Jelszó: auh sio

~ Adatlap

Név: Tabuchi Shiroi (たぶちしろい)
Család: Tabuchi Tara testvére /megbeszéltem vele/
Nem: Nő
Kaszt: Shinigami
Szül. ideje: 1970. Április 4. (Negyedikén halt meg)
Kor: 44 év
• Emberként:

16

• Lélekként:

28


~ Kinézet

• Bőr, súly, magasság:
Kicsit sötétes a bőre, aránylag magas, 174 cm. A maga 54 kg-jával nem tarozik a legnehezebbek közé.

• Haj, szem:
Haja aránylag hosszú, fehér, és általában copfba fogva hordja. Szeme színe égszínkék.

• Ruházat:
A szokásos, fekete-fehér egyenruha. Kardját a hátán hordja. Plusz kiegészítője egy ezüstös holdnyaklánc, egy fekete nyakpánt és csuklószorítók.

~ Jellem

Shiroi elég különös lány. Minden nagyobb sokk nélkül átvészelte a halálának tudatát, sőt, bizonyos fokig örült is neki. A mai napig sem képes elszomorodni a tudat miatt, hogy földi élete véget ért. Talán ennek – vagy csak a sok csokinak, amit eszik – tudható be, hogy rendületlenül pozitív, magabiztos, vicces és vidám. Mindig meg tud nevettetni másokat, pozitív hozzáállása pedig energiával tölti fel a körülötte lévőket is. Soha nem mutatja ki, ha valami bántja, ezért néha magányosnak érzi magát.
Másik jellegzetessége, hogy a balszerencse kéz a kézben jár vele. Mindig csetlik-botlik, főleg a székek és kiálló deszkák gáncsolják ki őt előszeretettel. Gyakran hozza magát ciki és nevetséges helyzetekbe, bár ez ritkán érdekli. Nagy életkedve és kedvessége miatt szeretik a fiúk, de ő nővérében ellenben nehezen kezeli az ilyen helyzeteket.


~ Zanpakuto/képesség
Neve: Hariken (はりけん) //Magyarul: Hurrikán//
Fajtája: Szél
Lelke:

Spoiler:

Shikai parancsa: Uchikowase! (ウちこわせ) //Magyarul: Rombolj!//
Shikai kinézete:

Spoiler:

Támadások:
• Kaze Ken //Szél Penge//
A használó a karddal a levegőbe hasítva szélpengéket lő ki a célpont felé. Ezek iránya attól függ, merre vág a fegyverrel, mozgásuk csak nagy koncentrációval változtatható. Nem túl kimerítő, ezért sokszor használható.

• Arashinami//Viharhullám//
Ez igazából sok Kaze Ken egyszerre. A kardot maga előtt megforgatva a használó képes egy örvényszerű viharhullámot kelteni, ami éles szélpengékből áll. A lélekenergia-sűrítés miatt sok erőt igényel, így a többszöri használat nagyon kimerítő.





~ Szeret-nem szeret

Szeret:
• a vicces dolgokat
• az édességet
• az állatokat
• a testvérét
• az osztagát
• a barátságot
• a puha dolgokat


Nem szeret:
• a hazugokat
• a lidérceket
• a szomorúságot
• a savanyú dolgokat
• ha bántják a barátait


~ Felszerelés(ek)

Lélekölő kardját a hátán hordja, a bal válla felől, mivel jobbkezes. E mellett a ruhája alatt mindig tart egy-egy jegyzetfüzetet és tollat, mivel gyakran jön rá a rajzolhatnék. Akkor is hasznát veszi, ha valamit meg kell szerveznie, és az rajzzal jobban érthető.

~ Előtörténet

Aránylag tisztán emlékszem, milyen életem volt, mielőtt ide kerültem. Azért nem egy rész van, ami kiesett, de ezeknek javarészt nincs nagy jelentőségük. A születésnapomra sem emlékszem, csak arra, hogy tavasz volt. Mivel negyedikén kerültem át ide, így ezt a napot jegyeztem fel, mint születési dátumot.
Felettébb nagy családban éltünk. Öt testvérem, tizenegy unokatestvérem, két nagybátyám és nagynéném volt. Mindannyian együtt éltünk egy hatalmas házban. A nagyszüleinket nem ismerte egyikünk se, gondolok itt velem együtt az öt gyerekre. Állítólag anyák találkozgattak velük hétvégenet, de én ezt nehezen hittem el. Legfeljebb a sírjukra tehettek friss virágokat, nekünk pedig nem akarták elmondani – ez az én definícióm.
Testvéreimmel annyira nem éreztem biztosnak a kapcsolatomat. Az egyetlen, akivel tényleg úgy éreztem, hogy jóban vagyok, az Tara volt. Ő mindig egyszerű ruhákat viselt, ezért pedig irigyeltem. Én nem szerettem a fényűző cuccokat, de mivel vásárolni soha nem volt kedvem, azt hordtam, amit éppen kaptam.
Attól kezdve, hogy iskolába jártam, kiesett egy hosszú rész. A következő már csak az, amikor költöztünk. Tizenkét éves voltam, ezt tudom. A hely neve viszont szintén nem rémlik. Azt hiszem, talán „N” betűvel kezdődött, de ez sem száz százalék. Arra viszont tisztán emlékszem, hogy fagyhalál volt első látásra. A hideg hegyekben telepedtünk le, de hogy mi a jó életért, azt a mai napig nem tudom. Nagy valószínűséggel akkor sem tudtam, vagy csak szimplán kiment a fejemből.
De egyet tudok. Hogy hamar azt kívántam, bárcsak abban az átkozott házban maradtunk volna…
Tara születésnapja közeledett. Nem sokkal előtte vittek le engem a városba, ahol megvettem neki egy gyönyörű, holdas nyakláncot. Jobb sajnos nem jutott eszembe, de azért remélem, hogy örülni fog neki.
Mikor visszaértünk, megtudtam, hogy Tara kiment tanulmányozni a farkasokat az egyik unokatesómmal. A konyhában ültem, mikor utóbbi visszatért. Sírt. A beszélgetés részleteire nem emlékszem. Csak arra, hogy hamar csatlakoztam hozzá.
Bezárkóztam a szobámba, és ott bőgtem tovább. Tara meghalt, én pedig mérgemben és szomorúságomban az ágy alá vágtam a holdas nyakláncot.

Tara halála után visszaköltöztünk. Sokáig nem nevettem ezt követően. Lassan kezdtem teljesen elveszni a saját bűntudatomban. Igen, bűntudatom volt, mégpedig azért, mert azzal traktáltam magam nap, mint nap, hogy ha én is vele mentem volna, talán megúszhatta volna valahogy. gyerekes volt, de ezt gondoltam, ha szívem mélyén tudtam is, hogy hülyeség. Pocsékul éreztem magam…
Már betöltöttem a tizenhatodik születésnapom, mikor meghaltam. Odakint óriási vihar volt, a legnagyobb, amit valaha láttam. A legjobb pedig az volt, hogy én odakint vergődtem az erdőben, mert nem sokkal korábban összevesztem a szüleimmel, és oda bújtam el előlük.
Egyszerűen nem találtam meg a visszavezető utat. Dörgött és villámlott, a szél pedig hidegen és fenyegetően süvített. Éppen az egyik nagyobb fa előtt sétáltam el, aminek homályosan úgy láttam, mintha dülöngélne. De azt hittem, csak a szemem káprázik – hát nem így lett. Recsegő, ropogó hangot hallottam, bár a vihar javarészt elnyomta. Felnéztem, és csak annyit láttam, hogy egy nagy, sötét valami közeledik felém. Sikítani sem volt időm – pillanatokon kívül nem volt előttem már, mint a sötétség.

Mikor felébredtem, legnagyobb döbbenetemre magamat láttam magam előtt. Hülyén hangzik, de így volt. Elképedve forgattam meg a fejemet, de a test nem mozgott. Hogy a jó… kettő lett belőlem, vagy mi?
A hatalmas fa végignyúlt a testemen, csak a lábam és a fejem lógott ki. Azt hiszem, amint rám esett, agyonnyomta a belső szerveim. Úr isten…
Aztán beugrott valami. Még mindig létezem. Létezem, és nem tűntem el. Ha pedig ez így van, akkor még… akkor még lehet, hogy Tara is él! így végre megkereshetem!
Gyorsan körbeforogtam, hátha meglátom valahol, de sehol senki. Legalábbis az első pár pillanatig nem volt senki.
- Szia.
A mögülem jövő hangtól megugrottam, és elültem a földön. Egy fekete kimonójú alak nézett rám kedvesen mosolyogva. Ez a mosoly kicsit megnyugtatott. Volt egy olyan érzésem, hogy nem akar bántani engem.
- Ki vagy? – kérdeztem.
- JouMae vagyok. Shinigami, vagy ha úgy tetszik, Halálisten – mutatkozott be.
- Én Tabuchi Shiroi – szóra nyitott volna a száját, de nem hagytam neki. – Nem látott erre egy fekete hajú, nálam kicsit magasabb lányt, Kék szemei vannak, és ugyanúgy Tabuchi, mint én.
- Ami azt illeti, de… képzeld, a lakótársam! - vigyorog rám, mint egy hülye. - Csak nem tesó?
- De igen! Hol van most?- kérdeztem, ahogy a kimonójának ugrottam és mosolyogva rángatni kezdtem.
- Most vagy megint pasikat rángat a zűrbe, vagy alszik, vagy a hadnagyával vereti szét magát - forgatta meg a szemét, azzal nem törődve, hogy a kimonója lassan kettészakad a hiperaktív ugrálgatásamtól. - De nem az emberek világában, hanem Soul Society-ben.
- Soul Society? – kérdeztem vissza. – Az hol van?
- Nos… röviden? A lelkek világa. Elvihetlek oda…
- Vigyél! – kértem könyörögve, mire elképedve nézett rám. – Akkor találkozhatok vele? Láthatom, ugye?
Alig fértem a bőrömbe. Egyáltalán nem bántam már, hogy meghaltam. Végre újra találkozhattam a számomra legkedvesebb testvéremmel. Ezért ha kell, akár még kétszer is meghalok. Nem viccelek.
- Ha minden jól megy, persze, találkozhattok - válaszolta, immár újra mosolyogva, és hamarosan elővette az oldalán lógó katanáját. - Akkor tessék vigyázni, az ajtók záródnak! - nevette el magát.
Nem féltem, csak egy vidám mosollyal jutalmaztam a megjegyzését, és lehunytam a szemem, várva, mit fog tenni. Mikor a kard markolatát a homlokomhoz érintette, éreztem, hogy elájulok.

Mikor megint felkeltem, már egy szobában voltam. Felültem, és az első, amit megláttam, JouMae volt. Érdeklődve fordultam felé.
- Hol vagyok?
- A lakásunkban.
- Hol van Tara?
- Fürdőben. - válaszolta, mire felpattantam, és találomra megindultam az egyik szoba felé.
- Hé, hová mész? – kapta el a karomat.
- Három éve nem láttam, teszek rá, hogy miben van – válaszoltam felvont szemöldökkel.
– De nem itt fürdik, hanem valahol a városban – válaszolta.
- Fenébe… na, mindegy… mindjárt éhen pusztulok. – jegyeztem meg.
- Éhen… pusztulsz, mi? Biztos ez? Valami családi vonás lehet ez nálatok, hogy mindenki magas lélekenergiával rohangál… - mormogta az utolsó mondatot.
- Van itt valami ehető? – faggatóztam.
- Van, persze. - sóhajtott, majd eltűnt egy szobában, és hamarosan kész svédasztalt hordozva a karján ültetett le egy asztalhoz a szobában, és elkezdte lepakolgatni az összes ételt.
- Hú, köszönöm! – mosolyogtam vidáman. – Nos, jó étvágyat!
- Jó étvágyat… - sóhajtott lemondóan, ám Ő nem evett, hanem inkább hátradőlt, nem tűnt éhesnek, csak fáradtnak.
Hamar betermeltem mindent, ami az asztalon volt, majd elfeküdtem a földön.
Azonban, mikor elkezdte magyarázni nekem, hogy nem minden lélek eszik, visszaugrottam ülésbe. Először nem nagyon vágtam, amit mondott, de aztán leesett a dolog, amitől csak még jobb kedvem lett. Végre valami, amiben különleges vagyok, el sem hiszem!
Taraval végül mégsem sikerült találkoznom. Azonban helyette JouMae segített nekem abban, hogy bekerüljek egy Akadémiára vagy mire. Mit ne mondjak, necces volt, ugyanis a folyamatos esés-kelésem nem keltett éppen jó benyomást.
Alig hittem a fülemnek, mikor megtudtam, hogy felvettek. JouMae még azt is elmondta, hogy nem mellesleg Tara is egy halálisten. Ez volt az, ami a legnagyobb löketet adta a tanuláshoz. Mindent elkövettem azért, hogy ha nem is az osztály legjobbja, de erős és megbízható legyek.

Egyik éjszaka volt egy furcsa álmom, de nem tulajdonítottam neki nagyobb figyelmet. Álmomban egy gyönyörű, fehér lányt láttam, de nem tudtam jól kivenni az alakját. Csak azt, hogy fehér volt, és beszélt hozzám, de a hangja összemosódott a fejemben, olyan volt, mintha több irányból visszhangozz volna.
Először tényleg nem érdekelt. Mikor viszont már harmadszorra álmodtam ugyanezt, kezdett felettébb bosszantani. Mikor viszont úgy aludtam el, hogy már csakazért is meg fogom hallani, mit mondd, sikerült.
- Shiroi…
- Ki szól? – forgattam körbe a fejemet, ahogy a folyamatos széllökések végigsüvítettek rajtam
Egy elég sötét helyen voltam, még mindig nem láttam tisztán. Az biztos volt, hogy valami hegységszerűségen voltam, ahol nagyon hidegidőjárás uralkodott.
- Shiroi… Hariken…
- Mi van a hurrikánnal? - Kérdeztem vissza értetlenül, mert beugrott, hogy emiatt haltam meg.
- Szólíts, ha szükséged van rám.
- De nem látlak!
- Mert még nem vagy elég erős. Koncentrálj jobban, és akkor sikerülni fog – biztatott mély hangon.
- De…
Azonban, mielőtt folytathattam volna a kérdésáradatot, hirtelen felébredtem. Szabályosan ülésbe ugrottam. A víz szinte folyt rólam, és már nem fáztam. Különös érzés volt, annyi biztos.
Gyorsan ránéztem a naptáramra. Egy nagy, vörös karika éktelenkedett a dátumon.
- Ó, hogy a rohadt életbe! – szökkentem fel az ágyról, és elrohantam felöltözni. – Ma van a vizsga!


Az első éles bevetésem volt a vizsga. A feladat egyszerűnek tűnt: lelkeket kellett megóvnunk gyengébb lidércektől. Minden halálisten-jelölt külön-külön volt, és két lelket kapott. Ha őszinte akarok lenni, akkor a leghalványabb lila gőzöm nem volt arról, hogy mit is kéne csinálnom, azonban a lidérc csak jött felém.
Végül, talán ösztönből, nem tudom, de elkiáltottam magam.
- Uchikowase, Hariken!
Erre a fegyver markolata megváltozott, a pengét pedig szélörvény vette körül.
~ Kaze Ken! ~
- Kaze Ken! – ismételtem meg a fejemben hallott hangokat, mire szélnyalábokat lőttem felé, hasítva párat a fegyverrel.
A lidércet éppen, hogy súrolta, sikerült kikerülnie a nagy részét.
- Francba! – morogtam.
~ Ne aggódj, még van egy lövésed. Mondd azt, hogy Arashinami! ~
- Arashinami! - kiáltottam, a kardot magam előtt megforgatva egy örvényszerű viharhullámot keltettem, ami éles szélpengékből állt.
A lidércet elérve majdhogynem pillanatok alatt darabokra szaggatta, én pedig lehuppantam a földre. Franc, ez az utolsó nagyon kimerítő volt!
~ Szép volt. ~
- Köszönöm a segítséget – mosolyodtam el.
~ A lelked vagyok. Ezt nem kell megköszönnöd. ~
- De igen – biccentettem vidáman. – Én megköszönöm!
A vizsga hátralévő fele már nem volt ennyire húzós. Az elméleti része egész jól sikerült, mert ez volt az egyetlen alkalom, amikor tényleg odatettem magam a tanulásnak. Az állóképesség próbán sem volt komolyabb gond, de mégis majd kiugrottam a bőrömből, mikor másnap reggel levelet kaptam.
JouMae hozta el nekem. Az állt benne, hogy 6. osztagba rendelnek, Yurenai Mistique kapitány irányítása alá. Örömömben felsikítottam, és szabályosan JouMae nyakába vetettem magam. Ugyanosa jutottam, mit Tara. El se hiszem!