megható volt, azonban nem szerencsés egy ilyen helyzetben pazarolni a lélekenergiát, s erre Te is hamar rá fogsz jönni. Érzéseid nem alaptalanok, tényleg túl egyszerűen sikerült végezned ellenfeleiddel, holott legelőször könnyedén megsebesítettek. Míg tekinteted a Holdon nyugtatod, a szerteszét heverő testrészek mállani kezdenek, szilárd halmazállapotból lassan cseppfolyóssá válnak. Legnagyobb szerencsétlenségedre ezt egyikőtök sem érzékeli, túlságosan gondolataitokba mélyedtek. A féltucatnyi lény lassan egy helyre kúszik, majd egy alaktalan masszaként egyesülnek. Ekkor következik be az átváltozás, amit már képtelenek vagytok megakadályozni. Még számotokra is megdöbbentő nyomásként érzékelhető az a reiatsu, amivel a születendő rettenet rendelkezik. Ereje messze túlszárnyalja a normál arrancarokét, leginkább egy Espada szintjéhez hasonlítható. Hátborzongató hörgés következtében válik láthatóvá az eddigi pribékeknél minimum háromszor nagyobb alkat, mely döngő léptekkel indul meg felétek.

Dédalo de la muerte - A halál útvesztője Sloth_redone

Sawao rögtön támadásba lendül, azonban elszámolja magát, s egy olyan ütéssel találja szembe magát, amire egyáltalán nem számított. Megállíthatatlanul csapódik be az egyik oldalsó járatba, ám mielőtt még visszatérhetne a harc színterére, egy érdekes jelenség útján teljesen elzárják a külvilágtól. Bármivel is próbálkozna, képtelen áttörni az útjában álló akadályt, így muszáj lesz más járatot kerítenie, ha a labirintus közepére szeretne jutni. Így sajnálatos módon kettesben maradsz a rettenettel, akinél biztosan tudnál kellemesebb társaságot is elképzelni magadnak. Képén nem sok értelem látszik, azonban előző attrakciója is bebizonyította, miszerint nem szabad alábecsülni. Ízületeit néhány mozdulattal megrecsegteti, azután apró, fénylő gombszemét Rád mereszti. Ködös emlékezetében még élnek darabkáinak gondolatai, amik most egyöntetűen a véredet követelik. Dühös mordulás kíséretében lép támadásba, még a sonidónál is sebesebben. Képessége abban rejlik, hogy hatalmas méretei ellenére a pillanat törtrésze alatt tudja magát majd' hangsebességre gyorsítani, ezáltal alkotva egy gyilkos kombinációt.

- Idegesítő vagy, megöllek! - ordítása egyértelművé teszi célját, már ha eddig nem lett volna világos fenyegető viselkedéséből. Kaszáddal megpróbálhatsz néhány csapást a testére mérni, azonban a sebek másodpercek alatt begyógyulnak, így most valami nagyobb dolgot kell alkotnod, különben hamar a vacsorád eledele leszel. Ösztönzésképp hatalmas válla egy szempillantás alatt a mellkasodnak csapódik, nem egy bordádat eltörve vagy megrepesztve ezzel. Légzésed szaggatottá válik, s minden egyes sóhajnál szúró fájdalmat érzel. Ezektől eltekintve elég jó állapotban vagy, képesnek kell lenned a további küzdelemre. Már csak az a kérdés, hogy milyen módon pusztítasz el egy olyan lényt, amin nem fog az acél? A lény az indulattól szinte vakon vesz lendületet ismét, majd fizikumát újra meghazudtoló sebességgel indul meg, tökéletesen letarolva az egykori Espadát, összezúzva annak majdhogynem minden csontját. Ellenben nem tud megbizonyosodni róla, miszerint áldozata tényleg kimúlt-e, mivel az előtte lévő fal egyszerűen eltűnik, ezáltal nyitva szabad utat az úthenger előtt. Képességének egyetlen nagy hátránya, hogy egyszerűen képtelen addig megállni, mígnem össze nem ütközik valamivel, ami igencsak kényelmetlen egy olyan szituációban, ahol az egyenes járatok mind akadálymentesek, s az elé kerülő falak pedig egymás után tűnnek el. Saját ostobaságának köszönheti a kedvezőtlen helyzetet, azonban azt nem tudja, hogy pontosan az uralkodó legújabb tervének eszköze.
Karasu Vex mit sem sejtve lép be az útvesztőbe, a kapott feladat nem újdonság számára: Vasto Lordekat kell keresnie. Az eme helyen felszabaduló tömény lélekenergia vonzotta ide, valamint az arrancarok között terjengő pletykák, melyek szerint innen még senki sem tért vissza élve, hogy mesélhessen az átélt kalandokról. Szkeptikusan viszonyul a küldetéshez, mivel a siker esélye igencsak elhanyagolható. A labirintus nyirkos, bokái körül pedig sűrű köd fodrozódik, tejfehér, szinte már-már szilárd halmazállapotú. Lépései nem keltenek zajt, ahogy a kiáltás sem szállna túlzottan messzire, amennyiben valakitől segítségért rimánkodna. Egyedül van, a magány érzete eddig sosem ismert formában telepszik rá. Most már nem látszik annyira jó ötletnek szólóban megoldani ezen problémát, habár egy gyengébb társ csak még jobban hátráltatná. A feszültség szinte tapinthatóvá válik, ahogy egyre beljebb nyomul, a némaság kezd idegölő lenni. Semmi nesz, semmi mozgás. Üdítő, ámbátor egyáltalán nem szívderítő újdonságként hat a közelből egyre erőteljesebben hallatszódó zihálás. A legközelebbi fordulónál jobbra fordulva meg is látja a hang forrását. Egy igazi óriás robog felé megállíthatatlanul, s talán úgy érzi, itt az ideje hátraarcot vágni és olajra lépni. Nos, ha ilyesmi terv ötlött volna fel az agyában, csalódnia kell. A csapás, amelyen egész idáig érkezett, lezárult mögötte. Az összecsapás elkerülhetetlennek tűnik, de vajon van-e értelme a túlélésnek? Várja-e valaki odahaza Las Noches fehér palotájában? Ilyen, s ehhez hasonló kérdések fogalmazódnak meg benne érthetetlen módon.

Spoiler:

Persze, miért is ne? Miért is ne mennék be? Hiszen semmi se szól ellene, csak egy labirintus, amiből még valami füst is szivárog. Bár ezt ködnek mondanám, de nem is ez a lényeg. Hanem az, hogy olyan az egész, mintha valami olcsó, gagyi, tini horrorban lennék. Persze ahhoz kéne pár másik szereplő is. Egy nagy dumás focista, aki persze nem ér semmit, csak jól játszik, és ennyi az egész. A kötelező szőke cicababa, egy füves fekete, a szürke kisegér csaj, aki közben egy bombázó, csak a szemüvege miatt nem látszik, ja, és a kocka, aki ismeri ennek a helynek a történetét, szól is a többieknek, de azok nem hallgatnak rá, és bemennek. Mivel a kockánk szerelmes a cicababába, és valamiért férfivá változott, ezért megy utánuk. De ezek egyike sincs meg, személyemre is csak pár jellemvonás illik. Bár Seth néha küldjön mást ilyen marha szép tanyákra. Mert nincsenek morzsáim, se aranyfonalam, amivel ki tudnék találni majd. Eh, hát üsse kő, irány befelé, és ha túléltem, akkor beintek a főnöknek
Igen, pont olyan bent, mint kint, kurvára nem bizalomgerjesztő. Elég csak arra a nagy mennyiségű erőre gondolni, ami innen árad, ja meg azok a kis hírek, amik szerint: Ki itt belépsz, hagyj fel minden reménnyel. Bár: A holtak vájták bele, és a holtak őrzik, se annyira rossz. Viszont annak az esélye, hogy itt találni fogok egy Vastot… hát annyi, mint hogy végre találok egy nem defektes arrancar barátnőt. Nem túl nagy, meg minek is élne itt? Vonzza ez a szaros köd, ami tényleg olyan, mintha valami horrorfilm kellékből eregetnék, már várom, hogy Lugosi mikor fog felkelni belőle. Vagy, mert olyan jó szárazság van? Bár a hangterjedésre sincs panasz. Mert hiába próbálok hangosan lépni, a talajhoz csapni a talpam, sokat nem érek el vele… talán Erasnak nem lenne rossz ez a kis labirintus… Baszki, térképet miért nem kaptam? Esetleg egy GPS-t, vagy PSP-t, sőt, egy MP3 is fasza lenne, legalább nem unnám szét magam, és esetleg azon se jártatnám az agyamat, hogy de szar az életem.
Nincs senki aki vár rám, akinek talán feltűnne a hiányom, nincs egy kapcsolatom se másokkal, a Hollowbookon sincsenek barátaim. Arra vagyok kárhoztatva, hogy alászálljak a magány, és az enyészet feneketlen vermébe, ahol férgek fogják rágni az elsorvadt testemet, végül egy utolsó fájdalmas sóhajjal az élet is el elpárolog belőlem, és a fizikai formám pedig elporlad, vagy ha szerencséje lesz valakinek, akkor felfalja azt, ami belőlem maradt. Hm, pedig egy állandó társam van, a magány. Furcsa társ a magány. Amink van, megoszthatatlanná válik. Amink hiányzik, kétszeresen hiányzik. A víz fölé hajolva tükörképünkben pirosabb és élőbb a vér, mint mibennünk, ha magányosak vagyunk. Pedig… pedig van, aki szerint a magány nagyszerű dolog, mégpedig két okból. Az egyik, hogy az ember egyedül lehet általa, a másik pedig, hogy nem kell másokkal lennie. De én akarok másokkal lenni, életet akarok, számítani akarok, bizonyítani akarom a létezésemet. S nem csak ez, izgulok, érzem, ahogyan egy jeges kéz a gerincemet szorongatja. Izzadni kezd az arcom, tudom, tudom, hogy valami nem lesz itt rendben, hiába vettem elő Orgot, és szorongatom annyira, hogy az ujjaim kifehéredtek, nem érzem magam biztonságba. Ez a csend… megőrjít, töltse be a teret a haldoklok sikolya, vagy Eras lépteinek hangja… még most tudnék örülni annak is, ha Erast látnám. Én és a kívánságaim, lehet, hogy közeledik? Megtalálta volna ezt a helyet, és csak ennivalónak küldtek ide? Tudom, hogy zabálnivaló vagyok… de nem, nem akarom… tényleg nem akarom? Nem lenne jó, ha meghalnék? Végre nem lenne más, csak a béke, csend, és nyugalom, igen, talán ezt kell tennem. Ezért is nyugodtabb az elmém, amikor befordulok és megpillantom… Ez meg ki a szétszteroidozott Conan!? Áááá, na nem, ez nem lesz ez így jó, fordulás, és lelépés, majd takarítom a budit, de nem, ez a valami nem fog megölni.
A terv nem volt rossz, fordulás, és futás, csak éppenséggel már nem volt merre, így egy fájdalmas találkozásban volt részem a semmiből megépült falacskával. Szopóágra kerültem, nincs mese, harc, vagy halál. Nézzünk hát szembe ezzel a behemóttal, és lássuk, mit tudunk tenni? Már ha akarok tenni valamit, valahogy… valahogy nem akar reagálni a karom. Nekem nincs láncszemem. Üresség ölel körül. Mindenki más, akit csak ismerek, része volt egy láncnak, ahol a szemek egymásba kapcsolódtak. De én szabadon lebegettem, nem tartott megkötve semmi. Felesleges arról ábrándoznom, hogy rátalálok a láncra, ami az enyém, és amely csak azáltal válhat teljessé, hogy a hiányzó szem, vagyis Én, megkerültem. Nem csak röhögnek rajtam, amikor nem látom őket? Nevetnek a szánalmas létezésemen, minden cselekedetemen, az egész lényemen. Ezért küldhettek ide… meghalni, hogy lemossák a szégyenfoltot, amit ejtettem az imádott hazámon. Szánalmas kreatúra vagyok, csak zuhanok… és csak zuhanok. Egy szempillantás alatt gyökeresen megváltozott minden, zuhanok, de a barátaim nem férnek a közelembe, mert senki nem is sejti, merre járok, és nekem meg az jár a fejemben, hogy mikor ér már véget a zuhanás. Csak legyek túl az egészen, végre érjem el a földet, legyek palacsinta. Kérlek, siess már, és fejezzük ezt be, itt vagyok, ölj meg.
- GYERÜNK MÁR!!!! ITT VAGYOK, TE RAKÁS SZAR!!! – üvöltök, ahogy csak tudok, megtört hangon, mint aki beletörődőt a sorsába, biztatom a kaszásomat, arasson le végre.

Kétségbeesés, magány, fullasztó agónia. Érzések, melyekkel időtlen idők óta nem kellett foglalkoznod, hisz’ arrancar lévén már régen levedletted eme gyarló, emberi csökevényeket, amik miatt korlátok közé szorítva vergődik a faj, céltalanul, csupán a magasabb szintű lények játékszereként tengődve. A szüntelenül mardosó éhség az egyetlen, mi megmaradt és a félelem a visszafejlődéstől, identitásod elvesztésétől. Felindultságtól terhes kiáltásod alig képes megtenni a feltűnő idegen lény és a közted lévő távolságot, a hang egyszerűen megreked a labirintus falai között, bezárva, akár egy énekesmadár. S mégis a válaszul érkező üvöltésbe minden csontod beleremeg, talán nem volt a legbölcsebb döntés tovább hergelni az amúgy is bosszúsnak látszó fenevadat. A kezedben szorongatott méretes kaszával mit sem törődve folytatja rohamát, hiszen sziklakemény hierroján nincs az az acél, mely képes lenne rést ütni. Elég egyetlen figyelmetlen pislogás, aminek következményeként rögtön megérted, hogy miért csökkent le annyira, szinte tűnt el a korábban érzett töménytelen mennyiségű lélekenergia. A sonido alapvető képesség a harcban, magad is használtad már megszámlálhatatlan alkalommal, ám amit a behemót használ a helyváltoztatáshoz, össze sem hasonlítható azzal. Szemeid képtelenek érzékelni a mozdulatsort, csak az eredményével szembesülsz, az pedig igencsak kellemetlenül ér. A farönk vastagságú öklök a mellkasodnak csapódnak, ráadásul a béklyó egyik rozsdás lánca is az arcodba vág, véres sávot hagyva maga után, ahol a találat ér. Tested enged az eszméletlen erőnek, majdhogynem belepasszírozódsz a mögötted lévő falba. A levegő a másodperc tört része alatt szakad ki mellkasodból, nem sok kell, hogy fulladozva térdre ess.

- Ici-pici kaszáspók! – csorba, töredezett fogak alkotta sárga mosolyt villant Rád, láthatólag elnyerte tetszését legújabb játékszere. – Felmászott, felmászott a fára! Leesett, leesett és eltörött a lába! Ne félj pici pókocska, nem sokáig fog fájni, erre jön, erre jön Gigante, s agyon fog Téged vágni! ♪

Öblös hangjában nevetés bujkál, miközben büszkén dudorássza az általa komponált nótát, ami akár egy nagycsoportos óvodásnak is büszkeségére válhatna. Intellektuális tekintetben ugyan ez a maximum, amire képes, viszont ami hiányzik fejben, azt bőségesen pótolja fizikai erővel, erről már megbizonyosodhattál az előbb. Habár alig pár méterre áll Tőled, mégis növeli a távolságot, mintha közelről valamiért nem merne megtámadni. Az újabb nekifutáshoz azonban elég hosszú kifutóra van szüksége, így elegendő időt biztosít számodra ahhoz, miszerint feltápászkodj, s valamennyire összeszedd magad. Már ha egyáltalán célod ezt megtenni, lévén érzed mennyivel erősebb, a harc kilátástalannak tűnik, mennyivel jobb lenne engedni a hívásnak és végérvényesen kiszakadni eme szörnyű világ bomlasztó forgatagából, majd újrakezdeni máshol, másként. Tudatos éned hajlik erre a megoldásra, hisz’ korábban megvilágosodtál, ahogy egyre beljebb lépdeltél az útvesztőben. Létednek nincs értelme, nem várnak, nem hiányolnak. Viszont mégis van valami, ami ellentmond ezen nyomasztó gondolatoknak. Egy apró szikra, az élni akarás parányi lángja. Nincs lehetőség a hosszan tartó filozofálgatásra, Gigante kilépte a megfelelő távot. Innentől kezdve egyedül Rajtad áll, hogy képes vagy-e tomboló tűzviharrá változtatni eme csepp lángnyelvet vagy vele együtt életed fénye is kialszik, s egy leszel Hueco Mundo fehér homokjával. Tompa nevetés csendül a füledben, aminek nem lehet gazdája a továbbra is énekelgető óriás. A Sethtől kapott küldetés most valahogy létjogosultságát veszti, jelenleg a túlélés az egyetlen feladat, amire koncentrálnod kell. Eltöprenghetsz az érzéki csalódás okán, persze amennyiben nem zúzza szét a koponyád a szédítő sebességgel érkező izomkolosszus. Lássuk be, nem mutatnál túlzottan jól falikárpitként!

Van értelme? Van értelme élnem? Már a hangom se akar létezni, egyszerűen csak eltűnt a semmiben. Mint a rosszul megvágott dal, egyszer csak félbeszakad, és a helyébe valami más került. Ami sajnos jelenleg az óriás hangja volt. Nem volt értelme, csak egy állatias üvöltés, aminek nem lettem volna a közelében. Elég nagy nyáltengert adhatott ki magából ez a förtelem. Ám arra elég volt, hogy olyan történjen, amire már nem is tudom, mikor volt példa. Féltem, nem csak az a fajta félelem, amit akkor érzek, amikor letolást kapok, vagy Erast érzem a közelben. Nem, ez más volt. Ez a félelem a tudatom legmélyére hatolt, a csontjaim remegtek. Már arra vártam, hogy olyan groteszk jelenet tanúja legyek, hogy kiugrik a csontvázam, és elszalad. Hátrahagyva a megmaradt bőrt, majd mielőtt kilép a képből, visszanyúl érte, és elszalad. Ez nem történt meg, helyette gyengültek az ujjaim, és Orgo hangosan koppanva a padlón kötött ki. A ködszerű anyag pedig mohon betemette, ha túlélem, akkor kereshetem… Túlélni? Ugyan minek? Értelmetlen lenne, visszatérnék a többiekhez, és változna valami? Nem megvetés bujkálna a szemeikben, nem hallanám a nevetésüket? Nem érezném azt, hogy alábecsülnek, de attól még megtennék, és nem lenne belőlem semmi továbbra se. Nem kapnám meg azt, amit megérdemlek, már csak az erőm miatt is megérdemelnék néhány jó szót, esetleg mást… Nem, ezt mások kapják, és ez fáj. Azt akarom, hogy elismerjenek, számítani akarok, ÉLNI akarok. Viszont erre már nincs esély, átadom magam a sorsomnak, pusztuljak hát el, és legyek valaki eledele, hátha több szerencséje lesz majd, mint nekem volt. Egy pillanatra lehunyom a szememet, és amikor ismét felnyitom, már csak azt látom, ahogy egy csontroppantó ököl csapódik a mellkasomba. A fájdalomtól elkerekednek a szemeim, üvöltenék, de hang nem tört elő, csak a vérem, amit addig lehet látni, míg nem kerül a ködbe, vagy az óriás karjára, és ha ez nem lett volna elég, még az arcomban is ügyeletes fájdalom jelentkezik. Felszakadt a bőr, és a meleg, vörös éltető folyadék elkezd szivárogni. Aminek a nyitjára még mindig nem jöttem rá, honnan jön? Nincs szívem, mégis vérzek… Érzem a hátamnak nyomódó köveket, a hegyesebbjei még a ruhámat is felszakítják, nincs mese, már a ruhámnak is annyi. Végül lassan előredőlve kikötök a földön, kapkodok a levegőért, ami nem nagyon akar hazatérni, és az ostoba óriás is megszólal. Miért nem lep meg, hogy nem egy észlény?
- Ku… ku… kur… kurva…. anyá… anyád. – erőtlen egy visszaszólás volt, de ha fizikailag nem tudok jelenleg kárt tenni benne, és talán nem is akarok, azért még a szavaimmal árthatok neki. Habár az se biztos, hogy felfogta az értelmét annak, amit mondtam. A beszéde nem árulkodik valami sok észről, hogy úgy mondjam: hülye, mint a segg. Bár megadva várom a végső csapást, hogy letaglózón, ezzel véget is vetve a nyomorúságos létezésemnek. De nem, nem történik semmi, csak hátrál, a magát Gigantenek nevező óriás. Talán megkegyelmez? Legalább tudok tapogatózni, és ismerős tapintású tárgyra lelek. Legalább Orgo velem lesz, együtt kezdtük, együtt fejezzük is be. Bár… biztos így kellene ennek lennie? Meghalni, és feladni az álmaimat, leszarni ezt a küldetést? Még nem értem el mindent, és tudom, hogy hiába is akarnám. Az erőfeszítéseimre csak szánalmasan legyintenek. Mégis, talán, van egy kis értelme az egésznek? S ha nem kedvelnek, és ha nem szeretnek, és ha nem ismernek el? Akkor mi értelme az életben maradásnak? Semmi… de… arrancar vagyok, nem kellene ilyen dolgokkal foglalkoznom. Ki kellene erőszakolnom majd az egészet, tisztelni fognak az erőm miatt, félni fognak tőlem. Így kellene gondolkodnom… és így is lesz, nem fogok itt megdögleni, nem engedem meg, hogy igaza legyen Leenek, vagy akárki másnak, nem vagyok gyenge, nem vagyok hasztalan!! Valahogy a levegő is visszatért belém, le a tüdőimbe. Nem fogok megdögleni, és Gigante most megtudja, miért nem jó felcseszni az agyamat.
~ Rajta lábak, mire vártok még? Ideje felállni, és bedarálni ezt a barmot. – remegve ugyan, de valahogy sikerült felállnom. Igaz, ezt inkább a falon támaszkodásnak nevezném, de több mint a semmi. S ideje kezdeni valamit ezzel a hollowmozdonnyal. Még egy ütést nem igazán bírnék ki, és még a kezem se elég erős, így Orgoval való támadást se erőltetném, elmenekülni nem igen tudok, gyors, sajnos amilyen hülye, olyan erős. Nem maradt más… hacsak… elég gyorsan közelit, a lendületét kellene kihasználnom ellene. De hiába kapkodom a fejemet, nincs semmi, amire felszegezhetné magát. Orgo se alkalmas erre, és a láncomat is hanyagolnom kell, sajnos resuba se tudok átmenni, túl sokáig tartana. Mit tegyek? Nincs semmi hosszú, ami alkalmas lenne erre, sajnos a faszom erre nem elég nagy. Gondolkodj Karasu… gondolkodj… valami hosszú, és lehetőleg veszélyes, olyan, mint a… mint a cero. Igen, ez még beválhat. Elég gyorsan közelít, és ha megfelelő mennyiségű erőt adok bele, akkor van esély arra, hogy belepusztul, vagy legalábbis eszméletlen lesz, akkor meg belevágom Orgot a szemeibe, az agyába fel, még ha elég kicsi is az a szerve, nem fogja túlélni.
Kitámasztom magamat amennyire csak képes vagyok, majd elkezdem képezni a kék ceromat, amely a szememnél jelenik meg.
- Még egy kis erőt, még kell egy kevés… közel van, de nem baj, már nem kell sok, és…. MOST!!!- nincs mese, ellőttem a ceromat, egyenesen Gigante felé, remélve a legjobbat, hogy amint elenyészik a támadásom, nem marad más, csak egy kupac hamu, vagy legalábbis, egy fél Gigante.

A riposztnak szánt gyenge sértés hatás nélkül marad, Gigante nem olyan alkat, aki ilyesmi miatt megorrolna Rád. Igazából mondhatsz Neki bármit, hisz’ már eldöntötte, hogy összezúz, akár egy pókot, ahogy ezt közölte is Veled kis dalocskájában. A koncentráció fájdalmas grimaszba torzítja az arcát, ezúttal nem szabad eltévesztenie a célt, különben fájdalmas büntetéssel kell számolnia. Ugyan parányi agya nem képes temérdek információ feldolgozására és tárolására, viszont annyit még Ő is tud, miszerint a fejed előtt formálódó energiagóc nem sok jót ígér számára. A másodperc tört része alatt jut döntésre, egyszerűen letépi koponyádat a helyéről, ezáltal a vakító fényjelenség is megszűnik, legalábbis elképzelése alapján ily’ módon alakulnának az események számára legkedvezőbben. A tejfehér köd felkavarodik, amint ismét rohamra indul, a sebesség miatt csupán elmosódott körvonalai látszódnak. Ám túlzottan sokat várt, így hiába képes megtenni a kettőtök között lévő távolságot fél pillanat alatt, a kék cero sugarában találja magát. Rémült ordítás közepette kapja maga elé mindkét vaskos karját, viszont ezek sem képesek tökéletesen megvédeni felsőtestét. Támadásod végeztével elkínzott nyögéssel zuhan térdre, kezei szenes húscafatok csupán, s arca felének is búcsút kellett mondania. Ilyen állapotban nincs az a lény, ami képes lenne harcolni és erre valószínűleg az óriás is rájött. Fülsiketítő vijjogás közepette féltucatnyi, ugyancsak sérültnek látszó, egy szemmel rendelkező cingár mutánslidércekre hullik szét, amelyek egyesüléséből jött létre az óriás, aminek persze Te nem voltál szemtanúja, lévén később érkeztél, mint ahogy a harc elkezdődött volna a labirintuson belül. Fejvesztve, akár egymáson is áttaposva menekülnek utadból, önkénytelenül is mutatva a továbbhaladás legmegfelelőbb irányát. Levadászhatod őket, ha kedved tartja, ellenben visszatámadni már nem fognak.

Döntésedtől függetlenül rövidesen ismét a csend marad az egyetlen társad. Miközben egyre beljebb hatolsz, felmérheted a környezet változását is. A korábban szinte szilárd halmazállapotúnak látszó talaj menti köd lassacskán felszakadozik, felfedvén az alatta lévő barnás színű kőzetet, melyen itt-ott szürke foltok éktelenkednek. Amennyiben közelebbről is megvizsgálod, rájöhetsz, hogy az utóbbi a kő eredeti a színe, ami borítja pedig hosszú-hosszú ideje megszáradt, alvadt vér. Nem túl bizalomgerjesztő látvány, habár értelemszerűen jómagad nem viszolyogsz az skarlátszín életnedvtől, de ettől függetlenül további óvatosságra int, habár belépésed óta kaptál eleget az ilyesfajta jelekből, szó se róla. Tovább folytatva utad rövidesen fáklyafényre leszel figyelmes, a vörösen táncoló lángok által szolgáltatott fény megnyújtja amúgy sem elhanyagolható mérettel rendelkező árnyékod, sötét sávot festve ezzel a járat közepére. Talán úgy gondolhatod, miszerint az új körülmények kedvezőbbek számodra, mint a támadóknak, viszont ez esetben csalódnod kell. Hátad mögött sűrű, fekete füst kezd kacskaringózva felfelé emelkedni, majd megcáfolván az alapvető fizikai törvényeket, alakot ölt. Arctalan, megelevenedett sötétség, aminek csupán szemei csillognak, mint két csillag a felhős téli égen. Hamarosan fegyver is materializálódik a kezében, melynek formája tökéletesen megegyezik Orgoéval. Hangtalan léptekkel közelít meg, kaszáját a magasba emelve készen áll arra, hogy két részbe szeljen. Pályafutásod feltételezhetőleg itt ér véget, hiszen füledben már ott fütyül a közelítő nehéz tárgy által keltett széllökés zaja. Vajon rendelkezel a megfelelő reflexekkel a váratlanul érkező csapás elkerüléséhez vagy a Te véred viszi fel a következő réteget az ódon kövezetre?

Spoiler:

Az ostoba marha, vajon hány apától van ennyi esze? Ha látom azt, hogy belerohanok a végzetembe, akkor talán megállok, és elkerülöm, esetleg viszonzok a támadást. Ám Gigante nem volt észlény, beleszaladt a ceroba, és ennyi is volt. Kéjes mosollyal az ajkamon néztem, ahogy szenved, a maradékot, ami az arcából maradt. Elégedett voltam, életben maradtam, és azzal is végeztem, aki az arcomnak ártott. Igen, valamennyire hiú voltam, mert tudatában voltam annak, hogy nem rendelkezek ocsmány arccal, ellenkezőleg. Albínó létem ellenére, jól néztem ki. Csak szerencsétlenül közelítettem a nők felé, így történhettek meg azon szerencsétlen események, amit mások randevúnak neveznek. Soroljam fel mind, vagy csak elég egy-két alkalom? Legyen csak kevés: Egyszer a randi végén a lány a számba hányt, így nem lett szerelem belőle, legalábbis részemről nem, de szerintem neki se tetszett, hogy viszonoztam ezt a gesztust. Másodjára szerencsétlen nő, valamiért a lábujjamat akarta szopni, hagytam neki, bár ne hagytam volna. Rossz helyen csinálta, megrándult a lábam, kirúgtam egy fogát, Ő pedig leharapta a lábujjamat. Viszont eltértem a tárgytól, pontosabban attól, ami Gigante barátommal történik. Már-már komikus az a hang, amin felsikít. A vígjátékokban tapasztaltam csak ilyet. Ám Gigante tényleg ezt a hangot adta ki, és végül darabokra esik. Hat darab lidércre. Nem láttam még ezeket a srácokat, de ahogy elnézem, félnek, és menekülőre fogták a dolgot. Legyen szerencsés napjuk, mert nem sok kedvem van utánuk menni, és megölni mindet. Inkább csak figyelem az utat, amerre menekülnek, mert remélhetőleg arra lesz az is, aki ezt a dögöt létrehozta. Na, meg kell egy kis pihenés, ez a cero, és az elszenvedett találatok miatt, össze kéne szednem magamat. Levegőt már kapok, de az arcomon lévő sérülés nem túlságosan szimpatikus nekem. Szerintem el kéne látnom, vagy legalábbis letörölnöm… Fasza, megint a ruhám fogja bánni, akkor, szakíts, ha bírsz!
A falnak támasztom Orgot, és a kabátom bal ujjának az aljából tépek valamennyit, és az immár, a ronggyá átlépet anyaggal törölni, kezdem az arcomat. Főleg a seb környékét, remélem nem fog megmaradni. Amikor pedig úgy érzem, hogy már tiszta vagyok, és nem csak elmaszatoltam a vért, (mert köpködtem a ruhadarabot) akkor ideje indulni. Ismét kézbe veszem Orgot, és a helyére rakom, ami a hátamon van, külön a kabáton van kialakítva a tartója. Na, de akkor irány arra, amerre ezek a kis lidérckék menekültek.
Nem tudom, hogy mennyi ideje megyek, de már megint nincs más, csak ez a csend. Ez a baljóslatú csend, ami nem sok jót ígér. Ha lenne eszem, már rég leléptem volna innen. Tényleg, mi a fenéért nem tettem ezt meg? Oké, a fal bezárult, így visszafelé nem mehettem, de mi lenne, ha csinálnék magamnak utat? Mi lenne? Amilyen szerencsém van, rám omlana az egész, esetleg kiderülne, hogy visszapattan a falról a támadásom, így csak megszopnám, az lenne. A legjobb esélyem akkor van, ha elérek ennek a szarnak a végére, és kimegyek a végén, majd itt hagyom a francba, és elmondom a főnőknek, hogy dugja fel magának, az ilyen munkákat. Mindegy, lehet nem is, fogom túlélni, akkor meg nem fontos, hogy miket fogalmazok meg abban a hülye fejemben. Hülye… miért nevezem magamat hülyének? Gyakran ócsárolom az elmebeli képességeimet, pedig nem is vagyok annyira ostoba. Sőt, véleményem szerint, az intelligenciám igen csak kimagasló, csak éppen játszom a bolondot. Már majdnem elfelejtettem, hogy miért is kezdtem el, és annyiszor hívtam magamat így, hogy kezdtem elhinni az egészet. Pedig azért fogtam bele ebbe, hogy így verjek át mindenkit. Oh, még hogy hűség? Persze, hűséges vagyok magamhoz, és az otthonomhoz. Ennyi az egész, de Rinyapina, és Fred… meg fogják tudni mind. Viszont még hasznom van belőlük, addig nem lépek fel ellenük. Ám eljön a napja, amikor ostoba kis törekvéseik nem fogják az én céljaimat szolgálni, és akkor… és akkor gondom lesz arra, hogy bevégezzék a pályafutásukat. Nem most még, még szükségem van rájuk, rajtuk keresztül szerzek elég erőt, és ha meglesz az erőm. Meg fogják tapasztalni azt, milyen érzés, ha valaki szorongatja a torkukat, amikor az utolsó korty levegő is elhagyja a tüdejüket, és az utolsó, akit látni fognak, az Karasu Vex lesz, és az én büdös leheletemet fogják érezni. Mert biztos, hogy fokhagymát fogok enni előtte, csak azért is, hogy ezzel is kínozzam kettejüket. Alig várom, de addig sok, nagyon sok időnek el kell telnie. Talán addigra már nem fogok élni, talán megváltozik a véleményem, sőt, lehet megjavulok, bár nem gondolok ennek nagy esélyt.
Egész kellemesen eltelik az idő, ha ilyen gondolatok fogalmazódnak meg az arrancar fejében. Már majdnem elszalasztottam észrevenni, hogy végre nincs meg a köd, sőt, látom a talajt is… Elég béna egy munka volt, akárki is rakta le. Bár egész jó a festése, kár, hogy az ilyen anyaghoz ölni kell, és remélem, az én vérem nem kerül oda, hogy egy másik arrancar is ezt gondolja majd, ha betéved ide. Ámbár, szerintem jó lesz vigyázni… na ja, mert eddig aztán felelőtlen voltam, igaz? Nem is foglalkozok ezzel tovább, inkább szaporázom a lépteimet, mert már ott a fény az alagút végén, és remélem nem találkozok majd a nagyival, mert akkor az van, hogy meghaltam… megint. Nem, ez nem az, ez csak egy kis díszvilágítás. Kedvesek, de miért van egy olyan érzésem, hogy nem sok jót jelent? Bár legalább láthatom azt, hogy ki, vagy mi fog megtámadni. Ezért is kell lassabban tovább haladni… jé, de jó nagy az árnyékom. Mi lenne, ha kiraknám a farkam? Az is nyúlna ekkorát? Kapnám, a sok elismerő fütyülést. Mi az, hogy kapnám, már kapom is. Hé, de nincs is itt senki, akkor ki fütyörészik, és miért van olyan hangja, mintha egy penge lenne? Ajaj, aszem ez nem egy dicsőítő fütty, hanem rosszabb. Ez az a fajta, amikor vagy ugrasz, vagy dőlsz, kétfelé dőlsz. Mivel még élni akarok, én ezért arra szavazok, hogy előrevetetem magamat, elkerülve a csapást.
Nem sokat maradok a földön, felpattanok, és a támadó szemeibe nézek. Vagyis oda, ahol a szemeinek kéne lennie. Mert jelenleg ott nincs más, csak két vörös pont.
- Hehe, szép a szemed.- esélyt nem akartam hagyni neki, így ellentámadásba kezdtem. Nem is volt valami nehéz, nem reagált valami jól, egy vágás, és már vége is volt. Erről ennyit… faszom, ez meg mi? Elkerekedett szemekkel, és tátott szájal néztem, ahogy ez a sötét fazon újra megelevenedik, és támad… Héj, neki is van egy Orgoja, a rohadt tol és vajkereskedő. Támad, én védekezek, ismét levágom, de megint felkelt. Nem lesz ez így jó. Derékból akarom kettévágni, de a saját Orgoját használva hárít, majd megragadja a felsőmet, és maga felé ránt, a fejét meg előre lendíti. Már előre sejtem, hogy ez fájni fog, ezért is hunytam le a szemem. Egy csattanás, majd még egy, és elenged. Az orromat fogva tántorgok hátrafelé, és érzem, ahogy folyik belőle a meleg vér. Remek, szerintem az arcom, egy alapos rendrakásra fog kényszerülni. Sőt, ahogy kinyitom a szememet, néhány idegesítő madárka is repked körülöttem. Ej már, hiába hessegetem őket, csak nem hagynak békén, és ezt használja ki, gonosz árnyék másom. Egy íves vágással akar pontot tenni az ügyünk végére, sikerülne is neki, ha nem lett volna annyi szerencsém, hogy felemeljem Orgot. Így csak annyi történt, hogy a másik Orgojának a legfelső pengéjének a hegye a vállamba állt. Nem jó érzés, de legalább már tudom, mit is éreznek azok, akiket én vágtam meg. A szabad karommal markolom meg az ál Orgot, és rántom ki magamból. Ez így nem lesz jó, nagyon nem. Hiába darabolom, mindig feléled az árnyékom… Árnyék… ha nincs árnyék, akkor nincs az ellenfelem se. Tehát az árnyékot kell elzavarni, és mitől van árnyék? A fénytől, tehát a fényt kell megszüntetnem. Amiből pedig, ha jól számolom, hat-hat van, mindkét oldalt. Akkor hajrá.
Egy barát lövök a másikra, és még azzal van elfoglalva, sonidozva kezdem leszedegetni a fáklyákat. Ahogy egy megvan, már dobom is el. Mindet egy helyre akarom juttatni. A harmadiknál pedig, már a nyomomban van a másolat, remek, jó kis fogócska. Legalább már a fele megvan, és azokat szépen egy kupacba dobtam, következik a másik fele. Viszont a kergetőzés miatt nincs időm, ezért hirtelen megtorpanok, szembefordulok az árnnyal, és ismét kettévágom derekből. Így már van időm. Lekapkodom a maradékokat, és dobom a többihez. Lehet kicsit nagy a rakás, de erre jó a kabátom. Bár fáj a szívem, de rádobom a fáklyákra, és taposni kezdem, így volt tűz, nincs fény. Már csak én vagyok, remélhetőleg. Ám biztos, ami biztos alapon körbenézek… francokat már, ott van még mindig. Hogy rohadna meg, akkor verjük egymást darabokra. Hagyom, hogy rám támadjon, legalábbis felém rohanjon, én is így teszek, csakhogy én becsúszok, amikor úgy ítélem meg, hogy elég közel értem hozzá. Ő felrepül, én pedig Orgoval csaptam, amikor a feje elég közel ért. Így a levegőben sikerült függőlegesen ketté vágnom. Nincs idő lazsálni, talpra ugrok, és várom a feltámadást… de az most elmaradt. Sikerült volna? Tényleg az árnyék volt a ludas? Ha az, akkor tényleg nem vagyok olyan hülye, de ha nem… hát nem várom meg, inkább gyorsan tovább megyek, persze az éget kabátomat visszaveszem, lyukas, de az enyém…

A trónus karfája ezernyi szilánkra robban szét, ahogy az indulatoktól túlfűtött ökölnek képtelen megálljt parancsolni. Az uralkodó igazán bosszantónak találja a tényt, mely szerint legkedvesebb játékszerét ily’ módon megszégyenítették, holott milyen könnyedén elbánt az önelégült Privaronnal és annak segítőjével, aki vélhetőleg még mindig a járatok összevisszaságában bolyong. Báhh, úgy kell Neki, remélhetőleg örökre elveszett az útvesztő sötétjében. Ezüstszín csillogó szeme körül gondterhelt ráncok jelennek meg, mialatt az előtte lebegő kivetítőn figyelemmel kíséri utad. Remélte, hogy Aizen bukása után az arrancar csürhe végre meghúzza magát és nem merészeli továbbra is zargatni Őt nyugalmában, ám szakadatlan előrenyomulásodat látván ezen vágya feltehetőleg örökre álom marad. Gondterhelten fonja össze mellkasa előtt karjait, igencsak bosszantja személyed közeledte, hiszen a trónterembe csak előzőleges bebocsátás után lehet belépni, ezt a korábban bepofátlankodó shinigami korcsok sem tartották szem előtt, amikor I. Luisenbarn királyt manipulálván rátették kezüket Las Noches fehér tornyaira. A törvényes vezér palotájának teteje nem más, mint Hueco Mundo örökké sötét ege és ennek legszebb dísze a Hold, mely sosem nyugszik le a homokbuckák tengerében. Szerencsére van még néhány trükk a tarsolyában vész esetére, így lenyugtatva magát dől hátra trónszékében. Ha más nem, majd Imagen végez a kellemetlenkedő alakkal, eddig egyetlen áldozata sem tudott elmenekülni különleges képessége elől. Egyfajta hobbi számára, hogy nem mindennapi hollowokkal tölti fel udvarát, melyek igazából nem képviselnek elrettentő erőt, ennek ellenére mégis halálosak. Tenyerével megérinti a képet, minek hatására enyhe remegés fut végig azon.

- Fuss, csak fuss… - suttogja maga elé rezignáltan, miközben állát baljára támasztja. – Lehetsz akármilyen szerencsés a végzet mindenképp utolér, előle menekülni lehetetlen. Érezd a kétségbeesést, mi megtölti tudatod!

Miután sikeresen megfejtetted ellenfeled gyengepontját, immáron semmi akadálya nem volt annak, hogy végezhess vele. Amennyiben úgy tartja kedved, felfalhatod, ami megmaradt belőle, ezzel is növelve saját erődet, máskülönben rövidesen ezernyi lélekszemcsére bomlik szét és tűnik el végleg. Elégedett lehetsz magaddal, eddig minden akadályt sikerrel vettél, talán Seth dicséretét is ki fogod vívni, ha egészben hazatérsz és beszámolsz kalandjaidról. Addig is némileg nyugodtabban folytathatod menetelésed, lévén egyetlen zavaró ellenfél sem tűnik fel. Már-már furcsának találhatod ezt a kihaltságot, amikor váratlanul éles fájdalom hasít koponyád hátsó részébe. Olyan érzésed támad, mintha ezernyi forró, csorba tőrt forgatnának fejedben, a kín olyannyira elviselhetetlen, legszívesebben lekaparnád a korábban emlegetett jó képedről a bőrt. Szinte levegőt venni is fáj, a körmök letépése ehhez képest finom cirógatásnak tűnhet. Egyetlen lépésre vagy az önkívületi állapottól, amikor hirtelen az egésznek vége szakad, Te pedig lihegve a földön találod magad, habár egyáltalán nem emlékszel, hogy mikor is estél el pontosan. A korábban is hallott nevetés most sokkalta erőteljesebben csendül, rövidesen azonban rá kell eszmélned, hogy valóban hallod a hangot. Felállni nem egyszerű feladat, térdeid minduntalan megbicsaklanak, ám végül valamilyen módon sikerül álló helyzetbe tornáznod magad. A hang forrása minden bizonnyal az ok, amiért mindezeken a szörnyűségeken végig kellett menned. Éledező haragod talán segíteni fog, hogy megbirkózhass a Rád váró lidércnyomással. A vaksötétben botorkálva hamarosan fényt látsz az alagút végén, melyet ezúttal nem fáklyák szolgáltatnak. Szaporán dobogó szívvel érsz el a labirintus központjába!

Spoiler:

Némileg kimerülten, véres arccal, vérző orral, és közönyösen nézi, ahogy az árnymása élettelenül elterült a földön. Megérdemelte a sorsát ez a dög, nem csak lemásolta Vexet, de a jelek szerint az orrát is eltörte, sőt, még Orgot is lemásolta, ez már nagyon túl ment azon a határon, amit még elviselhetőnek tartott a 87-es arrancar. Nem érez bűntudatot attól, amit megtenni készül. Habár mióta arrancar lett, nem fogyasztott el egyetlenegy hollowot, de most kivételt fog tenni.
Orgot a falnak támasztotta, majd lehajolt és megragadta az élettelen test karját, majd egy rántással kitépte a helyéről. Legyőzve az undort, a hányingert, amiért kannibalizmushoz kénytelen folyamodni, neki kezd az evésnek. Egyik végtag a másik után, bár derék alatt nem fogyaszt el mindent, sőt, nem is kíváncsi arra, hogy nő, vagy férfi volt az ellenfele. Habár mivel lemásolta Vexet, így jelenleg férfi lett, akkor főleg nem fogja ott piszkálni. Nem szopja le saját magát. S amikor úgy érzi, hogy végre visszanyerte az erejét, akkor békén hagyja a maradékot, ami hamar szétbomlik, és lélekszemcsékként elszáll valamerre.
- Egy jó kaja, már csak cigi kéne. Talán hoztam magammal…- kutatni kezd a zsebeiben, a gyújtót, azt megtalálta, már csak a koporsószegek kellenek. Kis kutakodás, és a megégett kabátja belső zsebében rá is lelt a kívánt kis rudakra. Hátal, nekidől a falnak, ajkai közé tesz egy szál cigit, és a gyújtót használva, rágyújt. Elégedettség árad széjjel a teste minden porcikáján, lehunyja a szemeit, csak hogy tökéletesen kiélvezhesse a cigi, nyújtotta örömöket.
- Faszom, elismerem, az emberek tudnak jó cuccokat gyártani. Cigi, TV, PS3, sör, pornó. Tényleg, kérhettem volna Fredtől valami szexszel kapcsolatost is, de legalábbis azt, hogy minden hónapban megkapjam az aktuális pornó magazinokat. Francba, tuti, hogy már nem fogad el új kéréseket. Jól kitalálta az öreg, sajnos nem marad más választásom, csajt kell fognom magamnak.- addig-meddig beszélt, hogy már a fele elfüstölt a ciginek, pótolnia kell a lemaradását. Gyorsan és nagy slukkokat szív, némileg kicsit meg is szédült, de ez még elviselhető. A csikket eldobja, és érte megy Orgoért, jöhet a tovább menetel.
Egész kellemesnek találja az egészet, nincs váratlan támadás, szemét trükköket használó hollowok, se a sarkon Erasok, akik bejelentik, hogy terhesek, és az apa Vex. Valójában… ez talán még félelmetesebb élmény lenne számára, mint a Teletabikból előmászó Eras. Sőt, ez még… nem, ennél már rosszabb nem lehet. Ám ahhoz, hogy ez megtörténjen, igazán tetemes mennyiségű alkoholt kellene elfogyasztani, nagyjából annyit, amitől egy lovas ezred is berúgna, sőt, még a lovak is a földön feküdnének hulla részegen. Azt pedig nem kihagyni, hogy egy raklapnyi viagra, egy péniszpumpa, és esetleg egyenesen az agyba küldött pornóra lenne szüksége a merevedéshez. Így lehetséges, hogy megtörténne az aktus.
Már elég rendesen kibetegeskedte magát ezekkel a gondolatokkal. Mivel jelenleg más nem is volt a társasága, így erre volt rákényszerülve. Ám, hamar kapott egy új társaságot, egy olyan fejfájás formájában, mintha kis majom pankráció lenne a fejében, sőt, címmérkőzés van, ahol a tömeg elégedetlen, tűzet, gyújtanak, utána pedig minden tompa szarral kezdik el egymást verni… és Vex feje a stadion, ami ennek az egésznek otthont ad.
A falnak támaszkodik a karjaival, az erek a halántékán kidagadtak, térdei remegnek, szemei kiguvadva, szájából nyál csorog. Végül a lábai feladják az egészet, elterül a talajon, és tovább agonizál, vergődik a fájdalomtól. S ahogy jött az egész, úgy múlt el. Eltűnt a kín, és a szenvedés, és az ismerős nevetés is. Ami talán csak a képzelet szüleménye, vagy ahhoz tartozik, aki sorozatosan megkeseríti Vex életét. Ha megtalálja, akkor valószínűleg lesz hozzá néhány keresetlen szava, esetleg még Orgot is a fejébe fogja állítani, de talán ennyire nem fog eldurvulni a helyzet. Persze ehhez az kell majd, hogy a rossz házigazda bocsánatot kérjen, majd odahozza Vex papucsát, egy korsó, hideg sört, és egy kis sült krumplit, ja, és szívja ki az osztrigát valaki orrából. Elég rendesen fel lett paprikázva ez az arrancar, nem nagyon tervezi azt, hogy bárkit életben fog majd hagyni, akinek köze van ahhoz a szeméthez, aki szívatja.
A felállás igazán nehezére megy Vexnek, próbálkozik vele, de a következménye az, hogy vissza tannyál, és ismét beveri a szaglószervét. Úgy dönt, hogy egy kicsit pihenteti a dolgot, és a nagy izgalomra ismét rágyújt, csak ezúttal átfordul a hátára, és így gyújt rá. Bár a kezei még mindig remegnek, így nem a legegyszerűbb feladat, de mivel ennyire fontos, ezért nem adhatja fel. Szüksége van arra a cigire, és végre sikerült, sőt, még magát se gyújtotta fel.
- Bassza meg, kell ez nekem? Jó az, ha ennyit szopok? Hjaj, hát persze hogy kell, jó dolog a cigi, igaz, fogat mosni kell, mert szar lenne úgy élni évszázadokig, hogy sárga a fogam.- komoly elmélkedés, közben persze szívta az említett sárgítót, és amikor elszívta, akkor ismét megpróbál felállni… valahogy végre sikerült, így már mehet tovább.
A falat tapogatva halad tovább, és végre ismét fényforrást kezd látni. Lehet egy újabb geci ellenfél, vagy egy Nudibár, a másodiknak jobban örülne. Ám nem, sajnos nem az. Egy kör alakú terembe érkezett meg. A mennyezetről régi, rozsdás csillárok lógnak, megtöltve fénnyel a termet, a groteszk, apró kis szörnyeket ábrázoló szobrokat, amik leginkább a Szörnyecskékre hasonlítanak, némi hollow beütéssel. S kört alkotva óvják a falat. A falat, ami egy hatalmas freskóval van díszítve. Egy kis ideig eltart, mire felfogja Vex, hogy mit is ábrázol. Az egész ad egy nagy képet, hollowok egész serege, és... talán Vasto Lordek harcolnak a shinigamikkal, szerencsére a feketeruhások állnak vesztésre. Talán egy régi csata képe lehet, vagy csak egy álmodozó fantáziája az egész? Mindegy is, nem foglalkozik tovább ezzel Vex, inkább a bejárattal szemben lévő trónra figyel, és az azon ülő alakra. Talán végre megtalálta a főgecit? Azt a szaralakot, aki miatt már megint vége a ruhájának, aki arra kényszeríttette, hogy a saját nyálában fetrengjen, és ha nem fájt volna annyira, akkor még az arcát is lenyúzta volna. Felvette a sorozatgyilkos fejet, Orgora erősen rámarkolt, és határozott lépéssekkel indult meg új ellenfele felé. Habár… valami ott motoszkál a fejében. A küldetés lényege, hogy szerezzen már néhány erős arrancart, vagy vastokat? Már nem nagyon tudja, de inkább megáll, kifújja a levegőt, és kérdez.
- Khm, ha nem nagy kérés, elmondanád, hogy ki a kurva anyám vagy Te, és miért szopatsz?

A kérdés megfogalmazásának módja máris heveny undort csal az uralkodó arcára. Ezért aztán tényleg megérte behódolni azoknak az alsóbbrendű shinigamiknak, hogy minden jómodor kivesszen belőlük. A felfuvalkodott arrancar népség csupán eledelnek tekinti azon hollowokat, akik nem szabadultak meg maszkjuktól, holott eme fejlődés teljesen természetellenes és elítélendő. A király leplezetlen ellenszenvvel méreget Téged, miközben kimért mozdulatokkal emelkedik fel trónjáról. Fejed felett összekoccannak a rozsdás csillárok, pedig a helyiségben semmilyen légmozgás nem következhetett be, lévén minden oldalról zárt csarnokról van szó. Köpenye lassan fodrozódik alakja körül, a lábán lévő elöregedett vasbilincsek minden egyes lépésnél öblös hangon csilingelnek fel. Egyelőre nem ad választ, inkább tekintetét a falon lévő körképre emeli, s láthatóan figyelembe se véve lényedet kezd halk hümmögésbe. A látszattól függetlenül mindvégig szemmel tart, könnyedén táncol el esetleges támadásod elől, amennyiben úgy döntesz, megelégelted a szótlanságot. Be kell vallja önmagának, kicsit meglepi jelenléted a centrumban, hiszen eddig még egyetlen idegen sem jutott el, mind-mind meghaltak valamelyik teremtménye vagy különleges képessége által. A festett csata végkimenetele egyértelműnek látszik, a halálistenek totális veresége el lett rendelve, ez ellen nincs mit tenni. Ellenben a sereg egyedül tiszta lidércekből áll, nem pedig egy öntelt alak kísérletezgetéseinek eredményeiből. Ő előre látta, kétsége sem volt afelől, miszerint a renegát kapitány vezetése alatt Las Noches népe elpuhul és alkalmatlanná válik bármilyen harc megnyerésére. Meg kell tisztítania végre Hueco Mundot, ez létezésének oka! Kezdetnek megteszi ez az arcátlan pondró is.

- Ne szólíts meg addig, amíg nem kaptál rá engedélyt, féreg. – hangja megvetően csendül, szinte köpi a szavakat Feléd. Aranyszínű íriszeiben gyilkos fény csillan, amikor Rád pillant – Csupán azt akartam adni számodra, amit megérdemelsz, mindegyik fajtársaddal együtt… Lassú és kíméletlen halált. Tudatlan vagy, de nem is vártam többet a Fehér Palota söpredékétől… Tudd meg, Degollador Luisenbarn vagyok, Rey del Hueco Mundo*, a törvényes parancsolód! Térdre!

Miután parancsolgatásával nem éri el a kívánt hatást, arcának azon részén, melyet a maszk láttatni enged, természetfeletti harag kezd alakot ölteni. Kaszája a semmiből materializálódik jobbjában, azonban eszében sincs személyesen támadást indítania ellened. Fegyverét egy forgatást követően a lépcső kövezetébe vágja, ezután vakító lélekenergia tör ki testéből, melynek a gyenge tetőszerkezet nem képes megálljt parancsolni, ebből adódóan nem egy veszélyes nagyságú darab potyog a fejedre. A fényjelenség rövidesen alább hagy, első ránézésre nem szolgált többet erőfitogtatásnál, ám korai még elbíznod magad. Váratlan hirtelenséggel töri át egy aszott kéz a terem közepének gránitszürke padlózatát, amihez egyre-másra csatlakoznak további végtagok. A jelenség végeztével öt hullaszerű alak ténfereg előtted, egyáltalán nem látszanak veszélyesnek. Luisenbarn karjait ezután az ég felé tárja, béklyói aranyszín felizzanak, aminek hála egy-egy koronaszerű energiakör materializálódik a megidézettek fején. A reakció, amit ez kivált a holttestekből, azonnali. Hús és bőr terem a semmiből, az üreges szemgödrök megtelnek, a kihullott haj visszanő. A korona azonban nem tűnik el, véresen mélyed az áldozatokba, majdhogynem csontig hatolva. Fájdalmas ordítások zengik be a környéket, ám egy idő után mind elcsendesednek, borotvaéles kardjaikat maguk mellett tartva várják irányítójuk parancsát. Degollador kissé megviselnek látszik attrakciója után, viszont kétségtelenül elégedett lehet.

- Legión de Héroes*! – nyögi elhaló hangon technikájának megnevezését. – Hálás lehetsz, kivégzésedre összegyűjtöttem a legjelentősebb harcosokat a történelemből! Héraklész, Akhilleusz, Leónidasz, Spartacus és Nagy Sándor! S mind a véredre szomjaznak...

Nevetése hátborzongató háttérzenét szolgáltat alattvalói számára ahhoz, hogy lassacskán körbevegyenek. A túlerő minden kétséget kizáróan az Ő malmukra hajtja a vizet, de szerencsédre egyszerre csak egyikőjük támad, hisz’ mindannyian maguknak akarják fejedet trófeaként. Vajon rendelkezel elegendő képzettséggel a valaha élt legerősebb hősök legyőzéséhez?

*Hueco Mundo királya
*Hősök légiója

Spoiler:

Felnéz a plafonra, az összekoccanó csillárokra, hallgatja a rozsdás bilincsek hangját. Kezdi sejteni, hogy talán nem volt a lehető legjobb ötlet beszólni ennek a hollownak. Mangákból már megtanulta azt, hogy ha valaki mozdulatára a levegő is szórakozik, akkor az olyan tagok már elég bikák. Ám már késő visszavonni a szavakat, inkább annyiban hagyja, és tekintetével követi a labirintus feltételezett vezérét. Támadást feleslegesnek gondolja, akkor oda lenne az izgalom, meg hát mindig a gonosz teszi meg az első lépést, és az olyan hősök, mint Karasu csak kivár. Viszont harc nem indul, helyette a szavak mezejére léptek újra. Sértésre csak hanyagul megvonja a vállát, és elegánsan beint a nagyúrnak.
- Khm… a férget kicsit erősnek tartom, talán nyomorult, vagy szerencsétlen, de féreg, az kicsit erős volt. Féreg volt az a nagydarab marha, akit elsőnek rám küldtél. – nem volt harag, vagy éppen indulat Karasu hangjában, inkább a jókedv, szeret szócsatázni, még ha nem is olyan éles a nyelve, mint a kaszája. – Ericmár, még hogy lassú meg kíméletlen halált. Öregem, a 007-es filmekben kreatívabb dumákat mondanak a főgenyák. Pedig azok se egy Nobelesek. Te pedig tud meg, Karasu Vex vagyok, a Hörcsögök lovagja, és a Mókusok bárója, na ehhez mit szólsz? Ja, és nem térdelek, koszos lesz a gatyám.
Provokálóan mondta végig kis monológját, és öntelt vigyor kúszott az ajkára. Ám ez hamar el is szállt, inkább érdeklődve figyelte Degollador kaszáját, tetszetős darab, majd ha vége lesz az egésznek, akkor hazaviszi magával, trófeának tökéletes. Bár a fényjáték már nincs a kedvére, napszemüveg se ártott volna, így csak annyit tehet, hogy eltakarja a karjával a szemeit, és kivár, hogy vége legyen. Kár volt várnia, mert mire feleszmél, fejbe találja egy kődarab. Fájdalmas grimaszba torzul az arca, és dörzsölgeti a helyet, ahol találat érte, hogy elkerülje a további fájdalmas találkozást a tetőszerkezettel, és azt, hogy púpos legyen a kobakja, inkább hátrálásba kezd. Ám ez nem volt elég, ismét trükközik Luis, újabb fényjáték, majd kezdődik a Resident Evil. Kezdetben csak csontok, majd koronát kapnak, és megjelent a többi kellék is. Inak, hús, és bőr, szőrzet, és még penge is. De legalább a hadvezér is kimerült.
Hátranyúl Orgoért, és amint megérinti a markolatát, egy gyors mozdulattal előrántja. Kezdődhet a harc.
Arra számított, hogy egyszerre fog mindegyik rárontani, de szerencsére nem így történt. Az első, aki a pallosát markolva közelit felé, Ő lehetett Leónidasz. Hamar le akarja tudni az egészet. S erre tökéletes lesz a csillár, ami alatt elhalad az első ellenfele. Karasu a balját ökölbe szorítja, majd egy barával megküldi a plafont. A rozsdás szerkezet alázuhan, és halálra zúzta a hőst. Erről ennyit, és mielőtt jöhet a következő, Karasu inkább magához vette az elhullt férfi szablyáját.
Így már az esélyek még kényelmesebbek, egynek vége, maradt négy, és amilyen ostobák, újra csak egy jött. Gondolkozott egy kicsit, hogy ki is lehetett ez a hős, de a töri könyvekben szereplő leírások miatt leginkább Nagy Sándorra tippel. Aki nem is teketóriázik valami sokat. Futva közelíti meg Karasut, majd elrugaszkodik a talajtól, és ordítva emeli magasba a pengéjét, majd lesújt vele. Karasu Orgoval hárított, majd az új pengéjével derékból akarta kettészelni a férfit, aki oldalra kipördült a vágás elől, és lendületből viszonozta a kedves gesztust, csak éppen nyakazni akarta az arrancart, aki éppen csak le tudott hajolni a vágás elől, de ez elég volt ahhoz, hogy az ellenfele kihasználja az alkalmat, és arcba rúgja a görnyedt Karasut. A találat ereje miatt hátratántorodott, és az orrából ismételten előbukkant a vér. Ám nem maradt ideje gondolkodni, folytatnia kellett a védekezést, kérlelhetetlenül ostromolta tovább a hős, és kellemetlenül vette tudomásul, hogy ezek a pengék képesek megvágni… bár a rúgásból már gondolhatta, hogy meg tudják sebezni. Ám valamiben jobb volt, mint az ellenfele, és az a gyorsasága volt. A makedón uralkodó mögé sonidozott, és pengéjével a mellkasa felé döfött, amit a hős félrecsapott a saját pallosával, de így nyitva hagyta a támadásra alkalmas pontokat. Így legalább annyira képes volt Karasu, hogy Orgoval végével mellkason üsse a férfit, aki az ütés erejétől hátratántorodott, átadva a kezdeményezés lehetőségét az arrancarnak, aki élt ezzel a lehetőséggel. Orgot jobbra kitartotta, a pengét pedig balra, így kezdet el futni a férfi felé. Orgoval lentről indított, ágyéknál akart felfelé vágni, ezt egy lefelé szúrással ugyan hárította az ellenfele, ám a szúrást már nem. Egyenesen a hasfalába, át a bőrön, húson, szöveteken, és a penge keresztül szaladt rajta. Diadalittas vigyor jelent meg Karasu ajkán, ami hamar az arcára fagyott, amikor megérezte, hogy a hős megragadta a karját, és egy fentről indított íves vágással viszonozta ezt a nemes gesztust. Egy válltól az oldalbordákig érő vágással. Fájdalmasan nyögött Karasu, ám itt volt még mindig a lehetőség. Erősen markolta a penge markolatát, majd oldalra rántotta, kitépve egy szép darabot a hősből. Láthatólag nem nyerte el a tetszését, mert azonnal gyengült a szorítása, így ismét mindkét karja szabad volt Karasunak. Ismételten élt a lehetőséggel. A szablyát fejlevágásra lendítette, úgy, ahogyan Orgot is. Próbált védekezni az ellenfele, de már késő volt. Igaz, a pengéjét kicsapta oldalra Karasu pallosát, és lendületből akarta Orgot is, csak éppen volt egy kis eltérés a két fegyver közt, nevezetes az, hogy Orgo pengéi hosszabbak, így a legfelső egyenesen a férfi agyába szúródott. Ez is holtan esett össze.
Vigyorogva fordult a többiek felé, nem foglalkozva a sérülésével, várta az újabb harcot, és nem is váratták meg. Ám legalább ez nem akrobatikázott, ez csak Spartacus volt. Lassan lépkedett, és amekkora arca volt, még a kardjával is lassú nyolcasokat írt le a levegőbe. Legalább volt ideje felkészülni Karasunak.
A bal tenyeréből előbukkanó láncát szorosan a penge markolata, és keresztvasa köré tekerte. Kis távolsági harc, szerinte ez még nem csalás. Orgot a mellkasa előtt, vízszintesen tartotta, míg az új fegyverét, a láncos szablyát maga mellett pörgette, és kicsapott Spartacus felé, aki a szablyájával hárította, de így csak azt érte el, hogy rácsavarodott a pengéjére, fogva tartva azt. Rögtönzőt kötélhúzás alakult ki, az erek lassan láthatóak lettek mindkettejük halántékán, egyikőjük se engedett a huszonegyből. Végül Spartacus döntött okosan. Elengedte a kardot, ami így hamar Karasu felé kezdett száguldani. A meglepett arrancarnak nem sok ideje maradt reagálni, mert Spartacus is megindult. Kihasználva a meglepetés erejét, megérkezett Karasu gyomrába, átkarolta a derekát, majd hátradobta az arrancart, aki nem valami sokat repült, de az érkezés annál kellemetlenebb volt. A szája megtelt vérrel, és mire észbe kapott, a gladiátor vezér már ott térdelt a mellkasán, és ütni kezdte az arcát. Fájdalmas, és erős öklözés következet, ahol sajnálatosan Karasu volt a bokszzsák. Csak úgy volt képes véget vetni ennek a kellemetlen szituációnak, hogy a pallosának a gombjával halántékon vágta a történelem egyik darabját, így lett elég ideje arra, hogy lelökje magáról a férfit. Enyhén véres arccal, és tántorogva állt lábra. Nem volt ideje lazításra, egy alapos fejrázás, a lánc eltüntetése, és rohamra indulás. Ennyi idő elég volt Spartacusnak, hogy ismételten kardot ragadjon, és felkészüljön a támadásra. Karasu amikor vágás távolságba ért, akkor megtorpant, nagy lendülettel kilépett oldalra, Orgot kitartotta, remélte hogy ismét hamar sikerélménye lesz… tévednie kellett. Ez a hős már jobban figyelt, hátrább lépet, és a pengéjének a lapjával ütötte meg Orgo legfelső pengéjének a szélét, így nem sikerült az, ami Nagy Sándornál. Helyette majdnem levágta Karasu karját, akinek éppen csak sikerült elkerülnie a csapást. Nem lustálkodott Karasu, újfent támadni kezdet. Egy csapás jobbról, egy balról, sajnos mind hárítva lett, ez igaz. Ám nem is a sérülésokozás volt a cél, hanem a földön heverő kardhoz terelje Spartacus. Így sikerült meglepni a vezért, aki rálépve a kardra egy pillanatra elvesztette az egyensúlyát. Ez a kis figyelmetlenség elég volt ahhoz, hogy Karasunak legyen elég ideje arra, hogy betaláljon Orgo tompábbik részével, egyenesen az ágyékba, és ha ez nem lett volna elég, ahogy előregörnyedt Spartacus, találkozott Karasu térdével. Nem engedte az arrancar, hogy hátradőljön a hős. Megragadta a tarkóját, és újra rárántotta a térdére, és ismét, és ismét, még végül nem maradt más az arcából, mint egy pépes, véres massza. S egy dolgot megfogadott Karasu, ha ennek vége lesz, jegelni fogja a térdét.
- Három kész, maradt kettő. – némileg elmebeteg vigyorral, és tiszta véres arccal fordult a társaság felé.
Most nem várt arra, hogy megtámadják, felkapta az egyik gazdátlan szablyát, majd sonidoval Akhilleuszra rontott. Egymás után záporoztak a csapások a félistenre, aki ahogy tudta állta a sarat, egyre távolodtak az utolsótól Héraklésztól. Szinte lélegezni se hagyta a sarkos srácot. Egy vágás Orgoval, mellkas magasságban, és hogy rohadna meg, ez is a már Spartacustól látott mozdulattal hárította, és hogy fokozza ezt, elkerülte azt a vágást is, amivel Karasu a kardjával akarta levágni ennek a kis Brad Pintyinek a karját, sőt, még ez a kis mocsok fokozta is. Karasu térdhajlatába rúgott, és a megrogyott arrancart majdnem lefejezte. Annyit tudott tenni Karasu, hogy Akhilleusz felé lökte magát, így ledöntve a férfit a lábairól, de egy mélyebb vágást így is szerzett a lapockájára. Ám nem ért rá ezzel törődni, nem állt meg a gurulásban. Végiggurult a hősön, és úgy, ahogy megérkezett, a hátán fekve oldalra csapott, levágva az ellenfele karját. Így már Karasunak van jó esélye a győzelemre. Fájdalmas üvöltés töltötte meg a csarnokot. Karasu hamar talpra ált, és becsületére legyen mondva, Akhi is. Vérben forgó szemekkel indult egy végső, elkeseredett támadásra. Gyors egymásutánban érkeztek a vágások, de ezeket már könnyedén kivédte Karasu. Egy ilyennél Orgoval kiütötte a hős kezéből a pallosát, eszmélni se hagyott időt, mögé sonidozot, a kardjának a hegyét a férfi sarkába döfte, Orgoval pedig levágta a fejét.
Kezdet már kimerülni Karasu, de még hátra van egy, olyan, akiről egy egész hosszú sorozat is készült. Vele már nem akart szórakozni, de az nagyon is akart. Önbizalomról árulkodó vigyor azon az ocsmány arcán, Karasu pedig csak fájdalmasan sóhajtott egyet. A teste kezdte a tudomására hozni, hogy mennyire is szenved.
Karasu a tenyeréből kilőtte a láncot Héraklész felé, aki nevetve ütötte oldalra a láncot, ez volt a hiba, mert amit utána láthatott, az Orgo volt, ahogy egyenesen felé repült, és megállt a homlokában.
Lassú léptekkel indult meg Orgoért, és halk, fájdalmas nevetést hallatott.
- A hőseidnek annyi, most kit rántasz ki? Talán Godzillát? – provokálta Luit, miközben kirántotta Orgot, az egykoron szebbnapokat is megélt férfi fejéből.

S ím így buknak el a hősök, hisz’ sorsuk ugyanúgy elkerülhetetlen, mint a gonosz pusztulása, amiért mindannyian harcolnak. Olyan korba születtünk, ahol nincs szükség megmentőkre, kiket egyszer kiemel magából a társadalom és csodálata tárgyává teszi, azt hamarosan irigyelni, ebből adódóan pedig gyűlölni fogják. Ennek megfelelően Karasu Vex, a hörcsögök lovagja és a mókusok bárója csupán azt tette, amit megkövetelt a világ szabályszerűsége, amit egyesek talán Sorsként aposztrofálnának. Az uralkodó némileg megremeg, látván legyőzhetetlennek vélt harcosainak bukását, aranyszín tekintete idegesen ugrál a szemében alsóbbrendűnek számító arrancar, illetve az egyetlen kijárat között. Pontosabban a tetőszerkezeten kialakított lyukon keresztül is képes lenne eliszkolni, ám az odáig vezető úton legalább féltucatnyi alkalommal biztosítana remek támadható felületet. Ugyan szája nem látszik maszkja miatt, azonban fogai megállás nélkül őrlik egymást, habár a világ minden kincséért sem árulná el milyen gondolatok cikáznak éppen a fejében. Halántékán kövér izzadtságcsepp gördül le, mely jelenléte szinte jobban feldühíti Luisenbarnt, mint eddig bármi. Hueco Mundo királyának nem száll inába a bátorsága, nem remeg meg, mikor a halállal kell farkasszemet néznie, lévén Ő az egyetlen, ki istenként dönthet, élet vagy halál legyen eme árnyékvilág lakóinak jussa. Az őrület semmi mással össze nem keverhető lángjai lobbannak fel a hollow szemében, pillantása azt az eszelőst idézi, aki régen volt, mielőtt elragadták volna a lidércek az Emberek Világából. Kétségtelen, ha egy shinigami talál rá, akkor nem a végtelen sivatag dűnéi között tér magához, hanem a Pokol valamelyik fortyogó bugyrában, ahová igazából való volt.

- Fogalmam sincs milyen mozilláról hadoválsz, félkegyelmű… - nyalja meg beszéd közben kicserepesedett alsó ajkát, miközben saját tébolyával viaskodva egyre erősebben markolja kaszáját. – Szenvedni… Szenvedni fogsz, úgy ám! Azt fogod kívánni, bárcsak a körmeidet tépkedném le egyenként! Megdöglesz… megdöglesz… MEGDÖGLESZ!

Szemgolyói kis híján kiesnek üregükből, szinte látni véled a vöröslő hajszálereket, amik behálózzák látószervének fehér részét. Légzése egyre szaporábbá válik, inkább lehetne zihálásnak nevezni már, azonban nem ez az, ami igazán meglepő. Teste körül a levegő hullámozni látszik, a szúrós szagból ítélve pedig valami égni kezdett, önkénytelenül is orrod elé kell kapnod a kezed, a dögletes bűz majdhogynem elviselhetetlen mértéket ölt. Ellenfeled lép egyet előre, füstszerű köpenye pedig úgy csöpög le testéről, akár a kátrány. Ám ahogy eme matéria földet ér, hangos sercegésbe kezd, mély barázdát marva a kövezetbe. A pofáját fedő csontozat megreped, széttörvén bestiális agyarak mintázatát ölti magára, s ahogy fejét a soha le nem nyugvó Hold felé fordítja, torkából elkínzott sivítás tör elő, ezzel egyidejűleg a lélekenergia nyomása megduplázódik a teremben, lélegzetet venni is kihívás. Váratlanul kapja fel bal kezét, aminek végén máris aranyló gömb formálódik, csakhogy másodpercek leforgása alatt méretes cerot indíthasson útjára, ezzel akarván pontot tenni az amúgy is túl sokáig elhúzódó kellemetlenség végére. A halálsugár ellenben valószínűtlenül lomhának tűnik, talán sonido nélkül is képes lennél kitérni előle, ettől függetlenül nem lenne tanácsos kóstolót kérni belőle, főleg az előző bemutató tudatában. Viszont ahogy ez megtörténik, Degollador valószínűtlen gyorsaságról tesz tanúbizonyságot, ahogy megjelenik fölötted, fegyverét annak láncos végénél fogva pörgetve feje felett. Amennyiben úgy véled, a lehető legjobb megoldás ilyen esetben a védekezés, akkor váratlan esemény árnyékolja be terveidet. Ruházatának egyik lecsöppenő darabja az alkarodat találja meg, ezáltal elviselhetetlen fájdalmat okozva az említett testrészben. Odapillantva felfedezheted, miszerint egy kisebb foltban bőröd, húsod, véred szinte teljesen elpárolgott, csupán a csont az, mi visszataszítóan kiviláglik.

A bal szemét lecsukta, lassan veszi a levegőt, már-már inkább lihegés az egész. Fehér hajából pár kosza tincs a szemei előtt találtak maguknak új helyet. Ajka gúnyos vigyorra húzódott. Nem gondolta volna, hogy ezek a hősök ennyire le fogják majd fárasztani. Ám mégse kellene ezen meglepődnie, nem akárkik voltak. A történelem egyik legnagyobb harcosai, még büszke is lehet magára, sőt, az is. Egymaga végzett velük, és nem is sokat használta a hollow képességeit. Lehetett volna már gladiátor is, persze csak akkor, ha abban az időkben élt volna, mint a harcosok. De így be kell érnie az utólagos dicsőséggel, még ha valójában túl sok esélyük nem is lehetett. Letűnt korok harcosainak nem sok keresni valója volt már itt. Vissza kell süllyedniük a múlt homályába, hogy csak a könyvek lapjain találkozhassanak újra. Ám Karasu emlékezni fog rájuk, nem, mint legyőzött ellenségek. Hanem a legmegtisztelőbb ellenfelekre, akikhez eddigi harcai során szerencséje volt. Pedig már volt egy párhoz köze. Egy shinigami aki inkább a karjait használta a harcokra. Vele döntetlent játszott, de az odáig vezető út is izgalmas volt. Vagy a legelsőre, Anaora. A szeleburdi kislány, aki mély nyomot hagyott Karasuban, és nem csak sebek formájában. Megérintette a lány, akkor gondolkozott el azon, hogy talán nem minden shinigami lehet ellenfél. Látta a lány bankaiját is, fájdalmas élmény volt, ám mégse halt bele, nem ölte meg Anao. Megkímélte az életét, ám minden rosszra fordult, végül Karasu számára az egyik legutáltabb lény lett. S utána következett egy másik nő, aki Anao ellentéte lehetett. Arrogáns, beképzelt nő, ki felsőbbrendűnek hitte magát, hiába vesztett, amikor ismét találkoztak a mérleg nyelve egyensúlyba jött. De helyet foglalt azon a rövid listán, akin azok szerepelnek, akiket Vex megvet. Belegondolva… nagyjából csak nők voltak az ellenfelei. Piknikelt is az egyikkel, és az is barátságos harc lett… egy ideig, végül azt Karasu tette tönkre. Engedett az igazi hollow énjének… sajnálatosan. Bár néha hasznos, ha csak az állatias ösztön marad meg. S volt több Espada is, Slarin Eli, a kis Vörös, mondhatni vesztesen került ki azokból is, bár legalább pár dolgot megtanult. Majd egy újabb ostoba kis shinigami, aki terhes volt, mikor Karasuval harcolt. Ostobaság volt a részéről, ám Vex reméli, a gyerek jól van, és az anya is. S’ a sok harc után elért ide. Egy hollowhoz, az ereje felér sok arrancar erejével, de elutasítva a fejlődést, inkább itt maradt, és gyűlölködik. Meg a jelek szerint éppen készül idegbajt kapni, ez már nagyon nem jó… számára, Karasu igen is jól szórakozik. Sőt, hangosan nevetni kezd.
- Hát a Firefoxról. Te marha, de ha Explorert használsz… hát, ahhoz nem tudom mit hozzáfűzni, csaj még inkább megérdemled a halált.- miért ne ingerelné tovább? Élvezetes, plusz hibához vezethet az idegesség, amit természetesen ki kell használni. Itt nem lenne olyan szerencséje, hogy életben hagynák. Elég kegyetlen halálra számíthatna, ám csak legyint a fenyegetőzésre.- Bocsi, már voltam házas, a szenvedésről lekéstél, ami meg a kívánságomat illeti… hát már azokat is letépték. Találj ki valami mást .Te, Bond szökevény.- talán mégse kellett volna piszkálni, úgy látszik, akad még benne szufla, és kezdi is a fitogtatást. Már csak abban reménykedhet Karasu, hogy nem a 300 spártait akarja előhívni, mert akkor nagy gondban lesz. Nem áll rendelkezésére a Perzsa sereg. Ám mégse az lesz, helyette egy bűztámadást intézett Karasu orra ellen. Nem, volt mit tenni, alkarjával takarta el, és hunyorítva nézte Luit, akinek most volt kedve pucérkodni, és ami elég érdekes ebben az egészben. Hogy a ruhája lefolyt róla, sőt, mintha valami sav lenne, belekap a talajba, és ott marogat. Sőt, már agyarakat is mutogat. A jelek szerint rendesen kiborult a király. Talán most következik a neheze? Nem volt elég a hősbanda, jön a generálisuk. Na, meg még kutyába is átment, és ugatja a Holdat, vagy vonyítja, tökre mindegy. Ami lényeges, hogy olyan ereje van, amitől a légzés még inkább nehezére esik Karasunak. Alig vette észre azt is, hogy egy cerot készített, sőt, már el is lőtte. Még majdnem pont eltudott sonidozni, pedig akart egy kis vagánykodást, hogy enyhén oldalra dől, és a cero csak éppen elmegy mellette. De helyette bénáznia kellett egy sort. Ám következett az igazi meglepetés, a ceroval ellentétben Lui elég gyors volt. Jobb lesz védekezni, vagy valami. Emelte is volna Orgot, csak éppen kibaszotnagyonkurvára fájdalmas élményben van része. Nem foglalkozva Luival, a karjára tekint. S már nem csak érzi a fájdalmat, de látja azt a kiváltó okot is. Ha így megy tovább, még át is fog tudni látni rajta. Elsőnek fájdalmas grimaszba torzul az arca, majd kínjában felüvölt.
- WAAAAAAAAH!!!!! Hogy baszna teherbe egy taliga aprómajom!!!- kikelt magából, ez már kezd túlságosan is túlmenni a tűrőképességén. Egész életében egyszer bántak el így a karjával, bár akkor csak egy széndarab maradt belőle, de ez a fájdalom még azt is felülmúlta. Nincs mit tenni, ideje Karasunak is nagyobb fokozatba kapcsolnia.
Összeszorítja a fogait, szinte már ropogni kezdenek, ahogy egymáshoz préselődnek. Karasu pedig távolabb sonidozik. A fájdalommal dacolva emelte a sérült karját, majd Orgo legfelső pengéjén végighúzza a tenyerét.
- Digiéralo, Orgo!!!- üvölti a parancsot, és a reiatsuja emelkedni kezd, a levegő vibrálásba fog, majd pedig fekete por jelent meg Karasu teste körül, és forogni kezd körülötte. Egyre több, és több, majd fokozatosan ellepi a testét, a maszkja darabjai is elkezdenek újraszületni, és jelenleg az arcán mutatkozik ez meg a legjobban. Végül befejeződik, ami sérülést szerzet, az remélhetőleg eltűnt, és teljes erejének a birtokában van, amit nem is röstell kifejteni.
- Ez az én teljes erőm. Te fasz…- a hangja telivolt haraggal, izzó haraggal, forrt benne a méreg. Túlságosan sokat szopott, mióta itt van, ideje törleszteni is. S az előny Karasunál van. Luival ellentétben, felfrissült, és ezt be is mutatja.
- Lluvia.- a sok kis baraféleség kitört a testéből, és várták az utasítást, amit meg is kaptak. Öt sorba rendezte mindent, sorok közt nagyjából negyven centi hely volt, a gömbök közti távolság pedig öt centi volt, és az összesét Lui jelenlegi tartózkodási helye felé küldte. A hely külseje már rég nem érdekelte, csak holtan akarta látni azt a szemetet, aki az óriást küldte rá, meg a sötétebb, vagy éppen világosabb énjét. Ezt mások inkább meg tudják mondani. Ám nem fejezi be, ha talált az remek, ha nem, akkor is ott a lehetőség egy másik támadásra. A végeredmény annyiból lényegtelen, hogy amint újra megpillantja Luit, a baljából rálövi a láncát, hogy átszúrja a testét, vagy legalábbis rátekeredjen, és magához tudja rántani, ahol már rá vár Orgo új alakja, és annak pengéje, hogy legalább egy karral, vagy fejjel rövidebbre vágja.

Resurecciónodnak köszönhetően kapott sebeid szinte azonnal begyógyulnak, az újjászületés valóban megfelel annak, amire a nevéből következtetni lehet. További ingerlésed ezentúl süket fülekre talál, Luisenbarn lassacskán visszasüllyed abba az állapotba, melytők Ti, arrancarok, annyira tartotok. A szavak itt már értelmüket vesztik, nem maradt más az éhségen és a megállíthatatlan gyilkolási vágyon kívül. Támadásodat egészen egyszerűen kaszájának pörgetésével fogja fel, meglepő módon egyetlen lövedék sem robban, mintha megállt volna körülöttük az idő. Haragos suhintással küldi vissza az összest Feléd, amik ezúttal ténylegesen betöltik rendeltetésüket, azonban saját technikád csak nem fog megsebezni, igaz-e? Nos, csak részben, mivel nemigen tudsz elugrani mind elől, egy-kettő kitérésed ellenére is betalál. A felemelkedő füstfelhőn keresztül lövöd el a láncot, ami nemes egyszerűséggel szúrja át ellenfeled testét, elképzelésednek megfelelően rántod közelebb, ám amikor megkísérelnéd levágni karját vagy jobb esetben a fejét, fegyvered éle szinte azonnal elpárolog, mint ahogy korábban azt húsod is tette. A dühtől szinte megvakulva húzz csontujjaival mély barázdákat arcodra, úgy látszik ez nem egészen a Te napod! Lassacskán a láncszemek is megadják magukat, kiszabadulva méretes ugrással igyekszik eltávolodni Tőled, undorító módon nyúlva saját gyomrába veszi ki a füstölgő fémdarabot, melyet könnyedén szétmorzsol ujjai között. Látszólag minden próbálkozásod hasztalannak tűnik, mégis eredményesnek könyvelheted el a történteket. Vajon miért nem védte puszta kézzel a Lluviát, ha minden elszublimál a savtól, ami hozzáér? Ahogyan az lenni szokott, senki sem sebezhetetlen, mindennek és mindenkinek megvan a gyenge pontja, csupán rá kell jönni!

Töprengésre ellenben nem biztosít kellő időmennyiséget. Újabb Cerot készít elő, ám ennek célja kivételesen nem elpusztításod, hanem hogy teljeséggel letarolja egykori palotájának falait, így hamarosan Hueco Mundo hatalmas Holdja szórja rátok ezüstös sugarait, minden egyéb fény eltűnni látszik. A Menosok erdejéből elnyújtott ordítás száll, amennyiben szentelsz némi figyelmet a környezetednek, észreveheted, miszerint a labirintus falai lassacskán semmisé lesznek, gyorsított felvételen láthatod, hogyan porlad el a kő az évezredek során. Rövidesen nem marad más, kizárólag finom por, ami beleolvad Hueco Mundo talajába. A király nem érzi szükségét továbbra is fenntartani a birodalmát összefogó erőteret, minden gondolata egyedül a megsemmisítésed körül forog. Sötét köpenye további cseppekben hullik alá, szájából pedig dögletes gáz tör elő, nem kell zseninek lenni a következtetés levonásához, miszerint amennyiben belélegzed, szétmarja a nyálkahártyádat. Nincs több vita, fenyegetőzés és szócséplés, egyetlen csapás fogja eldönteni, ki marad a végén állva. Sötét árnyak vetülnek a csatatérre, a feltörő reiatsu néhány gilliant is a közelbe vonzott, akik most ostobán bólogatva igyekszenek távolságot tartani, vélhetőleg a vesztes elfogyasztásának terve fogalmazódott meg borsónyi agyukban. Az uralkodó az, aki először mozdul, habár kinézetéből eltűnt minden fenséges. Egyetlen lehetőséged van, ha sikerül kartávolságnyira csökkentenie a kettőtök között lévő távolságot, elvesztél, minden törekvésed az enyészeté lesz, személyed pedig a lidércek világának farkastörvényeit betartva eltűnik, hogy az erősebb létforma részét képezze. Természetesen van egy másik lehetőség is, mely szerint magad vagy a felsőbbrendű entitás!

Az igaz, hogy rögtönzött terv volt, de még majdnem működőképes is volt. De csak majdnem, sajnos a visszájára sült el az egész. Luinak lehet ez egy képessége, miszerint a hollow technikákat képes irányítani, az útvonalukat legalábbis biztos. Pite legyen Karasu, és adják oda Jason Biggsnek, ha ezzel nem fogja megszívni. Már pedig de, megszívja. Minden kis bara megfordult, és egyenesen célba vette a feladót. Kerülgette a kis nyomoronc gömböket, amik már korántsem voltak olyan kis viccesek. De akad így is pár, ami eltalálta. Annyi a szerencséje, hogy ezek csak akkor jók, ha sok talál belőle, ha csak egy-két darab, akkor az nem vészes. S’ következett a láncos manőver. Legalább ez sikeres volt, és a rántás se volt nehéz, ellenben, ami utána következett. A drága Orgo, a csodás Orgo, amivel megannyi TV képernyőt bezúzott már, vagy éppen húst szeletelt, sőt, néha ez shinigami, vagy arrancar hús volt. Nem pedig fogyasztásra alkalmas. Most pedig… úgy párolgott el a pengéje, mintha csak valami nyál lenne a forró sütőlapon. Ez már mindennek a teteje, Orgo sérülése felett érzet düh nem csökkent, csak fokozódott, amikor azokat az ocsmány ujjakat megérezte a bőrén, majd a húsában, és már megint az arcán. Tényleg lemondhat arról az ábrándokról, hogy arcmodell legyen, maximum az előtte képeken. De csak fokozza még ez a rohadék, elugrál, mint valami rossz bolha. Lesz itt még verés, de még mennyire lesz. A lánc meg a többi része, nem is idegesíti Karasut. Bármikor megszüntetheti, ha akarja, bár már erre nincsen gondja.
- Lui, már hivatalos. A KURVA ANYÁD!!!- ez valami isteni érzés volt. Tudja, hogy ezzel nem ér el semmit, sőt, felesleges szópocsékolás volt. Mondhatni sok volt a betű. Mindegy már, mert ismét várhat egy cerora, ráér ezen gondolkozni, meg Orgon keseregni. Majd kitalál rá valami megoldást, lehet csak egy feltámados off kell és kész. Ha on-ban lesz, ismét rendben lesz. Vagy nem…
Kerülgeti a törmelékeket, és amikor némi tiszta légtért lát, inkább úgy határozik, ott lesz a legjobb. Meg legalább nem kell attól tartania, hogy valami a fejére esik, és legalább rontani se fog a feje állapotán.
~ Érdekes, szarakodik azzal, hogy ezt a szar labirintust fenntartsa, most meg leomlasztja. Lui, ej Lui, igazán szánalmas vagy, nagyon szánalmas. Vagánykodtál itt, és ez lett a vége. Meg ahogy látom, a fogmosás se az egyik erényed. Ahogy még valami nem… nem véletlen, hogy a Lluviat nem engedted közelebb magadhoz. Szart se érsz a hollow technikák ellen. Ciki.- nem volt túl nehéz kitalálni, csak némi ész kell hozzá, az meg, hogy Karasu jól játssza a hülyét, sőt, néha túl jól is, nem jelenti azt, hogy az is. Csak ha már akad egy okoska, minek egy másik?
A feszültség már szinte harapható, csak az kell, hogy egy toronyóra elüsse a delet. A párbaj elkezdődött. Lui nem tököl, meg is indult…
- Éxtasis.- minden változik, így most ez az egész helyzet is. Köszönhetően az Éxtasisnak, Karasu érzékei sokkalta kifinomultabbak lettek. S’ ennek köszönhetően, olyan, mintha minden lassabb is lenne. Ám még tudja tovább fokozni ezt az egészet. - Otokifuku.- egyenesen Luira lőtte, vagy kikerüli, vagy eltalálja, lényegében mindegy. Köszönhetően az érzékelési előnyének, és annak, hogy megvan az esze, és nem csak a táplálkozási vágy hajtja, sok előnyre tett most szert. Amit ki is használ. Ahogy elhagyta az Otokifuku Karasut, akkor Lui mögé sonidozik, a lehető leggyorsabban. Bár azért nem túl közel, némi távolság szükséges. S’ egy újabb Otokifuku használ, majd ismét tovább sonidozik, a lehető legtöbb irányból Otokifukuzik. Arra hajtva, hogy lehetőleg egy eltalálja, és ha ez sikerül, ki is használja. Következik az utolsó előtti lépés.
- Tsuru Hankei!- ha az Otokifukuzik talált, akkor annyi időre megbénult, hogy a Hankei is eltalálja, akkor lesz egy perce, az pont elég. Mivel igaz, hogy Orgo pengéje szarrá ment, de a koponya az nem. Így most két ceroval kell szembe néznie, amikbe Karasu elég sok erőt belead. De azért hagyva annyit, hogy nyugiban visszaérjen LN-be. Ahol majd jól beolvas Sethnek, egy névtelen levél formájában, kicsit kiszínezve az egészet, hogy ne találja ki, hogy Karasu volt az, aki a levelet küldte.
Két kézre fogta Orgo maradékát, a koponyával egyenesen Luira célzott, és elkezdte létrehozni a cerot, természetesen a sajátját is, amit a szeméből lő. Nem akar kifutni az időből, ezért amikor nagyjából csak tíz másodperc maradt a bénulásból, akkor Luira lőtte a koponyában képzett cerot, a remélhető becsapódás után néhány másodperccel küldte utána a másodikat.
- Remélem ez már elég lesz. Te, telibepakoltzsiráfgeci.- némi nyálat azért Lui után köpött, és azért azt megvárja, hogy a felgyülemlett por elüljön, s ha az a rohadék megdöglött, és a kaszája még ott van, akkor azt magához veszi, és... és felzabálja Lui maradékát. Ha már ennyire engedett a hollow ösztönének, akkor legyen Ő az, akit befalnak, talán még valami jótékony hatása is lesz. Kár, hogy a kaszát nem tudja elvinni. Mutatós kis darab, pont jó lenne Fred maszkja mellé, meg a korsóhoz is. Utána pedig lelép erről a helyről. Elkönyvelve, hogy a labirintusokban nincs semmi élvezetes, nem csoda, hogy Herki is utálta. Már csak azt kell kitalálni, kinek mit mondjon.
~ Hm, lehet erről a kis esetről nem lenne rossz beszámolni Frednek. Bár, elég esélyes, hogy az a maszkos majom magasról fog szarni az egészre. Megmarad a saját kis terveinél, meg ki tudja mit csinál még. Bár lehet valami pattanás elleni krémet akar feltalálni, sőt, ez magyarázat arra is, minek visel maszkot. Ott van még Rinya is, bár nem sokkal jobb mint Fred, sőt, kb semmivel. Itt vagyunk elméletileg ilyen csicskások, de még nem csináltunk semmit. Sőt, hiába kis beképzelt, és nem ismeri be, hogy Frednek dolgozik, akkor is csak egy csicska maradt. Én legalább elismerem, még ha nem is tetszik ez az egész, de van annyi türelmem, hogy kivárjam a jó alkalmat, és majd akkor… akkor levágom mindent. Már ha nem teszi meg más. Akkor tényleg csak Seth marad, eh, akkor a leveles megoldás elvetve, és majd szépen jelentést teszek erről az egészről. Hogy volt egy elmebajos hollow, aki királynak képzelte magát, de le lett rendezve. És nagyjából ennyi az egész. Ha meg a részletek érdeklik… máskor küldjön valakit, aki felveszi ezt, és nézze vissza. Ne baszlasson ilyenekkel, örülök, hogy élek, már megint kell egy kis pihenés, sőt, elég sok is. Eh… és cigim sincs, szar itt élni…- morog, az igaz, de nincs mit tenni, a munka az munka, és ha a parancsot baszogatja, szaporodik.

A küldetést LEZÁROM! Írtál hosszú és kevésbé hosszú postokat is, azonban a lényeg, hogy észrevehetően fejlődtél eközben! Ezért jutalmad 1800 LP és 2500 ryou! További jó játékot!